"Tiszteljük a múló órát, a mai napot! Hogyan fog tudni élni a gyermek holnap, ha nem hagyjuk, hogy tudatos, felelősségteljes életet éljen ma?
Ne nyomjuk el, ne nézzük le, ne dobjuk a holnap rabságába, ne lohasszuk le a lelkesedését, ne siettessük, ne nógassuk!"**
(Janus Korczak)
A Polgári Törvénykönyv, a 2013. évi V. törvény több mint öt éve hatályos. Éppen a Ptk.-ba újonnan inkorporált családjogi joganyag az, amelyet a Ptké. rendelkezéseinek megfelelően hamar alkalmazni kellett, s így egyrészt gyorsan felszínre került néhány vitás kérdés, másrészt az eltelt öt év ezeknek a kérdéseknek a tényleges vitatására is lehetőséget adott, értve ez alatt részben a különböző fórumokon történő eszmecserét, részben pedig számos publikált tanulmányt, írást. Ezen évek alatt (is) sokféle körben és többféle fórumon volt lehetőségem/kötelezettségem családjogi témájú előadásokat tartani, többek között olyanokat, amelyek a címben megjelölt témákhoz kapcsolódnak. A mesterképzésen és posztgraduális képzéseken, így továbbképzéseken, családjogi, gyermekjogi képzéseken, bírák, közjegyzők, ügyvédek, gyámhatósági ügyekkel foglalkozó szakemberek részére tartott műhelyképzéseken és előadásokon rendszerint módom nyílt arra is, hogy az előadás keretei között az aktuális hallgatósággal - legyenek hallgatók vagy praktizáló kollégák - számos kérdést valóban megbeszélhessek. Ezek az előadásokba ékelt diszkussziók alkalmat adtak számomra, hogy kialakuló gondolatokat tovább gondolhassak, azokat érleljem, s nem utolsósorban megismerhessem a szakmában dolgozó vagy munkájukat elkezdő kollégák észleléseit, tapasztalatait. Ez utóbbi különösen akkor adott (ad) sokat egy alapvetően mégis a jogtudomány terén mozgó szerzőnek, ha az ország több részéről és különböző hivatásrendekben dolgozó kollégák véleményét ismerheti meg, és ezeknek a véleményeknek a fénytörésében gondolhat tovább néhány kérdést.[1]
Természetesen a Ptk. jogalkalmazása folyamatos, a különböző országrészekben és szakmai közegekben az alkalmazása korántsem egységes, amely utóbbi tény több okra vezethető vissza, akár nyilván arra is, hogy Magyarország különböző földrajzi területein egyszerűen más gazdasági körülmények között élnek az emberek. A címben jelölt néhány témát a gyermek és az iránta fennálló felelősség köti össze, s olyanok, amelyek tapasztalataim szerint alakulófélben vannak, de a változás, mozgásban lét persze ennek a joganyagnak (is) sajátja, nem várhatunk "letisztult gyakorlatot", legalábbis valószínűleg nem egy régebbi értelemben, hiszen ami "letisztul", az a mai gyors változások eredményeként könnyen meg is merevedik. A három tárgyalt téma mindegyikét ennél lényegesen nagyobb terjedelemben is tárgyalni lehetne, jelen tanulmányban az elemzéseket igen szűk keretek közé szorítottam.
Az utóbbi években nagyon sok előadást tartottam a gyermek meghallgatása, a gyermek véleményének fontossága témájában, s még ha a hallgatóság egy részét sikerült is ezzel kapcsolatban elgondolkodtatni, esetlegesen meggyőzni, a hallgatóság bizonyos hányada érzékelhetően teli volt - és telve is maradt - kételyekkel és kétségekkel, amelyeket még akkor is észlelni lehetett, ha udvariasan elhallgatták ezeket (és különösen, ha nem!). Egy tizennyolcadik évét még nem betöltött ember - gyermek - a jogásztársadalom és leendő jogászság viszonylag nagy szegmense számára szinte láthatatlan, akivel nem szükséges kommunikálni, akkor sem, ha az nem az ügyben eljáró jogász vagy nem jogász szakember feladata lenne. Mindez részben kapcsolatba hozható azzal is, hogy az ENSZ ez év novemberében 30. születésnapját ünneplő, a Gyermek Jogairól szóló New York-i Egyezménye (a továbbiakban Gyermekjogi egyezmény, illetve egyezmény)[2] még mindig relatíve kevés alkalommal kerül hivatkozásra a bírósági beadványokban és különösen ítéletekben, egyéb döntésekben. És nyilván kapcsolatban hozható
- 1/2 -
azzal, hogy a magyar társadalom, bár "gyerekszerető", a gyermeket hajlamos lekezelni, nem komolyan venni, esetleg tehetetlen lényként védelmezni. Ezzel tulajdonképpen szomorúan egybecseng a Ptk. szóhasználata: noha a családjogról szóló Negyedik Könyvben a gyermek, azaz a gyermekkorú személy gyermek elnevezéssel szerepel, az emberről szóló Második Könyvben a gyermek megnevezése kizárólag a távolságtartó "kiskorú".
Amellett, hogy a gyermekjogi kérdések a hazai szakmai térben is előtérbe kerültek, konkrét oka volt annak, hogy a családjogot tárgyaló bírák és ügyvédek szembesültek a gyermek meghallgatásának követelményével. Az 1952. évi IV. tv., a családjogi törvény 74. §-a (a Csjt. 1995. évi módosítását követően) kimondta, hogy "a bíróságnak és a gyámhatóságnak a szülői felügyelettel, illetve a gyermek elhelyezésével, valamint az elhelyezés megváltoztatásával kapcsolatos eljárása során [...] indokolt esetben, így akkor is, ha azt a gyermek maga kéri, közvetlenül vagy szakértő útján meg kell hallgatni a gyermeket is. Ha a gyermek a tizennegyedik életévét betöltötte, az elhelyezésére vonatkozó döntés csak egyetértésével hozható, kivéve, ha az általa választott elhelyezés fejlődését veszélyezteti. A bíróság a gyermeknek az elhelyezésével kapcsolatos álláspontjáról a szülők erre vonatkozó egyező nyilatkozata útján is tájékozódhat.". Ezzel összevetve a Ptk. a 4:171. § (4) bekezdésében lényegében szó szerint fenntartotta azt a rendelkezést, miszerint a 14. évét betöltött gyermek tekintetében a szülői felügyelet/elhelyezés kérdésében csak egyetértésével hozható főszabályként döntés, ugyanakkor nem szerepel a Ptk.-ban az a kitétel, amely szerint a bíróság a szülők erre vonatkozó nyilatkozata alapján is tájékozódhat a gyermek álláspontjáról.
