A tanulmány célja nem annak leíró jellegű bemutatása, hogy a Pp. pontosan milyen részletszabályokkal valósítja meg az osztott perszerkezetet, és nem is azt boncolgatja, hogy mennyiben alkalmasak ezek a szabályok a kitűzött célok elérésére. E magától értetődő, elsődleges tárgykörök helyett inkább a szabályok által felrajzolt kép "árnyékosabb" területei felé tereli az olvasó figyelmét, vagyis inkább azt igyekszik összegyűjteni és bemutatni, hogy az osztott perszerkezetnek a fenti célok elérése mellett milyen közvetett hatásai vannak, melyeket olykor a "hasznok" eléréséhez vezető út "költségeinek" nevezhetünk, vagy éppen a szabályozás kevésbé célzott, járulékos, pozitív hozadékainak. Ezen túlmenően bizonyos esetekben arra is rámutat, hogy melyek azok a megoldások, melyek nem az osztott perszerkezet szükségképpeni következményei, vagyis amelyeket nem indokolt azonosítani magával az osztott perszerkezettel.
Az osztott perszerkezet az új perjogi kódex kiemelt, sokszor hangsúlyozott jellegzetessége.[1] A törvényjavaslat miniszteri indokolása az osztott perszerkezet alkalmazásának okát és célját a következőképpen foglalta össze: "A törvény az elsőfokú eljárást mind funkciójában, mind időben egymástól elkülönülő, két szakra osztja, ezzel áttér az osztott tárgyalási rendszer ún. főtárgyalási[2] modelljére. [...] A törvény szerint az eljárás két szakasza a perfelvételi szak és érdemi tárgyalási szak. [...] Az osztott perszerkezet lehetőséget ad arra, hogy a perfelvételi szakra koncentrálódjon a jogvita tartalmának, kereteinek meghatározása, amelyhez a törvény pontos menetrendet ad, melyben mind az írásbeliség, mind a szóbeliség szerepet kap. [...] A törvény széles körben alkalmazza a preklúziókat [...] A korlátozás célja egyrészt az, hogy egy bizonyos ponton a bíróság és az ellenérdekű fél is véglegesen rögzültnek tekinthesse a jogvita keretét és tartalmát, ezt követően a rögzült állítások alapján már csak a bizonyítási eljárás és az érdemi döntés meghozatala történjen. A korlátozás másik indoka, hogy megakadályozza a per elhúzódását. [...] Az érdemi tárgyalási szak szerepe is változik: célja, hogy a perfelvételi szakban azonosított jogvita vonatkozásában a bizonyítás lefolytatásra kerüljön, ami az előkészítés következtében sokkal célirányosabbá válik, és a per érdemében emiatt korábban születhet döntés."
1. Az osztott perszerkezet a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) szövegében a perindítást (XI. Fejezet) követő eljárásnak perfelvételi szakra (XII. Fejezet) és érdemi tárgyalási szakra (XIII. Fejezet) való szétbontásaként jelenik meg. Egyben a tárgyalás közös szabályokat is kap (XIV. fejezet), amely annak mindkét fázisára irányadó lesz.
Az osztott szerkezet perfelvételi és érdemi tárgyalási szakának kategóriái régebbi jogunkból ismeretesek, azonban
- 529/530 -
az új Pp.-ben a régitől eltérő tartalmat takarnak. A polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc. (Plósz-féle Pp.) által szabályozott osztott perszerkezet Magyary álláspontja szerint a következő funkciót töltötte be: "A Pp. az első (perfelvételi) határnapot a peralapításra és a rövidesen lebonyolítható ügyek elintézésére szánja; az írásbeli előkészítést és a további szóbeli tárgyalást csak amaz ügyek számára rendeli, amelyeket a perfelvételkor elintézni nem lehet, mivel lebonyolításuk hosszabb időt igényel. Kétségtelen, hogy ez nagyon helyes elv, de kétségtelen az is, hogy a törvény elnevezései "perfelvételi" és "érdemleges tárgyalás" a gondolatot nem fejezik ki, mert a röviden elintézhető ügyeknél már a perfelvételi tárgyalás is érdemleges."[3]
Kovács Marcel ezt a felosztást a következőkkel magyarázza: "A felek közvetlen egymásutánban szolgáltatják a per-anyagot a szóbeli tárgyaláson. A szóbeli perbeszédek száma nincs megszabva, a tárgyalás addig tart, amíg az ügy kimerítve nincs. A perbeszédek tartalma formához nincs kötve, a tárgyalás végéig minden tényállítás és bizonyíték előadható. A per ennélfogva mint egységes egész jelentkezik és nem oszlik szét részekre, mint az írásbeli eljárásban. De ezzel egyszersmind előáll a veszély, hogy a tárgyalás megoldhatatlan gombolyaggá válik, amelynek fonalai kisiklanak a bíróság kezéből. Nem kisebb az a veszély sem, hogy a per anyaga nem lesz egy tárgyalás keretébe szorítható, halasztás halasztás után következik és ezzel a szóbeliség és a közvetlenség előnyeinek nagyrésze is kárba vész. Az írásbeli előkészítés csak részben segít ezen a bajon. Ha az érdemleges tárgyalás sikerét biztosítani akarjuk, akkor abból ki kell zárni mindazt, ami külön elintézhető, hogy a tárgyalás ne legyen túlterhelve az anyag által. A peranyag egy részének különválasztásával oda is kell hatni, hogy a bíróság helyesen oszthassa be munkaidejét, és hogy a helytelen munkabeosztás ne vezessen halasztásokra. A Pp. ezeket a szükségleteket tartja szem előtt, midőn a tárgyalást két részre osztja: a perfelvétel és az érdemleges tárgyalás szakára."[4] E megfontolások alapján a perfelvételi tárgyaláson intézi el a bíróság a pergátló kifogásokat, mulasztást, elismerést, elállást, lemondást, egyezséget, s "ha az ügy ilykép el nem intézhető, sem elállás vagy perakadályok miatt meg nem szűnik, akkor a perfelvételi tárgyalás a perbe bocsátkozásra szorítkozik"[5].
