Az öröklés, a halál ténye már évezredek óta, mióta csak emberről beszélhetünk - foglalkoztat minket. Leginkább a halál ténye, gondolata, még inkább a halál utáni élet témája mondható állandónak/ciklikusnak irodalmunkban, gondolkodásunkban, mindennapjainkban. Bizton merem állítani, hogy az ezzel a témával való foglalkozás nem kis mértékben járul hozzá emberi mivoltunkhoz. A halál utáni élet alatt nem a szakrális vagy egyéb metafizikai tényezőkre/elméletekre gondolok, hanem arra a tényre, hogy ha meghalunk csupán a mi életünk ér véget, azonban rokonaink, barátaink, a társadalom, a Világ tovább fognak élni és létezni. Mi emberek sosem voltunk és sosem leszünk egyformák, csupán abban, hogy egyszer mind meghalunk, de ekkor is próbálunk "hűek maradni magunkhoz" és valamilyen módon szabályozni akarjuk azt. Van, aki a rokonaira hagyja a vagyonát, van aki alapítványokra, van pedig aki a házi kedvencére. Erre mondhatnánk, hogy ez egy újkori hóbort, a modern ember őrülete, azonban már a jómódú gentrik (végrendelkeztek) is éltek ilyen szabályokkal, sőt a középkorban a királyok sem voltak restek ilyeneket alkalmazni (utódnevezés). Igaz volt ez a törzsfőkre (Attila mellé temették rabszolgáit és vagyonát) is, sőt biztos vagyok benne, hogy már az ősember is valamilyen formában rendelkezett halála esetére, ha másképp nem is, akkor a jó szolgálatot tett bunkóját továbbadta a fiatalabb számára.
Az öröklési jog ott kezdődött, amikor az ember befolyásolni szerette volna ezt a halál utáni életet azzal, hogy az utána fennmaradó vagyon sorsára szabályokat alkotott. Ezek a szabályok földrészenként, jogcsaládonként, országonként, népcsoportonként, sőt egyénenként is igazán eltérő vonásokat mutatnak - főleg mióta az ember kitalálta a végrendelet intézményét, vagy a favor testamenti elvet. Ezek az évek/évezredek során eleinte csupán utolsó kívánságok voltak, majd szokásokká váltak, azokból lettek a törvények. Az évek alatt nem csupán a szabályok, hanem a létszükségletek és a vágyak is gyökeresen átformálódtak, a mai modern ember el sem tudja képzelni, hogy ha teheti, ne utazzon el a nyáron Horvátországba, vagy akár távolabb a hazájától. Azonban ezek az utazások
- 61/62 -
sosem voltak és sosem lesznek veszélytelenek, hisz a halál mindig ott leselkedik valahol és csak a megfelelő pillanatra vár, nem törődik azzal, hogy milyen problémát tud ilyenkor okozni. Ezen halálesetek rohamos számú növekedéséből pedig szépen lassan nőtte ki magát az igény nemzetközi egyezmények megalkotására, melyek megkönnyítik és valamelyes leegyszerűsítik az ekkor fokozottan bonyolulttá vált helyzetet.
Nem az Európai Öröklési rendelet az első, ami megpróbálkozott ennek a témakörnek a szabályozásával - erre dolgozatomban később ki is térek majd - azonban ez az első olyan nemzetközi jogforrás, ami ellentmondást nem tűrő jelleggel avatkozik be a tagállamok szabályozásába és így potenciálisan 25 tagállamban több mint 200 millió ember életére és halálára lehet/lesz befolyással. Dolgozatomban ezt a példátlan méretű és hatású uniós jogszabályt szándékozom bemutatni, kezdve a megalkotásához vezető úttal, áthaladván pár általam fontosnak vélt szabályán, végezetül pedig a rendelet legnagyobb nóvuma kerülne részletes bemutatásra.
A kodifikációs célkitűzések középpontjában elsősorban az alkalmazandó jog meghatározására szolgáló szabályok megalkotása került. Ezen törekvések centruma Észak-Európára, a Skandináv államokra (Dánia, Norvégia, Izland, Finnország és Svédország) tevődött át az 1900-as évek első felében.[1] Az 1934. november 19.-én létrejött megállapodásban - túllépve az állami szabályozások adta keretet - egy egységes szabályrendszert vezettek be a joghatósággal, az elismeréssel, valamint a végrehajtással/végrehajthatósággal kapcsolatosan, ugyanis míg Dániában, Norvégiában és Izlandon a lakóhely elve, addig Svédországban és Finnországban az állampolgárság elve volt az elfogadott.[2]
Bevezettek egy új, általános kapcsolóelvet, mely alapján annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyik a halál bekövetkezésének időpontjában az örökhagyó utolsó lakóhelye szerinti jog volt. Azonban beiktattak egy kivételt, melynek következtében az örökhagyó állampolgársága szerinti jogot lehetett alkalmazni, ha a lakóhely szerinti jog területén 5 évnél kevesebb ideje lakott az örökhagyó.[3] Ezt azonban csakis az örökösök kérelmére lehetett figyelembe venni.
Valamint beiktatásra került, hogy a tagállamok által polgári ügyekben hozott határozatok bármilyen közbenső (exequatur) eljárás nélkül is kötelező erővel bírnak és végrehajthatóak, ha az eredeti tagállamban is végrehajthatónak minősülnek.
- 62/63 -
A Skandináv megállapodás jelentősége abban állt, miszerint bebizonyította, hogy az állandó vitákat képező kapcsoló elvek megválasztásáról is születhet kompromisszum, mely alapján még az öröklés területén is lehetővé válik közös szabályok megalkotása, habár ennek megvalósíthatóságához nagyban hozzájárult a részes államok történelmi és kulturális hasonlósága.[4] A megállapodásban elfogadott általános kapcsolóelv - az örökhagyó utolsó lakhelye szerinti jog - ugyanis nem csak az egyes tagállamokban a párhuzamos eljárások létrejöttét akadályozta meg, hanem egyenlő feltételeket biztosított az eljárásban érdekeltek számára az eljárásba való bekapcsolódásra és jogaik érvényesítésére is.
Azonban a megállapodás csupán csekély mértékben tekinthető követendő mintának az Európai Unióban a jogharmonizáció terén, ugyanis a megállapodást csakis abban az esetben lehetett alkalmazni, ha az általános kapcsolóelvből következően az örökhagyó valamely tagállamban rendelkezett lakóhellyel.[5] Mindezekből következik, hogy a Skandináv megállapodás csupán pozitív példának tekinthető miszerint nem lehetetlen kompromisszumrajutni az öröklési szabályok jogharmonizációja körében, azonban nem jelentett követendő példát, ugyanis túlságosan nagymértékben engedett kivételt az alkalmazhatósága alól.
