Az 1952. évi IV. törvény (Csjt.) az első olyan, egységes és összefoglalt jogalkotás, mely a családjogi tartásra vonatkozó normákat már az egyéb, kifejezetten családjogi jellegű szabályokkal együttesen kodifikálta. A teljességhez azonban további, rendeleti szintű jogszabályok meghozatala is szükségessé vált, majd a törvény novelláris módosítására az 1974. évi I. törvénnyel és az 1986. évi IV. törvénnyel került sor. Mindezek mellett a körülmények fokozatos változása, új problémák megoldása érdekében a hatályos jogban kiemelt súllyal jelentkezett a bírói gyakorlat, mely a jogértelmezés tág keretei között reagált a változásokra, egyben részben a törvénymódosítások alapjául is szolgált.
A legutóbbi - 1987. július 1. napján hatályba lépett - novelláris módosítást követően azonban Magyarországon olyan mélyreható társadalmi, gazdasági átalakulás következett be, mely elengedhetetlenné tette egy új, a nemzetközi normákhoz igazodó és a joggyakorlat igényeinek is megfelelő, egységes családjogi törvény megalkotását.
I. Az új Polgári Törvénykönyv - a Kormány 1003/2003. (I. 25.) Kormányhatározatával elfogadott koncepciója szerint (Koncepció) - a családjog anyagát a Polgári Törvénykönyv Harmadik Könyveként a Ptk.-ba építette be.
A Koncepció alapját képező tanulmány részletes elemzését adja a törvényes tartás teljes körében felmerülő változtatások célszerűségének és indokoltságának, kitérve természetesen a leggyakrabban előforduló perkategóriára, a gyermektartásdíjra.
A hatályos Csjt. a törvényen alapuló tartási kötelezettség, illetve jogosultság szabályait két esetkörre rendezi: a házastársi tartásra és a rokontartásra. A házastárs a Ptk. 685. §-ának b) pontja szerint a legközelebbi hozzátartozó, a rokonság pedig a Csjt. 34. §-a értelmében vérségi kapcsolaton alapul. Ez a felosztás a Családjogi Könyvben (Csjk.) úgy bővül, hogy az élettársak közti jogviszonyokra is a családjog rendelkezéseit terjeszti ki, ennek folytán pedig a házastársi tartás mellett az élettársi tartás feltételeit is a Csjk. tartalmazza. Ez szükségszerűen kihat a tartás sorrendjének meghatározására és a gyermektartásra, de csak annyiban érinti azt, hogy nem sérti a gyermek tartáshoz való jogát.
A gyermektartásdíjat illetően a Koncepció lényegesnek tartja azt a rendszerbeli változtatást, hogy a fejezet élére szánt gyermektartás a kiskorú és a továbbtanuló nagykorú gyermek tartását együttesen, a gyermektartásdíj szabályai között szabályozza, mivel a két kötelezettség sokkal közelebb áll egymáshoz, mint a rokontartás más szabályaihoz. Indokoltnak látja, hogy a kiskorú gyermeknek járó tartás a középiskolát végző gyermeket nagykorúságának elérését követően is, de legfeljebb 20 éves koráig változatlan feltételekkel illesse meg, ugyanakkor szigorításként az új törvény a nappali tagozaton továbbtanuló nagykorú gyermek tartási igényének felső korhatárt szabjon.
A Koncepció hangsúlyozza, hogy a kiskorú gyermek tartásának a Csjt.-ben megállapított elsődlegessége fenntartandó követelmény, mely elsősorban a szülők megállapodásával rendezendő, természetesen a kiskorú érdekének figyelembevétele mellett, mind a tartásdíj mértékére, mind a teljesítés módjára vonatkozóan. Itt tesz említést a tartásdíj alapjául szolgáló jövedelem megállapításának nehézségeiről és arról, hogy a tartásdíj a szülő létfenntartásának teljes ellehetetlenülését nem eredményezheti.
