Alig három hónapja alkalmazandó az új európai öröklési rendelet[2] (a továbbiakban: EuÖR.), amelynek létrejöttét kezdettől fogva volt szerencsém végigkísérni, és - ismerve az előkészítési folyamat részleteit - kisebbfajta csodának tartom, hogy végül is sikerült azt tető alá hozni.
E rendeletnek a kidolgozása során kezdettől fogva más jellegű kihívások merültek fel, mint a korábbi olyan igazságügyi tárgyú rendeletek kapcsán, amelyek szintén a joghatóságot, valamint a határozatok tagállamok közötti elismerését és végrehajtását szabályozzák. Az eddig elfogadott ilyen rendeletek alapvetően a jogvitás ügyekben, peres úton meghozott határozatok kölcsönös elismeréséről, ill. végrehajtásáról szólnak. Márpedig a peres ügyekben - az egyes perjogi kultúrák közötti különbségek ellenére is - megvannak a közös alapok, amelyek közös nevezőt képeznek az egyes nemzeti jogrendszerekben: van két szembenálló fél, akik között jogvitát kell bíróságnak eldöntenie, és a kontradiktórius eljárásban meghozott határozat kötelez valamire, megállapít valamint, vagy alakít (módosít, megszüntet, esetleg keletkeztet) jogviszonyokat.
Az öröklési ügyek nagy többsége ezzel szemben mindenütt jogvita nélkül rendeződik az érdekeltek között. Annak tekintetében viszont masszívan eltérnek egymástól a huszonnyolc tagállam nemzeti megoldásai, hogy az ember halála folytán a vagyonában bekövetkező jogutódlás jogvita nélküli esetekben mikor igényel valamiféle állami közhatalmi közreműködést, mi ennek a közreműködésnek a jogi jellege, és az egyáltalán az igazságszolgáltatás körébe tartozó formális jogi eljárást jelent-e.
Európában olyan tagállami nemzeti modellek léteznek egymás mellett az öröklési folyamat jogi lebonyolítása terén, amelyek egymással jóformán köszönőviszonyban sem állnak. Nálunk, Közép-Európában az itt meghonosodott osztrák modell nyomán azt szoktuk meg, - azt tekintjük evidensnek, - hogy a közjegyző vagy hagyatéki bíróság formális nemperes eljárásban, határozattal átadja a hagyatéki vagyontárgyakat. Ehhez képest
- 29/30 -
az angolszász rendszerben eleve nincs az örökhagyótól történő közvetlen jogszerzés, hanem egy végrendeleti végrehajtó vagy kirendelt hagyatéki vagyonkezelő (estate administrator) játssza a főszerepet, aki átmenetileg - mintegy bizalmi vagyonkezelőként - rendelkezési jogot is gyakorolhat a hagyaték felett, és a terhek, adósságok rendezése után a vagyon maradványát ő ruházza át az örökösökre. Megint másutt, pl. az észak-európai államokban, ha az örökösök között semmiféle vitás kérdés nincs, magánjogi ügylettel, írásbafoglalt szerződéssel megegyezhetnek a hagyaték felosztásáról, és ehhez semmiféle hatóság vagy közhitelességgel felruházott személy közreműködésére nincs szükség.
Nagyon markánsan eltérnek egymástól az egyes nemzeti szabályozási modellekben ismert eljárások "output-jai", végeredményei is. Van ahol formális hagyatékátadó határozat ismert, van ahol öröklési bizonyítvány, másutt közjegyzői okirat vagy éppen az érdekeltek közötti magánokiratba foglalt szerződés a hagyatéki vagyon felosztásáról. Szinte minden tagállamban más és más típusú "jogi aktus" (határozat vagy okirat) tölti be azt a funkciót, hogy az örökösök vagy a hagyatékból részesedő más jogosultak (pl. hagyományosok) kívülállók felé igazolni tudják ebbéli jogállásukat és a hagyatékból való részesedésük jogcímét és mértékét.
A rendelet előkészítése során így mintegy két tucat tagállami jogrendszer szerinti határozatokat ill. okiratokat kellett valamilyen módon egymásnak megfeleltetni, ekvivalensnek tekinteni, illetve két-tucat nemzeti jogrendszer szerinti öröklési eljárás-típusokra kellett közös joghatósági szabályokat, illetve közös kollíziós szabályrendszert felépíteni. Az előkészítés folyamatában a tagállami szakértők részéről a kölcsönös jó szándék nem hiányzott, ám mégis a saját nemzeti megoldásaink egymással való ismertetése időnként szinte reménytelennek tűnt, miután főleg eleinte mindenki a saját nemzeti hagyatéki eljárási rendszerének fogalmi koordináta-rendszerében próbálta megérteni a többiekét.
