A 2018. január 1-jén hatályba lépett 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) egyik nóvuma az osztott tárgyalási szerkezet, amelyen belül nagy teret kapott az írásbeliség. Ezzel kapcsolatban Éless helytállóan megállapította, hogy "[a]z írásbeliség előretörése szükségszerűen magával vonja az eventualitás gondolatát. Az eventualitásét, amely szerint az egyes percselekményeket az eljárás során csak meghatározott időpontban és nem máskor lehet teljesíteni. Azét az eventualitásét, amelynek kapcsán több mint száz évvel ezelőtt lezáródott az a tudományos vita, hogy annak a szóbeli, de még a vegyes rendszerű perben sincs helye."[1] Jelen tanulmány azt mutatja be, hogy miképpen érvényesül az eventualitás (másképpen eshetőségi elv) az elsőfokú eljárás során és ez hogyan hat a perfelvételi nyilatkozatok előterjesztésére. A témaválasztás indokát az adja, hogy egy, a hatályos perjogi szakirodalom által szinte teljesen mellőzött jogintézményről van szó, amelynek oka az lehet, hogy az eventualitást az előző Pp., az 1952. évi III. törvény egyáltalán nem ismerte.[2] A tanulmány a magyar perjogi hagyományok alapján vizsgálja az eventualitást, hiszen egyfelől egy történeti jellegű jogintézményről van szó, másfelől pedig a kodifikáció során megfogalmazódott a Plósz-féle örökséghez való visszatérés igénye. Figyelembe vettem továbbá a 2020. évi CXIX. törvényt (Ppn.), amely a Pp. novelláris módosítását tartalmazza.
Ha röviden szeretnénk jellemezni az eshetőségi elvet, akkor úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az a polgári peres eljárásban egy olyan objektív határvonalat jelent a felek számára, amely után jog- és tényállítások, valamint bizonyítékok, bizonyítási indítványok előterjesztése főszabály szerint már nem lehetséges. Ez kétféleképpen történhet meg: egyfelől az eventualitás szükségképpen osztott tárgyalási rendszert hoz létre és abban a cezúra szerepét tölti be, az elsőfokú eljárás két szakát egymástól elválasztva. Fontos célja az eshetőségi elvnek, hogy a felek az első alkalommal a lehető legteljesebb előadást tegyék meg.[3]
Másfelől az is elképzelhető, hogy az adott perrend erős írásbeliséget alkalmaz, és a feleket meghatározott számú periratra szorítja, amely szintén az eventualitással terhelt (az eshetőségi elv esetén az az ideális állapot, ha a felek egy-egy nyilatkozata alapján le lehet folytatni a bizonyítást és eldönteni a jogvitát). A Pp.-ben az első szempontot figyelembe véve az eshetőségi elv nagy jelentőségű jogintézmény lett, hiszen a perfelvételt lezáró végzés pont ezt a cezúrajelleget hordozza magában. A második szempont alapján ilyen egyértelmű válasz nem adható, a tanulmány e kérdéskört is vizsgálja. A tanulmányban betűjelzést nem tartalmazó jogszabályhelyek a Pp.-re utalnak.
- 65/6 -
A Pp. osztott tárgyalási rendszerében a percselekmények egy része a perfelvételi, míg másik részük az érdemi tárgyalási szakban végezhetők el. Ez a felosztás Wallacher szerint csak akkor töltheti be szerepét megfelelően, ha "kötelezésekkel/tiltásokkal van körülbástyázva."[4] Az 1911. évi Pp. tárgyalási rendszerével kapcsolatban annyit kell kiemelnem, hogy az elsőfokú eljárás valóban két szakra, a perfelvételi tárgyalásra és az érdemleges tárgyalásra oszlott, maga az érdemleges tárgyalás egységes egész volt, és nem vált ketté a tényelőadások és a bizonyítás szakára.[5] Ráadásul az írásbeliségnek tisztán előkészítő szerepe volt, mivel az a feleket az érdemleges tárgyalás során nem kötötte, és az írásban előadottak csak akkor voltak figyelembe vehetők, ha a fél azt a tárgyaláson élőszóval is előadta.
Felmerül a kérdés, hogy a hatályos Pp.-ben mennyiben nevezhető "érdeminek" az érdemi tárgyalási szak, ha a felek főszabály szerint minden tényt és bizonyítási indítványt már a perfelvétel során előterjesztenek. A Fővárosi Törvényszék 2017. december 4-ei sajtóközleményében az érdemi tárgyalási szakot a következőképpen jellemezte: "Az érdemi tárgyalási szak legfőbb specifikuma, hogy főszabályként a per érdemét tekintve a tárgyaláson már semmi nem változhat, ott a perfelvétel során meghatározott keretek között, a perfelvétel során előterjesztett bizonyítási indítványok alapján a bíróság lefolytatja a bizonyítást és dönt."[6] Ez alapjaiban meghatározza az eventualitás megjelenési formáit és hatását az eljárás további menetére.
A Pp. tárgyalási rendszeréből következik, hogy az eventualitás a perfelvételi szakra jellemző,[7] azon belül is az írásbeli perfelvételhez kötődik, hiszen itt történnek azok az állítások, amelyek koncentrált megtételét a jogalkotó elő kívánja mozdítani. Ahogy Szabó is kiemelte: "Az új Pp. rendelkezései expressis verbis biztosítani kívánják, hogy a felek egyértelmű és teljes körű nyilatkozatokat tegyenek, s különösen az alperes az eljárás mielőbbi szakában részletesen nyilatkozzon, hogy a keresetet mennyiben és milyen okból vitatja."[8] A teljes körű és egyidejű előadás pedig az eshetőségi elv fontos dogmatikai jellemzője.
Az írásbeli perfelvételhez kapcsolódó gyűjtőfogalom a perfelvételi irat. A Pp. értelmező rendelkezései szerint perfelvételi iratnak minősül az írásbeli ellenkérelem, a válaszirat, a viszonválasz, az előkészítő irat, a viszontkereset-levél és a beszámítást tartalmazó irat [7. § (1) bek. 16. pont]. A perfelvételi iratok "speciális, megkülönböztetett beadványok, amelyekkel szemben a törvény többletkövetelményeket támaszt mind alaki, mind tartalmi szempontból."[9] Ebből következően az írásbeli perfelvétel minden rendes szerkezetű polgári per szükségképpeni része, hiszen az alperesnek írásbeli ellenkérelmet kell előterjesztenie, még mielőtt a bíróság dönt a perfelvétel további menetéről, hiszen a perfelvétel a kereset közlésével veszi kezdetét.[10] Ezt két tényező is alátámasztja: egyfelől az írásbeli ellenkérelem is perfelvételi irat, másfelől annak szabályanyaga a perfelvétel szabályai között található.
A perfelvétel további menetével kapcsolatban annyit kell kiemelni, hogy bár a bíróság valóban meghatározhatja a perfelvétel módját (187. §), a Pp. igen sok kötöttséget is tartalmaz.[11] Az írásbeli előkészítésre akkor lehet leginkább szükség, ha az ügy olyan komplex, hogy "a feleknek is szükséges az alapos felkészülés, logikus, részletező összefoglalás, amelyre egy szóbeli előterjesztés nem megfelelő eszköz."[12] A perfelvételi tárgyaláson viszont a szóbeliség nyomán nincs jelen az eventualitás,[13] hiszen egy nyilatkozat megtételét főszabály szerint azonnal követi az ellenérdekű fél nyilatkozata, amelynek előadására nem szükséges az eventualitást alkalmazni. A bíró pervezetésével élve elejét tudja venni a perelhúzásnak.[14] A Ppn. a 187. § vonatkozásában egyébként csak egy szövegszerű pontosítást[15] tartalmaz.
Az eventualitás kapcsán döntő jelentősége van a megfelelő időben és a teljeskörűen történő előadásnak, hiszen ennek a felek részéről történő figyelmen kívül hagyása
- 66/67 -
pervesztességet is eredményezhet annak ellenére, hogy a fél a valós tényállás alapján pernyertes is lehetne.[16] Éless szerint az eventualitástól különbözik a preklúzió, amely az aktív pervezetés eszköze és alkalmazásának indoka a felek perelhúzó szándékú (sőt célzatú) magatartása. Rámutatott továbbá arra, hogy ennek klasszikus szabálya az 1911. évi Pp. 222. §-a.[17] A Plósz-féle Pp. biztosította a perbeli szabad cselekvés elvét, vagyis azt a lehetőséget, hogy a "[t]ényállitások, az ellenfél tényállitásaira való nyilatkozatok, a bizonyítékok megnevezése vagy felmutatása és a rájuk vonatkozó nyilatkozatok rendszerint bármikor megtehetők annak a tárgyalásnak a bezárásáig, amely a fennforgó kérdést elintéző határozatot megelőzi" (1911. évi Pp. 221. § 1. ford.). Ehhez kapcsolódott a szubjektív jellegű preklúzió. Magam sem vitatom tehát, hogy a szabad perbeli cselekvés elvéhez társuló preklúziót meg kell különböztetni az eventualitástól.
