Éless Tamás[1]: A tárgyalás szerkezete, perfelvétel, perhatékonyság (KK, 2017/5., 13-18. o.)

2013-ban a polgári perjogi kodifikáció nyitó konferenciáján tartott előadásomban a perhatékonyság egyik zálogaként a per tárgyi és jogi kereteinek mielőbbi rögzítését és ezt követően az eljárásnak a rögzített kereteken belül történő lebonyolítását jelöltem meg. A megoldást a percezúra, de még inkább a perfelvétel ismételt bevezetésében láttam. Akkor morajlás futott végig a termen, ma megvalósulni látjuk ezt a megoldást.

Mégis, ma azt kell mondanom Önöknek, hogy az elkészült törvényjavaslattal közösséget nem vállalhatok, annak megoldásaival nem értek egyet. Ma nincs helye a politikailag korrekt fogalmazásnak, a törvényjavaslat a Parlament előtt van, a kritikus hangok nem jutnak el a törvényhozás épületébe. Ezért, az egyértelműség jegyében azzal nyitom a mondanivalómat, hogy a törvényjavaslat az általam vizsgált területen, nevezetesen a perfelvétel szabályozása körében rossz. Nagy súlyú kijelentés ez, az előttem álló rövid fél órában kísérletet teszek annak alátámasztására.

Sokféleképpen ragadható meg a polgári per célja, helyesebben rendeltetése. A témával foglalkozó Témabizottság a per rendeltetését abban ragadta meg, hogy a polgári per rendeltetése a felek jogvitájának a bíróság közreműködésével történő felelős rendezése.

A polgári per rendeltetésének megragadása kimaradt a törvényjavaslatból és egyébként is számos egymástól eltérő felfogás létezhet ezzel kapcsolatban. Talán nem megyek túl messzire akkor, ha kimondom, társadalmi konszenzus mutatható ki abban, hogy a polgári per végső célja jogvédelem biztosítása. Jogvédelem a felperes számára a jogát sértő alperessel szemben és jogvédelem biztosítása az alperes számára a vele szemben alaptalanul perlő felperessel szemben.

A jogvédelemhez való jogot az Alaptörvény a bírósághoz való fordulás jogaként ragadja meg. Az Alaptörvény XXVIII. cikke szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy "[...] valamely perben jogait és kötelezettségeit [...] bíróság [...] bírálja el".

A tervezett polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslat preambulumában azonban azt találjuk, hogy a polgári perrendtartással a jogalkotó nem az Alaptörvény XXVIII. cikke szerinti jogvédelmet kívánja biztosítani, hanem az Alaptörvény 25. cikk (2) bekezdés a) pontját kívánja végrehajtani, mely szerint "[a] bíróságdönt [...] magánjogi jogvitában és törvényben meghatározott egyéb ügyben [...]". Attól eltekintve, hogy az Alaptörvény 25. cikke törvénykezési szervezeti és nem törvénykezési eljárási szabály, így annak végre-

- 13/14 -

hajtására a törvénykezési szervezeti jog, és nem a törvénykezési eljárási jog lenne hivatott, nem nehéz meglátni azt a koncepcionális szakadékot, amely a Témabizottság által kívánatosnak tartott és megfogalmazott percél és a törvényjavaslat célja között tátong.

Kodifikációs történeti adalék, hogy a Témabizottságban hosszú és élénk vita folyt arról, hogy a per célja végső soron egy döntés (a jogvita eldöntése) vagy a rendezés (a jogvita rendezése). A Témabizottság a rendezés mint cél mellett tört lándzsát, hiszen a rendezés a bíróság döntésén, mint ultima ration kívül felöleli a legkívánatosabbat is, azt, hogy a felek maguk rendezzék a jogvitájukat Utalok itt az egyezségre és a ma oly divatos gondolatnak számító közvetítésre. De a rendezés kifejezés használatának üzenete is van. A jogvita mindig emberek vitája, akkor is, ha vitájuk jogi személyek közötti vitaként jelenik meg. Míg a döntés a vitában pusztán véglegességet jelent az ítélet jogerő hatásán keresztül, a rendezés megnyugvást, jogbékét hoz.

Visszatérve az Alaptörvény 25. cikkére, az egy közjogi értelemben vett hatásköri szabály. Ezzel szemben az Alaptörvény XXVIII. cikke jogállami tartalmat, a jogvédelem biztosításának állami kötelezettségét fogalmazza meg. Amikor törvénykezési eljárási kérdésekről van szó, én csak az utóbbiból tudok kiindulni.

