A gyermek irtózattól nyirkos, ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.
[...]
De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.1
József Attila versének fenti hátborzongató részlete olyan élethelyzet-részletet mutat be, amely jogilag még a szokásosnál is nehezebben lenne értelmezhető (hát még megoldható), hiszen a versbeli anya, aki egész nap dolgozik, nagyobbacska gyermekére bízza a csecsemőt, testvérre a testvért, annak érdekében (is), hogy cumisüveggel etesse meg. A lelki és fizikai nyomorúság maga, ahogyan a nagyobbik gyermek kínozza a csecsemőt, adja az üveget, majd ahogyan a kicsi elmerülne az evésben, mindig újból elveszi tőle. A hazatérő anya csak a fáradt kicsit és a fásult nagyot látja, nem tudja, mi történt - és mi sem tudjuk, hogy hármuk közül ki a nagyobb áldozat, hiszen mindannyian az erőszak és "szerencsétlenség" spiráljában vannak.[1]
Noha ezek a helyzetek rendszerint újratermelik magukat az egymást követő generációkban, ez önmagában nyilván nem lehet gátja az állami fellépésnek, sőt, meg is követeli azt, hiszen ezeket az ismétlődő köröket meg kell szakítani. Nem kétséges, hogy hosszú utat kell bejárni mindenkinek, így az államoknak is. Azt azonban magánszemélyek, családok, állami hatóságok és bíróságok szintjén feltétlenül tudatosítani kell, hogy a családon belül történtek, amennyiben azok bármelyik családtag sérelmét okozzák, nem tekinthetők magánügynek. Ezt erősítik meg az Európai Unió lépései és az Európai Unió Bíróságának az alább részletezett Gueye-ügyben hozott döntése, s legalább ennyire az Európa Tanács fellépései, az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozatai, amelyek a 8. cikkben megfogalmazott állami kötelezettséget kiterjesztően értelmezik. Ez utóbbi értelmében az államnak a magánéletet magánszemélyek egymás közötti relációjában is védenie kell, azaz az nem magánügy. Az - még egyszer hangsúlyozzuk - ettől független kérdés, hogy ez a közügynek tekinthető "magatartásforma" milyen megoldásokkal szorítható háttérbe.
***
A családon belüli erőszak témája megkerülhetetlen, hiszen a családon belüli verbális, fizikai, szexuális, illetve lelki bántalmazások gyakran fordulnak elő, s meglehetősen nagynak mutatkozik az állam és a társadalom ezzel szembeni tehetetlensége. Ez annál inkább szomorú, mert alapvető emberi jogok sokszor durva megsértésére éppen abban a közegben kerül sor, amely a társadalomban élők nagy részének a legfontosabb közege, s amellyel szemben mind az államnak, mind a társadalomnak, mind az egyes embereknek az az elvárása, hogy védelmet és biztonságot adjon. A jelenséggel sokat foglalkozik az egyes európai országok jogirodalma is, s az utóbbi években számos tanulmány, cikk született itthon is, amely a magyar jogszabályi helyzetet és a jogalkalmazás nehézségeit elemzi[2]. Az alábbiakban a magyar helyzet-
- 1/2 -
re nem térünk ki, ehelyett azt tekintjük át röviden, hogy hogyan áll a családon belüli erőszak elleni küzdelem, ennek a kezelése Európában. Nem foglalkozunk az egyes országok megoldásaival, ugyanakkor kissé részletesebben kitérünk az Európa Tanács és az Európai Unió e téren elért eredményeire, valamint az európai bíróságok - az Emberi Jogok Európai Bíróságának és az Európai Unió Bíróságának - kevéske vonatkozó joggyakorlatára. Az áttekintés jelen keretek között sokkal inkább figyelemfelhívó jellegű, mintsem részletes. Az azonban nagyon lényeges, hogy alapvető kérdésekről diskurzus folyjon, hiszen Európa erre - úgy tűnik - készen áll.[3]
2014. augusztus 1-jén lépett hatályba az Európa Tanács Isztambuli Egyezménye, amely a nőkkel szembeni erőszak és a családon belüli erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről szól (Convention on preventing and combating violence against women and domestic violence)[4]. A 2011. május 11-én Isztambulban elfogadott Egyezmény hatályba lépésének az volt a feltétele, hogy tíz ország ratifikálja, s ezek közül nyolc ország az Európa Tanács tagállama legyen - ez 2014 augusztusára valósult meg. Magyarország 2014. március 14-én írta alá az Egyezményt, ratifikálására még nem került sor. Az Egyezmény, ahogyan az címéből is kitűnik, kiemelten foglalkozik a nők elleni erőszak elleni küzdelemmel[5], továbbá - még a címben megjelölten - a családon belüli erőszak elleni fellépéssel. Az alábbiakban, minthogy jelen tanulmány nem kifejezetten a nők elleni erőszakkal, hanem (inkább) a családon belüli erőszakkal foglalkozik, az Egyezménynek ez utóbbi témát érintő egyes vonatkozásait emeljük ki. A családon belüli erőszak bármely családtaggal szemben megvalósulhat, természetesen nőkkel szemben is (nyilván nehezen választható el a nőkkel szembeni és a családon belüli erőszak), ugyanakkor férfiakkal, gyermekekkel és idősekkel szemben is. (Az a tény, hogy az Egyezmény kiemeli a nőkkel szembeni erőszak elleni fellépés különös indokoltságát, annak a következménye, hogy a világ számos országában sok erőszakos cselekmény társadalmi szinten a nők ellen valósul meg - ilyen a kényszerházasság, az ún. becsületgyilkosság, illetve a nemi szervek megcsonkítása.)
