Az uniós tagállamok öröklési ügyekkel foglalkozó gyakorló jogászai immár negyedik éve alkalmazzák az európai öröklési rendeletet[1] (a továbbiakban: EuÖR.). A rendelet magyar jogrendhez történő illeszkedéséhez leginkább szükséges belső jogszabály-módosításokról annak idején a 2015. évi LXXI. tv. gondoskodott. Az EuÖR. a korábbi kollíziós illetve nemzetközi eljárásjogi tárgyú uniós rendeletekhez képest egészen új kihívásokat hozott valamennyi tagállam számára: az európai öröklési bizonyítvánnyal (a továbbiakban: EÖB) új, az öröklési anyagi és eljárási jog határán álló intézményt teremtett meg; először törte át ingatlanokat érintő tulajdoni viszonyok tekintetében a fekvés helye szerinti állam kizárólagos döntési kompetenciáját; mindemellett nyitva hagyott egyebek mellett a tagállami nemzeti jogok fajtája szerinti öröklési bizonyítványok határokon átnyúló joghatásaival kapcsolatos kérdéseket. Már 2015-ben is sejthető volt, hogy a majdani jogalkalmazás folyamán derül majd fény számos olyan problémára, amelyek a későbbiekben is szükségessé tehetik az EuÖR. intézményrendszeréhez kapcsolódó hazai jogi környezet korrekcióját.
Ilyen jogszabály-módosításra már sor került 2017-ben, amikor is a más tagállamban kiállított EÖB alapján a hazai ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzés szabályai kerültek kiegészítésre[2]. A közelmúltban pedig az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2018. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Iütv.) eszközölt bizonyos módosításokat a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. tv. (a továbbiakban: Hetv.) rendelkezésein. Ezek a hagyatéki eljárás néhány nemzetközi vonatkozású szabályozási csomópontjait érintik, így különösen az örökhagyó után külföldön maradt hagyatéki vagyon hazai hagyatéki eljárásba történő bevonásának, továbbá az öröklési bizonyítvány kiállításának egyes kérdéseit. Jelen tanulmányban a Hetv. e nemzetközi vonatkozású rendelkezéseit érintő módosítások hátterét szeretném bemutatni.
Nemzetközi vonatkozású hagyatéki ügyekben az EuÖR. alkalmazását megelőző időben alapvető jelentősége volt a hagyatéki vagyon hollétének. Korábbi joghatósági szabályaink szerint magyar közjegyző eleve nem rendelkezett joghatósággal a nem magyar állampolgár örökhagyó külföldön fellelhető - akár ingó, akár ingatlan - hagyatéki vagyonára[3], úgyszintén a - bármilyen állampolgárságú - örökhagyó külföldön fekvő ingatlan hagyatékára[4]. Elvben lefolytatható volt a hagyatéki eljárás magyar állampolgár örökhagyónak a külföldi ingó hagyatéka tekintetében[5], ám a gyakorlatban ennek többnyire nem volt értelme, miután a magyar hagyatékátadó végzést rendszerint nem volt érvényre juttatható külföldön. Az EuÖR. joghatósági szabályrendszere e tekintetben paradigmaváltást hozott: a rendelet a hagyaték egységének elvét követi, a II. Fejezetben lefektetett joghatósági szabályok alapján joghatósággal rendelkező tagállami jogalkalmazó eljárási jogosultsága kiterjed "az öröklés egészében történő határozathozatalra". Tárgyi tekintetben ez a fordulat azt jelenti, hogy sem a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak jogi jellege (ingóságok, ingatlanok, követelések, vagyoni értékű jogok stb.), sem azok fellelhetőségi helye rendszerint[6] nem játszik immár szerepet a joghatóság tekintetében.
Ennek következtében a 2015. augusztus 17. napjával kezdődő időszakban elhalálozó örökhagyók tekintetében - amennyiben a rendelet alapján a magyar közjegyző joghatósága fennáll - a belföldi hagyatéki eljárásba immár bevonható az örökhagyó után külföldön maradt hagyatéki vagyon, még akkor is, ha külföldi ingatlanról van szó. Akár arra is sor kerülhet, hogy magyarországi hagyatéki eljárásban kerül átadásra a külföldi állampolgár örökhagyó külföldi ingatlan vagyontárgya, így pl. egy Magyarországon nyugdíjasként életvitelszerűen letelepedett osztrák állampolgár örökhagyó bécsi laká-
- 1/2 -
sa. Arra, hogy más tagállamban az ott fellelhető rész-hagyatékra korlátozódó "partikuláris" hagyatéki eljárást folytassanak le, az EuÖR. szabályai alapján - a 10. cikk (2) bekezdése szerinti szűk esetkörtől eltekintve - sem szükség, sem lehetőség nincs; amennyiben esetenként mégis erre kerül sor, az téves jogalkalmazásának köszönhető.
A Magyarországon jelentős számban letelepedett külföldiekre és a külföldi vagyonnal (pl. ausztriai banknál elhelyezett megtakarítás, spanyolországi apartman-lakás stb.) rendelkező, de egyébként itthon élő magyar állampolgárok növekvő számára tekintettel a rendelet joghatósági szabályrendszere kezdettől fogva új kihívást jelent a hagyatéki eljárást lefolytató hazai közjegyzők számára. Az ügyek egyre növekvő hányadában válik ui. szükségessé külföldi vagyontárgy átadása, amelyre vonatkozólag viszont az esetek nagy részében nem állnak rendelkezésre elegendő adatok.
Az uniós szabályozásnak egyik hiányossága, hogy nem teremtett valamiféle egységes eljárási mechanizmust, amelynek keretében határon átnyúló öröklési eljárásokban az eljáró tagállami hagyatéki bíróság, közjegyző vagy más szerv egyszerű úton adatokat, információt szerezhetne be a más tagállamban fellelhető hagyatéki vagyontárgyakról. Részben ezt a célt szolgálja az EuÖR. 66. cikk (5) bekezdésében foglalt rendelkezés, amely szerint a tagállamok illetékes hatóságai megkeresés alapján megküldik a más tagállamban EÖB kibocsátása iránt eljáró hatóságának a saját tagállambeli közhitelű nyilvántartásokban fellelhető adatokat; ennek az egyetlen bekezdésben deklarált együttműködési kötelezettségnek a szabályozása nem kielégítő. Egyelőre nem kellően tisztázottak alkalmazásának pontos feltételei, így pl. az ilyen megkeresések előterjesztésének és teljesítésének jogi rendje, nem áll még rendelkezésre megfelelő elektronikus adatbázis az egyes tagállami nyilvántartásokat vezető szervek elérhetőségére nézve; ráadásul csak az EÖB kiállítása iránti eljárásra korlátozódik e mechanizmus igénybevétele. Mindemellett a vagyonnal kapcsolatos információszerzés terén ez a mechanizmus értelemszerűen csak az ingatlanokat, valamint közhitelű nyilvántartásban nyilvántartott egyéb vagyontárgyakat (lajstromozott hagyatéki vagyontárgyak) érintő adatszerzéshez vehető igénybe. Semmilyen szinten nem nyújt támpontot ugyanakkor az uniós szabályozás arról, milyen módon szerezhet információt az öröklési ügyben eljáró tagállami jogalkalmazó az örökhagyó után maradt, más tagállambeli pénzintézetnél kezelt vagyontárgyról.
Megjegyzendő, hogy a más tagállambeli hagyatéki vagyonnal kapcsolatos információszerzés nem ugyanolyan súlyú problémát jelent az egyes tagállamok számára. A tagállamok nagy részében ui. a hagyaték jogi sorsának rendezésében közjegyző, hagyatéki bíróság vagy egyéb szerv kizárólag az öröklésben érdekeltek, illetve azok valamelyikének kérelmére működik közre; a kérelemre induló eljárásban pedig rendszerint az érdekeltnek kell igazolnia a más tagállambeli hagyatéki vagyontárgy meglétét. Ráadásul a tagállamok egy részében az eljáró szervnek nem is feladata a hagyatéki vagyon állagának, értékének tisztázása, hanem közreműködése kizárólag az örökösök (egyéb jogosultak) személyének, a hagyatékból való részesedésük jogcímének és eszmei hányadának tisztázására szorítkozik. Más helyzetben van ezzel szemben a hagyatéki eljárást lefolytató magyar közjegyző. A hazai hagyatéki eljárás - amelynek rendszere a többi közép-európai államhoz hasonlóan a XIX. században kialakult osztrák modellt követi - hivatalból indul; annak lefolytatására a törvényben meghatározott esetekben abban az esetben is sort kell keríteni, ha az öröklésben érdekeltek teljes passzivitást tanúsítanak, és nem működnek együtt pl. adatszolgáltatás révén a leltárelőadóval és a közjegyzővel. Másrészt a hagyatéki eljárásnak e modellben integráns részét képezi annak pontos számbavétele, hogy a hagyatékhoz milyen aktív és passzív vagyontárgyak tartoznak; ezen információk ismeretében kerülhet sor még a hagyatéki eljárás jogi keretei között a hagyatéki osztály megejtésére, illetve adott esetben a hagyatéki hitelezők követeléseinek hagyatéki vagyon átruházásával történő kielégítésére. A belföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos információk beszerzésére hazai hagyatéki eljárásban a leltározás keretében kerül sor. Külföldi vagyon magyarországi hagyatéki eljárásban történő átadására azonban az EuÖR. alkalmazásának kezdetéig nagyon ritkán került sor, és egészen 2015-ig nem is létezett kifejezett eljárási szabályozás a külföldi vagyonnal kapcsolatos adatszerzés kérdésében.
