Az Európai Jog 2019. évi 1. számában került publikálásra az Európai Unió öröklési jogának főbb változásával foglalkozó tanulmány, amelyben részletes elemzést olvashatunk arról, milyen változásokat hozott a hagyatéki eljárást lefolytató közjegyzők mindennapi joggyakorlatában az Európai Öröklési Rendelet (továbbiakban: EuÖR.) alkalmazása.
A szerző az EuÖR. számos rendelkezését vizsgálja, köztük a külföldi vagyon bevonását a hazai hagyatéki eljárásban, illetve az öröklési bizonyítvány megváltozott jogszabályi hátterét.
A téma aktualitását jelzi, hogy az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2018. évi XCI. törvény bizonyos módosításokat eszközölt a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény rendelkezésein. A módosítások a hagyatéki eljárás nemzetközi vonatkozásait érintik, új szabályok - köztük az öröklési tanúsítvány kiállítása iránti eljárás - bevezetésével.
A tanulmány három fő részre tagolható. Az első részben a külföldi vagyontárgyakkal kapcsolatos információk beszerzése mint egyfajta új kihívás, míg a második részben az öröklési bizonyítvány kiállításának feltételei kerültek feldolgozásra. A harmadik rész az egyéb, módosult nemzetközi vonatkozású hagyatéki eljárási szabályokkal foglalkozik.
Kiindulópontként fogalmazza meg a tanulmány szerzője az EuÖR. joghatósági szabályrendszere által megfogalmazott alaptételt, miszerint a rendelet a hagyaték egységének elve köré összpontosul. Ez az jelenti, hogy a joghatósággal rendelkező tagállami jogalkalmazó eljárási jogosultsága kiszélesedik "az öröklés egészében történő határozathozatalra". A gyakorlatban ez úgy mutatkozik meg, hogy nem a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak jellege, fekvése vagy fellelhetősége alapozza meg a joghatóságot, hanem a szokásos tartózkodási hely.
A szerző ebből vezeti le azt a problémakört, hogy nem csupán elméletben, hanem gyakorlatban is előfordulhat, hogy belföldi hagyatéki eljárásban bevonható az örökhagyó
- 71/72 -
külföldi hagyatéki vagyona, köztük akár külföldi ingatlana is. Erre példaként említhető ausztriai banknál elhelyezett megtakarítás, spanyolországi apartman-lakás. Ezek az esetekben a magyar közjegyző új kihívással néz szembe.
Kritikai szemléletet fogalmaz meg a szerző az uniós szabályozással kapcsolatban, amikor kimondja, hogy nincs egységes eljárási mechanizmus, amelyeknek keretében a határon átnyúló öröklési eljárásokban a különböző hagyatéki bíróságok, közjegyzők, hatóságok adatokat és információkat szerezhetnének be a más tagállamban fellelhető hagyatéki vagyontárgyakról. Így nem áll rendelkezésre elektronikus adatbázis, amely tartalmazná az egyes tagállamok nyilvántartást vezető szerveinek elérhetőségét.
A cikk rámutat az Európai Unió tagállamainak jogrendszereiből adódó sajátosságaira, eltéréseire. Az országok nagy részében a hagyaték jogi sorsának rendezésében kérelemre induló eljárások döntő többsége mutatható ki. A tagállamok egy részében a kérelmet előterjesztő félnek kell a hagyatéki vagyontárgy létét igazolni, az eljáró szerveknek ez nem feladata. E tekintetben is különleges a magyar hagyatéki eljárás, hiszen - ahogy a szerző is megállapítja - a hazai eljárás hivatalból indul és bizonyos körben az örökösök passzivitása mellett is le kell folytatni a hagyatékra vonatkozó nemperes eljárást.
A szerző felhívja a figyelmet, hogy rendkívüli nehézségekbe ütközik a nemzetközi vonatkozású hagyatéki ügyekben a külföldi vagyon igazolása, ezt a magyar közjegyzők is tapasztalhatják. A Hetv. 81/A. § értelmében a külföldi vagyontárgy átadásának alapvető feltétele, hogy igazolásra kerüljön annak megléte és hagyatékhoz tartozása.
A tanulmány szerzője két csoportba sorolva elemzi e problémakört: egyrészt az öröklésben érdekelt, másrészt a közjegyző intézkedése általi adatbeszerzés kapcsán.
