A családi jogviszonyok (házasság, válás, apaság, tartás, gyermek jogellenes külföldre vitele) mellett az öröklési jogviszonyokban is igencsak szép számmal fordul elő külföldi elem, nemzetközi magánjogivá téve a megítélendő tényállást. Külföldi örökhagyó, külföldi örökös vagy külföldi hagyatéki tárgy gyakran szerepel belföldi hagyatéki eljárásokban és örökösödési perekben. A kérdés gyakorlati jelentőségét mutatja, hogy az Európai Unión belül a nemzetközi öröklési jogi ügyek számát évi négyszázötvenezerre, kombinált értéküket pedig több mint százhúszmilliárd euróra becsülik.
1. A magyar nemzetközi kollíziós öröklési jog forrásai három rétegben és három normatípusban találhatók:
- az öröklési jog nemzetközi magánjogi kérdéseit szabályozó európai uniós rendeletben (a továbbiakban: Rendelet);[1]
- nemzetközi egyezményekben és
- a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvényben (a továbbiakban: Kódex).
2. Idestova húsz éve az Európai Unió tagállamainak nemzetközi magánjogi és nemzetközi eljárásjogi forrásai között kiemelkedő helyet foglalnak el az uniós rendeletek. A rendeleti jogalkotást ezeken a területeken az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés[2] tette lehetővé, amely akként módosította az európai uniós alapokmányokat, hogy - az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) 81. cikkében felsorolt kérdésekben, köztük a nemzetközi magánjogban és nemzetközi polgári eljárásjogban - rendeletekkel lehet egységesíteni a tagállamok jogát. Az eltelt két évtized alatt nem kevesebb, mint tíz rendelet született. Az uniós rendeleti jogalkotás azzal a kívánatos következménnyel járt, hogy a tagállamokban egységessé váltak a joghatósági, továbbá a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályok, és több területen közösek az alkalmazandó jogot kijelölő kollíziós normák is. Ezek közé az uniós jogi aktusok közé tarozik a Rendelet, amely a hagyományos kollíziós jogi és eljárásjogi szabályok mellett rendelkezik az öröklési tárgyú közokiratok felvételéről és végrehajtásáról, és mindezeken kívül bevezette a kiemelkedő gyakorlati jelentőségű Európai Öröklési Bizonyítványt is.[3]
3. A nemzetközi kollíziós szabályok egységesítése a Rendeletben azt eredményezi, hogy ugyanarra a tényállásra valamennyi tagállam közjegyzői, bíróságai és más igazságszolgáltatási szervei ugyanazokat a nemzetközi kollíziós normákat és ennek folytán ugyanazt az anyagi jogot alkalmazzák, tehát a konkrét ügy megítélésére irányadó anyagi jog meghatározása nem függ attól, hogy melyik tagállam fóruma elé kerül az ügy.
4. Az öröklési kérdések rendezésében fontos szerepet kapnak a nemzetközi egyezmények. Mivel Magyarország - egyelőre - nem részese a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia által a nemzetközi öröklési jog területén alkotott három multilaterális egyezménynek,[4] a kétoldalú jogsegélyszerződéseket és konzuli egyezményeket kell e körben említeni. Magyarország valamennyi jogsegély-
- 1/2 -
szerződése rendelkezik öröklési jogi kérdésekről, és a konzuli egyezmények jó része is rendez öröklési jogi problémákat. Az egyezmények elsősorban az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós jogi normákat tartalmaznak, de nemegyszer kitérnek eljárásjogi kérdésekre, mindenekelőtt a joghatóság meghatározására, továbbá az ítéletek és a hagyatéki eljárásban hozott határozatok végrehajtására is. A kétoldalú egyezmények egyéb szabályai a szerződő államoknak olyan kötelezettségeit szabályozzák, mint a hagyaték biztosításának, kezelésének, kiadásának kötelezettsége. Az államközi szerződéseknek általános alapelve az egyenlő elbánás elve. Ez azt jelenti, hogy a szerződő államok egymás állampolgárait kölcsönösen ugyanabban az elbánásban részesítik, mint saját polgáraikat. Ez vonatkozik mind az öröklési képességre, mind pedig az öröklési jog egyéb szabályaira.
Az alkalmazandó jogot meghatározó főszabály legtöbb kétoldalú nemzetközi egyezményünkben az örökhagyó utolsó állampolgársága szerinti jog. Egyes jogsegélyegyezmények azonban csak az ingóságok öröklésére rendelik az örökhagyó utolsó állampolgársága szerinti jogot, míg az ingatlanok öröklésére a fekvés helyének jogát (lex rei sitae) tartják alkalmazandónak. A végintézkedés alaki érvényességére általában az a jog alkalmazandó, amelynek hatályosulási területén a végrendeletet készítették. A kétoldalú egyezményekben érvényesül a favor testamenti elve: az alternatív kapcsolószabályok adta lehetőségek segítségével alakilag lehetőleg érvényesnek kell tekinteni a végintézkedést.