Plósz Sándor az 1911. évi I. törvénycikk indokolásában[6] ennek a perszerkezetnek az előnyeit így ecsetelte: "Miután a perfelvételi tárgyalást nem kell előkésziteni, az igen kevés időt vesz igénybe, a biróság tehát azt rövid határidőre tüzheti ki. A felperes gyorsan kaphat makacssági itéletet[7] és egyezség vagy elismerés esetében gyors véget ér az ügy. A pergátló kifogásokat a legrövidebb idő alatt elintézik, a mi az alperest a huzavonát czélzó ilyen kifogásoktól vissza fogja tartani. Az alperes kénytelen idejekorán, jóval az érdemleges tárgyalás előtt ügyvédet vallani, a ki azután az érdemleges tárgyaláson nem mentheti magát azzal, hogy felétől az utolsó pillanatban kapta a megbizást és igy a tárgyalásra elő nem készülhetett [...]. Nélkülözhetővé teszi a makacssági itélettel, egyezséggel, elismeréssel vagy elállással végződő, valamint a pergátló kifogás következtében megszüntető perekben az előkészitést, a minek következtében az eljárás olcsóbbá válik."[8]
2. E rövid történeti visszapillantás alapján is jól látható, hogy a Plósz-féle, illetve legújabb polgári perrendtartásunk hasonló céllal, nevezetesen az elbírálás gördülékenyebbé, hatékonyabbá és gyorsabbá tétele érdekében alkalmazza a tárgyalás megosztását, azonban a szétválasztás módja különböző, a két tárgyalási szak határvonala máshol húzódik. Régebbi kódexünk a perfelvétel körébe sorolta az egyszerűbben és gyorsabban elintézhető kérdéseket, míg legújabb jogunk lényegében a felek minden, a korábbi gondolkodás szerint a per érdemére tartozó cselekményét (nyilatkozatát) ide összpontosítja, egyetlen kivétellel, ami a bizonyítás tényleges lefolytatása.[9] Ennek a kettéosztásnak így az új Pp.-ben a fő funkciója az, hogy a bizonyítást célirányossá tegye, kacskaringóit lemetssze, és ezzel a per időtartamát rövidítse, költségeit csökkentse. Az osztott perszerkezetnek ezek a potenciális pozitív hozadékai.
Ezt a hatást a szabályozás alapvetően két eszközzel igyekszik elérni: egyrészt megtiltja a felek olyan nyilatkozatait a perfelvétel lezárása után, melyek a bizonyítást többféle irányba vinnék, másrészt kötelezi a bíróságot az aktív közrehatásra, beavatkozásra az anyagi pervezetés új szabályaival. Az eszközkészlet tehát egy negatív, tiltó jellegű, és egy pozitív, aktív cselekvőséget előíró szabályból áll, az előbbi rendeltetése a bizonyítás "kacskaringóinak" lemetszése, utóbbié pedig a bizonyítási eljárás határozott irányának kitűzése.
3. Az osztott perszerkezet alapvető sajátossága, hogy bizonyos perbeli cselekmények a perfelvételi szakra tartoznak, míg mások az érdemi tárgyalási szakra. Ez a felosztás akkor tudja betölteni a funkcióját, ha kötelezésekkel/tiltásokkal van körülbástyázva, vagyis ha a felek a megosztás határvonalát nem léphetik át tetszésük szerint. Így a perfelvételi szakra tartozó perbeli cselekményeket csak ebben az eljárási
- 530/531 -
fázisban végezhetik, az érdemi tárgyalási szakban már nem.[10]
Ez a korlátozás érvényes a felek legalapvetőbb nyilatkozataira, a jogállításra, jogi érvelésre, tényállításra és a kereseti kérelemre (ellenkérelemre[11]). Ezek megváltoztatása a Pp.-ben keresetváltoztatásnak minősül. Az osztott perszerkezetből fakadó korlátozás kiterjed a felek bizonyítással kapcsolatos nyilatkozataira is (új bizonyíték vagy bizonyítási indítvány előterjesztése). Az érdemi tárgyalási szakban való keresetváltoztatás lehetőségének korlátozását azonban a Pp. nem teszi abszolút tilalommá, azt részlegesen feloldja (Pp. 215. §). Ennek oka abban rejlik, hogy a keresetváltoztatás megengedése, illetve korlátozása valójában kettős hatású: a megengedés jellemzően növeli a per időtartamát, viszont a tiltás következményként a módosult igény érvényesítésére új per indulhat[12], tehát a per időtartamára gyakorolt hatások ellentétes irányúak, amit nyerünk a réven, elveszhet a vámon. Ezért a megfelelő egyensúly megtalálása nem könnyű. Valamilyen mértékben mindenképpen indokolt engedni a keresetváltoztatást, mert a fél ezzel tud reagálni az ellenfél nyilatkozatára, illetve a bíróság beavatkozására (pl. anyagi pervezetésére).
Másfelől a peranyag jelentős átalakítását igénylő változtatást nem célszerű engedélyezni, mert az nem kisebb ráfordítás, mint egy új per megindítása és letárgyalása. Mindebből viszont az is következik, hogy a keresetváltoztatás megengedhetőségének kérdése nem elvi, dogmatikai alapon válaszolható meg, hanem inkább perökonómiai megfontolások tükrében. Továbbá - és ezt fontos hangsúlyozni - a keresetváltoztatás lehetőségének korlátozása, illetve a korlátozás mikéntje, szigorúsága vagy enyhesége nem az osztott perszerkezet szükségszerű következménye, még akkor sem, ha csak az érdemi tárgyalási szakra érvényes ez a korlátozás. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az osztott perszerkezet mellőzésével sem lenne megoldható az a dilemma, hogy milyen mértékben indokolt megengedni a keresetváltoztatást. Az osztott perszerkezet következetes alkalmazásából csak az következik, hogy keresetváltoztatás esetén formailag vissza kell lépni a perfelvételi szakba, amit a törvény a perfelvétel kiegészítésének nevez (Pp. 222. §).
