https://doi.org/10.59851/mj.73.03.1
A tanulmány a hatályos magyar büntetőeljárási környezetben, egyes releváns jogszabályi rendelkezések tükrében vizsgálja a védelmi funkció átalakulásának lehetőségét a bizonyításban. Különös figyelmet fordít a védelem hatékonyságának dogmatikai alapjaira, és elemzi a védelem bizonyításban betöltött feladatainak átalakulását, különösen az egyes eljárási szakaszok funkciójának téves jogalkotói pozicionálásával összefüggő kockázatokat és következményeket. A tanulmány a jelzett problémát szituációs lehetőségként tárgyalja, nem általános jelenségként, és igyekszik a megfogalmazott problémákra de lege ferenda javaslatokat is alkotni.
Kulcsszavak: a hatékony védelemhez való jog; bizonyítás; valósághű tényeken alapuló döntés elve; egyezség
The study examines, within the current Hungarian criminal procedure framework, the possibility of a transformation of the defense function during the taking of evidence, in light of certain relevant legal regulations. It pays particular attention to the doctrinal foundations of defense effectiveness and analyzes the transformation of the defense's evidentiary roles, especially the risks and consequences associated with a mistaken legislative positioning of the functions of the various procedural stages. The study treats the issue in question as a situational possibility rather than as a general phenomenon, and also seeks to formulate de lege proposals to address the problems identified.
Keywords: right to efficient defense; taking of evidence; principle on decision based on real facts; plea agreement
Király Tibor szerint a büntetőeljárás fontos feladata az egyensúlyteremtés a büntetőjogi felelősségre vonás következetes érvényesítésére irányuló társadalmi igény és az eljárásban érintett személyek jogainak biztosítása között.[1] Ezen az egyensúlyi tengelyen foglal helyet, és tölt be meghatározó szerepet a bizonyítás szabályrendszere, amely a törvényben definiált igazság elérésének igénye által vezérelt és szabályozott. A Király által jelzett egyensúlynak a bizonyítás során fokozott a jelentősége, hiszen az azt megvalósító eljárási cselekmények szövedékeként rögzül az a történeti tényállás, amely a büntető anyagi és eljárási jogi szabályok alkalmazása szempontjából lesz releváns a processzusban.
Ugyanakkor az igazság - mint a büntetőeljárás örökérvényű axiómája[2] - megtalálásában a perjogi szereplőknek komoly feladata van, amely - a hatóságok szintjén - hatásköri, feladatmeghatározási szabályok megalkotásával, a nem hatósági jogalanyok esetében pedig a jogok és kötelezettségek leltárszerű rendszerbe foglalásával manifesztálódik a törvényben. A bizonyítás eredményeként elérendő igazság tartalmának pontos definiálása tehát azért is fontos, mert a jogalkotó az egyes eljárási fázisok funkcióját is ehhez kell, hogy kapcsolja. Vagy megfordítva, az egyes eljárási szakaszok céljának meghatározása egyensúlyban kell, hogy legyen a törvény által a bizonyítással szemben támasztott igazság tartalmával.
Természetesen ezen reláció kodifikálása nem egyszerű feladat, hiszen a bizonyítás jellemzően múltban megtörtént események detektálására, megértésére, logikai rendbe állítására fókuszál, azaz az eljárástól a törvény és a társadalom is egyfajta múltbeli igazság[3] rögzítését várja el. Mint ahogyan a jogalkotó azon értékválasztása sem egyszerű feladat, hogy mit tekint "az igazság megfelelő szintjének", hiszen annak éppen az a legnagyobb paradoxonja, hogy az újabb és újabb ismeretek megszerzése egyben "az ismeretlen tartományát" is növeli,[4] emellett pedig a bizonyítékértékelő tevékenységben megjelenő szubjektumnak is erős hatása van arra.
A fent megnevezett egyensúlyi viszony, vagy annak esetleges eltolódása, érdemben befolyásolhatja a bizonyításban részt vevők eljárási helyzetét, feladatát, az igazság feltárásában játszott szerepét. A tanulmánynak ezért alapvetően az a célja, hogy bemutassa: a hatályos eljárási törvényben tetten érhető egyensúlyvesztés akár olyan perjogi helyzetbe is sodorhatja a védőt és a terheltet az igazság felderítéséhez vezető úton, amelynek során hatósági "funkciót", hatósági feladatot kényszerülnek átvenni a balansz, "az eljárási harmónia" helyreállítása érdekében.