A mérték meghatározásánál a hatályos Csjt. szempontrendszerével egyetért, és bár rámutat arra, hogy a kiskorú gyermek esetében a tartásdíjnak a hatályos Csjt. szerinti, a jövedelem százalékos arányában történő megállapítására egyre ritkább esetekben kerülhet sor, a százalékos marasztalást nem veti el, sőt, azt a nagykorú gyermek vonatkozásában is alkalmazhatónak tartja. Más kérdés, hogy a határozott összegben megállapított tartásdíjak felvetik a valorizáció kérdését, mely - egyébként - a kodifikáció során az egyik legnehezebben megoldható problémának bizonyult.
A határozott időre megállapítandó tartásdíjat főként a továbbtanuló, nagykorú gyermek ellátásának biztosítására látja indokoltnak.
A továbbtanuló nagykorú gyermek tartáshoz való joga körében a kiskorú gyermek igényétől eltérő elbírálást javasol a sorrendiség kérdésében. Kívánatosnak tartja, hogy a nagykorú gyermek tartási követelését megelőzze az, hogy a gyermek szülőjét továbbtanulási szándékáról előzetesen értesítse. Az érdemtelenséget, mint a nagykorú gyermek tartási jogosultságát kizáró okot, többletfeltételek beiktatásával külön szabályozná.
Összességében a Koncepció kiemeli, hogy mind a gyermektartás, mind a rokontartás közös jellemzője, hogy annak teljesítése az esetek nagy többségében nem elsődlegesen jogi kötelezettségként jelenik meg, hanem természetesen, önként nyújtott szolgáltatásként. Rámutat, hogy a gyermektartásdíj Csjt.-ben meghatározott szabályai - kisebb változtatások mellett - alapvetően helyesek, az elbírálás és a behajtás nehézségeit a családjog eszközeivel csak részben lehet kiküszöbölni.
II. Az Országgyűlés a 2009. évi CXX. törvénnyel új Polgári Törvénykönyvet fogadott el, melynek Harmadik Könyve (Csjk.) szabályozza a korábban önálló törvényként kodifikált Családjogi Törvényt. Természetesen az új törvény tartalmazza a koncepció fő elemeit, de azokon túlmenően más szabályokat is kimond.
Az új Ptk. hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 2010. évi XV. törvényt (Ptké.) az Alkotmánybíróság a 2010. április 26-án kelt, 436/B/2010. AB ügyszámú határozatával megsemmisítette. Ez lehetővé teszi az elfogadott, de hatályba nem lépett törvényszöveg finomítását, illetve a később említendő, és álláspontom szerint hibás rendelkezések módosítását is.
Határozott álláspontom szerint azonban téves a média által hangoztatott az a vélemény, mely az új Ptk. hibái közt a Csjk.-ra koncentrál. A Csjk. valóban világnézeti kérdéseket is érint, ami vitát indukálhat, de az új Ptk. szövegének újragondolását a teljes törvény inkoherenciája, bizonyos rendelkezéseinek kifejezett alkalmazhatatlansága teszi indokolttá.
A Rokontartás című fejezeten belül a kiskorú és a nagykorú gyermek tartására vonatkozó, és a jogintézmény érdemét nem érintő új szabályokat kritika nem érte, módosításra - két, általam is felvetendő kérdéstől eltekintve - nem, vagy csak jelentéktelen kérdésekben szorul. Nem felesleges ezért, hogy - a teljesség igénye nélkül - áttekintsük a gyermektartásdíj várható, új szabályozását.
A Rokontartás a törvény V. Címében három fejezetre tagolódik:
- a rokontartás közös szabályai;
- a kiskorú gyermek tartása;
- a továbbtanuló nagykorú gyermek tartása.
A jogirodalomban már korábban is felmerült az az álláspont, hogy a kiskorú és a nagykorú gyermek tartására vonatkozó rendelkezések szorosabb összetartozást mutatnak annál, semhogy a továbbtanuló nagykorú gyermek tartását a rokontartás általános szabályai között, mindösszesen egy bekezdésben és utalásként lehessen szabályozni. Ezt bizonyítja, hogy a nagykorú gyermek tartásának feltételrendszerét az ítélkezési gyakorlat nem a törvény, hanem a XLI. számú Polgári Elvi Döntéssel korszerűsített XXIX. Polgári Elvi Döntés szempontjai szerint vizsgálta, kiegészítve és fejlesztve annak gondolatkörét a mindenkori bírói gyakorlattal (BH 1992/766; 1993/104; 1994/601; 1998/25. számú jogesetek, továbbá a 108., 317., 1031. Polgári Elvi Határozatok stb.).