Az alapkérdés a következőképpen vetődött fel: amennyiben a szülők közös megegyezés alapján kívánják házasságukat felbontani, meg kell-e a bíróságnak a gyermeket hallgatni, vagy alkalmazhatja tovább azt a rendelkezést, amely már nincs hatályban: tájékozódhat-e a szülők nyilatkozata alapján a gyermek álláspontjáról? Ez a kérdés hamar megosztotta, s a mai napig megosztja a bíróságokat: van olyan álláspont, amely szerint a Ptk. kötelezővé teszi ilyen esetben is a 14. évét betöltött gyermek meghallgatását,[3] s van olyan is, amely szerint felesleges a gyermek meghallgatása. Kialakultak közbenső álláspontok, például a szülők nyilatkoztatása, érdeklődés a szülők irányába, hogy megbeszélték-e a szülői felügyelet gyakorlásának a módját a gyermekkel.[4]
Hazánk a Gyermekjogi egyezményt az 1991. évi LXIV. törvénnyel tette a magyar jogrend részévé, következésképpen nekünk ezt a nemzetközi dokumentumot nemcsak lehetséges alkalmazni, hanem alkalmazni kell. Az egyezményben megfogalmazott gyermeki jogok és állami/családi/szülői kötelezettségek egyik alappillére a részvétel elve, amely testet ölt abban is, hogy a gyermeknek joga van a megfelelő tájékoztatáshoz (17. cikk), joga van a szabad véleménynyilvánításhoz (13. cikk) és joga van ahhoz, hogy véleményét tiszteletben tartsák (12. cikk). A 12. cikk - amelyet a Gyermekjogi egyezmény egyik alapelvének is tekintenek - leszögezi, hogy "1. Az Egyezményben részes államok az ítélőképessége birtokában lévő gyermek számára biztosítják azt a jogot, hogy minden őt érdeklő kérdésben szabadon kinyilváníthassa véleményét, a gyermek véleményét, figyelemmel korára és érettségi fokára, kellően tekintetbe kell venni. 2. Ebből a célból nevezetesen lehetőséget kell adni a gyermeknek arra, hogy bármely olyan bírói vagy közigazgatási eljárásban, amelyben érdekelt, közvetlenül vagy képviselője, illetőleg arra alkalmas szerv útján, a hazai jogszabályokban foglalt eljárási szabályoknak megfelelően meghallgassák."
Az egyezmény teljesen világosan fogalmaz: a gyermeknek joga van ahhoz, hogy abban az eljárásban, amelyben érdekelt, meghallgassák. Az, hogy a gyermek hangja, véleménye, egyáltalán a gyermek személye megjelenhessen egy őt érintő eljárásban, nem az eljáró hatóság vagy bíróság belátásán múlik, hanem számukra ennek lehetővé tétele kötelezettség. A gyermek ugyanakkor nem köteles az eljárásban véleményt nyilvánítani. Erről való szakmai beszélgetések során - az első sokk után - megkezdődik a fentiek végiggondolása, és akik ezt megteszik, hamar megtorpannak gondolataikban. Tipikus kérdés az, hogy hogyan kerüljön sor a gyermek meghallgatására, mit fog ebből az a "szegény gyerek" érteni, egyáltalán hogyan érti meg, hogy véleményt nyilváníthat (a többiről nem szólva).
Az egyezmény nemcsak hatóságokat, bíróságokat köt, hanem mindenkit, az állami szervek mellett a társadalmat, a szülőket, a családokat, a gyermekkel kapcsolatban lévő személyeket. A gyermeknek valóban nem a szülei házasságának felbontásakor kell szembesülnie azzal a helyzettel, hogy mit jelent aktív jogalanynak lenni. Az aktív jogalanyiság ugyanis a gyermeket (is) megilleti, méghozzá születésétől fogva (a Gyermekjogi egyezmény a magzatot önálló alanyként nem védi, ez a védelem - minimum-követelményként - a gyermek születésével kezdődik). Amennyiben a gyermek egy olyan társadalomban nő fel, ahol részvétele magától értetődik (részvétel a családban, iskolában, egészségügyi ellátás során stb.), az is magától értetődik, hogy egy bíróság/hivatalos személy/gyermekjogi szakember esetleg meghallgatja. A felelősség ebben mindenkié, mindnyájunké.
- 2/3 -
Jellemzően a következő felvetődő kérdés a gyermek meghallgatásáról gondolkodókban az, hogy mégis, hány éves gyermeket. A válasz talán meghökkentő, de igaz: akárhány éves gyermeket. A Gyermekjogi egyezmény nem operál életkori határokkal, nem köt egyetlen gyermeki jogot sem életkori határhoz, a kulcsfogalom a gyermek "kibontakozó képességei". Minden életkori határ meghúzása szükségképpen kirekesztővé válhat, hiszen, ha a védelmet szolgálja az életkori határ meghúzása, kiesnek a védendő körből azok a gyermekek, akik nem esnek abba az életkorba, de egyéb helyzetüknél fogva védelemre szorulnak (fogyatékkal élők, származásuk szerint hátrányos helyzetben lévők stb.), amennyiben pedig az életkori határok további jogokat biztosítanak, könnyen beleesnek a kategóriába olyan gyermekek, akik nincsenek egyéb oknál fogva felkészülve arra. Jogászi szocializációval nehéz olyan helyzeteket elképzelni, amikor a jogalkalmazónak valamely rendszert biztonsággal kell működtetnie, de kevés hozzá a segítség (pl. életkori határok).