Ha azonban ebből a megállapításból indulunk ki, akkor szembesülünk a kérdéssel: mi az eventualitáshoz (mint a kötött perbeli cselekvéshez)[18] társuló szankció? Az eventualitás szankció nélkül (lex imperfectaként) nem töltheti be a funkcióját, hiszen a pénzbírságon kívül más eszközzel nem lehetne rábírni a feleket arra, hogy az eventualitásnak megfelelően terjesszék elő perirataikat. A pénzbírság ösztönző/visszatartó szerepe azonban erősen megkérdőjelezhető.
Álláspontom szerint az eventualitáshoz is szükségképpen preklúzió társul, de a kizárás ebben az esetben másképp jelenik meg.[19] Míg ugyanis a szabad cselekvés elvéhez szubjektív jellegű preklúzió társul, addig az eventualitás, vagyis a kötött perbeli cselekvés elvének szankciója objektív jellegű, a felek perelhúzó szándékától független. E szankciónak véleményem szerint valamilyen formában meg is kell jelennie a perfelvételi szabályok között, és ez a 203. §-ában található.
Az eventualitáshoz kapcsolódó preklúziós rendszer alkalmazása két tényezőtől függ. Egyrészt attól, hogy az adott perfelvételi irat benyújtását a fél teljes egészében elmulasztotta-e és csak ezt követően kívánja előterjeszteni perfelvételi iratát, esetleg törvényi lehetőség vagy bírói felhívás nélkül [203. § (1) bek.], vagy csak hiányos tartalommal tette-e meg [203. § (2) bek.]. E tényezőre az eventualitás fogalmi elemei közül a teljeskörűséget lehet ráilleszteni. Másrészt attól is függ, hogy a fél a hiányos perfelvételi iratot a perfelvétel lezárásáig kiegészítette-e, hiszen a perfelvétel lezárásáig a megtett perfelvételi nyilatkozat szabadon, az ellenfél hozzájárulása nélkül megváltoztatható [Pp. 183. § (4) bek.]. E tényező lényegében a 203. § (2) bekezdéssel járhat csak együtt és a megfelelő időben vagy egyidejűleg történő előadással mint az eshetőségi elv fontos jellemzőjével feleltethető meg. Ezek alapján vizsgáljuk meg, hogy a Pp. miképpen szankcionálja a teljeskörűség elmaradását és a nem megfelelő időbeliséget.
A 203. § (1) bekezdés kimondja, hogy a fél perfelvételi iratot akkor terjeszthet elő, ha arra a bíróság felhívta, vagy azt törvény lehetővé teszi. Az ennek megsértésével előterjesztett irat főszabály szerint hatálytalan, vagyis azt a bíróságnak figyelmen kívül kell hagynia. Míg törvény (egészen pontosan a Pp.) teszi lehetővé az írásbeli ellenkérelem, a viszontkereset-levél és a beszámítást tartalmazó irat előterjesztését, addig a válaszirat, a viszonválasz és (főszabály szerint, kivételt ld. később) az előkészítő irat előterjesztésére a bíróság hívja fel a felet.[20] A törvény alapvetően ezzel a kötöttséggel gátolja, hogy a feszes perrendet a felek tetszőleges időpontban és mennyiségben benyújtott irataikkal széttöredezzék.[21] Ezzel a Pp. lényegében a percselekmények összpontosítását (koncentrált előadását) kívánja biztosítani, amely annak bizonyítéka, hogy az eventualitás a perkoncentráció egyik elemének, a peranyagszolgáltatás koncentráltságának fontos eszköze.
Éless szerint az "iratok felduzzadásának kockázata" nemcsak attól függ, hogy nincs korlátozva az előterjeszthető iratok száma, hanem ez annak is a következménye, hogy a "visszahozott eventualitás miatt a felek az akár csak korlátozott számban előterjeszthető perirataikban is szükségtelenül nagyszámú, sok esetben irreleváns, eshetőleges perfelvételi nyilatkozatokat lesznek kénytelenek előadni, in eventum, hiszen azokat később (a perfelvétel lezárását követően) nem, illetve csak a bíróság eseti engedélyező döntésének függvényében tehetnék meg."[22] A Pp.-beli eventualitás esetén azonban álláspontom szerint nemcsak a perfelvétel lezárása a "veszély", amely a koncentrált előadásra kényszeríti a feleket, hanem a 203. § szankciórendszere is.
A bekezdésben "az ennek megsértésével" fordulat jelölheti határidő elmulasztását, amely lehet törvényi határidő vagy a bíró által tűzött "megfelelő határidő", attól
- 67/68 -
függően, hogy törvény vagy a bíró rendelkezése nyitja meg a perfelvételi irat előterjesztésének lehetőségét. Ha törvény lehetővé teszi vagy a bíróság felhívja a felet perfelvételi irat előterjesztésére, akkor a fél egyfajta kényszerhelyzetben van, hiszen az irat előterjesztésének elmulasztása az elkésve előterjesztett perfelvételi irat hatálytalanságát eredményezi.[23]
Kérdés, hogy milyen relevanciával bírhat az, ha a fél a fent említett "tetszőleges időpontban", tehát törvényi felhatalmazás vagy bírói felhívás nélkül terjeszt elő perfelvételi iratot. Ez is ugyanúgy hatálytalan, de nem határidő elmulasztása miatt, így az igazolás szabályai sem alkalmazhatók. Az még homályosabb, hogy ebben az esetben, ha a bíróság az eljárás későbbi menetében mégis rendelkezik a perfelvételi irat benyújtásáról (vagy a tárgyaláson ilyen tartalmú perfelvételi nyilatkozat megtételéről), akkor a fél a korábban, a törvény erejénél fogva hatálytalannak tekintett perfelvételi iratát utóbb "egyszerű" perfelvételi nyilatkozatként előadhatja-e, hiszen a hatálytalanság az eljárási cselekmények nem orvosolható fogyatékossága.[24] A kérdés tehát az, hogy az anyagi pervezetés felülírhatja-e a hatálytalanságot.
A Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácskozása (CKOT) a keresetváltoztatás írásbeli előterjeszthetőségének kérdése kapcsán úgy foglalt állást, hogy azt bírói felhívás nélkül is elő lehet terjeszteni, mivel nem perfelvételi irat.[25] Ezen értelmezés - amely egyébként contra legem, hiszen a keresetváltoztatás a keresetlevél érdemi részéhez tartozó nyilatkozatokat tartalmaz, így perfelvételi nyilatkozatnak minősül[26] - alapján is látszik, hogy a gyakorlatban volt igény a Pp. azon merevségének feloldására, amelyet a jogalkotó saját értelmezésében "feszes permenet"-ként[27] aposztrofált. Egyetértek azzal az állásponttal, miszerint a 203. § (1) bek. - eredeti szövege szerint - nem volt képes kezelni azt a helyzetet, amikor a felperes felhívás nélkül perfelvételi iratnak nem minősülő beadványában terjeszt elő keresetváltoztatást.[28] A novella kísérletet tesz ennek orvoslására azzal, hogy lehetővé teszi az előkészítő iratban a kereset- vagy ellenkérelem-változtatásnak minősülő és ezzel összefüggő perfelvételi nyilatkozatok bírói felhívás nélkül való megtételét, valamint a jogalkotó ezt ki is emelte a 203. § (1) bek. formalizmust eredményező előterjesztési rendje alól.[29] Úgy gondolom, hogy e kísérlet eredményes lehet - bár kiemelendő, hogy a módosítás csak a 203. § (1) bek. alól emeli ki az írásban előadott keresetváltoztatást, a (2) bek. alól nem (ld. később) -, de ebből is látszik, hogy a gyakorlatnak kellett megpróbálni áttörnie a néhol túlzottan is formalisztikus jogalkotói törekvéseket. Az is megjegyzendő, hogy a novella nem változtatott azon a jogalkotói szándékon, hogy perfelvételi nyilatkozatot írásban csak perfelvételi irat keretében lehet megtenni, azaz a fentebb vázolt CKOT-állásfoglalás a novellát figyelembe véve továbbra is a Pp. contra legem történő értelmezése.
