A római jogon szocializálódott kontinentális európai államok magánjogi és családjogi törvényeiben évszázadok óta általános jogelv az egyenesági - beleértve a felmenő és a lemenő - rokonok felé fennálló tartási kötelezettség, amely nemcsak a szülő-gyermek, illetve gyermek-szülő kapcsolatban, hanem a távolabbi le- és felmenők viszonyában is fennáll.[1] Ez alól csak egy-egy elszigetelt kivétel van, így például az új holland polgári törvénykönyv eltörölte a tartási kötelezettséget a nagyszülő és az unoka között. A kontinentális európai államokban a tartási kötelezettség tekintetében alapvetően a "vérségi elv" dominál, amiből az következik, hogy bizonyos speciális kivételektől eltekintve (pl. örökbefogadott gyermek, házastárs) a vérrokonok felé áll fenn tartási kötelezettség, ezzel szemben például a mostohagyermek és a mostohaszülő tartásának általában nincs jogi alapja.[2] A szorosan összefonódó rokonságból a kiskorú gyermek mint tartásra jogosult priorizált helyzete rajzolódik ki, de bizonyos feltételek fennállása esetén a nagykorú rászoruló gyermekkel szemben tartási kötelezettség is megfogalmazást nyert.[3]
A római jog által kevésbé befolyásolt skandináv és angol-amerikai jogban merőben eltérő jogfejlődésnek lehetünk tanúi. Ezekben az államokban a magánjogi értelemben vett tartási kötelezettség csak a XX. században alakult ki, a rászoruló közeli rokonok eltartása korábban inkább csak erkölcsi kötelezettségként fogalmazódott meg, ezért a szegénysorsúak iránti állami szerepvállalás hosszabb múltra tekint vissza, és a tartáshoz való jog is nagyrészt szociális-közjogi elemekkel volt átitatott. A mai értelemben vett magánjogi tartás jogosulti köre a skandináv és az angol-amerikai jogrendben sokkal szűkebb a kontinentális jogrendekéhez képest, hiszen az előbbiek alapvetően csak a szülőnek a kiskorú gyermekével szembeni, valamint a házastársak egymás közötti tartási kötelezettségét alakították ki azzal, hogy a családi tartás kiterjed a mostohagyermek tartására is, amennyiben a szülők háztartásában nevelkedik.[4] Ebből következően a skandináv államokban és Angliában egyáltalán nem ismert a nagykorú személyekkel szembeni tartási kötelezettség, így a nagykorú gyermekkel, a szülőkkel tartás vagy más felmenőkkel szembeni tartás sem, a nagykorú személyek rászorultságuk esetén - jogi értelemben - csak magukra vagy a társadalombiztosítási ellátásokra számíthatnak.[5] Ugyancsak ismeretlen a távolabbi rokonok, így az unokák és a testvérek irányában fennálló tartási kötelezettség.
A fenti, szekularizált (modern) jogrendszerekhez képest a tartásra jogosultak és kötelezettek rendje tekintetében több szempontból sajátos irányt képviselnek a tradicionális-vallási jogrendszerek. Így például az iszlám jogban (saría) a tartási kötelezettség házasságon vagy vérségi kapcsolaton alapulhat: a házastársi tartás mellett a vérségi kapcsolatban ismert a gyermek-, az unoka-, a szülő- és nagyszülőtartás, továbbá bármely szűkölködő rokon tartása is.[6] A kiskorú gyermekek tartása az apa kötelezettsége. Az apa fizetésképtelensége vagy halála esetén az anya és annak családja vagy az apai nagyapa köteles a gyermekek tartásáról gondoskodni.[7] A gyermektartási kötelezettség általában minimálisan a serdülőkorig (fiúgyermeknél 15, leánygyermeknél 9 éves korig!), de fiúgyermek esetén legkésőbb a munkaképesség eléréséig, leánygyermek esetén legkésőbb a házasságkötéséig terheli az apát. A serdülőkort elért, de tanul-
- 15/16 -
mányait folytató gyermek csak akkor jogosult a tartásra, ha az iszlám hitrendszert (aqidah) tanulmányozza; ha a gyermek világi foglalkozás (kifayah), mint például az orvostudomány, műszaki ismeretek stb. elsajátítását választja, az apa eldöntheti, hogy folytatja-e a gyerektartás fizetését.[8] A munkaképes és pubertást elért fiúgyermek tartására az apa már nem köteles, még akkor sem, ha gyermek munkanélküli. A serdülőkorú, de még nem házas lánygyermek tartására az apa a saját háztartásában köteles, a különélő hajadon lánygyermekről csak indokolt esetben (pl. szülők válása) kell gondoskodnia.