Az ilyen nehézségek fényében kell tehát értékelni az elfogadott EuÖR.-t, mint végeredményt, és az abba belefoglalt, adott esetben helyenként gyengébben sikerült részmegoldásokat. Bizonyos pontokon a kevésbé szerencsés megoldásoknál visszaköszönnek a rossz politikai kompromisszumok[3]. És sajnos még kompromisszumok árán sem sikerült elérni, hogy a rendelet valamennyi tagállamra kiterjedjen: Nagy-Britannia, Írország élt a számára biztosított opt-out lehetőségével, Dániára pedig eleve nem terjednek ki az igazságügyi együttműködés keretében elfogadott rendeletek. Nagy-Britannia és Írország kimaradása magyar szempontból kifejezetten sajnálatos, hiszen a két szigetországban elég sok magyar állampolgár telepedett le.
Az év folyamán a MOKK által szervezett képzések keretében több előadásra is sor került, ahol volt mód arra, hogy részletesebben bemutassam a teljesen új alapokra helyezett nemzetközi öröklési szabályozás egyes problémaköreit. A mai alkalommal az időbeli keretekre figyelemmel arra készültem, hogy az EuÖR. legfontosabb jellemvonásairól, illetve újításairól próbáljak meg összefoglalást nyújtani.
- 30/31 -
1.1. A legmarkánsabb változás talán az, hogy a nemzetközi vonatkozású hagyatéki ügyek intézésekor eddig megszokott állampolgársági elv erősen háttérbe szorul - ha nem is tűnik el teljesen - és a helyébe szokásos tartózkodási hely elve lép. Ez az elv válik meghatározóvá a rendelet hatálya alá eső ügyekben mind az alkalmazandó jog, mind pedig a joghatóság meghatározásakor. Megváltozik a külföldi elem mibenléte: immár akár magyar állampolgár örökhagyó belföldi hagyatékát érintő úgy is tartozhat külföldi joghatóság, illetve külföldi anyagi jog uralma alá. A rendelet alkalmazása tehát új szemléletmódot követel. A szokásos tartózkodási hely az uniós jogalkotásban került előtérbe az elmúlt években. Kétségtelenül nagyon korszerűbb, de hagyatéki ügyekben bizony nem könnyíti meg a jogalkalmazást.
1.2. A nehézségek alapvetően abból adódnak, hogy az állampolgárság kritériumával szemben - amely egy egzakt, megfogható kapcsolatot jelent, és amelynek megléte vagy hiánya általában egyértelműen tisztázható, közokirattal, - a szokásos tartózkodási hely teljesen képlékeny. Az Európai Bíróság évekkel ezelőtt, más rendeletekkel kapcsolatban meghozott ítéleteiben[4] azt emelte ki, (és ugyanez megtalálható az EuÖR. preambulumában is), hogy a szokásos tartózkodási hely hollétét esetenkénti mérlegeléssel, az érintett személy életkörülményeinek vizsgálatával, az összes releváns tényállási elem figyelembevétele alapján lehet megállapítani. Ezek a releváns tényállási elemek kimerítően nem sorolhatóak fel; néhányat ezek közül a rendeletnek a preambuluma, és a szakirodalom[5] nevesít: így pl. az örökhagyónak a halálát megelőzően folytatott munkavégzési helye vagy más keresőtevékenységének, pl. vállalkozásának helye; a családi kapcsolatrendszere; ill. a vagyona nagy részének fellelhetőségi helye.
A szokásos tartózkodási hely elvét követik más, főként családjogi tárgyú rendeletek. Családjogi peres ügyekben mindazonáltal - ahol az eljárás keresettel indul, és a feleket peranyag-szolgáltatási kötelezettség terheli, és ahol a bizonyítás-felvételre is szélesebb körben nyílik lehetőség - adott esetben kevesebb gonddal jár az érintettek (pl. házastársak, szülői felügyeleti ügyekben a kiskorú gyermek) szokásos tartózkodási helyének megállapítása. Feltehetőleg a tagállamok nagy részének az öröklési ügyekben is kevesebb gondja lesz az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének megállapításával, miután a tagállamok nagy részében a hagyatéki bíróság vagy közjegyző csupán az érdekeltek valamelyikének kérelmére - és nem hivatalból - jár el.
