Az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés[1] akként módosította az európai uniós alapokmányokat, hogy - az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (EUMSZ) 81. cikkében felsorolt területeken - rendeletekkel lehet egységesíteni a tagállamok nemzetközi magánjogát és nemzetközi eljárásjogát. Az e körben eddig elért eredményeket - gyenge pontjaik ellenére - mindenképpen logikus lépésnek kell tekintenünk a tagállamok közötti jogegységesítési folyamatban.[2] A joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályok, valamint a kollíziós normák egységesítése ugyanis lényegesen könnyebb feladat, mint az anyagi jogi szabályok harmonizálása. Ez utóbbi területen történtek ugyan figyelemre méltó, reményteljes kezdőlépések, mint például a fogyasztóvédelmi magánjog egyes kérdéseiben alkotott irányelvek[3] vagy a PECL modellszabályai,[4] de áttörésről - még a legegyszerűbbnek tűnő szerződési jog egységesítésében - sem beszélhetünk.[5] Ezzel szemben a nemzetközi magánjogi uniós rendeletalkotás rövid másfél évtized alatt látványos eredményeket hozott. Nem kevesebb, mint tíz rendelet született, és azok széles körben alkotnak uniós közös jogot a nemzetközi joghatósági, elismerési és végrehajtási kérdések megválaszolásához, és ugyancsak több területen egységesítik az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós szabályokat. Ez pedig azzal a kívánatos következménnyel jár, hogy az érintett körben valamennyi tagállamban egységessé váltak az egymás viszonylatában érvényesülő joghatósági, elismerési és végrehajtási szabályok, valamint az alkalmazandó jogot kijelölő kollíziós normák is. Ez utóbbiak azt eredményezik, hogy ugyanarra a tényállásra valamennyi tagállam bíróságai (választottbíróságai és más igazságszolgáltatási szervei) ugyanazokat a nemzet-
- 325/326 -
közi kollíziós normákat és ezáltal ugyanazt az anyagi jogot alkalmazzák. A konkrét ügy megítélésére irányadó anyagi jog meghatározása nem függ tehát attól, hogy melyik tagállam fóruma elé kerül az ügy, melyik tagállam igazságszolgáltatási szerve jár el.
E rendeletek sorába tartozik a 650/2012/EU rendelet az öröklési jogi igények tárgyában a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, továbbá a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az ilyen tárgyú közokiratok felvételéről és végrehajtásáról és egy Európai Öröklési Bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: öröklési jogi rendelet).[6] A rendeletet a 2015. augusztus 17-e után megnyílt hagyatékokra kell alkalmazni. Az öröklési jogi rendelet előtt az uniós tagállamok kollíziós joga eltérő kapcsolóelvet alkalmazott a hagyatékra irányadó jog meghatározására. Egyes jogrendszerekben (mint a magyarban)[7] az örökhagyó utolsó állampolgársága, másokban az örökhagyó utolsó lakóhelye, megint másokban az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti jogot kellett a hagyatékra alkalmazni.[8]
A többi uniós rendelethez hasonlóan az öröklési jogi rendelet kollíziós szabályai is ún. loi uniforme-jellegűek, azaz minden, a tárgyi hatályuk alá tartozó esetben alkalmazandók, és általános jelleggel határozzák meg az alkalmazandó jogot. Ez azt jelenti, hogy a bíróság - a konkrét nemzetközi jogszabály-összeütközés relációjára tekintet nélkül - a rendeletek által meghatározott kollíziós szabályt (és ennek folytán ugyanazt az anyagi jogszabályt) alkalmazza az adott jogviszonyra, függetlenül attól, hogy az alkalmazandó anyagi jog a rendeletben részes tagállam joga vagy nem. A nemzetközi magánjog alapvető eszménye, vagyis az a követelmény, hogy a tényállásra alkalmazandó jog ne függjön az eljáró fórumtól, megkívánja ugyanis, hogy az uniós tagállamok fórumai a kollíziós normák által kijelölt jogot alkalmazzák akkor is, ha az egy nem részes tagállam joga. Így lehet elkerülni egy "kétcsatornás": európai uniós és nemzeti (tagállami) kollíziós jog létrejöttét, ami adott esetben eltérő anyagi jog alkalmazásához és indokolatlan jogalkalmazási nehézségekhez vezetne. Érdemben, tartalmilag ugyanis általában nincsenek olyan szempontok, amelyek más kollíziós normát tennének szükségessé az Európai Unión belüli és az azon kívüli jogviszonyok esetében. Kirívó esetben a tagállami (így a magyar) bíróság a közrendi záradék segítségével háríthatja el az elfogadhatatlan eredményt.
Az öröklési jogi rendelet a hagyaték egységének elvét fogadja el, vagyis a hagyaték jogi sorsát egyetlen állam jogának rendeli alá, nem különböztet tehát ingó és ingatlan hagyatéki tárgyak között. Ezzel el akarja kerülni azokat a nehézségeket, amelyek a hagyaték feldarabolásából származnának. Olyan esetben, amikor a hagyatéki tárgyak több állam területén találhatók, ezek a problémák jelentősen megnehezítenék és költségessé is tennék az örökhagyó számára a hagyaték sorsának megtervezését. Az öröklési jogi rendelet hatálya alá tartozó uniós tagállamok közül a korábbi francia öröklési jog követte a hagyaték feldarabolásának elvét: az ingatlanokra a fekvési hely jogát (lex rei sitae), az ingó hagyatéki tárgyakra az örökhagyó utolsó személyes jogát rendelte alkalmazni.[9] [Itt jegyezzük meg: Dánia (a számára az EUMSZ 81. cikkéhez csatolt 22. Jegyzőkönyv 1. és 2. cikkében biztosított lehetőséggel élve) kizárta az EUMSZ 81. cikke alapján történő igazságügyi együttműködés keretében zajló uniós jogegységesítési folyamatban való részvételét. Így Dánia vonatkozásában az öröklési jogi rendelet sem érvényesül. Az Egyesült Királyság és Írország az EUMSZ 81. cikkéhez csatolt 21. jegyzőkönyv 1-3. cikkében ún. opt in lehetőséget kötöttek ki maguknak, az öröklési jogi rendelet tekintetében azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Így ez a rendelet ezeket az államokat sem köti.]
Az öröklési jogi rendelet objektív kapcsolóelve az örökhagyó - halála időpontjában megállapítandó - szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogát rendeli alkalmazni. Kivételes helyzetek méltányos megoldását egy kitérítő klauzula segíti. Abban az esetben, ha a hagyatéki ügy összes körülményeiből az állapítható meg, hogy az örökhagyónak a halála időpontjában a szokásos tartózkodási helye szerint jogtól eltérő joggal (tipikus esetben: az állampolgársága szerinti joggal) nyilvánvalóan szorosabb kapcsolata volt, úgy ezt a jogot kell alkalmazni. Az örökhagyó maga is rendelkezhet úgy, hogy hagyatékának sorsát az a jog határozza meg, amelynek (a jogválasztás vagy a halála időpontjában) állampolgára. Ez a korlátozott jogválasztási lehetőség biztosítani akarja az örökhagyó számára, hogy ő maga rendelje a családi, gazdasági, kulturális szempontból életének középpontját jelentő állam joga alá hagyatékát.
1. Az európai kollíziós öröklési jog egységesítésének hátterében az anyagi öröklési jogok eltérései állnak. Az öröklési jogi rendelet célja éppen az, hogy - az anyagi jogok különbségei fölött - egységes nemzetközi magánjogi
- 326/327 -
szabályokkal, a nemzetközi döntési harmónia biztosításával ezen a szinten egységet teremtsen.