A perfelvételi iratokat a perfelvétel menetében elfoglalt helyük alapján három csoportra oszthatjuk. Az írásbeli ellenkérelem, a válaszirat és a viszonválasz esetén alapvetően az egymásután (vagy más nevén: törvényi sorrendiség) elve határozza meg a sorrendet, így ilyenkor a józan ész gátolja meg például az alperest, hogy úgy terjesszen elő viszonválaszt, hogy a felperes még nem terjesztett elő válasziratot. A viszontkereset-levél és a beszámítást tartalmazó irat főszabály szerint az írásbeli ellenkérelemhez kötött. A felhívás nélküli előterjesztés így csak az előkészítő irat esetén reálisan elképzelhető, hiszen nincs kijelölt helye a perfelvételi iratok között, annak előterjesztésére tipikusan két perfelvételi tárgyalás között kerülhet sor [vagy pl. akkor, ha a bíróság az írásbeli ellenkérelmet követően közvetlenül kitűzi a perfelvételi tárgyalást, de felhívja valamelyik (vagy valamennyi) felet előkészítő irat előterjesztésére].[30]
Más megítélés alá esik az olyan perfelvételi irat, amelyet a fél tartalmilag hiányosan tesz meg. Ha ugyanis a fél hiányos perfelvételi iratot terjeszt elő, akkor erre az esetre speciális jogkövetkezmények vonatkoznak, így a törvény - Zsitva szerint[31] - "vélelmeket" is kapcsol a hiányos perfelvételi irathoz [203. § (2) bek.]. Fontos, hogy e "vélelmek" állnak az (1) bekezdésre is. Azt is ki kell emelni, miszerint annak, hogy csak a (2) bekezdést alkalmazzuk, két konjunktív feltétele van: egyfelől, hogy az a törvény lehetővé tevő rendelkezése vagy a bíróság felhívására történjék; és hogy a fél a törvény vagy a bíróság által meghatározott határidőn belül terjessze elő a perfelvételi iratot.
Éless megállapítása alapján itt valójában nincs szó vélelemről, mivel nincs bizonyítás, amely alapul szolgálhatna a törvényes vélelemnek, így a megdöntés sem értelmezhető.[32] Véleménye szerint a bíróság a valóságos perbeli helyzet szerint jár el, vagyis "perbeli nyilatkozat hiányában a bíróság a nyilatkozat hiányában jár el, míg akár
- 68/69 -
korábban, akár később megtett nyilatkozat esetében a megtett nyilatkozatot veszi alapul."[33]
Egyetértek azzal, hogy a (2) bekezdés nem vélelmeket takar, ugyanakkor vitatom, hogy a megdöntés nem értelmezhető és hogy itt a bíróság a valóságnak megfelelően jár el. Az "úgy kell tekinteni" fordulat egy törvényi felszólítás a bíróra nézve, hogy egy, a valóságnak nem feltétlenül megfelelő tényállást tekintsen valónak. Azért sem tekinthető ez a valóságos jogi helyzetnek, mert a fél a hiányos perfelvételi iratot a perfelvétel lezárásáig szabadon kiegészítheti (igaz, objektív jellegű pénzbírság terhe mellett).
Mivel e szakaszhely nem vélelem, de nem is valóság, ezért úgy vélem, hogy e helyzetet analógia segítségével előzetes valóságnak kell tekinteni (v. másképpen ideiglenes igazság).[34] A megdönthetőség kérdésének vizsgálatakor azon példából[35] indulok ki, amely szerint ideiglenes igazságnak (ebben az esetben előzetes valóságnak) tekintendő, hogy a gyermek fogantatása a születéstől visszafelé számított 182. és 300. nap közé esik. Ennek megdöntésére bizonyításnak van helye és nem ellenbizonyításnak [Ptk. 2:2. § (2) bek.].
Ha elfogadjuk, hogy a 203. § (2) bekezdése a tartalom szerinti elbírálás[36] jogkövetkezményét fűzi a hiányos tartalmú perfelvételi irathoz, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy egy olyan szankciórendszerről van szó, amelyet a Pp. a perfelvételi szakban határoz meg, de amely csak annak lezárásával, az érdemi tárgyalási szakban érvényesül. Mivel ugyanis a tartalom szerinti elbírálás az érdemi tárgyalási szakra tartozik, e szankció csak a perfelvétel lezárásával érvényesülhet (mivel a perfelvételt lezáró végzéssel rögzül a peranyag) ugyancsak alátámasztva a valóság előzetes jellegét. A fél a perfelvétel lezárásáig szabadon kiegészítheti a perfelvételi iratot, megdöntve ezzel az előzetes valóságot, így (analógiával élve) "bizonyítva" azt, hogy vitatja az ellenérdekű fél tényállítását, jogállítását, illetve bizonyítékát.
Álláspontom szerint az eventualitás 203. § (2) bekezdés szerinti szankciója a perfelvétel lezárását követően a bizonyítási eljárás két konkrét szabályának alkalmazásához fog vezetni, így az a) pont a 266. § (1) bekezdés alkalmazását vonja maga után, vagyis az ellenérdekű fél által állított tények valóságát bizonyítás nélkül el kell fogadni, ha annak tekintetében a bíróságnak nem merül fel kételye, a b) pont pedig a 276. § (5) bekezdéssel jár együtt, vagyis a bíróságnak a fél nem állított tényre vonatkozó bizonyítási indítványát mint szükségtelent el kell utasítania.[37]
A Pp. a 203. § (2) bek. alatt lényegében kilátásba helyezi a valóságos perbeli helyzet szerinti eljárást, arra az eshetőségre, ha a fél a perfelvétel lezárásáig nem egészíti ki hiányos tartalommal megtett perfelvételi iratát.
Összegzésképpen elmondható, hogy a Pp. által a perfelvételi szakban alkalmazott, az eventualitással együtt járó preklúziós rendszer kétlépcsős. Első lépcsőben a törvény a perfelvétel során az elkésetten vagy bírói felhívás nélkül előterjesztett perfelvételi iratot zárja ki (azonnali preklúzió), míg a hiányos perfelvételi irat teljes körű megtételét a perrend csak a perfelvétel lezárásával zárja ki ("előzetes valóság"-jellegű preklúzió),[38] amelyen felül a bizonyítási eljárásra is markáns hatást gyakorol.
Látható, hogy korántsem közömbös, hogy a szóbeli perfelvételi nyilatkozat vagy a perfelvételi irat hiányos tartalma merül-e fel. Utóbbi esetén a fent ismertetett szabályokat kell alkalmazni, előbbi esetén azonban a Pp. nem tartalmaz különös szabályokat. Ha tehát a fél valamely perfelvételi nyilatkozatot a bíróság anyagi pervezetése ellenére nem teljeskörűen terjeszt elő, a bíróság a fél perfelvételi nyilatkozatait hiányos tartalma szerint, a rendelkezésre álló peranyag alapján bírálja el [183. § (6) bek.]. Emiatt jogkövetkezménytani szempontból túl általánosnak (bár önmagában véve igaznak) tartom azt a megállapítást, hogy az írásbeli ellenkérelem perfelvételi nyilatkozat,[39] hiszen annak hiányossága esetén valóban alkalmaznunk kell a 183. § (6) bekezdését, azonban mivel perfelvételi iratról van szó, a 203. § (2) bekezdését is számításba kell venni (lex specialis derogat legi generali).
Az 1952. évi Pp. szerint az alaki és az érdemi védekezés vagylagos volt, vagyis alperes érdemi ellenkérelem helyett kérhette a per megszüntetését, és ilyenkor a bíróság először ebben a kérdésben határozott ("az alaki kérelem elsődlegessége").[40] A bíróság azonban felhívhatta az alperest
- 69/70 -
arra, hogy perakadályának előadása mellett bocsátkozzon perbe és ebben az esetben a permegszüntetés kérdésében való döntés előtt érdemi tárgyalást tartott [1952. évi Pp. 140. § (1)-(2) bek.]. Ezt az esetet nevezzük kényszerű perbebocsátkozásnak.[41] Láthatjuk tehát, hogy az alperes érdemi védekezésre "kényszerítése" a bíróság mérlegelési jogkörébe tartozott.
A Pp.-ben ezzel szemben az alperesnek érdemi védekezését annak ellenére elő kell terjesztenie, hogy arra esetlegesen, vagyis csak akkor lesz szükség, ha a bíróság alaki védekezését nem tartja megalapozottnak. Az alaki és az érdemi védekezés ugyanis nem vagylagos, hanem egymás mellett szabályozott. Ez azt jelenti, hogy ha az alperesnek van érdemi védekezése, azt alaki védekezésével együtt elő kell terjesztenie írásbeli ellenkérelmében.[42] Az alperesnek valójában ez nem kötelezettsége (a Pp. ezt expressis verbis nem mondja ki), azonban álláspontom szerint e tekintetben egyfajta kényszerhelyzetben van. Hogyan kényszeríti az eventualitás az alperest arra, hogy érdemi védekezést is előterjesszen?