- 31/32 -
1.3. Számunkra viszont egy magyarországi hagyatéki eljárásban legalábbis az esetek egy részében komolyabb kihívást jelenthet a szokásos tartózkodási hely tisztázása. Ennek oka elsősorban a magyar hagyatéki eljárás azon sajátosságából ered, hogy hagyatéki eljárás - a törvényben meghatározott esetekben - hivatalból indul. A közjegyzőnek, aki a hagyatéki eljárásban a joghatósága meglétét avagy hiányát vizsgálja, akkor is foglalkoznia kell az üggyel, ha az érdekeltek egyáltalán nem együttműködőek, nem szolgáltatnak adatokat, a közjegyző felhívásainak nem tesznek eleget. Ilyen körülmények között a közjegyző csak az elé került iratanyagból, az örökhagyónak a hagyatéki leltárban felvett adatai alapján tudja vizsgálni a joghatóságot. A Hetv.[6] az év folyamán módosításra került több ponton is; e módosítások egyike az az új rendelkezés (Hetv. 19. § (3a) bekezdés, miszerint a joghatóság vizsgálatához szükséges adatok beszerzéséről már a leltározási eljárásban, a jegyzőnek hivatalból kell gondoskodnia. Azt pedig, hogy konkrétan melyek ezek az adatok, azt a Hecsr.[7] újonnan beiktatott 4/A. §-a példálózva felsorolja. Ide tartozik különösen annak kérdése, hogy
■ volt-e az örökhagyónak belföldön hatóságilag nyilvántartott lakóhelye vagy tartózkodási helye;
■ mi volt az állampolgársága; ha nem magyar állampolgár volt, akkor milyen típusú tartózkodási engedéllyel élt itt. A szokásos tartózkodási hely ugyan nem idegenrendészetifogalom, és megállapításának nem szükségképpeni előfeltétele az, hogy az örökhagyónak egy bizonyos idegenrendészeti jogállása legyen; e jogállás azonban mégis támpontul szolgálhat arra nézve, hogy az életvitelének központi helye belföldön volt-e;
■ volt-e belföldön bejelentett munkahelye vagy folytatott-e itt egyéb jövedelemszerző tevékenységet[8];
Mindezen körülmények tisztázásához szükség esetén a leltárelőadónak meg kell keresnie adatszolgáltatás iránt különböző belföldi hatóságokat, így különösen az adóhatóságot, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt vagy a társadalombiztosítási szerveket. (pl. arra nézve, hogy az örökhagyónak volt-e belföldön valamilyen foglalkoztatásra irányuló jogviszonya, és annak alapján fizettek-e utána járulékot, készített-e belföldön adóbevallást, stb.). Mindezeket az adatokat a leltárelőadónak közölnie kell a közjegyzővel a leltár megküldésével egyidejűleg. Ezek azok az adatok, amelyek alapján következtetést kell levonni az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helyének ittlétére vagy hiányára nézve.
- 32/33 -
1.4. A rendelet a szokásos tartózkodási hely képlékeny voltára tekintettel sajnos nem küszöböli ki maradéktalanul annak veszélyét, hogy egy és ugyanazon örökhagyó hagyatéki ügyével több tagállamban is foglalkozzanak, még rosszabb esetben több tagállamban is kiállítsanak Európai Öröklési Bizonyítványt (EÖB), ellentétes tartalommal.
Az ilyen veszélyek kiküszöbölésre megoldást az jelenthetne, ha valamennyi tagállamra kiterjedően létrejönne egy egységes európai elektronikus nyilvántartási rendszer, amelyben rögzítésre kerülne, hogy egy adott örökhagyó vonatkozásban hol, melyik tagállamnak melyik bírósága, közjegyzője, vagy más hatósága előtt - és mely időpontban - indult öröklési eljárás; és rögzítendő lenne az is, ha EÖB kerül kibocsátásra; úgyszintén az, ha a kibocsátott EÖB a rendelet 71-73. cikkei alapján visszavonásra vagy felfüggesztésre kerül. E nyilvántartásból valamennyi tagállam jogalkalmazói adatokat kérdezhetnének le. Egy ilyen elektronikus nyilvántartási rendszer létrehozatalára vannak elképzelések[9], ám ezek egyelőre nagyon korai stádiumban vannak.
Véleményem szerint segíthetne még a tagállamok párhuzamos eljárásainak megelőzésére az is, ha létrejönne valamiféle olyan adatbázis, amely az egyes tagállamoknak a szokásos tartózkodási hely megítélésével, megállapításával kapcsolatos joggyakorlatát gyűjtené és rendszerezné folyamatosan, minél több konkrét esettel, ill. jellegzetes esettípussal, és amely valamennyi tagállami hivatalos nyelven elérhető lenne. Egy ilyen adatbázis elősegíthetné a fogalommal kapcsolatos egységes joggyakorlat kialakítását. Megfontolandó lenne e feladat felvállalása a CNUE (vagy az annak keretében működő Európai Közjegyzői Hálózat) részéről; ám szerencsés lenne ebbe a közjegyzői joggyakorlaton kívül a bírósági joggyakorlatot is bevonni, hiszen néhány tagállamban a bíróságok járnak el öröklési ügyekben, illetve állítják ki az EÖB-öt.
2.1. A rendeletben lefektetett joghatósági szabályrendszer lényegében két pilléren nyugszik:
■ Az egyik pillér a tulajdonképpeni főszabály, amely arra az esetre irányadó, amikor az örökhagyónak halálakor a szokásos tartózkodási helye a tagállamok valamelyikében volt. Ilyen esetben ennek a tagállamnak van joghatósága az öröklési rendjét érintő jogi eljárás lefolytatására.
■ A másik pillért ezzel szemben az ún. kiegészítő joghatósági szabályok képezik, amelyek arra az esetre nyújtanak joghatóságot a tagállamok valamelyikének, amikor az örökhagyó harmadik államban[10] rendelkezett halálakor szokásos tartózkodási hellyel.
- 33/34 -
A második pillért képező, 10. cikk szerinti kiegészítő joghatósági szabályok között immár szerepet kap az állampolgárság elve is, hiszen - amennyiben az örökhagyó szokásos tartózkodási helye halálakor harmadik államban volt - akkor elsősorban annak a tagállamnak a joghatósága "lép be", amelyiknek az örökhagyó állampolgára volt halálakor.
