"Szókratész állítólag, amikor egyszer pofon ütötték, csupán annyit mondott: bosszantó, hogy az ember nem tudhatja, mikor kell sisakban elmennie hazulról" - írja Seneca " A Haragról" című művében. Szókratésznek azonban volt egy házsártos felesége is, aki igencsak megedzhette a filozófus akaratát és önmérsékletre késztethette, ugyanis a fáma szerint ütötte is a férjét. Szókratésznek tehát még bosszantóbb lehetett, ha otthon is sisakot kellett viselnie. S az valóban mégsem járja, hogy páncélt tartsunk otthon azért, hogy az erőszakos társainktól megvédjük magunkat. Márpedig a "gyengébb félnek" sokszor elkelne az ehhez hasonló segítség.
A gyengébb fél védelmének az erkölcsi és egyben jogi alapelve karakteresen megjelenik mind az európai mind a hazai jogalkotásban. Az új Polgári Törvénykönyv III. könyve, a Családjogi könyv 3:4. §-ában fogalmazza meg alapelvként a méltányosságot és a gyengébb fél védelmét, vagyis azt, hogy a családi jogviszonyokat méltányosan és az érdekei érvényesítésében gyengébb fél védelmét szem előtt tartva kell rendezni. Szorosan összefügg a méltányossággal az érdekei érvényesítésében gyengébb fél védelme (a nemzetközi családjogi irodalomban: protection of the weaker party), amely a koránál, egészségi állapotánál, lehetőségeinél fogva segítségre szoruló, kiszolgáltatott fél helyzetének megfelelő figyelembevételét jelenti. A gyengébb fél védelmének az elve szorosan összefügg egy másik alapelvvel is, sőt abból levezethető, nevezetesen a házastársak egyenjogúságának az alapelvével. (3:3. §) A házastársak ugyanis a házasélet és a család ügyeiben egyenjogúak, jogaik és kötelezettségeik egyenlők. A házastársak egyenjogúságának az elve ma már minden civilizált országban követelmény és azt több nemzetközi dokumentum is tartalmazza (pl. Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 16. cikk (1) bek., ET Miniszterek Bizottsága R (78) 37 Határozata a házastársak polgári jogi jogegyenlőségéről).[1] Az egyenjogúság két irányban is biztosított: egyfelől a házastársi kapcsolatban, másfelől a családi életben. Alapvető tartalma, hogy egyik házastársnak sincs hatalma a másik személye és vagyona felett. Az egyenjogúság tehát mellérendeltségi viszonyt fejez ki, amely a házastársak autonómiáját és kölcsönös alkalmazkodási kötelezettségét egyszerre juttatja kifejezésre. S ennek az elvnek nyilvánvalóan nemcsak a házastársak, hanem a családtagok, sőt közeli hozzátartozók esetében is érvényesülnie kell. Teljesen világos, hogy a jog eszközeivel ki kell kényszeríteni ezen elvek érvényesülését ott, ahol az egyensúly megbomlott. Főként, ha olyan durva jogtiprásról beszélünk, mint a családon belüli erőszak. Mindenképpen üdvözlendő tehát, hogy a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távolságtartásról szóló törvény megszületett,[2] hatályba lépett és a jog alkalmazóinak széles területen (rendőrség, gyámhivatal, bíróság) biztosít lehetőséget a fellépésre, ha ezt a súlyos jogtiprást észleli. Másfelől egy eszköz a gyengébb fél számára, hogy jogvédelemben részesüljön. Azoknak a problémáknak a gyökerét, amelyek e törvény létrehozásával és alkalmazásával kapcsolatban felmerültek és felmerülnek, tehát nem a szükségességének, a hiánypótló jellegének az oldaláról kell keresnünk, hiszen ez vitathatatlan. Sokkal inkább a mai magyar jogalkotási környezet sajátosságaiban, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy kellően átgondolt, részletszabályaiban konzekvens jogszabályok szülessenek. Megfelelő alkalmazásuk további feltétele, hogy eljárásjogi részletszabályai harmonizáljanak azokkal az eljárásjogi szabályokkal, amelyek használatára maga az új jogszabály kötelezi a jogalkalmazót. Így, mint sok más esetben, jelen törvény esetében is a jog alkalmazóira hárul az a feladat, hogy a jogalkotási hézagokat betömködje, analógiákat teremtsen vagy keressen. A baj az, hogy rövid idő múlva az ilyen szabályok módosítására, újragondolására, kiegészítésére lesz szükség, amely felesleges munkaterhet ró mind a jogalkotóra, mind a jogalkalmazóra. Jelen törvény esetében nem túlzás, ha úgy fogalmazunk, hogy egy keretjogszabállyal állunk szemben, ez máris csökkenti annak érvényét, hogy mennyire fontos ez a törvény, mennyire megérdemelte volna, hogy érett, kidolgozott formában kerüljön a Parlament elé. Lássuk tehát konkrétan azokat a problémákat, amelyekről eddig csak általánosságban esett szó.