Az 1900-as évek második felére a kodifikációs és jogharmonizációs törekvések középpontjába a kollíziós és joghatóságra vonatkozó szabályok helyett az eljárásban érdekeltek jogai és kötelezettségei, a határon átnyúló hagyaték sorsa, valamint az eljárásokban szükségszerűen megjelenő okiratok elismerhetősége, végrehajthatósága került.[6]
A végrendeletek alakiságára alkalmazandó jogról szóló Hágai Egyezmény 1961. október 5.-én került elfogadásra, melyet a nemzetközi hagyatékkezelésről szóló 1973. október 2.-ai Hágai Megállapodás (a továbbiakban; Megállapodás) követett.[7]
Az utóbbi, a Megállapodás célja a nemzetközi elemmel rendelkező hagyaték átadásával kapcsolatos szabályok leegyszerűsítése volt.[8] Jelentősége azonban az elismeréssel kapcsolatos szabályok terén mutatható fel, ugyanis az aláíró tagállamokban a hagyatéki vagyonkezelők személye és jogosítványai külön eljárás (exequatur) nélkül elismerésre kerültek.[9]
Bár az elismerés terén a tagállamok jelentős eredményre jutottak, a Megállapodást csupán 3 tagállam írta végül alá, így kudarcként könyvelhető el. Az ok, ami miatt ilyen kevés tagállam írta csupán alá, az volt, hogy a Megállapodás az öröklésre vonatkozó kollíziós szabályokat tudatosan kihagyta a szabályozási köréből, így úgy foglalkozott a nem-
- 63/64 -
zetközi öröklés részletszabályaival, hogy nem tisztázta le az alkalmazandó jogra vonatkozó szabályokat.[10]
1989. augusztus elsején elfogadásra került az öröklésre alkalmazandó jogról szóló Hágai Egyezmény, melynek jelentősége abban rejlett, hogy általános kapcsolóelvként vezette be a szokásos tartózkodási hely elvét,[11] ezzel meghaladva korának gyakorlatát. Lényegében ebben rejlett bukásának kulcsa, ugyanis az ilyen szabályozás még a '80-as években korainak bizonyult és csupán Hollandiában került elfogadásra. Mégis fontos mérföldkőnek számít az örökléssel kapcsolatos nemzetközi kollíziós szabályok kialakulásának folyamatában.
Az 1997. október másodikán aláírt és 1999. május elsején hatályba lépett szerződés az uniós intézmények olyan mértékű megreformálását tűzte ki céljául, melynek következtében a jövőbeli tagállamok csatlakozására való felkészülés leegyszerűsíthető és gyorsítható, valamint a tagállamok közötti információáramlás és együttműködés is szintén felgyorsulhat.[12]
Így az Európai Közösségben megteremtődött a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés jogszabályi alapja, melynek fő célja, hogy fenntartja és továbbfejleszti a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget, valamint intézkedéseket fogad el a polgári- és közigazgatási ügyekben folytatott igazságügyi együttműködések terén. Leegyszerűsíti "a bírósági és bíróságon kívüli iratok határon kívülre történő kézbesítésének rendszerét",[13] továbbá megkönnyíti a "bizonyítékok felvételében történő együttműködés"-t, valamint leegyszerűsíti a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott bírósági, illetve nem bírósági határozatok elismerését és végrehajtását.
Az Amszterdami szerződésből fakadó célkitűzéseknek megfelelően az Európai Tanács 1999. októberén Tamperében tartott ülésén jóváhagyta az igazságügyi hatóságok ítéleteinek és egyéb határozatainak kölcsönös elismerésének elvét, melyet már az Amszterdami szerződés 65. cikkének a) alpontjának harmadik bekezdése alapozott meg[14], továbbá megbízta a Tanácsot és a Bizottságot, hogy alkossanak meg egy akcióprogramot ezen elv végrehajtására.[15]
- 64/65 -
A Bizottság és a Tanács 2000. november 30.-án elfogadta a fent említett elvének érvényesítésére irányuló intézkedési programot (Tamperei program). A program olyan intézkedéseket határoz meg, melyek elősegítik az igazságügyi hatóságok ítéleteinek és határozatainak a kölcsönös elismerését,[16] és előírja egy olyan jogi eszköz megalkotását, amely közösségi szinten szabályozza majd a végrendeletekre és az öröklésre vonatkozó jogi szabályokat.
Az Európai Tanács 2004. novemberében, a Brüsszelben tartott ülésén új programot fogadott el, mely a "Hágai program: a szabadság a biztonság és a jog érvényesülésének erősítése az Európai Unióban" címet kapta. Ez a program első sorban - az Amszterdami szerződésben rögzítettekkel megegyezően - továbbra is "elsődleges fontosságot tulajdonít a szabadságon, a biztonságon, és a jogok érvényesülésén alapuló térség kialakításának".[17] A program az öt évvel korábban Tamperében tartott ülést követően összegezte az elmúlt évek eredményeit és hatékonyabb kezelési módszereket irányzott elő az újabb kihívások kezelésére.
Mindezek mellett a program kiemelten foglalkozik "a határokon átnyúló polgári jogi eljárások megkönnyítésével", továbbá "a bírósági határozatok kölcsönös elismerésével",[18] ezzel is tükrözve az Európa szerte kialakult igényt egy gyors és olcsó igazságügyi rendszer kiépítése iránt.
