"[...] az új Alaptörvény barátai és kritikusai között is vélhetően nagyon sokan vannak, akik nem sorolhatók be egyrészt a kritikátlan támogatók, másrészt a teljes elutasítók közé."
A 2010-2011-es magyarországi alkotmányozásnak nemcsak az volt a sajátossága, hogy a politikai közösség együttélésének alapvető szabályait egyetlen párt alkotta meg - elsősorban saját értékei és érdekei egyoldalú érvényesítésével -, hanem az is, hogy az új alkotmánnyal kapcsolatos szakmai viták legnagyobb részére az Alaptörvény elfogadása után került sor. Amíg azonban az egypárti alkotmányozás alapvető erkölcsi problémája - vagyis "a politikát kell a törvényekhez igazítani, nem a törvényeket a politikához" elv[1] megsértése - utólag csak nagyon nehezen orvosolható, az alkotmányozási folyamat ésszerűtlenségét - tekintettel arra, hogy az érveket mindig a döntés előtt célszerű megfontolni - némileg ellensúlyozhatják a legalább utólag lefolytatott viták, illetve az alkotmányozásra vonatkozó magyarázatkísérletek. Amikor ezek egy részét szemügyre veszem, fontos megjegyeznem, hogy csak kevés elméleti igényű értelmezés született az elmúlt évek hazai alkotmányos változásairól, ami nem is meglepő, hiszen ezek a folyamatok épp csak lezárultak - amennyiben lezárultak egyáltalán. Azt is meg kell jegyeznem, hogy bár szándékom szerint elsősorban az alkotmányjogi diskurzus reflexióit kívánom vizsgálni, az Alaptörvénnyel kapcsolatos elméleti konstrukciók nem korlátozódnak alkotmányjogi szempontokra: azokban másfajta elvi keretek, illetve más típusú érvek is megjelennek. Fontos megjegyeznem azt is, hogy az alábbiakban nem személyeket vagy egyéni teljesítményeket kívánok minősíteni, hanem teoretikus felfogásokat, irányzatokat próbálok azonosítani, jóllehet az értékelés e dimenziói nyilván nem választhatók szét élesen egymástól. Egyes szerzők véleménye pedig időközben változhatott, árnyaltabbá válhatott - érdemes megfigyelni például, hogy a negyedik alaptörvény-módosítás még a 2010-2011-es alkotmányozás több hívét is elbizonytalanította, s így olyanok is egyre több kritikát engedtek meg maguknak, akik korábban inkább az Alaptörvény hazai és külföldi bírálatokkal szembeni védelmét tartották fő feladatuknak.
A vizsgált elméleti megközelítések közös jellemzője, hogy az Alaptörvény, illetve az azt követő magyar alkotmányfejlődés értelmezésére, elméleti igényű magyarázatára törekedtek. E felfogások osztályozására leginkább az a fajta kategorizálás lehet alkalmas, amelyet többen is javasoltak, az Alaptörvényhez való szakmai viszonyulás alapján. Tóth Gábor Attila szerint például az Alaptörvény értékelése végletesen megosztotta a hazai alkotmányjogász-szakmát, ami - szemben a rendszerváltás óta eltelt időszakkal, amelyet az alapvető alkotmányos értékek körüli konszenzus, illetve az annak keretei közti szakmai vita jellemzett - szinte már kizárja az értelmes diskurzus lehetőségét a szembenálló felek között. Amíg ugyanis az egyik oldalon az új alkotmány "apologétái" állnak, akiket az köt össze, hogy az Alaptörvény elfogadási módjának, illetve értékrendjének igazolására törekszenek, addig a másik oldalon olyan "destruktívak" találhatók, akik "eljárási és tartalmi szempontból is elutasítják az alaptörvény kiépülő rendszerét, vagy normatív értelemben lényegében nem is tartják alkotmánynak".[2] Ez a felosztás gyorsan ismertté vált, és többen is alkalmazták.[3]
Az Alaptörvény megítélése Jakab András szerint is megosztotta a hazai alkotmányjogász szakmai közösséget, de ő kifinomultabb csoportosítást alkalmaz: a "támogatók" és az "elutasítók" körében ugyanis olyanokat is megkülönböztet, akikre az Alaptörvény körüli vitákban egyfajta kritikai-jogdogmatikai attitűd a jellemző. Jakab szerint a hagyományos, általa több szempont szerint jellemzett irányzatok - mint amilyen az ún. "szövegpozitivizmus" és az "aktivizmus", illetve a német államtani vagy az angolszász politikai filozófiai gondolkodásmód - "elbizonytalanodtak". Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a változásokat nem saját fogalmi kereteik szerint értelmezték, hanem inkább az volt a jellemző, hogy a tradicionális alkotmányjogi szemlélet - kényszerűen - összeolvadt az alkotmányelméleti megközelítésmóddal.[4]
A legújabb hazai alkotmányfejlődés támogató versus kritikai értékelése megfelelő elemzési keret az Alaptörvénnyel kapcsolatos elméleti reflexiók átte-
- 62/63 -
kintésére, ám én inkább a magyarázatkísérletek - s nem egyes szerzők - értékelésére törekszem. Nemcsak azért, mert az "apologéták-destruktívak" dichotómia alkalmas lehet egyes szerzők megbélyegzésére (Tóth Gábor Attila például idézett könyvében erős erkölcsi rosszallással illeti az apologéták álláspontját, hiszen nézete szerint maga az új alkotmány is "immorális", amely tisztességtelen eljárásban született, és nem kezeli egyenlőként a polgárait),[5] hanem azért is, mert az új Alaptörvény barátai és kritikusai között is vélhetően nagyon sokan vannak, akik nem sorolhatók be egyrészt a kritikátlan támogatók, másrészt a teljes elutasítók közé.
Amint utaltam rá, az új Alaptörvény értékrendjével való teljes, azaz lényegében véve kritikátlan azonosulás igen ritka.[6] Megjelentek viszont olyan közlemények, amelyek valóban apologetikusnak tekinthetők, mert céljuk az Alaptörvény egészének vagy egyes alapintézményeinek igazolása, illetve a különböző kritikákkal szembeni megvédése volt.