Egy törvény akkor jó, ha jól alkalmazható. Egy törvény akkor alkalmazható jól, ha a bírósági út igénybevétele megfelelőképpen szabályozott. A bírósági út igénybe vételét akkor lehet megfelelően szabályozni, ha megfelelő idő áll rendelkezésre a társadalmi és szakmai vitára. Persze nem ez az első törvény ma Magyarországon, ahol megpróbálják megspórolni ezt az időt, de ez, mint említettem, visszaüt. Azt már meg sem említem, mi lett volna, ha esetleg a jogalkotási folyamatba bevonnak bírókat, illetve megfelelő gyakorlati tapasztalattal rendelkező jogászokat. Valószínűleg rögtön felhívják a figyelmet arra az anomáliára, hogy két rövid határidő mellé (72 óra a rendőrség részére, 3 munkanap a kérelemre indult, 3 nap a rendőrségi intézkedés nyomán kezdeményezett bírósági eljárásban) nem társíthatók egy hanyag félmondattal a polgári perrendtartás egyéb szabályai (lásd fellebbezési határidők, végrehajtási szabályok), mert akkor nincs értelme a sietségnek az eljárás lefolytatásával. Amint ugyanis a bírósági határozat megszületik, megindul a lassú ügymenet: a feleknek 15 napjuk van a fellebbezésre, majd az irat másodfokra kerül, leterheltebb vitafórumoknál egy év múlva meg is születik a határozat, de miről is, hiszen az első fok által elrendelhető 30 napos távoltartási határidő már többszörösen letelt, s ki tudja, a bántalmazó azóta mit csinál? A megelőző távoltartásról szóló törvény nem rendelkezik az előzetes végrehajthatóságról, tehát jogerő előtt mit ér a bírósági határozat, ha a bántalmazó visszamegy, s újra üt-ver engem? A határozat elleni fellebbezésnek ugyan nincs halasztó hatálya a végrehajtásra nézve, de jogerő hiányában nem lehet alkalmazni a szabálysértési törvény (továbbiakban: Sztv.) 139/B. § (1) bekezdésében foglalt szankciót. Egy végrehajtási eljárás pedig ma Magyarországon akár két évig is elhúzódhat. Ennek megoldására ugyan a fenti törvény szankcionálja a "Távoltartó határozat szabályainak megszegése" című részben a bántalmazó ilyen magatartását, még pedig bírságolással, ami körülbelül egy vállrándítást jelent egy szociális és anyagi problémákkal küszködő családnál (ahol a családon belüli erőszak zöme felmerül), hiszen soha semmilyen tartozást, bírságot tőlük behajtani nem lehet. Nem beszélve arról, hogy senki nem tudja, hogy mikor is válik végrehajthatóvá a döntés, tehát - csúnya szóval élve - sem a bántalmazó, sem a bántalmazott nem tud "kalkulálni", hogy meddig is kell tartózkodnia a bántalmazottal való személyes kontaktustól, vagy a bántalmazott részéről: mikor is engedheti vissza a már időközben ezerszer megsajnált bántalmazót a lakásba, annak ódiuma nélkül, hogy a bántalmazót megbírságolnák. Ugyanis a törvény nem rendelkezik arról az esetről sem, hogy mi van, ha a gyors hatósági intézkedések után maga a bántalmazott kíván elállni eredeti szándékától. Álláspontom szerint a jogalkotónak arra is fel kellett volna készülnie, hogy mi van abban az esetben, ha a bántalmazott alaptalanul kezdeményezi az eljárást, márpedig erre a gyakorlatban találtunk példákat. Nemegyszer hallottunk olyat a bírósági eljárásban, hogy "jól van, na, csak meg akartam leckéztetni". Úgy gondolom, hogy ez a joggal való visszaélés esetét meríti ki, amit szintén szankcionálni muszáj, különösen, ha nem büntető-, hanem polgári eljárásról van szó. (A két eljárásban ugyanis ez különbözik.) A "távoltartás alaptalan kezdeményezése" iránti szankcionálás[3] tehát mindenképpen fontos lenne már akár a rendőrségi határozat meghozatala előtt is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