A kérdés megválaszolása előtt elöljáróban annyit emelnék ki a Pp. szellemi előfutárának tekinthető 1868. évi LIV. törvénycikkből (Trt.),[43] hogy az sokkal direktebben közelítette meg a kérdést, hiszen ha a bíróság az alperes alaki védekezését nem tartotta megalapozottnak, és az érdemi védekezést nem terjesztett elő elleniratában,[44] akkor "hallgatag beismertnek" kellett a felperes által állítottakat tekinteni, amely így az alperes pervesztességét eredményezte.[45]
A Pp. másképp éri el ugyanezt: érdemi védekezés hiánya esetén - mivel ebből a szempontból hiányos perfelvételi iratot terjesztett elő, hiszen az alaki védekezést tartalmaz,[46] érdemit azonban nem - úgy kell tekinteni, hogy az alperes gyakorlatilag nem vitatja érdemben a keresetet [181. § (3) bek. és 203. § (2) bek.]. A Pp. ezt a helyzetet tovább fokozza azzal, hogy ha az alperes utóbb mégis előterjeszti érdemi védekezését - amihez joga van, hiszen a hiányos perfelvételi iratot a perfelvétel lezárásáig szabadon kiegészítheti [183. § (4) bek.] -, akkor kötelezően pénzbírságot kell kiszabni [183. § (5) bek.].
A bíróságnak a 183. § (5) bekezdése esetén alapesetben annyi mérlegelési lehetősége van, hogy eldöntheti, miszerint a félnek korábban lett volna-e lehetősége az adott perfelvételi nyilatkozatot megtenni vagy megváltoztatni. Az érdemi védekezés utólagos előterjesztése esetén azonban ez fogalmilag lehetetlen, hiszen annak előterjesztése csak az írásbeli ellenkérelemben lehetséges (az általános szabályok szerint zajló pereket figyelembe véve).
A 183. § (5) és a 203. § (2) bekezdése összességében azt eredményezi, hogy felerősödik a perbebocsátkozás kényszerűsége, amely már nem a bíró mérlegelésén és majdani döntésén alapul, hanem magából a Pp.-ből egyenesen következik egy súlyos objektív jogkövetkezményként. Természetesen az alperes a Pp. hatálya alatt sem ad elő érdemi védekezést minden esetben, hiszen vannak olyan esetek, amikor a perakadály kétséget kizáróan megállapítható. Ugyanakkor bizonyára vannak olyan esetek is, amikor a bizonytalanság miatt az alperes inkább "biztosra megy" és előterjeszt érdemi védekezést is annak ellenére, hogy kérelme elsődlegesen az eljárás megszüntetésére irányul.
A Pp. nem tartalmaz rendelkezést arra vonatkozólag, hogy az alaki védekezésben a pergátló kifogásokat együtt kell-e előadni vagy sem, de a maiore ad minus úgy gondolom, mivel az alaki és az érdemi védekezést együttesen kell előadni, az alaki védekezés alapjául szolgáló pergátló kifogások esetében is ugyanígy kell eljárni. Ebben az esetben irányadónak tartom az 1911. évi Pp. 180. §-át, amely szerint a perfelvétel lezárásakor érvényesülő preklúzió (és a későbbi hivatkozás miatti pénzbírság) nem vonatkozik azon pergátló kifogásokra, amelyeket a bíróságnak az egész eljárás során hivatalból figyelembe kell vennie.
Perjogi hagyományainkból, továbbá hatékonysági szempontokból is következik, hogy a bíróság elkülönítetten dönt az alaki védekezésről. "A mily természetes e sorrend, épp oly czélszerü is, mert elejét veszi annak, hogy az érdem hiába tárgyaltassék akkor, a midőn a bíróság a pert utóbb mégis kénytelen megszüntetni."[47] Az természetesen a különböző korszakok során változott, hogy milyen formában dönt a bíróság. Míg az 1911. évi Pp. szerint törvényszéki eljárás (és járásbírósági eljárásban való helyt adás) esetén a bíróság a pergátló kifogásokról ítélettel, járásbírósági eljárás során az elutasításról végzéssel döntött (1911. évi Pp. 191. § 1. bek.), addig az 1952. évi Pp. szerint a bíróság a perakadályokat egységesen végzéssel bírálta el. Miért kényszeríti rá a Pp. az alperest a szankcióin keresztül az alaki és az érdemi védekezés együttes előadására, ha úgyis elkülönítetten dönt a pergátló kifogásokról?
Az alperes együttes előadási kötelezettsége természetesen magyarázható a jogalkotó által megfogalmazott perhatékonysági igényekkel, azonban az alperes e tekintetben a felpereshez képest sokkal hátrányosabb helyzetben van.[48]
- 70/71 -
Általában véve is igaz az eventualitás kapcsán, hogy az alperesi ellenkérelemben mutatkoznak meg a legkárosabb hatásai. A polgári per jellegéből adódóan az alperesi pozíció rákényszerített. Ezt fokozza a perbebocsátkozás kényszerűsége, amelyet a törvény mereven érvényre juttat, kizárva ezzel a korábbi bírói diszkréció lehetőségét.
E rendszer alkotmányossági szempontból is aggályos. Az EJEB több eseti döntésében is kiemelte, hogy a félegyenlőség követelménye ugyanúgy jelen van a polgári eljárásokban is, mint a büntetőeljárásokban, mégpedig oly módon, hogy minden félnek észszerű lehetőséget kell biztosítani, hogy olyan feltételek mellett tehesse meg előadását, amelyek nem érintik lényegesen hátrányosabban az ellenfeléhez képest.[49]
A felperes keresetlevele esetén a teljeskörűség elmaradása valós súllyal bíró jogkövetkezménnyel nem jár, tekintve, hogy a hiánypótlásra való felhívást követő visszautasítás nem eredményez res iudicatát, sőt illetékmentes is. Ezzel szemben az alperesi ellenkérelem esetén a 203. § (2) bekezdés jogkövetkezményeit és a kötelező pénzbírságot is számításba kell venni. Ez alapján úgy gondolom, hogy az alperes olyan körülmények között kénytelen védekezését előterjeszteni, amely lényegesen hátrányosabban érinti őt a felpereshez képest. A Pp. "bünteti" az alperest, ha él jogával és úgy dönt, hogy csak alaki védekezést terjeszt elő. Emiatt álláspontom szerint felmerülhet a félegyenlőség elvének, ezen keresztül a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bek.], ugyanis ugyanazon eljárási cselekmény (ti. hogy a fél lehetőségei szerint teljeskörűen és egyidőben terjessze elő rendelkezésre álló tényelőadásait és bizonyítási indítványait) elmulasztásához azonos súlyú szankciónak kell társulnia, amelyet a Pp. nem feltétlenül teljesít.
Az 1952-es Pp. esetén a kényszerű perbebocsátkozás álláspontom szerint ilyen aggályokat azért nem vetett fel, mert az bírói diszkréción alapult, pont úgy mint az idézés kibocsátása nélküli elutasítás. A mérlegelés pedig ugyanolyan körülményeket teremtett az alperes számára, mint a felperes esetén, vagyis a diszkréciónak egyfajta "kompenzáló" jellege van, amelyet a Pp. a perfelvételi szak jogkövetkezményei tekintetében a legtöbb esetben mellőz.
Válaszirat és viszonválasz előterjesztésére csak akkor van lehetőség, ha a bíróság további írásbeli perfelvételt rendelt el. A Pp. ilyenkor két felperesi és két alperesi iratra (keresetlevél - ellenkérelem - válaszirat - viszonválasz) korlátozza a perfelvételi tárgyalás előtti írásbeli előkészítést.[50] A további írásbeli előkészítés a jogalkotó szerint a perkoncentrációt szolgálja azzal, hogy "egy helyre összpontosítja a keresetből és ellenkérelemből (két alapirat) körvonalazódott ellentétek alapján a támadási és védekezési eszközök kibontását."[51]
A két perfelvételi irat tartalmának alapvető mércéje a "bíróság felhívásának megfelelőség". Ez összefügg azzal, hogy a bíróság pervezető tevékenysége nyithat utat újabb perfelvételi iratok előterjesztésének, és a pervezetés természetéből fakadóan a bíróságnak ilyenkor meg kell határoznia azt is (a benyújtás határidején kívül), hogy a válasziratban/viszonválaszban mire kell kitérnie a félnek [201. § (1) bek.]. Ezen felül azonban a fél bármilyen perfelvételi nyilatkozatot megtehet [201. § (2) bek.]. Ezzel a Pp. feloldja az eventualitás azon jellemzőjét, hogy a következő periratban csak arra lehet reagálni, amelyet az ellenérdekű fél az általa előterjesztett iratban előadott.[52]
Álláspontom szerint evidensnek tekinthető, hogy a válaszirat/viszonválasz előterjesztésére vonatkozó anyagi pervezetés során az eljáró bíró elsősorban a megelőző periratban (ellenkérelem/válaszirat) előadottakra való reflexiót fog elvárni a féltől. Így az eventualitást a bírói pervezetés közvetíti az egyik perfelvételi iratról a másikra.
Azt láthatjuk az írásbeli perfelvétel során, hogy az eventualitás alkalmazása az eventualitás újabb alkalmazásához vezet, hiszen mind a válasziratnak, mind a viszonválasznak ki kell térnie mindazon tény- és jogállításokra, amelyeket a másik fél felhoz (a 203. § terhe mellett). E tekintetben a mindenkori szabályozás kényszerhelyzetben van: ha egy jogrendszer az írásbeli perrendet és az eventualitást alkalmazza, akkor azt konzekvensen végig kell vinni.[53] Nem várható el ugyanis a féltől kevesebb, mint amit a
- 71/72 -
másik féltől korábban elvártunk, hiszen ellenkező esetben sérülne a félegyenlőség elve.