De miért is foglalkozom a percéllal? Azért, mert az, hogy valami jó vagy rossz kizárólag annak célja, rendeltetése fényében dönthető el. A tárgyalás szerkezetet, ezen belül a perfelvételt a perhatékonyság szempontjából vontam vizsgálat alá. E vizsgálatot megelőzően ezért meg kell határoznom, hogy mit értek perhatékonyság alatt.

A perhatékonyság egy rendkívül összetett fogalom. Beletartozik az ítélkezés időszerűsége. Gondoljunk csak bele, hogy tiszta kasszációs rendszerekben a perek sokszor évtizedekig eltartottak, így könnyen belátható, hogy egy 15-20 év múlva meghozott ítélettel nyújtott kompenzáció valós jogorvoslatot nem jelent. A joghoz való hozzáférés egyik legfontosabb eleme tehát az ítélkezés időszerűsége, egyszerűbben az, hogy a perek minél gyorsabban lebonyolódjanak. A perhatékonyság egy másik eleme az a társadalmi költség, amelybe a perek lebonyolítása kerül. Ezzel az aspektussal ma nem foglalkozom. Ugyanakkor ezekkel legalább azonos, ha nem magasabb érdek a jogvédelem biztosítása. Ezen a ponton függ össze a per társadalmi rendeltetése a perhatékonysággal. Nem tekinthető társadalmi értelemben hatékonynak egy olyan peres rendszer, amely ugyan biztosítja, hogy a perek rövid idő alatt lebonyolíthatók legyenek, de az eljárás lezárása nem kecsegtet az egymással viaskodók megnyugvásával. Ez a dilemma úgy állhat elő, ha a jogalkotó a döntés egyszerűsítése és így gyorsítása érdekében túlkorlátozza azt, hogy milyen peranyag kerül be a perbe, így a felek között vitás elemek maradnak a peren kívül, amelyek szükségképpen további jogviták forrásává válnak. Ekként sem a bíróságok összterhelése nem csökken, ellenben nő, sem nem kíséri majd társadalmi elégedettség az állam egyik intézményrendszerének, a bíróságoknak a működését, azok ítélkezési tevékenységét. Az ilyen eljárás gyors lehet ugyan, de a jogvédelem biztosításában hatékony nem.

Nézzük most, hogy milyen perfelvételi eljárásra tett javaslatot a témával foglalkozó Munkabizottság, majd vizsgáljuk meg, milyen rendszert szándékozik bevezetni a törvényjavaslat.

A Munkabizottság a klasszikus formulához a plószi percezúrához nyúlt vissza, de azt jelentősen továbbfejlesztette. Míg a plószi modell a perfelvétel tárgyává csak az alaki

- 14/15 -

perelőfeltételek vizsgálatát tette, addig a Munkabizottsági javaslat a perfelvételt kiterjesztette a per tartalmi felvételére, azaz a kereseti állítások és a védekezés állításainak tisztázására, ezek következetességének vizsgálatára. Miközben a perfelvétel lezárásához a Munkabizottsági javaslat erőteljes korlátozásokat kapcsol az ezt követően megtehető tényállítások, jogállítások, bizonyítási indítványok, az esetleges keresetváltoztatás és védekezésváltoztatás tekintetében, alapelvi szintre emelte a bíróság anyagi pervezetését, aminek tipikus terepévé a perfelvételi tárgyalást tette. A Munkabizottság a perfelvétel során a bíróság és a felek közötti együttműködésből indult ki, német mintára a per megbeszélését vizionálta, aminek eredményeként tisztásázásra kerülhetnek a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tények. Az együttműködést kétirányúnak fogta fel, aminek eredményeként az anyagi pervezetés nem pusztán a fél előadásainak esetleges hibáit, következetlenségeit hivatott kiküszöbölni, hanem ugyanilyen súllyal célja a bírói megértés előmozdítása. A Munkabizottság abból indult ki, hogy a szóbeliség Alaptörvényben rögzített alapelve nem csorbulhat, a perfelvételi tárgyalás tartására mindenképpen sor kerül, így annak előkészítése sem igényel sok időt, hiszen az maga az előkészítés, a tárgyalás bizonyítási szakaszának előkészítése. Ugyanakkor, lehetővé tette, hogy a bíró, saját belátása szerint írásbeli előkészítést rendeljen el. A Munkabizottság elképzelése szerint a perfelvételt a bíróság olyan végzéssel zárja le, amelyben meghatározza a még bizonyításra szoruló tényeket és a bizonyítási kötelezettséget.