5. A Rendelet és a nemzetközi egyezmények egymáshoz való viszonyát illetően a kiinduló elvet az EUMSZ 351. cikke adja. Eszerint az európai uniós tagságot megelőzően az Európai Unión kívüli harmadik állammal kötött két- vagy többoldalú egyezményt az uniós rendeletek nem érintik. Abban az esetben azonban, ha egy egyezmény az uniós szerződésekkel nem egyeztethető össze, a tagállami jogalkotónak minden alkalmas eszközt igénybe kell vennie az ellentét kiküszöbölésére. Ezt az Európai Unió elsődleges jogában lefektetett elvet a Rendelet tovább konkretizálja. A 75. cikkben megfogalmazott főszabály szerint a Rendelet nem érinti a tárgykörébe tartozó kérdéseket rendező és az elfogadásakor már létező nemzetközi egyezmények hatályát. Ez azt jelenti, hogy - kiindulásként - a két- és többoldalú nemzetközi egyezmények különös szabályozást, lex specialist jelentenek a Rendelet általános öröklési kollíziós szabályaihoz képest.[5] Van azonban egy fontos kivétel, éspedig a kizárólag uniós tagállamok közötti viszonylatban létrejött egyezményekkel kapcsolatban. A Rendelet szabályainak ugyanis alkalmazási elsőbbségük van a tárgykörébe tartozó kérdéseket rendező és kizárólag uniós tagállamok által kötött két- és többoldalú egyezményekkel szemben. Ez a szabály azt jelenti például, hogy a Rendelet felülírja a Magyarország által valamelyik uniós tagállammal korábban kötött összes jogsegélyegyezményt.[6] Természetesen ez a hierarchia csak a Rendeletben szabályozott (joghatósági, kollíziós jogi, továbbá elismerési és végrehajtási) kérdésekre vonatkozik, de nem érvényesül a jogsegélyszerződésekben található egyéb (anyagi jogi) szabályok vonatkozásában.
6. A Rendelet és a Kódex tárgyi és személyi hatályának egymáshoz való viszonya tekintetében a kiindulópont egyértelmű: a Rendelet alkalmazása megelőzi a Kódex szabályaiét. Az Európai Közösséget létrehozó Szerződés[7] 110. cikk (2) bekezdése szerint az uniós rendeletek a tagállamokban közvetlenül, azaz átültetés, végrehajtási rendelet vagy más nemzeti közvetítő jogi aktus nélkül hatályosulnak és alkalmazandók. Az Európai Bíróság következetes gyakorlata szerint a rendeletek átültetése tagállami jogszabályban nem is megengedett. A közvetlen hatály ugyanis azt jelenti, hogy az uniós rendelet anélkül lép hatályba és nyer alkalmazást az érintett jogalanyokra, hogy a tagállami jogrendszerben valamifajta átültető intézkedésre volna szükség. Ezzel kapcsolatban hivatkozunk az Európai Bíróság három ítéletére.[8] Mindhárom ítélet indokolása abból az elvi tételből indul ki, hogy a rendeletek valamennyi tagállamban az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában történő közzétételükkel és az ott megjelölt időpontban lépnek hatályba. Ezért az uniós rendelet jellegével nem egyeztethető össze olyan tagállami jogalkotás, amely a rendelet közvetlen hatályának útjában áll, és a rendelet azonnali és egységes alkalmazását kérdésessé teszi. A tagállamok különösen nem hozhatnak olyan intézkedést, amely az Európai Bíróságnak a közösségi jogot értelmező hatáskörét vagy a Közösség szervei által hozott intézkedéseket csorbítják. Mindezek mögött az az anyagi jogi megfontolás áll, hogy az uniós a rendeleteknek közvetlenül alanyi jogot keletkeztető hatásuk van.
A két jogforrás időbeli hatálya szempontjából 2015. augusztus 17-e képezi a választóvonalat. Az ezen időpont után megnyílt hagyatékokra kell a Rendelet szabályait alkalmazni. Még előfordulhatnak a Rendelet hatálybalépése, vagyis 2015. augusztus 17-e előtt elhunyt örökhagyó utáni öröklést érintő hagyatéki eljárások, örökösödési perek. Tekintettel arra, hogy a Kódex csak 2018.
- 2/3 -
január 1-jén lépett hatályba, az ilyen ügyekben az 1979. évi 13. tvr. alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot, éspedig függetlenül az eljárás megindulásának időpontjától.
A nemzetközi öröklési jogviszonyok tekintetében a hagyaték joga (lex successionis) képezi azt az általános fogalmat, amelyet az öröklési jogviszonyokra alkalmazandó jog jelölésére használunk. A hagyaték joga az öröklési jogviszony minden elemére kiterjed: az öröklés feltételeire (az ipso facto öröklésre, az öröklési képességre, kiesési okokra stb.), a törvényes és végrendeleti öröklés rendjére, a kötelesrészre, az örökös jogállására, az öröklés joghatásaira egyaránt.[9]
A hagyaték jogának meghatározására a mai jogrendszerek nemzetközi magánjogában is jelen van egy történelmileg kialakult kettősség. Egyes jogrendszerekben a hagyaték egységének felfogása uralkodik, másokban viszont a hagyaték feldarabolásának elvét érvényesítik. A hagyaték feldarabolásának elve ingatlanokra a fekvési helye szerinti állam jogának (lex rei sitae) alkalmazását jelenti. Ezt az elvet tette magáévá például az angol, az amerikai és a francia jog. (A személyes jogot az angol-amerikai jogrendszerben a sajátosan definiált lakóhely: a domicil[e] határozza meg, Franciaországban az állampolgárság szerinti jog jelenti a személyes jogot.) Ezzel szemben a hagyaték egységének elvét tekinti kiinduló elvnek a legtöbb európai ország: Csehország, Lengyelország, Németország, Svájc, Szlovákia stb. Ezekben a jogrendszerekben az örökhagyó utolsó személyes joga uralja az egész hagyatékot. (Svájcban a lakóhely szerinti jog jelenti a személyes jogot, a többi európai kontinentális jogban az állampolgárság szerinti jog.)