Az Európai Tanács a program keretein belül felkérte a Bizottságot, hogy az öröklési ügyekre vonatkozó olyan jogi eszközt alkosson meg, mely foglalkozik a családjoggal és az öröklési joggal kapcsolatban a Bizottság által 2005. március elsején nyilvánosságra hozott öröklési kérdésekre vonatkozó szabályok összeegyeztethetőségéről szóló Zöld Könyvbe foglalt célkitűzések megvalósításával.[19] A Zöld Könyv a már korábban felvetett tagállami jogok kollíziójával, a joghatóság kérdéskörével, továbbá az örökléssel kapcsolatos ügyekben hozott határozatok közösségen belüli elismerésével és végrehajtásával, valamint az európai öröklési bizonyítvány kérdéskörével foglalkozott bővebben.[20] Ebben a dokumentumban merült fel először az európai öröklési bizonyítvány gondolata. A Zöld Könyv már kezdett elhatárolódni az állampolgárságtól, mint a közösségben nagymértékben nem alkalmazható kapcsolóelvtől, továbbá az eljárások során a hagyaték egységének elvére támaszkodva ennek megfelelően eljárási szabályokat irányzott elő, valamint a Bizottság leszögezte, hogy a harmonizációs törekvéseknek tiszteletben kell tartaniuk az egyes tagállamok közrendjét alkotó alapelveket ("ordre public").[21]
- 65/66 -
Az Európai Tanács 2009. decemberében Brüsszelben tartott ülésén egy újabb több éves programot fogadott el amely "A Stockholmi program - A polgárokat szolgáló és védő, nyitott és biztonságos Európa" elnevezést kapta. Hasonlóan az elődjeihez - a Tamperei és a Hágai program - ebben is leszögezi az európai jogalkotó, hogy továbbra is "kiemelt fontosságot tulajdonít a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség továbbfejlesztésének".[22] Összegzi a Tamperei és a Hágai programok eredményeit mind a biztonságosabb Európa, mind pedig a polgári életet megkönnyítő igazságügyi összefogás terén. Számba veszi az újabb kihívásokat, melyekből következően az Európai Tanács arra a véleményre jutott, hogy a "kölcsönös elismerést - a tagállamok jogrendszereit, közrendjét ("ordre public") és az e területen fennálló nemzeti hagyományait tiszteletben tartva - ki kell terjeszteni a még nem lefedett, de a mindennapi élet szempontjából létfontosságú területekre, így az öröklésre és a végrendeletekre..".[23]
Ebből is tisztán látszik, hogy az Európai Tanácsban - úgyis, mint az egész Közösségben - már tisztán materializálódott az igény egy egységes jogi eszköz megalkotásra, mely a tagállamok között felmerülő örökléssel kapcsolatos viták rendezésére ad egy egységes szabályrendszert. Felismerésre került, hogy a belső piac megfelelő működése nem biztosítható, amíg meg nem szüntetik azoknak a "személyeknek a szabad mozgása előtti akadályokat, akik jelenleg nehézségekben ütköznek a határokon átnyúló vonatkozású örökléssel összefüggő jogaik érvényesítése során".[24] Ugyanis az Európai Unióban a polgároknak képesnek kell lenniük arra, hogy öröklésüket előzetesen lefektetett szabályokra bízva megszervezhessék. Az öröklésben érdekeltek, valamint a hagyatéki eljárásban résztvevő egyéb személyek jogait és kötelezettségeit hatékonyan kell biztosítani. Ebből kifolyólag a megalkotásra kerülő jogi eszköznek (rendeletnek) egybe kell gyűjtenie a joghatósággal, az alkalmazandó joggal, a határozatok, a közokiratok és a perbeli egyezségek elismerésével, végrehajthatóságával és végrehajtásával, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetésével kapcsolatos rendelkezéseket.
2008 nyarán a Bizottság be is nyújtotta az első tervezetet, mely az előrevetítettek alapján általános kapcsolóelvként az örökhagyó szokásos tartózkodási helyét tartalmazta, azonban hamarosan kiderült, hogy nem csupán ennek az elvnek az elfogadása okoz majd gondot, hanem már a kezdetektől fogva a fogalom hitelt érdemlő és minden - vagy legalábbis a lehető legtöbb - tagállam számára elfogadható definiálása is problémás volt.[25]
- 66/67 -
A tervezet fő célja természetesen a személyek Európán belüli szabad áramlásának biztosítása volt.[26] Nem is kérdéses, hogy az anyagi biztonság biztosítása érdekében az öröklési jog le nem tisztázottsága mekkora gátat képes képezni ezzel a céllal szemben. Azonban fontos volt letisztázni, hogy a tervezet csupán a szűk értelemben vett öröklési kérdésekkel foglakozzon, így az kizárta a szabályozási köréből a családjogot, amely jogterület számos tagállamban összeforrt az öröklési joggal.[27]
Ugyanakkor fontos volt leszögezni, hogy nem egy egységes tagállami jog helyébe lépő öröklési rendszert kívánnak kiépíteni,[28] hanem egy olyan rendszert szándékoznak felépíteni, ami egy tető alá hozza a tagállamok öröklését rendező jogi szabályaikat és segít eligazodni e rengeteg között. Így beépítésre került a rendszerbe pár, már létező európai jogelv, mint a szubszidiaritás, az arányosság elve, a jogbiztonság, valamint a kiszámíthatóság elve.
Bár a 2008-as tervezet végül kudarcba fulladt, mégis számos igényre és problémára sikerrel világított rá. Tisztán látszott az igény egy hasonló tartalmú rendelet megalkotására - természetesen abban az estben, ha sikerül a tervezet mind dogmatikai, mind jogtechnikai, mind pedig értelmezési hibáit kiküszöbölni - a nem is olyan távoli jövőben. Így kerülhet majd sor arra az esetre is, amikor a rendelettervezet újításait alapul véve egy Spanyolországban élő magyar nyugdíjas a magyar jogot is választhatja, amikor megtervezi az öröklését.
2012. márciusban az Európai Parlament Jogi Bizottsága, valamint plenáris ülése szavazással döntött a jogszabálytervezetről szóló jelentésről.[29] Ezt követően 3 hónappal később került sor arra, hogy az Európai Tanácsban képviselt tagállami kormányok mindössze egyetlen ellenszavazattal (Málta), 2012. június 7.-én elfogadták, majd július 4.-én az Európai Unió Hivatalos Lapjában kihirdették az Európai Öröklési Rendeletet.[30]
- 67/68 -
Az Alapítószerződések elfogadásakor az igazságügyi együttműködés, mint cél nem szerepelt az Európai Közösségek célkitűzései között, ezt hivatalosan csupán a Maastrichti Szerződés illesztette be az Európai Unió céljainak és tevékenységeinek sorába.[31] Az Amszterdami Szerződés egyik legfontosabb célkitűzése "a szabadság, a biztonság és a jog sérthetetlenségének"[32] a létrehozása volt, mely nagymértékben hozzájárult az integráció elmélyítéséhez. Azonban nem csupán az integráció fejlődését segítette elő, hanem megalapozta az Igazságügyi Együttműködés szükségességét, azzal hogy az Európai Unióról szóló szerződésből átemelte az Európai Közösséget létrehozó szerződés sorai közé, melyet a Tamperei-, a Hágai- és végül a Stockholmi programban továbbra is az európai jogalkotó a legfontosabb célkitűzésként említett. Nem csak a gazdasági fejlődés, valamint nem csupán az integrációs fejlődés nélkülözhetetlen alapjává, hanem az Unión belüli mindennapi élet magjává is vált a "határon átnyúló jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való tényleges hozzáférés biztosítása".[33] A Nizzai Szerződés pedig lehetővé tette, hogy az igazságügyi együttműködéshez tartozó intézkedéseket a jogalkotási együttműködési eljárás keretében alkossák meg, így nem csupán lehetőségként merült fel a jogalkotás a témában, hanem már kimondottan kötelességként hívta fel az európai jogalkotó figyelmét a szükséges jogszabályok megalkotására. A Lisszaboni Szerződés pedig, az igazságügyi együttműködéssel kapcsolatos összes intézkedést a rendes jogalkotási eljárás alá deklarálta.