Az Alaptörvény értékrendjét és/vagy intézményeit igazolni igyekvő, azokkal többé-kevésbé azonosuló szerzők egy része azért támogatja az új alkotmányt, mert abban saját korábbi elképzeléseinek legalább részbeni megvalósítását látja. Az ide sorolható nézetek az alkotmányjogi diskurzus perifériájától a markáns politikai álláspontok képviseletéig terjednek. Gyakori például, hogy a történeti alkotmányról szóló fejtegetések jellegüket tekintve politikai következtetésekhez vagy politikai igények támasztásához vezetnek (mint például Magyarország ún. védhatalmi státusának követelése a határon túli magyarok felett). E felfogások lényegében a Fidesz-kormány alkotmányozóinak érvrendszerét használják, amikor az új Alaptörvény szükségességét a régi, "paktumok által" alakított, a "diktatúra utolsó országgyűlése által elfogadott" alkotmány legitimációs és demokratikus deficitjével magyarázzák. E felfogások szélsőségesebb formája szerint azért is indokolt volt az Alaptörvény megalkotása, mert az 1989-es alkotmányos konstrukció végső soron a polgárok "kifosztásához" vezetett. Az új Alaptörvény ezzel szemben a történeti alkotmánnyal való jogfolytonosság alapján áll, értékrendjét tekintve pedig természetjogi alapokon nyugvó állam- és közösségszemléletet tükröz.[7] Bár mind a jogfolytonosság, mind a közösségelvű értékrend gyakran jelent hivatkozási alapot, ezen állítások elméleti igényű kifejtésére eddig nem került sor. Az Alaptörvény politikai-ideológiai hátterének ismeretében (gondolva például a történeti alkotmány vívmányaira és a Szent Koronára való utalásra vagy az új alkotmány historizáló elnevezésére) pedig különösen az meglepő, hogy az új alkotmányos rezsim hívei eddig nem álltak elő a történeti magyar közjog folytonosságára építő általános vagy összefüggő elmélettel. Ennek azonban alighanem mélyebb okai vannak. Így megemlíthető, hogy a történeti alkotmány az elmúlt években - sőt, évtizedekben - nem tartozott a sokat és sokak által kutatott témák közé; ha úgy tetszik, az ezzel kapcsolatos tudás igen korlátozott (úgy tűnik, sokszor azok körében is, akik pedig erre építik az Alaptörvénnyel kapcsolatos véleményüket). Másrészt azon kevesek, akik a történeti közjoggal vagy a második világháború előtti közjogtudománnyal valóban behatóan foglalkoznak (mint például Schweitzer Gábor),[8] kevéssé látszanak támogatni a történeti alkotmányhoz való visszatérést, különösen nem az említetthez hasonló politikai alapon. Végül, egy ilyen irányzat kifejlődése ellen szólhatott az is, hogy a 2011. évi Alaptörvénynek valójában vajmi kevés köze van az 1944 előtti magyar közjogi hagyományhoz; valamint az, hogy a történeti alkotmánnyal való jogfolytonosság állítása abszurd, igénye pedig összeegyeztethetetlen a modern európai alkotmányosság értékeivel. Itt jegyzem meg, hogy - szerencsére - nincs olyan komolyan vehető irányzat (vagy akár csak szerző), aki nyíltan a történeti alkotmányhoz való teljes vagy határozott visszatérést propagálná - monarchikus államformával, korporatív kétkamarás parlamenttel vagy a Szent Korona egykori országaira és tartományaira kiterjedő területi igényekkel.
Inkább pragmatikus, semmint teoretikusan megalapozott legitimációs álláspont az, amely az Alaptörvény egyes intézményeit, eljárásait vagy módosításait kívánja megvédeni a kritikáktól;[9] gyakran a hazai alkotmányfejlődés sajátosságaira hivatkozva, vagy éppen arra utalva, hogy az Alaptörvény egyes megoldásaira külföldön is vannak példák.[10] Ezek közül való az 1958. évi francia alkotmány megszületésének körülményeire való hivatkozás, ugyanis azt a folyamatot ugyancsak heves politikai reakciók kísérték. Az érv lényegében annyi, hogy a kezdeti heves tiltakozások ellenére idővel mindenki elfogadta az alkotmányt, azaz egy alaptörvény legitimitását csak megfelelő idő elteltével, illetve működési tapasztala-
- 63/64 -
tok birtokában érdemes megítélni.[11] A tempus omnia sanat típusú, kissé cinikus érven alapuló állásfoglalások azt hangsúlyozzák, hogy az Alaptörvényt a szükséges szavazataránnyal fogadták el, ezért legitimációs problémák fel sem merülhetnek.
A francia alkotmányfejlődéssel való párhuzam felettébb ingatag. Bár az 1958-as alkotmányozást valóban kísérte az akkori francia ellenzék részéről félelem az alkotmányos demokrácia lebontásától - s De Gaulle diktatúrájától -, a helyzet mégis alapvetően különbözött a 2010 utáni magyartól: az Ötödik Köztársaság alkotmányát ugyanis népszavazásra bocsátották, ami semlegesítette az alkotmány-előkészítés zárt folyamatával, illetve legitimációjával szembeni bírálatokat, míg tartalmi kérdésekben inkább csak potenciális veszélyektől tarthattak sokan, amelyek jelentős részben érthetőek voltak egy olyan társadalmi közegben, amelyet átitatott a polgárháborútól való félelem.[12] Ezzel szemben Magyarországon a politikai erők közti konszenzus teljes hiányát - s ezzel az Alaptörvény eredendő legitimációs hibáját - aligha orvosolhatta a "nemzeti konzultáció" értelmetlen és hatástalan mechanizmusa, míg az új magyar alkotmánnyal szembeni bírálatok egy része nem csupán lehetséges kockázatokra, hanem az alkotmányos demokrácia tényleges sérelmeire - ha úgy tetszik, megvalósult problémáira - irányult.