Az új uniós szabályozás folytán azonban potenciálisan a magyar közjegyző feladatává vált a külföldi hagyatéki vagyon sorsának jogi rendezése is olyan esetekben, amikor az öröklési eljárás magyar joghatóság alá tartozik. Az EuÖR. hatálybalépésével összefüggő 2015. évi módosítás a Hetv.-be a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatban csak néhány rendelkezést emelt be[7]. A 81/A. § értelmében a külföldi vagyontárgy átadásának alapvető feltétele, hogy annak megléte és hagyatékhoz tartozása igazolt legyen; a 43/A. § értelmében a külföldi vagyontárgyat e kettős feltétel teljesülése esetén kell felvenni a hagyatéki leltárba. A Hetv. ezen és kapcsolódó rendelkezéseiből két alapvető út rajzolódik ki az örökhagyó külföldi vagyonával kapcsolatos információszerzés mikéntjére nézve.
A tulajdonképpeni főszabálynak az öröklésben érdekeltek (illetve azok valamelyike) általi adatszerzés tekinthető, amit alátámaszt a 43/A. § (1) bekezdésének megfogalmazása ("...ha annak meglétét és hagyatékhoz tartozását igazolták"). A külföldi vagyontárgy meglétének és hagyatékhoz tartozásának igazolása az érdekelteket terheli, mégpedig az öröklésben érdekelteket. Ez kitűnik abból, hogy a 43/A-43/B. §-ainak mind a 2015-ben beiktatott eredeti, mind pedig a 2018-ban felülvizsgált szövege egyaránt az "öröklésben érdekelteket"[8] nevesíti mint azt a személyi kört, amelyet a külföl-
- 2/3 -
di vagyonnal kapcsolatos adatszerzési kötelezettség terhel.
Az öröklésben érdekelt ugyanakkor nem mindig van abban a helyzetben, hogy az örökhagyó külföldi vagyonával kapcsolatos adatokhoz, illetve az azokat alátámasztó okiratokhoz hozzájusson. Külföldi ingatlan-nyilvántartások és más vagyontárgyakra vonatkozó közhitelű nyilvántartások kivonatának beszerzése, jóllehet adott esetben körülményes lehet számára, ám rendszerint nem ütközik különösebb jogi akadályba. Nem mondható ez el viszont minden esetben az örökhagyó után maradt, más tagállambeli pénzintézetnél kezelt vagyonról. Immár tömegesen fordul elő a hazai gyakorlatban is, hogy az örökhagyó után másik uniós tagállamban bankszámla, befektetési vagy értékpapírszámla, vagy netán - ismeretlen tartalmú - bérelt széf maradt. Az öröklésben érdekelt számára rendszerint meghiúsul az ilyen vagyontárgyakkal kapcsolatos adatszerzés, miután a külföldi pénzintézetek az adatszolgáltatást a banktitokra vonatkozó rendelkezések folytán az örökösi (vagy egyéb jogosulti, pl. hagyományosi, végrendeleti végrehajtói) jogállás igazolásától teszik függővé. Utóbbira viszont éppen, hogy a lefolytatott és jogerősen befejezett hagyatéki eljárás eredményeként, a jogerős hagyatékátadó végzés vagy az annak alapján a Hetv. 102/B. § (1) bekezdése alapján kiállított EÖB révén nyílik csak lehetőség.
Az ilyen "22-es csapdája"-helyzetek feloldására vezette be a törvényhozó 2015-ben a "hagyatéki eljárási igazolás" intézményét[9]. Ezt az igazolást a közjegyző a hagyatéki eljárás folyamán végzéssel bocsáthatta ki, amelyben igazolta, hogy az abban megjelölt örökhagyó hagyatéka tekintetében előtte hagyatéki eljárás van folyamatban, és abban az eljárás adatai szerint mely személyek az öröklésben érdekeltek. Az igazolás célja, hogy az érdekelt azzal legitimálhassa külföldön - elsősorban külföldi pénzintézetek előtt - az örökhagyó vagyonával kapcsolatos információk megszerezéséhez fűződő jogi érdekét. Az intézmény mindazonáltal nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Azt a külföldi pénzintézetek a tapasztalatok szerint a legritkább esetekben fogadták csak el; ahelyett legtöbbször EÖB bemutatását kívánták volna meg az adatszolgáltatáshoz. Meg kell jegyezni, hogy a hagyatéki eljárási igazolás kudarcáért valószínűleg az intézményre vonatkozó eddigi hazai szabályozás is felelőssé tehető. A Hetv. 2018. december 31. napjáig hatályos 101/B. § (3) bekezdése ui. jóformán csak azt határozta meg, hogy mire nem alkalmas a kiállított hagyatéki eljárási igazolás. Eszerint a hagyatéki eljárási igazolás "nem minősül jogot keletkeztető vagy kötelezettséget megállapító okiratnak, nem jogosít fel a hagyatéki vagyon birtokbavételére, használatára, hasznosítására, haszonélvezetére és a hagyatéki vagyonnal való rendelkezésre, nem képez továbbá érvényes jogcímet nyilvántartásba való bejegyzéshez". Ráadásul minderre magában az igazolásban is utalni kellett. A külföldi pénzintézetek negatív hozzáállásán így nincs mit csodálni; különösen elbizonytalanító lehetett az a kitétel, miszerint az igazolás "nem minősül jogot keletkeztető vagy kötelezettséget megállapító okiratnak". A hagyatéki eljárási igazolás félresikerült szabályozása is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a gyakorlatban alkalmatlan volt az abban igazolt öröklésben érdekelt banktitok körébe eső adatokhoz való hozzáférési jogosultságának igazolására.
A vázoltakra figyelemmel érthető, hogy különösen a pénzintézetnél kezelt külföldi hagyatéki vagyontárggyal összefüggésben merült fel az eddigi gyakorlatban az adatbeszerzés másik lehetséges útja, a közjegyző általi intézkedés. A Hetv. 43/A. § (3) bekezdése ui. nyitva hagyta azt a lehetőséget is, hogy a közjegyző akár hivatalból intézkedjen a külföldi hagyatéki vagyontárgy meglétének és hagyatékhoz tartozásának tisztázása iránt.
A gyakorlatban a hazai közjegyzők számos esetben próbálkoztak azzal a megoldással, hogy az örökhagyó után feltételezhetően maradt bankszámlát kezelő külföldi pénzintézetet közvetlen megkereséssel hívták fel adatszolgáltatásra. Az ilyen megkeresések mindazonáltal csak az esetek kisebb részében vezettek eredményre. A legtöbb esetben a megkeresett pénzintézetek, ha válaszoltak is, többnyire a banktitokra vonatkozó hazai rendelkezéseikre hivatkozással elutasították az adatszolgáltatást. A gyakorlatban jóval nagyobb hatásfokkal működik a nemzetközi jogsegély igénybevétele, amikor is az eljáró magyar közjegyző a külföldi vagyontárgy fellelhetősége szerinti (azaz a számlavezető pénzintézet vagy annak fiókja működési helye szerinti) külföldi bíróságot keresi meg aziránt, hogy utóbbi mint megkeresett bíróság tegyen intézkedést az örökhagyó ottani számlájával kapcsolatos információk (pl. a számla létezésének megerősítése; számlaegyenleg az örökhagyó halálakor, illetve a megkeresés időpontjában, esetleges haláleseti kedvezményezett léte; az örökhagyónak a pénzintézettel szemben fennálló esetleges tartozása, annak jogcíme és összege stb.) beszerzése és a hagyatéki eljárás céljára történő rendelkezésre bocsátása érdekében.