A Gyermekjogi egyezmény nem szab életkori határokat, hanem azt követeli meg, hogy a gyermekkel szembenálló kötelezettek (valamennyi állami szerv, szülők stb.) tekintettel legyenek a gyermek kibontakozó képességeire. Ezáltal elkerülhető az "életkori határok mesterséges meghúzása", és biztosítható az, hogy a "gyermek folyamatos fejlődését tiszteletben tartsák".[5]
A gyermek véleménynyilvánítási joga tekintetében sincsenek ilyen módon életkori határok, sőt, kifejezetten szemben áll a gyermekjogi szemlélettel az a megközelítés, hogy szükségképpen merev életkori határokhoz kössék a gyermekek meghallgatását. Ami az ítélőképességet illeti, ennek értékelése újabb kihívás: igen általános az ítélőképesség életkorhoz kapcsolása, de ekkor visszaérkezünk ugyanahhoz a problémához, amelyből kiindultunk, nevezetesen ahhoz, hogy a merev életkori határok nem segítenek a gyermek meghallgatáshoz való joga érvényesítésében. Az életkori határt el nem érő gyermekek tekintetében ugyanis ez a jellegű szabályozás jogaik gyakorlásától fosztja meg őket.[6]
Számos gyermekjogi dokumentum foglalkozik a gyermek meghallgatásának követelményével, s ezek napjainkban azért különösen fontosak, mert a gyermek meghallgatásának sztenderdjei, az erre irányuló protokollok kialakulóban vannak - ahogyan a magyar jogalkalmazó küzd ezzel a kérdéssel, úgy küzd a legtöbb ország bírósága/hatósága vele. Az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának a gyermek meghallgatásáról szóló 12. számú átfogó kommentárja (2009)[7] világosan fogalmaz: valamennyi gyermeket megilleti az a jog, hogy az őt érintő kérdésekben véleményét elmondja és azt meghallgassák, s egyetlen gyermekről sem lehet feltételezni - például életkora, egészségi állapota stb. alapján -, hogy nem képes véleménye közlésére.
Ami a gyermek meghallgatásának megvalósítása érdekében tett lépéseket illeti, a gyermeket az átfogó kommentár értelmében gyermekbarát módon fel kell készíteni, el kell látni a szükséges információkkal, ezt követően kellő odafigyeléssel, a gyermek méltóságát figyelembe véve meg kell hallgatni, fel kell mérni a gyermek "ítélőképességét" és - itt következnek a hazai jogalkalmazókat rendszerint meghökkentő lépések -, a gyermek számára visszajelzést kell adni[8], különösen akkor, ha a véleménye nem lehetett döntő jelentőségű és végül biztosítani kell a gyermeknek a panasztétel lehetőségét, például gyermekjogi ombudsman[9] elérhetőségével. Természetesen az a gyermek tud panaszt tenni, tud élni felnőttek közreműködése mellett is a jogaival, akit iránta tanúsított tisztelettel és odafigyeléssel neveltek. (Nyilván olyan szülők, akik maguk is kellően informáltak, de ez már egy további, messze vezető kérdés.)
Ha a Ptk. 4:171. §-ban foglalt követelményét összevetjük a gyermekjogi követelményekkel, egyértelmű következtetésre kell jutni: nemhogy a 14. évét betöltött gyermek meghallgatása lenne szükséges, hanem életkori meghatározás nélkül a gyermek meghallgatása! Az is tény ugyanakkor, hogy a Ptk. célja ebben a cikkben annak megtudakolása, hogy mi a gyermek álláspontja. A gyermek személye és hangja nemcsak úgy jelenhet meg az eljárás során, hogy őt a bíró vagy - hazai viszonyok között - pszichológus szakértő meghallgatja, hanem az is megoldás lehet, ha gyermekvédelmi, gyermekjogi szakember beszél(get) vele. A tág értelemben vett meghallgatás (azonfelül, hogy a gyermek esetlegesen meglévő és általa közlendő álláspontját elmondhassa) ugyanis azt a célt is szolgálhatja, hogy ne a gyermek feje felett történjenek döntések, hanem aktív jogalanyként jelenhessen meg, különös tekintettel arra, hogy így (is) tanulja meg a felnőttvilágban való részvétel szabályait, azt, hogy személye tiszteletet érdemel és fontos. Lényegesen többről szól ez, mint a szülők párkapcsolatának megszűnéséről.
- 3/4 -
A Ptk. 4:214. §-ának szövegébe, amely a rászorultság vélelme paragrafuscím alatt azt rögzíti, hogy a kiskorú gyermek tartásra való rászorultságát vélelmezni kell, szerepel egy további mondat, amely újként került a családjogi joganyagba. Eszerint "ez a vélelem a gyermek nagykorúságának betöltése után is - legfeljebb a huszadik életévének betöltéséig - érvényesül, ha a gyermek középfokú iskolai tanulmányokat folytat". Ez a látszólag ártatlan mondat a Ptk. vonatkozó szabályainak értelmezésével azt a kérdést vetette fel, hogy a 18 és 20 év közötti gyermek csak ebben a tekintetben tekinthető azonosnak a kiskorú, azaz 18. évét be nem töltött gyermekkel vagy teljes egészében olyannak tekinthető, mint a kiskorú gyermek. A kiskorú, azaz 18. évét még nem betöltött gyermek helyzete tartás tekintetében nemcsak azért privilegizált, mert rászorultságát vélelmezni kell, hanem azért is, mert tartására - főszabályként - a szülő saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles [4:215. § (1) bek.], továbbá nem lehet a tartásra érdemtelen (a kiskorú gyermek tartásáról szóló XXI. Fejezet az érdemtelenséget nem említi).
Korábban a Csjt. nem szólt a 18 és 20 év közötti azon gyermekekről, akik még középfokú oktatási intézményben folytatják tanulmányaikat, azaz még érettségi előtt állnak, s tudomásom szerint az eljáró bíróságok a Ptk. hatálybalépését követően eléjük került ügyekben többféle megoldást követtek; két álláspontra szűkítve: vagy alkalmazták a Csjt. idején kialakult gyakorlatot, azaz úgy tekintették a 18 és 20 év közötti középiskolás gyermeket, mint aki teljes egészében a kiskorúval esik egy tekintet alá vagy a Ptk. 4:214. § második mondatát azzal a következtetéssel helyezték el a gyermektartás szövetében, hogy ez a gyermek ugyan rászorultnak tekintendő, de egyebekben privilegizált bánásmódban részesíteni nem indokolt, hiszen ez következik a Ptk. vonatkozó rendelkezéseinek megfelelő értelmezéséből. Ez utóbbi álláspont azt jelentette, illetve jelenti, hogy a 18 és 20 év közötti, középfokú oktatási intézményben tanuló gyermek szülei alappal hivatkozhatnak teljesítőképességük hiányára, illetve a gyermek érdemtelennek minősülhet a tartásra.