Az Alaptörvény legitimációs problémáira olyan válasz is született, amely mélyebb, elméleti igényű magyarázatot kívánt adni annak a felfogásnak az alátámasztására, hogy csak az idő döntheti el, hogy az új alkotmányt a nép elfogadja-e vagy sem. Eszerint az alkotmány legitimációja nem valamely eljárás szabályainak érvényesüléséből vagy bizonyos tartalmi elemekből következik, hanem "sokkal inkább köthető ahhoz a képességhez, hogy befolyása van az élet valóságos körülményeinek meghatározására és szabályozására".[13] Az ezt az álláspontot képviselő Csink Lóránt és Fröhlich Johanna emellett az Alaptörvény vallásos utalásait is védelmébe veszi: arra hivatkoznak, hogy ilyen rendelkezések több más európai alkotmányban is vannak; hogy a semlegesség elvének pontos tartalma vitatott; és végül, hogy ezek az utalások nem csupán vallásos, hanem kulturális tartalmat is hordoznak.[14]
Az a nézet azonban, amely szerint egy alkotmány csak alkalmazásának hosszú ideje alatt szerezhet megfelelő legitimációt magának, bármely inherens alkotmányos érték tagadását is magában hordozza[15] - kiválóan lehetne így érvelni például egy oktrojált alkotmány mellett (mint ami tulajdonképpen ilyenformán meg is történt), hiszen eszerint akármi is egy alaptörvény tartalma, csak idővel dől majd el, hogy általános elfogadást nyert-e vagy sem. De az alkotmányozás speciális eljárására sem lenne szükség, ha maga a folyamat nem szorulna legitimációra. Az Alaptörvény vallásos tartalmú rendelkezéseinek igazolási kísérlete pedig - amely, szemben Sólyom Péter idézett recenziójának címével, szerintem messze nem tekinthető egy keresztény alkotmányelmélet rendszeres kifejtésének - önellentmondásnak tűnik egy olyan elméleti konstrukcióban, amely az alkotmány szimbolikus tartalmát a rendelkezései körül kialakítható társadalmi konszenzus alapján kívánja értékelni, ahogyan az a hivatkozott műben történik.[16]
Egyes szerzők szerint az Alaptörvény elfogadása, illetve az újabb magyar alkotmányfejlődés csupán egy újfajta alkotmányos narratíva megjelenését jelenti. Szerintük nincs másról szó, mint hogy Magyarországon 1990 után egyrészt sajátos elitista demokrácia alakult ki, amely a formális jogállamiság és a legalitás elvein alapult,[17] másrészt az individualista értékek domináltak, ezzel szemben az új alkotmányos narratíva a közösségelvű társadalomszervezés elvi alapjain áll,[18] s ennek nyomán fordul olyan értékrendszerekhez, mint például a természetjog.[19] Több tekintetben is ebbe a körbe sorolható az a számos jel szerint kifejezetten legitimációs célzattal született angol nyelvű "kommentár",[20] amely igen korán, az Alaptörvény legintenzívebb hazai és nemzetközi bírálatainak idején jelent meg, hogy "objektív" információkkal szolgáljon az új magyar alkotmányról. Ahogy arra már más is rámutatott,[21] a kötet műfaját tekintve valójában nem is kommentár, hiszen megfelelő alkotmányos joggyakorlat hiányában nem is vállalkozhatott annak magyarázatára, és nem is vállalkozott az alkotmányszöveg rendszeres tárgyalására, illetve értelmezésére. Több tanulmány nem is tartalmaz közvetlen igazolást, hanem inkább a szöveg egyszerű reprodukálására vagy a korábbi szabályozástól való eltérések bemutatására irányul. Ehhez hasonlóan, az Alaptörvény és a 2010 utáni alkotmányfejlődés legalábbis közvetett igazolásának tűnnek azok a művek, amelyek semlegesen, szenvtelenül tárgyalják az utóbbi évek alkotmányos változásait.[22] A semleges, távolságtartó elemzési módszer általában erényt jelent, ám az Alaptörvénnyel szemben felhozott legfontosabb bírálatok figyelmen kívül hagyása mégiscsak azt sugallja, hogy az új alkotmány csupán egy a modern alaptörvények közül; főleg, ha esetleg arra is
- 64/65 -
történik utalás, hogy a magyar alaptörvényben alkalmazott megoldások mindegyikére van nemzetközi példa.[23]
Álszent dolog azonban egyes intézmények vagy megoldások nemzetközi példáiról beszélni, miközben az európai intézményektől kezdve az emberi jogi szervezeteken keresztül a nemzetközi szakmai és politikai közvéleményig általános kritikával illették a szereplők a magyar Alaptörvényt. Épp az egyoldalú alkotmányozás, a semleges intézmények politikai megszállása, az alkotmányszöveg napi politikai érdekeknek megfelelő módosítgatása tette hiteltelenné azokat a hivatkozásokat, amelyek a brit, a francia vagy egyes skandináv országok valamely hasonló részszabályozására hivatkoztak. Továbbá, aligha ellensúlyozhatták a valós és nagy részükben megalapozott bírálatokat az olyan körülmények, mint hogy egyes nemzetközi szervezetek Magyarországról szóló jelentéseiben - ahogy az elkerülhetetlen minden hasonló típusú monitoringtevékenység esetében - többször is előfordultak kisebb tévedések, pontatlanságok, vagy hogy alkalmanként nyilván a legtekintélyesebb testületeknek (mint a Velencei Bizottságnak vagy az Európai Bizottságnak) sem volt igaza.