A törvény ezért egyrészt a jogalkalmazás által kidolgozott, általánosítható jogtételeket közös rendelkezésekként beemelte a törvénybe, másrészt a kiskorú és a nagykorú gyermek tartásának összefüggéseit juttatta kifejezésre azzal a rendszerbeli elhelyezéssel is, hogy az így megállapított nagykorú gyermekre irányadó szabályokat közvetlenül a kiskorú gyermek tartása után építette be a jogszabályba. Ily módon a továbbtanuló nagykorú gyermek tartására a rokontartásra vonatkozó közös szabályok mellett mögöttesen a kiskorú gyermek tartására vonatkozó rendelkezéseket is értelemszerűen alkalmazni rendelte.
Az általános szabályok között a tartásra való jogosultság sorrendjében életszerű különbséget tett a Csjt.-vel szemben, amikor a kötelezett teljesítőképességének korlátozottsága esetére a kiskorú gyermek igényét előbbre helyezte a nagykorú gyermek igényénél. Utalni kell azonban arra, hogy ezt a szabályt is a joggyakorlat (BH 1999. évi 9. számában 412. szám alatt közzétett jogeset) alakította ki és tette általánossá. A törvényszöveg mégis, talán annyiban szorulna módosításra, hogy a kiskorú gyermek igénye mellett a fogyatékkal élő, vagy tartósan beteg gyermek követelése is megelőzze a tanulmányai folytatása miatt rászoruló nagykorú gyermek jogosultságát. A betegsége vagy fogyatékossága miatt rászoruló nagykorú gyermek ugyanis azonos, kiszolgáltatott helyzetben van, mint a kiskorú, vele szemben tehát az egészséges nagykorú személyekkel szemben indokolt többlet elvárás méltánytalan és teljesíthetetlen feltételeket jelent.
A rokontartás közös szabályai közül ki kell emelni, hogy a Koncepció elvével szemben a Csjk. a tartásdíj %-os megállapításának módját nem ismeri el, és ebben a kérdésben a kiskorú felé sem tesz kivételt. Egyértelműen leszögezi, hogy a tartásdíjat határozott összegben kell megállapítani. A valorizáció biztosítása érdekében azonban lehetőséget teremt a megállapítás olyan módjára, hogy a tartásdíj az öregségi nyugdíj legkisebb összege emelkedésének megfelelően évente külön intézkedés nélkül is módosuljon. Megjegyzendő, hogy a százalékos marasztalás a gazdasági élet változásai miatt az utóbbi időben szinte "kikopott" az ítélkezésből, és azt az európai országok túlnyomó része sem alkalmazza, de a valorizációnak az új törvény által választott módja is megfontolást igényel, mert az nem fejezi ki a gyermek esetében tényleges kívánalmakat.
Fontos közös szabály az is, hogy ha a tartást a bíróság állapította meg, az a személy, akinek a tartásdíjat folyósítják, köteles - a kötelezett egyidejű értesítése mellett - a bíróságon bejelenteni, ha a jogosult tartásra való rászorultsága megszűnt, és az ennek elmulasztásából eredő kárért felel. Ez a rendelkezés a jogalap nélküli gazdagodás címén a tartásra fordított túlfizetett összeg visszakövetelésének tilalmát önálló kártérítési jogcímmel oldja fel.
A kiskorúság és a nagykorúság közötti korhatárt a tartás szempontjából a Ptk. szerinti életkorhoz képest rugalmasabban, és feltétlenül életszerűbben határozza meg. Kimondja a kiskorú gyermeket illető rászorultság vélelmét - ami egyébként a gyakorlatban eddig sem volt kétséges, de törvényi szinten először ugyancsak a Csjk.-ban jelenik meg - és azt is, hogy a vélelem a középiskolai tanulmányokat folytató nagykorú gyermek 20. életévének betöltéséig érvényesül. Ez a rendelkezés figyelemmel van arra, hogy az iskolakezdés időpontja általánosságban a 6. életévnél későbbi időpontra esik, figyelembe veszi egy esetleges betegség, évismétlés lehetőségét, de a négy éven felüli képzési idejű középiskolák befejezésének biztosítását is.