A bíróság anyagi pervezetése csúcsosodik ki ebben a perfelvételt lezáró határozatban, hiszen az a végső kondenzációja az ügy megértésének: mi a keresettel érvényesített jog, melyek az érvényesített alanyi jogot szabályozó anyagi jogi szabály által meghatározott jogi tények, az ezekre vonatkozó perbeli állítások közül melyek vitatottak és szorulnak ezért bizonyításra, és a bizonyításra szoruló tények tekintetében melyik felet terheli a bizonyítási kötelezettség. A határozat szükségképpen állásfoglalást jelent abban a kérdésben, hogy minden releváns tényre vonatkozóan megtörtént-e a perbeli állítás, és kiszűrésre kerülnek az irreleváns tényállítások.

A Munkabizottság szerint az ilyen szerkezetű perfelvétel a következő előnyökkel jár. A per elején tisztázásra kerülnek a felek nyilatkozatai, a bíróság megértéséről a felek informált helyzetbe kerülnek, ennek megfelelően alakíthatják percselekményeiket, miáltal csökken a meglepetés ítéletek kockázata, ugyanakkor - tekintve, hogy a tárgyalás állítási szakaszában történik az ügy absztrakt megbeszélése - a prejudikáció kockázata minimális.

Most vizsgáljuk meg, hogy mit találunk a törvényjavaslatban.

A perfelvétel írásbeli. A normaszöveg ugyan tartalmazza azokat a gesztusokat, hogy a bíróság perfelvételi tárgyalást tarthat, illetve bármely fél kérelmére perfelvételi tárgyalást tart, de nem kétséges, hogy ez az eljárásnak írásbeli szakasza. A perfelvételi iratokat a törvényjavaslat az értelmező rendelkezések között helyezi el, melyek sora az írásbeli ellenkérelemmel kezdődik, van válaszirat, viszontválasz, stb. [7. § 15.] A keresetlevél azonban nem perfelvételi irat. Tekintve, hogy a felek a jogvita kereteit a perfelvételi iratokkal határozzák meg [183. § (1)], hiányérzetem támadt. Ezek szerint a keresetet a perfelvételi tárgyaláson mégiscsak elő kellene adni szóban, miközben perfelvételi tárgyalásra nem is biztos, hogy sor kerül. A törvényjavaslat szerint a bíróság anyagi pervezetést végez az írás-

- 15/16 -

beli perfelvétel során. Kétséges azonban, hogy anyagi pervezetés hatékonyan megvalósítható, ha megvalósítható egyáltalán írásbeli kommunikáció útján.

A problémát a plószi gondolat elhagyásában látom. Plósz a Magyar Jogászegyletben 1883. november 17-én tartott előadásában rámutatott, hogy a szóbeliség lényege abban áll, hogy a bíró az ügyről informáltassék. Ezt a felfogást követi a német perjog is, miszerint a bíró az ügyet a felekkel megbeszéli. A szóbeliség lényege tehát nem a másodlagos peranyag (tanúvallomások, szakértői vélemények) megismerésében, azok előadásában áll. A gyújtópontban az ügy és annak megismerése, tisztázása áll. Ebben a folyamatban a bíró szakértő közreműködése elengedhetetlen, hiszen a hatékony perfelvétel záloga az, hogy a bíró, a saját megértése szerint a tárgyalás elején elválasztja a lényegest a lényegtelentől, fokuszál, irányít. Szóbeli konfrontáció során a súlytalan szempontok elesnek. Ezzel szemben, iratváltások során a felek egymás minden egyes állítására nyilatkozatot fognak tenni, az irathalmaz pedig csak nőni fog.

Nagyobb gondot okoz azonban a perfelvétel tartalmi lezárásának hiánya. Iratok fognak egymásra halmozódni, és az eljárás későbbi szakaszában arról fog szólni a parttalan vita egy-egy tény kapcsán, hogy arra az irathalmazban korábban történt-e állítás, vagy sem, ennélfogva arról lehet-e beszélni vagy sem. A perhatékonyságot előmozdító vívmány volt, amikor a jelenlegi Pp. 3. §-ába beiktatásra került a bizonyítandó tényekről és a bizonyítási kötelezettségről szóló tájékoztatás. Kifejezetten sajnálatos, hogy időközben ez a szabály kikerült a kiemelt jelentőségű perek szabályai közül. Ezt a rossz irányt folytatja most a törvényjavaslat azzal, hogy a bizonyításra szoruló tényekről és a bizonyítási kötelezettségről szóló tájékoztatást mellőzi.

Az írásbeliség előretörése szükségszerűen magával vonja az eventualitás gondolatát. Az eventualitásét, amely szerint az egyes percselekményeket az eljárás során csak meghatározott időpontban és nem máskor lehet teljesíteni. Azét az eventualitását, amelynek kapcsán több mint száz évvel ezelőtt lezáródott az a tudományos vita, hogy annak a szóbeli, de még a vegyes rendszerű perben sincs helye. A törvényjavaslatban most visszatért az eventualitás. Apró, nehezen összesepregethető mozzanatokból áll össze a kép.