Az Alaptörvény közjogi rendszerének közvetett igazolási kísérlete volt a nemzetközi szakirodalomból ismert, ún. politikai alkotmányosság hazai adaptációja a 2010 utáni alkotmányos változások magyarázatára. Az angolszász politikai, illetve jogfilozófiában az 1970-es legvégén megjelent,[24] majd időre-időre újra felmerült elmélet egyik központi tétele, hogy a legfontosabb közösségi döntéseket a demokratikus intézményeknek kell meghozniuk, ahelyett, hogy az ilyen kérdésekben végső soron a "bírói állam" vagy a túlságosan kiterjesztett bírói felülvizsgálat határozna. Magyarországon egyes szerzők az irányzatnak azt a modern változatát vették át, illetve igyekeztek a 2010 utáni magyarországi helyzetre alkalmazni, amely az alkotmánybíróságok mint végső döntéshozók hatékonyságát és legitimitását egyaránt megkérdőjelezte.[25] Az alapjogi bíráskodáson keresztül és más módon kiterjesztett bírói felülvizsgálatot preferáló, ún. jogi konstitucionalistákkal szemben ez a felfogás tehát a hangsúlyt a többségi elven alapuló demokratikus intézmények működésére helyezi. A politikai alkotmányosság hazai irányzata[26] azért jelenti az Alaptörvény rendszerének közvetett igazolását, mert lényegét tekintve ez a magyarázatkísérlet is azzal érvel, hogy Magyarországon csupán az alkotmányos narratíva változott, amennyiben elmozdulás történt az alkotmánybíráskodás dominanciája - azaz a jogi konstitucionalizmus - felől a többségi elvű demokrácia - vagyis a politikai alkotmányosság - irányába, ami ráadásul - amint azt a nemzetközi szakirodalmi viták is bizonyítják[27] - nagyon is valós és legitim folyamat. Az olyan alkotmányos változások, mint a közpénzügyi törvények kivétele a bírói alkotmányvédelem köréből vagy a korábbi alkotmánybírósági határozatok hatálytalanítása így mindjárt nem az alkotmányosság alapvető korlátozásaként, hanem csupán a konstitucionalizmus egyik formájának érvényesítéseként (egészen pontosan a politikai alkotmányossággal szembeni akadályok lebontásaként) kerülnek értelmezésre.[28]
Felettébb kétséges azonban annak a kísérletnek a sikere, amely a politikai alkotmányosság elméletét hívja segítségül a magyar alaptörvény igazolásához. Először is, Magyarországon alapvetően nem a politikai, demokratikus és többségi jellegű, illetőleg a semleges, (alkotmány)jogi elven alapuló intézmények és eljárások versengéséről volt szó, hanem a közhatalom kisajátításának kísérletéről, a kormányzati többség hatalmi monopóliumának megalapozásáról. Az Alkotmánybíróság mint tényleges ellensúly kiiktatása (számos más intézményi változással együtt) e folyamat eszköze, illetve következménye volt, nem pedig egy - az eddiginél demokratikusabb - döntéshozatali mechanizmus kialakítását szolgálta. Továbbá, a politikai alkotmányosság elméletének - eredeti formájában - a központi érve az volt, hogy a többségi elven működő intézmények legitimációja erősebb, mint a bíróságoké, mégpedig azért, mert az aktuális politikai többség szabadverseny eredményeként jött létre, és a választók előtt (politikai) felelősséget visel a működéséért. Magyarországon azonban az Alaptörvény rendszere - az egyoldalúan megalkotott keretekkel (például választási szabályokkal) vagy a független intézmények megszállásával - részben éppen azokat az alapokat gyengítette meg, amelyekre a politikai konstitucionalizmus elképzelése épül, és amelyek egyébként érvelésének erejét adják.
Konstruktívnak nevezem az Alaptörvény (és közjogi rendszerének) olyan felfogásait, amelyek arra keresik a választ, hogy az új alkotmányos rendszerben
- 65/66 -
hogyan biztosíthatók a modern európai konstitucionalizmus, illetve jogállamiság értékei. Megközelítésük "konstruktívnak" tekinthető annyiban, amennyiben "kreatív" alkotmányértelmezéssel - vagy máshogy - lehetségesnek tartják az Alaptörvény olyan értelmezését, amely összhangban van az európai alkotmányos értékekkel. Bár az új alkotmányt kategorikusan elutasítók szemében ez a fajta reflexió az Alaptörvény legalábbis közvetett igazolásaként tűnhet fel,[29] az ilyen felfogás mégsem tekinthető apologetikusnak, mert inkább egyfajta "menteni a menthetőt" megközelítés jellemzi, másrészt kritikusan viszonyul az új alkotmány egyes újításaihoz (mint például az Alkotmánybíróság hatáskörének megcsonkításához, a Költségvetési Tanács vétójogához vagy a kétharmados követelmény átstrukturálásához).[30] Ez a fajta konstruktív hozzáállás abból indul ki, hogy az Alaptörvény elfogadása, vagyis az 1949/89-es alkotmány lecserélése indokolt volt, mert egyrészt a rendszerváltás idején elmaradt a korábbi rezsimmel való - megfelelőképpen véghezvitt - leszámolást szimbolizáló alkotmányozás, másrészt a kommunista eredetű alkotmány átalakítása az 1989-es alkotmányrevízió, majd az Alkotmánybíróság folyamatos joggyakorlata útján nem biztosított megfelelő legitimációt az egyébként valóban demokratikussá vált alkotmányos rendszer - avagy maga az alkotmány - számára.[31] Érvrendszerükben gyakran hangsúlyozzák, hogy a 2011. évi alkotmányozás nem jelentett gyökeres szakítást a korábbi alkotmányos berendezkedéssel, s valójában jelentős átfedés van az 1949/89-es alkotmány, valamint az Alaptörvény szövege és alkotmányos intézményei között.
A konstruktív szemléletmódot több szerző nem általában alkalmazza, hanem csupán az Alaptörvény egyes intézményeire. Ennek legszemléletesebb példája az a - 2011-ben megjelent - gondolat Sólyom Lászlótól, amely szerint "az Alaptörvény és a benne foglalt jogok elvi alapjait és az azokból felépülő koherens rendszert" lehetne láthatatlan alkotmánynak vagy a történeti alkotmány vívmányainak nevezni.[32] Ezt a javaslatot azóta már mások is magukévá tették.[33] A történeti alkotmány fogalmának ilyen értelmezése azonban nyilvánvalóan ellentétes az alkotmányozók szándékaival, valamint az alkotmányszöveg nyelvtani és történeti értelmével, hiszen ez a fogalom Magyarországon úgyszólván foglalt.