Az Egyezmény alapvető üzenete, hogy biztonságot nyújtson a félelemmel és az erőszakkal szemben[6], s az erőszak- és félelem nélküliség hangsúlyozása mellett arra emlékeztet, hogy az Európa Tanács már korábban több alkalommal egyértelműen kifejezésre juttatta a családon belüli erőszakkal és a nőkkel szembeni erőszakkal szembeni fellépés szükségességét - ez utóbbiakra is tekintettel az Egyezmény ezen folyamat egyik új, nagyon fontos állomása. Egyúttal a családon belüli erőszak terén az első jogilag kötelező dokumentum, amely messzemenően törekszik az emberi jogok ilyen módon történő megsértését a leghatározottabban kezelni. Az Egyezmény különös hangsúlyt fektet arra, hogy a megjelölt célokat az egyes országok az állami rendszeren felül nemzeti emberi jogi szervezetekkel és civil szervezetekkel is együttműködve érjék el, s arra, hogy az Egyezményben foglaltakat magukra nézve kötelezőnek elismerő államok átfogó, holisztikus választ adjanak a családon belüli erőszak (nők elleni erőszak) problematikájára, ideértve a tudatosító kampányokat. Az Egyezményhez csatlakozó államoknak olyan jogszabályi struktúrát kell megvalósítaniuk, s olyan gyakorlati intézkedéseket bevezetniük, amely valóban elősegíti a családon belüli erőszakkal szembeni küzdelmet. Mindemellett természetesen szükséges az is, hogy megfelelő forrásokat biztosítsanak mindehhez.
Az Egyezmény kiindulási alapja és egyúttal célja az, hogy a családon belüli erőszak nem lehet magánügy, így állami kötelezettség az erőszak (családon belüli erőszak, nők elleni erőszak) megelőzése, az áldozatok védelme és az elkövetők megbüntetése.
- 2/3 -
Folyamatosan hangsúlyt kap az a felismerés is, hogy az állami fellépés mellett feltétlenül indokolt a társadalmi hozzáállás megváltoztatása, s a társadalmi és állami fellépés együttessége, összehangolása.
Az Egyezmény, ahogyan azt figyelemfelhívó és tájékoztató dokumentumai is kiemelik, a megelőzés - védelem - bűnüldözés - monitoring elsődlegességére épül. A megelőzés célja a szenvedés, az erőszak okozta traumatizáltság csökkentése, ennek eszköze pedig a társadalmi felvilágosítás és tudatosítás. A szakembereket megfelelően képezni kell annak érdekében, hogy miként kell az áldozatokkal kapcsolatban eljárni, s rendszeresen szükséges a média segítségével olyan kampányokat folytatni, amelyek felhívják a figyelmet az erőszakmentes konfliktuskezelés lehetőségeire, a kölcsönös tisztelet szükségességre, a hátrányos és ártalmas sztereotípiák felszámolásának fontosságára. Az Egyezmény megközelítése szerint már az iskolai oktatás szintjén is kezelni kell ezeket a kérdéseket.
A védelem nyilvánvalóan az áldozatok számára nyújtandó támogatást jelenti: mind az erőszak áldozatai, mind a tanúk számára védelmet kell biztosítani, amely nemcsak a rendőrség beavatkozását jelenti, hanem speciális segítő szolgáltatásoknak a nyújtását is (menedékházak, segélyvonalak) olyan áldozatok számára is, akik nem nagyvárosban élnek. A minél gyorsabb jogi, orvosi és pszichológiai segélynyújtás nélkülözhetetlen. Védelmet biztosíthat az áldozat számára közvetlen veszélyhelyzet esetén az azonnali rendőri beavatkozás lehetősége, továbbá a megfelelő tájékozódás biztosítása, tekintve, hogy számos esetben az áldozatok nem rendelkeznek kellő és elégséges információval arról, hogy hová fordulhatnak.
A bűnüldözés tekintetében az Egyezmény azáltal kíván előrelépni, hogy kriminalizál, s bűncselekménnyé nyilvánít számos magatartást, így a fizikai erőszakot, a mentális erőszakot, a zaklatást, a szexuális erőszakot, a szexuális zaklatást, a kényszerházasságot, a női nemi szervek megcsonkítását, a kényszerabortuszt és a kényszersterilizálást. Különös hangsúlyt kap az, hogy ezek a bűncselekmények ne lehessenek igazolhatók társadalmi és kulturális szokásokra, vallási előírásokra vagy "becsületre" hivatkozással. Ami a bűnüldözés eljárási oldalát illeti, nemcsak az elkövetők büntetését kell garantálni, hanem azt is, hogy az áldozatok méltóságukat tiszteletben tartó bánásmódban részesüljenek, elkerüljék a másodlagos viktimizációt, továbbá azt, hogy megelőzhetők legyenek a későbbi esetleges erőszakos cselekmények.
Az Egyezmény az abban foglaltak megfelelő végrehajtása és érvényre juttatása érdekében kiépít egy monitoring mechanizmusrendszert, amely szintén többoldalú együttműködésre épül, ez utóbbi elsősorban egy szakértőkből álló független testület (GREVIO - Group of Experts on Action against Violence against Women and Domestic Violence) és a tagállamok képviselőiből álló politikai testület működését jelenti.
A dokumentum a preambulumot követően tizenegy fejezetet tartalmaz, ezek számos témát ölelnek fel a bevezető rendelkezésektől kezdve, melyek alapkérdéseket (az Egyezmény célját, hatályát) rögzítenek a megelőzésen, védelmi intézkedéseken, anyagi jogi jellegű szabályokon, eljárási rendelkezéseken és védelmi intézkedéseken, az áldozat számára nyújtandó támogatás kérdésén keresztül a nemzetközi együttműködésig, illetve a záró rendelkezésig, ideértve egyes speciális követelményt, ami például a migráns vagy menedékkérő nőket illeti. Az alábbiakban csak a családon belüli erőszak témakörét érintő egyes fontosabb rendelkezésekre térünk ki.