A kiskorú gyermek tartásának módja körében a határozott összeg megállapítása mellett a Csjk. a bírói gyakorlatból iktatta törvénybe a Legfelsőbb Bíróság PK 106. számú állásfoglalását, mely szerint a szülők megegyezésük során megállapodhatnak abban is, hogy a különélő szülő a tartásra kötelezettnek megfelelő vagyontárgy vagy pénzösszeg egyszeri juttatásával tesz eleget. A megállapodás azonban csak akkor érvényes, ha abban meghatározzák azt az időszakot, amelynek tartamára a juttatás a tartást fedezi, továbbá, ha azt a gyámhatóság vagy perbeli egyezség esetén a bíróság jóváhagyta.
Ezzel a jogintézménnyel kapcsolatban azonban - csakúgy, mint a PK 106. számú állásfoglalás során- véleményem szerint elméleti aggályok merülnek fel. A gyermektartásdíjra a törvény egyértelmű szövege szerint a rászorult, tehát a gyermek a jogosult. Az egyszeri juttatással előre kiegyenlített tartásdíj elszámolása viszont már a korábbi gyakorlat szerint is általában úgy történt, hogy a kötelezettség terén azonos státuszú szülők a kérdést a házastársi vagyonközösség megosztása körében rendezték akként, hogy a gondozó szülő tulajdonába került a többnyire legértékesebb vagyontárgy, a közös lakásingatlan meghatározott tulajdoni hányada, és ezáltal a tulajdon értékét kellett elszámolni a tartásdíj összegében. Ebben az esetben viszont világos, hogy a "juttatás" nem a jogosultat, tehát a gyermeket gazdagítja, így a szülők ilyen megállapodása lényegében a tartozásátvállalás fogalmi körébe tartozik, ami felvetheti a tartozásátvállalás szigorúan kötelmi jogi problémáinak a specifikusan családjogi szempontokat előtérbe helyező kérdéseivel való összevetését. Másrészt, ha az átruházás a gyermek nevére történik, a gyermek azzal csak meghatározott feltételek és hozzájárulások mellett rendelkezhetne. Ezek a feltételek azonban nem teszik lehetővé a tulajdonába került ingatlan vagy ingatlanrész eladását, a törvényes korlátok mellett döntően azért sem, mert az adott esetekben jellegzetesen a gyermek azt az ingatlant szerzi meg, amely egyben a lakóhelyéül is szolgál, tehát a mindennapi életvitelét biztosító vagyoni hozzájárulást a tulajdonjog ténye nem jelent.
Mindezek az aggályok a törvény egyösszegű kiegyenlítésére kötött egyezség jóváhagyása esetén fokozott és körültekintő bizonyítást, kontrollt követelnek arra nézve, hogy a gondozó szülő jövedelmi- vagyoni viszonyai, anyagi háttere és felelősségtudata mellett a megállapodás nem sérti-e a gyermek megfelelő ellátásához fűződő alkotmányos érdeket. Világosan látszik ugyanis, hogy a fenti szabály ellentétben áll a tartási szolgáltatás alimentációs jellegével, de adott tényállású, ritka esetekben ez a megoldás megfelelő lehet. Fontos követelmény azonban azoknak az adatoknak a rögzítése, melyeket a megállapodásnál irányadónak tekintettek, az érdeksérelmet ugyanis az előre nem látható körülményváltozások esetén a tartásdíj utólagos megállapításának lehetősége hárítja el.
A bírói gyakorlat jelenik meg a törvénynek abban a rendelkezésében is, hogy a szülő (más kötelezett nem!) kiskorú gyermeke tartására a saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles. Ismétlődő teljesítő-képtelenségi problémák tették szükségessé a BH 1996/11. számában 591. szám alatti közzétett eseti döntésének a meghozatalát. A döntés enyhítette és finomította a Csjt. 69/A. §-ának (1) bekezdését, eszerint ugyanis a "szülő saját szükséges tartásának rovására" is köteles volt helytállni a gyermek tartásáért, akár a teljes ellehetetlenülése árán is. Ez az előírás amellett, hogy a szülővel szemben irreális elvárást tartalmazott, de végrehajthatatlan is.