4. Szintén nem magából az osztott perszerkezetből következik az, hogy a keresetváltoztatás milyen eljárásrendben történjen. Az új Pp. választása egy kérelmezési-engedélyezési rendszer, melyről elsőre talán úgy tűnhet, hogy túlzó adminisztratív terhet ró mind a felekre, mind a bíróságra, azonban vitathatatlan hasznossága abban rejlik, hogy jogbiztonságot teremt. (Itt érdemes zárójelben megjegyezni, hogy ilyen erőteljesen nem érvényesül a jogbiztonságra törekvés a perfelvételt lezáró végzésnél, ahol végül is nem került elfogadásra az az elképzelés[13], hogy a perfelvételt lezáró végzésben a bíróság rögzítse a felek kérelmeit, jog- és tényállításait, bizonyítási indítványait, így ezeket a felek írásbeli nyilatkozataiból és a tárgyalási jegyzőkönyvekből lehet majd utólag "összerakni".) Ehhez még azt is hozzá lehet tenni, hogy a kérelmezési-engedélyezési rendszer nélkül is kérdésessé, vitatottá válhatna a perben, hogy az adott keresetváltoztatás a törvény által megengedett körbe esik vagy sem, így az ezzel a vitával kapcsolatos eljárástöbblet semmiképpen "nem úszható meg", ha egyszer a keresetváltoztatás lehetősége korlátozott.
Az érdemi tárgyalási szakban történő keresetváltoztatás tilalmának részleges feloldását célzó szabály alkalmazása körül tehát éppúgy vita bontakozhat ki a felek között, mint bármely más eljárási szabály alkalmazása kapcsán. Az ilyen vitáknak azonban vélhetően lesz egy olyan típusa is, amely speciálisan a kérelmezési-engedélyezési rendszer sajátja. Ez az az eset, amikor az egyik fél olyan perbeli nyilatkozatot tesz, amely az ellenfele szerint a keresetváltoztatás kategóriájába esik, a bíróság pedig az ítéletében figyelembe is veszi ezt a nyilatkozatot anélkül, hogy a keresetváltoztatás kérelmezési-engedélyezési eljárást lefolytatták volna. Ez eredendően az érintett fél hibája, azonban a bíróságtól is elvárható, hogy észlelje, keresetváltoztatásnak minősülő nyilatkozatot tett a fél, és jelezze a fél számára, hogy a kérelmezési-engedélyezési procedúra lefolytatása nélkül azt nem fogja figyelembe venni.[14]
Ilyen jellegű tájékoztatási kötelezettséget a törvény kifejezetten nem ír elő, de álláspontom szerint ez beleilleszkedik a bíróság alapelvi szinten előírt közrehatási tevékenységébe (Pp. 6. §). A felelősség telepítése/megosztása nem közömbös kérdés, mert a keresetváltoztatás határidőhöz kötött, így annak elmulasztása jogvesztést eredményezhet, ha kizárólag a félre hárul az elmulasztott kérelmezés/engedélyezés miatti felelősség, továbbá a felelősség telepítésén múlik az is, hogy ilyen esetben megállapítja-e a másodfokú bíróság az első fok eljárási szabálysértését, és levonja annak jogkövetkezményeit, vagy csak figyelmen kívül hagyja a keresetváltoztatást, és a nélkül bírálja el érdemben az ügyet.[15]
- 531/532 -
Érdemes megjegyezni, hogy ez utóbbi lehetőség - vagyis az érdemi elbírálás a szóban forgó nyilatkozat figyelmen kívül hagyásával - az új Pp.-ben több esetben is kifejezett törvényi parancs, pl. a perfelvételi szakban a bíróság felhívása nélkül benyújtott perfelvételi irat hatálytalan a 203. § alapján. Ebből következően a bíróságok gyakrabban szembesülnek majd azzal a helyzettel, hogy előttük van egy irat, nyilatkozat, ami adott esetben perdöntő lenne, viszont nem vehetik figyelembe. Minél inkább az igazság keresését tekinti a bíró a feladatának, hivatásbeli kötelezettségének, az ilyen helyzet annál inkább lelkiismereti konfliktust okozhat számára. Ezt a konfliktust a Pp. erőteljes formalizmusa kiélezi, ugyanakkor a törvény egyértelműsége és szigorúsága szilárd támaszt is ad a súlyos következményekkel járó eljárási döntések meghozatalához.
5. Az osztott perszerkezetből fakadó tilalmak alkalmazhatóságához pontos definíciók és elhatárolások szükségesek. Ez könnyen belátható, hiszen ha a törvény bizonyos nyilatkozatok előadásának lehetőségét korlátozza az érdemi tárgyalási szakban, akkor tudni kell pontosan megállapítani, hogy a fél által előadottak az adott nyilatkozattípusba tartoznak vagy sem. Ha a különböző nyilatkozattípusok érdemi tárgyalási szakban való előterjeszthetőségének eltérő feltételei vannak, akkor a nyilatkozattípusok elhatárolásának jelentősége lesz. Mivel az osztott perszerkezet lényegét úgy foglaltuk össze, hogy a bizonyítás lefolytatásának idejét különíti el az egyéb perbeli cselekményeknek szentelt perszaktól, elsődlegesen a bizonyítással kapcsolatos fogalmak jelentősége értékelődik fel az osztott perszerkezet hatására.[16] Ezen túlmenően, mivel az érdemi tárgyalási szakban a keresetváltoztatásnak és az utólagos bizonyításnak mások a feltételei és az eljárásrendje, lényeges elhatárolássá válik a fél tényállításához tartozó tények megkülönböztetése a bizonyító tényektől, ugyanis ha a fél az érdemi tárgyalási szakban új tényt ad elő, az keresetváltoztatás, míg ha új bizonyítékot, az utólagos bizonyítás (Pp. 220. §).