A szabályozás előzményének tekinthető Trt. szerint a válaszban és a viszonválaszban új tényeket is fel lehetett hozni. Azt azonban az eventualitás nem tűrte, hogy a Herczegh által "helyénkívülinek" nevezett újításokat is felhozzanak a felek, tehát olyan új tényeket és körülményeket, amelyek a korábbi periratukban előadottakat erősíti meg, vagyis amit már korábban is előadhattak volna. Minden más ("helyénvaló") nyilatkozatot megtehettek a felek.[54] Ez a distinkció egyébként nem jelenik meg a Pp. szabályozásában, hiszen bármilyen perfelvételi nyilatkozatot elő lehet adni a válasziratban.
Amit a második iratváltás során tisztázni kell, az a kereset- és ellenkérelem-változtatás körüli kérdések. Bár a novella egyszerűsít a kereset- és ellenkérelem-változtatás fogalmán, kiemelve abból a tényállítás megváltoztatását,[55] azonban ha a felperes a válasziratban kíván keresetet változtatni, akkor a keresetlevélre vonatkozó szabályok szerint köteles ezt megtenni, így a válaszirat ebben az esetben nem más, mint egy második keresetlevél. Ez adott esetben felvetheti a keresetváltoztatás visszautasíthatóságának lehetőségét is. Mivel a keresetlevél visszautasítása nem eredményez res iudicatát, így a keresetváltoztatás annak visszautasítása esetén is újra előterjeszthető. További vizsgálódást igénylő kérdés, hogy ilyenkor ki kell-e szabni a pénzbírságot, hiszen a felperes a keresetváltoztatást korábban is, a válasziratban hiánytalanul megtehette volna, azaz az első, visszautasított keresetváltoztatás annak újbóli előterjesztése során figyelembe vehető-e a pénzbírság kiszabásakor?
Az előbbi fejtegetések alapján ugyanez áll a viszonválasz esetén is, így ha az alperes a viszonválaszban ellenkérelem-változtatást tesz, akkor az lényegében egy második írásbeli ellenkérelem. A válaszirathoz képest annyi különbség fedezhető fel, hogy ebben az esetben az írásbeli ellenkérelemre vonatkozó szabályokat [185. § (5) bek.] kell alkalmazni. Itt azonban felvetődik a kérdés: mi a hiányos ellenkérelem-változtatás jogkövetkezménye? Mivel a Pp. nem tartalmaz a jogkövetkezményre olyan analóg szabályt, mint a keresetváltoztatás esetén [ld. 185. § (3) bek.], ezért feltételezhetően a beadványok hiányos tartalmára vonatkozó általános szabályt kell alkalmazni [115. § (1) bek.]. Az azonban kérdéses, hogy ha az alperes a viszonválaszban terjeszti elő az ellenkérelem-változtatást, akkor a perfelvételi irat hiányos tartalmára vonatkozó szabályt kell-e alkalmazni, hiszen végső soron a viszonválasz tartalma hiányos.
Ezt figyelembe véve talán célszerűbbnek tűnik, ha az alperes nem a viszonválaszban, hanem a további írásbeli perfelvételt szükségképpen követő perfelvételi tárgyaláson terjeszti elő e kérelmét, hiszen a perfelvételi tárgyaláson a bírói rugalmasság és nagyvonalúság kompenzálni tudja a 183. § (5) bek. szerinti pénzbírság szabályozási merevségeit (igaz csak contra legem, mert a pénzbírság kiszabása során nincs mérlegelési lehetőség).
Bár az eventualitás egy merev és formalizmusokkal telített perbeli rendszert hoz létre, a jogalkotók rögzítenek olyan eseteket, amikor e formalizmusok áttörésére adódik lehetőség, főleg az újabb perek és a perújítás elkerülése érdekében, hiszen bár a perelhúzást meg kell akadályozni, a további esetleges perek társadalmi költsége sokkal magasabb. Ezt az áttörést nevezzük az eventualitás relativizálásának.[56] Mivel a Pp.-ben az eventualitás tágabb és szűkebb értelemben is érvényesül, a relativizáló rendelkezések vonatkozásában is ez figyelhető meg, azaz egyfelől vannak olyan esetek, amikor a jogalkotó a perfelvételi szakban (az írásbeli perfelvétel során) jelen lévő eventualitást töri át, másfelől pedig azon eseteket is meg kell említeni, amelyek a perfelvételt lezáró végzés preklúziós jellege alóli kivételeknek tekinthetők.
Láthattuk, hogy az eventualitás az írásbeli perfelvétel során jelentős szerephez jut. Arra is utaltam, hogy a Pp. nem ad lehetőséget a bíróság számára, hogy amennyiben további írásbeli perfelvételt rendel el, akkor szóbeli perfelvétel nélkül, csak az írásban előadottakra alapozva zárja le a perfelvételt. Ebből következik, hogy az írásbeli perfelvételt szükségképpen szóbeli perfelvétel (azaz perfelvételi tárgyalás) követi. A perfelvételi tárgyaláson azonban a törvény a feleknek olyan nyilatkozattételi jogosultságokat biztosít, amellyel kapcsolatban megkérdőjelezhető az eventualitás szükségessége annak túlzott relativizálása miatt.
Magyary kiemelte, hogy az eventualitás hatékonyan szolgálja a célját (a tisztán) írásbeli per esetén, ami magától értetődik, hiszen az eventualitás az írásbeli per mielőbbi befejezése végett alakult ki. Másfelől olyan "vegyes alakú perek" is alkalmazták, ahol a szóbeli tárgyaláson csak az írásban előadottakat ismételhették meg a felek.[57] Összefoglalva: az írásbeli perfelvételnek és ezzel együtt az eventualitásnak csak akkor van értelme, ha az írásban előadottakhoz képest a felek érdemi nyilatkozatot később nem tehetnek. A következőkben két példával támasztom alá e megállapítást.
Az 1868. évi LIV. törvénycikk rendszerében a rendes per során a bíróság csak az írásban előadottakra alapíthatta ítéletét. Láthattuk, hogy a válaszban/viszonválaszban a keresetben/elleniratban kifejtetteket nem lehetett
- 72/73 -
további nyilatkozatokkal megerősíteni ("helyénkívüli" újítások). Az 1911. évi Pp. szabályozásából pedig a pergátló kifogásokat lehet példaként felhozni. Miután az alperes az eventualitás követelményének megfelelően előterjesztette alaki védekezését, a bíróság arról elkülönítetten, főszabályként ítélettel döntött, így akadályozva meg azt, hogy az alperes később pergátló kifogásait módosítsa vagy kiegészítse.
A példákból egyértelműen kitűnik az az alapvető dogmatikai jellemző, hogy ha a perrend az eventualitást alkalmazza, akkor az így előadottakat a per többi részétől el kell különíteni (arról a bíróságnak külön kell döntenie), és főszabály szerint nem szabad engedni, hogy a felek azt később megváltoztassák vagy ahhoz további érdemi nyilatkozatokat fűzzenek. Az eventualitás tehát rögzíti a peranyagot, amely alól csak az jelenthet kivételt, ha a fél a mulasztását igazolja, ha olyan nyilatkozatról van szó, amelyre a tárgyalási elv egyébként nem vonatkozik (pl. hivatalból figyelembe veendő körülmények), vagy ha a törvény külön ad olyan rendelkezéseket, amelyek relativizálják az eventualitást. Ahogy Herczegh is fogalmazott: "Az írásbeli eljárás mellett az esetlegességi elv czélszerűsége és szükséges volta annyira nyilvánvaló, hogy csak is ennek használatával lehetséges: a) hogy minden pörirat már önmagában véve is zárt egészet képező jogcselekvénynyé váljék."[58]
A Pp. nem követi e dogmatikai tételt, és ennek a törvényben két megnyilvánulása van. Egyfelől a feleknek a(z írásbeli ellenkérelmet vagy a további írásbeli perfelvételt követő) perfelvételi tárgyaláson a bíró összegzése után lehetőségük van perfelvételi nyilatkozatokat tenni [191. § (3) bek.]. A további nyilatkozattétellel tehát megbomlik az az egységesség, amelyet az eventualitás biztosít. Másfelől az eventualitás túlzott relativizálása szempontjából kérdésesnek tartom a Pp. azon rendelkezését is, miszerint a fél a perfelvételi nyilatkozatait a perfelvétel lezárásáig a másik fél hozzájárulása nélkül, bármikor megváltoztathatja [183. § (4) bek.]. E szabály a perfelvételi iratokra is vonatkozik, mivel a perfelvételi nyilatkozat gyűjtőfogalmába azok is beletartoznak. Így azonban megkérdőjelezhető az eventualitás szerepe, hiszen az összpontosítva előadottakat a fél szabadon megváltoztathatja, amely magával vonhatja azt is, hogy ennek hatására az ellenérdekű fél is megváltoztatja a nyilatkozatát. Teljesen bizonyosnak mondható, hogy az objektív jellegű pénzbírság nem fogja eltántorítani a felet attól, hogy megváltoztassa perfelvételi nyilatkozatát, különösen, ha azt perelhúzó szándékkal kívánja megtenni. A bíró kezében pedig nincs olyan mérlegelési jogkörbe tartozó, az előadottak mellőzését lehetővé tevő szankciós lehetőség, mint az 1911. évi Pp. 222. § 1. bekezdése.