A családon belüli erőszak fogalmát akként határozza meg az Egyezmény, hogy az minden fizikai, szexuális, pszichikai, illetve gazdasági erőszakot magában foglal, amely a családon, illetve családi vagy háztartási egységen belül vagy a korábbi, illetve jelenlegi házastársak vagy partnerek között valósul meg, függetlenül attól, hogy az erőszak elkövetője az áldozattal azonos lakóhelyen tartózkodik, illetve tartózkodott vagy sem. Az Egyezmény részes államai kötelesek minden szükséges jogi és egyéb lépést megtenni annak érdekében, hogy mindenki számára biztosítsák mind a közszférában, mind a magánszférában az erőszakmentességet s a nők számára a hátrányos megkülönböztetéssel szembeni védelmet. A dokumentum kiemeli a bármely alapon történő hátrányos megkülönböztetés tilalmát, s egyúttal néhány szempontot - ezeknek a jelentősége nem politikai, hanem kifejezetten társadalmi-családi: így tilos a megkülönböztetés nemi hovatartozás, társadalmi értelemben vett nemi hovatartozás (sex, illetve gender megkülönböztetése) alapján[7].
A megelőző intézkedéseknek a családon belüli erőszak mint jelenség lényegének megértésén kell alapulnia, az emberi jogok védelmét és az áldozat biztonságának garantálását kell céloznia és olyan összetett
- 3/4 -
megközelítés keretei között kell érvényesülnie, amely tekintetbe veszi az áldozatok, elkövetők, gyermekek és tágabb társadalmi környezetük közötti kapcsolatrendszereket. El kell kerülni a másodlagos viktimizációt, egy helyen kell biztosítani a lehető legtöbb védelmi intézkedést, s a legsérülékenyebbek, így különösen a gyermekek védelmét kell garantálni. Az áldozatok számára olyan nyelven kell időben megfelelő információt nyújtani a rendelkezésre álló védelmi intézkedésekről és jogi lehetőségekről, amelyet megértenek, s az intézkedéseknek (melyeket rövidebb és hosszabb távra egyaránt tervezni kell) biztosítani kell az áldozatok erőszak utáni felépülését, jogi és pszichológiai tanácsadást, pénzügyi segítséget, lakhatást, oktatást, képzést és segítséget a munkahely keresésében, továbbá megfelelő egészségügyi és szociális ellátást, s mindezt megfelelően képzett személyeknek kell nyújtaniuk. A segélyvonalaknak megszakítás nélkül kell rendelkezésre állniuk, a szexuális erőszak áldozatainak speciális központot kell létrehozni, ami pedig a gyermekkorú tanúkat illeti, a legjobb érdekük biztosítása mellett olyan pszichikai ellátást kell nyújtani számukra, amely kifejezetten életkorukhoz igazodik. A támogató intézkedések sorában szerepel az erőszakos cselekmények tanúinak támogatása is.
A részes államoknak meg kell tenniük minden lépést annak érdekében, hogy az Egyezmény hatálya alá eső cselekmények esetén hatékony, az elkövetés súlyához mért és visszatartó hatású szankciót alkalmazzanak, amely akár szabadságvesztés büntetés is lehet. Jogkövetkezményként alkalmazható továbbá az elkövető magatartásának figyelemmel kísérése, illetve felügyelete.
Az Egyezményben rögzített cselekmények attól függetlenül vonnak maguk után szankciót, hogy milyen kapcsolatban van az elkövető és az áldozat, a fennálló kapcsolat azonban súlyosító körülménynek minősül. Amennyiben nem a cselekmény tényállásának eleme, úgy súlyosító körülménynek minősül, ha a cselekményt egy korábbi vagy akkori házastárs vagy más partner (amennyiben a hazai jog ezt a kapcsolatot elismeri) sérelmére családtag, az áldozattal együttélő személy vagy felügyeleti jogával visszaélő személy követi el; ha ismételt elkövetésről van szó; továbbá ha a cselekményt egyedi körülmények által sérülékeny helyzetbe hozott személy sérelmére követik el. Súlyosító körülmény, ha gyermek sérelmére vagy jelenlétében követik el; ha két vagy több személy együttesen eljárva követi el; ha a cselekményt különösen nagymértékű erőszak előzte meg vagy követte; illetve ha fegyverrel való fenyegetéssel követik el. Súlyosító körülmény a fentieken felül az áldozatnak okozott komoly fizikai vagy pszichikai hátrány.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) 2009-ben hozott döntést a mérföldkőnek számító Opuz v Turkey[8] ügyben.[9] A kérelmezőt és anyját éveken keresztül fenyegette és bántalmazta a kérelmező korábbi férje, s hiába fordultak hatóságokhoz, védelmük nem valósult meg, végül a kérelmező anyját a bántalmazó lelőtte. A kérelmező az EJEB előtt arra hivatkozott, hogy a török hatóságok mulasztást követtek el, amennyiben nem védték meg egyiküket sem a családon belüli erőszaktól, s kérte az Emberi Jogok Európai Egyezményének 2., 3., és ezzel összefüggésben 14. cikkei[10] megsértésének megállapítását.