Azzal, hogy az egyes tagállamok egy ilyen szupranacionális "lény" részévé váltak, számos olyan terület tevődött át a "kizárólagos" terrénumából a "közös" terrénumába, mely immáron igényli a kooperációt más tagállamokkal. Az ilyen kooperációnak pedig szilárdan lefektetett alapokra van szüksége, ugyanis az "európai igazságszolgáltatási térségben az egyéneket nem szabad elzárni vagy elbátortalanítani jogaik gyakorlásától",[34] hanem sokkal inkább segíteni és bátorítani szükséges. Ezt hivatott előirányozni és egyben betölteni az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 81. cikke.
A 81. cikk (1) bekezdése alapján az "Unió a határokon átnyúló vonatkozású polgári ügyek tekintetében igazságügyi együttműködést alakít ki...".[35] Ezen együttműködés elősegítésének legfőbb eszközei a tagállamok közötti kölcsönös elismerés elve, valamint
- 68/69 -
a nemzeti bíróságok közötti közvetlen igazságügyi együttműködés. Ebből kifolyólag az Unió fellépésének elsődleges célja az alábbi célkitűzések megvalósítása:
■ kiemelkedő mértékű jogbiztonság garantálása a határokon átnyúló polgári ügyek vonatkozásában
■ a határokon átívelő jogviták rendezése érdekében könnyű és tényleges hozzáférés biztosítása a polgári igazságszolgáltatáshoz, mely magában rejti a nemzeti elbánás elvét is
■ a nemzeti bíróságok között folytatott együttműködés eszközeinek egyszerűsítése
■ az igazságszolgáltatás lelkét megtestesítő alkalmazottak képzésének elősegítése[36]
Érdekességképp megemlíthető, hogy az Uniós jogalkotó számos jogszabályban - akárcsak a fent idézettben - használja a határon átnyúló elem fogalmát, mindazonáltal egyetlen joghatósággal foglalkozó rendelet sem definiálja azt. Egyes jogforrásokban magát a fogalmat helyettesítvén más körülírást alkalmaznak, másokban pedig a preambulum sorai közt rejtik el, azonban szintén nem definiálják. Mindössze két olyan jogforrás van, ami az adott alkalmazási körre levetítve egzakt fogalom-meghatározást tartalmaz.[37]
Az egyik az 1896/2006/EK rendelet (a továbbiakban: EuFmhR), melynek 3. cikke szerint az számít határon átnyúló ügynek, melyben "legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban rendelkezik állandó lakhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel",[38] ezt a definíciót azonban csakis a rendelet tárgyi hatálya alá eső ügyekben lehet alkalmazni. Az állandó lakhelyet pedig a Brüsszel I.-el[39] összhangban kell meghatározni.
A másik jogforrás pedig a Tanács 2003/8/EK irányelve (a továbbiakban: EuJsIe), melynek 2. cikke szerint az számít határon átnyúló ügynek, melyben az "irányelvvel összefüggésben költségmentességet kérelmező személynek nem a bíróság székhelye vagy a határozat végrehajtásának helye szerinti tagállamban van a lakóhelye, vagy a szokásos tartózkodási helye".[40] Ez a definíció is határon átnyúló ügyekre vonatkozik, azonban ezt sem lehet kiterjesztően értelmezni, ez is csupán az adott jogszabály (EuJsIe) tárgyi hatálya alá tartozó ügyek vonatkozásában definiálja a határon átnyúló jelleget.
Így már tisztán látható az a "definíciós deficit", melyet az európai jogalkotásban gyakran feltűnő határon átnyúló elem pontos meghatározásának hiánya okoz. Mivel egyre szélesebb körű az igazságügyi együttműködés a tagállamok között és egyre sokrétűbbek a határon átnyúló jellegű jogesetek és problémák, így el lehetne azon gondolkodni, hogy jó-e az a jogalkotási politika, amit az Európai Unió jelenleg folytat. Felépít egy olyan
- 69/70 -
fogalmat, mely látszólag mindennek az alapja és miden többszörösen visszautal rá, azonban nem határozza meg tisztán, hogy mi is ez a fogalom. Avagy szükség lenne egy átfogó definícióra, azonban maga a fogalom már olyan nagyra nőtt, hogy vagy egy hatalmas taxációvá nőné ki magát a definiálása, vagy nagyfokú általánosításban torkollana.
Mint mindig, most is a jogalkalmazás adja meg erre a kérdésre a választ, akképpen miszerint a határon átnyúló jogvita fogalma a jogalkalmazók előtt rendszerint előkérdésként fordul elő, mely során eldönthetik, hogy egy konkrétan érvényesített igény egyáltalán előterjeszthető-e az adott bíróság előtt, vagy alkalmazható-e rá valamely másodlagos uniós jogforrás.[41]
Ezzel a problémával azért is tartottam fontosnak foglalkozni, mert az EUMSZ fent idézett cikke is ezzel a fogalommal indít, valamint dolgozatom teljes témáját tekintve a határon átnyúló jellegre alapoz. Valamint magának az Igazságügyi Együttműködésnek is a sine qua non-ja a határon átnyúló jelleg, hisz 2.) bekezdésének a)-tól h)-ig tartó felsorolásában kitűzött/elérendő célok (külföldi kézbesítés, bizonyításfelvétel, határozatok kölcsönös elismerése, végrehajtása... stb.[42]) megvalósítás érdekében elengedhetetlen feltétel a tagállami "határt" átlépő jelleg.
Az Igazságügyi Együttműködés célként való deklarálása óta számos, az együttműködést segítő jogszabályt fogadott el az Európai Unió. Ezek közül a legfontosabb, mely a tagállamok közötti vitarendezések alapját képezi a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK rendelet (a továbbiakban: régi Brüsszel I.), melyet a 2015. január 10.-e óta hatályos 1215/2012/ EU rendelet (a továbbiakban: új Brüsszel I.) váltott fel. A rendelet célja, hogy egy egységes szabályozást adjon a joghatósági összeütközésekből eredő tagállami problémák rendezésére, valamint egyszerűbbé és gyorsabbá tegye a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok elismerését és végrehajtását.[43] Az új Brüsszel I. rendelet legfontosabb újítása a régivel szemben, hogy kiiktatja a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárást és általánosságban elrendeli a külföldön hozott határozatok bármilyen közbenső (exequatur) eljárás beiktatása nélküli elismerését és végrehajtását. Csupán annyi feltételt szab, hogy az adott határozatnak a származási országban is végrehajthatónak kell lennie, valamint nevesít 4 megtagadási okot:
■ "ordre public", avagy a közrendbe ütközés klauzulája,
■ a bírósági meghallgatás hiánya,
■ korábban a felkért tagállamban hozott egyező tényállásra vonatkozó határozattal összeegyeztethetetlen,
■ valamint olyan korábban hozott és elfogadott határozattal összeegyeztethetetlen, melyet másik tagállamban vagy egy 3. államban hoztak.
