A 2010. április 18-án az Országgyűlés által elfogadott Alaptörvény "Nemzeti hitvallás" elnevezésű preambuluma szerint "Mi, a magyar nemzet tagjai […] Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését."
Az alapvető rendelkezéseket tartalmazó "Alapvetés" című fejezet I. cikkének (1) bekezdése az állami jelképek meghatározásának sorában utal arra, hogy a címer részeként a "pajzson a magyar Szent Korona nyugszik", s a címer képi ábrázolásában is megjelenik a Szent Korona rajza. Ugyanezen fejezet R. cikkének (3) bekezdése szerint "[a]z Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni".
A Szent Korona közjogi megjelenítése nem a 2011. évi Alaptörvény megalkotása kapcsán merült fel először a rendszerváltás óta.[1] Sőt a rendszerváltás óta − állami szimbólumként − jogszabályi elismerést is nyert.[2] Valóságos közjogi jelentőséget azonban a történeti alkotmány a Szent Korona-tannal (-eszmével)[3] együtt csak az Alaptörvényben kapott mint értelmezési alapelv, amit akár hagyományos szerepének legalább részleges elismeréseként is lehet értékelni.
Ebben a tanulmányban amellett fogok érvelni, hogy a történeti alkotmány "vívmányai", különös tekintettel a Szent Korona-tanra, nem egyeztethetők össze a modern alkotmányosság követelményeivel. E hagyományok felélesztése, illetve összekötése a jelenlegi magyar alkotmányos rend alapelveivel csak a Szent Korona-eszme, illetve a történeti alkotmány valóságos tartalmának figyelmen kívül hagyásával, illetve a magyar közjogi tradíciók részleges meghamisításával lehetséges.
A történeti alkotmány egyik központi intézménye évszázadokon át a Szent Korona volt, doktrínája pedig a Szent Korona-tan, amely a közhatalom gyakorlására vonatkozó alapelvek egy részét foglalta sajátos egységbe. Mindazonáltal a történeti alkotmány a Szent Korona- eszméhez képest szélesebb, illetve más jelentést hordoz. Tartalmát az elsősorban a közhatalom gyakorlására, illetve a Magyar Királyság függetlenségére vonatkozó, alkotmányos jelentőségűnek tekintett, történetileg eltérő időpontokban létrejött (alap- vagy sarkalatos) törvények, oklevelek, valamint a hasonló tárgyú és alkotmányos jelentőségűnek tekintett szokások jelentik. Ezek sohasem kerültek rögzítésre egy vagy több, kapcsolódó alkotmánylevélben, s az alkotmány tényleges tartalma történeti jellegének megfelelően korszakról korszakra változott.
A történeti alkotmány egyik legnagyobb erénye rendkívüli rugalmassága volt, amely nemcsak azt tette lehetővé, hogy különböző korokban magyarázza vagy igazolja az uralkodói, rendi-nemesi jogokat és hatalmat, vagy 1848 után a polgári jogegyenlőség alapjait, hanem gyakran arra is alkalmas volt, hogy olyan igényt teremtsen a hatalomgyakorlás legitimitására, amely valóságos politikai erőként jelentkezett, s sokszor valóban képes volt a központi vagy uralkodói hatalom korlátozására. Kétségtelen, hogy az "ezeréves" alkotmány fenntartása, folytonosságának elismertetése gyakorta hallatlan kreativitást igényelt a hazai közjogászoktól, ám ez nem homályosíthatja el a hajlékonyságából eredő praktikus előnyöket. A történeti alkotmány keretei kellően rugalmasak voltak ahhoz, hogy azok között lehessen megoldani a királyi hatalom folytonosságát az uralkodóházak kihalása után is, hogy a választott királyságot az örökletes monarchia váltsa fel, hogy létrejöjjenek a rendi intézmények, vagy hogy megvalósuljon a polgári átalakulás. Változékonysága mellett azonban voltak olyan elemei, részei, amelyeket mindig is állandónak tekintettek, s amelyek nélkül nem lehet, illetve nem érdemes a Szent Korona-tanról beszélni. Ezért ahhoz, hogy értékelhessük az Alaptörvény azon szándékát, hogy jövőbeli értelmezése során érvényesüljenek a történeti alkotmány legfőbb "vívmányai", köztük nyilvánvalóan a Szent Korona-eszmével, érdemes megvizsgálnunk e közjogi doktrína ezen alapvető tartalmi elemeit.