Korábban a magyar nemzetközi magánjog - az osztrák jog hatására - a hagyaték feldarabolásának elvét követte: az ingatlanokra a fekvés helyének jogát, az ingó hagyatékra pedig az örökhagyó személyes jogát rendelte alkalmazni. Szakítva ezzel a gyakorlattal, a Legfelsőbb Bíróság az 1952. október 28-án hozott 4804/1952. sz. határozatban áttért a hagyaték egységének elvére, és ezt fogadta el az 1979. évi 13. tvr. [36. § (1) bekezdés] is. E szabály szerint valamennyi öröklési jogviszonyt annak a jognak az alapján kell(ett) elbírálni, amely az örökhagyó halála időpontjában a személyes joga volt.
1. A hatályos magyar nemzetközi magánjogban a hagyaték jogát meghatározó alapvető jogforrás a Rendelet; a Kódex csak a Rendelet hézagainak kitöltésében jut szerephez.[10] (Lásd az V. pontban.) A Rendelet példálózó felsorolása (23. cikk) szerint ez a jogforrás határozza meg a halál esetén bekövetkező jogutódlás jogcímeit és a hagyaték jogát, így különösen az örökhagyó vagyonának öröklésére vagy egyéb, a halál esetére történő háramlására (például a hagyományra) vonatkozó anyagi jogi rendelkezéseket. A hagyaték joga alá tartoznak az öröklési képességre, a hagyaték megnyílására, a törvényes és végintézkedésen alapuló öröklésére, az érdemtelenségre és más kiesési okokra (kizárásra, kitagadásra stb.), a kötelesrészi igényre, a hagyatéki tartozásokért való felelősségre, a végrendeleti végrehajtó jogaira és kötelességeire vonatkozó kérdések. A törvényes öröklés körében a hagyaték joga határozza meg az örökösöket és az öröklési hányadokat stb. A végintézkedési jog körében a hagyaték joga dönti el, hogy melyek a végintézkedés megengedett fajtái, van-e mód végintézkedésre öröklési szerződés útján, mik a végintézkedés tételének, módosításának és visszavonásának anyagi érvényességi feltételei, megengedett-e és mely körben az utóörökös-nevezés stb.
2. A Rendelet kizárja tárgyi hatálya alól az öröklés előfeltételeit jelentő, így mindenekelőtt a személyi és a családi státusra vonatkozó kérdéseket [1. cikk (2) bekezdés a) pont], továbbá a jog- és cselekvőképesség megállapítását [1. cikk (2) bekezdés b) pont]. Nem tartoznak a Rendelet szabályozása körébe az örökléshez adott esetben kapcsolódó társasági jogi, egyesületi és alapítványi jogi kérdések sem [1. cikk (2) bekezdés h) és i) pont]. Az ezekre alkalmazandó jogot külön kell meghatározni, adott esetben a Kódex, más esetben európai uniós rendeleti szabály alapján.
Az örökhagyói minőség megállapíthatóságának előfeltétele lehet például az illető személy holttá nyilvánítása, és erre a kérdésre külön meg kell határozni az alkalmazandó jogot. A Rendelet kifejezett rendelkezéssel [1. cikk (2) bekezdés c) pont] kizárja ezt a kérdést a hagyaték joga köréből, de az európai uniós kollíziós jog külön kapcsolószabályt sem határoz meg rá. Az így felmerülő európai uniós kollíziós jogi hézagot tehát a Kódex megfelelő normájával kell kitölteni. A Kódex szerint (21. §) a holtnak vagy eltűntnek nyilvánításra az eltűnt személy személyes joga alkalmazandó. Mivel pedig a Kódex szerint a személyes jogot az állampolgárság határozza meg, a Rendelet viszont a hagyaték jogát az örökhagyó szokásos tartózkodási helyéhez kapcsolja, a két kapcsolószabály adott esetben két eltérő jogrendszerhez vezethet. Ez a helyzet például, ha a holtnak nyilvánítandó eltűnt magyar állampolgár utolsó ismert szokásos tartózkodási helye Brazília volt: a holtnak nyilvánításra a magyar Ptk. szabályait (a 2:5-2:7. §-t), a hagyatékra a brazil öröklési jogot kell alkalmazni.
- 3/4 -
A Rendelet kizárja tárgyi köréből a családjogi rokonsági kapcsolat megállapítására alkalmazandó jogot [1. cikk (2) bekezdés a) pont], márpedig ez szükséges a törvényes öröklési jogviszony és a törvényes örökösök meghatározásánál. Ilyen kérdés például, hogy az örökhagyó és partnere között fennállott-e érvényes házasság. Ezt a kérdést a házasság létrejöttére és érvényességére vonatkozó kollíziós szabályok, vagyis - megint csak európai uniós szabály hiányában - a Kódex 26. §-a által kijelölt anyagi jog szerint kell megválaszolni.
