"Nálunk a bíró nem vak eszköze a törvény szavainak, hanem érezve és gondolkodva ítélő teljesítője azoknak."
(Deák Ferenc)
A hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló 2009. évi LXXII. törvény (a továbbiakban: Hke. tv.) hatálybalépése óta számos szakfolyóiratban publikált tanulmány foglalkozott a távoltartással, a törvényben használatos fogalmak értelmezésével, ismereteink szerint azonban ez ideig még senki sem kísérelte meg betűsorokba fektetni a megelőző távoltartás elrendelése iránti kérelem felvétele és annak elbírálása során az ügy első és végső bírójában[2], nevezetesen a bírósági fogalmazóban és a bíróban felmerülő dilemmákat.
Véleményünk szerint a távoltartással kapcsolatban kiemelt jelentősége van annak, hogy az e jogintézményt szabályozó jogi normák mögé nézzünk, s az ott használatos fogalmakat ne karosszéktudósként, de ne is pusztán nyelvtani értelmezéssel, s főként ne önmagukkal próbáljuk meg magyarázni és paragrafusautomataként alkalmazni, hanem azokat elsődlegesen a jogintézmény célját és a szabályozás jogpolitikai indokát szem előtt tartva, ténylegesen a család, mint individuális személyiségekből álló, saját szívvel rendelkező, lüktető, élő rendszer sajátosságaira is tekintettel, a Hke. tv. "objektív értelmét napfényre hozva"[3] értelmezzük és alkalmazzuk.
Célunk az, hogy a Hke. tv. által használt, jelen írás szerzői szerint a gyakorlatban értelmezési nehézséget okozó fogalmak dogmákká merevítése helyett a hatályos szabályozás célját és a család, mint rendszer pókhálófinom összefüggéseit egyaránt figyelembe vevő rövid elemzésével továbbgondolásra, de mindenekelőtt együttgondolkodásra, közös gondolkodásra - a pszichológusokéhoz, s általában a segítő szakemberekéhez hasonló szupervízióra, esetmegbeszélésre, s egyáltalán a témáról való beszélgetésre - késztessük az Olvasót.
Egy túlterhelt családjogos bíró általában Herkulesként vívja mindennapos ádáz harcát a polgári ügynek keresztelt lernai hydrákkal, törekszik arra, hogy ésszerű időn belül megoldást találjon egy olyan problémára, amit gyűjtőnéven családjogi jogvitának hívunk, és amire a jog eszközével aligha adható jó megoldás anélkül, hogy pontosan ismernénk a családi krízis okait, s egyáltalán az elénk kerülő család "anatómiáját."
Minden bíróság elé kerülő jogvita mögött egy konkrét élethelyzet húzódik meg, amelyben olyan problémák merültek fel, amelyek megoldását a felek az adott bírósági eljárás lefolytatásától és a bírói döntés meghozatalától várják. Úgyis mondhatnánk, hogy a felek általában és lényegét tekintve egy speciális szolgáltatást várnak a bírótól, mint a felettes hatalom bölcs igazságtevőjétől, nevezetesen, hogy tegyen köztük is igazságot valamiben, amiben ez nekik egymás között nem sikerült, hogy oldja fel a közöttük keletkezett konfliktust. Ebben a helyzetben a bíró társadalmi rendeltetése végső soron a jogvitával érintett személyek életében felmerült konkrét probléma egyedi megoldása.
A jogászi gondolkodásra egyébként is jellemző, hogy az nem leíró, azaz "nem magyarázatokra törekszik, hanem problémamegoldásra."[4]
Látni kell azonban, hogy valamely létező társadalmi, családi vagy egyéni probléma orvoslására csak olyan megoldás lehet alkalmas, amely a való tényekből indul ki és hatása is ugyanide tér vissza. Álláspontunk szerint a problémának mind a felismerése, mind pedig a kezelhetősége döntő mértékben függ attól, hogy az való tényeken alapul-e, s hogy megtaláltuk-e az események igazi okát.[5]
Az okok fel- és megismerésének a hiánya megakadályozza a jogvita érdemi és társadalmi megoldását, az ilyen bírói döntés - még ha a jogszerűség talapzatán álló is - diszfunkcionális eredményekhez vezet.