A jogirodalomban meglehetősen elterjedt az a felfogás, hogy az egyes nemzeti öröklési jogok eltérései mögött nagyobb szerepe van a hagyományoknak, mint a szerződési jogokban. Ez bizonyára így van, még akkor is, ha alaposabb elemzéssel az öröklési jogok eltérései között is sok esetleges, mélyebb gyökerekkel nem rendelkező, érdemi indokokkal nem mindig magyarázható különbséget fedezhetünk fel.
A jogösszehasonlítás az öröklés rendjében is a jogi megoldások közelítésének lehetőségét rejti magában. A külföldi jogokra figyelés már a 19. századvégi kodifikációknál is elterjedt módszer volt. Grosschmid Béni például a törvényes örökösödésről "ex privata diligentia" készített törvénytervezetének tanulmányértékű indokolásában szinte minden probléma tárgyalásánál számba veszi a külföldi jogok megoldásait.[10] Még inkább megkerülhetetlen a jogösszehasonlítás eredményeinek hasznosítása a mai nemzeti törvényhozások előkészítésénél. Példaként hivatkozunk a holland Burgerlijk Wetboek 2003-as negyedik, öröklési jogi könyvének előkészítő munkálataira, amelyeknek során szinte minden európai törvénykönyv, köztük az 1959-es magyar Ptk. jogi megoldásait mérlegre tették.[11] Természetesen ez a jogalkotói módszer nem vezet feltétlenül a jogi megoldások egységesedésére.
2. A következőkben először az öröklési jog két lehetséges általános részi különbségére mutatunk rá (IV). Ezt követően részletesen tárgyaljuk a törvényes öröklési jogi szabályok jellegzetes különbségeit az egyes jogrendszerekben (V. pont). A kérdés gyakorlati fontossága ellenére nem térünk ki e tanulmányban a végintézkedés alakszerűségi követelményeire. E téma már csak azért is mellőzhető, mert az öröklési jogi rendelet - az 1961. évi Hágai Egyezmény[12] rendelkezéseivel tudatos összhangban és a favor testamenti elvet érvényesítve - arra törekszik, hogy az írásbeli végintézkedés lehetőleg érvényes maradjon. Ezt szolgálja az a szabály a rendeletben, amely szerint a végrendelet alakilag érvényes, ha megfelel a tétele helyén hatályos jog követelményeinek, vagy kielégíti akár az örökhagyó személyes jogában, akár a lakóhelye vagy a szokásos tartózkodási helye szerinti jogában meghatározott feltételeket. Sőt az ingatlanra vonatkozó végrendeleti rendelkezés érvényes akkor is, ha az ingatlan fekvési helyén hatályos alaki előírásokat betartották. Tanulmányunk utolsó fejezetében a kötelesrészre vonatkozó jogfelfogás eltéréseiből adódó problémákkal foglalkozunk (VI. pont). Az öröklési jogi rendelet ugyanis kifejezetten kiterjeszti az általa meghatározott jog hatályát a kötelesrész problémáira.
Elsőként két lehetséges általános részi különbségre mutatunk rá; olyan kérdésekre tehát, amelyek mind a törvényes, mind a végrendeleti öröklés, mind pedig a kötelesrész kapcsán felmerülhetnek.
1. A jogrendszerek különbözhetnek a tekintetben, hogy az öröklés beálltához szükség van-e az örökös elfogadó nyilatkozatára vagy sem. A modern jogrendszerek többsége nem kíván meg ilyen jognyilatkozatot, vagyis minden külön jogcselekmény nélkül, a törvény erejénél fogva az örökhagyó halálának pillanatában bekövetkezik az öröklés, a tulajdonos személyében történő változás: ipso iure öröklés.[13] Mindez egyben azt is jelenti, hogy az elhunyt személy vagyona nem válik uratlanná, nincs nyugvó hagyaték. Vannak viszont ma is olyan jogrendszerek, amelyek az örökléshez az örökös elfogadó nyilatkozatát vagy más jogcselekményt kívánnak meg. Ezeket az öröklési rendszereket - az ipso iure rendszerrel szembeállítva - aditionalis öröklési rendszernek nevezik. Ilyen például az osztrák jog, amely szerint - meghatározott kivételekkel - a hagyaték az örökhagyó halálával nem száll át automatikusan az örökösre, hanem a hagyaték megszerzéséhez egy nem peres bírósági eljárás és "örökösi nyilatkozat", "örökségbe lépés" ("Einantwortung") szükséges.[14]
2. Ugyancsak általános részi problémát vet fel egy másik eltérés is, amely a várható örökrészről az örökhagyóval kötött szerződéssel történő lemondás jogi megítélése kapcsán merül fel. Az ABGB, a BGB és a germán öröklési jogot követő rendszerek többsége (köztük a magyar jog), továbbá az északi jogrendszerek ismerik és elismerik az öröklésről történő lemondás ("Erbverzicht") intézményét.[15] Ezzel szemben egyes romanista jogokban (spanyol, katalán, portugál) kivétel nélkül, másokban (francia, belga, olasz) meghatározott kivételekkel semmis a lemondási szerződés. Az öröklési jogi rendelet 25. cikke rendezni kívánja ezt a kérdést. Az egységes kollíziós jog sem képes azonban önmagában kiegyenlíteni a jogrendszerek említett eltérő alapfelfogásából eredő valamennyi problémát, például a szokásos tartózkodási hely megváltoztatásával járó statútumváltás esetén.[16]
- 327/328 -
1. Elöljáróban megállapíthatjuk, hogy a törvényes öröklés szabályai ma logikailag minden jogrendszerben kisegítő jelleggel határozzák meg a hagyaték sorsát. Ezek a szabályok csak érvényes végintézkedés hiányában, a nevezett örökös helyettes örökös nélküli kiesése vagy a végintézkedéssel egyéb okból le nem fedett hagyatéki részek tekintetében érvényesülnek. Ezt a kisegítő szerepet az a jogfejlődés tette lehetővé, amelynek keretében az újkori öröklési jogok szinte kivétel nélkül[17] feladták[18] azt a római jogi elvet, amely a végrendeleti és a törvényes öröklés párhuzamos érvényesülését kizárta: nemo pro parte testatus pro parte intestatus decedere potest.[19]
Ez a logikai sorrend korántsem tükröződik a gyakorlatban, mert a legtöbb európai államban - több okból is - a végintézkedés alapján átadott hagyatékok aránya messze nem éri el az öröklési esetek 50%-át,[20] és a hagyatékok többségét a törvényes öröklés szabályai szerint öröklik.
2. A jogrendszerek törvényes öröklési rendszerében ma is igen sok eltérést találunk. Ez több okból is különösnek tekinthető.
a) Először is azért magyarázhatók nehezen a fontos részletmegoldásokban mutatkozó jelentős különbségek, mert a törvényes öröklés szabályai mögött meghúzódó motívumok közösek. Ez állapítható meg legalább is a közelebbi rokonok és a házastárs tekintetében. A törvényes öröklés rendjének hátterében ugyanis szinte minden jogrendszer értékelése kapcsán azt a követelményt szokták hangsúlyozni, hogy a törvény szabályai rendezzék úgy az öröklés rendjét, ahogy az örökhagyó rendezte volna, ha végrendelkezett volna, vagyis a törvénynek az örökhagyó "vélelmezett szándékát" kell kifejezésre juttatnia. Még helyesebb, mondják, ha a törvényes öröklés szabályait úgy alkotják meg, ahogy az örökhagyónak - a társadalmi elvárások tükrében - rendelkeznie kellett volna. Ilyen általános társadalmi követelménynek tekinthető mindenekelőtt a családi szolidaritás, a rászorult családtagokról történő gondoskodás[21] Ezek meglehetősen általánosan és ezért bizonytalanul körvonalazott elvárások ugyan, ha az örökhagyók individuális szempontjaira és a hagyatékok jellegének, nagyságának, összetételének sokféleségére gondolunk, a lényeget mégis pontosan kifejezik. A törvény általános zsinórmértéke az említett szempontnál árnyaltabb aligha lehet, minden közelebbi, egyedi megfontolást csak az örökhagyó végakarata juttathatja kifejezésre.