Az EJEB valamennyi cikk megsértését megállapította, többek között arra történő hivatkozással, hogy az állam mulasztásai az adott körülmények között valamennyi büntetőjogi és polgári jogi eszköz hatékony alkalmazhatóságát megakadályozták;[11] s a nemzeti büntetőjog alkalmatlan volt arra, hogy megakadályozza az elkövető jogellenes magatartásait.[12] Ami a 14. cikket illeti, a kérelmező a nemi hovatartozáson alapuló hátrányos megkülönböztetésre hivatkozott, tekintve, hogy a nők védelme a család egységének elve mögött háttérbe szorult. Az eset idején hatályos polgári jogi szabályozás számos tekintetben különbséget tett férfiak és nők között, így például a férjet tekintette a család fejének, s olyan személynek, akinek mint a családi egység képviselőjének a döntése elsőbbséget élvez; s az akkor hatályos büntetőjog a nőt mintegy a férj tulajdonaként kezelte s enyhébb megítélésben részesítette a nő, illetve feleség személye ellen a családon belül elkövetett bűncselekményeket. Noha a 2000-es évek elején mind a polgári jog, mind a büntetőjog reformálásra került, utaltak arra, hogy a férfiak által elkövetett családon belüli erőszak a bírói és adminisztratív szervek által még mindig enyhe megítélésben részesült. A 14. cikk megsértésének vizsgálata során az EJEB hivatkozott arra, hogy a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés megállapíthatóságával kapcsolatban egyéb nemzetközi dokumentumra[13] is tekintettel kell lenni, így pl. a CEDAW egyezményre[14], továbbá arra, hogy Törökor-
- 4/5 -
szágban mely személyek válnak a rendelkezésre álló felmérések alapján rendszerint a családon belüli erőszak áldozataivá, és milyenek a vonatkozó bírósági eljárások. A fentiek alapján került megállapításra, hogy a családon belüli erőszak áldozatai elsősorban nők, s az általában tapasztalható és diszkriminatív bírósági passzivitás olyan klímát teremtett, amely kedvezett a családon belüli erőszaknak.
Az A v Croatia[15] ügyben az EJEB szintén családon belüli erőszakra hivatkozással előterjesztett kérelem alapján a 2., 3. és magán- és családi élet védelmét rögzítő 8. cikk megsértését állapította meg. Utaltak az Opuz ügyre is, s az abban rögzítettekre: a török bíróságok fenti magatartása, még ha nem is szándékosan, támogatta a nemi hovatartozáson alapuló erőszakot, s így nőkkel szembeni diszkriminációt valósított meg;[16] a hatósági/bírósági fellépésnek pedig nem lehetett visszatartó hatása, mert a szokások, hagyomány és becsület nevében enyhítette az elkövetők büntetését[17].
A B. v Moldovai Köztársaság ügyben[18] a panaszos (szintén) hivatkozott a 8. cikk megsértésére, és az EJEB megerősítette azt a korábbi gyakorlatot, amely szerint a 8. cikk nemcsak az állami hatóságok önkényes eljárásával szemben védi a magánszemélyeket. A "tiszteletben tartás" egyúttal pozitív kötelezettséget jelent, amelynek része olyan intézkedések elfogadása, amelyek a magánszemélyeket is védik egymás közötti kapcsolataikban; a gyermekek és más sérülékeny magánszemélyek számára pedig különösen hatékony védelmet kell biztosítani.[19]
A Kalucza v Magyarország[20] ügyben a panaszos a 2., 3. és 8. cikkek megsértése miatt fordult az EJEB-hez, arra hivatkozva, hogy az állam nem teljesítette azon pozitív kötelezettségét, hogy védelemben részesítse olyan személlyel szemben, aki folyamatosan pszichikailag és fizikailag bántalmazta, s ezzel a személlyel együtt kellett élnie. (A volt élettárs bántalmazóval szemben az eset idején hatályos jogi szabályozás alapján emiatt nem lehetett fellépni.) Az EJEB megállapította a 8. cikk megsértését, arra tekintettel, hogy a magyar állam nem tett eleget a magánszemély magánéletben való védelmére irányuló pozitív kötelezettségének.
Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége[21] az Unió tanácsadó szerveként olyan alapjogokkal foglalkozik, amelyek közül nem egy nemcsak a személyeket, hanem a személyek alapvető közösségét, a családot is érinti - ilyen többek között a diszkrimináció kérdése, a kényszerházasság, a gyermek jogai, a szülői felügyelettől megfosztott gyermekek védelme. 2014 márciusában tették közzé a nőkkel szembeni erőszak témájában az Unióban végzett felmérésük eredményeit[22]. A fizikai és szexuális erőszak együttes figyelembevételével kapott eredmény szerint a 17 és 80 éves nők 33%-a élt át erőszakot 15 éves kora óta. A felmérés számos adata között szerepel a párkapcsolati erőszak is, ennek értelmében a korábbi partnertől fizikai erőszakot elszenvedő áldozatok egyharmada (34%) a fizikai erőszak négy vagy több formáját tapasztalta meg. Egy gyermeket érintő adat: a korábbi vagy jelenlegi partner részéről erőszakos incidenseknek áldozatul esett nők közül összesen 73% jelezte, hogy az erőszakról a velük élő gyermekek is tudtak. Az nem kérdés, hogy a gyermeket attól is védeni szükséges, ha tanúja a szülei közötti erőszaknak[23], márpedig a családon belüli erőszak eseteiben ez a védelem aligha valósul meg.
Nemcsak az egyén, a család, hanem a társadalom egésze számára is nagy jelentősége van a tudatosság növelésének. A FRA felmérése az adatok további gyűjtésének szükségessége mellett természetesen a fellépés indokoltságát emeli ki.