Egy elgondolkodtató rappaport-i tanmese fejezi ki leginkább, mennyire fontos, hogy segítőként törekedjünk az események valódi okának feltárására: "A folyóparton egy vidám társaság mulat önfeledten; esznek, isznak, beszélgetnek. Egyszer csak segélykiáltást hallanak a folyó felől. A folyóban valaki fuldoklik. A társaság egyetlen úszni tudó tagja beugrik a vízbe és kimenti a fuldoklót. Ezután folytatják a pikniket. De újra hangokat hallanak a folyóból. Az újabb fuldoklót is kimenti az úszni tudó férfi. Aztán egyre több kiáltás hallatszik a folyóból. A társaság egyetlen úszni tudó tagja szinte állandóan a vízben van, sorra menti ki a fuldoklókat. Amikor éppen megpihen egy pillanatra a folyóparton, odalép hozzá az egyik barátja és a következőket mondja neki: fantasztikus dolgokat művelsz itt a folyóban. De nem lenne hatékonyabb azon gondolkoznunk, hogy miért estek ezek az emberek a vízbe?"[6]
Fontos, hogy a távoltartás elrendelése iránti kérelem felvétele és annak elbírálása során az okokat is kutatván az ügyben érintett felek és a család legjobb érdekét szolgáló döntést hozzuk meg, de legalábbis elfogadható kompromisszumként törekedjünk arra, hogy ha használni nem is tudunk, legalább ne ártsunk a feleknek.
Ahhoz, hogy a családi krízisek okait megérthessük, mindenekelőtt meg kell határoznunk, mit is értünk család alatt.
-237/238-
Álláspontunk szerint a család önkéntes társulás, szerencsés esetben az együttélés szövetsége, érzelmi kötelékeken alapul, amely szupportív hálóként fonja körül és puha fészekként öleli körbe a benne élőket, így teremtve lehetőséget arra, hogy kibontakoztathassák a bennük rejlő képességeiket, ugyanakkor "hozott anyag", olyan földi kötelék is, amelynek kötésszilárdságán kinek-kinek látásmódja és a szüleitől, családjától kapott öröksége által belé vájtan óriási vagy hajszálvékony repedések vannak.
E családfogalomból kiindulva, a családi konfliktusok okait kutatva megállapíthatjuk, hogy a család életében fellépő érdekellentétek kezdetben nem feltétlenül eredményeznek azonnal nyílt konfliktust. Ezeket az ellentéteket az érzelmi túlfűtöttség egy időre elködösíti és az ellentéteknek ismétlődniük kell ahhoz, hogy a partnerek ráébredjenek: nincs teljes egyetértés közöttük. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az ellentétek felismerését gyakran hátráltatják a partnerkapcsolatról kialakított idealizált, illuzórikus elgondolások is, ugyanis az e kép által formált elképzelésekkel partnerkapcsolatba lépők igyekeznek maguknak is bizonyítani, hogy az ő kapcsolatuk teljesen "normális" és ennek érdekében a szükségszerűen jelentkező ellentéteket egy ideig bagatellizálják, s nem is akarnak nekik jelentőséget tulajdonítani. Mindezek mellett akadályozhatja a konfliktus felismerését a személyiség azon általános tulajdonsága is, amely az ellentmondások kiküszöbölésére, a disszonanciák redukálására törekszik.
Egy család életében a leggyakoribb krízist provokáló esemény legelőször akkor következik be, amikor a közös élet által felmerülő problémákat a felek különbözőképpen akarják megoldani. Kezdetben az első reakció a sürgős visszatérés az együttlét bevált formáihoz és visszariadás a felmerült ellentétek együttes elemzésétől és megoldásától, lemondás az ellentét tisztázásáról, noha az ellentétek idejekorán való sokoldalú megvitatása lehetővé tehetné azt, hogy a felek az optimális megoldási lehetőséget válasszák ki, azt, amely nem egyszerű kompromisszum, és ötven-ötven százalékos kielégítést nyújt mindkettejük részére, hanem amely új irányba vinné a szükségletek kielégítésének keresését és a közös cselekvést, s ezáltal olyan nyereségekhez juthatna mindkét fél, amely többet érne az eredetileg megfogalmazott igények teljes kielégítésénél.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
