Az írás az Alaptörvény preferenciáiról szól, terjedelmi korlátokra tekintettel nem kíván és nem is tud átfogó képet alkotni az alkotmányos identitás teljességéről, mindössze arra hoz bizonyítékokat, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere számos olyan társadalmi modellelemet és az alkotmány emberképében ezekre rezonáló preferenciát sorakoztat fel, amelyek - összhangban Orbán Viktor miniszterelnök a Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor rendezvényén 2014 júliusában megtartott, Magyarországon és külföldön egyaránt nagy visszhangot kiváltott[2] előadásával - illiberálisként jellemezhetőek. Műfaját tekintve az írás egyfajta szöveggyűjtemény, az Alaptörvény textuális elemzésre épített vizsgálata arról, hogy a szöveg jelentéstartalmába milyen értelmezési lehetőségek vannak belekódolva arról, hogy - a tárgykörben született kritikus szakirodalmi érvek és észrevételek szerint - az alkotmány alapvetően kiket tart a politikai közösség (ideális) tagjainak.
Fontosnak tartom rögzíteni, hogy nem egy esetben az illiberális hagyomány és gyakorlat több területen kontinuusnak tekinthető, és sokszor csupán e reflexek szervültek közjogi formává. Azt is látni kell, hogy az elmúlt évtizedben nemcsak a jogalkalmazók, de a civil jogvédők és a közéletben aktív független értelmiségiek is részesei voltak egy olyan intenzív jogértelmezési és jogpolitikai vitának, ahol a klasszikus alapjogi, a polgárok szabadságjogainak elsőbbsége irányából közelítő (értelmezésemben: liberális) felfogás azzal a szempontrendszerrel állt szemben, amely az állam elsődleges feladatát az emberi méltóságnak és a közösség tiszteletének az összehangolt védelmében látja. Jól dokumentálható ez például a gyűlöletbeszéd szabályozása kapcsán folyt viták során.[3]
Az Alaptörvény emberképének vizsgálata során kiindulópontként Herbert Küpper "Paternalista kollektivizmus és liberális individualizmus között: az új magyar Alaptörvényben rögzített emberkép normatív alapjai" címmel a Közjogi Szemle 2012/3. számában megjelent tanulmánya szolgált. Írásában Küpper rámutat:[4] "Az alkotmány nemcsak jogszabály, hanem értékrendszer is. Az alkotmánybeli értékek alapja annak emberképe, azaz az alkotmánynak az egyénről és annak társadalmi beágyazottságáról szóló állásfoglalása." Megítélésem szerint ennél többről is van szó: adott esetben normatív módon is értelmezhető definíciókat találhatunk arra, hogy kik vagyunk "MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI", akik a preambulum, a nemzeti hitvallás értelmében létrehozzuk az alkotmányt, amely amellett, hogy "jogrendünk alapja, szövetség a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között", "Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk."[5]
Küpper szerint az alkotmányozó három modell közül választhat (vagy természetesen ezek valamilyen elegyét is létrehozhatja): "Az individualizmus központjában a szabadsággal és szabad akarattal rendelkező egyén áll. Konfliktus esetén az egyén szabadsága elsőbbséget élvez az állammal és a társadalmi együttélésből adódó kötelezettségekkel szemben. … A kollektivizmus az ember társadalmi létéből kiindulva az össztársadalom (köz)
- 686/687 -
érdekeit hangsúlyozza. … Az állampaternalizmus alaptézise, hogy az állam az érintettnél jobban tudja, mi jó az egyénnek. … A demokratikus és a paternalista állam közötti különbség abban rejlik, hogy a demokratikus állam a közjó meghatározását a polgárok önmeghatározásából meríti, ezzel szemben a paternalista állam az egyéni és a közjót maga határozza meg és rákényszeríti a polgárokra. A demokratikus állam a polgárainak eszköze, míg a paternalista állam a polgárainak gyámja. Ez az államfelfogás az abszolutizmus óta a mai napig jellemzi Kelet-Közép-Európa mentalitását, így Magyarországét is."[6]
Azzal együtt, hogy e tipológia több irányba (például a kommunitarizmus figyelembevételével) bővíthető lenne, az írás kereteire tekintettel elfogadom Küpper tipológiáját, és egyetértve megállapításával, az alábbiakban szisztematikusan összegzem, esetenként némileg kibővítem a tárgykörben született azon szakmai érveket és észrevételeket, amelyek kritikai felvetéseket tartalmaznak. E szöveggyűjtemény által igyekszem felvázolni az alkotmányban a politikai közösség tagjaként meghatározott emberkép kontúrjainak azon vonásait, amelyeket mértékadó szerzők alkotmány- vagy politikaelméleti, esetenként gyakorlati szempontból problematikusnak találnak. A teljes profil, az Alaptörvény emberképének átfogó megrajzolása meghaladná ezen írás kereteit, ezért célja csupán a fentiekre korlátozódik.