b) Megállapítható az is, hogy az elmúlt háromnegyed évszázadban a nemzeti anyagi öröklési jogok a végbement jelentős társadalmi változások folytán több kérdésben közeledtek egymáshoz. Ezek a változások gyakran közvetlenül és kifejezetten társadalmi fejleményeknek, mint például a nők megváltozott társadalmi szerepének és egyenjogúsításának következményei, esetleg a megnőtt átlagéletkorral függenek össze.[22] Általános tendenciának tekinthető továbbá a túlélő házastárs törvényes öröklési jogi státusának erősítése is.[23]
Az újabb időkben a törvényes öröklés szabályainak meghatározott alkotmányos és emberi jogi követelményeket is ki kell elégíteniük,[24] amely elvárások szintén közelebb hozzák egymáshoz a törvényes öröklés rendjét az egyes jogrendszerekben. Legkésőbb a 20. század közepe óta ilyen követelménynek tekinthetjük a házastársak egyenjogúsítását a törvényes öröklés rendjében. Ezenkívül közelebb kerültek egymáshoz az európai öröklési jogok például azzal is, hogy valamennyi európai uniós jogrendszerben elismerték az örökbefogadott gyermek teljes törvényes öröklési jogi státusát.[25]
Még később és meglehetősen vontatottan ment végbe a házasságból és a házasságon kívül született gyermekek öröklési jogi egyenjogúságának elismerése, különösen az ilyen gyermek vérszerinti apja és apja családja után történő öröklési jogának garantálása.[26] A magyar jogban viszonylag korán, 1946-ban megvalósult a házasságból és a házasságon kívül született gyermekek teljes öröklési jogi egyenjogúságának törvényi elismerése.[27] Ez már azért is figyelemre méltó, mert jelentős demokratikus múltra visszatekintő jogrendszerekben ez a folyamat jóval később zajlott le. A francia jogban például csak 1972-ben kezdték megváltoztatni a házasságon kívül született gyermeket hátrányosan megkülönböztető rendelkezéseket, és az őket
- 328/329 -
sújtó diszkrimináció csak a 21. század első éveiben szűnt meg teljesen.[28] A német jogban az 1919-es Weimari Alkotmány elvi jelleggel egyenjogúságot adott ugyan a házasságon kívül született gyermeknek. Ennek az alkotmányos tételnek azonban nem vonták le a gyakorlati következményeit az öröklési jogi szabályokban. Így csak az 1949-es Grundgesetz alkotmányos tétele alapján és akkor is csak a német Alkotmánybíróság szigorú elvárásokat megfogalmazó határozata nyomán született meg 1969-ben meg az a törvény (Nichtehelichengesetz), amely alapvetően (de még nem tökéletesen) biztosította a házasságon kívül született gyermeknek a házasságból született gyermekével azonos öröklési jogi státust.[29] Megemlítjük végül: közelíti az egyes öröklési jogokat egymáshoz az is, hogy legújabban egyre több jogrendszer öröklési joga ismeri el az azonos nemű párok törvényes öröklési jogát, házastársként[30] vagy bejegyzett élettársként.[31]
c) A következőkben az európai (és azon belül is elsősorban az öröklési jogi rendelet hatálya alá tartozó) jogrendszerek törvényes öröklési jogában található különbségeket tartjuk szem előtt. Ismereteink és a terjedelem korlátai miatt járunk így el, noha az öröklési jogi rendelet szerint (annak univerzális alkalmazási igénye folytán) Európán kívüli szabályok alkalmazására is minden további nélkül sor kerülhet, ha az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye vagy - jogválasztás esetén - állampolgársága a hagyatéki ügyet egy Európán kívüli jogrendszerhez kapcsolja.
3. A leszármazók valamennyi európai jogrendszerben megelőzik a felmenőket és az oldalrokonokat, és azonos elveken nyugszik a leszármazók egymás közötti öröklési sorrendje is az európai jogokban. Az európai törvények szinte kivétel nélkül a gyermekek szerinti törzsekre osztva határozzák meg a leszármazók törvényes örökrészét. Ez azt jelenti, hogy az örökhagyó előtt elhunyt vagy más okból kiesett gyermek örökrészét az ő gyermekei vagy távolabbi leszármazói öröklik, és nem az ő testvérei.[32] Ennek következtében az örökhagyó közelebbi és távolabbi leszármazói adott esetben egyidejűleg örökölnek. Az érdemben egyforma jogi megoldásnak az egyes államok tételes szabályozásának indokolása, még inkább jogirodalma eltérő magyarázatot ad.[33] A lényeges indok ugyanakkor meglehetősen kézenfekvő. A hagyaték leszármazók között gyermekek szerinti törzsekre osztásával kerülhetők el azok az igazságtalan következmények, amelyek abból a "természetellenes" szituációból származnának, amikor az örökhagyó leszármazókkal rendelkező gyermeke előbb hal meg, mint maga az örökhagyó. A hagyatéknak a gyermekek szerinti törzsekre osztása nélkül ugyanis az örökhagyó előtt elhunyt gyermek gyermekei (esetleg távolabbi leszármazói) nem részesülhetnének az örökhagyó vagyonából, és hátrányba kerülnének az örökhagyó többi gyermekének családjával szemben.[34]
A leszármazók törzsekre osztott öröklése első látszatra méltánytalannak látszhat olyan esetben, amikor a kiesett gyermekek eltérő számú gyermeket (az örökhagyó számára unokát) hagynak maguk után.[35] Ilyen esetben ugyanis az unokák a kieső szülőjük örökrészén osztoznak, és az ő örökrészük a testvéreik számától függően eltérően alakulhat. Ezt a problémát kívánja orvosolni a skót öröklési jogi törvény egy rendelkezése, amely - az USA több tagállamában alkalmazott ún. "next-of-kin system" gondolatmenetét követve - a törzsek szerint öröklés elve alól kivételt tesz, és az unokák fejenként egyenlő részesítését írja elő olyan esetben, amikor a hagyatékot csak unokák öröklik, akik különböző gyermekektől származnak.[36] E rendszer helyessége viszont már csak azért is megkérdőjelezhető, mert az unokák részesedésének mértékét attól teszi függővé, hogy az illető unoka nagybátyja vagy nagynénje, vagyis egy másik felmenői törzshöz tartozó személy az örökhagyó halála előtt vagy után hunyt-e el (esett-e ki).[37]
4. Az egyes európai uniós öröklési jogok ma is leginkább a túlélő házastárs státusának meghatározásában különböznek.[38]
a) Mint említettük [fent a 2. b) pontban], az újabb jogfejlődésben általános tendenciaként rajzolódik ki a túlélő házastárs öröklési helyzetének erősítése. Történetileg nézve
- 329/330 -
a kérdést, az elmúlt kétszáz évben alapvető változások mentek végbe ezen a területen. Míg a Code civil eredeti rendelkezései - a Iustinianus novelláiban lefektetett elvekhez hasonlóan[39] - csak vérrokonok hiányában tekintették törvényes örökösnek a házastársat,[40] alig száz évvel később a német BGB már gyermekek mellett is neki biztosította a hagyaték egynegyedét,[41] és a 20. században (például Olaszországban 1975-ben) hasonló változások történtek a legtöbb európai jogrendszerben. A mai francia (2001, 2006), holland (2003), magyar (2013) és angol (2014) jogban a 21. század elején került sor a túlélő házastárs öröklési jogi helyzetét is érintő reformokra.