Hasonlóképpen nem mindig a hagyaték joga (vagyis a Rendelet) dönt a hagyaték tárgyi köréről. Arra ugyanis befolyással lehetnek más területek jogszabályai, például a házassági vagyonjogi rendelkezések is. Ezekre a kérdésekre pedig a Rendelet nem vonatkozik [1. cikk (2) bekezdés d) pont], és a megfelelő speciális kapcsolóelv alapján kell megállapítani az alkalmazandó jogot, annak alapján kell meghatározni a hagyaték terjedelmét. E szabályokat a házassági vagyonjogi kérdésekre vonatkozó kapcsolószabály, vagyis a Kódex 27-30. §-a alapján kell megállapítani. Azért a Kódex szabályainak alkalmazására kerül sor, mert Magyarország nem vett részt a házastársak vagyonjogi igényei tárgyában alkotott európai uniós rendelet létrehozására irányuló ún. megerősített együttműködésben, és ezért a magyar fórumokra e rendelet szabályai nem vonatkoznak.[11] Ha a Kódex alapján a magyar családjog alkalmazására kerül sor, az örökhagyó házasságban élt és a házastársak között házastársi vagyonközösség állt fenn, az örökhagyó hagyatékába a saját különvagyona (Ptk. 4: 38. §) és a közös vagyonnak (Ptk. 4:37. §) a házassági vagyonjogi szabályok szerint meghatározandó hányada tartozik.
3. A Rendelet a hagyaték egységének elvét fogadja el, vagyis a hagyaték jogi sorsát egyetlen állam jogának rendeli alá [21. cikk (1) bekezdés]. A Rendelet nem különböztet tehát ingó és ingatlan hagyatéki tárgyak között. Ezzel el akarja kerülni azokat a nehézségeket, amelyek a hagyaték feldarabolásából következnek. Nemzetközi hagyaték esetében az örökhagyó számára rendkívüli módon megnehezítené (és ráadásul költségessé is tenné) hagyatéka sorsának megtervezését, ha a hagyatékba tartozó ingatlanok fekvése szerinti több, eltérő öröklési jog szabályai alapján kellene átgondolnia az öröklés rendjét. A Rendeletnek ezt a megoldását különösen értékelni kell, ha meggondoljuk, hogy több tagállam saját kollíziós nemzetközi magánjoga a hagyaték feldarabolásának elvét követte. Ezek közé az államok közé tartozott az Egyesült Királyság is, amely - részben éppen emiatt és függetlenül a Brexit kimenetelétől - nem részese a Rendeletnek. Itt jegyezzük meg, hogy az európai uniós tagállamok közül Dániában és Írországban sem érvényesül a Rendelet.
A Rendelet egy vonatkozásban áttöri a hagyaték egységének elvét, éspedig az uratlan hagyatékkal kapcsolatban. Erről alább, az V. 2. pontban lesz szó. Ezenkívül a hagyaték feldarabolásához vezethet a vissza- és továbbutalás szabályozása is (lásd alább a 8. pontban).
4. Mint utaltunk rá, a Rendelet objektív kapcsolóelve alapján a hagyaték joga annak az államnak a joga, amelyben az örökhagyónak a halála időpontjában a szokásos tartózkodási helye volt [21. cikk (1) bekezdés].
Nemcsak a Rendelet, hanem valamennyi uniós rendelet előnyben részesíti a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelvét a személyes jogra vonatkozó hagyományos kapcsolóelvvel, az állampolgárság elvével (lex patriae) szemben. Ez annál inkább figyelemre méltó, mivel a tagállami kollíziós jogok többsége (így a Kódex is) a személyes jog meghatározására még ma is az állampolgársági elvet alkalmazza. Néhány tagállam a Rendeletben is ezt a kapcsolóelvet akarta elfogadtatni, arra hivatkozva, hogy az állampolgárság stabilabb viszonyítási pont, mint a szokásos tartózkodási hely, és adott esetben hosszabb időre meghatározza az örökhagyó életének alapvető személyes, családi, gazdasági és kulturális kereteit, mint az utolsó szokásos tartózkodási helye. Kétségtelen, hogy a szokásos tartózkodási hely szabályával szemben felhozhatók érvek. Különösen nyomós ellenérv az utolsó szokásos tartózkodási hely esetlegessége azokban a nem ritka esetekben, amikor az örökhagyó idős korban, nyugdíjasként költözik más államba (például egy skandináv országból egy mediterrán vagy kelet-ázsiai országba), új szokásos tartózkodási helyet választva ezzel, de megtartva állampolgárságát. Ilyen esetben ugyanis a szokásos tartózkodási hely állama sem családi, sem gazdasági, sem kulturális szempontból nem jelenti az örökhagyó életének központját, ráadásul rendszerint vagyonának (a hagyatéknak) zöme sem ebben az államban található, és nem itt lakik örököseinek többsége sem. Az érvek és ellenérvek mérlegre tétele alapján a Rendelet - főszabályként - mégis a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelvet fogadta el. Kivételes helyzetekre pedig egy kitérítő klauzulát állapít meg [21. cikk (2) bekezdés]: abban az esetben, ha az eset összes körülményéből az állapítható meg, hogy az örökhagyónak a halála időpontjában a szokásos tartózkodási helye szerinti jogtól eltérő joggal (tipikus esetben: az állampolgársága szerinti joggal) nyilvánvalóan szorosabb kapcsolata volt, úgy ezt a jogot kell alkalmazni. Hangsúlyozni kell: itt nem kisegítő jog meghatározásáról van szó, például arra az esetre, ha az örökhagyó szokásos tartózkodási helyét nem lehet megállapítani.