Az Európai Unió tagállamaiban vezetett bankszámlák tekintetében a számlainformációk beszerzése iránti jogsegélyre az európai bizonyítás-felvételi rendelet[10] (EuBizf.R.) nyújt jogalapot. Az ilyen megkeresések e rendelet tárgyi hatálya alá tartoznak, hiszen a hagyatéki eljárások kétségtelenül "polgári és kereskedelmi ügynek" tekintendőek[11]; a rendelet tárgyi hatálya alól pedig a perenkívüli eljárások sincsenek kizárva. A rendelettel kapcsolatos szakirodalom többségében azon az állásponton van, miszerint a "bizonyítás-felvétel" rendelet szerinti autonóm fogalmát viszonylag széleskörűen kell értelmezni; így a rendelet alapján előterjeszthető megkeresések felölelnek mindenfajta külföldről történő "igazságügyi információbeszerzésre" irányuló intézkedést (Informationsbeschaffung vom Ausland)[12]. Az EuBizf.R. által nyújtott jogsegély-mechanizmus magyar hagyatéki eljárásban történő igénybevétele kapcsán a gyakorlatban inkább amiatt merültek fel esetenként akadályok, hogy a rendelet kifejezetten a "bíróságok közötti" együttműködést nevesíti határon átnyúló bizonyítás-felvételi ügyekben. Bizonytalan
- 3/4 -
e tekintetben, hogy a rendelet hatálya alá tartoznak-e azok az esetek, amikor valamely polgári ügy jogi rendezése az adott tagállam belső joga szerint nem bíróság, hanem polgári ügyben eljáró más szerv (pl. közjegyző, gyámhatóság) hatáskörébe tartozik. A rendelet eltérően néhány más uniós aktustól nem tartalmaz kifejezett meghatározást a "bíróság" fogalmára nézve; emiatt időről időre előfordul, hogy néhány tagállam megkeresett bírósága emiatt utasítja el a hagyatéki eljárást lefolytató magyar közjegyző által előterjesztett megkeresés teljesítését. Az ilyen okból történő elutasításra mindazonáltal csökkenő számban kerül sor; a tapasztalatok szerint ez többnyire megelőzhető azzal, ha a megkereső közjegyző a megkeresés előterjesztésére szolgáló formanyomtatvány megfelelő rovatában[13] lényegre törően vázolja a magyar közjegyzőnek hagyatéki eljárásban betöltött szerepét, jogállását[14]; azt, hogy a magyar közjegyző lényegében a némely más államban ismert "hagyatéki bíróság" hatáskörét gyakorolja. E problémát várhatóan az EuBizf.R. közelmúltban megkezdődött felülvizsgálata[15] oldja meg véglegesen, amely egyértelművé teszi majd, hogy a "bíróság" fogalmát a rendelet alkalmazási körében funkcionális értelemben kell felfogni.
A Hetv. rendelkezéseiben az Iütv. által véghezvitt módosítások egyik sarokpontja az volt, hogy - a hagyatéki eljárásról szóló igazolás hatékonynak nem bizonyult intézménye helyett - más módon tegye lehetővé az öröklésben érdekelt számára az örökhagyó külföldi pénzintézetnél kezelt vagyonával kapcsolatos információbeszerzést.
A Hetv. 43/B. §-ának felülvizsgált rendelkezései lehetővé teszik, hogy közjegyző az öröklésben érdekeltek valamelyikét (vagy akár több érdekeltet együttesen) kérelemre - végzéssel - kifejezetten feljogosítsa a külföldön lévő hagyatéki vagyontárgyakra vonatkozó adatok, valamint az azokra vonatkozó okiratok (pl. számlakivonat) beszerzésére. Szemben a korábbi hagyatéki eljárásról szóló igazolással[16], az ilyen feljogosító végzésből immár kifejezetten kitűnik az abban megjelölt egy vagy több öröklésben érdekeltnek azon jogosultsága, hogy megismerjen az örökhagyó külföldi hagyatéki vagyonával kapcsolatos adatokat, illetőleg birtokba vegyen ezekre vonatkozó okiratokat.
A végzéssel feljogosított érdekelt maga döntheti el, hogy a jogerőre emelkedett ilyen végzéssel kísérli-e meg igazolni a külföldi pénzintézet előtt az adatokhoz, számlakivonatokhoz való hozzáférési jogosultságát, avagy e jogerős feljogosító végzés alapján EÖB kiállítását kéri az eljáró közjegyzőtől. Más kérdés, hogy a külföldi pénzintézetek nagy valószínűséggel továbbra is EÖB bemutatását követelik meg annak igazolására, hogy az abban feltüntetett személy jogosult a szóban forgó adatok, illetve okiratok megszerzésére. A pénzintézetek e hozzáállása némileg érthető: az EÖB jogintézményéhez ui. az uniós szabályozás szintjén szabályozott egységes joghatások fűződnek, amelyek egyike az EuÖR. 69. cikk (2) bekezdésében deklarált közbizalmi hatás. Eszerint az EÖB-ben igazolt személyről vélelmezni kell, hogy őt ténylegesen megilletik a bizonyítványban feltüntetett jogosítványok és e jogosítványokhoz (a bizonyítványban feltüntetetteken túl) semmiféle feltétel vagy korlátozás nem fűződik. Ehhez hasonló egységes, uniós szinten garantált közbizalmi hatás a tagállami nemzeti jogok szerinti fajtájú határozatokhoz - így pl. a magyar közjegyzőnek a Hetv. 43/B. § alapján meghozott feljogosító végzéséhez - nem fűződik. Jóllehet a nemzeti jogok szerinti határozatokat is el kell ismerni más tagállamban az EuÖR. 39-42. cikkeiben szabályozott feltételek szerint, ám az ilyen határozatok joghatásai - szemben az EÖB-höz fűződő egységes joghatásokkal - a lex fori-tól, a határozatot meghozó tagállam belső jogától függenek. Más tagállambeli pénzintézet így okkal érzi magát nagyobb biztonságban, ha akár teljesítést, akár csak adatszolgáltatást EÖB útján igazolt jogosult részére nyújt.
Joggal merül fel a kérdés, hogyan juthat hozzá a közjegyző által a külföldi vagyonra vonatkozó adatok, okiratok megszerzésére feljogosított öröklésben érdekelt az EÖB-höz, hiszen e feljogosító végzést a közjegyző még a hagyatéki eljárás folyamán, a hagyaték átadását megelőzően - sőt éppen a külföldi hagyaték átadhatósági feltételeinek megteremtése érdekében - hozza meg, és az érdekeltnek az örökösi minősége az eljárás ezen szakaszában még nem igazolható. Az ilyen EÖB révén azonban a közjegyző nem is örökösi minőséget igazolja, hanem azt, hogy az EÖB-ben igazolt érdekelt jogosult hozzáférni az örökhagyó hagyatéki vagyonával kapcsolatos valamennyi adathoz, mégpedig hagyatéki vagyonkezelői minőségben! Megjegyzendő ui., hogy az EÖB némileg "multifunkcionális" jogintézmény: ez a bizonyítvány az uniós szabályozás szerint nem csupán olyan személyek számára bocsátható ki, akik (törvény vagy végintézkedés alapján) az örökhagyó után maradt hagyatéki vagyonból részesednek, hanem olyan személyek számára is, akiket - törvény, végintézkedés vagy hatósági rendelkezés alapján - a hagyatéki vagyonnal kapcsolatban akár átmenetileg, akár tartósabb jelleggel bizonyos vagyonkezelési feladatok terhelnek. Az EÖB-nek ez utóbbi - az EuÖR. 63. cikk (2) bekezdés c) pontjában nevesített - típusa bocsátható ki az örökhagyó által nevezett végrendeleti végrehajtó avagy az egyes nemzeti jogrendszerek által ismert, különféle jogállással felruházott hagyatéki vagyonkezelők részére, amennyiben ezeknek jogosultságaikat más tagállamban kell igazolniuk. A végrendeleti végrehajtók és hagyatéki vagyonkezelők jogosultságainak igazolására szolgáló EÖB tartalmilag is eltér a hagyatéki vagyonból részesülő jogosultak (örökös, hagyományos) részére kibocsátható EÖB-től: míg az örökösi, illetve a hagyományosi jogállás igazolására az EÖB formanyomtatványának IV., illetve V. melléklete szolgál, addig a hagyatéki vagyonkezelői, illetve a végrendeleti végrehajtói jogállás igazolására egy külön nyomtatvány, az EÖB VI. melléklete került rendszeresítésre. Nagyon fontos kiemelni, hogy a Hetv. az EÖB e típusának kibocsátási időpontját is eltérően szabályozza: a Hetv. 102/B. § (2)
- 4/5 -
bekezdése értelmében az EÖB-nek e típusa nem csupán a hagyatéki eljárás jogerős befejezését követően, hanem már korábbi időpontban, még a hagyatéki eljárás folyamatban léte alatt is kiállítható.
Arról van tehát szó, hogy amennyiben a közjegyző a hagyatéki eljárás folyamán a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos adatok és okiratok beszerzésére jogosítja fel végzéssel az öröklésben érdekeltek valamelyikét, ez az érdekelt bizonyos tekintetben a hagyatéki vagyonkezelő jogi pozíciójába kerül azzal, hogy "vagyonkezelői" jogosítványai rendkívül szűk körűek: nem illeti meg rendelkezési jog a külföldi hagyatéki vagyontárgyak felett, nem jogosult vagyontárgyakat (pl. hitelezők kielégítése céljából) elidegeníteni, sem a hagyatékhoz tartozó követeléseket a saját nevében érvényesíteni; jogosult viszont megismerni a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos a mindennemű adatot, illetve birtokba venni az azokra vonatkozó okiratokat. E jogosultságainak feltüntetésére az EÖB formanyomtatványának VI. melléklete kifejezetten is alkalmas: a VI. melléklet 4. pontja az ott megjelölhető hagyatéki vagyonkezelői jogosítványok között eleve külön nevesített opcióként tünteti fel "a hagyatéki vagyontárgyakra és tartozásokra vonatkozó valamennyi információ beszerzésére", úgyszintén a "valamennyi végrendelet és a hagyatékhoz kapcsolódó egyéb dokumentum megismerésére" vonatkozó jogosítványokat[17].
