Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) többé-kevésbé köztudott módon a tagállamok ellen benyújtott emberi jogi panaszok kivizsgálásával foglalkozik. Csak olyan ügyekkel kapcsolatban lehet hozzájuk fordulni, amelyek beleütköznek az Emberi Jogok Európai Egyezményébe, más néven az 1950-ben született Római Egyezménybe (a továbbiakban: Egyezmény). Ezekben az esetekben a Bíróság kivizsgálja az ügyet, és amennyiben azt állapítja meg, hogy az érintett tagállam megsértette az Egyezmény (vagy valamelyik későbbi kiegészítő jegyzőkönyv) valamelyik rendelkezését, elmarasztaló döntést hoz. A nemzeti bíróságok döntéseibe semmilyen módon nem szól ugyan bele, tehát azok ítéleteit nem változtatja meg, nem helyezi hatályon kívül stb., azonban komoly összegű kártérítéseket ítélhet meg a tagállamok terhére, amelyet a jogsértett részére kell megfizetniük. Magyarországon ráadásul a Bíróság elmarasztaló ítéletei azonban önmagukban is felülvizsgálati eljárás alapjául szolgáló oknak minősülnek [Be. 416. § (1) bek. g) pont].
Az Egyezmény mindössze néhány tömör szakaszban, tehát meglehetősen vázlatosan sorolja fel a különböző emberi jogokat. A lassan 60 éve működő Bíróság esetjoga hivatott ezeket a kereteket valódi tartalommal megölteni. A 3. cikk például csupán annyit tartalmaz, hogy tilos a kínzás és az embertelen, megalázó bánásmód, azonban ezek mibenlétét semmilyen módon nem magyarázza vagy részletezi, még csak nem is definiálja a fogalmakat. A Bíróság ekként leszögezte például, hogy a cikk nem értelmezhető egyszerűen akként, hogy az államnak tartózkodnia kell bárki megkínzásától, de köteles tevőlegesen is meggátolni, hogy mások bárkivel szemben ilyen magatartást tanúsítsanak, és ha erre mégis sor kerül, kötelessége az elkövetők megbüntetése.
A Bíróság az évtizedek során számtalan ítéletet hozott, azonban egészen a legutóbbi időkig semmilyen formában nem foglalkozott a családon belüli erőszak problémakörével. Részint kevesebb ilyen vonatkozású ügy került eléje, részint pedig a Bíróság ezeknek a problémáknak a kezelését úgy tűnik, korábban nem értette bele az államokkal szemben támasztott pozitív, tevőleges kötelezettségek körébe. Ez a gyakorlat a legutóbbi időkben megváltozott, és a Bíróság az elmúlt három évben már érdemben foglalkozott olyan ügyekkel, amelyek tárgya kifejezetten a családon belüli erőszak volt. Három olyan egyezményi cikk található, amely érinti a témakört, ennek megfelelően mindhárom vonatkozásában akadnak már említésre méltó esetek. Ezeket egyenként ismertetjük.
2. cikk (Élethez való jog)
1. A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg.
2. Az élettől való megfosztást nem lehet e cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered:
a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;
b) törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;
c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén.
Az Egyezmény 2. cikkéről azt kell tudnunk, hogy a Bíróság igen hamar kimunkálta e cikk vonatkozásában is, hogy az államokat tevőleges kötelezettség terheli a területükön tartózkodók életének megvédésével kapcsolatosan. Ez azonban az elmúlt évtizedekben inkább csak a gyanúsítottak elfogásának körülményeire, illetve a különféle halálesetek megfelelő kivizsgálásának kötelezettségére terjedt ki.
Az első családon belüli erőszakkal összefüggő ítélet alapjául szolgáló eset 2004-ben indult Szlovákia ellen. Ebben az ügyben a kérelmezőt agresszív férje bántalmazta, ami miatt bejelentést is tett a helyi rendőrségen, azt állítva hogy a bántalmazások hosszú ideje tartanak. Utóbb a kérelmező a férjével együtt bement a rendőrségre, hogy visszavonja a feljelentést, ennek alapján az ügyintéző le is zárta az ügyet. Még ugyanebben a hónapban mind a kérelmező, mind egyik szülője felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy a kérelmező férje lőfegyverre tett szert, és meg akarja ölni a két közös gyermeket. A rendőrség kiküldött egy járőrt, aki azonban a kérelmező férjét nem találta otthon. A járőr felhívta a kérelmezőt, hogy másnap reggel tegyenek bejelentést a rendőrörsön, aminek a kérelmező eleget is tett. 4 nappal később a kérelmező bement a rendőrségre, hogy érdeklődjön a 4 nappal korábbi bejelentésével kapcsolatban az ügy állásáról. A kérelmező férje azonban még ugyanezen a délelőttön agyonlőtte mindkét közös gyermeküket, majd saját magával is végzett. A szlovák hatóságok vádat emeltek az eljáró (vagy talán inkább el nem járót kellene írnunk) rendőrökkel szemben, és szolgálati mulasztás miatt mindkettejüket jogerősen egy évi próbaidőre felfüggesztett néhány havi szabadságvesztésre ítélték. A Bíróság a fenti tényállás alapján elmarasztalta Szlovákiát a 2. cikk megsértésében, minthogy a hatóságok elmulasztották megtenni a gyermekek életének megvédése érdekében a szükséges intézkedéseket (Kontrová v. Slovakia judgment of 31 May 2007, no. 7510/04).
Egy másik családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügy Törökország ellen indult 2002-ben. Itt a kérelmező összeházasodott egy férfival, és együtt éltek a saját édesanyjával, valamint később született közös gyermekeikkel. A kérelmező férje több alkalommal is súlyosan bántalmazta mind a kérelmezőt, mind az édesanyját. Egy alkalommal például a menekülő kérelmezőt gépkocsijával szándékosan elütötte, majd amikor anyósa a lánya segítségére sietett, akkor őt is. A büntetőeljárás során azonban a kérelmező és édesanyja is visszavonták a vádakat, amiről egy későbbi ügyben azt állították, hogy ezt a férfi halálos fenyegetései hatására tették. A két nő utóbb több bejelentést tett a rendőrségen a férfi részéről őket ért halálos fenyegetések miatt. A számos ügy során a török hatóságok ennek ellenére lényegében semmit sem tettek a családon belüli erőszak felszámolására. Végül a kérelmező férje egy napon pisztolyával agyonlőtte a kérelmező édesanyját. A hatóságok letartóztatták, és 6 év múltán elsőfokon 15 évi szabadságvesztésre ítélték, azonban az előzetes fogvatartásban töltött időre tekintettel mindjárt szabadlábra is helyezték. A kérelmező állítása szerint a volt férje, akitől időközben elvált, halálos fenyegetéseket küldött neki, azonban a hatóságok érdemben ismét szinte semmit sem tettek az üggyel kapcsolatban. A Bíróság elmarasztaló ítéletében kifejtette, hogy a hatóságok, amint a panaszos életének veszélyben forgása a tudomásukra jut, nem hivatkozhatnak többé a panaszos magatartására, ehelyett mindent el kell követniük a fenyegetés beváltásának megakadályozása érdekében. Minthogy a török hatóságok ezt folyamatosan elmulasztották, a Bíróság megállapította a 2. cikk sérelmét (Opuz v. Turkey judgment of 9 June 2009, no. 3340/02).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