5. A Rendelet - korlátozott formában - elismeri az örökhagyó jogválasztási jogát (22. cikk). Ez azt jelenti, hogy az örökhagyó rendelkezhet úgy, hogy az utána történő öröklésre annak az államnak a jogát kelljen alkalmazni, amelynek - a jogválasztás vagy a halála időpontjában - állampolgára. Többes állampolgár bármelyik állampolgársága szerinti jogot választhatja. Ugyancsak ebben az értelemben lehetséges a jogválasztás a végrendelet megengedettségére, anyagi érvényességére, módosítására és visszavonására, továbbá öröklési szerződés kötésének
- 4/5 -
megengedettségére, anyagi érvényességére, joghatásaira és megszüntetésére. Ez a korlátozott jogválasztási lehetőség biztosítani akarja az örökhagyó számára, hogy ő maga rendelje a családi, gazdasági, kulturális szempontból életének központját jelentő állam joga alá hagyatékát. A jogválasztás lehetőségének az örökhagyó állampolgársága szerinti jogra korlátozása ugyanakkor meg akarja akadályozni azt, hogy az örökhagyó visszaélésszerűen, például kifejezetten a kötelesrészi igények kijátszása céljából válasszon - adott esetben az üggyel semmiféle kapcsolatban nem lévő - jogot. A jogválasztás csak a hagyaték egészére történhet. Ezzel a Rendelet a hagyaték feldarabolását kívánja elkerülni. A jogválasztó nyilatkozatnak kifejezettnek kell lennie, és a végintézkedés formai követelményeinek kell megfelelnie. Ugyanez vonatkozik a jogválasztás módosítására és visszavonására is. A jogválasztás létrejöttét és érvényességét a választott jog szabályai szerint kell megítélni.
6. A Rendeletben alkotott kollíziós normák (mind az objektív kapcsolóelv, mind az örökhagyó jogválasztása) ún. loi uniforme jellegűek, azaz minden, a tárgyi hatályuk alá tartozó esetben irányadóak, és univerzális (egyetemes) jelleggel határozzák meg az alkalmazandó jogot. Ez azt jelenti, hogy magyar közjegyzők, bíróságok és más jogalkalmazó szervek - a konkrét nemzetközi jogszabály-összeütközés relációjára tekintet nélkül - a Rendelet által meghatározott anyagi jogszabályt alkalmazzák az adott örökösödési jogviszonyra, függetlenül attól, hogy az alkalmazandó anyagi jog uniós tagállam joga vagy nem tagállamé (20. cikk). Szemben a joghatósági, elismerési és végrehajtási rendeletek által szabályozott kérdésekkel, az alkalmazandó jog tekintetében az esetek többségében nincs ugyanis komoly súlya annak, hogy uniós tagállam vagy az EU-n kívüli állam joga kerül alkalmazásra. A nemzetközi magánjog alapvető eszménye, vagyis az a követelmény, hogy a tényállásra alkalmazandó jog ne függjön az eljáró fórumtól, egyenesen meg is kívánja, hogy az uniós tagállamok fórumai a kollíziós normák által kijelölt jogot alkalmazzák akkor is, ha az egy nem uniós állam joga. Így lehet elkerülni egy "kétcsatornás": európai uniós és az EU-n kívüli nemzeti kollíziós jog létrejöttét, ami adott esetben eltérő anyagi jog alkalmazásához és indokolatlan jogalkalmazási nehézségekhez vezetne. Tartalmilag általában nincsenek is olyan szempontok, amelyek más kollíziós normát tennének szükségessé az Európai Unión belüli és az azon kívüli jogviszonyok esetében.
Ezt a megoldást mégis némi kritikával lehet illetni azért, mert egy, az Európai Unión kívüli állam jogának alkalmazását sem a belső piac szempontjai, sem praktikus érvek nem indokolják. Ráadásul a szabályozás univerzális (egyetemes) jellege olyan anyagi öröklési jogi szabályok alkalmazásához is vezethet (éspedig gyakrabban, mint például szerződési jogban), amely a fórum közrendjét sérti. A Rendelet (35. cikk) a közrend sérelmének közismert megszorító értelmezését fogalmazza meg: az alkalmazásra kijelölt külföldi szabály csak akkor mellőzhető, ha alkalmazása a magyar közrenddel nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen.
7. Érdekes a Rendelet megoldása a renvoi kérdésében (34. cikk): a jogválasztás esetét és néhány más helyzetet kivéve elfogadni rendeli
- a visszautalást, ha az egy nem uniós állam kollíziós joga részéről történik, és
- a továbbutalást is, ha az egy uniós tagállam jogára történik, vagy ha a továbbutalás folytán alkalmazandó kollíziós jog elfogadja az utalást, vagyis nem utal tovább.
Ez a megoldás egy uniós rendelet részéről logikus, mert mindkét esetben elsősorban uniós jog alkalmazását segíti elő. A szabályt a következő példával illusztrálhatjuk. A magyar állampolgár örökhagyó Indonéziában hunyt el, és ez az ország volt az utolsó szokásos tartózkodási helye is. Ezért hagyatékára a Rendelet szerint a Magyarországon zajló hagyatéki eljárásban az indonéz jogot kell alkalmazni. Az indonéz kollíziós jog szerint viszont a hagyaték joga az örökhagyó hazai joga, vagyis a magyar jog. A magyar fórum (közjegyző) elfogadja a visszautalást. Ha az örökhagyó szlovák állampolgár (tehát egy uniós állam polgára) volt, és ezért az indonéz kollíziós szabály a szlovák jog alkalmazását írja elő, a magyarországi hagyaték miatt eljáró magyar közjegyző elfogadja ezt a továbbutalást, és a szlovák öröklési jog szerint adja át a hagyatékot.