A törvényjavaslat szerint az érdemi tárgyalási szakban, tehát a perfelvétel lezárását követően nem lehetséges a keresetváltoztatás, illetve az engedélyezéshez között. Miközben a keresetváltoztatás időbeli korlátozása önmagában nem feltétlenül vet fel aggályokat, fel kell figyelnünk arra, hogy a törvényjavaslat - minden bevett perjogi tant felrúgva - újradefiniálta a keresetváltoztatást. Kovács Marcel szellemét felidézve, elmondható, hogy keresetváltoztatásnak azt tekintjük, ha a felperes az eredetileg érvényesített jog helyett más jogot kíván érvényesíteni, míg a kereset alátámasztására felhozott további tények nem eredményeznek keresetváltoztatást, kivéve, ha megváltoztatott tényállítások már más alanyi jogra mutatnak. Ezzel szemben, a törvényjavaslat keresetváltoztatásnak tekinti azt, ha a fél ugyanazon keresetének alátámasztására további tényt ad elő, de akár az is, ha további jogi érvelést ad elő [7. § 11.]. Praktikusan tehát szinte minden perbeli nyilatkozat keresetváltoztatás, ami viszont a perfelvételt követően tilos. Azaz, főszabályként sem további tények, sem további jogi érvelések nem adhatók elő a per érdemi szakaszában, ami maga a megvalósult eventualitás. De mi a baj az eventulaitással? Az, hogy az eventualitás

- 16/17 -

rendszerszinten és a felek perbeli magatartásának megítélésétől függetlenül távolítja el az ítélkezés ténybeli alapját a valóságtól. Márpedig a polgári ítélkezésnek a valóságon kell alapulnia, ami nem egy perjogi kérdés, amiről lehet disputálni, hanem a polgári anyagi jogi norma szerkezetéből következik: valamely alanyi jogot szabályozó polgári jogi norma hipotézise azokat a jogi tényeket határozza meg, amelyek az alanyi jogot megnyitják, megváltoztatják, avagy megszüntetik. Tekintve, hogy a polgári eljárási jog szolgálja az anyagi jogok érvényesülését, hibás az olyan perjogi rendszer, ami az ítélkezés alapját a valóságtól, azaz a tényektől eltávolítja. Farkas József szellemét idézem itt fel. A jogerőről írott munkájában ő is számol azzal a lehetőséggel, hogy a bíróság ítélete nem minden esetben tárja fel a valóságot megfelelően, de ezt hibának és kivételesnek tekinti. A valóságtól való eltérésnek ez a helyes perjogi megközelítése: nem zárható ki, de ha bekövetkezik az hiba. Perjogi rendszer azonban nem épülhet a valóságtól való szisztematikus eltérésre.

Az eventualitástól különbözik a preklúzió. A preklúzió az aktív bírói pervezetés eszköze a perelhúzás megakadályozására. Alkalmazásában megjelenik a szubjektív elem, a fél eljárási értelemben vett rosszhiszeműsége, a perelhúzás szándéka, és a fél magatartásának hatása, a perelhúzódás is. Ahogy az az 1911-es Pp. 222. §-ában megfogalmazásra került: "A bíróság a félnek az [...] oly utólagos előadásait és utólagosan ajánlott bizonyítékait, a melyek figyelembevétele a tárgyalás elhalasztását tenné szükségessé, hivatalból is figyelmen kívül hagyhatja, ha arról győződik meg, hogy a fél előadásait az ügy elintézésének késleltetése végett szándékosan halogatta."

Ezen a ponton elidőzöm a keresetváltoztatásnak a törvényjavaslat által szabályozott egyik feltételénél. A törvényjavaslat első rátekintésre mintha megengedő lenne abban, hogy milyen tényeket és mely esetben hozhat fel a fél a perfelvétel lezárását követően. Eszerint, a perfelvételt követően akkor lehet további tényt állítani, ha a tényről a félnek önhibáján kívül nem volt tudomása vagy az később következett be. A szabály kapcsán hivatkozást hallottam arra vonatkozóan, hogy az egy az egyben a svájci perrendtartás mintájára lett megfogalmazva. Csakhogy a svájci perrendtartásban nem ez van. A svájciak ugyanis úgy gondolták, hogy újabb tény állításának akkor van helye, ha a fél arra korábban önhibáján kívül nem hivatkozott. Ég és föld a kettő közötti különbség. A törvényjavaslat megoldása valamiféle a peres eljáráson kívüli gondosságot kér számon a félen az információszerzés körében, ezzel szemben a svájci megoldás megmarad a szabályozási tárgykörén belül és a fél eljárási magatartásával kapcsolatos elvárást fogalmaz meg.