Mindezek a változások azt eredményezték, hogy mára a túlélő házastárs az európai jogrendszerekben igen kedvező öröklési jogi pozícióba került.[42] E téren talán a holland Burgerlijk Wetboek és az északi jogok mentek a legmesszebbre. Ezekben a jogrendszerekben a házastárs a leszármazók mellett is mindent tulajdonba kap, és az örökhagyóval közös leszármazók csak a házastárs halála után lesznek - eredményét tekintve - mintegy "maradvány-utóörökösök".[43] A legmostohábban a spanyol jog bánik a túlélő házastárssal: a háromosztályos öröklési típusú rendszerben ("three-line system")[44] az özvegy elvileg a legtávolabbi felmenővel is osztozni kénytelen, éspedig csak a hagyaték felére kap haszonélvezeti jogot.[45] Az özvegy öröklési státusának megítélésénél azonban figyelembe kell venni a házassági vagyonjog szabályait és a túlélő házastársat megillető más jogokat is.[46]
A jogi részletmegoldásokban is maradtak különbségek. Ezek az eltérések - más okok mellett - szintén a házassági vagyonjogi szabályok különbségeire is visszavezethetők.[47]
b) Leszármazók mellett történő öröklés esetén fokozatosan visszaszorult az egykor főszabálynak számító haszonélvezet-öröklés. E mögött a fejlemény mögött a 20. század gazdasági, demográfiai és családszociológiai változásai állnak. A haszonélvezeti jog öröklése olyan körülmények között alakult ki, amikor az örökölt vagyontárgyak lényeges tárgyai (mindenekelőtt a hasznot hajtó ingatlanok) jövedelmező jószágok voltak, és nem pedig használati tárgyak. Ilyen körülmények között a haszonélvezeti jog a nélkül biztosította a házastárs megélhetését, hogy veszélyeztette volna az állagörökösök várományát a hagyaték csorbítatlan élvezetére a haszonélvezeti jog megszűnése után. Időközben lényegesen átalakult az örökölhető vagyontárgyak köre és jellege. Manapság az örökölhető ingóságok java része viszonylag nem hosszú életű, gyorsan amortizálódó fogyasztási-használati tárgy. A hagyaték egyes tárgyain (társasági, szerzői, szabadalmi és egyéb jogokon, üzletrészen, értékpapírokon, készpénzen stb.) fennálló haszonélvezeti joggal kapcsolatban pedig az állagörökös és a haszonélvező érdekei gyakran élesen ütköznek. A megnövekedett átlagéletkorok elnyújtották a konfliktusokat az állagörökösök és a haszonélvező házastárs között, különösen azokban a nem ritka esetekben, amikor az állagörökös leszármazók az örökhagyó korábbi házasságából származnak, és versengenek a (gyakran náluk lényegesen nem is idősebb, sőt fiatalabb) házastárssal.
Mindezek miatt egyre több európai jog állagörökösnek tekinti az özvegyet. Ezek közé a jogrendszerek közé tartozik az 1975-ös reform óta az olasz jog[48] és 2013 óta a magyar jog megoldása is.[49] A megreformált (2001, 2006) Code civil szerint az özvegy választhat a hagyaték egynegyedére vonatkozó állagöröklés és az egész hagyatékra kiterjedő megváltható haszonélvezeti jog között.[50] A belga[51] és a spanyol[52] polgári törvénykönyv viszont egyelőre kitart a haszonélvezet-öröklés mellett.
Az állagot öröklő házastárs örökrésze tipikusan a hagyaték bizonyos hányadában kerül meghatározásra.[53] Ez lehet a hagyaték egynegyede,[54] egyharmada,[55] fele[56] vagy egy gyermekrész (minimum meghatározásával[57] vagy a nélkül).[58]
c) Több jogrendszer leszármazók mellett is külön biztosítani kívánja a túlélő házastárs számára az örökhagyó halála előtt élvezett családi lakáskörülményeket és megszo-
- 330/331 -
kott életkörülményeket. Az osztrák törvény előhagyomány formájában teszi lehetővé az özvegy számára az örökhagyóval közösen lakott lakás és a korábbi életkörülmények változatlan fenntartásához szükséges háztartási berendezési és felszerelési tárgyak használatát.[59] A magyar jog holtig tartó haszonélvezet keretében teszi ugyanezt.[60] Az özvegy egyéb törvényes örökrészén felül, azt kiegészítendő kapja az előhagyományt, illetve a haszonélvezeti jogot. A Code civil[61] és az olasz bírói gyakorlat[62] is haláláig biztosítja az özvegy számára az örökhagyóval közösen lakott lakás és az ahhoz tartozó bútorok stb. használati jogát, de annak értékét le kell vonni az özvegy egyéb örökrészéből. Korántsem minden európai jog megy el azonban idáig az özvegy korábbi életkörülményeinek biztosításában.[63]
d) Eltérést mutatnak az európai jogok a túlélő házastárs öröklési státusának meghatározásában leszármazók hiányában is. Ma vannak olyan jogrendszerek, amelyekben leszármazók hiányában az egész hagyatékot az özvegy örökli. Ez a helyzet például az angol[64] vagy a dán jogban,[65] és (az ági vagyon kivételével) így rendelkezett az 1959-es Ptk. is.[66] Más öröklési jogok (például a Code civil,[67] a lengyel polgári törvénykönyv[68] vagy a norvég jog[69]) szerint a túlélő házastárs felezi a hagyatékot a szülőkkel. Az örökhagyóval közösösen lakott lakás és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyak kivételével ezt a rendszert vezette be a Ptk. is.[70] Az özvegy az osztrák ABGB szerint a hagyaték kétharmadát, a BGB szerint a hagyaték felét kapja, ha második (szülői) vagy harmadik (nagyszülői) parentélába tartozó felmenővel, illetve oldalrokonnal osztozik. [71] Az olasz Codice civile ugyancsak a hagyaték kétharmadát juttatja a túlélő házastársnak, ha ő felmenőkkel vagy testvérekkel osztozik.[72] A spanyol törvény - mint említettük - csak haszonélvezeti jogot ad a hagyaték felén az özvegynek, adott esetben még távolabbi felmenőkkel való osztozás esetén is.[73]
5. Amennyire egységesnek tekinthetők az európai jogrendszerek a leszármazók törvényes öröklési jogi helyzetének meghatározásában (lásd fent a 3. pontban), annyira kiütköznek az eltérések a felmenők és az oldalrokonok öröklési jogi státusánál. E tekintetben csak egy kérdésben van egység: minden európai öröklési jog szerint a felmenők és az oldalrokonok csak leszármazók hiányában (nemlétében vagy kiesésük esetén) lehetnek törvényes örökösök.[74] Közkeletűnek tekinthető felfogás szerint, így a már idézett összefoglaló kézikönyv tanulmányai szerint is, a kodifikált magánjogokban a felmenőkre és az oldalrokonokra vonatkozó törvényes öröklés szabályai alapvetően három fő típusba sorolhatók.[75]
a) Az első típusnak nevezhetjük az osztrák 1786-os Erbfolgepatentgesetz-ben, illetve az ABGB-ben kialakított parentéláris öröklési rendet.[76] A parentéláris rendszerekben, mint amilyen a magyar öröklési jog is,[77] a felmenők és oldalrokonok felmenői szintek szerint egy öröklési csoportot alkotnak (szülői, nagyszülői stb. parentéla), az örökhagyóhoz közelebb eső öröklési csoportban lévők megelőzik a távolabbi parentélában lévőket, és az oldalrokonok csak a saját felmenőjük kiesése esetén lesznek örökösök. Az örökhagyó testvére például csak az apja vagy anyja kiesése estén örököl, de ebben az esetben megelőzi a túlélő szülőt. Ezt a sorrendet rendszerint a szülő és a gyermek közötti kölcsönös tartási kötelezettség és a kötelesrészre vonatkozó kölcsönös igény egészíti ki. Mindezek a szülő-gyermek kapcsolat különösen szoros voltát tükrözik vissza és fejezik ki a jog nyelvén. A nagyszülői parentélában és a - teljesen kivételesen sorra kerülő - még feljebbi felmenők öröklési csoportjában a parentéláris öröklés elvét csak a rendszer logikája indokolhatja. mélyebb szempontokat itt aligha lehet magyarázatul felhozni.[78] Az örökhagyó közelebbi érzelmi kapcsolatát valamelyik nagyszülővel vagy nagynénivel/nagybácsival és hasonlókat csak végrendeletben tudja kifejezésre juttatni.