Megemlítendő mégis: az ismertetett renvoi-szabályok a hagyaték feldarabolásához vezetnek abban az esetben, ha a Rendelet által felhívott kollíziós jog ezt az elvet követi. Ilyen helyzet jön létre például abban az esetben, ha az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye Angliában volt, és az örökhagyó Angliában és Magyarországon is hagyott maga után ingatlanvagyont. A magyar közjegyző előtt folyó hagyatéki eljárásban a magyarországi ingatlanra érvényesül az angol kollíziós jog visszautalása, és ezért azt a Ptk. szabályai szerint megállapított örökösnek kell átadni. Az angliai ingatlanra és az ingóságokra viszont az angol öröklési jog határozza meg a törvényes örököst, mert e hagyatéki tárgyak tekintetében az angol kollíziós jog elfogadja a Rendelet 21. cikke szerinti utalást.
8. Az objektív kapcsolóelv (21. cikk) alapján meghatározott vagy a választott (22. cikk) hagyaték joga szerint kell megítélni a végrendelet megengedettségét és anyagi érvényességét is. Az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének jogát a végintézkedés tételének időpontjára vetítve kell vizsgálni (24. cikk).
Öröklési szerződés megengedettségét, anyagi érvényességét és kötőerejét annak a jognak a szabályai szerint kell megítélni, amely a szerződéskötés időpontjában az érintett hagyaték öröklésére vonatkozik. Ez a jog az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének joga a szerződéskötés időpontjában [25. cikk (1) bekezdés]. Több személy hagyatékát érintő öröklési szerződés csak akkor megengedett, ha ezt valamennyi örökhagyó tekintetében az illetőre az előbbiek szerint alkalmazandó jog megengedi. E kérdésnél tehát adott esetben több anyagi jog konjunktív alkalmazására kerül sor. Ez az előírás azt célozza, hogy az öröklési szerződésből fakadó jogok és kötelezettségek valamennyi érintett államban elismertek és végrehajthatók legyenek. A magyar polgári jog példá-
- 5/6 -
ul csak az életközösségben élő házastársak számára nyitja meg a jogi lehetőséget arra, hogy örökhagyóként ugyanabba az okiratba foglalt öröklési szerződést kössenek (Ptk. 7:51. §). A több személy hagyatékát érintő öröklési szerződés anyagi érvényességét és kötőerejét annak az örökhagyónak a joga szerint kell megítélni, amelyhez a szerződés a legszorosabb kapcsolatot mutatja [25. cikk (2) bekezdés]. Ezek a kollíziós szabályok vonatkoznak az öröklési szerződés megszüntetésére is.
A Rendelet feljogosítja a szerződéskötő feleket, hogy az öröklési szerződés megengedettségének, anyagi érvényességének és kötőerejének megítélését alávessék az örökhagyó állampolgársága szerinti jognak a jogválasztás szabályai (22. cikk) szerint. Több örökhagyó esetén bármelyikük joga választható [25. cikk (3) bekezdés]. A választott jog alkalmazandó az öröklési szerződés megszüntetésére is.
9. Külön kezeli a Rendelet (27. cikk) az írásbeli végintézkedés (írásbeli végrendelet, öröklési szerződés, halál esetére történő ajándékozás stb.) alaki követelményeit, ideértve a tanúk alkalmazására vonatkozó előírásokat is. A szabályozás arra törekszik, hogy a végrendelet lehetőség szerint érvényes maradjon. Ezt szolgálja az a megoldás, hogy az érvényesség-érvénytelenség megítélésére megjelölt több jog bármelyikének alakszerűségi követelményeit teljesítő írásbeli végintézkedés érvényes lesz. A szabályokat tudatosan a végintézkedések formájára vonatkozó Hágai Egyezmény[12] előírásaival összhangban alkották meg.
A Rendelet szerint az írásbeli végintézkedés alakilag érvényes, ha megfelel:
- a végrendelet tétele (öröklési szerződés megkötése) helyén hatályos jognak, vagy
- az örökhagyó (közös öröklési szerződés esetében legalább az egyik örökhagyó) állampolgársága, lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerinti jognak, éspedig akár a végintézkedés tétele, akár az örökhagyó halála időpontjában hatályos előírások szerint, vagy
- ingatlanra vonatkozó végintézkedési rendelkezés tekintetében az ingatlan fekvési helyén hatályos jognak.
Ugyanezek a szabályok vonatkoznak az írásbeli végintézkedés módosítására és visszavonására is, azzal, hogy ezek a nyilatkozatok alakilag érvényesek akkor is, ha az eredeti végintézkedésre meghatározott jogok valamelyikének megfelelnek.
A Kódex csak a Rendelet hézagaira, annak tárgyi hatálya alá nem tartozó öröklési ügyekre állapít meg kapcsolószabályokat. Két hézagkitöltő öröklési jogi normája van a törvénynek.
1. Az egyik a szóbeli végrendelet alaki követelményeire alkalmazandó jogot megállapító rendelkezés. Erre azért volt szükség, mert a Rendelet - a tagállamok összehangolhatatlan szabályozási eltérései miatt - kifejezetten kizárja tárgyi hatálya köréből ezt a kérdést [1. cikk (2) bekezdés f) pont]. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy ez a joghézag csak a szóbeli végrendelet alaki érvényességét érinti, az ilyen végrendelet megengedettségéről, anyagi érvényességéről és időbeli hatályáról a Rendelet 24. cikkében meghatározott jogrendszer szabályai döntenek. Alaki kérdés az alkalmazandó tanúk száma, a velük kapcsolatos jogi követelmények, közreműködésük jellege stb.