Bár a konstruktív irányzat ésszerű megoldásokat javasolt az Alaptörvény utáni helyzettel való együttélésre, érvelésének ereje idővel jelentősen csökkent, különösen a negyedik alaptörvény-módosítás után és azt követően, hogy az Alaptörvény értelmezése, illetve gyakorlati érvényesítése (ideértve a sarkalatos törvények szabályozását) többnyire nem az általuk indítványozott vagy preferált jogállamkonform irányba tartott, hanem inkább szembement azzal - mint egyes alapjogok, így például a lelkiismereti vagy vallásszabadság, valamint a sajtószabadság egyes vonatkozásait illetően, továbbá az Országgyűlés és az önkormányzati rendszer demokratikus működése, valamint a bírói függetlenség tekintetében. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy ezen érvelés támogatói elhitték az alkotmányozók fő érveit, és feltételezték jó szándékaikat - de többnyire nem lett igazuk. Így a bizalmatlanság még az olyan alaptörvényi rendelkezések tekintetében is indokolt, amelyek kapcsán eddig nem igazolódtak be a korábban felvetett aggályok (például az abortusz erőteljesebb korlátozását illetően).
Az Alaptörvény megítélése a hazai alkotmányjogi diskurzusban kezdettől fogva alapvetően negatív volt. A szakmai reakciók túlnyomó többsége kritikusan viszonyult az alkotmányozás folyamatához éppúgy, mint végeredményéhez. Természetesen a bírálatok kiterjedtsége, mértéke, elvi alapjai, illetve megalapozottsága tekintetében is jelentősek voltak az eltérések. A legkarakteresebb megnyilvánulás az Alaptörvény és az általa indukált változások teljes elutasítása volt, amely egyaránt kiterjedt az új alkotmány elfogadásának módjára, illetve az alkotmányfejlődés általános irányára és számos konkrét megoldására,[34] majd módosításaira[35] is. Sok bírálat született az Alaptörvény valamely részére vagy egy-egy intézményére, illetve jellemzőjére vonatkozóan.[36]
Az Alaptörvénnyel szembeni kritikai attitűd önmagában nem igényelt új vagy speciális teoretikus megalapozást; egyrészt azért nem, mert általában a hagyományos, illetve bevett alkotmányos értékek és/vagy a korábbi Alkotmánynyal való összehasonlítás alapján bírálták a változásokat, másrészt pedig azért, mert a közjogi változásokat nem kísérték olyan igényes elméleti magyarázatok, amelyekre reagálni lehetett volna. Ha mégis a bírálatok eszmei hátterét vizsgáljuk, többféle kiindulási pontot vagy érvelési módot azonosíthatunk, jóllehet ezek a valóságban nagyon gyakran összefonódtak egymással.
A kritikák egy kisebb része olyan teoretikus alapon állt, amelyet támogatóik már korábban, az Alap-
- 66/67 -
törvény elfogadását megelőzően alakítottak ki. Ennek legtipikusabb példáját azok a liberális jogfilozófusok és alkotmányjogászok szolgáltatták, akik az alapjogokat (mint morális jogokat) vagy a morális érveléssel történő alkotmányértelmezést már régóta dworkini (esetleg rawlsi) elvi alapállásból magyarázták.[37] Az ilyen nézetek eredendő problémája bizonyos értelemben ugyanaz, mint a másik oldalon a keresztény erkölcsfilozófiára hivatkozóké, amennyiben következtetéseik nem konkluzívak azok számára, akik nem osztoznak morális premisszáikban. Ugyanakkor ez csak egyes alapjogok tekintetében (mint a házasság fogalma vagy az abortuszhoz való jog) korlátozhatja érdemben a diskurzust, mivel az Alaptörvény liberális bírálatai általában szakszerűek és konkrétak voltak, s nagymértékben egybeestek a - hasonlóan határozott ideológiai elkötelezettséget nem mutató - nemzetközi kritikákkal.
A bírálatok egy másik mögöttes, ám alkotmányelméleti háttérrel kevéssé rendelkező értékválasztása az 1989-1990 és 2010 közötti alkotmányos berendezkedés volt, amely a viszonyítási pontot jelentette az Alaptörvény rendelkezéseinek megítélésében.[38] Ez sok tekintetben érthető álláspont volt, mert a korábbi alkotmány működőképesnek bizonyult; az újabban felvetett, politikai motivációjú vádak a sztálini jellegről vagy maradványokról nem voltak komolyan vehetők. Ami pedig mégis joggal felvethető lett volna (a korábbi alkotmány szimbolikus és legitimációs problémáinak megoldása vagy intézményrendszerének racionalizálása), az nem játszott lényeges szerepet a változások során, hiszen az Alaptörvény e vonatkozásokban sokkal gyengébb, mint amilyen az az alkotmány volt, amelyet felváltott. A kritikai attitűd elméleti alapját végül a modern európai konstitucionalizmus értékeihez való ragaszkodás jelentette;[39] ehhez különösen a Velencei Bizottság, illetve egyes EU-intézmények által kibocsátott vélemények, állásfoglalások biztosítottak muníciót.
Bár bosszantóak azok a politikusi győzelmi jelentések, amelyek szerint az Alaptörvénnyel kapcsolatos viták lezárultak, tagadhatatlan - igaz, természetes is -, hogy az erre vonatkozó szakmai-tudományos diskurzus is alábbhagyott. Mégis megjelentek már olyan elképzelések, amelyek a jövőre vonatkoznak.