Az Európai Parlament és Tanács 2013. június 12-én fogadta el a polgári ügyekben hozott védelmi intézkedések kölcsönös elismeréséről szóló rendeletet (606/2013/EU rendelet, a továbbiakban: rendelet)[24]. Ez nem előzmények nélkül történt: a büntetőeljárás keretében elfogadott védelmi határozatokra nézve kialakított, irányelvben megfogalmazott[25] kölcsönös
- 5/6 -
elismerési mechanizmus kiegészítő lépéseként került elfogadásra, kiegészítve egyúttal az áldozatok védelméről szóló irányelvet.[26], [27]
A rendelet célja annak biztosítása, hogy azok a személyek, akik érdekében védelmi intézkedést rendeltek el valamelyik tagállamban, másik tagállamba történő utazásuk esetén is számíthassanak erre a védelemre. Noha a rendelet nemcsak azokat az intézkedéseket érinti, amelyeket családon belüli erőszak elkövetőivel szemben bocsátanak ki, azok a személyek, akiknek a javára védelmi intézkedést bocsátanak ki, rendszerint családon belüli erőszak áldozatai, így a rendelet családot érintő vonatkozása nem kérdéses. Hatályát tekintve a polgári ügyekben elrendelt védelmi intézkedésekre vonatkozik, ugyanakkor a "polgári ügy" fogalmát autonóm módon, az uniós jog alapelveivel összhangban kell értelmezni, s a védelmi intézkedés polgári jogi jellegének megítélése során nem annak van jelentősége, hogy azt polgári, büntető vagy közigazgatási hatóság rendelte-e el. Nem tartoznak ugyanakkor a rendelet hatálya alá a gyermekeket a szülőkkel szemben védő intézkedések, azok tekintetében a Brüsszel IIa. rendelet továbbra is irányadó.
A rendelet célja, hogy a valamely tagállamban elrendelt védelmi intézkedést a többi tagállamban külön eljárás nélkül ismerjék el, és azt külön végrehajthatóvá nyilvánítás nélkül hajtsák végre. A kölcsönös elismerés ezen megoldásában a rendelet éppen a Brüsszel IIa. rendelet 42. cikkében kialakított modellt követi.[28] Minthogy az ún. veszélyeztető személlyel szemben kibocsátott védelmi intézkedések elismerését jelenti az adott elkövetővel szemben, így kifejezetten a határon átnyúló esetekre kínál megoldást.
Az ún. védett személy kérelmére tanúsítványt állítanak ki, melynek alapja egy többnyelvű formanyomtatvány. A tanúsítvánnyal szemben nincs helye jogorvoslatnak, ugyanakkor a veszélyeztető személyt értesíteni kell ennek kiállításáról és következményeiről.
Ami a hazai vonatkozásokat illeti, jogirodalmunk foglalkozott a rendelet tervezetének és a hazai szabályozásnak az összevetésével[29]; a rendeletben foglaltak hazai érvényesítése érdekében a 2014. évi LXXIII. tv. módosította a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló 2009. évi LXXII. törvényt.
Családon belüli erőszakkal, illetve távoltartással kapcsolatos ügyben 2011-ben kellett az Európai Unió Bíróságának (Bíróság) előzetes döntéshozatali eljárás keretei között döntést hoznia. Noha az előzetes döntéshozatali eljárás célja minden esetben az, hogy a nemzeti bíróság által előterjesztett kérdés kapcsán a Bíróság megállapítsa az adott nemzeti jogszabály, illetve jogszabályhely uniós joggal való összeegyeztethetőségét, a C-483/09 és C-1/10 egyesített ügyekben [30] hozott döntés - s különösen a főtanácsnoki indítvány - alapján levonható néhány következtetés, még akkor is, ha ezek messzemenőnek egyetlen ügy alapján aligha nevezhetők.
Spanyol bíróság kereste meg a Bíróságot több kérdéssel, melyek annak megállapítására irányultak, hogy a spanyol Büntető törvénykönyv meghatározott cikkei összhangban állnak-e a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló 2001/220/IB tanácsi kerethatározattal. Mindkét alapeljárásban családon belüli bántalmazás miatt szabtak ki büntetést, s mindkét elkövető élettársa sérelmére követte azt el (egyik esetben négy, másik esetben hat éve állt fenn azt megelőzően a párkapcsolat). A spanyol szabályozás értelmében a bíróságnak ki kellett szabnia távoltartás mellékbüntetést is: ez Magatte Gueye esetében 17 hónapra tiltotta meg azt, hogy az elkövető a sértett 1000 méteres közelében tartózkodjon, Valentín Salmerón Sánchez esetében pedig 16 hónapra tilalmazta a sértett 500 méteres körzetében való tartózkodást, illetve az érintkezést. Mindkét esetben ugyanaz történt az elkövetők elítélése és letartóztatásuk között: a partnerek folytatták az együttélést, s a sértettek mindkét esetben akként nyilatkoztak, hogy ez zavartalanul és szabad akaratukból történt, s így ugyan megsértették a távoltartási intézkedést, de az indokolatlanul szigorú volt. Miután a nemzeti bíróság bizonytalan volt abban, hogy a spanyol jog azon rendelkezése, mely szerint még enyhe bűncselekmények esetén sem lehet a sértett akaratára is tekintettel a konkrét körülmények alapján a távoltartás intézkedésének legalább hat hónapra történő kiszabásától eltekinteni, megkereste a Bíróságot.