E két jogszabályi rendelkezés végső soron a per elhúzódását eredményezheti annak ellenére, hogy a Pp. pont ennek elkerülésére törekszik. A Pp. bár az írásbeli perfelvétel során az eventualitáshoz nyúl, mégis (feltehetőleg a rugalmasság biztosítása érdekében) annak dogmatikai jellemzőivel ellentétesen nagyfokú szabadságot is biztosít a felek számára. Felmerül a kérdés: miért alkalmazza a Pp. a perfelvétel során az eventualitást és ezzel együtt az írásbeli perfelvételt, ha szóban bármi megtehető és megváltoztatható? Emiatt az eventualitás csak az adott percselekmény időszerűségét biztosítja, magának a pernek az időszerűségét nem feltétlenül.
Úgy gondolom, hogy a jogalkotó "túl sokat" kívánt elérni, hiszen egyrészről az írásbeliséggel és az eventualitással meg akarta akadályozni, hogy a felek elhúzzák a pert és hogy a perfelvétel során is a koncentrált peranyagszolgáltatásra törekedjenek, másrészről viszont a szóbeliség alkalmazásával garantálni kívánta, hogy a bíró csak az írásban előadottakra tekintettel ne zárhassa le a perfelvételt. Maga a perfelvétel egységes egész, hiszen a perfelvétel lezárásáig a perfelvételi nyilatkozatok előterjesztése előtt érdemi akadály nincs, legfeljebb formalisztikus szabályok (pl. pénzbírság vagy a keresetváltoztatás bizonyos formához való kötése), sőt a bíróság a perfelvételt le sem zárhatja a felek hozzájárulása nélkül.[59] Az egységesség ugyanakkor az eventualitással dogmatikailag összeegyeztethetetlen.[60] A jogalkotó úgy próbálta ezt az összeegyeztethetetlenséget áthidalni, hogy túlságosan is elrelativizálta az eventualitást, arra a perfelvétel során egyáltalán nem lenne szükség.
Egy problémára szükséges még kitérnem az írásbeliség kapcsán. Plósz két felfogást különböztetett meg a periratok vonatkozásában: az előkészítő és a kötelező erejű periratok alkalmazását.[61] A kettő természetszerűleg kizárja egymást, a perrend vagy az egyikhez, vagy a másikhoz nyúl.[62] A Pp.-ben azt találom problematikusnak, hogy vegyíti a kettőt. A perfelvételi iratok annyiban előkészítő jellegűek, hogy nem zárják ki a perfelvételi tárgyaláson további perfelvételi nyilatkozatok megtételét. Szankciótani szempontból viszont a Pp. kötelezőként kezeli őket, hiszen azok előterjesztésének elmulasztásához [203. § (1) bek.], hiányos tartalmához [203. § (2) bek.], sőt későbbi megváltoztatásukhoz [ha arra korábban lehetőség lett volna - 183. § (5) bek.] is súlyos szankciót fűz, holott a törvény gyakorlatilag kimondja a szabad perbeli cselekvés - pontosabban a szabad perfelvételi cselekvés - elvét [183. § (4) bek.]. Összességében úgy látom, hogy a Pp. az írásbelisé-
- 73/74 -
get mint egészet dogmatikailag rendkívül következetlenül és helytelenül alkalmazza a perfelvétel során.
Az érdemi tárgyalási szakban a bíróság a jogvitának a perfelvétel során meghatározott keretei között bizonyítást folytat le és eldönti a pert [214. § (1) bek.]. A bizonyítás és a határozathozatal a Pp. későbbi fejezeteiben kaptak helyet, így a XIII. fejezet szabályanyagának gerince azon kérdés köré fűzhető fel, hogy miképpen lehet perfelvételi nyilatkozatot az érdemi tárgyalási szakban előterjeszteni. Az eventualitáshoz kapcsolódó preklúzió áttörése az érdemi tárgyalási szakban kétféleképpen fordul elő: egyfelől a törvény bizonyos körülmények között engedélyezi a kereset- és ellenkérelem-változtatást (a továbbiakban együtt: keresetváltoztatás), másfelől az új tényállítások és bizonyítékok, bizonyítási eszközök előterjesztését (ezt nevezzük novációs jognak).[63]
A fenti kérdés megválaszolása érdekében a perfelvételi nyilatkozatokat az érdemi tárgyalás során való megtételük szerint két csoportra oszthatjuk: vannak feltétel és az ellenfél hozzájárulása nélkül megváltoztatható perfelvételi nyilatkozatok (221. §), valamint a feltételesen megtehető perfelvételi nyilatkozatok, így a keresetváltoztatás és a nováció (214-220. §§). Előbbiek tekintetében értelemszerűen nincs szükség a perfelvételt lezáró végzés preklúziós jellegének külön áttörésére, a törvény azt általános jelleggel biztosítja. Utóbbiakat azonban a Pp.-nek rendeznie kell.
E kérdés tárgyalása kapcsán nem lehet figyelmen kívül hagyni a novella azon szabályát, amely szerint keresettel összefüggő korábbi, a tényállításához képest eltérő vagy további tényre való hivatkozás már nem számít keresetváltoztatásnak, de továbbra is csak a nova producta/nova reperta fogalompárba[64] illő tényállítások, valamint az ezekre tekintettel jelentőssé váló tények engedhetők be a perbe. Nova producta az a tény, amely a perfelvétel lezárását követően keletkezett, a nova reperta pedig ugyan létezett a perfelvétel lezárása előtt is, de csak azt követően, a fél önhibáján kívül jutott a tudomására. Szükséges rámutatni arra a jogalkotási hibára, amelyet a novella sem orvosol, miszerint a szövegezésből úgy tűnik, mintha a jogalkotó nova producta esetén is megkövetelné az önhiba hiányát ["ha a fél olyan tényre hivatkozik, amely önhibáján kívül, a perfelvételt lezáró végzés meghozatala után a) jutott tudomására, illetve következett be" - 214. § (3) bek. a) pont]. Az önhiba ugyanakkor természetesen nem vizsgálható olyan tény esetében, amely a perfelvétel során nem létezett, hiszen a fél ilyenkor objektíve nem volt abban a helyzetben, hogy az adott tényre hivatkozzon.
Válaszoljuk meg a feltett kérdést, azaz hogy tényleg egy nagy újításról van-e szó e körben. A jogalkotó a novellával első ránézésre valóban jelentős változtatásokat eszközölt a kereset- és ellenkérelem-változtatás szabályaiban. Ez a jelentőség ugyanakkor álláspontom szerint csak látszólagos. Az tagadhatatlanul jelentős változás, hogy az új tényállítás (amely egy gyűjtőfogalom lett a Pp.-ben) nem számít kereset- vagy ellenkérelem-változtatásnak. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a kereset- és ellenkérelem-változtatás szabályai tekintetében a jogalkotó lényegében nem tett mást, mint hogy az új tényállítást - amely az anyagi pervezetésen alapuló keresetváltoztatás esetét leszámítva eddig is előfeltétele volt a jogállítás vagy kérelem megváltoztatásának[65] - kivette a 216-216. §§ szabályai közül és azt a 214. §-ba másolta át. Annyiban valóban történt enyhítés, hogy ha a fél új tényállítást kíván tenni, akkor azt nem az érdemi tárgyalási szakban eszközlendő keresetváltoztatás iránti kérelem - egyébként feleslegesen formalisztikus - szabályai szerint kell megtennie. Kiemelést érdemel, hogy lehetnek olyan esetek, amikor új tényállításra szükség van, de az nem vezet keresetváltoztatáshoz, mivel a jogállítás és a kérelem érintetlen marad, és hogy az új tényállítás immár háromféleképpen csatornázható be az érdemi tárgyalási szakban.[66]
A tanulmányban azt vizsgáltam meg, hogy a polgári perjog egy klasszikus jogintézménye, az eventualitás miképpen tért vissza a magyar polgári perbe és milyen hatást gyakorol az elsőfokú eljárásra. A tanulmányban az alábbi megállapításokra jutottam:
A polgári per jellegéből fakadóan az alperesi pozíció rákényszerített. A Pp. ezen felül felerősíti a perbebocsátkozás kényszerűségét, hiszen - bár expressis verbis ezt nem is mondja ki, de - az érdemi védekezés előterjesztése felé tereli az alperest. A csak alaki védekezést tartalmazó írásbeli ellenkérelem esetén a 181. § (3) bek., a 203. § (2) bek.