- 70/71 -
A Büsszel I. rendelet párja a 2201/2003/EK tanácsi (a továbbiakban: Brüsszel IIa) rendelet, mely a Brüsszel I. rendelet hatálya alól kizárt, házassági és szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról rendelkezik.
A Brüsszel rendeletek párjaként szintén az európai vitarendezés alapját képezi a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK (a továbbiakban: Róma I.) rendelet, valamint ennek "testvére" a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK (a továbbiakban: Róma II.) rendelet. Így a szerződéses (Róma I.) és a szerződésen kívüli (Róma II.) polgári- és kereskedelmi kötelezettségekre vonatkozóan egy egységes kollíziós szabály együttes került megalkotásra, melyre a megfelelőbb jogbiztonság és a jogviták kimenetelének kiszámíthatóságának érdekben volt szükség.[44]
A határon átnyúló vonatkozású ügyekben az igazságszolgáltatáshoz való könnyebb hozzáférés biztosítása érdekében került megalkotásra a kis értékű követelések európai eljárásnak bevezetéséről szóló 861/2007/EK (a továbbiakban: EuKékR) rendelet által bevezetett európai "bagatell ügyek" eljárás, valamint az EuFmhR rendelet által bevezetett európai fizetési meghagyásos eljárás. Ezek az eljárások a gyorsaság és egyszerűség jegyében, formanyomtatványokon alapuló vitarendezést biztosítanak, azonban csupán kiegészítő és szabadon választható eljárásokként állnak rendelkezésre az uniós polgárok számára.[45]
S végül az EUMSZ 81. cikkének (1) bekezdése - a határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának, valamint a joghatósággal kapcsolatos nemzeti kollíziós szabályok összeegyeztethetőségének érdekében - megbízza a Parlamentet és a Tanácsot, hogy fogadjanak el olyan jogszabályokat, melyek pozitív irányba mozdítják elő a tagállami polgári bíróságok között folytatott határon átnyúló együttműködést. Ennek eredményeként született meg a 1393/2007/EK (a továbbiakban: EuKzR) rendelet, melynek célja, hogy javítsa és gyorsítsa a tagállamok közötti továbbítását a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratoknak, ezzel is hozzájárulván a belső piac megfelelő működéséhez.[46] Továbbá szintén a belső piac megfelelő működésének biztosítása érdekében egyszerűsíteni és gyorsítani kell a bíróságok közötti együttműködést a bizonyításfelvétel tekintetében is, ennek megvalósítása érdekében született meg a Tanács 1206/2001/EK (a továbbiakban: EuBfR) rendelete.[47] Végezetül szintén a "belső piac zavartalan működése szükségessé teszi a tagállamok közötti polgári és kereskedelmi ügyekben ténylegesen folytatott igazságügyi együttműködés javítását, egyszerűsítését és gyorsítását",[48]
- 71/72 -
ezért született meg a Tanács 2001/470/EK Határozata az Európai Igazságügyi Hálózat létrehozásáról. Feladata egy olyan igazságügyi hálózat felállítása, amely jobbá, egyszerűbbé és gyorsabbá teszi a tagállamok bíróságai közötti együttműködést, valamint megkönnyíti a határon átnyúló jogvitákban érintett polgárok számára az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést.[49]
Bár a 2001/470/EK határozat alapján 2002. decemberétől kezdődően működik egy "rugalmas, a bürokráciától mentes, internetre alapított, többnyelvű információs rendszer", mely nagyban hozzájárul a közösségen belüli igazságszolgáltatáshoz való tényleges hozzáférés előmozdításához, mégis elfogadásra került az 568/2009/EK határozat a rendelet módosításáról. Az újraszabályozás oka egy, a rendelet által megvalósítottak vizsgálatáról szóló 2006-os jelentés volt. Ez alapján bár a rendelet elérte a benne kitűzött célokat, mégis számos olyan lehetőség maradt, amelyek kiaknázását a rendeletben eszközölt változtatásokkal szándékozzák meg elérni.[50]
Az igazságügyi együttműködés egyszerűsítéséhez és gyorsításához a jogalkotáson kívül a XXI. században már egy másik eszköz alkalmazásával is hatékonyan hozzá lehet járulni, ez pedig az információs és kommunikációs technológiák igazságszolgáltatásban való alkalmazásának uniós szintű fejlesztésével érhető el. E fejlesztési forma megvalósítására szánt tervet 2007. júniusában indították el, mely az e-igazságügyi stratégiában öltött testet. Az e-igazságügy eszköztárában található az e-Justice portál - mely a természetes és jogi személyek számára könnyíti meg az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést - továbbá a különböző tagállami nyilvántartások összekapcsolása, valamint dinamikus űrlapok használata.[51]
Az EuÖR 3. cikkének 2) bekezdése rendelkezik a bíróság fogalmáról, melyben kiterjesztően, az igazságszolgáltatásban betöltött funkciója alapján értelmezi a bíróságot és nem ragad le a tagállamonként eltérő elnevezések felsorolásánál. Tehát a rendelet alapján "bíróság minden olyan igazságügyi hatóság és minden egyéb olyan, öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező hatóság és jogi szakember, amely/aki igazságszolgáltatási feladatot lát el"[52] és a rendeletben felsorolt a) és b) pontoknak megfelel. A magyar törvények alapján az öröklési ügyekre első fokon a közjegyző rendelkezik hatáskörrel. Ezért is tartom fontosnak csupán említésképpen felsorolni a közjegyző eljárására befolyással rendelkező európai uniós jogforrásokat.
A legelső és legfontosabb vonatkozó jogforrás a régi Brüsszel I. rendelet volt, mely hasonlóan az utódjához - az új Brüsszel I. rendelethez - a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatósággal, valamint a bírósági ítéletek elismerésével és végrehajtásával kapcso-
- 72/73 -
latos szabályokat tartalmazza. Jelentősége a közjegyzői eljárások terén elsősorban a fizetési meghagyásos (a továbbiakban: fmh) és az európai fizetési meghagyásos (a továbbiakban: eufmh) eljárásokkal kapcsolatos joghatósági kérdések rendezésével kapcsolatban említhető, azonban fontos szerepe van a közjegyzői okiratok, valamint a magyar törvény szerinti fmh más tagállamban való végrehajtásában is.[53]
Szintén fontos szerepe volt a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról szóló 805/2004/EK rendeletnek a közjegyzői okiratok, valamint az fmh-k más tagállamban való végrehajtásában, azonban azzal, hogy az új Brüsszel I. rendelet bevezette a külföldön hozott határozatok közvetlen elismerésének és végrehatásának elvét, lényegében az európai végrehajtható okirat jelentőségét vesztette.