b) A második típust a Code civil-ben és a mintájára alkotott törvénykönyvekben elfogadott öröklési rendszer képezi. A Code civil szerint és az azt követő öröklési jogi rendszerekben[79] a szülők és a testvérek egyszerre lehetnek
- 331/332 -
törvényes örökösök, és a testvér kiesése esetén az ő helyébe leszármazója (az örökhagyó unokaöccse, unokahúga) lép. A szülők fejenként a hagyaték negyedét-negyedét öröklik, a testvérek pedig fejenként egyenlő arányban osztoznak a hagyaték másik felén, és ugyanígy ők öröklik a kiesett szülő örökrészét is. A távolabbi felmenők (nagyszülők stb.) az örökhagyótól távolodó sorrendben alkotják az örökösök harmadik osztályát, és megelőzik a negyedik öröklési osztályba tartozó távolabbi oldalrokonokat (nagynénit, nagybácsit, unokatestvért stb.).[80]
c) Végül a harmadik, ún. háromosztályos típusban ("three-line system") helyezhetők el az 1889-es spanyol polgári törvénykönyv és az Európában ezt követő katalán és portugál öröklési jogi rendszerek.[81] Ebben a rendszerben az oldalrokonok nem örökölhetnek a felmenőkkel egyszerre, hanem külön öröklési osztályt alkotnak, és így az oldalrokonok csak valamennyi öröklésre jogosult felmenőt követően kerülnek sorra. Ez például azt jelenti, hogy az örökhagyó nagyszülei (elvileg akár távolabbi felmenői is) a törvényes öröklés rendjében megelőzik az örökhagyó testvéreit.[82]
6. A három alapvető öröklési rendszeren belül vannak további eltérések is a felmenők és oldalrokonok öröklési rendjében. Ezek a részlet-különbségek gyakran nem is az alapvető rendszerek szerint válnak el egymástól, hanem keresztezik azokat.
a) Jelentősen különböznek az egyes európai öröklési jogok abban, hogy melyik felmenői fokon zárják le a törvényes öröklést.[83] A Ptk. például a felmenők törvényes öröklése tekintetében nem állít fel határt, az oldalrokonok törvényes öröklését viszont a dédszülői leszármazókkal lezárja.[84] Ezzel a megoldással a magyar jog (néhány más joghoz, például az osztrákhoz[85] vagy a lengyelhez [86] hasonlóan) mintegy középen helyezkedik el a semmilyen korlátot nem ismerő[87] és a szoros korlátot felállító[88] jogrendszerek között, bár inkább az előbbiekhez áll közelebb.
b) Meglehetősen példa nélkül áll a mai európai öröklési rendszerekben a magyar ági öröklés intézménye.[89] Ezt meg kell állapítanunk annak ellenére, hogy a Ptk. is fenntartotta az ági öröklést, és ezt a döntést figyelemre érdemes indokok támasztották alá.[90] Leszármazók hiányában ági öröklés alá esik és meghatározott rend szerint visszaszáll az eredetének megfelelő felmenői ágra az a hagyatéki vagyontárgy, amely valamelyik szülőről (vagy - meghatározott esetben - oldalrokonról) öröklés vagy ajándékozás útján háramlott az örökhagyóra. Ki kell végül emelni, hogy az ági örökléshez bizonyítandó a hagyatéki vagyon ingyenes háramlása az apai vagy az anyai ágról.[91]
c) Sajátos megoldás a felmenők öröklésénél a francia jogban ismert la fente successorale intézménye is. Ennek szabályai szerint a leszármazók nélkül kiesett szülő örökrészét csak felerészben kapja a másik szülő, a másik fele részt a kiesett szülő legközelebbi felmenője (tipikus esetben az örökhagyó adott ágon lévő nagyszülője) örökli. A túlélő szülő tehát csak abban az esetben örökli a kiesett szülő teljes örökrészét, ha ez utóbbinak nincs felmenője.[92] A szülő pedig közelebb van az örökhagyó családjához, mint a másik felmenői ágon lévő nagyszülő, vagy netán egy még távolabbi felmenő.[93] A la fente successorale történeti gyökerét tekintve a paterna paternis materna maternis elv és a vagyon családi eredetét védő hagyomány maradványa, amely nem igazán illeszkedik a modern öröklési jogba. Ma ugyanis elsősorban a családi szolidaritás gondolata vezérli a törvényes öröklés rendjét és nem annyira a családi vagyon egyben tartása. Nagy különbség az ági örökléshez képest, hogy a la fente successorale intézménye mögött legfeljebb csak vélelmezhető a hagyatéki vagyon valamelyik felmenői ágról való eredete, míg az ági örökléshez bizonyítani kell ezt.
7. Jelentős eltérések vannak az európai öröklési jogokban az állam, esetleg szövetségi tagállam (Németország[94]) vagy önkormányzat (Lengyelország[95]) törvényes öröklé-
- 332/333 -
si státusa tekintetében is.[96] E területen a jogrendszerek közötti első választóvonalat az jelenti, hogy egyáltalán öröklés jogcímén szerez-e tulajdonjogot az állam egy hagyatékon. Vannak olyan európai jogrendszerek (például a francia, az osztrák és a holland),[97] amelyek az államnak a tulajdonos halála esetén bekövetkező jogutódlását nem is öröklésként, hanem az örökös hiányában uratlanná vált vagyonnak a szuverenitás alapján (iure imperii) történő megszerzéseként fogják föl. Az öröklési jogi rendelet 33. cikke e tekintetben úgy rendelkezik, hogy az ilyen tagállam (más örökös hiányában) függetlenül az alkalmazandó jogtól (vagyis az öröklési statútum rendelkezésétől) a saját területén lévő hagyatéki tárgyak tulajdonjogát iure imperii szerezheti meg, de biztosítania kell a hagyatéki hitelezők kielégítési jogát.
Az állam jogutódlását öröklés jogcímén (iure successionis) megkonstruáló jogok között a különbségek a szerint alakulnak, hogy milyen szintű felmenő rokon, illetve oldalági rokon után lesz törvényes örökös az állam. Azok a jogrendszerek, amelyek nem állítanak fel a rokonsági fok szerinti korlátot a felmenők és az oldalrokonok (német jog) vagy a felmenők (magyar jog) törvényes öröklési jogánál, az állam csak valamennyi örökös hiányában lesz törvényes örökös, esetleg szükségképpeni örökös, aki a hagyatékot nem utasíthatja vissza.[98] Más jogrendszerben (például az olaszban) meghatározott szinten elszegik a felmenők és az oldalrokonok törvényes öröklési jogát, és az államot határozzák meg törvényes örökösként.[99]
1. A kötelesrész intézményét a végrendelkezési szabadság elvének és a családi gondoskodás és szolidaritás, a vagyon családban maradásának eszméje közötti ellentét feloldásának eszközeként alkotta meg az európai kontinentális magánjog. A kötelesrészi igény biztosításával a jogalkotó a hagyaték egy bizonyos hányadát (többnyire inkább annak pénzbeli ellenértékét) az örökhagyó legközelebbi rokonainak és házastársának kívánja juttatni, az örökhagyó végintézkedésben kifejezett akaratával szemben. A kötelesrész tehát az örökhagyó legközelebbi rokonainak és házastársának a törvény szerint járó minimumrészesedése az örökhagyó vagyona terhére.