A Bíróság utalt a kerethatározat célkitűzésére, amely a bűncselekmények sértettjeinek védelmére vo-
- 6/7 -
natkozó minimumkövetelmények meghatározása, továbbá a kerethatározat rendelkezéseinek az Alapjogi Chartával összhangban történő értelmezésének szükségességére, valamint arra, hogy annak biztosítása, hogy a sértett a büntetőeljárásban hatékonyan részt vehessen, nem jelenti azt, hogy nem lehet a sértett véleményével szemben távoltartás büntetést kiszabni.[31]
Kokott főtanácsnok véleményében határozottan utalt arra, hogy a spanyol szabályozás, amely még szóbeli fenyegetés esetén is előírja a távoltartás kötelező mellékbüntetésként történő kiszabását, nagyon szigorú,[32] s ezzel szemben érthetően hivatkozhatnak az elkövetővel együttélő partnereik, a sértettek arra, hogy magán- és családi életük tiszteletben tartásához való joguk sérül. A főtanácsnok kiemelte azt is, hogy a kötelezően kiszabásra kerülő távoltartás mint mellékbüntetés "a családon belüli erőszakkal szembeni hatékony állami fellépés, illetve a magán- és családi élet, valamint személyi autonómia tiszteletben tartásának ütközési területén áll".[33] Számos érdek említésre került, a spanyol kormány éppen az EJEB döntésére hivatkozott annak alátámasztása érdekében, hogy a jogalkotónak védelmi kötelezettsége van a családon belüli erőszak sértettjeivel szemben.[34]
A Bíróság álláspontja szerint a kerethatározat nem kívánta közelíteni a tagállamoknak a büntetőjogi szankciók fajtájára és mértékére vonatkozó szabályait;[35] a sértett számára a kerethatározat alapján lehetőséget kell biztosítani álláspontjának közlésére, de ez nem jelenti azt, hogy a sértett megválaszthatná a büntetés nemét és mértékét.[36] A főtanácsnok is utalt arra, hogy a büntetés kiszabása nem alapulhat a sértett értékelésén;[37] s a Bíróság is hangsúlyozta, hogy a családon belüli erőszakkal szembeni védelem a sértett érdekén túl általánosabb társadalmi érdekeket is szolgál.[38]
Végezetül röviden érintjük azt, hogy egy XXI. század elején született, tudományos alapokon álló családjogi modelljogszabály miként kezeli a családon belüli erőszak kérdését. I. Schwenzer Svájcban oktató professzor 2006-ban alkotta meg Családjogi Modelltörvényét (Model Family Code), kifejezetten azzal a céllal, hogy egységes, koherens és modern családjogi szabályrendszert hozzon létre, nem kizárólag európai alapokon.[39] Ez a "gondolatkísérlet" további gondolkodásra inspirál, jelen esetben a családon belüli erőszak tekintetében.
Schwenzer Családjogi Modelltörvénye három Részből áll, ám ezek nem a hagyományos házasság-család-gyámság hármast jelentik. Egyik nagy egysége a széles értelemben felfogott szülő-gyermek kapcsolatot, másik nagy egysége pedig a partnerkapcsolatokat tárgyalja, és a kettő közé ékelődik be egy rövidebb fejezet, amely (egyelőre?) szokatlanabb módon a domestic violence, a családon belüli erőszak témájával foglalkozik. Ennek alapja részben az a tény, hogy a családon belüli erőszak előtérbe kerülése mellett, annak következményeként számos jogrendszerben olyan szabályozás született, amely ilyen esetekben az áldozat védelmét nemcsak büntetőjogi úton biztosítja.[40] A szerző néhány modellszabályt javasol, azt azonban, hogy a családi jog tárgykörébe napjainkban bekerülő és ott rendszeresen tárgyalható, illetve tárgyalandó témáról van szó, jól jelzi az, hogy az ahhoz fűzött kommentár - a többi egység magyarázatával összevetve - szűkre fogott. Az alábbiakban röviden bemutatjuk a vonatkozó modellrendelkezéseket, megjegyezve azt, hogy feltétlenül jelzésértéke van annak, hogy a családtagok közötti erőszakos cselekményeket olyanoknak tekintjük, amelyek már a családjogi szabályozásban is helyet, de legalább említést kaphatnak.
A Családjogi Modelltörvény a családon belüli erőszak jelenségét a legtágabban fogja fel, s - értelemszerűen - nemcsak a partnerek közötti erőszakot, hanem a gyermekek, illetve idős családtagok sérelmére elkövetett erőszakot is idesorolja. A családi erőszak, az erőszakos jelenségek széles körű felfogása minden fizikai és pszichikai cselekményre kiterjed, így a zaklatásra, a bántalmazásra, illetve az ezzel való fenyegetésre, s a sérelmet szenvedett személynek (családtagnak) jogában áll a bíróságtól védelmi intézkedést kérnie, amelynek időtartama főszabályként nem haladhatja meg a két évet. A korlátozott időbeli hatály szükségességét Schwenzer az elkövető szemé-
- 7/8 -
lyes szabadságába, mozgásterébe történő beavatkozás erőteljességével[41] indokolja.
Azt, hogy milyen védelmi intézkedés rendelhető el, Schwenzer nem határozza meg, csupán egy példálózó felsorolást ad, azokat az intézkedéseket feltüntetve, amelyek rendszerint a leggyakoribbak és legszükségesebbek: az elkövető hagyja el a sértett otthonát, illetve maradjon attól távol vagy tartózkodjon annak megközelítésétől; tartózkodjon a sértett személy megközelítésétől; tartózkodjon attól, hogy bármely módon kapcsolatba lépjen a sértettel, továbbá attól, hogy bizonyos helyszíneken megjelenjen. Nemcsak a személyes találkozás tilalmának van jelentősége, hanem annak is, hogy az érintett személy semmiféle egyéb módon - telefonon, e-mail révén - ne közelítse meg a sértettet.