A Szent Korona közjogi jelentőségének kialakulása, illetve fejlődése gyakorlatilag végighúzódik a magyar közjogtörténeten. Szerepének értelmezése koronként változó volt, a fogalom jelentéstartalma többször is lényegesen módosult, s még ma már alapvetőnek tartott jellemzői is fokozatosan, számos vargabetűvel alakultak ki. A valamilyen formában Szent István megkoronázásáig visszavezethető hagyomány mintegy ezer éve épp elég hosszú időszak volt ahhoz, hogy annak során olyan korszakok is előforduljanak, amikor alkotmányos jelentősége elhalványult, vagy akár ideiglenesen feledésbe ment. S az sem meglepő, hogy számos szerző, közjogi író és politikus nem vett róla tudomást, kétségbe vonta vagy csak csekélyebb súlyúnak ítélte közjogi jelentőségét. A Szent Korona közjogi szerepének, illetve a Szent Korona-tan mai értékelésekor adódik az a kérdés, hogy pontosan mely korszak hagyományaihoz vagy közjogi gondolkodásmódjához kívánt visszatérni az alkotmányozó. A Szent Korona-eszme mai hívei részben az elmúlt századelő, még inkább azonban a két világháború közti keresztény-nemzeti kurzus felfogását vallják magukénak. Ezzel együtt a doktrína legfontosabb összetevői, elemei megismerhetők, vagy legalábbis azokról értelmes vita kezdeményezhető.
A magyar történeti alkotmány egyik doktrínája szerint minden közhatalom forrása, megjelenítője, sőt alanya a Szent Korona. Azokban a korszakokban, amikor a Szent Korona közjogi szerepét erőteljesebben hangsúlyozták, a koronából eredeztetett közhatalmat a történeti alkotmány egyik legfőbb elvének tekintették.[4] A főhatalom tehát a Szent Koronáé (Jurisdictio Sacrae Coronae), ahogy a felségjogok is a koronát illetik, az állampolgári hűség és engedelmesség is a Szent Korona iránt állt fenn.[5] Érdemes ugyanakkor felhívni a figyelmet arra, hogy a korona közjogi státusának felfogása, s ezáltal a rá alapozott szuverenitástan a magyar közjogi gondolkodásban távolról sem volt folyamatos, illetve töretlen.[6] Ugyancsak nem töretlen középkori tisztelete után újabb kori kultusza a dualizmus második felében kezdődött, s a Horthy-korszakban tetőzött.[7] Amikor azonban a Szent Korona közjogi státusa elismerést nyert, illetve érvényesült, akkor a koronát a főhatalom kizárólagos forrásának tekintették.
Ennek ellenére sem egyértelmű a korona és az állami főhatalom viszonya. Az idevonatkozó munkák jelentős része ugyanis nem tett különbséget a szuverenitás forrása, birtokosa és gyakorlása között, illetve a Szent Korona mellett más entitásokat (leggyakrabban együtt a királyt és a nemzetet) is megjelölt, rendszerint attól függően, hogy milyen politikai törekvések támogatása érdekében íródott. Az 1920-as években például az ún. szabad királyválasztók − vagyis azok, akik támogatták a Habsburg-ház trónfosztását, illetve Horthy Miklós kormányzóként betöltött államfői tisztségét − a "nemzeti szuverenitást" hangsúlyozták, azzal, hogy a közhatalom tényleges forrása (avagy birtokosa) egyedül a nemzet, ha a királyi hatalom gyakorlása szünetel. A Szent Korona-tan hagyományos szuverenitásfelfogásával való ellentmondást azzal a tétellel kívánták feloldani, hogy a Szent Korona főhatalmának forrása végső soron maga a nemzet, így a koronás királyra a koronázás aktusával tulajdonképpen maga a nemzet ruházza a hatalmat. Ennek érdekében arra hivatkoztak, hogy a Szent Korona − hagyományos felfogása szerint − nemcsak a főhatalmat testesítette meg, hanem magában egyesítette a nemzet egészét is, amely 1848, a polgári jogegyenlőség óta nemcsak a királyt és a nemességet (valamint a szabad királyi városokat), hanem a politikai nemzet egészét is magában foglalta. Ezek az álláspontok azonban nem voltak összhangban azokkal a nézetekkel, amelyek a Szent Korona szuverenitását önmagában való, "benne rejlő" (azaz további igazolást nem igénylő) dolognak tartották, vagy amelyek azt a Regnum Marianum fogalmából vezették le, vagyis amelyek a korona szentségét abból eredeztették, hogy I. István király az országot Szűz Máriának ajánlotta. A szuverenitás tekintetében ráadásul zavarba ejtően nagy volt az eltérés a magyar közjogi gondolkodás és a valóságos alkotmányos helyzet között. Magyarország uralkodói ugyanis az Árpád-, majd a vegyes házi királyoktól a Habsburgokig mindig is "Isten kegyelméből", azaz Dei gratia uralkodóknak tekintették magukat, felségjogaikat innen vezették le egészen az utolsó királyig, IV. Károlyig. I. (Szent) István Intelmeitől IV. Károly királyi hitleveléig[8] az ország törvényei[9] − nyugati mintára − isteni felhatalmazásra vezették vissza az uralkodói méltóságot, amelynek során a Szent Koronával való koronázás − igaz, elengedhetetlen feltételként − legfeljebb közvetítője volt a Teremtő akaratának.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