Az új Polgári Törvénykönyvnek a Kodifikációs Főbizottság által 2001 novemberében elfogadott koncepciója[10] felvázolta azt az elképzelést, mely szerint sajátos elbírálás alá kell vonni azt a gyermeket, aki nagykorúságát már elérte, de középfokú oktatási intézményben tanul: őket 20 éves korukig a kiskorú gyermekeket megillető tartás illesse meg. Ezzel összevetve nem tartalmazott változtatást a Polgári Törvénykönyv Koncepciója és Tematikája (2003)[11]. A Családjogi Könyv első normaszöveg-tervezetét (a továbbiakban: Javaslat)[12] 2005 júniusában vitatta meg a Kodifikációs Szerkesztőbizottság, ez azt javasolta normába foglalni, hogy a 20. év betöltéséig a középfokú oktatási intézményben tanuló gyermek rászorultságát vélelmezni kell; az indokolás utalt arra is, hogy az érdemtelenség az ilyen életkorú - nagykorú - gyermeknél már megállapítható[13]. Érdemben ezt a megközelítést tartalmazta a 2008. évi Szakértői Javaslat is.[14]
A kodifikáció idején ugyan foglalkoztak tanulmányok ennek a gyermeknek a helyzetével, de vagy nem vonták le azt a következtetést, hogy a rászorultság vélelme mellett egyébként privilegizált helyzetre nem tarthat igényt,[15] vagy kifejezetten azt emelték ki, hogy ennek a gyermeknek a helyzete azonos a kiskorú gyermekével. Utóbbira példa Weiss Emilia kodifikáció idején/végén született több írása, amelyek ekként foglalnak állást: "A Koncepció azt javasolja, hogy a nappali tagozaton középiskolai tanulmányokat folytató gyermek középiskolai tanulmányának befejezéséig, de legfeljebb 20. életévének végéig a tartáshoz való jog szempontjából a kiskorú gyermekkel azonos elbírálás alá essék."[16]; "Indokolttá vált ezért a kiskorú gyermekek tartására vonatkozó szabályoknak olyan kiterjesztése, hogy az ezen a címen járó tartása nagykorúságuk időközben bekövetkezett elérésére tekintet nélkül a középfokú tanulmányok befejezéséig, de legfeljebb húszéves életkorukig illesse meg a középfokú tanulmányokat folytató gyermekeket."[17]
A kérdésben állást foglalt a Kúria Új Ptk. Tanácsadó Testülete (2017)[18], a Kúria rokontartás szabályaival kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot áttekintő Joggyakorlat-elem-
- 4/5 -
ző Csoportja (2018)[19], továbbá születtek kifejezetten ezzel a témával foglalkozó szakcikkek[20] is. Ez utóbbiak a Ptk. értelmezési kereteinek boncolgatásán keresztül, több lehetőség felvetése, elemzése mellett inkább a szűk körű értelmezés mellett tették le voksukat, ahogyan egyébként a Joggyakorlat-elemző Csoport véleménye is, igaz, az utóbbi többek között utal arra, hogy a 18-20 év közötti gyermek számára lehetővé kell tenni a továbbtanulás, illetve szakképzettség megszerzését lehetővé tevő képzettség megszerzését, továbbá arra is, hogy nagykorúságukat éppen betöltő gyermekekről van szó. A kifejtett vélemények, álláspontok közül a Tanácsadó Testületé a leghatározottabb: a Ptk. értelmezési keretei lehetővé teszik azt az értelmezést, mely szerint a 18 és 20 év közötti, középfokú iskolai tanulmányokat folytató gyermek nem minősülhet érdemtelennek és a szülő a szükséges tartásának rovására is köteles eltartani.
A fentiekből következően nem olvasható ki világosan a szándék; a kodifikációs magyarázat elmozdult a szigorúbb értelmezés irányába, ugyanakkor a Ptk. "értelmezési keretei" valóban többféle magyarázatot lehetővé tesznek. Ami a kiskorú és nagykorú gyermek helyzetét illeti, a kiskorú gyermek világosan a 18. évét még nem betöltött gyermek, aki pedig nagykorú, lehet speciális helyzetben - továbbtanuló nagykorú gyermek, aki életpályára felkészítő tanulmányokat folytat -, és lehet olyan nagykorú gyermek, akire "csak" a rokontartás általános szabályai vonatkoznak (jellemzően egészségileg károsodott nagykorú személy). A Ptk. sajátos szabályokat biztosít a továbbtanuló nagykorú gyermek számára, ezek azonban nyilván nem vonatkoztathatók a 18 és 20 év közötti, középfokú oktatási intézményben tanuló gyermekre. Az kevéssé magyarázható, sem a szabályozás logikája szerint, sem érdemben, hogy amellett, hogy a továbbtanuló nagykorú gyermek tartása külön szabályozást nyert, a 18 és 20 év közötti gyermeknél visszanyúljunk a rokontartás általános szabályaihoz.
Az értelmezési keretek kétségkívül tágak. Egy gyermekjogi szempontot szeretnék felhozni annak az értelmezésnek a támogatására, amely a 18 és 20 év közötti, középfokú oktatásban tanuló gyermek kiskorúval azonos gyermektartási elbírálása mellett szól. A Ptk., mint (jó esetben) minden jogszabály igyekszik alkalmazhatóságát elősegíteni, és ennek érdekében világos határokkal dolgozni. A 18 év ilyen határvonal - az ember gyermekként éli meg 18. születésnapja előestéjét és jogi értelemben felnőttként ébred. Nagykorú lesz, és ha egyéb korlátozó ok nincs, cselekvőképes, felelős a tetteiért, viselkedéséért, szülei tartását pedig "ki kell érdemelnie". Kérdés, kinek és miként kell a gyermeket erre a valóban nagy horderejű változásra felkészítenie. Hiszen egy adott esetben gimnazista gyermek készül a tanóráira, s másnap, épp 18 évesen sincs a középfokú oktatási intézményben más helyzetben, mint volt előző nap, 17 évesen. Az biztosan nem nagy perspektívát felmutató hozzáállás, ha a gyereket "kicsinek" kezeljük, óvjuk mindennemű hatósági /bíróság eljárás során való meghallgatástól, "kíméljük", majd nagykorúsága határát átlépve szembesítjük azzal, hogy a társadalom egy nap alatt már más elvárásokat támaszt felé. Nyilván nem amellett kívánok érvelni, hogy a 18. évét betöltött gyermekkel szemben ne támasszunk elvárásokat, csak elgondolkodtatni. Adott esetben azon, hogy mindenkinek érdeke, hogy a gyermek - nagyon leegyszerűsítve - sikeres érettségit tegyen.