6. Annak megítélésekor, hogy a fél a tényállítását megváltoztatta-e, abból kell kiindulni, hogy mi is tekintendő tényállításnak. Ezt a törvény nem definiálja, miként azt sem, hogy mi a bizonyító tény. E kettő elhatárolása nem mindig egyszerű. Ha pl. a felperes hibás teljesítés miatt perel, ugyanis a leszállított gép nem működik a szerződésben kikötött módon, mert nem adja le az elvárt teljesítményt, és a felperes - noha ez nem lenne szükséges - arra is tényelőadást tesz, hogy a hibát a gép helytelen összeszerelése okozta, majd a szakértői vizsgálat során anyaghibára is fény derül, akkor kérdéses lehet, hogy csak a bizonyító tény változott meg, vagy az érvényesíteni kívánt jogot megalapozó tényekre vonatkozó nyilatkozat is? Vagy, ha a felperes szándékos károkozás miatt perel, a szándékosságot megalapozó körülmények körét érintő változtatás - pl. az esemény tárgyi körülményeiből levezett szándékosságról áttérés a tudatállapottal kapcsolatos körülményekre hivatkozásra - csak a bizonyító tényt érinti, vagy az érvényesített jog alapjául szolgáló tényt? Az kétségtelen, hogy a törvényi tényállásnak megfeleltethető történeti tényállás körén kívül tények bizonyító tények, az azon belül esők pedig kereseti tényállítások; az elhatárolási nehézséget az említett példákban az ok-okozati kapcsolat elemei jelenthetik, vagyis hogy az okra vonatkozó állítás is tényállításnak minősül, vagy csak a törvényi tényállás valamelyik elemének közvetlenül megfeleltethető okozat? Az 1952-es Pp. alapján ilyen elhatárolásokra nem volt szükség, azonban a Pp. alkalmazásában a gyakorlatnak ezekkel a kérdésekkel is foglalkoznia kell majd, mivel az elhatárolásnak jelentősége lehet a jogkövetkezmények szempontjából (ui. a keresetváltoztatás és utólagos bizonyítás eljárásrendje eltérő).
7. Az utólagos bizonyítást illetően olykor nem lesz egyszerű annak felismerése sem, hogy az adott bizonyíték felmerülése utólagos bizonyításnak tekintendő-e. Utólagos bizonyításnak nevezi a törvény azt, ha a fél a perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően terjeszt elő további bizonyítási indítványt, illetve bocsát rendelkezésre további bizonyítékot. Jellemzően a perfelvétel lezárása utáni történések adnak alapot az új bizonyítási indítvány vagy bizonyíték előterjesztésére. A törvény akkor is megengedi az utólagos bizonyítást, ha a bizonyíték keletkezése vagy annak megismerése az újdonság, és akkor is, ha az a nóvum, hogy egy bizonyíték relevanciája derült ki a lefolytatott bizonyítási eljárás tükrében. Pl. a tanúvallomás részleteiből derül fény arra, hogy az milyen módon és eszközzel cáfolható: ha a tanú fizikai jelenlétére alapítja az észlelését, akkor ezt kell tudni az ellenfélnek kizárni, míg ha valamely adatrögzítő eszközön keresztül jutott az információhoz a tanú az állítása szerint, akkor az ehhez való hozzáférését kell cáfolni. Mindkét esetben külön fel kell tenni és meg kell válaszolni az utólagos bizonyítás elfogadhatóságának megítélése körében azt a kérdést, hogy a fél felhozhatta volna-e korábban az adott bizonyítékot. Álláspontom szerint az eventualitás elvének alkalmazását ebben a kérdésben nem célszerű "túlhajszolni", mert az végeredményben a fél ügyelőadási jogát korlátozza. E szabályok célja inkább csak a rosszhiszemű, perelhúzó szándékú, vagy nyilvánvalóan gondatlan pervitelből származó időveszteség megelőzése. Így pl. egy tanú szavahihetőségét megkérdőjelezni alkalmas bizonyíték előadását célszerű megengedni a tanú vallomástétele után is, még akkor is, ha az ellenfél a tanút, illetve a tanú múltját korábban is ismerte, ismerhette.
A törvény az utólagos bizonyítást is rövid határidőhöz
- 532/533 -
köti, de ennek ellenére az utólagos bizonyítás nem kérelemhez és engedélyhez kötött cselekmény, annak sem a befogadásáról, sem figyelmen kívül hagyásáról nem kell külön végzést hozni. Ennek ellenére a bíróságnak célszerű a feleket tájékoztatnia arról, ha utólagos bizonyítási cselekményt észlel - azaz a fél valamely cselekményét ekként minősíti -, különösen akkor, ha azt figyelmen kívül kívánja hagyni, illetve ha az ellenfél erre irányuló indítványt terjesztett elő.
Noha az utólagos bizonyítást külön kérelmezni és engedélyezni sem kell, mivel a törvény azt feltételekhez köti, és bizonyos körülmények valószínűsítését is kötelezővé teszi a feltételek szabályozása körében, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a félnek mindig külön, a Pp. 220. §-nak megfelelő nyilatkozatot kell tennie akkor, ha utólagos bizonyítással kíván élni, illetve ha olyan tény, információ merül fel a perben, melyet bizonyítékként kíván felhasználni. Ez a fél javára váratlanul felmerülő bizonyíték esetében jelent speciális eljárási terhet, mivel a félnek ilyenkor egy formális nyilatkozattal kell reagálnia, az utólagos bizonyítást formálisan be kell jelentenie.[17] Ilyen helyzet jellemzően akkor fordul elő, ha az ellenfél tanúja a meghallgatása során olyan információt is közöl, mely túlmutat annak a ténynek a bizonyításán, melyre a bizonyító fél a tanút állította, sőt épphogy az ellenfél valamely tényállításának vagy cáfolatának bizonyítására alkalmas. Megjegyzendő, hogy tipikusan akkor tesz ilyen nyilatkozatot a tanú, ha a bizonyító fél ellenfele a kérdéseivel ebbe az irányba tereli. A kérdezési jogot a 295. § biztosítja, és nem állít fel tilalmat arra nézve, hogy a bizonyító fél ellenfele utólagos bizonyításra próbálja meg felhasználni a tanút. Hasonlóan, ha a bizonyító fél valamilyen okiratot csatol bizonyítékként, de annak csak egy részére hivatkozik tényállítása alátámasztására, viszont az ellenfél ebben az okiratban a saját állítására vagy cáfoláshoz talál más helyütt az okiratban alátámasztást, ezt utólagos bizonyítással teheti a peranyag részévé.