A más tagállambeli pénzintézet nem tagadhatja meg az örökhagyó nála fellelhető vagyontárgyaival kapcsolatos az adatszolgáltatást az ilyen EÖB útján igazolt érdekelt részére. Nincs is erre oka, hiszen az EÖB-höz a rendelet 69. cikk (2) bekezdése alapján fűződő közbizalmi joghatás folytán biztos lehet abban, hogy az abban igazolt személy valóban jogosult az örökhagyó vagyonával kapcsolatos valamennyi információ megszerzésére, így az EÖB joghatásai a pénzintézetet is védik. Etekintetben véleményem szerint az EÖB-ben igazolt hagyatéki vagyonkezelői jogállás, illetve az abból eredő adatszerzési jogosultság prioritást élvez a tagállamoknak a banktitokra vonatkozó szabályaival szemben. Megjegyzendő ugyanakkor, egyáltalán nem biztos, hogy ezzel a banktitokra vonatkozó belső jogi tételes szabályozás mindenütt összhangban áll. Véleményem szerint módosítást igényelne a hazai szabályozás is, hiszen az hagyatéki ügyek tekintetében csupán "a hagyatéki ügyben eljáró közjegyzővel és jegyzővel" szemben oldja fel a bank titoktartási kötelezettségét[18]. E fogalom alatt a törvényalkotó nyilvánvalóan a hagyatéki eljárást lefolytató magyar hatóságokra gondolt, holott ma már egyáltalán nem magától értetődő, hogy az örökhagyó belföldi pénzintézetnél lévő vagyona tekintetében belföldön folytatják le a hagyatéki eljárást, így más típusú külföldi szervek, illetőleg az utóbbiak által kirendelt vagy feljogosított hagyatéki vagyonkezelők, valamint akár az örökhagyó által nevezett végrendeleti végrehajtó adatszolgáltatási igénye is reálisan felmerülhet.
Az új eljárási szabályok szerint a közjegyző határidőt szab az adatszerzésre feljogosított öröklésben érdekelt számára az eljárásának eredményeként megszerzett adatok, okiratok közjegyzővel történő közlésére, illetve benyújtására. Az eljárás elhúzódásának elkerülését szolgáló szabály, hogy a határidő lejárta után bejelentett adatokat, illetve benyújtott okiratokat a közjegyző figyelmen kívül hagyja [Hetv. 43/B. § (3)-(4) bekezdés]. Ez a rendelkezés természetesen nem gátolja azt, hogy a késedelmesen közölt adatok, illetve okiratok által érintett külföldi vagyontárgy utóbb póthagyatéki eljárásban mégis átadásra kerüljön.
Az új szabályozás kifejezetten utal is arra, hogy a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos adatszerzésre a közjegyző akár több öröklésben érdekeltet is feljogosítson. Ennek feltétele, hogy az érdekeltek e kérelmüket közösen - ugyanabban az okiratban - terjesszék elő. Ilyen esetben a feljogosított érdekeltek együttesen jogosultak eljárni [Hetv. 43/B. § (2) bekezdés]. Több, együttesen eljárni jogosult érdekelt feljogosítása lehet indokolt különösen pl. olyan esetben, ha az örökhagyó után külföldi pénzintézetnél bérelt, ismeretlen tartalmú széf maradt, és az abban fellelhető vagyonnak az érdekeltek általi leltározása, számbavétele válik szükségessé azok hagyatékként történő átadhatósága érdekében, ám az egyes érdekeltek között nem áll fenn olyan fokú bizalom, amelynél fogva elegendő lenne csupán az egyikük felhatalmazása a széfbe történő betekintésre. Ha a közjegyző végzésével több érdekeltet jogosít fel, a kibocsátandó EÖB VI. mellékletét külön-külön kell mindegyikük számára - azonos tartalommal - kiállítani és az EÖB fő nyomtatványához csatolni, ám annak 8. pontjában, amely a hagyatéki vagyonkezelői jogosítványok gyakorlásához kapcsolódó korlátozások, illetve feltételek feltüntetésére szolgál, mindenképpen jelezni kell azt, hogy e személyek csak együttesen eljárva jogosultak az adatszerzésre (így pl. egymás jelenlétében jogosultak az örökhagyó által bérelt széfbe betekinteni).
Az Iütv. által eszközölt egyik további módosítás az öröklési bizonyítvány kiállításának feltételrendszerét érinti. A Hetv. 102. § (2) bekezdésének 2019. január 1. napjával hatályba lépett módosult szövege kifejezetten kiemeli, hogy öröklési bizonyítvány kiállításának alapvető feltétele, hogy az öröklési ügyre a közjegyző joghatósággal rendelkezzen.
Ez utóbbi - a korábbi szabályozáshoz képest látszólag "száznyolcvan fokos fordulatot" jelentő - változás hátterében az Európai Bíróságnak az Oberle-ügyben[19] hozott határozata áll. Ez utóbbi ügy középpontjában annak kérdése áll, hogy köti-e a tagállamok jogalkalmazóit az EuÖR. II. Fejezetében lefektetett egységes európai joghatósági szabályrendszer azokban az esetekben, amikor nem EÖB, hanem az adott tagállam nemzeti joga szerint ismert fajtájú öröklési bizonyítvány kiállítását kérelmezik előttük.
- 5/6 -
Az Európai Bíróságnak a kérdést egy konkrét tagállami jog, éspedig a német jog szerinti öröklési bizonyítvány, az Erbschein intézménye kapcsán kellett vizsgálnia. A német jogban az örökösi jogállás igazolására szolgáló "bevett" intézmény az Erbschein (öröklési bizonyítvány), amelyet kérelemre, perenkívüli eljárásban a hagyatéki bíróság állít ki. Abban a kérdésben, hogy az Erbschein kiállítása iránti eljárásban kötik-e a német hagyatéki bíróságot az EuÖR. joghatósági szabályai, az elmúlt években a német szakirodalomban markánsan eltérő nézetek láttak napvilágot.
A nézetek egy része[20] úgy véli, hogy az Erbschein kiállítása iránti eljárásra immár az EuÖR. II. Fejezetében lefektetett joghatósági szabályok irányadóak. Az ilyen öröklési bizonyítvány kibocsátása ui. a német jogban bírósági hatáskörbe tartozik, annak kibocsátására pedig eljárásjogi garanciákkal körbebástyázott, formális igazságügyi eljárás ("justizförmiges Verfahren") eredményeként kerül sor, és a kibocsátott Erbschein - jóllehet ez az alaki megjelöléséből nem tűnik ki - az EuÖR. rendszerében "határozatnak" minősül, a 3. cikk (1) bekezdés g) pontja szerinti fogalommeghatározás alapján. Márpedig a rendelet II. Fejezete szerinti joghatósági szabályok öröklési ügyekben kötelezőek valamennyi olyan igazságügyi hatóságra, amelyek "határozatot" hoznak; ezek ui. a 3. cikk (2) bekezdése értelmében a rendelet alkalmazási körében a "bíróság" fogalma alá tartoznak.
Már a rendelet elfogadását követően napvilágot látott ugyanakkor az a számos szerző által képviselt álláspont is, amely szerint a német hagyatéki bíróságot annyiban, amennyiben nem az uniós jog szerinti EÖB, hanem a német belső jog szerinti Erbschein kiállítása iránt jár el, nem kötik az EuÖR. egységes joghatósági szabályai[21]. Ezen álláspont képviselői szerint az Erbschein annak ellenére sem tekinthető "határozatnak", hogy azt bíróság bocsátja ki, formális nemperes eljárásban. Az álláspont alátámasztására rendszerint azt hozzák fel, hogy az Erbschein-t nem illeti meg az anyagi jogerőhatás (és általában a polgári bírósági határozatokhoz fűződő eljárási joghatások), hanem e bizonyítvány anyagi jogintézmény, és annak joghatásait az anyagi jog, a német Polgári Törvénykönyv (BGB) határozza meg. Ebből immár logikailag is szükséges lépésként jutnak el ezen álláspont képviselői oda, hogy a német Erbschein - és általában véve a tagállami nemzeti jogok szerint ismert öröklési bizonyítványok - eleve nem is sorolhatóak a rendelet 39. cikke szerinti, más tagállamban elismerhető határozatok (anerkennungsfähige Entscheidung) közé. Ez a nézet a tagállami nemzeti jogok szerint ismert fajtájú öröklési bizonyítványokat lényegében teljes egészében az EuÖR. szabályozási körén kívül eső jogintézményeknek tekinti.
Ez az álláspont a német szakirodalomban annyira befolyásosnak bizonyult, hogy ezt vette alapul a német jogalkotó is a rendelet német belső joggal való összhangjának megteremtésére irányuló, 2015-ben elfogadott nemzetközi öröklési eljárási törvény (IntErbRVG[22]) kidolgozása során. E törvény tervezetének parlamenti előterjesztéséből[23] is kitűnik, hogy a kodifikáció során a német törvényalkotó - abból kiindulva, hogy az EuÖR. szabályai a nemzeti jog szerinti öröklési bizonyítványokat nem érintik - tudatosan tartotta fenn a német belső jog szerinti önálló joghatósági szabályokat az Erbschein kiállítására irányuló eljárásra. Utóbbi szabályok pedig lehetőséget nyújtanak arra, hogy német hagyatéki bíróság akár olyan esetben is kibocsáthasson öröklési bizonyítványt, amennyiben az örökhagyónak Németországon kívül (akár pl. más uniós tagállamban!) volt halálakor a szokásos tartózkodási helye[24].