Sok vita volt abban a kérdésben, hogy valójában mi tartozik a gyermek indokolt szükségletei körébe. Ezt eseti döntésekkel a Legfelsőbb Bíróság nagyjából meg tudta határozni, de emellett előtérbe került a bíróság mérlegelési jogköre. A törvény szövegéből taxatívnak látszó, de emellett eseti értelmezést is kívánó felsorolás egyértelmű választ ugyan szintén nem ad a probléma részleteire, de kiindulás lehet az alimentációs szolgáltatások körének pontosításához.
A korhatárt illetően a nagykorú gyermek esetében - összevetve a XXIX. Polgári Elvi Döntés keretjellegű szempontrendszerével - talán szigorítás az a rendelkezés, hogy a szülő a 25. életévét betöltött gyermekének tartására csak rendkívül indokolt esetben kötelezhető. Ezzel azt is kifejezésre juttatja a törvény, hogy a jelenlegi felsőoktatási képzési rendszerben szülői tartásra az alap- és mesterképzés az a fokozat, ami a választott pályán anyagi támogatásra okot adó módon az önálló életvitelhez alapot nyújt.
Erkölcsileg is fontos, új szabálynak ítélem meg a Csjk.-nak azt az előírását, hogy a továbbtanuló nagykorú gyermeknek a szülőt továbbtanulási szándékáról tájékoztatnia kell. A nagykorú továbbtanulása szülői hozzájárulástól nem függ, de a tartási kötelezettség fennállása a szülő számára olyan lényeges, az életvitelére is esetleg kiható anyagi következményekkel jár, ami a terheit jelentősen növelheti, ezért az ilyen követelés előzetes jelzés nélküli, váratlan előterjesztése a szülő méltányos érdekeit sérti. A tájékoztatás elmaradásával hozott egyoldalú döntés a szülői státusz negligálásával - véleményem szerint - megfelelő tényállás mellett az érdemtelenség jogkövetkezményével is járhat.
A továbbtanuló nagykorú gyermek érdemtelenségével kapcsolatban a Csjk. a nagykorú személy tartásra való általános érdemtelenségi okokon felül lényegében a XXIX. Polgári Elvi Döntés szempontjait tartja fenn, azzal a kiegészítéssel, hogy a kapcsolattartás indokolatlan megtagadása szintén az érdemtelenség alapjául szolgálhat. A bírói gyakorlatban számos ügyben merült fel annak szükségessége, hogy az ilyen gyermeki magatartást az értékelés körébe lehessen vonni, természetesen a felek kölcsönös viszonya alakulásának függvényében.
III. Nem hagyható szó nélkül azonban a törvény két olyan új rendelkezése, mely alapvetően, elvi szinten vitatható.
A Csjt. 68. §-ának (1) bekezdése a tartási igény visszamenőleges érvényesíthetőségét a (2) bekezdésben írt kivétellel 6 hónapban rögzíti. A Csjk. ezt a határidőt nem tartalmazza, amiből következik, hogy a tartási követelés az általános elévülési időn belül bármikor előterjeszthető.
A törvényes tartás lényege, hogy az a folyamatos életvitelt biztosító, időszakonként teljesítendő szolgáltatás. A törvényes tartási jog fennállásának feltétele a rászorultság, tehát az ellátatlanság. Álláspontom szerint tehát ha a jogosult határidő nélkül, az elévülési időn belül, esetleg évekre visszamenően érvényesíti az igényét, abból egyrészt a rászorultságának hiányára és felhalmozási szándékára lehet következtetni, másrészt - kiskorú gyermek esetén - a bizonyítás körében támaszt megoldhatatlan feladatot a tartásra kötelezett szülők teljesítőképessége, illetve a gyermek tényleges szükségletei tárgyában. A visszamenőleges jogérvényesítés határidejének rövidebb időszakra korlátozása ezért elengedhetetlen.