Mint látható, az utólagos bizonyítás új szabályaival ismét egy olyan jogalkalmazási helyzetet keletkeztet a törvény, ahol eddig ismeretlen minősítésekre és elhatárolásokra lesz szükség a gyakorlatban. Ilyen kérdés lesz pl. az, hogy egy tanúvallomás vagy okirat egyes részeit szét kell-e/lehet-e választani "eredeti" - vagyis az indítványozó, benyújtó fél tényállítását alátámasztó - és utólagos bizonyítás tárgyát képező bizonyítékokra, esetleg külön kezelve az ellenfél vonatkozásában az adott bizonyítási eszközzel bizonyítani kívánt tény cáfolatára szolgáló bizonyítékokat, illetve azokat, melyeket az utólagosan bizonyító ellenfél az egyéb tényállításainak az alátámasztásaira próbál felhasználni. (Ezek a helyzetek jól ismertek a tárgyalóteremből: az előbbi esetben az bizonyító fél ellenfele arra mutat rá, hogy a tanú vallomása véleménye szerint éppen az ellenkezőjét igazolja, mint amit a bizonyító fél állít, a másik esetben pedig a bizonyító fél ellenfele arra hívja fel a figyelmet, hogy a tanú akaratlanul bizonyítékot szolgáltatott az ő valamely más állításának alátámasztására, vagy éppen a tanú nyilatkozata alapján fogalmazza meg az ellenfél az új tényállítását.)
8. Az előző pontban arra hoztam fel néhány példát, hogy az osztott perszerkezetben a fél, és adott esetben az eljárás egyéb szereplőjének (pl. a tanúnak) a nyilatkozatait miért lesz szükséges eddig meg nem szokott módon elemezni, szétszálazni, minősíteni, továbbá az ehhez szükséges fogalmi készletet létrehozni a jövőbeni gyakorlatban. Ez átvezet minket az utolsó témánkhoz, a bíróság tevékenységének sajátosságaihoz. Ha a felek nyilatkozatait precízen szét kell bontani elemeire a törvény kategóriái mentén, akkor az kihat a bíróság tevékenységére is, mivel pontosan láthatóvá válik - leginkább az érdemi határozatban -, ha a bíróság a felek nyilatkozatain kívül bármit hozzátesz az ügyhöz. Ennek a bírói "plusznak" az elkülöníthetősége, és ebből következő könnyű azonosíthatósága egyrészt a meglepetésítéletek elkerülése szempontjából fontos, ami a törvényalkotó fontos célkitűzése volt.[18] Másrészt két olyan problémakört is hangsúlyosabbá tesz, melyek az 1952-es Pp. alapján folytatott gyakorlatban kisebb figyelmet kaptak. Az egyik ilyen kérdés a tényállás megállapításához kapcsolódik, a másik pedig a hivatalból figyelembe veendő jogszabályokhoz. A következőkben ezt a két témát érintem röviden.
9. A felek tényállításaikat, bizonyítékaikat, bizonyítási indítványaikat kötött eljárási rendben, a törvényben előírt módon adhatják elő. A bíróság a rendelkezési elv (Pp. 2. §) alapján ezeket a nyilatkozatokat veszi figyelembe, vagyis a felek által szolgáltatott peranyagra alapíthatja érdemi határozatát. Ellentmondásos helyzet akkor keletkezhet, ha a fél kifejezetten nem hivatkozza azt a tényt, bizonyítékot, mely egyébként a peranyag részévé vált (pl. tanúvallomás vagy becsatolt okirat részeként), de az is előfordulhat, hogy a nem hivatkozott tény, bizonyíték ellentétbe kerül a fél nyilatkozatával. Szerződéses ügyekben gyakran előfordul, hogy a felek egyike sem hivatkozik kifejezetten a szerződésük valamelyik kikötésére, de mivel az írásban kötött szerződést csatolják az iratokhoz, a bíróság azt át tudja nézni, és arra jut, hogy valamelyik, egyik fél által sem hivatkozott kikötést fel tudná használni az ügy megoldásához, sőt esetleg még az is lehetséges, hogy a bíróság olyan kikötést talál a szerződésben, melyből olyan következtetést tudna levonni, mely kifejezetten ellentétes mindkét fél tényállításával (értelmezésével) a szerződésük tartalmát illetően. Ennek a helyzetnek egy szélsőséges változata az, amikor a bíróság
- 533/534 -
átminősítené a felek szerződését, pl. mindkét fél abban a hiszemben van, hogy megbízási szerződést kötöttek, perbeli nyilatkozataikban is ezt az álláspontot képviselik, azonban a bíróság a szerződés egészének elemzésével arra a következtetésre jut, hogy a szerződés inkább vállalkozásnak minősíthető, ezért a Ptk. e szerződéstípusra vonatkozó szabályai alapján vonná le a jogkövetkezményeket.