A német szakirodalom és jogi tanácsadási gyakorlat esetenként utilitarista indokokkal próbálta meg alátámasztani annak szükségességét, hogy a német hagyatéki bíróság akár az EuÖR. szabályain alapuló joghatóság hiányában is kiállíthasson Erbschein-t a Németországban felelhető vagyonra korlátozva[25]. Így pl. ha a német örökhagyó adott esetben nyugdíjasként valamely más tagállamban letelepedett - pl. utolsó éveiben életvitelszerűen Spanyolországban vagy Görögországban élt - ám vagyontárgyainak jelentős része Németországban található, és az örökösök (pl. a gyermekei) is mindannyian ott élnek, miért is kellene őket arra kényszeríteni, hogy az öröklési ügy jogi rendezése céljából egy számukra ismeretlen ország hatóságaihoz forduljanak, ahol sem hely-, sem nyelvismerettel nem rendelkeznek, annál is inkább, hogy az ott kiállítandó EÖB-nek döntően úgyis a Németországban fellelhető vagyon tekintetében kellene hatályosulnia.
El kell ismerni, hogy ezek az érvek gyakorlati szemszögből valóban nyomósnak tűnnek; az EuÖR.-nek azonban egyetlen rendelkezéséből sem vezethető le a belföldi hagyatéki vagyonra korlátozódó partikuláris hagyatéki eljárás megengedettsége. Megjegyzendő másrészt, hogy a rendelet szabályrendszere kínál megoldást az ilyen helyzetek elkerülésére. Ha ui. a származási államától eltérő más uniós tagállamban letelepedett örökhagyó végintézkedésében a 22. cikkel összhangban kiköti hazai jogát az öröklésre, máris megnyílik a jogi lehetőség az örökösök számára, hogy az 5. cikkel összhangban joghatósági megállapodást kössenek, és ezáltal elérjék azt, hogy az öröklési ügy jogi rendezésére az örökhagyó hazai államában (a választott jog szerinti tagállamban) kerülhessen sor. Ez a lehetőség azonban immár az örökhagyó részéről is előrelátást, tudatos vagyontervezést igényel.
Megjegyzendő, hogy az EuÖR. II. Fejezete szerinti egységes joghatósági szabályrendszer tárgyi terjedelmével kapcsolatos tisztánlátást a rendeletnek a megszövegezése nem éppen segíti elő. A joghatósági szabályok ui. következetesen "az öröklés egészében történő határozathozatalra" fordulatot használják. E megfogalmazás túlzottan is azokra az esetekre koncentrál, amikor is az öröklés jogi rendezésére irányuló eljárás eredménye alakszerű határozat meghozatalában ölt testet. Jóval szerencsésebb lett volna a normaszövegben a határozathozatalra történő utalás mellőzése, és ehelyett a "az öröklési ügyre" vagy "az öröklési jogviszonyt
- 6/7 -
érintő eljárásra vonatkozó joghatóság" megfogalmazás használata. E tekintetben a rendelet különböző nyelvi szövegváltozatai is eltérőek. A magyar szövegváltozathoz hasonlóan félreérthető a német szövegváltozatban szereplő "für Entscheidungen in Erbsachen" fordulat is; jóval szerencsésebb az angol szövegváltozat megfogalmazása, amely határozat meghozataláról nem is tesz említést ("jurisdiction to rule on the succession").
Az Európai Bíróság a "határozathozatal" fogalmát üdvözlendő módon kiterjesztően értelmezte. Döntésében rámutatott arra, hogy a joghatósági szabályok hatálya azon eljárásokra is vonatkozik, amelyekben nem kerül sor alakszerű határozat meghozatalára; e szabályok felölelnek az öröklésre vonatkozó intézkedésekkel kapcsolatos valamennyi eljárást, tehát azokat is, amelyek eredményét valamely, a tagállami nemzeti jog szerinti fajtájú öröklési bizonyítvány kiállítása képezi[26].
Amint arra az Európai Bíróság is rámutatott, közömbös az EuÖR. szabályozási rendszerében az, hogy az öröklési jogviszonyok elbírálására irányuló eljárásnak mi a jogi természete: peres vagy perenkívüli eljárásról van-e szó. Erre maga az EuÖR. (59) preambulum bekezdése is utal azáltal, hogy megemlíti, a rendeletnek a határozatok más tagállamban való elismerésére vonatkozó szabályai kiterjednek a peres eljárásban hozottak mellett a perenkívüli eljárásokban hozott határozatokra is. Véleményem szerint a német szakirodalom egy részében képviselt azon eddigi állásponttal szemben, amely a nemzeti jogok szerint ismert öröklési bizonyítványokat kirekesztené az EuÖR. joghatósági valamint elismerési szabályrendszerének hatóköréből, érvként az is megemlíthető, hogy ez az álláspont a nemperes öröklési eljárások terén lényegében kiüresítené a rendelet érvényesülését. Öröklési ügyekben az egyes nemzeti jogokban ismert nemperes eljárások ui. túlnyomó részben éppen, hogy öröklési bizonyítványnak - vagy az örökösi (hagyományosi, végrendeleti végrehajtói stb.) jogállást igazoló más hasonló aktusnak - a kibocsátására irányulnak. Az öröklési eljárások döntő többségét valamennyi tagállamban nem a peres ügyek, hanem ezek az eljárások képezik. Ha ezeket az eljárásokat kirekesztenénk az EuÖR. joghatósági szabályrendszerének hatálya alól, lényegében alig maradna olyan öröklési nemperes eljárás, amelyre az EuÖR. szerinti joghatósági szabályozás lenne irányadó; ennek következtében az EuÖR. II. Fejezete szerinti egységes európai joghatósági szabályok alkalmazásának jóformán csak az ügyek kis részét kitevő kontradiktórius öröklési eljárásokban nyílna tér. A joghatósági szabályok alkalmazási körének ilyen mértékű leszűkítése nyilvánvalóan nem volt jogalkotói cél.
A német jog szerinti Erbschein határozat-mivoltát tagadó német álláspontok mindemellett érvként hozzák fel azt is, hogy az EuÖR. rendszerében csupán az anyagi jogerőre képes bírói döntések minősíthetőek 3. cikk (1) bekezdés g) pontja szerinti értelemben "határozatként", és ezekre terjed ki a más tagállamban való elismerést szabályozó IV. Fejezet hatálya[27]. A kérdést előterjesztő német bíróság maga is utalt arra, miszerint a német Erbschein nem vált ki anyagi jogerőhatást[28]. A rendelet szabályrendszeréből azonban egyáltalán nem vezethető le az, hogy kizárólag anyagi jogerőre képes határozatok képezhetnék a IV. Fejezet szerinti elismerés tárgyát. Sőt, amint arra a fentiekben utaltunk, az (59) preambulumbekezdés kifejezetten is utal arra a jogalkotói célkitűzésre, hogy az öröklési ügyekben hozott perenkívüli ügyekben is biztosítsa a meghozott határozatok határokon átnyúló elismerését. Márpedig a perenkívüli ügyekben hozott határozatokon az esetek nagy részében nem kérhetőek számon a peres ügyekben hozott ítéletekhez (vagy egyéb ítélethatályú határozatokhoz) járuló, az eljárásjog által meghatározott "klasszikus" joghatások, így különösen az anyagi jogerőhatás. A perenkívüli ügyekben, ahol is rendszerint jóval erőteljesebb az eljárásjog és az anyagi jog kapcsolódása, nemegyszer az elbírált anyagi jogviszony sajátosságai határozzák meg a meghozatalra kerülő határozatokhoz fűződő joghatásokat. Így pl. öröklési nemperes eljárások eredményeként kiállításra (meghozatalra) kerülő, az örökösi minőséget igazoló okiratokhoz (illetve határozatokhoz) rendszerint közbizalmi hatás fűződik, amely védi az abban feltüntetett jogosulttal jogviszonyba lépő jóhiszemű harmadik személyt (Gutglaubenschutz), úgyszintén a helyesség vélelme (Richtigkeitsvermutung), amely szerint az ellenkező bizonyításáig vélelmezni kell, hogy a kiállított bizonyítványban (meghozott határozatban) igazolt örökösi vagy egyéb jogállás megfelel a tényleges jogi helyzetnek. Az ilyen határozatok esetében az "elismerés" lényegében mindezeknek az - erősen anyagi jogi természetű - joghatásoknak a más tagállamra történő kiterjesztését jelenti, mégpedig az EuÖR. IV. Fejezete alapján. A IV. Fejezet szerinti elismerési szabályokat annak ellenére is alkalmazni kell a perenkívüli eljárásokban hozott öröklési határozatokra is, hogy ez a szabályrendszer kétségtelenül elsősorban a kontradiktórius eljárásokban hozott határozatok számára lett "testre szabva", hiszen az - csekély eltérésektől eltekintve - az évtizedes előzményekkel rendelkező "Brüsszel-I"-rendszer[29] - szabályainak szinte szó szerinti átvételével került kialakításra. Kifejezetten a perenkívüli ügyekben hozott határozatok sajátosságainak megfelelő elismerési rezsim kialakításában azonban uniós jogalkotásnak nincs tapasztalata; ilyennek kialakítására esetleg éppen az EuÖR. majdani felülvizsgálata során kerülhet sor. A főtanácsnoki indítvány is utal arra, hogy az öröklési ügyekben meghozott "határozattal" szemben állított követelmények nem lehetnek ugyanolyan magasak, mint a "brüsszeli rendszer szabályai esetében"[30]. Szerencsés lett volna, ha a Bíróság is rámutatott volna ítéletének indokolásában, hogy a "határozat" EuÖR. szerinti fogalmának nem képezi elengedhetetlen elemét az anyagi jogerőhatás megléte.