A gyermek azért nem végzi el "időben" a középfokú oktatási intézményben tanulmányait, mert később kezdi az általános iskolát, esetleg beteg, balesetet szenved, külföldön tanul egy félévet vagy akár egyszerűen az iskola képzési ideje meghaladja a négy évet (sokszor ezek a helyzetek halmozódnak is!). Ezeknek az eseményeknek egy részéről rendszerint nem a gyermek dönt, hanem a család, azaz elsősorban a szülei, sőt - miután a gyermeket a hazai társadalmi normák szerint a szülők egy része nem tekinti partnernek, - éppen a szülők döntenek. Akárhogyan is: a gyermek középfokú iskolai tanulmányaihoz (főszabályként) mindkét szülő hozzájárulása szükséges. Az alapszituációból adódóan a nagykorú gyermektől elvárt magasabb szintű viselkedési normák lényegében csak azokkal a gyermekekkel szemben érvényesíthetők, akiknek a szülei nem élnek együtt, de legalábbis bíróság elé kerül a tartásuk ügye, hiszen amely gyermeknek a szülei együtt élnek, ott jellemzően nem (így) merül fel az ilyen életkorú gyermek viselkedésének a kérdése. Szinte csak zárójelben teszem hozzá: miután itt tipikusan saját családjukban nevelkedő gyermekekről van szó, a szülők is felelősséggel tartoznak azért, hogy a gyermek számára milyen értékrendet mutattak, arról már nem szólva, hogy amennyiben az egyik szülő sikeresen érvel 19 éves, érettségi előtt álló gyermekének tartása ellen, a másik szülőre fog hárulni a gyermek teljes tartásának terhe. Örüljünk, hogy nem élnek a szülők alaptörvényi jogukkal, a szülőtartás iránti igénnyel? (A kérdés költői, hiszen a szülőtartás is alárendelt a Ptk. feltételrendszerének.)
Az élettársi kapcsolat - a de facto, informális élettársi kapcsolat - szabályozása, annak mikéntje egyike volt a Ptk. kodifikációja során a legjelentősebb és legtöbbet vitatott kérdéseknek. Miután az alábbiakban szinte kizárólag a különnemű élettársak gyermekének helyzetével, a közös gyermek jelentőségével kapcsolatban vetek fel néhány gondolatot, csak azokat a mozzanatokat emelem ki a kodifikáció folyamatából, amelyek ezt a szituációt érintették.
- 5/6 -
Az új Polgári Törvénykönyvnek a Kodifikációs Főbizottság által 2001 novemberében elfogadott koncepciója[21] csak néhány kérdést vázolt fel az élettársi kapcsolat tekintetében, így a hosszabb kapcsolat esetén az élettársi tartás családjogi rendelkezések körébe történő bevezetését, valamint azt, hogy a házassági vagyonjogtól eltérő vagyonjogi következmények szintén a családjogi rendelkezések körében nyerjenek elhelyezést; a koncepció közzététele után már az is vitákat váltott ki, hogy az élettársi kapcsolat bármely joghatása a családjogról szóló könyvben kapjon helyet.[22] A Javaslat[23] már kimunkált rendelkezéseket tartalmazott: az élettársi kapcsolatra vonatkozó szabályokat egy helyen kívánta elhelyezni, újként bevezetni javasolta az élettársi tartást és lakáshasználatot, s új élettársi vagyonjogi rendelkezéseket is indítványozott bevezetni (amelyek különböznek a házassági vagyonjogi rendszer szabályaitól). Az élettársi kapcsolat fogalmának változtatása nem volt napirenden. Ami az új tartási és lakáshasználati rendelkezéseket illeti, ez nem bármely élettársi kapcsolathoz kötődött volna, hanem csak "minősített" esetekhez: közös gyermek esetén egyéves, közös gyermek hiányában tízéves együttélést követelt volna meg.[24] Érdemben ezzel a megközelítést tartalmazta a 2008. évi Szakértői Javaslat is.[25]
A Ptk. javasolt szabályai közül a parlamenti szakaszban éppen az élettársi rendelkezéseket érintette változás: az élettársi kapcsolat szabályai abban az időszakban kerültek a Hatodik Könyvbe, a családjogi hatások (élettársi tartás és lakáshasználat) pedig a Negyedik Könyvbe. A korrekció ugyanakkor nemcsak strukturális jellegű volt, hiszen az élettársi tartás, illetve lakáshasználat elemi feltételévé vált az egyéves együttélés mellett az a követelmény, hogy a kapcsolatból közös gyermek származzon, s ekkor hullott ki a szabályok közül az élettársak kölcsönös, a kapcsolat fennállása alatti tartásának kifejezett követelménye is. Az élettársi kapcsolat szabályozásának ezen megosztását több kritika is érte.[26]
Miután az élettársi kapcsolatot két Könyv szabályozza, hatálybalépésük is eltérő időpontban történt, illetve történik. Az élettársi kapcsolat szerződésként nyert a Ptk.-ban szabályozást, hatálybalépésére a Ptké. 50. §-a vonatkozik, melyből következően a 2014. március 15-e előtt létesített élettársi kapcsolatokra az 1959. évi Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni, míg a 2014. március 15-étől kezdődően létesített élettársi kapcsolatokra a(z új) Ptk. lesz irányadó. Miután még csak öt és fél év telt el a Ptk. hatálybalépése óta, a jogalkalmazóknak idáig jellemzően a korábban hatályos szabályok alapján kell/kellett megítélni azt, hogy egy adott jogviszony élettársi kapcsolat-e vagy sem. Igaz, hogy az élettársi kapcsolat fogalma nem változott, a 6:514. § (1) bekezdése feltételrendszerében követi az 1959. évi Ptk. szabályait, az élettársi kapcsolat vagyonjogi hatásai azonban módosultak. Míg az 1959. évi Ptk. egy - igaz, vitatott és nem egységesen megítélt - élettársi vagyonközösséget nevesített az élettársi kapcsolat jogkövetkezményeként, addig a Ptk. a házastársak számára választható közszerzeményi rendszerhez hasonló rezsimet kapcsolt az élettársi viszonyhoz, összességében a korábbiakhoz képest inkább gyengébb vagyonjogi joghatásokkal. Kérdés, hogy a 2014. március 15-e után létesített élettársi kapcsolat fennállását vitató esetekben a jogalkalmazó mennyiben fog ragaszkodni a korábbi értelmezési sztenderdekhez.