A Kódex arra törekszik, hogy a végrendelet a lehetőségek szerint alakilag érvényes maradjon. Ezt szolgálja az a megoldás, hogy az alaki érvényesség megítélésére (a Rendeletnek a végrendelet alaki érvényességére irányadó jogot meghatározó 27. cikkéhez hasonlóan) több egyenrangú alternatív kapcsolóelvet határoz meg a törvény, és ezek bármelyikének alakszerűségi követelményeit teljesítő szóbeli végrendelet alakilag érvényes lesz. A Kódex 64. §-a szerint a szóbeli végrendelet és annak visszavonása alakilag érvényes, ha megfelel:
- a magyar jognak, vagy
- a keletkezése/visszavonása helyén és időpontjában hatályos jognak, vagy
- az örökhagyó személyes jogának (15. §), vagy
- az örökhagyó lakóhelyén vagy szokásos tartózkodási helyén hatályos jognak.
A két utóbbi esetben az illető jogok alakszerűségi követelményeit akár a szóbeli végrendelet tétele/visszavonása, akár az örökhagyó halála időpontjában hatályos előírások szerint figyelembe lehet venni.
Ingatlanra vonatkozó végrendeleti rendelkezés tekintetében a szóbeli végrendelet és annak visszavonása alakilag érvényes, ha megfelel az ingatlan fekvési helyén hatályos jognak.
2. Az uratlan hagyaték törvényes öröklésének uniós szintű egységes megoldása nem volt lehetséges, mert a jogrendszerek két eltérő elvet követnek az ilyen hagyaték jogi sorsával és az állam jogutódlásával kapcsolatban. A két elv között lényeges különbség van az uratlan hagyaték megszerzésének jogcímében és módjában, továbbá a hagyatéki tartozásokért való felelősség rendezésében. A jogrendszerek többségében, így a magyar jogban is (Ptk. 7:74. §) az állam törvényes örököse az uratlan hagyatéknak, éspedig tekintet nélkül arra, hogy a hagyaték tárgyai belföldön vagy külföldön találhatók-e. Vannak ugyanakkor olyan jogrendszerek, amelyek szerint az állam nem örökösként szerzi meg az uratlan hagyatéknak a saját felségterületén lévő tárgyait, hanem szuverenitása alapján sajátítja el azokat. Ezt a jogi megoldást alkalmazzák a common law jogrendszerek és például az osztrák és a belga jog. Ez utóbbi jogrendszerekre tekintettel a Rendelet kifejezetten megengedi (33. cikk), hogy az ilyen államok a saját felségterületükön található uratlan hagyatéki tárgyakat a saját joguk szabályai szerint megszerezhessék, mégpedig olyan esetben is, amikor egy másik állam joga alkalmazandó a hagyaték jogaként. A Rendelet csak annyi
- 6/7 -
megkötést tartalmaz, hogy az illető államnak biztosítania kell a hagyatéki hitelezők igényét.
A Rendelet ezzel a megoldással az uratlan hagyaték jogutódlásánál - kényszerűen - elismeri a hagyaték feldarabolásának elvét. Emellett nem szabályozza azt az esetet, amikor a hagyaték joga nem öröklési kérdésként kezeli az uratlan hagyaték utódlását, és nyitva hagyja a kérdést: mi legyen a sorsa azoknak a hagyatéki tárgyaknak, amelyek nem a saját felségterületén találhatók. Ha például az örökhagyónak Bécsben volt az utolsó szokásos tartózkodási helye, az osztrák jog a hagyaték joga (lex successionis). Ha e jog alapján megállapítható, hogy a hagyaték uratlan (nincs sem végintézkedési, sem törvényes örökös), az osztrák államkincstár közhatalmi természetű elsajátítási joga (Aneignungsrecht) alapján megszerzi az Ausztriában található hagyatéki tárgyak tulajdonjogát. Nincs azonban szabály az osztrák jogban az Ausztrián kívül (például Magyarországon) fekvő ingatlanok és az itt fellelhető ingóságok jogi sorsára. Ezt a joghézagot tölti ki a Kódex (65. §), amikor úgy rendelkezik, hogy a belföldön található uratlan hagyaték öröklésére a magyar anyagi öröklési jognak a magyar állam öröklésére vonatkozó szabályait (Ptk. 7:74. §) kell alkalmazni. A Kódex kollíziós szabálya tehát olyan esetben jut kisegítő szerephez, amikor a Rendelet 21. cikke által kijelölt hagyaték joga nem rendezi az illető állam felségterületén kívül található uratlan hagyaték sorsát.
Az öröklési jog nemzetközi kollíziós jogi szabályai ma döntő többségükben európai uniós szabályok, amelyeket a Rendelet tartalmaz. Ezzel az Európai Unión belül a nemzetközi öröklési ügyek elbírálása területén alapvetően sikerült a nemzetközi magánjog régi, már Savigny által megfogalmazott maximáját: a nemzetközi döntési harmónia követelményét megvalósítani. Ez azt jelenti, hogy az örökösödési ügyek megítélésére irányadó anyagi jog meghatározása nem függ attól, hogy melyik tagállam fóruma jár el, ugyanarra a tényállásra valamennyi tagállam bíróságai (közjegyzői és más igazságszolgáltatási szervei) ugyanazokat a nemzetközi kollíziós normákat és ennek folytán ugyanazt az anyagi jogot alkalmazzák.[13] A Rendelet ugyanakkor nem teljesen hézagmentes, a hézagokat a Kódex tölti ki. Az öröklési jog egyes előkérdéseit (például a házasság létrejöttét és érvényességét, a holtnak nyilvánítást) szintén a Kódex által meghatározott jog alapján kell eldönteni, mert e területeken (még) nincs egységes európai kollíziós jog. Mindez nem változtat az összképen: az Európai Unióban alapvetően sikeresen oldották meg az öröklési jog nagy jelentőségű nemzetközi kollíziós szabályainak egységesítését. Az eredményt jelentősen növeli az Európai Öröklési Bizonyítvány bevezetése. ■
JEGYZETEK
[1] A Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete (2012. július 4.) az öröklési jogi igények tárgyában a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, továbbá a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az ilyen tárgyú közokiratok felvételéről és végrehajtásáról és egy Európai Öröklési Bizonyítvány bevezetéséről (HL 2012, L 201, 107 skk.).