Ha eltekintünk is az angol öröklési jogtól, amely a végintézkedési szabadságot csak kivételesen korlátozza, s amely ezért a kötelesrész intézményét a mi fogalmaink szerint nem ismeri, és meghatározott személyeknek is legfeljebb a "megfelelő eltartásra és támogatásra" biztosít igényt az örökösökkel szemben,[100] a kötelesrész körüli viták minduntalan fellángolnak. A mintaadó kontinentális jogrendszerekben is időről időre felmerülnek a kötelesrész mögötti elvi, filozófiai természetű kérdések. Ez érthető, hiszen az intézmény eszméje mögött kétségtelenül lényeges ellentmondások feszülnek. Joggal merül fel ismételten a kérdés: van-e erkölcsi alapja a törvényhozónak ahhoz, hogy a vagyon egy részét a tulajdonos, az örökhagyó kifejezett szándéka ellenére biztosítsa meghatározott közeli rokonoknak és a házastársnak, csupán a közeli vérségi vagy hozzátartozói kapcsolatra tekintettel. Ismételten keresik az intézmény érvényes indokait, sőt az újabb időkben vizsgálják alkotmányjogi és emberi jogi összefüggéseit is.
Franciaországban a 19. század utolsó harmadában bontakozott ki intenzív politikai jellegű vita, amelynek során mértékadó vélemény a Code civil által elfogadott kötelesrész intézményét gazdasági és társadalmi okokból megkérdőjelezte. E vita megértéséhez figyelembe kell venni azt is, hogy a Code civil eredeti szabályai az örökhagyó vagyonának meghatározott részét (réserve) a köteles-részeseknek (héritiers réservataires) tartotta fenn, és nem az örökösökkel szembeni kötelmi igényként, hanem valóságos örökrészként határozta meg a kötelesrészt. Ezt fajta kötelesrészt a vitában többen a tulajdonosi rendelkezési szabadság káros korlátozásának és a társadalmi szerkezet deformálódásának egyik okaként jelölték meg.[101] A Code civil 2006-os módosítása lényegesen változtatott ugyan a kötelesrészi igény jellegén, mindenekelőtt azzal, hogy a kötelesrész alapvetően csak pénzben követelhető, de az intézmény alapgondolata megmaradt.[102]
A német BGB előkészítési folyamatában az egyik fontos jogirodalmi vita szintén a kötelesrész léte körül zajlott. A végintézkedési szabadság maximális előnyben részesítő érvek elvetése mellett a többség a kötelesrész intézményének elfogadása mellett foglalt állást.[103] A BGB-ben elfogadott szabályok (2303. §-2338. §) azután a későbbi
- 333/334 -
viták és néhány módosítás[104] ellenére lényegükben máig változatlanok maradtak. Említést érdemel, hogy a német alkotmánybíróság egy 2005-ös ítéletében nemcsak nem tekintette alkotmányellenesnek a gyermek számára a hagyatékból garantált bizonyos kötelező részesedést, megállapítva, hogy az nem sérti az Alaptörvénynek a tulajdonhoz és az örökléshez való jogot védő rendelkezéseit, hanem a gyermeket megillető kötelező minimum biztosítását kifejezetten ugyanezen rendelkezések által oltalmazottnak mondta ki.[105]
Hasonló elvi kérdések felmerültek a Ptk. előkészítése[106] és a 2015-ös osztrák öröklési jogi reform[107] során is.
2. Az itt ismertetet elvi viták ellenére az öröklési jogi rendelet hatály alá tartozó jogrendszerek döntő többsége ismeri és alkalmazza a kötelesrész intézményét, mert abból indul ki, hogy a társadalmi változások nem tették feleslegessé a családi szolidaritásnak ezt a jogilag kifejezett eszközét. Ez állapítható meg azokban a jogrendszerekben is, amelyek a családon belüli kölcsönös támogatás más jogi lehetőségeit is alkalmazzák az örökhagyó halála esetére. Így az egyes európai jogrendszerek nem a kötelesrész elvi megközelítésében, hanem a szabályozás részleteiben különböznek egymástól.
Eltérést mutathatnak az egyes öröklési jogok a kötelesrészre jogosultak körének meghatározásánál. A leszármazók és a házastárs rendszerint a kötelesrészre jogosultak körébe tartoznak, és egymás közötti viszonyuk a törvényes öröklés szabályai szerint alakul. Több európai jogrendszer (de korántsem mindegyik) a házastárssal egyenrangúnak ismeri el a kötelesrész szempontjából is a bejegyzett élettársat. Differenciáltabb a kép a szülők tekintetében. Például a Ptk. (a BGB-hez hasonlóan) kötelesrészre jogosultnak ismeri el az örökhagyó szülőjét, ha az öröklés megnyílásakor törvényes örökös vagy végintézkedés hiányában az lenne.[108] Az új osztrák jog viszont az ABGB 762. §-ának módosításával megszüntette a szülő kötelesrészre való jogát. Különbségek vannak a kötelesrész mértéke tekintetében is: általában a törvényes örökrész fele vagy harmada jelenti a kötelesrész mértékét. Nem elhanyagolható különbséget eredményezhetnek ezeken kívül az egyes jogrendszerek egymástól eltérő rendelkezései a kötelesrész és az alapítvány vagy a kötelesrész és az öröklési szerződés viszonyának meghatározásával.
A fentiekben azt kívántuk bemutatni, hogy az öröklési jogi rendelet hatálya alá tartozó európai uniós jogrendszerek anyagi öröklési joga - bizonyos spontán közeledés, harmonizáció ellenére - még ma is igen sok eltérést tartalmaz; olyan különbségeket, amelyek adott esetben érdemi befolyást gyakorolhatnak a hagyaték sorsára, az örökös meghatározására és számos más eldöntendő kérdésre. Rendkívül jelentős ezért, hogy az öröklési jogi rendelet - az anyagi jogok különbségei fölött - egységet teremtett, összehangolva az Európai Unió tagországainak többségében az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról szóló szabályokat, és bevezette az európai öröklési bizonyítványt. ■
JEGYZETEK
[1] HL C 340, 1997.11.10.
[2] E lényeges változási folyamathoz lásd a magyar jogirodalomban Császár Mátyás: Az EU nemzetközi magánjogi forrásainak hatása a nemzetközi magánjog általános részére. Magyar Jog, 2013. 669-679. o.; Vékás Lajos: Európai uniós és tagállami nemzetközi magánjog. Magyar Jog LXIV (2017) 589-601. o. A kérdés kodifikációs-technikai problémáihoz lásd Somssich Réka: Az uniós tagállamok szabályozástechnikai megoldásai a nemzeti jog, valamint az uniós jog viszonyának rendezésére a nemzetközi magánjog területén, in: Berke Barna - Nemessányi Zoltán (szerk.): Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai. Budapest, 2016, 44-59. o.
[3] Ilyenként említhetjük mindenekelőtt a szerződési jog centrális intézményeinek egységesítését szolgáló irányelveket: a Tanácsnak a fogyasztói szerződésekben alkalmazott tisztességtelen szerződési feltételekről szóló 93/13/EK és az Európai Parlamentnek és Tanácsnak a fogyasztói adásvételről szóló és 1999/44/EK irányelvét.
[4] Principles of European Contract Law, Parts I and II, edited by Ole Lando and Hugh Beale; Part III, edited by Ole Lando, Eric Clive, André Prüm and Reinhard Zimmermann, The Hague/London/New York, 2000, 2003.