Önmagában az, hogy az élettársi kapcsolatból gyermek származott, nem emeli a párkapcsolatot az élettársi viszony szintjére.[27] Noha az ítélkezési gyakorlat hagyományosan összességében értékeli az élettársi életközösséghez szükséges elemek fennállását és jellemzően igényli olyan tényezők meglétét, amelyek a kapcsolat tartósságát, stabilitását támasztják alá, a gyakorlat szerint a közös gyermek puszta léte nem támogatta meg kellőképpen a kapcsolat tartós jellegét (természetesen az egyéb tényezők fennállása mellett). Az élettársi kapcsolatok nagyon heterogén halmazát tekintve biztosan akad olyan, amely esetében a közös gyermek léte az eljáró bíróság szemében megerősítette a kapcsolat élettársi jellegét, de a gyermekvállalás rendszerint nem tette a kapcsolatot élettársivá. Önmagában ez a kérdés is izgalmas egyébként, mert felmerülhet, hogy van-e a különbség az igazolhatóan "tervezett", esetlegesen hosszú évek után megfogant, netán asszisztált humánreprodukciós eljárás útján született gyermek és azon gyermek között, akit - ahogyan azt szokták nevezni - nem terveztek. Hasonló kérdés az, hogy egy gyermeknek, kettőnek, háromnak, netán többnek a születése és vállalása (bármit is jelentsen ez utóbbi szófordulat) lehet-e a szülők közötti vita esetén egy olyan tényező a bíróság szemében, amely a kapcsolat élettársi volta felé mutat.
- 6/7 -
Amennyiben a közös gyermek nem feltétlenül erősíti a kapcsolat stabilitását, kérdés lehet, hogy a kapcsolatot élettársivá emelő követelmények sorában erősíthet-e más feltételt a gyermek(vállalás). A Fővárosi Ítélőtábla egy 2015-ben elbírált ügyben[28] leszögezte - nem térek ki ehelyütt az ügy egyébként nyilván meghatározó további körülményeire -, hogy "az élettársi kapcsolat megállapításához szükséges gazdasági közösség akkor is fennáll, ha az élettársak közös célja gyermekeik közös nevelése. A tudatos gyermekvállalás ugyanis hosszú távú pénzügyi-gazdasági elköteleződést jelent, hiszen a gyermek megélhetésének, iskoláztatásának biztosítása folyamatosan terheli a háztartás költségvetését (kiemelés a szerzőtől)." (A tudatosság jelen ügyben a kifejezett családalapítási szándékot jelentette, amelyet különösen alátámasztott az a tény, hogy a későbbi szülők ennek érdekében hosszan tartó és költséges asszisztált humánreprodukciós eljárásban vettek részt.) Részben erre a döntésre is hivatkozva hozott a későbbiekben a Fővárosi Ítélőtábla egy ebből a szempontból hasonló ítéletet[29] egy olyan ügyben, amelynek a tényállása szerint a felek három közös gyermeket vállaltak. Biztosan nem lehet elmenni az ügy meghatározó részletei mellett, de a felülvizsgálati kérelem folytán eljárt Kúria ezzel szemben azt rögzítette, hogy "az élettársi kapcsolat megállapíthatósága szempontjából a családalapítás és gyermekvállalás nem minősíthető közös gazdasági célnak"[30].
A bírósági döntéshozatal lényegéből és folyamatának különlegességéből adódik, hogy a bírósági döntés kritikája aligha vállalható annak, aki nem vett részt az adott ügy konkrét elbírálásában - én nem is tenném. Az azonban ugyanilyen biztos, hogy a közzétett felsőbírósági és különösen kúriai "iránymutatások" önálló életre kelnek, arra egyszerűen lehet hivatkozni, (sajnos) akkor is, ha a hivatkozó nem olvassa végig az ezen ténymegállapításhoz vezető, egymást követő ítéletekben megfogalmazott döntéseket, mérlegeléseket és indokolásokat. Az ilyen "iránymutatásnak", BH-ban közzétett vezérlő megállapításnak ezenfelül üzenetértéke is van, ez az üzenet pedig jelen esetben meglehetősen szomorú.
Az élettársi kapcsolatot korábban szabályozó 1959. évi Ptk. alkalmazása során alapvetően meglehetősen szigorú gyakorlat alakult ki az élettársi kapcsolat fogalma tekintetében, s különösen az élettársi életközösség elemét képező "gazdasági közösség" értelmezése kapcsán követelt meg a bírói jogalkalmazás egy meglehetősen magas szintet. Noha ez az irány nem volt egyedülálló, mégis meghatározta a gyakorlatot.[31]
Azt a fentebb tárgyalt ítéletek sem kérdőjelezték meg, hogy a közös gyermek (s különösen a "tudatosan vállalt" közös gyermek) érzelmi elköteleződést jelent, azonban az érzelmi közösség - a magyar jogi felfogás szerint - nem elég az élettársi minősítéshez. A jelenlegi kúriai gyakorlat azt is leszögezte, hogy a gyermekvállalás nem minősül közös gazdasági célnak, márpedig a közös gazdasági cél (a hazai élettársi ítélkezési gyakorlat szerint) a gazdasági közösség alapja. A közös gazdasági cél számos élettársi témájú ítélet szerint túlmutat a mindennapokban egymás javára tett szolgáltatásokon (a bírósági ítéletek által kedvelt fordulat szerint: szívességi szolgáltatásokon),[32] megvalósítja azt például valamely közös beruházás, így közös ingatlan (lakóotthon) vásárlása, közös befektetés.
Nem túlzó arra a következtetésre jutni, hogy az élettársi kapcsolat nem annyira érzelmi, mint egyfajta üzleti(esedett) viszony, hiszen a közös gyermek nem alapozhatja azt meg, a közös ingatlan azonban igen.
Kérdés, hogy az 1959-es Ptk. alapján kialakult gyakorlat fenntartása mennyiben szerencsés a Ptk. alapján és milyen következményekhez vezethet.
a) Már az 1959-es Ptk. alapján is kialakulóban volt egy olyan gyakorlat, amely határozottan azoknak kedvezett, akik rendelkeztek a mindennapi megélhetéshez szükséges jövedelmen/vagyonon túl olyan javakkal, melyek lehetőséget adtak a közös beruházásra. Ha ilyen pénzeszközeik az érintetteknek nincsenek, aligha minősülhetnek élettársaknak. Az ország lakosságának gazdasági helyzete, vagyoni állapota köztudomásúlag nagyon megosztott, számos réteg él egymás mellett, s országrészenként is nagyok a különbségek. Erre érdemes lenne tekintettel lenni.
b) Új intézményekként vezette be a Ptk. az élettársi tartást és élettársi lakáshasználatot. Ahhoz, hogy ilyen követeléssel az élettársak egyike - éppen a gyermekre tekintettel - alappal élhessen, a kapcsolatnak "élettársinak" kell lennie, hiszen, ha a párkapcsolat nem felel meg az élettársi követelményeknek, ahhoz nem kapcsolódhatnak családjogi joghatások. Miután a gyermek csekély szerepet játszik a párkapcsolat élettársi kapcsolattá minősítésében, a közös gazdasági cél pedig bizonyos mértékű vagyonnal való rendelkezést kíván, a szerényebb viszonyok között élő, egymást csak a mindennapokban segítő,[33] esetlegesen akár tudatosan gyermeket
- 7/8 -
vállaló párok egyike sem tarthat majd igényt sem tartásra, sem lakáshasználatra.