E két pillért képező joghatósági szabályok tehát együttesen lefedik az öröklési tényállások összes lehetséges konstellációit: akár tagállamban, akár harmadik államban volt is az örökhagyó szokásos tartózkodási helye, az EuÖR szabályai irányadóak. Az EuÖR. joghatósági rezsimjének ezen átfogó, univerzális jellegére figyelemmel kellett hatályon kívül helyezni a nemzetközi magánjogi Kódexünkben lefektetett, öröklési ügyekre vonatkozó joghatósági szabályainkat[11]: azok ui. immár a harmadik államhoz fűződő tényállásokra sem alkalmazhatóak.
2.2. A joghatóság problémakörében kiemelendő még a rendelet azon markáns jellegzetessége, hogy a hagyatéki vagyont jogi egységként kezeli: rendszerint nincs jelentősége annak, hogy a hagyatékot milyen vagyontárgyak (ingóságok, ingatlanok, vállalkozásban fennálló részesedések, egyéb vagyoni értékű jogok) képezik, és az egyes vagyontárgyak, ill. vagyonrészek hol találhatóak. A rendelet külön is kihangsúlyozza, hogy az adott tagállam bíróságát megillető joghatóság az "öröklés egészében történő" eljárásra szól.
Ha tehát magyar közjegyző[12] joghatósággal rendelkezik a hagyatéki eljárásra, akkor ez a joghatósága kiterjed az örökhagyó bármely hagyatéki vagyontárgyának átadására, éspedig a külföldön fellelhető vagyonéra is, beleértve akár a külföldi ingatlant (vagy egyéb külföldi lajstromozott vagyontárgyat) is. Ezzel véget ért az ingatlanokra vonatkozó különleges joghatósági szabályozás: megszűnik a belföldi ingatlanokra vonatkozó kizárólagos, és a külföldi ingatlanokra vonatkozó kizárt joghatóság.
2.3. Számolni kell tehát azzal, hogy a jövőben az EuÖR. alkalmazási körében az eddigiekhez képest jóval nagyobb számban fordulnak majd elő olyan hagyatéki ügyek, amelyekben a külföldi hagyatéki vagyontárgy problémájával szembesülünk. Kérdés, hogyan "vonható be" a hazai hagyatéki eljárásba az örökhagyó külföldi hagyatéka? A közelmúltban e tekintetben is módosításra került a Hetv. Az újonnan beiktatott 43/A. § kifejezetten kimondja, hogy a külföldi hagyatéki vagyont a hagyatéki leltárba felvenni akkor lehet, ha annak meglétét és hagyatékhoz tartozását igazolták; a 81/A. § pedig kiemeli, hogy a külföldi hagyatéki vagyonból az igazoltan meglévő és hagyatékhoz tartozó vagyon adható át. Az érdekeltekre hárul tehát annak igazolása, hogy az örökhagyó után
- 34/35 -
külföldön is maradt hagyatéki vagyon. Más ésszerű szabályozási lehetőség nem igazán kínálkozott. A leltárelőadó külföldön nem végezhet közvetlenül eljárási cselekményeket; az is irreális elvárás lenne, hogy akár a jegyző, akár a közjegyző tömegesen intézzen jogsegély-kérelmeket külföldi hatósághoz az ottani hagyatéki vagyon tisztázása érdekében.
A külföldi hagyatéki vagyon abban az esetben kerül tehát "bevonásra" a hagyatéki eljárásba, abban az esetben kerül átadásra, ha az érdekelt megfelelő módon - pl. külföldi hatósági nyilvántartás kivonatával, vagy bankszámlakivonattal, pénzintézeti igazolással - igazolja a szóbanforgó vagyontárgy meglétét és hagyatékhoz tartozását.
Az öröklésben érdekelt külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos adatszerzését kívánja viszont az új szabályozás megkönnyíteni azzal, hogy bevezetett egy újfajta okiratot, az ún. hagyatéki eljárásról szóló igazolást Kérelemre a közjegyző végzéssel állít ki ilyen igazolást, amely azt igazolja, hogy nevezett örökhagyó hagyatéka tekintetében előtte hagyatéki eljárás van folyamatban, és abban - az eljárás adatai alapján - kik az öröklésben érdekeltek. Azt kikényszeríteni, hogy külföldi bankok, hatóságok és egyéb szervek ezt az igazolást elfogadják, természetesen nem lehet, de remélhetőleg az alkalmas lesz arra, hogy a kérelmező azzal kellően legitimálni tudja külföldön a jogi érdekeltségét, és annak alapján adott esetben pénzintézeti titok körébe tartozó adatokhoz is hozzájuthat a magyarországi hagyatéki eljárás céljára.