Az ilyen esetek megoldására többféle lehetőség kínálkozik. Az egyik szélsőség az, hogy a bíróság szigorúan ragaszkodik a felek kifejezett nyilatkozataihoz, és "semmit nem hall, és semmit nem lát", amire a felek kifejezetten nem hivatkoztak, azaz kifejezetten nem tettek tényállításaik és bizonyítékaik részévé. Ebben az esetben a per kimenetele könnyen távol eshet az "igazságtól", továbbá új pereket indukálhat[19] - ezt a következtetést vonhatnánk le, ha csak szűken vett eljárásjogi értelemben közelítenénk a kérdéshez. Azonban anyagi jogi szemléletben ezt a szituációt úgy is leírhatjuk, hogy a felek a per során tett nyilatkozataikkal tulajdonképpen eltértek a korábbi szerződésüktől, felülírták azt. Nem mást tettek, mint éltek rendelkezési jogukkal, melyre a törvény alapelvi szinten jogosítja őket: a felek szabadon rendelkeznek perbe vitt jogaikkal [Pp. 2. § (1) bek.]. Így a rendelkezési elv megfogalmazása többletértelmet nyerhet, mert azt is kifejezi, hogy függetlenül attól, hogy a felek jogviszonya peresítve lett, azaz peres (közjogi) jogviszony tárgyává vált, a felek magánjogi autonómiája nem csorbul, továbbra is ők az egyedüli urai ügyüknek, ezen belül pedig az ügyük tényeinek is. Csak annyi a különbség, hogy magánautonómiájukat immár nem kizárólag anyagi jogi nyilatkozatokkal, cselekményekkel gyakorolják, hanem perbeli nyilatkozatokkal, vagyis tényállításokkal és bizonyítékok szolgáltatásával, vagy éppen ezektől való tartózkodással. E a megközelítés könnyebben alkalmazható a szerződéses ügyekben, de a szerződési jog kógens rendelkezéseinek alkalmazását nem akadályozhatja meg. Az abszolút szerkezetű jogviszonyok peresítése esetén vélhetően nehézkesebb lenne ezt a szemléletet érvényesíteni, de pl. ezek vonatkozásában sem látszik semmi akadálya annak, hogy a tulajdonos szabadon döntse el a perben is - a tényállításainak és bizonyítékainak előadása során -, hogy a tulajdonjogát sértő magatartások közül melyikre hivatkozik, és melyikre nem.
Az is egy lehetséges megoldás, hogy a bíróság az anyagi pervezetési tevékenységével rámutat az általa észlelt és lényegesnek tartott tényekre és bizonyítékokra, és kéri a felek kifejezett nyilatkozatát.[20] Végeredményben viszont ekkor is kötni fogja a felek azon nyilatkozata, melyet a felhívás alapján tettek. Ráadásul az új szempont behozatala ezzel a bírói beavatkozással az ügy végkimenetelét illetően mindig kedvezni fog az egyik félnek, a másikat pedig sújtja (ez a felek szembenálló pozíciójából következik). Ezért a bírói beavatkozás könnyen a pártosság érzetét keltheti a hátrányt szenvedő félben, ráadásul a felek előre fognak gondolni a következményekre, és a bírói felhívásra a számukra kívánatos következményekhez vezető nyilatkozatot fogják megtenni, és nem feltétlenül a valóságot tükrözőt.
Az utolsóként említett negatívumokat kiküszöbölné, mégis az a szcenárió tűnik a legkevésbé szerencsésnek, melyben a bíróság felhasznál minden, általa lényegesnek tartott tényt és bizonyítékot a rendelkezésre álló peranyagból, de erre nem hívja fel kifejezetten a felek figyelmét, és nem nyilatkoztatja meg őket a kérdésben. Ez a megoldás ugyanis meglepetésítélethez fog vezetni, a felek legfeljebb a perorvoslat során tudnak majd vitába szállni az általuk nem hivatkozott tények, bizonyítékok relevanciáját kimondó bírói állásponttal.
A fentiekben a felvetett probléma megoldásának lehetséges változatait próbáltam meg csak felvillantani, de már ebből is annyit mindenképpen leszűrhetünk, hogy az ideális megoldás keresése elvezet ahhoz az alapvető dilemmához, hogy a közjogi karakterű szabályozás tárgyát képező polgári per mennyire marad a felek magánautonómiája, rendelkezési joga hatókörében, illetve mennyiben veszi át a vezető szerepet a bíróság hivatalból történő eljárása.
10. A ténykérdések és jogkérdések határmezsgyéjén helyezkedik el a diszpozitív szerződési szabályok alkalmazásának problematikája. A Ptk. diszpozitív szerződési szabályai szerződéspótló normák, a felek kifejezett rendelkezése hiányában alkalmazandók. A felek szerződésének tartalma viszont ténykérdés a perben, így a diszpozitív szabályok alkalmazásával a bíróság tényeket pótol, a felek tényállításainak hézagait tölti ki. Ugyanakkor a diszpozitív szabályok tartalmának megállapítása, e normák értelmezése jogértelmezés tárgya, ekként jogkérdés. A bíróságnak nincs a felek hivatkozására, felhatalmazására szüksége ahhoz, hogy a diszpozitív szabályokat alkalmazza. Ezzel együtt anyagi pervezetéssel célszerű a feleket tájékoztatnia arról, hogy a szerződéses rendelkezésük hiányában diszpozitív szabályt kíván alkalmazni a jogvita eldöntése során.[21] Ez a tájékoztatás megadja a feleknek a lehetőséget arra, hogy az adott diszpozitív szabály értelmezéséről kifejthessék az álláspontjukat, ami észszerű is, hiszen az ő kifejezett rendelkezésük hiánya váltja ki a diszpozitív norma alkalmazását, amivel a kellően gondos felek előre számolnak, így egyáltalán nem közömbös, hogy mi az a normaértelmezés, melyre figyelemmel döntöttek úgy, hogy az adott kérdést nem kell külön rendezniük a szerződésben, mert a Ptk. diszpozitív szabálya kölcsönösen kielégítő megoldást ad a számukra.
11. A ténykérdésekhez hasonlóan a jogkérdések körében is felvetődik, hogy a bíróság jogosult-e a perben olyan jogszabályokat is alkalmazni, melyekre a felek kifejezetten nem hivatkoztak. A felek nyilatkozatainak nagyobb precizitását megkövetelő új szabályok - melyek az osztott perszerkezet
- 534/535 -
alkalmazhatóságához is szükségesek - felerősítik ezt az egyáltalán nem új dilemmát is. A feltett kérdés megválaszolásához érdemes általánosságban áttekinteni, hogy a bíróság mely anyagi jogszabályokat alkalmazza a perben, és azt kérelemre vagy hivatalból teszi-e.