A jelen áttekintés címében használt kifejezés - családon belüli erőszak - (is) olyan, amelynek egységes definiálása nincs,[42] ez jogászi nézőpontból probléma lehet, de talán mégsem olyan nagy: lehet róla eszmét cserélni. Noha vannak jogszabályaink, és van ezt tárgyaló, a gyakorlatot feldolgozó jogirodalom, a témáról talán mégsem folyik kellő mennyiségű és minőségű párbeszéd. Annak ellenére így van ez - vagy éppen azért van így? - mert nemcsak sok érdek ütközik (amelyek megoldása egyébként nem könnyű, de alapvető és mindennapi jogászi feladat mind jogalkotónak, mind jogalkalmazónak), hanem sok (jog)terület is találkozik. A kérdésnek számtalan vetülete van - az emberi jogoktól és a gyermeki jogoktól kezdve az erőszak pszichológiai hátterén keresztül a büntetőjogi megoldásokig -, az azonban nem téveszthető szem elől, hogy az erőszak áldozatait védelemben kell részesíteni. A jogi következmények levonása ezután jöhet. A fent érintett európai lépések kétségkívül egy irányba mutatnak: állami, társadalmi feladatnak kell tekinteni a családon belüli erőszak kérdését, bárkit is érint.[43] Ennek elfogadása a megoldás kezdetének a kezdete.[44]■
JEGYZETEK
[1] József Attila: Iszonyat. 1934., részlet.
[2] A családon belüli erőszaknak és kezelésének hazai (jogi) állapotát a 2000-es évektől napjainkig számos tanulmány, cikk tárgyalja, bár összességében még sokat lehet és kell erről beszélni, tekintve a téma jelentőségére és annak sokoldalúságára. A hazai jogirodalom is fel-felmutat családjogi, polgári jogi, büntetőjogi, büntető eljárásjogi, rendészeti, kriminológiai, szociológiai, áldozatvédelmi, pszichológiai, gyermekjogi, emberi jogi nézőpontú, illetve a mediáció lehetőségét taglaló tanulmányokat. A Családi Jogban publikált cikkeket emeljük ki, tekintve, hogy ez a folyóirat közli a legtöbb családjogi vonatkozású publikációt: Jungi Eszter: A családon belüli erőszak az ítélkezési gyakorlatban. Családi Jog 2004. 4. 18-23.; Korinek Beáta Zsófia: A stalking és a családon belüli erőszak. Családi Jog 2005. 1. 31-38.; Geréby Zsuzsanna: A hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról, avagy egy jogszabály "sötét oldala bírói szemszögből. Családi Jog 2010. 4. 6-11.; Galajda Ágnes-Szepesházi Péter: A családon belüli erőszak különböző aspektusai a szakemberek gyakorlatában. Családi Jog 2010. 4. 32-34.; Gyengéné Nagy Márta: A megelőző távoltartás bírósági gyakorlata. Családi Jog 2011. 2. 27-33.; Alföldi Ágnes Dóra: Szemelvények az ügyészség ideiglenes megelőző és megelőző távoltartás alkalmazása során kialakult gyakorlatából. Családi Jog 2011. 2. 34-39.; Visontai-Szabó Katalin: A családon belüli erőszak pszichológiai és jogi kérdései. Családi Jog 2013. 1. 9-18. Családjogi(asabb) vonatkozásúak még az alábbiak (nem feltétlenül a teljesség igényével és nem érintve a kifejezetten a gyermekekkel szembeni erőszakot tárgyaló jogirodalmat): Somlai Péter-Virág György-Tamási Erzsébet-Herczog Mária: Erőszak a családban. Fundamentum. 2004. 3. 67-85.; Herczog Mária-Gyurkó Szilvia: Randevú-erőszak - partnerbántalmazás a családi együttélést megelőzően. Kriminológiai Tanulmányok 43. 2006. 136-155.; Diószeginé Szolyák Elvira-Pál Szilvia: "Ne a tükröt törd szét, ha bánt az önarckép!" Családjogi szilánkok: gondolatok a távolságtartással kapcsolatban. Magyar Jog 2012. 4. 23-244. A fenti kiemelések tetszőlegesek, valamennyi megjelölésére nincs mód, ugyanakkor a kiemelések nehézsége is abból adódik, hogy számos jogterület és társadalomtudomány határmezsgyéjén fekvő témáról van valójában szó.
[3] Terjedelmi korlátok miatt nem kerülnek említésre azok a nemzetközi dokumentumok, amelyek értelemszerűen Európa tekintetében is meghatározók.
[4] Council of Europe Convention on preventing and combating violence against women and domestic violence. CETS No. 210.
[5] 2002-ben már elfogadtak egy ajánlást ebben a kérdésben: a Miniszterek Bizottságának R (2000) 5. sz. ajánlása a tagállamok felé a nőknek az erőszakkal szembeni védelméről.
[6] Safe from Fear. Safe from Violence - ahogyan az Egyezmény információs kiadványának fejlécén olvasható.
[7] Ide sorolja még a következőket: rassz, bőrszín, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyon, születés, nemi irányultság életkor, egészségi állapot fogyatékosság, házas állapot, migráns vagy menedékkérő státus, illetve más egyén státus.
[8] Opuz v Turkey no. 33401/02 [2009].
[9] Ezt, továbbá részben más eseteket (bár más hangsúlyokkal)lásd: Grád András: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának családon belüli erőszakkal összefüggő joggyakorlata. Családi Jog 2010. 2. 32-35.
[10] A 2. cikk az élethez való jogot védi, a 3. cikk a kínzás tilalmát rögzíti, a 14. cikk pedig diszkriminációt tilalmazza.
[11] Opuz v Turkey 152.