Az a lehetőség, hogy egy kormányváltást követően kidolgozott alkotmány elfogadásakor nem kellene alkalmazni az Alaptörvény alkotmányozási eljárási szabályait, inkább csak konferenciák szünetében vagy magánbeszélgetésekben került részletesebben szóba. Az elképzelés egyrészt azon az előfeltevésen alapul, amely szerint valószínűtlen, hogy a mai demokratikus parlamenti ellenzék pártjai képesek lennének a szabályszerű alkotmányozáshoz szükséges minősített többség megszerzésére, másrészt pedig azon, hogy a Fidesz aligha lesz partner a saját értékeit és politikai érdekeit tükröző Alaptörvény lecserélésében. Ugyanakkor egy ilyen változat eszmei megalapozásaként értelmezhető a "konstitutív" alkotmányozó és a "konstituált" alkotmánymódosító hatalom megkülönböztetése; azzal az igénnyel, hogy az eredeti alkotmányozó hatalom megnyilvánulását semmi sem korlátozhatja - így még a korábbi alkotmány sem.[40]
Nagyon is élénk vita bontakozott ki viszont az "alkotmányellenes alkotmánymódosítások", illetve ennek kapcsán az alkotmányos rendelkezések Alkotmánybíróság általi tartalmi felülvizsgálatának lehetőségéről. Bár a hazai szakirodalomban korábban is született egy-két erre vonatkozó elképzelés,[41] az ellentétes volt az addigi alkotmányos kánonnal. Most mégis - külföldi szakirodalmi példák nyomán - nagy népszerűségre tett szert, s teoretikusan is igényes támogatást kapott.[42] Noha az Alaptörvény hívei vélhetően e lehetőség elutasítása mellett foglaltak állást, az alkotmányellenes alkotmánymódosításról szóló vita nem az új alkotmány támogatói és kritikusai között,[43] hanem jobbára elméleti síkon zajlott. Ám ahogy az Alkotmánybíróság megszűnt a parlamenti többség tényleges ellensúlyaként működni, úgy csendesedtek el az igények - amelyek főleg a negyedik alaptörvény-módosítás nyomán erősödtek fel - az alkotmánymódosítások tartalmi felülvizsgálata iránt.
Az Alaptörvénnyel kapcsolatos diskurzus helyzete és esélyei ma egyaránt borúsak. Az alkotmányjogászok szakmai közössége egyáltalán nem rendelkezik gyakorlati befolyással, ami nem is meglepő olyan viszonyok közepette, amikor a nemzetközi szervezetek is - beleértve az európai integráció intézményeit - csak kis eredményeket tudtak elérni. Az Alaptörvény változatlanul tartalmazza a legvitatottabb, az európai alkotmányos értékekkel csak nehezen vagy sehogy sem összeegyeztethető rendelkezéseket, a hatalomgyakorlás módja továbbra is autokratikus jellemzőkkel terhelt. Magyarország ugyan nyilvánva-
- 67/68 -
lóan nem vált diktatúrává, de ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy a jogállamiság színvonala az Európai Unió történetét tekintve példátlan mértékben csökkent, és a folyamat nem tekinthető lezártnak. Az alkotmányos demokrácia olyan intézményi pillérei, mint az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság vagy az önkormányzatok folyamatosan veszítenek jelentőségükből, az alapjogok védelmi szintje sem javult vagy állt vissza a korábbi állapotába. Sőt: új, kedvezőtlen tendenciák érzékelhetők (mindenekelőtt a szociális jogok terén). A hagyományos jogállami értékeket újabb és újabb kihívások érik a halálbüntetés ötletének felmelegítésétől a bevándorlóellenes hangulatkeltésig.
Ebben a helyzetben a szakmai diskurzus talán legnagyobb kockázata az, ha fokozatosan eltűnik a korábbi kritikai attitűd, s mindenki beletörődik a látszólag megváltoztathatatlanba. Ennek bizonyos jelei - mint például a kevéssé vitatott kutatási témák felé fordulás - már látszanak. Csakhogy az Alaptörvény és közjogi rendszere olyan súlyos problémákat hordoz, hogy azok nem sorolhatók az időről-időre felmerülő tudományos kérdések körébe, amelyekről úgysem alakítható ki konszenzus. Talán az lenne a legfontosabb, hogy a hatalomgyakorlás és az alapjogvédelem alapvető kereteiről szülessen közmegegyezés. Addig is újra és újra vitatni kell a magyar közjogi rendszer strukturális hibáit, demokratikus deficitjét, és ébren kell tartani azt az alkotmányos kultúrát, amely jobb időkben teljes egészében kibontakozhat majd. ■
JEGYZETEK
[1] A politiae legibus non leges politiis adaptandae elve az angol common lawban valójában - Hobbesig visszavezetett - általános jogelv volt. Lásd például: Gentleman of the Middle Temple: The Grounds and Rudiments of Law and Equity, Alphabetically Digested... The Whole Designed to Reduce the Knowledge of the Laws of England to a More Regular Science... Second Edition, London, 1751, 270.
[2] Tóth Gábor Attila: A jogok törvénye. Értekezések az alkotmányos szabadságról, Budapest, Gondolat, 2014, 258-259.
[3] Ezt az elemzési keretet használja például Majtényi Balázs: Alkotmánypropaganda - Megjegyzések Az Alaptörvény barátainak "első kommentárjához", Fundamentum, 2012/2, és uő.: A destruktív olvasat keresése, BUKSZ, 2014/1. című recenzióiban.
[4] Jakab András: A magyar alkotmányjog-tudomány története és jelenlegi helyzete, in A jog tudománya, szerk. Jakab András - Menyhárd Attila, Budapest, HVG-ORAC, 2015, 184-188.
[5] Tóth (2. vj.) 236-251. Mindazonáltal Tóth Gábor Attilának az Alaptörvény apologétáival (bárkik legyenek is azok) szembeni erős fenntartásai nem alaptalanok; minden bizonnyal egyfajta csalódást is tükröznek, hiszen az alkotmányozási folyamatnak, illetve a 2010 utáni alkotmányfejlődésnek - az alkotmányossági felülvizsgálat korlátozásától a független intézmények politikai megszállásán keresztül a vallásszabadság és a sajtószabadság korlátozásaiig - számos olyan kritikus fejleménye és következménye volt, amelyek kapcsán korábban feltételezni lehetett, hogy senki sem támogatna ilyesfajta változásokat.
[6] Nem volt például említésre érdemes magyarázatkísérlet a politikai közbeszédben megjelent, majd élénk vitát kiváltott "illiberális demokrácia" fogalom relevanciájának alátámasztására, miután kiderült, hogy ez a köztudatba bedobott fogalom a politikatudományi szakirodalomban régóta jelenlévő, "foglalt" - s a hazai politikai diskurzusban félreértett vagy nem ismert - kategória. Eredeti konceptualizációját lásd Fareed Zakaria: The Rise of Illiberal Democracy, Foreign Affairs, 1997/6, 22-43.