A felperes a jogállításával - az érvényesíteni kívánt jog jogszabályszerű megjelölésével - kijelöli azt a jogszabályt, melyet a bíróságnak alkalmaznia kell a per elbírálása során. A felperes a jogállításával közvetetten az érvényesített jog jogszabályi előfeltételeit is kijelöli (ezeket jogalapi előfeltételeknek nevezhetjük), pl. egy szerződésszegésen alapuló igény esetében ilyen előfeltétel a szerződés megkötése, és az erre vonatkozó jogszabályi feltételek teljesítése. Ha az alperes ezek bármelyikét vitatja - vagy tényalapon, pl. arra hivatkozva, hogy a szerződés nem jött létre, vagy létrejött ugyan, de azt már teljesítette, vagy jogi alapon, pl. arra hivatkozva, hogy jogszabály nem biztosít olyan jogot, melyet felperes érvényesítene (pl. büntető kártérítés) - a bíróság a felperesi állítás alapján releváns jogszabályhelyeket alkalmaznia fogja. A jogalapi előfeltételek esetében ezt annak ellenére megteszi a bíróság, hogy a felek egyike sem köteles jogszabályi hivatkozással alátámasztani nyilatkozatát.[22] A bíróság e kötelezettségét a felperes jog- és tényállítása, valamint alperes jog- és ténytagadása aktiválja. Ha viszont az alperes nem vitatja a felperes tényállításait, akkor a bíróság a releváns jogszabályhelyet nem fogja alkalmazni, a törvényi tényállási elemek teljesülését nem kell vizsgálnia - pl. ha alperes nem vitatja a szerződés létrejöttét, akkor a bíróság ennek ténykérdéseit hivatalból nem feszegetheti. A bíróság valójában ilyenkor sem tekint el a jogalapi előfeltétel teljesülésének szükségességétől, azonban azt ténybelileg nem vizsgálja, mintegy adottnak veszi.
A felperesi jogállítás tekintetében lényegében azonos a helyzet, azzal a különbséggel, hogy abban a kérdésben, hogy az érvényesített jogot tételezi-e valamely jogszabály, a bíróság valójában hivatalból dönt abban az értelemben, hogy akár a saját érvei, meglátásai szerinti megközelítésben tárgyalhatja a kérdést, elszakadva a felek nyilatkozataitól, az alperestől valójában semmilyen érvre nincs szüksége ehhez, csak a jogtagadásra. Nehezebb kérdés, hogy mi a teendő akkor, ha az alperes az állított jogot nem vitatja - ilyenkor kell-e a bíróságnak hivatalból meggyőződnie arról, hogy jogszabály biztosít-e egyáltalán olyan típusú jogot, melyet a felperes érvényesíteni szándékozik? Ha az alperes a perfelvételi szakban egyáltalán nem védekezik, azaz írásbeli ellenkérelmet nem terjeszt elő, a bíróság ilyen vizsgálatot nem végez hivatalból[23], hanem bírósági meghagyással marasztalja alperest. Ha az alperes a per során később ismeri el a felperesi követelést, a bíróságnak szintén nem kell ilyen vizsgálatot folytatnia a döntéshozatal előtt.
Van azonban egy olyan speciális szituáció, ahol a bíróság mégiscsak köteles a hivatalbóli jogalkalmazásra, alperesi jogtagadás hiányában is: ez pedig a semmis szerződések esete. A szerződési szabályok körében maga a Ptk. mondja ki, hogy a semmisséget hivatalból kell a bíróságnak észlelnie [Ptk. 6:88. § (1) bek.].[24] Ilyenkor a bíróság valójában azt állapítja meg, hogy a felperes által érvényesíteni kívánt jog nem létezik, jogszabály azt nem biztosítja. A semmis szerződések e speciális kezelése indokolt, azonban egyedüli kiemelésük megkérdőjelezhető. A magánjog ugyanis ma már számtalan közjogi elemmel van átszőve, e szabályok alól természetüknél fogva nem lehet "kiszerződni". Noha az anyagi jogszabályok jellemzően ezt külön nem mondják ki, a jogvitában alkalmazásra kerülő egyéb, Ptk.-n kívüli, szerződéssel ki nem zárható anyagi jogi szabályok esetében is hasonlóan lenne indokolt eljárni.
12. Az előzőekben néhány olyan kérdéskört próbáltam bemutatni - a témákat teljes mélységükben nem kitárgyalva -, melyek az osztott perszerkezet bevezetésének járulékos, közvetett következményei abban az értelemben, hogy nem e jogintézmény alapvető céljához kötődnek, hanem inkább a cél elérésének eszközeihez társulnak. Aligha vitatható, hogy ezek a járulékos következmények, kérdéskörök vitákat fognak generálni az egyes perekben, ami a pertartamot növelheti, az ügyeket bonyolíthatja. Hogy ez "megéri-e", az azon is múlni fog, hogy a bírói gyakorlat milyen konkrét megoldásokat választ majd a felvetett problémák megoldására, és végeredményben az osztott perszerkezettel elért haszonnal, vagyis a bizonyítási eljárás leválasztásából adódó előnyökkel való összemérés eredményén dől el. Ettől függetlenül azonban - álláspontom szerint - a tárgyalt járulékos következmények - így különösen bizonyos alapvető fogalmak/intézmények/funkciók megalkotása, tisztázása és egymástól való elhatárolása - olyan pozitív hozadéka lehet az új törvénynek, mely önálló értékkel bír, gondolkodásunknak kereteket adhat, s ekként nemcsak az elméletet gazdagíthatja, de az eljárásjog mindennapi alkalmazását is jótékonyan segítheti. ■
JEGYZETEK
* Az új polgári perrendtartásról szóló tanulmánysorozat hetedik tanulmánya (Szerk.).
[1] Ld.: Wopera Zsuzsa: Az új polgári perrendtartás elvi alapjai. Jogtudományi Közlöny. 2017/4. 153-161.