A mindennapi gyakorlatban kiemelkedő szerep jut az EuFmhR-nek, ami az eufmh eljárás szabályait tartalmazza, továbbá rendelkezik a kibocsátott eufmh-k más tagállamban való végrehajtásáról, valamint az EuKzR-nek, ami a közjegyzői eljárások során - valamint a polgári és kereskedelmi ügyekben a tagállami bírósági és bíróságon kívül - keletkezett iratok külföldön tartózkodó címzetthez való kézbesítés szabályait foglalja magába.
Szintén fontos szerepet tölt be a Brüsszel IIa rendelet a kiskorú nevében tett jognyilatkozatok jóváhagyására irányuló eljárás joghatósági szabályozása körében, valamint az ilyen ügyekben hozott bírósági és gyámhatósági határozatok elismerésében.[54]
S végezetül az EuÖR, mely dolgozatom témáját is adja. Ez rendelkezik a hagyatéki eljárásra irányadó joghatósági szabályokról - természetesen csakis akkor alkalmazható, ha külföldi elem van a hagyatékban - továbbá meghatározza az öröklésre alkalmazandó jogot, valamint rendezi a hagyatéki eljárások során hozott határozatok elismerését és rendelkezik a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás szabályairól és végezetül bevezeti az európai öröklési bizonyítványt.
Hazánkban a nemzetközi magánjogi kérdések tisztázására a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (a továbbiakban: Kódex) szolgál, mely maradéktalanul rendezi a joghatósággal, az alkalmazandó joggal és a külföldi határozatok elismerésével és végrehajtásával kapcsolatosan felmerülő kérdéseket. Azonban a Kódex 2.§-a tartalmazza azt a szabályt, mely alapján csupán szubszidiárius jelleget tölthet be a magyar nemzetközi magánjogi jogi élet rendezésében, ugyanis a Kódexet olyan kérdésben nem lehet alkalmazni, "amelyet nemzetközi szerződés szabályoz".[55] Az 1980-as években az a szabály még nem nyert olyan kiugró alkalmazást, mint napjainkban, akkoriban még nem határozta meg például az Európai Unió hatalmas jogszabályrengetege hazánk életét. Azonban
- 73/74 -
2004-től kezdődően napjainkig egyre többször kerül alkalmazásra a Kódex 2.§-a, egyre több esetben kell valamilyen más nemzetközi szerződés alapján vizsgálni egy adott jogesetet.
Ezt a folyamatot nevezzük a Kódex fokozatos kiüresedésének, mely több lépcsőfokon keresztül vezet el minket a teljes kiüresedés felé. Dr. Szőcs Tibor szerint ez 3 fő tényezőre vezethető vissza:
■ a joghatósági szabályok és az alkalmazandó jog meghatározása, valamint az elismerésre és a végrehajtásra irányadó szabályok egyre több területen uniós jogszabályokban kerülnek lefektetésre,
■ valamint, a legtöbb uniós rendelet "kollíziós és joghatósági szabályai univerzális hatályúak"[56] -> tehát nem csupán szerződése, hanem harmadik országokhoz kapcsolódó tényállásokra egyaránt alkalmazhatóak,
■ végezetül, egyre inkább kimutatható egy "egységes európai nemzetközi magánjog" kialakulása, mely a magyar nemzetközi magánjogi szabályozás helyett s nem pedig mellett kíván érvényesülni.
A fent említettekkel kapcsolatban tartom szükségesnek röviden áttekinteni az öröklési ügyek rendezésére szolgáló - elsősorban kétoldalú - nemzetközi szerződések sorsát. Alapvetően a Kódex szabályozása mellett, a határon átnyúló öröklési ügyekre a hazánk által más államokkal kötött kétoldalú jogsegélyszerződések voltak az irányadók, azonban az EuÖR hatálybelépésével az eddig kialakult és alkalmazott rendszer megváltozott.
Azon kétoldalú jogsegélyszerződések, melyeket hazánk az Európai Unió tagállamainak valamelyikével kötött, hatályát veszti. Ugyanis az EuÖR - 75. cikkének 2) bekezdése alapján - "... elsőbbséget élvez a kizárólag két vagy több tagállam között megkötött egyezményekkel szemben".[57] Ebben az esetben egyetlen kivétel van az EuÖR alkalmazhatósága alól, ez pedig a rendelet 83. cikkének 1) bekezdése alapján az az eset, amikor az örökhagyó 2015. augusztus 17.-e - a rendelet hatálybalépése - előtt hunyt el, ebben az esetben ugyanis továbbra is alkalmazhatóak a korábban megkötött szerződések, tehát a rendeletnek nincs visszaható hatálya.
Azokat a harmadik államokkal kötött jogsegélyszerződéseket, melyek a hagyatéki ügyekre vonatkozóan rendezik a joghatóságra, az alkalmazandó jog meghatározására, valamint az öröklési ügyekre hozott határozatok elismerésére és végrehajthatóságára - tehát alkalmazási körüket tekintve egybeesnek az EuÖR-el - vonatkozó szabályokat, az államok továbbra is alkalmazhatják, ugyanis az EuÖR csakis az Európai Unió tagállamai közötti öröklési ügyek rendezésére terjed ki.[58]
- 74/75 -
A területi hatályát tekintve az Európai Unió tagállamainak területére terjed ki, mely alól kivételt képez Dánia, valamint az Egyesült Királyság és Írország. Dánia sok más uniós jogszabály alól "kivonta magát", lényegében csakis az új Brüsszel I. rendelet és az EuKzR alkalmazható a dánoknál a közösségi jogforrások közül. Az Egyesült Királyság és Írország már a rendelettervezet 2009-ben történt nyilvánosságra hozatalát követően élt "opt-in" klauzulájával.
Az Egyesült Királyság távolmaradásának okaként két kifogásolt passzust jelölt meg a rendeletben. Az első, a rendelet elvi alapjaiba ütközött, ugyanis az állampolgárság elvének megtartása helyett, az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyét, mint objektív kapcsolóelvként való bevezetését találta aggályosnak, melynek helyénvalótlanságát szemléltetvén rávilágított három lehetséges problémaforrásra:
■ Hogyan kerül meghatározásra a szokásos tartózkodási hely azon külföldön munkát vállaló brit állampolgárok esetében, akik bár javarészt külföldön tartózkodnak, azonban kapcsolatuk szorosabb az anyaországgal, mint a befogadó országgal, valamint nyugdíjas éveiket az Egyesült Királyságban kívánnák eltölteni?