Hiányolható még némiképpen az Európai Bíróság ítéletéből az, hogy nem foglalkozott azzal a sajátos dichotómiával, amelyet a rendelet (20)-(22) preambulumbekezdései is kifejezésre juttatnak a joghatósági szabályok hatályával kapcsolatban. Az öröklési ügyek rendezésében közreműködő tagállami jogalkalmazók ui. nem egységesen tartoznak a joghatósági szabályok hatálya alá. E preambulumbekezdések kifejezetten is különbséget tesznek az igazságügyi hatóságok és az "igaz-
- 7/8 -
ságügyi hatóságnak nem minősülő" egyéb szervek között. Míg az igazságügyi hatóságnak minősülő szervek öröklési ügyekben határozatokat hoznak, és eljárásuk során kötve vannak a II. Fejezet szerinti joghatósági szabályokhoz, addig az igazságügyi hatóságnak nem minősülő szerveket nem kötelezi a rendeletben lefektetett joghatósági szabályrendszer. Utóbbi szervek öröklési ügyekben nem határozatokat hoznak, hanem "közokiratokat" állítanak ki, amelyek az V. Fejezet szabályai szerint kerülhetnek be a tagállamok közötti jogi forgalomba. A Bíróság következtetéseiben túlzottan is általánosságban fogalmazott a "nemzeti jog szerinti öröklési bizonyítványokról", figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy a tagállami nemzeti jogok szerint ismert különböző fajtájú öröklési bizonyítványok a jogi természetüket tekintve egyáltalán nem egységesek. Vannak közülük, amelyek "határozatnak" tekinthetőek; ám jó néhány tagállam akad, amelynek nemzeti joga szerint ismert, az örökösi minőség igazolására szolgáló okiratok nem határozatnak, hanem a rendelet 3. cikk (1) bekezdés i) pontja szerinti "közokiratnak" feleltethetőek meg[31]. Ez utóbbiakat az igazságszolgáltatás rendszerén kívüli szervek bocsátják ki, amelyek közreműködésük során nincsenek kötve a rendelet joghatósági szabályaihoz. Véleményem szerint így a Bíróság döntése csakis a nemzeti jogok szerinti öröklési bizonyítványoknak egy szűkebb körére vonatkoztatható, éspedig azokra, amelyek a "határozat" jogi természetével bírnak, azaz amelyek formális jogi eljárás eredményeképpen kerülnek kiállításra.
Felmerül ezek után a kérdés, mennyiben érintette az Európai Bíróság Oberle-ügyben hozott ítélete a hazai szabályozást, és miért tette szükségessé a magyar Hetv. 102. §-a szerinti öröklési bizonyítvány intézményének újraszabályozását.
A magyar jog szerinti nemperes öröklési eljárásokat lefolytató közjegyző egyértelműen az állam igazságszolgáltató tevékenysége részeként[32] látja el tevékenységét, ezekben az eljárásokban őt az elsőfokú bíróság jogállása[33] illeti meg, és annak során jogorvoslattal megtámadható határozatokat hoz. A magyar jogban nem csak a hagyatékátadás, hanem az öröklési bizonyítvány is alakszerű végzésként "ölt testet", hiszen utóbbit a közjegyző a Hetv. 102. § (1) bekezdése alapján külön végzésbe foglalja. A magyar törvény szerint ismert öröklési bizonyítvány egyértelműen a "határozat" jogi természetével bír; amennyiben az érdekelt örökös azt más tagállamban kívánja érvényre juttatni, az EuÖR. IV. Fejezete szerinti határozat-elismerési szabályok irányadóak. Minderre figyelemmel vitán felül áll annak kérdése, hogy a magyar közjegyző kötve van a rendelet II. Fejezete szerinti joghatósági szabályokhoz, éspedig nem csak akkor, amikor hagyaték átadása iránt jár el, hanem akkor, is, ha öröklési bizonyítvány kiállítása iránti eljárás folyik előtte.
Ezzel kiáltó ellentétben állt a Hetv. 102. § (2) bekezdés a) pontjának 2018. december 31. napjáig hatályban volt azon rendelkezése, amely szerint öröklési bizonyítvány kiállítására (az egyik esetkörben) akkor kerülhet sor, ha "az örökhagyó után hagyatéki vagyon nem maradt vagy a hagyaték tárgya kizárólag külföldi ingatlan vagy olyan külföldön lévő ingóság, melynek átadására vonatkozóan a közjegyzőnek nincs joghatósága". Ez utóbbi - az Iütv. által felülvizsgált - korábbi rendelkezés az EuÖR. joghatósági szabályai alapján immár 2015. augusztus 17. óta fogalmi képtelenség volt. A rendelet szerinti joghatósági szabályozás ui. felölel a tagállamokban indítható valamennyi olyan jogi eljárást, amelyek tárgya valamely öröklési jogviszony elbírálása. A joghatósági szabályozás hatálya még a perenkívüli ügyek tekintetében sem korlátozódik a "hagyatékátadás" iráni eljárásokra - már csak amiatt sem, mert magát a fogalmat a legtöbb tagállami jogrendszer eleve nem is ismeri - hanem ez irányadó azokra az esetekre is, amikor az adott örökhagyó utáni öröklés rendjét akár ismert hagyatéki vagyon hiányában kell tisztázni valamilyen eljárásban. Ha tehát a belföldi közjegyzőnek adott esetben nincs joghatósága a hagyaték átadására, akkor egyszersmind semmilyen más öröklési eljárás lefolytatására sem áll fenn a joghatósága, így öröklési bizonyítvány kiállítására sem, hiszen utóbbi eljárás szintén az öröklési rend jogi megállapítását jelenti.
A Hetv. 102. § (2) bekezdésének e közelmúltban felülvizsgált rendelkezése tehát már az EuÖR. alkalmazásának kezdő időpontja óta, idestova több mint három éve meghaladottnak volt tekinthető; az Oberle-ügyben hozott európai bírósági ítélet csupán még inkább rávilágított annak tarthatatlanságára.
A Hetv. 102. § (2) bekezdésének az Iütv. által revideált új szövege immár kifejezetten is kiemeli - jóllehet ez magából az EuÖR.-ből is következik, - hogy öröklési bizonyítvány kiállítására csak abban az esetben kerülhet sor - mégpedig az öröklési bizonyítvány kiállításának mind az a), mind a b) pont szerinti esetkörében - ha az öröklési ügyre a magyar közjegyző joghatósággal rendelkezik.
Számos más tagállamtól eltérően a magyar jogban a hagyatéki eljárás formájában már eleve régóta létezik egy olyan egységes eljárásfajta, amely kereteket biztosít az öröklés jogi rendjének valamennyi érdekelt bevonásával, szigorú garanciák mellett történő átfogó tisztázására. Ez az eljárás pedig alkalmas volt mindazon eljárási garanciák érvényre juttatására, amelyeket az EuÖR. VI. Fejezete követelményként szab meg a tagállamokkal szemben az EÖB kibocsátása iránti eljárás tekintetében. A magyar jog így az EÖB kibocsátása iránti eljárást nem egyfajta, a hagyatéki eljárás mellett párhuzamosan létező alternatív eljárás-fajtaként kezeli, hanem
- 8/9 -
az EÖB új intézményét a 2015-ben kialakított szabályokkal lényegében integrálta a hagyatéki eljárás meglévő rendszerébe.
Ennek a koncepciónak felel meg az a szabályozási megoldás, miszerint az EÖB kibocsátására minden esetben a közjegyzőnek a hagyatéki eljárásban meghozott valamely határozata alapján kerülhet sor. Amennyiben az EÖB-re a hagyatéki vagyonból részesülő érdekeltnek - az örökösnek vagy a dologi hagyományosnak - van szüksége, akkor az EÖB kibocsátására a hagyatéki eljárás jogerős befejezését követően, éspedig a jogerőre emelkedett teljes hatályú hagyatékátadó végzés[34] alapján kerül sor. Olyan esetekben pedig, ha az EÖB kibocsátására a hagyatéki vagyonkezelő vagy végrendeleti végrehajtó jogosultságának igazolása céljából van szükség [az EÖB kibocsátásnak az EuÖR. 63. cikk (2) bekezdés c) pontjában említett esete], akkor annak kibocsátását meg kell, hogy előzze a közjegyzőnek az e jogviszonyok létrejöttével kapcsolatos végzése[35].