Fontosnak tartom rögzíteni, hogy az írás nem foglal állást abban a kérdésben, hogy általánosságban lehet-e, vagy kell-e valamilyen alkotmányos identitás és emberkép mellett elköteleződnie az alkotmányozónak, és mennyiben teljesíthető vagy éppen jogos elvárás a minél befogadóbb, adott esetben értéksemleges hozzáállás egy, immáron a multikulturalizmus tapasztalataira is építeni tudó modern alkotmánynál. Amíg önmagában a kollektivista elköteleződés nem feltétlenül problematikus (például alapjogvédelmi szempontból), a preferenciaválasztások világossá tétele azonban indokolttá teszi azt, hogy jelezzem az egyéni szabadságjogokat hátrasoroló megfogalmazásokat. Más a helyzet az állampaternalista konstrukciókkal. Ezek az uralkodó alkotmányelméleti paradigma szerint nehezen egyeztethetők össze a modern alkotmányos demokráciák felfogásával.
Az idézett szövegek azt bizonyítják, hogy az alkotmányos szöveg- és értékválasztások nemcsak hogy a paternalista államfelfogást követik és vetítik előre, de a politikai közösség tagjait tulajdonképpen explicit módon és ezáltal kizárólagos jelleggel oly módon határozzák meg (esetenként már sokkal az Alaptörvény elfogadását megelőző idő óta kontinuus joggyakorlatot jóváhagyva és megerősítve), amely nemcsak hogy tagadja a befogadó, multikulturális és liberális demokráciák modelljét, de esetenként kirekesztő, és - ahogy erre elemzők, valamint hazai és nemzetközi jogvédő szervezetek és nemzetközi szervezetek számos alkalommal rámutattak -[7] az emberi jogok és az alkotmányos demokráciák 21. századi standardjainak sem minden esetben felel meg.
Említett módon e helyütt terjedelmi és tartalmi keretek nem teszik lehetővé annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy milyen értékpreferencia vagy éppen értéksemlegesség várható el egy alkotmány szövegezőjétől, és milyen széles körű társadalmi támogatottság teheti indokolttá az állampolgárok egyes csoportjainak a preferált vagy adott esetben explicit módon meghatározott politikai közösségből történő bizonyos fokú kirekesztését. Az Alaptörvény kritikusai azonban alappal hivatkozhatnak arra, hogy ezekről a preferenciákról nem folyt meggyőző, részletes társadalmi és politikai vita (a 2010-es választási kampányban például nem alkotmányozásra kapott felhatalmazást a kormánytöbbség), és az alkotmány szövege a nemzeti konzultációnak nevezett eljárás ellenére sem tekinthető bizonyíthatóan széles körű társadalmi konszenzuson alapuló szövegnek - annak ellenére, hogy a 2014-es választásokon az alkotmányozó pártszövetség ismételt győzelme az Alaptörvény utólagos politikai legitimációjának tekinthető.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