2.4. Említést érdemel a külföldi hagyatéki vagyonnal kapcsolatos osztályos egyezség problémája is. Etekintetben ui. változást hozott az EuÖR.. Az eddigi években is időnként felmerült annak dilemmája, vajon köthetnek-e osztályos egyezséget az örökösként érdekeltek oly módon, hogy a Magyarországon fellelhető hagyatéki vagyont teljes egészében az egyikük szerzi meg, a másik érdekelt viszont abból minimális mértékben sem részesedik arra tekintettel, hogy a külföldi hagyatéki vagyont, vagy annak nagy részét ő szerezte meg.
Az eddigiekben erre nem volt jogi lehetőség, mégpedig az osztályos egyezség fogalmából következőleg. Mint ismeretes, az osztályos egyezség létrejöttének feltétele a hazai szabályozás szerint, hogy a hagyatékból valamennyi egyezséget kötő fél részesedjen (ha csak minimális mértékben is); továbbá az kizárólag a hagyatéki vagyon tárgyaira terjedjen ki; a hagyatékhoz nem tartozó, "külső" vagyontárgyak nem vonhatók be az egyezségbe ellentételezésként[13].
Márpedig a Hetv. alkalmazási körében "hagyatéki vagyon" fogalma alatt csak azt a vagyont értetjük, amelynek átadására a magyar közjegyzőnek joghatósága van. Az eddigiekben külföldi állampolgár örökhagyónak a külföldi hagyatékára eleve nem terjedt ki a magyar joghatóság; külföldi ingatlan hagyatékra pedig még magyar állampolgár örökhagyó esetében sem[14]. A külföldi vagyontárgyat tehát az esetek nagy részében eleve nem lehetett belföldi hagyatéki eljárásban figyelembe venni, mint az osztályos egyezség körébe vonható hagyatéki vagyont.
- 35/36 -
Új megvilágításba helyezi ezt a problémát az EuÖR. joghatósági szabályrendszere, hiszen - amint utaltam rá - az immár egységként kezeli a bárhol fellehető hagyatékot, és a joghatóságot néhány kivételtől eltekintve nem teszi függővé a vagyon fekvésének helyétől.
Erre figyelemmel a 2015. augusztus 17. óta elhalálozó örökhagyó hagyatéki ügyében immár nem lenne akadálya olyan tartalmú osztályos egyezség kötésének, miszerint az örökhagyó malagai lakás-ingatlanát az örökhagyó egyik gyermeke kapja, aki a viszont a magyarországi vagyonból egyáltalán nem részesedik, és utóbbit teljes egészében a másik gyermek szerzi meg.
A szűkös időbeli keretekre tekintettel az alkalmazandó jog kérdéskörében most csupán az egyik legfontosabb nóvumot, a jogválasztás lehetőségét kívánom kiemelni.
Az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye nem csak a joghatóságot határozza meg, hanem főszabály szerint az öröklésre alkalmazandó jogot is. Immár az öröklési viszonyok terén is teret kap mindazonáltal a felek akarati autonómiája, azaz - ha korlátozottan is - de lehetőség van az örökhagyó részéről jogválasztásra, végintézkedés formájában. Ez számunkra újdonságot jelent, hiszen az autonóm magyar nemzetközi magánjog öröklési ügyekben nem ismerte a jogválasztás szabadságát.
A jogválasztás mindazonáltal korlátozott az EuÖR. alapján. Egyrészt nem bármely jog választható. Az örökhagyó kizárólag az állampolgársága szerinti jogot választhatja. Ami a kettős állampolgárok jogválasztását illeti, hosszas viták után olyan - kifejezetten üdvözlendő - megoldás született, miszerint az ilyen személyek - bármelyik állampolgárságuk szerinti jogot választhatják. Az állampolgárságok a jogválasztás terén "egyértékűek". Ez a szabályozási megoldás követi az Európai Bíróságnak a kettős állampolgárok jogállására vonatkozóan kialakított joggyakorlatát[15] is. Vita mégis azért merült fel e kérdésben, mert akadt tagállam, amelyik - jelentős arányú Európán kívüli migrációs hátterű lakossággal rendelkezvén - erőteljesen ellenezte ezt a megoldást, és tagállami nemzeti hatáskörbe utalta volna annak megítélését, melyik állampolgársága vehető figyelembe a kettős állampolgárságú örökhagyónak. Aligha igényel részletesebb indokolást, hogy e megoldás nagyfokú jogbizonytalanságot eredményezett volna.
Másik korlátozás a jogválasztás terén, hogy csakis az öröklés egészére nézve köthető ki az állampolgárság szerinti jog. Olyan jogválasztás, amely csak bizonyos vagyonrészekre (pl. az örökhagyó hazai államában lévő ingatlanai), vagy vagyontárgyakra korlátozódna, nem megengedett.
A jogválasztás végeredményben lehetővé teszi, hogy az örökhagyó visszatérítse az öröklés rendjét a halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti jog "uralma" alól az állampolgársága szerinti jog alá, és eképpen egyfajta kiszámíthatóságot, előreláthatóságot vigyen a hagyatéktervezésbe. Az állampolgárság szerinti jog kikötése különösen olyan végren-
- 36/37 -
delkezők számára lehet megfontolandó, akik huzamosabb külföldi tartózkodást terveznek, vagy eleve külföldön élnek.