[5] Az európai szerződési jog egységesítésének kitűnő elméleti előkészítéseként értékelhetjük a Nils Jansen és Reinhard Zimmermann által szerkesztett Commentaries on European Contract Laws című nagyigényű és nagyszabású (több mint 2000 oldalas), módszerében is újító munkát. Oxford University Press, 2018
[6] Az öröklési jogi rendelethez lásd A. Dutta - S. Herrler (Hrsg.): Die Europäische Erbrechtsverordnung. Beck: München, 2014; A. Deixler-Hübner - M. Schauer (Hrsg.): Kommentar zur EU-Erbrechtsverordnung (EuErbVO). Nomos: Baden-Baden, 2015; Vékás Lajos: Objektive Anknüpfung des Erbstatuts, in: G. Reichelt - W. H. Rechberger (Hrsg.): Europäisches Erbrecht. Jan Sramek Verlag: Wien, 2011, 41-56. o.; Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi kapcsolatok joga. ELTE Eötvös Kiadó: Budapest, 2018., 500-505. o..
[7] 1979. évi 13. tvr. 36. §, 11. §.
[8] Lásd ehhez a hamburgi Max Planck Intézet tanulmányában található áttekintést: RabelsZ 74 (2010) 522 skk. o., 125-126. margószámok.
[9] Lásd uo.
[10] Az először a Magyar Igazságügy 1885-ös és 1886-os évfolyamaiban közzétett dolgozatot lásd Zsögöd Benő: Magánjogi tanulmányok, 2. kötet. Budapest: Politzer, 1901, 63-257. o.
[11] Lásd Wilbert D. Kolkman tanulmányát, in: K.G.C. Reid - M. J. de Waal - R. Zimmermann (eds.): Intestate Succession. Oxford University Press, 2015., 229. o., 236. o. Az új holland öröklési joghoz lásd Csizmazia Norbert: Az új holland öröklési jog. Polgári jogi kodifikáció. 2003/2. sz. 30-38. o.
[12] Convention of 5 October 1961 on the Conflicts of Laws Relating to the Form of Testamentary Dispositions. Hatályba lépett 1964. május 1-jén.
[13] Lásd például: Ptk. 7:87. §, BGB 1942. §
[14] ABGB 797. §, 819. §.
[15] BGB 2346. §-2352. §; ABGB 551. §; Ptk. 7:7. §-7:9. §.
[16] Lásd e problémához Sebastian Seeger: Erbverzichte im neuen europäischen Kollisionsrecht. Tübingen: Mohr Siebeck, 2018
[17] A Reid-de Waal-Zimmermann által szerkesztett kézikönyv (11. lj.-ben i. m., 445. o., 17. lj.) szerint Európában csak Katalónia és San Marino öröklési jogában él még ez az elv.
[18] A magyar öröklési jogban ennek az elvnek a feladására 1715-ben került sor. Lásd Vékás Lajos tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 274. o.
[19] Iustiniánusi Institutiók 2,14. Az elv alóli ritka kivételekkel együtt lásd Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói.21 Budapest 2016, 608. o.
[20] Lásd a Reid-de Waal-Zimmermann által szerkesztett kézikönyvben (11. lj.-ben i. m.), összefoglaló jelleggel, 444. o. A becsült magyar adatokhoz lásd Vékás Lajos tanulmányát: 18. lj.-ben i. m., 275.o.
[21] Lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 445. skk. o.
[22] Lásd mindezekhez összefoglaló jelleggel Reid/de Waal/Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 511. sk. o.
[23] 489. skk. o.
[24] Uo., 448. o.
[25] A magyar jogfejlődéshez lásd Vékás Lajos tanulmányát: 18. lj.-ben i. m., 279. sk. o.; a francia jog alakulásához lásd Cécil Pérès tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 40. o.; a német joghoz lásd Reinhard Zimmermann tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 202. skk. o.
[26] A házasságon kívül született gyermek hosszú történelmi időkön át tartó öröklési jogi diszkriminációjához lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 197. skk. o., 481. skk. o. és az ott idézett irodalmat.
[27] 1946. évi XXXIX. törvény 1. §. Az egyenjogúsítás fokozatos elismeréséhez a Curia gyakorlatában lásd Vékás Lajos: 18. lj.-ben i. m. 278. sk. o.
[28] Lásd Cécil Pérès tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 37. o., 44. o.
[29] Lásd Reinhard Zimmermann tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 197. skk. o.
[30] A francia joghoz lásd Cécil Pérès tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 49. o.
[31] A magyar joghoz lásd Vékás Lajos tanulmányát: 18. lj.-ben i. m., 289. o.; a német joghoz lásd Reinhard Zimmermann tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 219. o.
[32] Lásd például a magyar Ptk. 7:55. § (3) bek., német BGB 1924. § (3) bek.
[33] Lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 462. skk. o.; a justiniánuszi novellákig visszavezethető történelmi előzményekhez lásd uo., 453. skk. o.; részletesen Thomas Rüfner tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 26. skk. o.
[34] Ugyanígy Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 466. sk. o.
[35] A többgyermekes család védelmére is tekintettel az unokákat egyenlő arányban történő öröklését javasolta Gustav Boehmer: Vorschläge zur Neuordnung der gesetzlichen Erbfolge (BGB §§ 1924-1936). Berlin: de Gruyter, 1938, 76. sk. o. Az uralkodó álláspont az európai országok jogirodalmában az itt tárgyalt esetre is kitart a leszármazók törzsek szerint öröklésének elve mellett.
[36] Succession (Scotland) Act 1964 section 6(a). Lásd Kenneth G. C. Reid tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 389. o. A holland Burgerlijk Wetboek előkészítő munkálatai során is felmerült egy ilyen javaslat, de azt elvetették; lásd Wilbert D. Kolkman tanulmányát: 11. lj.-ben i. m., 234. o..
[37] Reid maga is "nehezen igazolhatónak" tartja ezt a szabályt: uo., 390. o.
[38] E problémakörhöz lásd Weiss Emilia: A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984, 309. o.; Reinhard Zimmermann: Das Ehegattenerbrecht in historisch-vergleichender Perspektive. RabelsZ 80 (2016) 39-92. o.
[39] Lásd Földi András - Hamza Gábor: 19. lj.-ben i. m., 626. o.; Thomas Rüfner: 33. lj.-ben i. m., 28. o.
[40] Ezt a mostoha helyzetet később jelentősen enyhítették a házassági vagyonjog szabályai és más lehetőségek. Lásd Cécil Pérè tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 46. o.
[41] BGB 1931. §, lásd Reinhard Zimmermann tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 211. skk. o.
[42] E fejlemények okaihoz lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 490. skk. o.
[43] Lásd Jens M. Scherpe tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 317. skk. o.; illetve Wilbert D. Kolkman tanulmányát: 11. lj.-ben i. m., 242. skk. o.
[44] Lásd fent a 4. c) pontban.
[45] Spanyol polgári törvénykönyv 935-944. cikkek.
[46] Lásd Sergio Cámara Lapuente tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 106. skk. o.
[47] Lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 494. skk. o., a magyar jog tekintetében lásd Vékás Lajos tanulmányát: 18. lj.-ben i. m., 284. sk. o
[48] Codice civile 581. cikk; lásd Alexandra Braun tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 84. o.
[49] Ptk. 7:58. § (1) bek. b) pont; lásd Vékás Lajos tanulmányát: 18. lj.-ben i. m., 284. skk. o.; Vékás Lajos, in: Vékás Lajos - Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz, 2. kötet.2 Budapest, 2018, 2614. skk. o.
[50] 757. cikk; lásd Cécil Pérès tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 46. o.
[51] 745. cikk;
[52] 834. cikk; lásd Sergio Cámara Lapuente tanulmányát: 46. lj.-ben i. m. 107. o.
[53] Összetettebb a túlélő házastárs örökrészének meghatározása az angol jogban. Lásd Roger Kerridge tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 343 skk. o.
[54] Pl.: Code civil 757. cikk.; BGB 1931. §.
[55] Pl.: ABGB 757. §; Codice civile 581. cikk több mint egy gyermekkel osztozás esetén.
[56] Pl.: Codice civile 581. cikk egy gyermekkel osztozás esetén.