- 74/75 -
és a 183. § (5) bek. szerinti szabályok érvényesülése alkotmányos szempontból aggályos.
A perfelvételi nyilatkozatok nem megfelelő előterjesztéséhez társuló jogkövetkezményi rendszer súlya eltér a féli pozíciók szempontjából, hiszen a keresetlevélhez társuló jogkövetkezmények az alperesi ellenkérelem hiányos tartalmához viszonyítva súlytalanok lettek. Elgondolkodtatónak tartom, hogy az ügyvédi kamarák elmúlt évekbeli lobbija miért a keresetlevélre koncentrálódott, az alperes helyzetét befolyásoló jogkövetkezményi rendszerrel nem foglalkoztak. Ennek okát bizonyosan nem tudom, talán az ügyfeleknek nehezebben magyarázható és presztízsvesztéssel jár, ha a bíróság a keresetlevelet visszautasítja. Az ugyanakkor bizonyos, hogy ma gyakorlatilag ingyen lehet próbálkozni a bíróságon, mivel a visszautasítás illetékmentes lett (és nincs ítélt dolog sem). Ezzel természetesen nem azt sugallom, hogy a felperest jobban kellene szankcionálni, az előbb elmondottak is az alperes helyzete újragondolásának szükségességét támasztják alá, hiszen a Pp. leginkább az ő helyzetét nehezítette meg a perfelvétel során.
Ezzel kapcsolatban a jogalkotó mérsékelt önkritikát gyakorolt, hiszen a novella általános indokolásában kitér a törvény "egyes rendelkezései" egyszerűsítésének és rugalmasabbá tételének szükségességére.[67] Ugyanakkor e jogalkotói önkritika túlságosan mérsékeltnek mondható, hiszen a novella a perfelvétel szankciórendszerével kapcsolatos problémákat nem orvosolja.
A preklúziók [203. § (1)-(2) bek. és a perfelvételt lezáró végzés] nagymértékben áthatják a perfelvételi szabályozást, mivel az objektív, a felek perelhúzó szándékát figyelmen kívül hagyó preklúzió az eventualitás szükségképpeni szankciója. A túlzott preklúziós jelleget fokozza a Pp. objektív jellegű pénzbírságolási hajlama, amely Damoklész kardjaként a fél feje felett lóg a perfelvétel során. Problémákat vet fel, hogy a Pp. a jogkövetkezmények terén szinte kivétel nélkül minden esetben mellőzi a bírói diszkréció lehetőségét, előtérbe kerültek az objektív jellegű szankciók.
A fentiek alapján látható, hogy az eventualitással terhelt rendszerben a bírónak kevés mozgástere van, ha van egyáltalán. Nemcsak a perkoncentrációval való szoros kapcsolat figyelhető meg, hiszen az eventualitás nem más, mint a felek eljárástámogatási kötelezettségének legszigorúbb foka,[68] az eljárásgyorsítás legmarkánsabb eszköze.[69] Az eventualitás a vele szükségképpen együtt járó merevséggel és objektivitással nem képes az emberi tulajdonságok és élet figyelembevételére,[70] amely a perfelvétel során a jogvita személyi, tárgyi és jogi kereteinek megfelelő rögzítése érdekében kiemelten fontos lenne.
A túlzott merevséget alátámasztják a fentebb bemutatott jogalkalmazói rugalmasabbá tételi kísérletek, amelyekből látható, hogy bár a jogalkotó hangoztatja annak fontosságát, hogy a bíróságoknak rugalmasan kell alkalmazniuk a Pp.-t, ez lehetséges, hogy csak contra legem jogalkalmazással oldható meg. Úgy gondolom, hogy ha a jogalkotó rugalmasságot kíván a bíróságoktól az egyébként kógens(!) jogszabály alkalmazása során, akkor azt törvényi szinten biztosítania is kellett volna, mégpedig a bírói diszkréció előtérbe helyezésével.
A perfelvétel során a törvény dogmatikailag következetlenül alkalmazza az írásbeliséget azzal, hogy "ráereszti" a szóbeliséget. A kettő azonban ilyen formában összeegyeztethetetlen, hiszen az eventualitással terhelt írásbeliség és a szóbeliség a polgári perjog két eltérő dogmatikai alapú jogintézménye. Az eventualitáshoz társuló végső preklúzió ugyan csak a perfelvétel lezárásával fog érvényesülni, a 203. § (1)-(2) bekezdések már a perfelvétel során is az eventualitásnak megfelelő előterjesztésre (azaz valamennyire rendelkezésre álló perfelvételi nyilatkozatukat megfelelő időben, lehetőleg az első alkalommal, egyszerre terjesszék elő) próbálják rászorítani a felet. Bár az első Pp.-novella számos kérdést tisztázott, az eshetőségi elv Pp.-beli alkalmazásának dogmatikai hibáit nem orvosolta. Remélhetőleg a következő Pp.-novella ezeket is rendezi. ■
JEGYZETEK
[1] Éless Tamás: A tárgyalás szerkezete, perfelvétel, perhatékonyság. Közjegyzők Közlönye 2017/5. 16.
[2] Farkas József - Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben. KJK-Kerszöv, Budapest, 2005. 45.
[3] Az elméleti alapokról ld. bővebben Szívós Kristóf: Az eshetőségi elv alkalmazásának dogmatikai alapjai a polgári peres eljárásban (kézirat, megjelenés alatt).
[4] Wallacher Lajos: Az osztott perszerkezet bevezetésének közvetett hatásai az új polgári perrendtartásban. Jogtudományi Közlöny 2017/12. 530. (kiemelés Wallachertől). E szemlélet kellőképpen érzékelteti Pp. punitív hajlamát (ld. később).
[5] Meszlény Arthur: Bevezető a polgári perrendtartáshoz. Athenaeum, Budapest, 1911. 203. Ez a szóbeli tárgyalás egységességének esszenciája.
[6] http://fovarositorvenyszek.birosag.hu/sajtokozlemeny/20171204/birosag-nem-ad-jogot-az-erdemi-targyalasi-szak-fontosabb-jellemzoi-az-uj (utolsó megtekintés ideje: 2021. szeptember 1. - kiemelés tőlem: Sz. K.).
[7] Éless is a perfelvételhez köti az eventualitást. Éless Tamás: A perfelvételi szak. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 805.
[8] Szabó Imre: Szakértelem és felelősség. Jogtudományi Közlöny 2017/9. 381. (kiemelés tőlem: Sz. K.).
[9] Légrádi István - Virág Csaba - Völcsey Balázs: Értelmező rendelkezések. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 43.
[10] Zsitva Ágnes: A perfelvételi szak. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2019. 479.
[11] Köblös Adél: Új megoldások az elsőfokú eljárás szabályaiban. Közjegyzők Közlönye 2017/2. 22.
[12] Éless Tamás - Ébner Vilmos: A percezúra - az érdemi tárgyalás előkészítése. In: Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai. HVG-ORAC, Budapest, 2014. 388.
[13] Herczegh Mihály: Polgári törvénykezési jog. Franklin, Budapest, 1891. 26.
[14] Történetileg egyébként pont a bírói pervezetés megjelenésével szorították ki az eshetőségi elvet a polgári perből.
[15] T/13257. sz. törvényjavaslat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény módosításáról. Részletes indokolás a 16. §-hoz.
[16] Klingler, Rafael: Die Eventualmaxime in der schweizerischen Zivilprozessordnung. Helbing & Lichtenhahn, Zürich, 2010. 1-3. Egyedül tehát a megfelelő gondosság elmaradása eredményez pervesztességet.
[17] Éless 2017, 17.; 1911. évi Pp. 222. §: A biróság a félnek az előbbi §-ban emlitett oly utólagos előadásait és utólagosan ajánlott bizonyitékait, a melyek figyelembevétele a tárgyalás elhalasztását tenné szükségessé, hivatalból is figyelmen kivül hagyhatja, ha arról győződik meg, hogy a fél előadásait az ügy elintézésének késleltetése végett szándékosan halogatta (kiemelés tőlem: Sz. K.). Ld. bővebben: Schauer, Hugo: A szóbeli tárgyalás elhalasztása. Jogtudományi Közlöny 1911. 47. 397-398.
[18] Az eventualitást Bacsó Jenő nevezte a kötött perbeli cselekvés elvének. Bacsó Jenő: A polgári perrendtartás tankönyve. Grill, Budapest, 1917. 98.
[19] Erről ld. részletesen Jancsó György - Meszlény Artur: A polgári perrendtartás rendszeres kézikönyve II. kötet. Athenaeum, Budapest, 1915. 13-14.
[20] Éless 2018, 861.
[21] Zsitva i. m. 579.