Végül a vegyes (tradicionális-modern vagy szekularizált-vallási) jogrendszerek tartásra jogosulti és kötelezetti sajátosságainak szemléltetésére jó példa a modern hindu jog, mely a tradicionális hindu jog (dharma) és az angolok által importált nyugat-európai jog keresztezése (anglo-hindu jog). A modern hindu jogban rászorultsága esetén a nagykorú gyermek is jogosult lehet a tartásra. Ennek hátterében a tradicionális hindu jogból származó "egyesült" vagy más néven "oszthatatlan" család (joint or undivided family) koncepciója áll. Az egyesült családot a közös férfi elődtől származó férfiak, valamint azok feleségei - beleértve az özvegyeket is - és hajadon lányaik alkotják, melynek élén a mindenkori legidősebb élő férfi, a karta áll.[9] A modern hindu jogban vélelem szól amellett, hogy minden hindu család egyesült család.[10] Az egyesült családon belül rászorultság esetén a család minden tagja jogosult a tartásra; mivel a nők önálló, elkülönült vagyonnal nem rendelkeznek, így szükségszerűen tartásra szorulnak. Az egyesült család koncepciójából következik, hogy a családon belül a legközelebbi férfi köteles a rászoruló családtagokról gondoskodni: elsősorban a férj köteles tartani a feleségét és a gyermekeit, ha azonban a férj a házastárs és a gyermekek eltartására nem képes, az apósra hárul ez a felelősség.[11]
A magyar jog fejlődése a nagykorú gyermek tartására irányadó szabályok tekintetében a kontinentális európai államok jogrendszerének klasszikus útját járta be.
A XX. század elején a bírói gyakorlat azt az álláspontot képviselte, hogy a szülő gyermektartási kötelezettsége addig tart, amíg a gyermek rászorul, a rászorultság pedig rendszerint a gyermek nagykorúságának elérésével megszűnt, hiszen ekkortól elvárható volt tőle a keresőképesség.[12] Ez alól csak azok a kirívó esetek képeztek kivételt, amikor a nagykorú gyermek önhibáján kívül képtelen volt gondoskodni a tartásáról, így például ha szellemi és/vagy testi fogyatékos volt.[13]
A XX. század második harmadában a kúriai gyakorlat kitágította a szülőnek a nagykorú gyermek felé fennálló tartási kötelezettségét. Ennek megfelelően a szülőnek a nagykorú gyermek eltartására vonatkozó kötelezettsége nemcsak a gyermek testi vagy lelki fogyatékossága esetében, hanem akkor is fennállt, ha arra a szülő vagyonilag képes volt, és a keresőképes gyermek megfelelő kereset hiányában és vagyontalansága miatt a maga erejéből megélni nem tudott.[14] Így a leánygyermek férjhezmeneteléig, illetőleg ha férjhez nem ment, legfeljebb 24 éves koráig igényelhette a tartást szülőjétől.[15] A Kúria egyik eseti döntésében pedig kimondta, hogy "az anyagi jog szerint az atya, ha arra vagyonilag képes, nagykorú fiát eltartani köteles, ha az megfelelő kereset hiányában és vagyontalansága miatt a maga erejéből megélni nem tud. A tartás kiszolgáltatásának erkölcsi és jogi kötelezettsége alól az atyát az a körülmény sem menti föl, ha a fiának a cipészmesterség folytatásához megkívánt képesítés megszerzését lehetővé tette, ha képesítése dacára gyermeke rajta kívül álló körülmények miatt nem keres annyit, amennyi életszükségleteinek fedezésére feltétlenül szükséges."[16]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