A tartási és lakáshasználati igények ilyetén való érvényesíthetetlensége nemcsak a gyermek érdekével válhat ellentétessé, hanem az "élettársak" közül a gyengébb fél érdekével is - akit a Ptk. Negyedik Könyve egyébként alapelvi szinten véd (4:4. §). Álláspontom szerint átgondolásra szorul a szigorú élettársi fogalom fenntartása, mert így indokolatlanul szűk kör részesülhet a nem véletlenül bevezetett új, a gyermeket és a gyengébb felet védő intézmények eredményezte előnyökből (amely inkább a hátrány kompenzációja).
c) A gazdasági közösség jelenlegi fogalomköre ellentmondásban van az új élettársi vagyonjogi rendszerrel is. A 2014. március 15-e után létesített élettársi kapcsolatok vagyonjogi következménye éppen arra épül, hogy a felek között nincs olyan szoros gazdasági kapcsolat, mint egy vagyonközösség esetén. A közszerzeményi jellegű rendszer nem tulajdoni, hanem kötelmi igényt eredményez, élettársak esetén pedig a törvényi rendszer a vagyonszaporulatból való részesedést nem egyenlő arányban, hanem a vagyonszerzésben való közreműködés arányában határozza meg. Nem szerencsés kizárólag a nagyon erős vagyoni, gazdasági kapcsolatokat élettársi jellegűnek minősíteni akkor, amikor a hozzájuk kapcsolt jogkövetkezmény éppen a kapcsolat lazább jellege alapján került megfogalmazásra[34].
d) Mindezek mellett említhető az új vagyonjogi rendszer kiforratlansága - nincs olyan közzétett ítélet, amely alapján jelenleg elindulhatna akár a házastársak által választható közszerzeményi rendszer, akár a törvényes élettársi vagyonjogi rendszer kimunkálása, bár ezt a kérdést az idő minden bizonnyal megoldja. Ehhez kapcsolódó probléma az, hogy miként fog egybeszámítani vagyonjogi szempontból az élettársi és a házassági életközösség, amennyiben az élettársak utóbb házasságot kötnek. A Ptk. kodifikált egy évtizedek óta létező gyakorlatot: a Ptk. 4:35. § (1) bekezdésének első mondata értelmében "a törvényes (ti. házassági - kiegészítés a szerzőtől) vagyonjogi rendszer az életközösség kezdetétől hatályosul akkor is, ha a házastársak a házasságkötés előtt élettársakként éltek együtt. Ez megvalósítható akkor, ha az egyik vagyonközösséget (élettársit) utóbb felváltja a házastársi vagyonközösség, hiszen mindkét esetben keletkezik közös vagyon. Ezzel szemben a közszerzeményi jellegű rezsimben nem keletkezik közös vagyon, hanem utóbb az egyik fél igényelheti a másik félnél keletkezett szaporulat megosztását; s "visszamenőlegesen" nem keletkezhet tulajdonjog.
A fent tárgyalt három jogszabályhely értelmezési lehetőségei egyúttal a felelősség kérdésében is irányt mutatnak.
A gyermek meghallgatása, az, hogy hangját hallathassa, véleményét elmondhassa az őt érintő kérdésekben, alapvető gyermeki jog, melynek érvényre juttatása kötelezettségünk. A társadalom, a család, a szülők és nem utolsósorban a jogalkalmazók felelőssége, hogy ennek a kötelezettségnek eleget tegyenek, s minél műveltebb, iskolázottabb, tájékozottabb egy közösség (pl. hivatásrend), ez annál erőteljesebb kötelezettsége.
A 18. évét betöltött gyermek elé akkor állíthatjuk a nagykorúsággal együtt járó, az ítélkezési gyakorlat által szigorúan vett követelményeket, ha erre felkészítettük. A 18 és 20 év közötti középfokú tanulmányokat folytató gyermek tartása elvárható mindkét(!) felelősségteljes szülőjétől. Nem továbbtanuló nagykorú gyermekről van szó, hanem közoktatásban tanulóról, aki a gyermekkor (egyébként valójában elég tetszőlegesen meghatározott) jogi határát éppen átlépte és nem felnőttkorára igényli a tartást, hanem azért, hogy megkezdhesse életpályára felkészítő tanulmányait, melynek végzése közös érdekünk.
A gyermekvállalás egy életre összeköti a szülőket, s a gyermek felnevelése, iskoláztatása igen komoly(!) összegeket felemészt. Nem feltétlenül gondolom azt, hogy a gyermekvállalás valamely kapcsolatot élettársivá minősít, de azt igen, hogy a gyermekvállalás mind érzelmileg, mind gazdaságilag sokkal fontosabb, nagyobb felelősséget kívánó döntés, mint egy közös ingatlanvásárlás. Az ellenkezőjének állítása óhatatlanul támogathatja a felelőtlenebb felet. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az NKFIH támogatásával, a K 120623 ny. számú kutatás keretében készült.
** Janusz Korczak: A gyermek joga a tiszteletre. Iskolapolgár Alapítvány-Állampolgári Tanulmányok Központja, Budapest, 1995.
[1] Ezzel együtt természetesen a következtetések és a tévedések iránti felelősség a szerzőé.
[2] A Gyermek Jogairól szóló, New Yorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény.
[3] Lásd erre példaként: Dr. Fehérné dr. Gaál Tünde: Gondolatok a kiskorú gyermek véleménynyilvánításának és meghallgatásának elkerülhetetlenségéről a szülői felelősséget érintő perekben - a Budapest Környéki Törvényszék és a területéhez tartozó járásbíróságok gyakorlata alapján. Családi Jog 2016. 2. 7-15. o.
[4] Lásd: Nyitott füllel első fokon? - A gyermek meghallgatása a családjogi perekben - Tancsik Annamária: "Változások sodrában" - a családjogi eljárások nyitott kérdései. Beszámoló a Családi Jog éves konferenciájáról Családi Jog 2017. 3. 58-59. o.
[5] Herczog Mária (szerk.): Kézikönyv a gyermekjogi egyezmény alkalmazásához. Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület, Budapest, 2009. 3. és 55. o.