■ Mi a helyzet abban az esetben, ha egy örökhagyónak nem csupán egy szokásos tartózkodási helye volt, hanem az év egyik felében Angliában, míg a másik felében Németországban élt?
■ Végezetül hogyan kerül meghatározásra a szokásos tartózkodási hely azon örökhagyók esetében, akik korábbi szokásos tartózkodási helyükön felszámoltak minden kapcsolatot és továbbálltak, azonban még egyetlen tagállamban sem alakították ki a következő életviteli központjukat a haláluk bekövetkezte előtt?[59]
A második okként az szerepelt, hogy az Egyesült Királyság joga nem csupán megőrizte, hanem a mindennapi gyakorlata során tovább élt benne a mortis causa donatio lehetősége - a halál esetére szóló ajándékozás, egy alakszerűtlen megállapodás, melynek hatályosulása attól függött, hogy a kedvezményezett túlélte-e az örökhagyót[60] - ebből fakadóan aggályosnak ítélte azt a helyzetet, amikor a szokásos tartózkodási hely szabályai egy olyan tagállamra mutatnak, ami nem ismeri ez a jogintézményt. Továbbá a 2012-ben elfogadott rendelet 1. cikk 2) bekezdésének g) pontja kizárta a hatálya alól a halál esetére szóló ajándékozást. Így tehát a rendelet 1. cikkébe foglaltak alapján ellehetetlenítette az Egyesült Királyság mostani és jövőbeni csatlakozásának lehetőségét a szerződéshez.[61]
- 75/76 -
A rendelet időbeli hatályáról a 84. cikkben rendelkezik, mely alapján a Hivatalos Lapban való közlésétől - 2012.07.27. - számított huszadik napon lépett hatályba, tehát 2012. augusztus 16.-án. A rendelet 77. és 78. cikkét - melyek a rendelet alkalmazására való felkészülést irányozzák elő - 2014. január 16-tól kellett alkalmazni. A rendelet 79.-81. cikkeit már hatályba lépését megelőzően, július 5-től alkalmazni kellett. A rendeletet teljes egészében 2015. augusztus 17-től kell alkalmazni minden tagállamban - kivéve a fentebb említetteket az ezt az időpontot követő elhunyt örökhagyó hagyatéki eljárására.
Az 1. cikk 1) bekezdése alapján a rendeletet "az öröklésre kell alkalmazni".[62] Azt, hogy pontosan a rendelet alapján mit is kell értenünk öröklés alatt, a 3. cikk 1) bekezdésének a) pontja határozza meg. Ez alapján öröklés alatt azt az örökhagyó vagyonában bekövetkezett változást kell érteni, melynek kiváltó oka az örökhagyó halála. A rendelet tehát az öröklés fogalmát önállóan értelmezi, minek következtében "... magában foglalja az öröklés valamennyi vonatkozását, különösen az örökség átszállását, a hagyatéki vagyonkezelést és a hagyaték átadását, a vagyontárgyak, jogok és kötelezettségek haláleset miatti átruházásának valamennyi formáját...".[63] A jogutódlás végbemehet akár végrendeleten alapulva, akár a törvényes öröklés szabályai szerint.
Nem tartoznak a rendelet hatálya alá azok az adó-, vám- és közigazgatási ügyek, melyek szintén az örökhagyó halálával kapcsolatosak, ezeket a nemzeti jogoknak kell rendezniük. Ezek tudhatók be az általánosan kizárt tárgyközöknek, azonban a rendeletet nem lehet alkalmazni a polgári jog örökléstől eltérő rendelkezéseire. Ahhoz, hogy ez a különbségtétel az olyan esetekben is egyértelmű legyen, melyek az öröklési ügyekkel kapcsolatosnak tekinthetők, a rendelet pár kérdéskört kifejezetten kizárt a hatálya alól. Ezeket a kizárt kérdésköröket az 1. cikk 2) bekezdésénél található a)-tól l)-ig terjedő felsorolás tartalmazza. Ezen felsorolás alapján - a teljesség igénye nélkül megemlítek párat, melyekre - a rendeletet nem lehet alkalmazni, például a természetes személyek személyi állapotával, családi kapcsolataival, jogképességével, cselekvőképességével, különösképpen eltűnésével, távollétével vagy holtnak nyilvánításával kapcsolatos kérdésekben. Szintén a rendelet hatálya alól kivont témaköröket gyarapítja a házassági vagyonjog kérdésköre, valamint a nem haláleset folytán keletkezett tartási kötelezettség, továbbá a végrendeletek alaki érvényességével kapcsolatos kérdéskör. A rendelet hatálya alól kivont témakörökkel kapcsolatos problémák rendezését véleményem szerint továbbra is a probléma előfordulása szerinti tagállam hatáskörrel rendelkező szerve fogja elbírálni. A probléma előfordulása alatti tagállam alatt azt a tagállamot értem, ahol a kérelmező benyújtotta a probléma rendezése iránti kérelmét. Tehát például egy osztrák ingatlannal kapcsolatos jogosultság nyilvántartásba vételével kapcsolatos probléma esetén, nyilván-
- 76/77 -
valóan egy osztrák hatóság rendelkezik majd hatáskörrel a probléma megoldására, nem pedig az öröklésben eljárt magyar hatóság.[64]
A rendelet szívét jelentő öröklési ügyekben született határozatok és közokiratok, valamint bírósági egyezségek elismerését és végrehajtását szabályozó rendelkezéseket elemző értekezésem bemutatására terjedelmi okokból jelen kiadványban nem kerülhetett sor, és a rendeletben ezen szabályokat logikailag követő, az EuÖR igazi nóvumát jelentő európai öröklési bizonyítvány normáinak bemutatására és a jogintézmény kritikájára vonatkozó gondolatok is egy később megjelenő kiadvány tárgyát képezik majd. ■
JEGYZETEK
[1] Dr. Suri Noémi, Az öröklési jog európaizálása a tagállami öröklési eljárások fényében (doktori értekezés) Budapest, 2015, 16. o. [a továbbiakban: Suri, Az öröklési jog...]
[2] Cornelia Herweg, Die Vereinheitlichung des Internationalen Erbrechts im Europäischen Binnenmarkt. Baden-Baden, 2004, 116. o. [a továbbiakban: Herweg]
[3] Suri, Az öröklési jog... 16. o.
[4] Suri, Az öröklési jog... 17. o.
[5] Dantei Lübcke, Das neue europäishe Internationale Nachlassverfahrensrecht. Baden-Baden, 2013, 161. 165. o. [a továbbiakban: Lübcke]
[6] Suri, Az öröklési jog... 1-20. o.