Jogválasztással az örökhagyó élhet tehát végintézkedésben; nincs viszont immár lehetőség arra, hogy az öröklés megnyíltát követően az öröklésben érdekeltek, mint felek együttesen kérjék a külföldi jog alkalmazásának mellőzését, amint arra az eddigiekben néha sor került hagyatéki eljárásokban, a Nmtvr. 9. §-a alapján. Az európai uniós kollíziós szabályozás az öröklésre alkalmazandó jog tekintetében ui. zárt rendszert képez: immár kizárólag a rendelet szerinti kollíziós szabályokat lehet öröklési ügyekben alkalmazni; a tagállami autonóm nemzetközi magánjogi kollíziós normák, beleértve a Kódexünk szóbanforgó 9. §-át is, figyelmen kívül maradnak.
A jogválasztás lehetősége talán gyorsabban is átment a köztudatba, mint ahogy azt vártuk volna: már a tavalyi évben, jóval a rendelet alkalmazásának kezdő időpontja előtt is rendszeresen kértek kollégák alkalmazandó joggal kapcsolatos állásfoglalást olyan ügyben, amelyben a végrendelet tenni kívánó személy kifejezetten ki szerette volna kötni hazai jogát. Erre lehetőség is volt, ám 2015. augusztus 17. napjáig kockázatot jelentett az a körülmény, hogy a jogválasztás csak akkor hatályosulhat, ha az örökhagyó megéri ezen időpontot, azaz hagyatékának jogi sora egyáltalán az EuÖR. szabályainak időbeli hatálya alá esik.
Hol helyezkedik el az EÖB a rendelet szabályozási rendszerében? Az EuÖR. alapvető célkitűzése az, hogy az egyik tagállamból származó, örökösi minőséget, illetőleg a hagyatékból való részesedést (annak jogcímét és mértékét) tanúsító okiratokat és határozatokat minden más tagállamban fel lehessen használni, azok mindenütt kiválthassák joghatásaikat. A cél érdekében a rend. egy sajátos kétpályás megoldást követ:
■ egyfelől szabályozást tartalmaz a tagállami nemzeti jogok szerint létező, nagyon is, eltérő alaki megjelölésű, jogi természetű és joghatású jogi aktusok - határozatok, és közokiratok - határokon átnyúló joghatásai tekintetében;
■ másfelől viszont ugyanezen célra bevezette az EÖB új jogintézményét.
A remények szerint amennyiben az EÖB intézménye beválik, és főleg ha azt jobban megismerik a jogalkalmazók és a jogkereső felek egyaránt, akkor határon átnyúló öröklési ügyekben az idővel talán kiszorítja majd a forgalomból a nemzeti jog szerinti határozatokat, és közokiratokat; azaz a felek (pl. örökösök) idővel kevésbé fogják a nemzeti jog szerinti hagyatékátadó határozatot, öröklési bizonyítványt, stb. felhasználni a hagyaték fellelhetősége szerinti más tagállamban való jogérvényesítéshez, hanem EÖB kiállítását kérelmezik.
- 37/38 -
Az EÖB így sajátos helyet foglal el e határokon átnyúló öröklési jogérvényesítésben. Nem tekinthető határozatnak, nem tekinthető (az uniós jog szerinti értelemben[16] vett) közokiratnak, nem vonatkozik rá a határozatok elismerésének illetve a közokiratok elfogadásának szabályozási rezsimje. Önálló fejezet szabályozza mind a kiállítása iránti eljárás keretszabályait, mind pedig az EÖB által kiváltott joghatásokat. Erre figyelemmel egy, az uniós jogon alapuló sui generis jogintézményről van szó. Bizonyos szempontból az EÖB intézménye az uniós jogalkotásban illeszkedik abba a sorba, amelyet olyan sui generis uniós jogi eljárásfajták fémjeleznek, mint az európai fizetési meghagyás, a kisértékű követelések eljárása. Ilyen, uniós jog szerinti eljárásnak tekinthető voltaképpen az EÖB kiállítása iránti eljárás is azzal, hogy az említett másik két uniós eljárásfajtához képest ennek (egyelőre) kevésbé részletesek az egységes eljárási szabályai, így több kérdésben kerül mögöttes jogként a kiállító tagállam nemzeti joga alkalmazásra.
Új intézményről lévén szó, valamennyi tagállamnak sort kellett kerítenie arra, hogy az EÖB intézményét beillessze öröklési eljárásainak meglévő rendjébe. Ez megtörtént nálunk is az idei év folyamán. A Hetv.-be beépített rendelkezés (102/B. §) szerint az EÖB kiállítására a teljes hatályú vagy teljes hatályúvá vált ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését követően kerülhet sor. Azok az eljárási garanciák, minimum standard előírások, amelyek az EuÖR. követelményként támaszt az EÖB kiállítása iránti eljárással szemben (érdekeltek meghallgatáshoz fűződő joga, az örökléshez való jogosultság hivatalból való vizsgálata, jogorvoslati jog) a hazai hagyatéki eljárási rendszerünkben, eleve magától értetődőek voltak eddig is.