[2] Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés, HL C 340, 1997. 11. 10.
[3] Lásd Bán Tamásné Tóth Dóra: Az európai öröklési bizonyítvány. Közjegyzők Közlönye 2011. 1. 18-32. o.; Horváth Gyöngyi: Az európai öröklési rendelet tervezete. Közjegyzők Közlönye 2011. 1. 1-10. o.; Kőfalusi Eszter: Gyakorlati tudnivalók az európai öröklési rendelet hajnalán. Családi Jog 2013. 1. 30-37. o.; Szőcs Tibor - Szirányi Pál: Egységes öröklési jogi kollíziós szabályok Európában. Magyar Jog 2013. 10. 604-612. o. A Közjegyzők Közlönye rendszeresen jelentetett meg írásokat a Rendelet megalkotásáról, elfogadásáról és gyakorlatáról. Lásd Sajben Tamás: 2011. 1. 11-17. o.; Szőcs Tibor: 2011. 1. 1-10. o., 2016. 2. 29-39. o., 2016. 6. 43-60. o.; Kőfalusi Eszter: 2014. 4. 68-70. o.; Bíróné Tóth-Zsiga Beatrix - Nagy Henriett: 2015. 2. 29-39. o.; Tatai Zoltán: 2016. 5. 61-77. o., 2017. 1. 35-44. o., 2018. 6. 71-73. o.
[4] 1961-ben "a végrendeletek alakiságának kollíziós jogi szabályairól", 1973-ban "a hagyatékok nemzetközi adminisztrálásáról", 1989-ben "a hagyatékra alkalmazandó jogról" született nemzetközi egyezmény.
[5] Ez a normahierarchia érvényesül a Magyarország által nem uniós tagállamokkal kötött jogsegélyszerződések esetében is. Ebbe a körbe tartoznak a magyar-jugoszláv jogsegélyszerződés (41-43. cikk) a szlovén vagy horvát elemet tartalmazó öröklési ügyek kivételével, a magyar-szovjet jogsegélyszerződés (37-39. cikk), a magyar-mongol jogsegélyszerződés (37-39. cikkk), a magyar-KNDK jogsegélyszerződés (37-39. cikk), a magyar-kubai jogsegélyszerződés (37-38., 40. cikk), valamint a korábbi magyar-vietnámi jogsegélyszerződés 43-45. cikke.
[6] Ebbe a körbe tartozik a magyar-bolgár jogsegélyszerződés (31- 33. cikk), a magyar-csehszlovák jogsegélyszerződés (41-43. cikk), a magyar-finn jogsegélyszerződés (25. cikk), a magyar-görög jogsegélyszerződés (23. cikk), a magyar-jugoszláv jogsegélyszerződés (41-43. cikk) a szlovén vagy horvát elemet tartalmazó öröklési ügyek tekintetében, a magyar-lengyel jogsegélyszerződés (47-49. cikk), továbbá a magyar-román jogsegélyszerződés (36-38. cikk). Úgyszintén e csoportba sorolandó a hagyatéki ügyek szabályozásáról szóló magyar-osztrák szerződés 4. és 8. cikke.
[7] Az EUMSZ-szel egységes szerkezetben lásd HL C 326, 2012. 10. 26.
[8] 39/72. sz. Bizottság v Olasz Köztársaság; 34/73. sz. F. LLI Variola S.P.A., Trieszt v Olasz Pénzügyi Igazgatás; 50/76. sz. Amsterdam Bulb B.V. v Produktschap voor Siergewassen.
[9] Lásd Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi kapcsolatok joga. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 92018, 497. skk. o.
[10] Lásd Szőcs Tibor: Öröklési jog. In: Vékás Lajos - Nemessányi Zoltán - Osztovits András (szerk.): A nemzetközi magánjogi törvény kommentárja. HVG-ORAC, Budapest 2020, 320-333. o.; Szőcs Tibor: Az Európai Öröklési Rendelet hazai alkalmazását érintő legújabb rendelkezések. Európai Jog 2019. 1. 1-11. o.
[11] A házastársak vagyonjogi igényei tárgyában a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, továbbá a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, a Tanács 2016/1103/EU rendeletének (2016. június 24.) létrehozására vonatkozó - az EUMSZ 328. cikk (1) bekezdése alapján lezajlott - megerősített együttműködés (HL 2016, L 183, 1. skk.).
[12] 1961. október 5. Magyarország nem részese ennek az egyezménynek.
[13] A Rendelet mögött az egyes jogrendszerek öröklési jogában található különbségekhez lásd Vékás Lajos: Eltérő anyagi öröklési jogok az egységes európai nemzetközi magánjog hátterében. Magyar Jog 2019. 6. 325-334. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző akadémikus, professor emeritus, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