[7] Tóth Zoltán József: Egyes észrevételek az Alaptörvény értelmezéséhez, Polgári Szemle, 2013/1-3; Tóth Zoltán József: Az Alaptörvény szellemisége: a Nemzeti hitvallás értékei, a jogfolytonosság és az Alapvetés, Polgári Szemle, 2013/4-6; Tóth Zoltán József: Az új Alaptörvény: a történeti hagyományok és a monetáris hatalom. Gondolatok az új Alaptörvényről a 2014-es választások előtt, Polgári Szemle, 2014/1-2.
[8] Lásd pl. Schweitzer Gábor: Közjogi provizórium, jogfolytonosság, új közjogi irány: Az 1919/1920-1944 közötti magyarországi alkotmányjog-tudomány vázlata, I-II. rész, Közjogi Szemle, 2014/1-2; Schweitzer Gábor: Az alkotmányjog-tudomány képviselőinek reflexiói az ún. zsidótörvényekre 1938-1943 között, Állam-és Jogtudomány, 2014/4.. Schweitzer utóbbi cikke témánk szempontjából külön is érdekes, hiszen azzal foglalkozik, hogy a hazai közjogtudomány képviselői egy korábbi, kritikus korszakban hogyan reagáltak a mostaninál sokkal súlyosabb alkotmányos problémára.
[9] Lásd pl. Gáva Krisztián: Az Alaptörvény módosításai, Pro Publico Bono, 2012/2.
[10] Így pl. Kukorelli István: Az Alaptörvény és az Európai Unió, Pro Publico Bono, 2013/1.
[11] Trócsányi László: Alaptanok, in Bevezetés az alkotmányjogba, szerk. Trócsányi László - Schanda Balázs - Csink Lóránt, Budapest, HVG-ORAC, 2013, 57-58.; Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái. Alkotmányos identitás és európai integráció, Budapest, HVG-ORAC, 2014, 43.
[12] A francia Ötödik Köztársaság alkotmányának előzményeiről, megszületéséről és a későbbi alkotmányfejlő-
- 68/69 -
désről részletesen lásd Szente Zoltán: Európai alkotmány- és parlamentarizmustörténet 1945-2005, Budapest, Osiris, 2006, 191-218.
[13] Csink Lóránt - Fröhlich Johanna: Egy alkotmány margójára, Budapest, Gondolat, 2012, 41.
[14] Csink - Fröhlich (13. vj.) 111-121.
[15] Egyebek mellett erre az összefüggésre is rámutat a hivatkozott munka egy recenziója is, lásd Sólyom Péter: Összeköt vagy összeláncol? Egy keresztény alkotmányelmélet margójára, Fundamentum, 2012/3, 130.
[16] Csink - Fröhlich (13. vj.) 115.
[17] Az ebbe a körbe tartozó, nem jogi megközelítésekre lásd például Miszlivetz Ferenc: Válság és demokrácia - 1989 öröksége, in Húsz éve szabadon Közép-Európában. Demokrácia, politika, jog, szerk. Simon János, Budapest, Konrad Adenauer Stiftung, 2011, 142. Hasonló magyarázatok a 2010 utáni magyar politikai fejlődést elemző külföldi szakirodalomban is megjelentek, rendszerint az alkotmányos változások igazolásának célja nélkül. Lásd pl. Umut Korkut: Liberalization Challenges in Hungary. Elitism, Progressivism, and Populism, New York, Palgrave Macmillan, 2012, 195-196.; Paul Blokker: New Democracies in Crisis? A comparative constitutional study of the Czech Republic, Hungary, Poland, Romania and Slovakia, London - New York, Routledge, 2014, 79.
[18] Trócsányi (11. vj., Az alkotmányozás dilemmái...) 132.
[19] Rixer Ádám: A magyar jogrendszer jellegzetességei 2010 után, Budapest, Patrocinium, 2012, 134-140.
[20] The Basic Law of Hungary A First Commentary, eds. Lóránt Csink - Balázs Schanda - András Zs. Varga, Dublin, Clarus Press - National Institute of Public Administration, 2012.
[21] Majtényi (3. vj., Alkotmánypropaganda...) 147.
[22] Ez nem vonatkozik az alkotmányjogi tankönyvekre, jegyzetekre, amelyek célja - jellegüknél fogva - nem a létező közjogi rendszerek kritikai bemutatása, még akkor sem, ha az alkotmányjog-oktatásnak fontos szerepe lehet a kritikai gondolkodás készségének kifejlesztésében. Ez utóbbihoz lásd a Fundamentum című folyóirat erről szóló "Fórum" rovatát: Fundamentum, 2013/1.
[23] Ebben az értelemben a mérsékelten legitimáló kísérletek közé tartozik például: Csink Lóránt: Mozaikok a hatalommegosztáshoz, Budapest, Pázmány Press, 2014. Ide sorolható továbbá az a magyar kormány felkérésére neves külföldi jogtudósok által készített szakértői tanulmány is, amelyet - kimondva-kimondatlanul - a Velencei Bizottság egyik kritikus jelentésére adott válasznak szántak. Francis Delpérée - Pierre Delvolvé - Eivind Smith: Opinion on the Fourth Amendment of the Constitution of Hungary, http://www.kormany.hu/download/d/e0/e0000/Traduc%20-%20opinion%20on%204th%20amendment.pdf
[24] J. A. G. Griffith: The Political Constitution, Modern Law Review, 1979/1.
[25] Lásd különösen Adam Tomkins: In Defence of the Political Constitution, Oxford Journal of Legal Studies, 2012/1; és Richard Bellamy: Political Constitutionalism. A Republican Defence of the Constitutionality of Democracy, Cambridge, Cambridge University Press, 2007.
[26] Lásd Pócza Kálmán: Alkotmányozás Magyarországon és az Egyesült Királyságban, Kommentár, 2012/5, 35-51.; Antal Attila: Politikai és jogi alkotmányosság Magyarországon, Politikatudományi Szemle, 2013/3, 48-70.
[27] Lásd pl. a German Law Journal erről szóló tematikus számát: 2013/12.
[28] Antal (26. vj.) 63-64.