Erre figyelemmel túlzottan sok új belső eljárási szabály alkotására egyelőre nem volt szükség. Nem lehet azonban kizárni, hogy évek múltán az alkalmazási tapasztalatok fényében nem válhat szükségessé további belső szabályok megalkotása, az EÖB tekintetében. Az EÖB jogintézménye ui. egy "terra incognita"; nagyon nehéz előre modellezni, hogy a gyakorlatban hogyan fog működni, és az alkalmazása során melyek lesznek azok problematikus pontok, amelyeken belső jogi jogalkotással tudunk segíteni, és melyek azok, amelyeket legfeljebb a rendelet majdani felülvizsgálata orvosolhat. Természetesen nem csak a magyar gyakorló jogászok, hanem más tagállami kollégáik is hasonló helyzetben vannak: egyelőre mindenütt ismerkednek az új jogintézménnyel, és még mindig akadnak tagállamok, amelyekben még el sem készültek a belső joghoz való illeszkedést célzó szabályok.
Az egyik várható neuralgikus pontja, "Achilles"-sarka lesz az EÖB jogintézményének a joghatásokra vonatkozó szabályozásnak az a pontja, amelyik az EÖB tagállami közhitelű nyilvántartásba való bejegyzésre alkalmas jogcím mivoltáról rendelkezik (69. cikk (5) bekezdés). Az EÖB ui. csak az ingatlan (vagy más lajstromozott vagyontárgy) fekvési helye szerinti tagállam dologi jogi és ingatlan-nyilvántartási rendszerével összhangban, annak sérelme nélkül képezhet bejegyzés alapjául szolgáló okiratot. Lényegében arról van szó, hogy a vagyontárgy (pl. ingatlan) fekvése szerinti tagállamban az EÖB mindenképpen elfogadásra kell, hogy kerüljön, mint az adott örökhagyó vonatkozásában a lex
- 38/39 -
successionis szerint érvényesülő öröklési rend közhiteles igazolására szolgáló okiratot, ám az érintett tagállam a bejegyzésre való alkalmasság szabályrendszere körében további követelményeket is támaszthat; így pl. megkövetelheti további kiegészítő okiratok benyújtását, ill. adott esetben további jognyilatkozatok megtételét.
Etekintetben egyelőre hiányzik a transzparencia. Csak remélni lehet, hogy az Európai Igazságügyi Portál (e-justice) mihamarabb tartalmazni fogja a tagállamok erre vonatkozó joganyagával jogával kapcsolatos információkat.
Ami Magyarországot illeti, az Inytv.[17] kiegészítésre került a más tagállamban kiállított és magyarországi bejegyzéshez felhasználni kívánt EÖB tekintetében. A hazai szabályozás "ügyfél-barátra" sikeredett; nem támaszt túlzottan sok akadályt, többlet-követelményt a más tagállamból hozott EÖB-bel szemben. Lényegében a hazai ingatlan-nyilvántartási szabályozás által a bejegyzéshez való alkalmassághoz előírt adatok meglétét kéri számon a más tagállamban kiállított bizonyítványon. Amennyiben az EÖB ezen adatokat nem tartalmazza, az ingatlanügyi hatóság hiánypótlási felhívást bocsát ki, az EÖB kiegészítése vagy (amennyiben a hiányzó adat nem része a bizonyítványnak) annak a kiállító külföldi hatóságtól történő beszerzése iránt[18].
Említést érdemel még, hogy a 2015. évi LXXI. tv. megfeleltetési eljárás elnevezéssel önálló bírósági nemperes eljárásként intézményesítette az EuÖR. 31. cikke szerinti jogi műveletet, azaz a lex successionis alapján keletkezett, de a hazai dologi jogban ismeretlen jognak az ahhoz tartalmában legközelebb eső hazai jogintézményhez történő hozzáigazítását (adaptáció). Ezt az eljárást kérelmezőként a közhitelű nyilvántartást vezető hazai hatóság (pl. földhivatal) indíthatja meg kérelmezőként.
***
Tisztelt Kollégák! Az EuÖR. kidolgozása során azt a paradox helyzetet kellett kezelni, hogy az uniós jogalkotónak átfogó módon kellett szabályozni az öröklési ügyekben való jogérvényesítés határon átnyúló kérdéseit, de úgy, hogy mindeközben számos kapcsolódó jogkérdés - uniós jogalkotási kompetencia hiányában - "érinthetetlen" volt (pl. az öröklési anyagi jog intézményei, a tagállami öröklési eljárások rendje, az öröklési joghoz számos ponton kötődő dologi jogi kérdések, illetve a tagállamok ingatlan-nyilvántartási rendszerei). Megítélésem szerint mindazt, amit ilyen feltételek mellett megvalósítható volt, a 2012. augusztusában elfogadott rendeletben meg is valósult. Azt, hogy sikeresnek tekinthető-e a rendelet projektje, valóban kevesebb adminisztratív akadállyal, költséggel és időveszteséggel jár-e majd a más tagállamban fellelhető hagyatékhoz való hozzájutás, nyilván csak az elkövetkező évek, az alkalmazási gyakorlat mutatja majd meg. ■
- 39 -
JEGYZETEK
[1] A 27. Közép-Európai Közjegyzői Kollokviumon (Siófok, 2015. november 6-7.) tartott előadás szerkesztett változata
[2] az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L 201., 2012.7.27., 107. o.)