A Csjk. 3.219. §-ának (3) bekezdése kimondja, hogy ha a különélő szülő háztartásában hosszabb időt tölt folyamatosan a gyermek, vagy a különélő szülő a gyermek tartásáról egyéb módon természetben gondoskodik, akkor az érintett időszakra a gondozó tartásdíjat nem követelhet. A kérdés itt az, hogy mi tekinthető "hosszabb idő"-nek, mert ez a megfogalmazás a tartásdíj fizetési kötelezettség elhárítása érdekében könnyen értelmezhető úgy, hogy az időszakos kapcsolattartás - ami akár több hét is lehet - a különélő szülőt az adott időre mentesíti a pénzbeli tartás alól.
A tartásdíj azonban - alimentációs jellegéből adódóan - a folyamatos ellátást biztosítja, és bár időszakokra megállapítva teljesítendő, természeténél fogva átalány-jellegű is. A gyermek gondozása, ellátása nem minden hónapban jelent azonos összegű kiadást, a folyamatos lakhatás, a fűtés, iskoláztatási költségek, külön tanulmányok, orvosi költségek stb. időszakonként jelentős többletterhet jelentenek. Ilyen kiadások az időszakos kapcsolattartás során nem merülnek fel, azokat a gondozó szülőnek kell fedeznie akkor is, ha a különélő szülő pár hétig a gyermek élelmezéséről gondoskodik, esetleg néhány szezonális ruhaneműt vásárol neki, vagy utaztatja. Az időszakos kapcsolattartás idején az élelmezést meghaladó mindennapos juttatások - álláspontom szerint - ajándéknak tekintendők, hiszen azok biztosítása a gondozó szülő feladata, a luxuskiadások pedig a tartásdíjtól függetlenül ítélendők meg. Éppen ezért a "hosszabb idő" definícióját a félreérthető törvényszöveggel szemben csak úgy lehet értelmezni, hogy az a szokásos időtartamú időszakos kapcsolattartás idején a tartásdíj fizetése alól a kötelezettet nem mentesül.
Végezetül, mintegy összefoglalásként egyet kell érteni a Koncepciónak azzal az álláspontjával, hogy az abban felsorolt érvrendszer indokolttá tette a családjognak a Polgári Törvénykönyvbe való integrálását. Ezt a törvény megvalósította.
IV. A polgári jog hagyományos anyagától eltérő különbözőségeket a Harmadik Könyv Első Része az Alapelvek között emeli ki, melyek a családjog vezérlő eszméit: a családi kapcsolatok védelmét, a gyermek érdekeinek a védelmét, a házastársak egyenjogúságának elvét és a méltányosság elvét fogalmazzák meg. Ezek az alapelvek a Csjk. valamennyi rendelkezését áthatják és meghatározzák az egyes szabályok helyes értelmezését.
Ami a Ptk. egészét illeti, a jogi szakma szereplőinek túlnyomó része egyetért abban, hogy a törvény jelenlegi formájában számos hibát, következetlenséget és ellentmondást tartalmaz, továbbá a jogszabály szövege is pontosításra, finomításra szorul. Ez vonatkozik a családjogra is, bár ismételten hangsúlyozom, hogy messze nem a publicitás szerinti, aránytalanul eltúlzott mértékben.
A családjognak a gyermektartásdíjra vonatkozó rendelkezései azonban állandóságot mutatnak, amennyiben alapvetően a szülői felelősség követelményére épülnek, ez pedig olyan szilárd alapelv, elsődlegesen erkölcsi kötelezettség, melyet a család instabilitása, strukturális változásai nem érinthetnek.
A törvénynek a gyermektartásdíjra vonatkozó szabályai szigorúan a feltétlen szülői felelősség mentén haladnak, annál sem többet, sem kevesebbet nem írnak elő. Véleményem szerint ezért a gyermektartásdíjnak a Rokontartás részeként kodifikált törvényi szabályai legfeljebb kisebb módosításokat viselnének el, de azok a jelenlegi formában is megfelelően szolgálják a jogalkalmazás, és természetesen az értelmezéssel megvalósuló további jogfejlesztés lehetőségét. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bencze Lászlóné ny. legfelsőbb bírósági tanácselnök
Visszaugrás