Mindez a plószi gondolatiság nekrológja.

Ma, politikai áthallásai miatt, kockázatos felidézni, hogy Plósz perrendtársa liberális perrend volt. Ez azonban nem politika, hanem logika. Az a célszerű ugyanis, ha a magánautonómián alapuló magánjog által szabályozott alanyi jogok érvényesülését szolgálni hivatott eljárási rend megtartja az egyén cselekvési szabadságát, ha a szabályozása megengedő. De természetesen van más modell is, például a szociális per modellje, amelyben az állam, a bíróságain keresztül is segítséget nyújt az elesetteknek a jogérvényesítésben. Az előbbit a perbeli szabad cselekvés jellemzi, a felek perbeli cselekvényeit az érdekek határozzák meg és mindenki viseli a saját magatartása, perbeli cselekvényei és nem tevései, esetleges mulasztásai következményeit. Ez az, ami miatt lehetséges az, hogy a per ered-

- 17/18 -

ménye akár anyagi jogi jogvesztést is eredményezhessen, hiszen az eljárási jogviszony önmagában alanyi jogot nem veszejthet el, így viszont az alanyi jog elvesztése az egyén magatartásának következményeként jelenik meg. A másikban a bíróság a segítségnyújtás eszközeként interveniál, megjelenik a nyomozatiság, a hivatalbóliság, kiterjed a tájékoztatási kötelezettség. Az intervenció eredményeként azonban bonyolulttá válik az eljárási jogviszony szerkezete, nehezen magyarázható az eljárás eredményeként bekövetkező alanyi jogvesztés, hiszen ebben a modellben a megfelelő feltárás elmaradása a bírósági működés hibájaként is felfogható. A két modell között az anyagi pervezetés gondolata képes hidat verni: a bíróság informált helyzetbe hozza a feleket, akik ennek megfelelően tudják alakítani perbeli cselekvényeiket.

Az előttünk fekvő törvényjavaslat egyik modellnek sem felel meg. Határidők közé szorítja a bíróságot és a feleket is, ami miatt nem az érdekek mentén, hanem eljárási kényszer eredményeként kerülnek kifejtésre az eljárási cselekmények. A határidő dominál, miáltal eljárási szankció váltja fel a saját magatartásért való felelősséget. De elvész a szociális gondolat is, mert ez a perrend egy kegyetlen perrend: a keresetlevél visszautasítása dominál a hiánypótlásban megnyilvánuló segítséggel szemben, részleges hiba esetén is az egész keresetlevél kerül visszautasításra. Valójában nem enged keresethalmazatot és valójában nem engedi a látszólagos tárgyi keresethalmazatot sem, miáltal szintén a költségeket növeli, nem a fél joghoz való hozzáférésének előmozdítása, hanem az állam költségeinek megfizettetése vezérli. Miközben a felelős pervitel követelménye feltétlenül támogatandó, a túlzott felelősség vagy szektorelhagyásra vezeti az ügyvédi szolgálgatókat, vagy azok beárazzák a kockázatot drágább biztosításokkal vagy díjemelés útján, ami ismét csak a perlés költségeinek növekedéshez vezet, ami tovább szűkíti a joghoz való hozzáférés lehetőségeit. Az anyagi pervezetés kvintesszenciája, az, hogy a bíróság a felekkel közösen tisztázza, hogy melyek a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tények, aminek hiányában a pervágás értelmetlen, a perhatékonyságot nem javítja. Ellenkezőleg, a túlzott írásbeliség, a szóbeliség, a közvetlen kapcsolat és az ügy közvetlen megbeszélésének hiánya a pertartamot inkább növeli, mintsem csökkentené azt.

Zárógondolatul álljon itt Emmer Kornélnak a polgári peres eljárás reformja kapcsán elhangzott felolvasásának egy részlete 1883-ból: "Másrészről [ahogy mondja] félreismerhetetlen a per írásbeli elemének terjeszkedési hajlama, tekintély, hatás és terjedelem tekintetében túltengési törekvése, a per szóbeli elemének rovására, s ez oly tényező, mely általunk szintén számba veendő lesz."

133 év múltán ugyanitt toporgunk. ■

JEGYZETEK

A Cikk a 28. Közép-európai Közjegyzői Kollokvium alkalmából Balatonfüreden, 2016. november 11. napján elhangzott előadás szerkesztett változata.