[29] Tóth (2. vj.).
[30] Lásd pl. Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei, Budapest, HVG-ORAC, 2011; Pál Sonnevend - András Jakab - Lóránt Csink: The Constitution as an Instrument of Everyday Party Politics: The Basic Law of Hungary, in Constitutional Crisis in the European Constitutional Area: Theory, Law and Politics in Hungary and Romania. eds. Armin von Bogdandy - Pál Sonnevend, London, Bloomsbury Publishing, 2015, 78.
[31] András Jakab - Pál Sonnevend: Kontinuitat mit Mangeln: Das neue ungarische Grundgesetz, Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht, Volume 72, 2012, 81-82.
[32] Lásd Sólyom László előszavát in Jakab András: Az új Alaptörvény keletkezése és gyakorlati következményei (30. vj.) című könyvéhez, 12.
[33] Így pl. Csink - Fröhlich (13. vj.) 132-133.
[34] Jan-Werner Müller: The Hungarian Tragedy, Dissent, Spring 2011; Kriszta Kovács - Gábor Attila Tóth: Hungary's Constitutional Transformation, European Constitutional Law Review, 2011/2; Miklós Bánkuti - Gábor Halmai - Kim Lane Scheppele: Disabling the Constitution, Journal of Democracy, 2012/3; István Pogány: The Crisis of Democracy in East Central Europe: The 'New Constitutionalism' in Hungary, European Public Law, 2013/2; Miklós Bánkuti - Gábor Halmai - Kim Lane Scheppele: From Separation of Powers to a Government without Checks: Hungary's Old and New Constitutions, in Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's 2011 Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest - New York, Central European University Press, 2012, 237-268; Bánkuti Miklós - Dombos Tamás - Fleck Zoltán - Halmai Gábor - Rozgonyi Krisztina - Majtényi Balázs - Majtényi László - Polgári Eszter - Kim Lane Scheppele - Somody Bernadette - Uitz Renáta: Vélemény Magyarország új alkotmányos rendjéről, Fundamentum, 2012/1.
- 69/70 -
[35] Lápossy Attila - Szajbély Katalin: Az Alaptörvény Átmeneti Rendelkezéseinek alkotmányosságáról, Közjogi Szemle, 2012/2; Bánkuti Miklós - Dombos Tamás - Halmai Gábor - Hanák András - Körtvélyesi Zsolt - Majtényi Balázs - Pap András László - Polgári Eszter - Salát Orsolya - Kim Lane Scheppele - Sólyom Péter - Uitz Renáta: Amicus brief a Velencei Bizottságnak az Alaptörvény negyedik módosításáról, Fundamentum, 2013/3; Vörös Imre: Vázlat az alapvető jogok természetéről az Alaptörvény negyedik és ötödik módosításai után: az AB döntése, a Velencei Bizottság és az Európai Parlament állásfoglalásai után, Fundamentum, 2013/3.
[36] Csak példálózóan lásd Körtvélyesi Zsolt: Az egységes magyar nemzet" és az állampolgárság, Fundamentum, 2011/2; Szente Zoltán: A historizáló alkotmányozás problémái - a történeti alkotmány és a Szent Korona az új Alaptörvényben, Közjogi Szemle, 2011/3, Pap András László: Az Alaptörvény preferenciáiról, Magyar Jog, 2014/12; de jó példái ennek a Constitution for a Disunited Nation. On Hungary's 2011 Fundamental Law, ed. Gábor Attila Tóth, Budapest - New York, Central European University Press, 2012 című kötet egyes fejezetei.
[37] Lásd pl. Kis János: Alkotmányos demokrácia. Három tanulmány, Budapest, INDOK, 2000; Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen - Értekezés a magyar alkotmányról, Osiris, 2009.
[38] E szemléletet tükrözi pl. Az elveszejtett alkotmány, szerk. Majtényi László - Szabó Máté Dániel, Budapest, L'Harmattan - Eötvös Károly Intézet, 2011.
[39] E szellemben lásd például: Chronowski Nóra: Az Alaptörvény európai mérlegen, Fundamentum, 2011/2.
[40] Chronowski Nóra - Drinóczi Tímea - Zeller Judit: Túl az alkotmányon, Közjogi Szemle, 2010/4; Petrétei József: Az alkotmányozó hatalom és az alkotmányosság, in Alkotmányozás és alkotmányjogi változások Európában és Magyarországon, szerk. Gárdos-Orosz Fruzsina - Szente Zoltán, Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2014. Petrétei Józsefnek már korábban, az Alaptörvény elfogadása előtt ez volt az álláspontja: Petrétei József: Az alkotmányos demokrácia alapintézményei, Budapest - Pécs, Dialóg Campus, 2009, 67-79.
[41] Bragyova András: Vannak-e megváltoztathatatlan normák az Alkotmányban?, in Ünnepi tanulmányok Holló András hatvanadik születésnapjára, szerk. Bragyova András, Miskolc, Bíbor, 2003.
[42] Chronowski - Drinóczi - Zeller (40. vj.); Halmai Gábor: Alkotmányos alkotmánysértés. Fundamentum, 2011/2.; Halmai Gábor: Alkotmányjog, emberi jogok, globalizáció: Az alkotmányos eszmék migrációja, Budapest, L'Harmattan, 2013; Gárdos-Orosz Fruzsina: Az alkotmánymódosítások alkotmányossági felülvizsgálata: elméleti koncepciók, nemzetközi trendek és magyar kérdések, Alkotmányozás és alkotmányjogi változások Európában és Magyarországon, szerk. Gárdos-Orosz Fruzsina - Szente Zoltán, Budapest, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2014.
[43] A szkeptikus álláspontra lásd például Herbert Küpper: Az alkotmánymódosítás és az alkotmánybírósági kontroll - megoldás az "örökkévalósági klauzula"?, Közjogi Szemle, 2013/4; Szente Zoltán: Az "alkotmányellenes alkotmánymódosítás" és az alkotmánymódosítások bírósági felülvizsgálatának dogmatikai problémái a magyar alkotmányjogban, Közjogi Szemle, 2014/3.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, MTA TK JTI.
Visszaugrás