Az adatbeszerzés főszabályként az öröklésben érdekeltek feladata, őket terheli a külföldi vagyonnal kapcsolatos igazolási kötelezettség. Ugyanakkor nem mindig vannak az öröklésben érdekeltek abban a helyzetben, hogy az örökhagyó külföldi vagyonával kapcsolatos adatokhoz, okiratokhoz hozzájussanak. A külföldi közhitelű nyilvántartásokba való betekintés talán nagyobb akadályba nem is ütközik, ellentétben a más tagállam pénzintézeteinél lévő vagyonnal. A szerző is kiemeli azt a hazai tapasztalatot, hogy amennyiben az örökhagyó után más uniós tagállamban banki termék maradt, a külföldi pénzintézetek az adatszolgáltatást a banktitokra vonatkozó szabályok folytán az örökösi minőség igazolásától teszik függővé. Ilyen esetben jogerős hagyatékátadó végzést, vagy annak alapján kiállított Európai Öröklési Bizonyítvány (továbbiakban: EÖB) bemutatását kérik. Ezen nehézség feloldására vezette be a magyar jogalkotó a hagyatéki eljárási igazolás jogintézményét, amely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Az adatszerzés másik aspektusa a közjegyző intézkedésén alapul. A Hetv. 43/A. § (3) bekezdése ugyanis rendelkezik arról, hogy a közjegyző akár hivatalból intézkedjen a külföldi hagyatéki vagyon megléte érdekében. A szerző megállapítása szerint a tapasztalatok azt mutatják, hogy a közvetlen megkeresés a külföldi pénzintézetek felé csak az esetek kisebb részében vezetett eredményre. A közjegyzőnek célszerű a nagyobb sikerrel járó nemzetközi jogsegélyt igénybe venni. Az Európai Unió tagállamaiban vezetett bankszámlák esetében pedig a számlainformációk beszerzése iránti jogsegélyre az európai bizonyítás-felvételi rendelet nyújthat segítséget.
- 72/73 -
A tanulmány második része az öröklési bizonyítvány kiállítási feltételeinek egyes felülvizsgálati kérdéseivel foglalkozik. A szerző felhívja a jogszabályváltozásra a figyelmet. A 2019. január 1. napjával hatályba lépett módosítás kifejezetten kiemeli, hogy az öröklési bizonyítvány kiállításának alapvető feltétele, hogy az öröklési ügyre a közjegyző joghatósággal rendelkezzen. E változás hátterében az Európai Unió Bíróságának Oberle-ügyben hozott határozata áll. Az ügy alapproblémája a német jogban ismert öröklési bizonyítvány, az Erbschein intézménye körében merült fel. A kérdés az öröklési bizonyítvány kiállítása iránti eljárásban a német hagyatéki bíróság EuÖR. joghatósági szabályai körében bontakozott ki. E témában a szerző ismerteti a német szakirodalomban kialakult két nézetet. Ami a magyar szabályozást illeti, a cikk szerzője rámutat arra, hogy a magyar törvény szerint az öröklési bizonyítvány egyfajta határozat jogi természetével bír, így arra az EuÖR IV. Fejezetében foglalt határozat-elismerési szabályok irányadóak.
A tanulmány záró része az EÖB magyar öröklési jogban elfoglalt helyét és az öröklési tanúsítvány új szabályozását mutatja be. A szerző állást foglal a tekintetben, hogy az EÖB új intézményét a 2015-ben kialakított szabályok integrálták a magyar hagyatéki eljárás meglévő struktúrájába. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a magyar jog az EÖB kibocsátása iránti eljárást nem a hagyatéki eljárás egyfajta alternatív eljárásaként kezelni. Így minden esetben a közjegyzőnek a hagyatéki eljárásban meghozott valamely határozata - jogerőre emelkedett teljes hatályú hagyatékátadó végzés - alapján kerülhet sor az EÖB kibocsátására.
A szerző részletesen elemzi a Hetv.-be újonnan beiktatott 102/D. §-ában található öröklési tanúsítvány jogintézményét. Az új eljárás indoka lehet az a gyakorlati igény, hogy az örökös harmadik államokban történő jogérvényesítése érdekében igazolhassa az örökhagyó után a magyar jog szerint érvényesülő öröklési rendet, amikor az öröklési ügyre egyébként nem áll fenn belföldi joghatóság. A szerző szerint az ilyen öröklési tanúsítványra az öröklésben érdekelteknek akkor lehet szüksége, amikor az örökhagyó halálakor magyar állampolgár volt, és hagyatéki vagyona valamely harmadik államban található. Fontos feltétel azonban, hogy az örökhagyónak a halálakori szokásos tartózkodási helye a tagállamokon kívül volt. Ennek köszönhetően a magyar szabályozás az intézményt kivonja az EuÖR. szabályozási hatálya alól. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes, Hajdúszoboszló.
Visszaugrás