Egészen az Iütv. által véghezvitt módosításig nem tett említést azonban a Hetv. azon esetkörről, amikor az EÖB kibocsátását az örökös kéri - örökösi minőségének és az örökségből való részesedése eszmei hányadának más tagállamban történő igazolása céljából (pl. külföldi perbeli jogutódlás igazolására) - ám hagyatékátadó végzés meghozatalára nem került sor (pl. amiatt, mert az örökhagyó után ismert hagyaték egyáltalán nem maradt). Ez lényegében az EÖB kibocsátásnak az EuÖR. 63. cikk (2) bekezdés a) pontjában említett esetkörét jelenti. A belső jogban az ezzel adekvát intézményt a Hetv. 102. § szerinti öröklési bizonyítvány jelenti.
A gyakorlat az eddig felmerült néhány esetben azt az álláspontot követte, miszerint ahol a Hetv. 102/B. § (1) bekezdése az teljes hatályú hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését említi, ott ezalatt megfelelően érteni kell az öröklési bizonyítványról szóló jogerős végzést is. Azaz, mihelyt jogerőre emelkedett az öröklési bizonyítvány kiállításáról szóló végzés, nyomban kibocsátásra kerülhetett annak megfelelő tartalommal az EÖB is. A törvényhozó ui. vélhetően csak feledékenységből nem rendelkezett arról az esetről, amikor a Hetv. 102. § szerinti öröklési bizonyítványban megállapított öröklési rend külföldi igazolása céljából kérelmez az érdekelt EÖB kibocsátását.
Ezt a hiányosságot orvosolta most az Iütv. 7. § (5) bekezdése, amely megteremtette a hiányzó eljárásjogi kapcsolatot a 102. § (1) bekezdése szerinti öröklési bizonyítványról szóló végzés és az annak megfelelő tartalommal kiállítható EÖB között. A 102/A. § bekezdése immár kifejezetten is megemlíti, hogy az EÖB kiállítása - a hagyatékátadás esetén kívül - a 102. § szerinti öröklési bizonyítványról szóló végzés alapján is kérhet, e végzés jogerőre emelkedését követően.
Amint arra a fentiekben (ld. 2.2. pont) már utaltunk, a Hetv. 102. §-a szerinti öröklési bizonyítványt a közjegyző immár csak akkor állíthat ki, ha az öröklési ügyre joghatósággal rendelkezik. Továbbra is mutatkozik ugyanakkor gyakorlati igény arra, hogy magyar közjegyző az örökös harmadik államokban történő jogérvényesítését megkönnyítendő, akár olyan esetekben is igazolhassa az adott örökhagyó után a magyar jog szerint érvényesülő öröklési rendet, amikor az öröklési ügyre egyébként nem áll fenn belföldi joghatóság. Erre a célra vezetett be az Iütv. egy teljesen új intézményt, mégpedig a harmadik államban történő igényérvényesítés céljára szolgáló ún. "öröklési tanúsítványt", amelynek szabályai a Hetv.-be újonnan beiktatott 102/D. §-ában találhatóak meg.
Az ilyen öröklési tanúsítványra az öröklésben érdekelteknek olyankor lehet szüksége, amikor az örökhagyó halálakor magyar állampolgár volt, és hagyatéki vagyona valamely harmadik államban[36] található. Számos harmadik államban eleve nem lehet érvényt szerezni a magyar közjegyző hagyatékátadó végzésének az ott fellelhető hagyaték tekintetében; az örökösként érdekelteknek ilyen esetben a vagyon fekvése szerinti államban, az Európai Unión kívül kell hagyatéki eljárást kezdeményezniük. A vagyon fekvése szerinti harmadik állam kollíziós joga azonban adott esetben a lex patriae-t, az örökhagyó halálakori állampolgársága szerinti állam jogát, vagyis a magyar jogot rendeli alkalmazni az öröklésre. Az öröklési rendet igazoló öröklési tanúsítvány funkciója így végeredményben a magyar jog szerinti öröklési rend igazolása a vagyon fekvése szerinti harmadik állam hagyatéki hatóságai felé.
Az ilyen öröklési tanúsítvány kibocsátására nagyon szigorú - konjunktív - feltételek teljesülése esetén kerülhet sor, mégpedig akkor, ha
- az örökhagyó magyar állampolgár volt halálakor,
- utána csak harmadik államban lévő hagyaték maradt, és
- az ügyre egyetlen uniós tagállamnak sincs joghatósága.
Az öröklési tanúsítvány kibocsátására kizárólag abban az esetben kerülhet tehát sor, ha a magyar állampolgárságú örökhagyónak a halálakori szokásos tartózkodási helye a tagállamokon kívül volt. Tagállami szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett örökhagyó esetében ui. az EuÖR. 4. cikke értelmében állampolgárságtól, vagyon fekvésétől és bármely egyéb körülménytől függetlenül eleve fennáll a szóban forgó tagállam joghatósága.
Feltétel azonban, hogy az EuÖR. 10. cikkében nevesített kiegészítő joghatósági okok egyike se alapozza meg se a magyar közjegyző, se pedig más tagállami hatóság joghatóságát az öröklési ügyre. Abból a körülményből mindazonáltal, hogy az új 102/D. § (1) bekezdés a) pontja a tanúsítvány kiállításának azt is feltételül szabja, hogy az örökhagyó után kizárólag harmadik államban fellelhető hagyaték maradt, már önmagában is következik, hogy a 10. cikk szerinti kiegészítő joghatósági okoknak egyike sem jöhet szóba. A 10. cikk szerinti kiegészítő joghatósági okok mindegyikének igénybevételi feltétele ui. az, hogy az örökhagyó után hagyatéki vagyon maradt valamely tagállamban.
A Hetv. 102/D. §-a szerinti öröklési tanúsítvány kiállítására tehát minderre figyelemmel lényegében csak
- 9/10 -
azon ritka esetekben kerülhet sor, amikor az öröklési ügyet az örökhagyó magyar állampolgárságán kívül semmi más jogilag értékelhető kapcsolódási pont nem fűzi nemcsak Magyarországhoz, de a többi uniós államhoz sem. Kizárt tehát a tanúsítvány kiállítása, ha az örökhagyónak akár szokásos tartózkodási helye, akár vagyona volt a tagállamok valamelyikében.
Nagyon fontos rendelkezés, hogy az öröklési tanúsítvány kizárólag a harmadik államban történő hagyatéki igényérvényesítést szolgálja; erre pedig magában a tanúsítványban is utalni kell. E területi korlátozás folytán uniós tagállamban való felhasználásra az öröklési tanúsítvány nem alkalmas. Ezzel függ össze az a rendelkezés is, amely kifejezetten is kizárja, hogy a kiállított öröklési tanúsítvány alapján, az abban megállapított öröklési rend igazolására a közjegyző EÖB-öt állítson ki. A 102/D. § (2) bekezdésének e rendelkezései garantálják azt, hogy ez a tanúsítvány ne kerülhessen be a tagállamok közötti okirat-forgalomba, és az semmiképpen ne ütközzön egy másik tagállamban kibocsátott öröklési bizonyítvánnyal vagy hasonló okirattal.
Fontos rávilágítani arra is, hogy az újonnan bevezetett öröklési tanúsítvány intézménye nem tartozik az EuÖR. III. Fejezete szerinti kollíziós szabályok hatálya alá. Az annak kiállítása iránti eljárásban a közjegyző minden esetben a magyar anyagi jog alapulvételével állapítja meg az öröklés rendjét. Ez markáns különbség a 102. § szerinti öröklési bizonyítvány intézményéhez képest, miután utóbbinak kiállítása során az öröklési rendet a rendeletben (vagy adott esetben valamelyik még alkalmazandó jogsegélyszerződésben) lefektetett kollíziós szabályok alapján felhívott anyagi jog alapján kell megállapítani.
A szabályozás így lényegében ezt az intézményt kivonja az EuÖR. egész szabályrendszerének hatálya alól, amit a törvényhozó az elnevezés megválasztásával is hangsúlyozni próbál: tudatosan választotta a "tanúsítvány" alaki megjelölést, és nem az öröklési bizonyítvány egyik esetköreként vezette be ezt a magyar öröklési rend igazolására szolgáló okiratot. ■
JEGYZETEK
[1] Az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 650/2012/EU rendelet (HL L 201., 2012.7.27., 107. o.).
[2] Ld. a 2017. évi CCV. tv.-nek az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. tv. 40/B. §-át módosító 27. §-át.
[3] Ld. a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (a továbbiakban: Nmtvr.) 62. § b) pontját; a hatályos belső jogban hasonló szabályt tartalmaz (kizárólag a 2015. augusztus 17. előtt meghalt örökhagyók hagyatéka tárgyában utóbb induló eljárások tekintetében) a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. tv. (a továbbiakban: Nmtv.) 89. § b) pontja.