[6] Lásd a Kézikönyvet: "Néhány ország jelentéséből kiderül, hogy a gyermek véleménye meghallgatásához való jogát (például a szülők különélése vagy válása miatti gyermekelhelyezési ügyekben) egy meghatározott életkor betöltéséhez kötötte. Ezt a Bizottság semmilyen módon nem támogatja, és egyetlen állam sem hivatkozhat a gyermek legfőbb érdekére, amikor egy gyermeket megfoszt a véleménynyilvánítás lehetőségétől." 109. o.
[7] Elfogadták a Bizottság 51. ülésszakán (2009 június 12. - május 25.).
[8] Ilyen nagyszerű példát a Családi Jog is közölt: Visontai-Szabó Katalin: Hogy mondjam el, hogy te is megértsd? Családi Jog 2018. 1. 1-8. o.
[9] Valójában és helyesen talán inkább: ombudsperson.
[10] Magyar Közlöny 2002. évi 15. szám 2. kötete.
[11] Magyar Közlöny 2003. évi 8. száma, Tematikával együtt Magyar Közlöny 2003. évi Különszáma.
[12] Polgári Törvénykönyv. Harmadik Könyv. Családjog. Javaslat - normaszöveg és indokolás - Budapest, 2006. március 31. Kézirat.
[13] Lásd a Javaslat gyermektartási szabályait és indokolásukat: Kőrös András: "Fontolva haladás" - az új Ptk. Családjogi Könyve. 9. Rész: A gyermektartás. Családi Jog 2007. 2. 2. o.
[14] Kőrös András - Makai Katalin: Harmadik Könyv. Családjog. In: Vékás Lajos (szerk.): Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Complex, Budapest, 2008. 550. A családjogi kodifikáció alakulását, a kiemelt kérdéseket gyermektartás tekintetében lásd: Szeibert Orsolya: A Családjogi Könyv rendelkezéseinek formálódása a Polgári Törvénykönyv kodifikációja folyamán. In: Vékás Lajos (szerk.): Fejezetek a Polgári Törvénykönyv keletkezéstörténetéből. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2018. 162-163., 181-182. o.
[15] Dr. Bencze Lászlóné: Koncepció és megvalósulás Gyermektartásdíj a Polgári Törvénykönyv Családjogi Könyvében. Családi Jog 2011. 1. 2. o.
[16] Weiss Emilia: Néhány kérdés a készülő Polgári Törvénykönyv családjogi könyve koncepciója köréből. In: Gyekiczky Tamás (szerk.): Ami a múltból elkísér. A családjogi törvény ötven éve. Gondolat - Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Debrecen, 2005. 39.
[17] Weiss Emilia: A családjogi kodifikáció elvi kérdései. Közjegyzők Közlönye 2007. 1. 9. o. Weiss Emilia családjogi és öröklési jogi kodifikációs tanulmányait lásd: Szeibert Orsolya (szerk.): Weiss Emilia családjogi és öröklési jogi kodifikációs tanulmányai. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2017.
[18] Lásd: https://www.kuria-birosag.hu/hu/ptk
[19] Lásd: www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/joggyak_osszefoglalo_dr_makai_katalin.pdf. 28-29. o. (letöltés ideje: 2019. szept. 2.)
[20] Gothárdi Enikő: A középfokú tanulmányokat folytató nagykorú gyermekek tartásra való érdemtelenségének kérdése a Ptk. szabályozásának tükrében. Családi Jog 2017. évi 3. szám.; Simon Károly László: A középfokú iskolai tanulmányait folytató nagykorú gyermek tartásának jogalkalmazási dilemmái. Családi Jog 2018. évi 3. szám.
[21] Magyar Közlöny 2002. évi 15. szám 2. kötete.
[22] Kisfaludi András: A Ptk. koncepciójának vitája a Legfelsőbb Bíróságon. Polgári Jogi Kodifikáció 2002. 5-6. 31-33. o.
[23] Polgári Törvénykönyv. Harmadik Könyv. Családjog. Javaslat - normaszöveg és indokolás - Budapest, 2006. március 31. Kézirat.
[24] Lásd még: Kőrös András: "Fontolva haladás" - az új Ptk. Családjogi Könyve 1. Rész: Az élettársi jogviszony szabályozásának szakértői javaslata. Családi Jog 2005. 2. 1-10. o.
[25] Kőrös-Makai: i. m. 470-479. A családjogi kodifikáció alakulását, a kiemelt kérdéseket élettársi kapcsolat tekintetében lásd: Szeibert (2018): 164-166., 183-184., 186-187. o.
[26] Vékás Lajos: Bírálat és jobbító észrevételek az új Ptk. Törvényjavaslatához (a zárószavazás előtt). Magyar Jog 2013. 1. 2-3. o.; Weiss Emilia: Az új Polgári Törvénykönyv Családjogi Könyvéről. Jogtudományi Közlöny 2013. 9. 409. o.; Az új Ptk. családjogra vonatkozó szabályairól - interjú Kőrös Andrással, a Kúria családjogi tanácsa elnökével (2013. július) https://ptk2013.hu/interjuk/az-uj-ptk-csaladjogra-vonatkozo-szabalyairol-interju-koros-andrassal-a-kuria-csaladjogi-tanacsa-elnokevel/2422 (letöltés ideje 2019. aug. 28.)
[27] Lásd részletesen: Szeibert Orsolya: Az élettársak és vagyoni viszonyaik. HVG-ORAC, Budapest, 2010. 232-242. o. Uez. Szeibert Orsolya: Az élettársak és vagyoni viszonyaik. Második kiadás, kézirat.
[28] BDT 2015. 3301.
[29] Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.527/2015/5., BDT 2015. 3301.
[30] Csak kicsit finomít ezen a BH 2017.10.338. alatt közzétett ítéleten az, hogy a teljes mondat - amelyet kiemelt iránymutatásként közöl a BH - így hangzik: Az élettársi kapcsolat megállapíthatósága szempontjából a családalapítás és gyermekvállalás nem minősíthető közös gazdasági célnak, különösen akkor, ha a felek a közös háztartásban élés ellenére szerződéssel rendezték a lakhatás és a kiskorú gyermekeik ellátása költségeinek viselését.
[31] Lásd részletesen: Szeibert (2010) 242-249. o. Uez. Szeibert kézirat.
[32] Lásd akár az itt tárgyalt kúriai döntést, BH 2017.10.338.
[33] Bár álláspontom szerint a háztartási munka nem egyszerű szívesség és "segítség".
[34] Ez az elgondolás végigkísérte a kodifikációt, lásd pl. Kőrös (2005): 1-10. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, ELTE ÁJK.
Visszaugrás
