"Sok kicsinyke ágból lesz a sűrű erdő, A sok könnyes sóhaj lesz majd viharfelhő..." írja Várnai Zseni Villámban, viharban című versében. A családon belüli erőszak kérdését vizsgálva valóban sűrű erdőben járunk, amely ma még szinte áthatolhatatlan. Áthatolhatatlan egyrészt azért, mert bonyolult érzelmi kapcsolatok hálózzák be, s áthatolhatatlan azért is, mert jogszabályi fogalmakkal nehezen írható körül, hiszen elméletileg számos bűncselekmény törvényi tényállása sorolható ide. A családon belüli erőszak jellegzetesen mégis az élet, testi épség elleni cselekmények, valamint a házasság, a család, az ifjúság és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények képében jelenik meg a büntető ügyek aktáiban.
Kriminológiai szempontból nézve ezek a cselekmények sok hasonló vonást mutatnak, ezekre kívánok rávilágítani az I. fejezetben. A közös sajátosságok szorosan összefüggnek a bizonyítási nehézségekkel, melyekre a II. fejezetben térek ki. A III. fejezetben feldolgozott tipikus és kevésbé tipikus jogesetek pedig az előző két részben kifejtett megállapításokat illusztrálják.
A kriminológiai módszerekkel felderíthető hasonlóságok tanulmányozása álláspontom szerint nagy mértékben segítheti a bizonyítás szakszerű tervezését. Ebben a körben a következő tényezőket kell kiemelni:
A családon belüli erőszakos bűncselekmények leglényegesebb jellemzője, hogy egy időben hosszan elnyúló folyamat végtermékei. E folyamatban az agresszivitás egyre durvábban nyilvánul meg az idő múlásával. Ugyanakkor az események nem lépcsőzetesen épülnek egymásra, mert vannak viharos időszakok és nyugalmi periódusok. Az ügy rendszerint kései fázisban jut a hatóság tudomására, amikor az erőszak már valamilyen súlyos következménybe torkolt.
A sértett nem mer vagy nem tud kilépni ebből az élethelyzetből, segítségkérési kísérletei gyakran eredménytelenek, sem a magánszemélyek, sem a hatóságok nem veszik igazán komolyan a vészjelzéseket. A bántalmazó pedig magabiztos, a konfliktuskezeléshez felajánlott esetleges kívülről jövő segítséget nem fogadja el. A család egyébként zárkózottá válik, a sértettek külső kapcsolatai leépülnek.
Sokszor tapasztalható, hogy a bántalmazó a családon kívül, más környezetben, kifogástalan magatartást tanúsít, például nagyon jó munkaerő, dolgos ember hírében áll.
Aki a családon belül agresszív, általában minden nála gyengébb családtaggal szemben durva. Így a verekedős férfi rendszerint ütlegeli a feleségét és a gyermekeit is, vagy az italozó szülők mindegyik gyermekükkel gorombán bánnak. A pozitív vagy a negatív megkülönböztetés elég ritka, amikor csak az egyik gyermeket nem bántják vagy éppen csak az egyik gyermeket bántják. Az utóbbi eset olyan gyermekekkel szokott előfordulni, akik testileg vagy szellemileg valamilyen fogyatékosságban szenvednek, s ezért fokozott gondoskodásra szorulnának, ehelyett azonban a szülői elutasítás erőszak formájában vetül rájuk.
Az esetek egy részében az agresszió visszájára fordul, s a családon belüli erőszak áldozatából lesz a büntetőeljárás terheltje, amikor a belül felhalmozott sérelmek, elfojtott indulatok hirtelen utat törnek a külvilág felé.
Bizonyos körülmények között a családon belüli erőszakra hivatkozás alaptalan, valamilyen mögöttes célt szolgál. Például néha előfordul, hogy a bontóper idején az egyik házastárs tettlegességet provokál, majd ha ütés éri, elsiet látleletet vetetni, mert ettől remél előnyöket a gyermekelhelyezéssel vagy lakáshasználattal kapcsolatban. Ilyenkor általában egyszeri "támadásról", csekély sérülésről van szó, és a büntető ügy a magánvádas eljárás szintjén marad.
Áttérve a bizonyítási nehézségekre, megállapítható, hogy a nyomozó hatóságoknak, az ügyésznek és a bíróságnak hasonló gondokkal kell megbirkózni, hogy eredményesen kibogozhassák az eseteket. Ezeket a nehézségeket hat témakör szerint csoportosítva vizsgáltam meg.