[3] Véleményem szerint ezek között említhetőek különösen a joghatóságnak a választott jog szerinti tagállam javára szóló "átengedését" szabályozó, túlzottan is bonyolultra sikerült 5-9. cikkek; a kiegészítő joghatósági szabályok közül az örökhagyó korábbi szokásos tartózkodási helyét joghatósági okká emelő 10. cikk (1) bekezdés b) pontja; a 21. cikk (2) bekezdése szerinti "menekülő klauzula", úgyszintén 69. cikk (5) bekezdése, amely az Európai Öröklési Bizonyítvány bejegyzésre való alkalmasságát, mint joghatást ássa alá.
[4] Így különösen a C-523/07. sz. ügyben ("A"-ügy) meghozott ítéletében.
[5] Ld. különösen Baetge, Dietmar, Der gewöhnliche Aufenthalt im Internationalen Privatrecht, Tübingen, 1994, 114ff.; Deixler-Hübner, Astrid, in: Kommentar zur EU-Erbrechtsverordnung (Hrsg. Deixler-Hübner/Schauer), Wien 2015, Art. 4. Rz. 23, 28.; Greeske, Marion, Die Kollisionsnormen der neuen EU-Erbrechtsverordnung, Frankfurt a.M., 2014, S 56, 96.; Solomon, Dennis, Die allgemeine Kollisionsnorm, in: Die Europäische Erbrechtsverordnung (Hrsg. Dutta/Herrler), München, 2014, S 27ff.
[6] a hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény
[7] a hagyatéki eljárás egyes cselekményeiről szóló 29/2010.(XII.31.) KIM rendelet
[8] Ha egy adott ügyben derül ki, hogy az örökhagyó Magyarországon rendelkezett a 2007. évi I. tv. 22. §-a szerinti (90 napot meghaladó itt-tartózkodásra jogosító, legfeljebb 5 évre adható) ún. tartózkodási kártyával vagy 24. §-a szerinti (állandó tartózkodásra jogosító) ún. állandó tartózkodási kártyával, akkor elég nyomós érv szól amellett, hogy Magyarország tekinthető a szokásos tartózkodási helyének. Ahhoz ui., hogy ilyen típusú tartózkodási engedélyt szerezzen, megfelelő módon igazolnia kell az idegenrendészeti hatóság felé azt, hogy magyarországi megélhetése és lakhatása biztosítva van.
[9] Ilyen terveken dolgozik az Európai Unió Tanácsának ún. e-Law munkacsoportja, amelyen belül szakértői munkabizottság létesült a kérdés vizsgálatára (Expert Group on interconnection of registers of wills; supplemented by the possible interconnection of registers of European Certificate of Successions).
[10] Ideértve Nagy-Britanniát, Írországot és Dániát is.
[11] Ld. a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (Nmtvr.) korábbi 58. §-át, valamint 62/A. §-ának b) pontját és 62/c. §-ának b) pontját. A rendelettel kapcsolatos hazai törvénymódosításokról gondoskodó 2015. évi LXXI. törvény mindazonáltal sajnos nem gondoskodott olyan átmeneti szabályokról, amelyek kifejezetten rendelkeztek volna e hatályon kívül helyezett joghatósági szabályok további alkalmazhatóságáról a rendelet időbeli hatálya alá nem tartozó öröklési ügyekben; holott ilyen ügyek felmerülésével hosszabb távon is számolni kell.
[12] Fontos megemlíteni, hogy a magyar közjegyzők a rendelet 3. cikkének (2) bekezdése értelmében vett "bíróság" fogalma alá tartoznak, így az általuk lefolytatott hagyatéki eljárásra kiterjed a II. Fejezet szerinti egységes joghatósági szabályrendszer hatálya; ld. még a (20)-(22) preambulum-bekezdéseket.
[13] Anka Tibor, Öröklési jog - Hagyatéki eljárás (szerk. Sáriné Simkó Ágnes), Budapest, 2014. 283-284. o.
[14] Ld. az Nmtvr. 62/C. §-ának a) és (2015. augusztus 17. napja előtt hatályos) b) pontját.
[15] Ld. különösen a C-148/02. sz. (Garcia Avello), C-168/08. sz. (Hadadi), C-369/90 sz. (Micheletti) ügyekben hozott ítéleteket.
[16] Ld. az EuÖR. 3. cikk (1) bekezdés i) pontja szerinti fogalom-meghatározást, amely - több más rendelethez hasonlóan - az Európai Bíróság C-260/97 sz. ügyben (Unibank) hozott ítéletét veszi alapul.
[17] az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény
[18] Ld. Inytv. 40/B. §
Lábjegyzetek:
[1] A szerző MOKK, Közjegyzői Intézet vezetője
Visszaugrás