[57] Pl.: lengyel polgári törvénykönyv 931. cikk.
[58] Pl.: Ptk. 7:58. § (1) bek. b) pont
[59] ABGB 758. §.
[60] Ptk. 7:58. § (1) a) pont.
[61] Code civil 764-766. cikkek.
[62] Cass UU, no 4847, 2013
[63] Lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 491. o., 501. sk. o.
[64] Lásd Roger Kerridge tanulmányát: 53. lj.-ben i. m., 340. o.
[65] Lásd Jens M. Scherpe tanulmányát: 43. lj.-ben i. m. 314. o.
[66] 607. § (4) bek.
[67] 757-1. cikk.
[68] 933. cikk.
[69] Lásd Jens M. Scherpe tanulmányát: 43. lj.-ben i. m. 314. o.
[70] 7:60. §.
[71] ABGB 757. cikk, BGB 1931. cikk (1) bek.
[72] 582. cikk.
[73] Spanyol polgári törvénykönyv 935-944. cikkek, lásd Sergio Cámara Lapuente tanulmányát: 46. lj.-ben i. m. 106. skk. o.
[74] Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 468. o..
[75] Lásd Helmut Coing: Europäisches Privatrecht, vol. I. München: Beck, 1985, 604 skk. o.; Heinz Neumayer: Intestate Succession, in: International Encyclopedia of Comparative Law, vol. 5, ch. 3 (2002), 4-58. margószámok; Dieter Heinrich-Dieter Schwab (Hrsg.): Familienerbrecht und Testierfreiheit im europäischen Vergleich. Bielefeld: Gieseking, 2001; Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 458. skk. o.
[76] Német, svájci, magyar, görög, lengyel jog, 2003-as holland törvény.
[77] Ptk. 7:63. §-7:66. §. A parentéláris rendszer ősi mintája az osztrák ABGB, amelynek megoldását a német BGB, a lengyel polgári törvénykönyv és több más jog is követte.
[78] Vö. Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 474. sk. o.
[79] A belga Code civil, a luxemburgi törvény, az 1838-as és jórészt a 2003-as holland törvény (Burgerlijk Wetboek), az 1864-es román törvénykönyv, az 1865-ös és az 1942-es olasz Codice civile. Ebbe a típusba sorolható a 2011 októberében hatályba lépett új román magánjogi kódex (Codul civil) öröklési joga is. Ez utóbbihoz lásd Veress Emőd - Székely János: Törvényes öröklés a román öröklési jog rendszerében. Közjegyzők Közlönye 4/2018. sz., 23-45. o. Megjegyezzük: Európán kívül ezt az öröklési rendet fogadta el Québec mindkét kodifikációja (1866, 1994) is.
[80] Lásd Cécil Pérès tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 40. skk. o.
[81] Katalán jog 1960, 1987, 1991, 2008), portugál törvény (1867, 1966). Megjegyezzük: Európán kívül ezt az öröklési rendet fogadta el valamennyi latin-amerikai kodifikáció.
[82] Lásd Sergio Cámara Lapuente tanulmányát, 46. lj.-ben i. m., 105. sk. o., 111. sk. o.
[83] Lásd ehhez Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 475. skk. o.
[84] Ptk. 7:66. §.
[85] ABGB 735. §-741. §, lásd Christiane Wendehorst tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 174. o.
[86] Lásd Frederyk Zoll tanulmányát, in: Reid-de Waal-Zimmermann (11. lj.-ben i. m.), 302. o.
[87] Például: német BGB 1929. §, lásd Reinhard Zimmermann tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 197. o.; a skót jog, lásd Kenneth G. C. Reid tanulmányát: 36. lj.-ben i. m., 389. sk. o..
[88] Például: angol jog, lásd Roger Kerridge tanulmányát: 53. lj.-ben i. m., 327. sk. o., továbbá az északi jogok, lásd Jens M. Scherpe tanulmányát: 43. lj.-ben i. m., 310. skk. o
[89] Lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 472. o.
[90] Lásd Vékás Lajos: 49. lj.-ben i. m. 2624. sk. o.
[91] Ptk. 7:67. §-7:71. §.
[92] Code civil 747-749. cikk; lásd - az intézmény történeti előzményére is - Cécil Pérès tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 40. sk. o.. Megjegyzendő: a Code civil öröklési rendjét egyébként nagyban követő holland és olasz jog nem vette át a szóban forgó intézményt.
[93] Ugyanígy Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 472. o.
[94] Lásd Reinhard Zimmermann tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 192. skk. o..
[95] Lásd Fryderyk Zoll tanulmányát: 86. lj.-ben i. m., 302. o.
[96] Lásd Heinz Neumayer: 75. lj.-ben i. m., 165-177. margószámok. A korlátlan családi öröklés és a közösségi szolidaritás problémájához lásd Reid-de Waal-Zimmermann: 11. lj.-ben i. m., 480. sk. o.
[97] Code civil 724. cikk, 811. cikk, lásd Cécil Pérès tanulmányát: 25. lj.-ben i. m., 45. o.; ABGB 760. §, lásd Christiane Wendehorst tanulmányát: 85. lj.-ben i. m., 170. o.; holland Burgerlijk Wetboek 4:189. cikk., lásd Wilbert D. Kolkman tanulmányát: 11. lj.-ben i. m., 231. o.
[98] BGB 1936. §; Ptk. 7:74. §.
[99] Codice civile 586. cikk, lásd Alexandra Braun tanulmányát: 48. lj.-ben i. m., 87. sk. o.
[100] Először az Inheritance (Family Provision) Act 1938, majd a módosításokkal ma is hatályos Inheritance (Provision for Family and Dependants) Act 1975.
[101] Lásd Pierre Guillaume Frédéric Le Play: La réforme sociale en France, déduite de l'observation comparée des peoples européens. Paris, 1864; Charles Brocher: Étude historique et philosophique sur la légitime et les reserves en matière de succession héréditaire. Paris, 1868; Gustave Boissonnade: Histoire de la reserve héréditaire et de son influence morale et économique. Paris 1873
[102] Philippe Malaurie-Laurent Aynès: Les successions, les libéralités. Paris, 2006; Alain Delfosse-Jean-François Peniguel: La réforme des successions et des libéralités. Paris, 2006.
[103] Lásd Hans-Georg Mertens: Die Entstehung der Vorschriften des BGB über die gesetzliche Erbfolge und das Pflichtteilsrecht. Berlin: de Gruyter, 1970, 81-112. o.
[104] 1957-es Gleichberechtigungsgesetz, 1969-es Nichtehelichengesetz, Gesetz zur Änderung des Erb- und Verjährungsrechts, BGBl I 2009, 3142-3144.
[105] Grundgesetz 14. cikk (1) bek.; BVerfG von 19 April 2005, BVerfGE 112, 332-363.
[106] Lásd Weiss Emilia: Néhány gondolat a törvényes öröklés és a kötelesrész szabályainak reformjához. In Liber Amicorum, Studia. L. Vékás dedicata. Budapest: ELTE ÁJK, Polgári Jogi Tanszék, 1999, 289-307. o.; Csehi Zoltán: Észrevételek és javaslatok az új Polgári Törvénykönyv tervezetének kötelesrészi szabályaihoz. Közjegyzők Közlönye, 2007/7-8. sz. 16-22. o.; Vékás Lajos, in: 49. lj.-ben i. m., 2639. sk. o.
[107] Lásd Rudolf Welser: Die Reform des österreichischen Erbrechts. Wien: Manz, 2009, 13. skk. o., 73. skk. o., 95. skk. o. A reform a 2015-ös Erbrechtsänderungsgesetz-ben (BGBl I no 87/2015.) öltött testet, amely 2017. január 1-jén lépett hatályba.
[108] Ptk. 7:75. §; BGB 2203. § (2) bek.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professzor emeritus, akadémikus, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