[7] Duri Berther, Die internationale Erbschatsverwaltung: bei schweizerisch-deutschen, -österreichischen und -englischen Erbfällen. Zürich, 2001, 287. o. [a továbbiakban: Berther]
[8] Suri, Az öröklési jog... 20. o.
[9] Berther, 304. o.
[10] Lübcke, 184-185. o.
[11] Daniel Lehmann, Die Reform des Internationalen Erb- und Erbprozessrechts im Rahmen de geplanten Brüssel-IV Verordnung. Mannheim, 2006, 20. o. [a továbbiakban: Lehmann]
[12] http://europa.eu/eu-law/decision-making/treaties/index_hu.htm (letöltve 2016. február 2. napján)
[13] Amszterdami szerződés (HL C 340., 1997. 11. 10., 194. o.) [a továbbiakban: Amszterdami szerződés]
[14] Amszterdami szerződés 194. o.
[15] Az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határoztok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (HL L 201.7.27., 2012., 107. o.) [a továbbiakban: EuÖR]
[16] EuÖR 107. o.
[17] Hágai Program: a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének erősítése az Európai Unióban (HL C 53., 2005.3.3., 1. o.) [a továbbiakban: Hágai Program]
[18] Hágai Program 13. o.
[19] Hágai Program 13. o.
[20] EuÖR 107. o.
[21] Suri, Az öröklési jog... 23-24. o.
[22] Stockholmi Program: a polgárokat szolgáló és védő, nyitott és biztonságos Európa (HL C 115., 2010.5.4., 4. o.) [a továbbiakban: Stockholmi Program]
[23] Stockholmi Program 13. o.
[24] EuÖR 107. o.
[25] Elisabeth Scheuba, Anmerkungen zur Entstehungsgeschichte. In. Martin SCHAUER - Elisabeth SCHEUBA: Europäische Erbrechtsverordnung. Wien, 2012, 11-12. o. [a továbbiakban: Scheuba]
[26] Suri, Az öröklési jog... 25. o.
[27] Scheuba, 11-12. o.
[28] Szőcs Tibor, A nemzetközi öröklési jog új távlatai - A küszöbön álló európai öröklési rendelet néhány alapkérdése, különös tekintettel a kollíziós szabályozásra és a joghatóságra. In. Polgári és polgári eljárásjogi szabályok alakulása az Európai Unió jogában, A Magyar Országos Közjegyzői Kamara negyedik műhely konferenciája. Budapest, 2009. április 2. 12-13. o. [a továbbiakban: Szőcs, nemzetközi öröklési jog új távlatai...]
[29] http://www.jogiforum.hu/hirek/28049 (letöltve 2016. január 29. napján)
[30] Scheuba, 18. o.
[31] http://www.europarI.europa.eu/atyourservice/hu/displayFtu.html?ftuld=FTU_5.12.5.html Udo Bux 10/2015. ötödik és hatodik bekezdés (letöltve 2016. február 4. napján) [a továbbiakban: Udo Bux]
[32] Gombos Katalin, A határon átnyúló elemeket tartalmazó jogviták bírói gyakorlata, Iustum Aequum Salutare X. 2014.2.-15-22. 19. o. [a továbbiakban: Gombos, A határon átnyúló...]
[33] Gombos, A határon átnyúló... 19. o.
[34] Udo Bux első bekezdés
[35] Európai Unió: A Szerződések egységes szerkezetbe foglalt változata Alapjogi Charta, Luxemburg, 2010, 78-79. o. [a továbbiakban: EUMSZ]
[36] Udo Bux harmadik bekezdés
[37] Gombos, A határon átnyúló... 19. o.
[38] Az Európai Parlament és a Tanács 1896/2006/EK rendelete az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról (HL L 399., 2006.12.30., 4. o.) [a továbbiakban: EuFmhR]
[39] Az EuFmhR 3. cikkének (2) bekezdésében, valamint az EuJsIe 2. cikkének (2) bekezdésében hivatkozott 44/2001/EK rendelet (a továbbiakban: Régi Brüsszel I.)
[40] A Tanács 2003/8/EK irányelve a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról (HL L 26., 2003.1.31., 8. o.) [a továbbiakban: EuJsIe]
[41] Gombos, A határon átnyúló.... 19. o.
[42] EUMSZ 79-80. o.
[43] Udo Bux kilencedik bekezdés
[44] Udo Bux tizenkettedik bekezdés
[45] Udo Bux tizenharmadik bekezdés
[46] Az Európai Parlament és Tanács 1939/2007EK rendelete a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről ("iratkézbesítés"), és az 1348/2000/EK tanácsi rendelet hatályok kívül helyezéséről (HL L 324., 2007., 1. o.) [a továbbiakban: EuKzR]
[47] A Tanács 1206/2001/EK1206/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a bizonyításfelvétel tekintetében történő, a tagállamok bíróságai közötti együttműködésről (HL L 174., 2001., 1. o.) [a továbbiakban: EuBfR]
[48] A Tanács Határozata az Európai Igazságügyi Hálózat létrehozásáról polgári és kereskedelmi ügyekben (2001/470/EK) (HL L 174., 2001., 1. o.)
[49] Udo Bux tizennegyedik bekezdés
[50] Kengyel Miklós - Harsági Viktória, Európai Polgári Eljárásjog, Budapest, 2009, 2. kiad. 51. o. [a továbbiakban: Kengyel-Harsági, EPElj]
[51] Udo Bux tizenötödik bekezdés
[52] EuÖR 117. o.
[53] dr. Szőcs Tibor, A nemzetközi vonatkozású öröklési ügyek egyes kérdései különös tekintettel az Európai Öröklési Rendelet szabályaira (kézirat) 2015, 3-4. o. [a továbbiakban: Szőcs, A nemzetközi vonatkozású...]
[54] Szőcs, A nemzetközi vonatkozású... 4. o.
[55] A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1979. évi 13. számú törvényerejű rendelet a nemzetközi magánjogról (Magyar Közlöny 1979. évi 33., 1979.05.31., 495. o.) [a továbbiakban: Kódex]
[56] Szőcs, A nemzetközi vonatkozású... 5. o.
[57] EuÖR 132. o.
[58] Szőcs, A nemzetközi vonatkozású... 5. o. 74
[59] Suri, Az öröklési jog... 190-191. o.
[60] Földi András - Hamza Gábor, A római jog története és institúciói (szerk. Rihmer Zoltán) Budapest, 2011. 16. kiad., 661-662. o.
[61] EuÖR 116. o.
[62] EuÖR 116. o.
[63] Dr. Bán Tamásné Dr. Tóth Dóra, Az európai öröklési bizonyítvány (Közjegyzők Közlönye 2011/1., 2011., 22. o.) [a továbbiakban: Bán Tamásné]
[64] EuÖR 116-117. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató, PPKE-JÁK
Visszaugrás