[4] Ld. az Nmtvr. 62. § a) pontját (illetve a hatályos jogban az Nmtv. 89. § a) pontját.
[5] Ld. az Nmtvr. 58. § (2) bekezdését [illetve a hatályos jogban az Nmtv. 98. § (2) bekezdését].
[6] Kivételek mindazonáltal akadnak, így pl. a 10. cikk (2) bekezdése szerinti joghatósági szabály, amely szerint olyan örökhagyó esetében, akit vagyontárgyainak fellelhetőségi helyén kívül semmilyen más kapcsolat (halálakori szokásos tartózkodási hely, öt éven belüli korábbi szokásos tartózkodási hely, tagállami állampolgárság) nem fűzött uniós tagállamokhoz, a vagyontárgyak fekvése szerinti több tagállam párhuzamosan folytathat le öröklési eljárást (a területükön fellelhető vagyontárgyakra korlátozva). Úgyszintén ilyen esetkör az, amikor az eljáró tagállami bíróság valamely harmadik államban fellelhető hagyatéki vagyontárgyat a 12. cikk alapján kihagy a saját eljárásából arra tekintettel, hogy határozatát az érintett harmadik államban feltehetőleg úgysem ismernék el.
[7] Ld. a 2015. évi LXXI. tv. 17. § (2) és (5) bekezdését.
[8] A hagyatéki eljárás rendszerében az "öröklésben érdekelt" fogalma az "örökösként érdekeltnél" tágabb személyi kört ölel fel; ld. a Hetv. 6. § (1) bekezdésének n) és l) pontjait.
[9] Ld. a Hetv.-nek a 2018. évi módosítást megelőzően hatályos 43/A. § (2) bekezdését és 101/B. §-át.
[10] a polgári és kereskedelmi ügyekben, a tagállamok bíróságai között a bizonyítás-felvétel tekintetében történő együttműködéséről szóló 1206/2001/EK rendelet (HL L 174., 2001.06.24., 121. o.).
[11] Az EuBizf.R. tárgyi hatálya alá tartozó polgári ügyek közül - ellentétben a 1215/2012/EU rendelettel (Brüsszel-IA rendelet) - nincsenek kizárva az öröklési ügyek sem.
[12] Jan von Hein, in: Rauscher (Hrsg.) Europäisches Zivilprozess und Kollisionsrecht (Kommentar), Verlag Dr. Otto Schmidt, Köln, 2015, Band II, EG-BewVO, Art. 1 Rz. 13.
[13] Ld. Az EuBizf.R. "A" formanyomtatványának ("kérelem bizonyítás-felvételre") 11. pontját ("Az ügy jellege, tárgya, valamint a tényállás rövid ismertetése").
[14] Így különösen azt, hogy a közjegyző eljárása az elsőfokú bíróságéval azonos hatályú; a közjegyző az eljárás során tárgyalást tart, alakszerű határozatokat hoz, és az érdekelteket azzal szemben jogorvoslatok illetik meg.
[15] Ld. COM(2018) 378 final. Az EuBizf.R. 1. cikkébe beiktatandó (4) bekezdés szerint "E rendelet alkalmazásában a 'bíróság' bármely olyan tagállami igazságügyi hatóság, amely hatáskörrel rendelkezik az e rendelet szerinti bizonyításfelvételre."
[16] A hagyatéki eljárásról szóló igazolás intézményét (Hetv. 101/B. §) az Iütv. mindazonáltal nem törölte el. Jóllehet ez az igazolás az öröklésben érdekelt külföldi hagyatékkal kapcsolatos információszerzésének elősegítésére nem bizonyult alkalmasnak, az öröklésben érdekelt számára adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor - akár külföldön, akár belföldön - a belföldi hagyatéki eljárásnak a puszta folyamatban létét és megindulásának időpontját kell igazolnia. Ilyen helyzet lehet az pl., amikor a magyarországi eljárásnak az EuÖR. 14. cikke szerinti megindulási időpontját kell más tagállamban igazolni.
[17] Ld. az EÖB VI. mellékletének 4.1. és 4.2. pontjait.
[18] Ld. a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. tv. 161. § (2) bekezdésének b) pontját.
[19] ECLI:EU:C:2018:485 (C-20/17.)
[20] Ld. különösen Anatol Dutta, in: Münchener Kommentar zum Bürgerlichen Gesetzbuch, Verlag C.H. Beck, München, 7. Auflage, 2018, Band 11., EuErbVO, Art. 3. Rz. 17, Art. 4. Rz. 7.; Reimbert Süß, in: Süß (Hrsg.): Erbrecht in Europa, Zerb Verlag, Bonn, 3. Auflage, 2015, 179.; Jan Peter Schmidt, in: Dutta/Weber (Hrsg.): Internationales Erbrecht, Verlag C.H. Beck, München, 2016, EuErbVO, Art. 3 Rz. 8.; Jutta Müller-Lukoschek, Die neue EU-Erbrechtsverordnung, Zerb Verlag, Bonn, 2013, 141.
[21] Ld. különösen Fabian Wall, Richtet sich die internationale Zuständigkeit zur Erbscheinserteilung künftig ausschließlich nach Artt. 4 ff. EU-ErbvO?, ZErb 3005, 9ff.; Kurt Lechner, Die Entwicklung der Erbrechtsverordnung - eine rechtspolitische Betrachtung zum Gesetzgebungsverfahren, ZErb 2014, 188 ff. (192) Christian Schall - Ulrich Simon, Erläuterungen zu der Verordnung (EU) Nr. 650/2012 des Europäischen Parlaments und des Rates vom 4. Juli 2012 über die Zuständigkeit, das anzuwendende Recht, die Anerkennung und Vollstreckung von Entscheidungen und die Annahme und Vollstreckung öffentlicher Urkunden in Erbsachen sowie zur Einführung eines Europäischen Nachlasszeugnisses, in: Geimer/Schütze: Internationaler Rechtsverkehr in Zivil- und Handelssachen, Verlag C.H. Beck, München, 2018, 578, Art. 3 Rn. 26f.; Christian Hertel, in: Rauscher (Hrsg.) Europäisches Zivilprozess und Kollisionsrecht (Kommentar), Verlag Dr. Otto Schmidt, Köln, 2016, Band V, EU-ErbVO, Art. 3 Rz. 26.
[22] Internationales Erbrechtsverfahrensgesetz vom 29. Juni 2015 (BGBl. I. S 1042)
[23] BT-Drucksache 18/4201, 59. o.
[24] Ilyen esetben a FamFG (családjogi és perenkívüli eljárásokról szóló törvény) 343. § (3) bekezdése szerint a berlini Amtsgericht Schöneberg jogosult eljárni azzal a feltétellel, hogy az örökhagyó német állampolgár volt vagy hagyatéki vagyontárgyak maradtak belföldön.
[25] Ld. pl. Felix Odersky, in: Hausmann/Odersky (Hrsg.): Internationales Privatrecht in der Notar- und Gestaltungspraxis, Verlag C.H.Beck, München, 3. Aufl., 2017, 752; továbbá Florian Savelsberg,Erbscheintücken nach der EU-ErbVO bei deutsch-griechischen Erbfällen, http://www.florian-savelsberg.de/2018/11/erbscheintuecken-nach-der-eu-erbvo-bei-deutsch-griechischen-erbfaellen/ (letöltve 2019. január 10. napján).
- 10/11 -
[26] Ld. az Oberle-ítélet indokolásának 42-44. pontjait.
[27] Wall, i. m. 12-13; Schall - Simon, uo.; Hertel, i. m. Art. 39 Rz. 5.
[28] Ld. az Oberle-ítélet indokolásának 28. pontját.
[29] Az időközben hatályon kívül helyezett, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK rendelet (HL L 12, 16.1.2001, 1. o.).
[30] Ld. M. Szpunar főtanácsnok 2018. február 22. napján kelt indítványának 75. pontját.
[31] Ide tartoznak különösen a francia és az olasz közjegyzők által kiállított, az örökösi minőséget tanúsító közokiratok (acte de notoriété, atto di notorietà).
[32] Ld. a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. tv. 1. § (4) bekezdését.
[33] Ld. a Hetv. 2. § (2) bekezdését.
[34] Illetve a teljes hatályúvá vált ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés vagy - az ideiglenes hagyatékátadó végzéssel érintett igények bírósági elbírálása esetén - a bíróság ítélete.
[35] Így pl. a végrendeleti végrehajtói megbízatás létrejöttét megállapító végzés [Hetv. 98. § (4) bekezdés], az ügygondnok kirendeléséről szóló végzés (Hetv. 32. §), vagy akár az öröklésben érdekeltek valamelyikét a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos adatok és okiratok beszerzésére feljogosító végzés (43/B. § ).
[36] Harmadik államnak tekintendő Dánia, Írország, valamint - a kézirat elkészítésekor még uniós tagállam - Egyesült Királyság is; e három uniós államra ui. az EuÖR. hatálya nem terjed ki.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző intézetvezető, MOKK Közjegyző Intézet.
Visszaugrás