[2] A főtárgyalási modellt Czoboly Gergely úgy írja le, mint amelynek "lényege, hogy alapos előkészítést követően egyetlen koncentrált tárgyalást tartanak." Czoboly Gergely: A perelhúzódás megakadályozásának eljárási eszközei. Pécs, 2014. 163. http://ajk.pte.hu/files/file/doktori-iskola/czoboly-gergely-istvan/czoboly-gergely-istvan-vedes-ertekezes.pdf (2017.08.08.)
[3] Magyary Géza: Magyar polgári perjog. Kiegészítette és átdolgozta Nizsalovszky Endre. Budapest, Franklin, 1939. 377. (kiemelés az eredetiben! WL) .
[4] Kovács Marcel: A Polgári perrendtartás magyarázata. Negyedik füzet. Budapest, Pesti Könyvnyomda, 1927. 518-519.
[5] Kovács: i. m. 519.
[6] Ld. a 177. §-hoz fűzött indokolást.
[7] A mai terminológia szerint bírósági meghagyást.
[8] Forrás: Wolters Kluwer Jogtár®.
[9] Ez az elválasztás mindazonáltal kivételt tűrő, hiszen a perfelvételi szakban a felek okiratokat nyújtanak be (okirati bizonyítás), és a bíróság ezek tartalmát bizonyos mértékig értékeli is, mert csak így tud dönteni a további bizonyításra szoruló tényekről, és egyes anyagi pervezetési cselekmények szükségességéről.
[10] Ezt szokás preklúziónak nevezni.
[11] A továbbiakban a kereset említése esetén nem teszem hozzá automatikusan az ellenkérelmet is, ennek ellenére ezt is oda kell gondolnunk, értelemszerűen, mivel az új Pp. következetesen és párhuzamosan szabályozza az ellenkérelmet is, a keresettel azonos részletezettséggel, ami fontos újdonsága, és véleményem szerint nagy erénye a törvénynek.
[12] Az alperes, ha az ellenkérelmét nem változtathatja meg, nehezebb helyzetben van, mint a felperes, mert ő nem tudja az új védekezését új perben érvényesíteni, csak akkor, ha tartalmában olyan jellegű az új védekezése (hivatkozása), melyre önálló - esetleg nemleges megállapítási - keresetet alapíthat.
[13] Ennek az elképzelésnek a kimunkálója és fő szószólója Döme Attila volt az előkészítés során. Ld. Döme Attila: A perkoncentráció kulcsa: a közbenszóló határozat. In: Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai, Budapest, HVG-ORAC, 2014. 393-416.
[14] Itt különösen a nehezebben elhatárolható esetekre kell gondolni, amikor a kérdés másodfokon vetődik fel első ízben.
[15] Magától értetődő, hogy az osztott perszerkezet szabályai új típusú eljárásjogi vitákat fognak keletkeztetni másodfokon. A bírói gyakorlat alakítja majd ki az ezekkel a vitákkal kapcsolatos alapvető elveket, pl. a hivatalbóli észlelés jogának/kötelezettségének terjedelmét [Pp. 370. § (3) bek.], az ügy érdemének érintettségét és az orvoslás módját (Pp. 381. §).
[16] Természetesen nem állítom azt, hogy a felek érdemi nyilatkozataival kapcsolatos fogalmaknak - így különösen a jogállításnak, tényállításnak, jogi érvelésnek - csak az osztott perszerkezetben lenne jelentősége. Ezek a kategóriák meghatározóak a per egésze szempontjából, felhasználásuk nélkülözhetetlen pl. a rendelkezési joggal kapcsolatos szabályok, a kérelemhez kötöttség, az anyagi jogerőhatás értelmezéséhez és alkalmazásához is.
[17] Ha a fél kezdeményezi az utólagos bizonyítást, akkor a kiindulópont ez a nyilatkozat, vagyis a cselekmények az ideális sorrendben követik egymást.
[18] Ld. pl. a törvényjavaslat 170. §-ához és 342. §-ához fűzött miniszteri indokolást.
[19] Itt ismét meg kell jegyezni, hogy alperes lehetőségei egy újfajta védekezés felhozatalára egy új per megindítása révén jóval korlátozottabbak.
[20] Az anyagi pervezetésre vonatkozó szabályok alapján azonban ez egy korlátozott lehetőség, nem minden helyzetben alkalmazható. Ennek a témának a részletes kifejtése jelen írás keretein túlmutatna.
[21] A Pp. 237. §-a kifejezetten nem említi ezt a lehetőséget, de a szabály megfogalmazása elég tág ahhoz, hogy ez az esetkör is beleférjen.
[22] Ld. a Pp. 7. § (1) bek. 1. és 8. pontját, a 170. § (2) bek. b) pontját és a 199. § (2) bek. ba) pontját.
[23] Ld. a Pp. 181. §-át.
[24] Ehhez azonban nem kapcsolódik a hivatalbóli bizonyítás lehetősége, noha felvethető, hogy a következetesség ezt kívánhatná. E megoldás oka vélhetően az, hogy a semmisség megállapításához szükséges tények hivatalbóli felderítésének szükségessége akkor vetődne fel, ha a felek által szolgáltatott, rendelkezésre álló tények alapján felmerülne a semmisség gyanúja, melynek kimondása azonban további tényektől függene, tehát a végső kimenetel bizonytalan lenne. Csak e bizonytalansággal terhes gyanú képezné a jogalapot a felek magánszférájába beavatkozó, hivatalbóli ténykutatásra. Ebben a helyzetben egyrészt a gyanú definiálása igen érzékeny és bonyolult kérdéssé válna, másrészt a semmisség (jogellenesség) gyanúja és a felek magánautonómiájának védelme mint ütköző érdekek közötti mérlegelés válna szükségessé, melynek során polgári ügyekben az utóbbi valószínűleg erősebbnek bizonyulna.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző címzetes egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem (Pécs).
Visszaugrás