[22] Éless 2018, 862.
[23] Ld. mulasztás általános szabálya: Pp. 149. § (1) bek. Bár egyetértek azzal a kúriai állásfoglalással, hogy e bekezdés szerinti hatálytalanság nem a késedelem következménye, mégis mögöttes szabályként jelen van. JKKT 71.
[24] Kiss Daisy: A polgári per titkai. Kérdések és válaszok a Polgári perrendtartás Általános Részéből. HVG-ORAC, Budapest, 2014. 347.
[25] CKOT2017.11.20:29., CKOT2019.04.15:6. A Fővárosi Ítélőtábla is erre a következtetésre jutott, hozzátéve, hogy az "ezzel ellentétes jogértelmezés a fél rendelkezési jogának sérelméhez vezetne." ÍH 2019.129.
[26] Zsitva i. m. 490.
[27] Uo. 479.
[28] Völcsey Balázs: A perfelvételi szak jogértelmezési kérdései. Magyar Jog 2020/6. 336.
[29] T/13257. sz. törvényjavaslat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény módosításáról 19. § és 76. § 12. pont.
[30] Zsitva i. m. 575. Az előkészítő iratról ld. részletesen Völcsey 2020, 336-338.
[31] Zsitva i. m. 582.
[32] Éless 2018, 834.
[33] Uo. 834. Ezen állásponttal egyetértően foglal állást Metzinger Péter: A tényállítás megváltoztatása az új Pp.-ben, különös tekintettel az elévülésre. Magyar Jog 2020/7-8. 402. 39. lj.
[34] A vélelem és az ideiglenes igazság elhatárolására ld. Plósz Sándor: A törvényes vélelem természete. In: Összegyűjtött dolgozatai. MTA, Budapest, 1927. 165. Bár az ideiglenes igazság és az előzetes valóság szinonimának tekinthető, mégis erre az esetre Éless álláspontjából kiindulva helytállóbbnak tartom az előzetes valóság megnevezést.
[35] Farkas-Kengyel i. m. 85.
[36] Wallacher Lajos: A perfelvételi szak. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez. Magyar Közlöny- és Lapkiadó, Budapest, 2017. 397.
[37] Erre ld. Fővárosi Törvényszék P.22217/2018/8.
[38] Herédi is kiemelte a jogkövetkezmény nem azonnali jellegét. Herédi Erika: A preklúzió jelentősége a megújult polgári perben. Jogtudományi Közlöny 2018/3. 118.
[39] Uo. 122.
[40] Kapa Mátyás: A tárgyalás. In: Szabó Imre (szerk.) A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény magyarázata II. kötet. Magyar Közlöny- és Lapkiadó, Budapest, 2006. 609.
[41] Kiss Daisy: A tárgyalás. In: Németh János - Kiss Daisy (szerk.): A polgári perrendtartás magyarázata I. kötet. Complex, Budapest, 2010. 577.; Kapa i. m. 609.
[42] Zsitva i. m. 549.
[43] A Trt. azért tekinthető a Pp. szellemi előfutárának, mert szellemiségében és rendelkezéseiben is nagyban hasonlít a Pp. perelhúzást megakadályozni kívánó eszköztárához (ld. meghatározott számú perirat, eshetőségi elv érvényesülése, objektív szankciók).
[44] A Trt. 128. §-a szerint a felek főszabály szerint két-két periratot terjeszthettek elő: keresetet/elleniratot, valamint választ/viszonválaszt. Ha a felperes felelni kívánt a viszonválaszra, akkor még egy végiratot adhatott be, amelyre alperesnek joga volt ellenvégiratban felelni.
[45] Herczegh 1891, 205. 3. lj.
[46] A csak alaki védekezést tartalmazó írásbeli ellenkérelemről ld. Völcsey 2020, 333-334.
[47] Indokolás a sommás eljárásról szóló törvényjavaslathoz. Képviselőház Irományok 1892 II. k. 74.
[48] Ennek alátámasztására felhozható Radovánovics György 1902. április 24-ei képviselőházi felszólalása, amelyben úgy fogalmazott, hogy "[k]étségtelen dolog, hogy az esedékességi elv teljes mellőzése, t. i. az a jogosultság, hogy a polgári peres eljárásban uj ténykörülményeket az eljárás bármely stádiumában, sőt annak utolsó fokozataiban is lehet felhozni, az alperes álláspontját és védelmét könnyítő rendszabály akart lenni." Képviselőházi Napló 1901. VI. k. 51. (kiemelés tőlem: Sz. K.).
[49] "[E]ach party must be afforded a reasonable opportunity to present his case - including his evidence - under conditions that do not place him at a substantial disadvantage vis-à-vis his opponent." Dombo Beheer B. V. v. The Netherlands (Application No. 14448/88) Judgment of 27 October 1993, ECtHR Ser A. No. 274. 19. para. 33. (kiemelés tőlem: Sz. K.). Ld. még Hentrich v. France (Application No. 13616/88) Judgment of 22 September 1994, ECtHR Ser A. No. 296-A. 22. para. 56. és Stran Greek Refineries and Stratis Andreadis v. Greece (Application No. 13427/87) Judgment of 09 December 1994, ECtHR Ser A. No. 301-B. 81. para. 46.; Guide on Article 6 of the European Convention on Human Rights. Right to a fair trial (civil limb). https://www.echr.coe.int/Documents/Guide_Art_6_ENG.pdf (utolsó megtekintés ideje: 2021. június 30.).
[50] T/11900. sz. törvényjavaslat a polgári perrendtartásról. Részletes indokolás a 188. és 189. §-hoz.
[51] Zsitva i. m. 571.
[52] Fodor i. m. 371.
[53] Schulte, Josef: Die Entwicklung der Eventualmaxime. Ein Beitrag zur Geschichte des deutchen Zivilprozesses. Carl Haymann, Köln/Berlin/Bonn/München, 1980. 11.
[54] Herczegh Mihály: Polgári törvénykezési jog. Heckenast, Pest, 1871. 379-380.
[55] T/13257. sz. törvényjavaslat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény módosításáról, Részletes indokolás az 1. §-hoz.
[56] Klingler i. m. 50.
[57] Magyary Géza: A polgári peres eljárás alaptanai. A perbeli cselekvés tana. Franklin, Budapest, 1898. 102.
[58] Herczegh 1891, 27.
[59] Ez úgy nyilvánul meg, hogy a bíróság a perfelvétel lezárása előtt nyilatkoztatja a feleket, hogy kívánnak-e további perfelvételi nyilatkozatot tenni, és ha erre nemleges válasz érkezik a részükről, akkor lehetséges a perfelvétel lezárása.
[60] Megjegyzendő, hogy a XIX. századi német, osztrák és magyar perjogi reformmozgalmak a szóbeli tárgyalás egységességét pont az eventualitás megtagadásaként vezették be.
[61] Plósz Sándor: A polgári peres eljárás reformja. In: Összegyűjtött dolgozatai. MTA, Budapest, 1927. 105.
[62] Itt csak röviden utalok arra, hogy amikor az 1930. évi XXXIV. törvénycikk a fellebbezési eljárásba visszahozta az eventualitást, akkor a fellebbezés és a válaszirat mint beadványok dogmatikai jellemzője megváltozott: korábban előkészítő irat volt, ezt követően viszont perirat lett. Ld. Sárffy Andor: Magyar polgári perjog. Grill, Budapest, 1946. 386.
[63] Ez a kettős felosztás egyébként a svájci perjogban figyelhető meg. Sutter-Somm, Thomas: Schweizerisches Zivilprozessrecht. Schultess, 2017. 98-102.
[64] Ébner Vilmos: Az érdemi tárgyalási szak. In: Varga István (szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I. HVG-ORAC, Budapest, 2018. 894-895.
[65] Uo. 894.
[66] Ld. részletesen Völcsey Balázs: Kérdések és válaszok a Pp. Novella kapcsán. Magyar Jog 2021/5. 281-282. A kérdéskörről ld. még Udvary Sándor: Az első Pp. novella hatása az elsőfokú eljárásra. Jogtudományi Közlöny 2021/3. 134.
[67] T/13257. sz. törvényjavaslat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény módosításáról, Általános indokolás (kiemelés tőlem: Sz. K.).
[68] Ezzel ellentétes a német perjog felfogása, ld. Gottwald, Peter: Neue höchstrichterliche Rechtsprechung zum Zivilprozeßrecht. Juristenzeitung 1983/15. 527.
[69] Annerl, Andrew: Die innerprozessuale Präklusion von Parteivorbringen im Zivilverfahren. Universitätsverlag, Wien, 2005. 88.
[70] Haendel Vilmos: A perbeli cselekmények koncentrációja a magyar perjogi fejlődés szolgálatában. Ifj. Ludvig és Janovits Könyvnyomdája, Miskolc, 1932. 1-2.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos segédmunkatárs, SZTE ÁJTK.
Visszaugrás