[12] Opuz v Turkey 153.
[13] Opuz v Turkey 185.
[14] Nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések minden formájának kiküszöböléséről szóló egyezmény (ENSZ 1979), Opuz v Turkey 187.
[15] A v Croatia no. 55164/08 [2010].
[16] A v Croatia 95.
[17] A v Croatia 96.
[18] B v The Republic of Moldova no. 61382/09 [2013].
[19] B v The Republic of Moldova 69.
[20] Kalucza v. Hungary no. 57693/10 [2012].
[21] EU Fundamental Rights Agency, FRA, http://fra.europa.eu.
[22] A jelentés angol nyelven olvasható: http://fra.europa.eu/sites/default/files/fra-2014-vaw-survey-main-results-apr14_en.pdf; magyar nyelven annak rövidített változata elérhető: http://fra.europa.eu/sites/default/files/fra-2014-vaw-survey-at-a-glance-oct14_hu.pdf. (Mindkét letöltés időpontja 2015. május 21.)
[23] Gyermek jogairól szóló egyezmény (ENSZ 1989) 19. cikk; Gyermekjogi Bizottság 8. számú átfogó kommentárja (2006).
[24] Az Európai Parlament és a Tanács 606/2013/EU rendelete (2013. június 12.) a polgári ügyekben hozott védelmi intézkedések kölcsönös elismeréséről. HL L 181/4. A rendelet előzményeiről lásd: Kormos Erzsébet: Gondolatok a polgári ügyekben hozott védelmi intézkedések kölcsönös elismeréséről szóló uniós rendelettervezetről. Miskolci Jogi Szemle 2013. 1. 36-51. A 606/2013 rendelethez kapcsolódik a tanúsítványok tekintetében a Bizottság 939/2014/EU végrehajtási rendelete (2014. szeptember 2.) a polgári ügyekben hozott védelmi intézkedések kölcsönös elismeréséről szóló 606/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 5. és 14. cikkében említett tanúsítványok meghatározásáról. HL L 263/10.
[25] Az Európai Parlament és a Tanács 2011/99/EU irányelve (2011. december 13.) az európai védelmi határozatról. HL L 338/2. Erről magyar nyelvű irodalomban lásd: Kormos i. m. Az irányelv előzményeit illetően lásd: Alföldi Ágnes Dóra: A családon belüli erőszak megelőzésének és kezelésének nemzetközi és európai uniós eszközeiről. Európai Jog 2012. 3. 32-36.
[26] Az Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU irányelve (2012. október 25.) a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról. HL L 315/57.
[27] Janicka-Pawlowska, Katarzyna: Protection measures in civil matters: the new EU Regulation No. 606/2013. Konferencia-előadás, Trier, 2014.
[28] Lamont, Ruth: Beating domestic violence? Assessing the EU’s contribution to tackling violence against women. CMLR 2013. 6. 1794-1795.
[29] Részletesen lásd: Kormos i. m.; Németh Ildikó: Állami beavatkozás egyes magánjogi jogviszonyokba. In: Csehi Zoltán-Raffai Katalin (szerk.): Állam és magánjog. Törekvések és eredmények az Európai Unió joga, a nemzetközi magánjog, polgári jog és polgári eljárásjog keresztmetszetében. Budapest, 2014. 399-407.
[30] Gueye and Salmerón Sánchez egyesített ügyek (C-483/09 és C-1/10 [2011]).
[31] Ítélet 54-55-56.
[32] Főtanácsnoki indítvány 34.
[33] Főtanácsnoki indítvány 37.
[34] Főtanácsnoki indítvány 36. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Opuz v Törökország ügyben hozott döntése, lásd az EJEB gyakorlatánál.
[35] Ítélet 51.
[36] Ítélet 60.
[37] Főtanácsnoki Indítvány 49. A főtanácsnoki álláspont határozott volt: a sértett elmondhatja véleményét, s önmagában ezáltal a kerethatározat követelményei már érvényesülnek, ahogyan ez a bírósági ítéletből is kitűnik.
[38] Ítélet 61. (kiemelés a szerzőtől).
[39] Schwenzer, Ingeborg in collaboration with Dimsey, Mariel: Model Family Code from a Global Perspective. Antwerpen-Oxford, 2006. Megközelítéséről, továbbá tartalmáról a házasságot, annak felbontását, házastársi tartást, házassági vagyonjogot illetően lásd részletesen: Szeibert Orsolya: A házasság Európában a jogegységesítő törekvések tükrében. Budapest, 2014. 219-225.; az élettársi felfogást, szülői felügyeletet, kapcsolattartást illetően pedig Szeibert Orsolya: A családjogi harmonizáció kérdései és lehetőségei Európában. Budapest, 2014. az egyes fejezetekben.
[40] Schwenzer 86-87.
[41] Schwenzer 88.
[42] Virág György: Bevezetés a családi erőszak kutatásához. Kriminológiai tanulmányok 2004. 7-8.
[43] Az ettől független kérdés, hogy az Isztambuli Egyezmény kimondottan a nőkkel szembeni erőszak oldaláról közelíti meg a kérdéskört, tekintve, hogy számos országban a nők különösen sérülékeny csoportot alkotnak, és párkapcsolaton kívül is gyakran esnek erőszak áldozatául.
[44] Az Isztambuli Egyezmény tárgyalása hazai konferenciákon is napirenden van; a családon belüli erőszak témájában kerül majd jelen folyóiratban közlésre dr. Kundrák Villő Konferencia-beszámolója Együttműködés a gyermekek és a nők elleni erőszak megakadályozásában címmel.
Lábjegyzetek:
[1] Habilitált egyetemi docens
Visszaugrás