1. Alapvető probléma, hogy a magas fokú látencia miatt az ügy előrehaladott stádiumban jut a hatóság tudomására, amikor a bántalmazásból már komoly következmények származtak, ahogy erre az I. részben utaltam. Ezért a tényállás felderítéséhez egy nagyon széles idősíkot kell vizsgálni, visszafelé araszolgatva.
2. Az ügy a legbelsőbb érzelmi kapcsolatokat érinti, ezért nehezen hozható összhangba a legalitás elvéből fakadó bűnüldözési kötelezettség és a magánszféra védelme. Sok esetben maguk a sértettek is titkolják, hogy mi történt az otthon falai között. Egy vagyon elleni bűncselekménynél például az áldozat rendszerint "partnere" a hatóságnak, a vizsgált családi ügyek nagy részében azonban az érdekeltek érzelmi hullámzásai megnehezítik a bizonyítást.
3. A sértettek és egyéb közvetlen tanúk általában hozzátartozók, akik csak az első megnyilatkozásuk alkalmával (gyakran még valamilyen megrázkódtatás hatására) tárják fel a helyzetet, utána többnyire élnek mentességi jogukkal és nem tesznek vallomást. Rosszabb esetben első nyilatkozatukkal ellentétes hamis vallomást tesznek. Ennek számos oka lehet. Például a terhelt megfélemlítette őket, vagy éppen ellenkezőleg, szelíden, kedvesen kezdett viselkedni és megígérte, hogy többé nem bántja a családot. Ezekben az esetekben a tanú megingása emberileg érthető, azonban azt erkölcsileg mélyen elítélendőnek tartom, amikor anyagi érdekek jelentkeznek a sértett motivációjában.
A hozzátartozónak joga van a tanúvallomás megtagadására, de ezzel nem enyészhet el minden bizonyíték. Amikor még az események hatása alatt áll és a büntető eljárást kezdeményezi, célszerű őt alaposan kikérdezni, szakértői (főleg orvosi) vizsgálatnak alávetni. Ezáltal egyrészt objektív jellegű tárgyi bizonyítási eszközöket, okiratokat, szakvéleményeket szerezhet be a hatóság, másrészt megismerheti olyan személyek nevét, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak az üggyel és további tanúként számításba vehetők.
4. A gyermekkorú tanúk megszólaltatása és vallomásuk értékelése az egyik legnehezebb feladat, egyrészt érzelmi érintettségük okán, másrészt azért, mert gondolkodásukban még gyakran keverednek a valóság és a képzelet elemei. Pszichológus szakértő bevonásával rendszerint kiváltható a nagyon fiatal gyermekek tanúként szerepeltetése, ez a gyakorlat évek óta jól működik.
5. A hozzátartozói körön kívül álló tanúk sem szívesen tesznek vallomást, gyakran eluralkodik rajtuk a fenyegetettség érzése - nem minden ok nélkül. Bizonyos szakmai területek képviselői azonban kénytelenek legyűrni ezt az érzést, mert hivatásuk írott és íratlan szabályainak azzal tehetnek eleget, ha feltárják, amit munkájuk során egy-egy családnál tapasztaltak. Így a rendőr nem burkolózhat hallgatásba, ha arról kérdezik, mit látott a helyszínen; a családdal rendszeres kapcsolatban álló háziorvos, védőnő, szociális munkás nem háríthatja el egy mozdulattal a tanú szerepét; ugyanígy a pedagógus, a gyámügyi előadó sem. Az ebből eredő feszültségek enyhíthetők azáltal, ha a továbbképzéseken az említett szakembereket felkészítik ezeknek az eseteknek a kezelésére. Rendkívül fontos lenne őket kioktatni (a konkrét esetektől függetlenül, általánosságban) a tanúvédelem lehetőségeire, különös tekintettel a zárt adatkezelésre, az írásbeli vallomástételre és a szembesítés mellőzésére. A terhelt felől érkező esetleges fenyegetéseket a hatóság felé nyomban jelezni kell. Számos alkalommal a bíróság a személyes kihallgatás helyett megelégszik a potenciális tanúk által szolgáltatott okiratokkal, például elegendő a gyámügyi akta, az orvosi karton, az éveken át vezetett védőnői feljegyzések vagy az osztályfőnöki jellemzés csatolása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