A "háború előtti állapotok iránt érzett langyos nosztalgiát"[5] tükröző 1998. évi XIX. tv.-t felváltó hatályos perjogi kódexünk, a 2017. évi XC. tv. (a továbbiakban: Be.) tovább erősíti az igazság egyfajta hibrid felfogásának képét. Az anyagi igazsághoz való görcsös ragaszkodás a történeti fejlődés során fokozatosan oldódott, míg végül a megismerés korlátainak elismerésével[6] a hazai jogrend-
- 137/138 -
ben (a hatályos Be.-ben) már egyáltalán nem jellemző. Köszönhető ez többek között annak a jogalkotói megoldásnak, amellyel számos új, "az angolszász jogi gondolkodásból eredő egyszerűsítő jogkövetkezményt vezetett be, az eljárás gyorsítását célozva".[7] Ezzel együtt a hatályos törvényünket jellemző pragmatikus gondolkodásmód azt is eredményezte, hogy a Be. - egyesek szerint - sajátos "szakácskönyvre"[8] hasonlít, míg másokban a "használati útmutató"[9] jelleg érzetét kelti, ezzel is gyengítve azt, hogy megtaláljuk az ún. "korszellemet" a kódexben.
A Be. jogalkotási folyamatában az eljárás egyszerűsítésének, hatékonyságának és gyorsításának elvei minden korábbi kodifikációs eljáráshoz képest is erősebben voltak jelen. Az ún. "hibrid" igazság-fogalom (más néven az "eljárás igazsága") a Be.-vel vált kiforrottá. A mind az akkuzatórius, mind pedig az inkvizitórius jegyeket magán hordozó kódex változatlanul megtartja - mintegy kiindulópontként - az anyagi igazság elérésére irányuló törekvés eszményét, amikor elvi éllel deklarálja a 163. § (2) bekezdésében, hogy a büntetőeljárásban érintett valamennyi hatóságnak döntését a valósághű tényállásra kell alapítania. Ugyanakkor a bizonyítás szabályainak átalakításával,[10] az új eljárást gyorsító rendelkezésekkel, valamint az egyes eljárási fázisok funkciójának pontatlan megfogalmazásával mégis a "perbeli igazság" elérését célozza. Ezzel pedig egyre inkább meg kell tanulnunk a gyakorlatban is együtt élni.[11] Fogalmazhatunk úgy is, hogy a hatékonyság és egyszerűsítés ideája felpuhította az anyagi igazság fogalmát. Nem titkolja ezt maga a jogalkotó sem, amikor a törvény részletes indokolásában akként fogalmaz: "a bizonyítás, mint szabályozott megismerési folyamat a törvény vegyes eljárási rendszerében továbbra is és szükségszerűen az anyagi igazságra irányul, azonban az anyagi igazság megállapítása a jogállami büntetőeljárás garanciális szabályainak elvárásai miatt sem lehet a törvény bizonyítási rendszerének kizárólagos és egyedüli értéke".[12]
A bevezetőben is hangsúlyozott egyensúly akkor kerülhet veszélybe, ha a jogalkotó az értékválasztása eredményeként kijelölt és a törvény központi elemévé tett igazságfogalom deklarált tartalmához képest eltérően vagy azzal nem adekvát módon határozza meg az egyes eljárási szakaszok funkcióját, az azokhoz rendelt jogintézmények működtetésének célját. A dogmatikai probléma még inkább tetten érhető, ha az egyes eljárási szereplők törvényben telepített feladataik ellátását nem a valósághű tényállásra törekvés, hanem az adott eljárási fázis funkciójának való - esetlegesen görcsös - megfelelés vezérli. Jelesül a fentiekben már említett egyensúlyvesztés azzal következik be, ha a fókusz elterelődik a bizonyítás elégséges szintjét kijelölő igazság valós tartalmáról, és "az adott eljárási fázis igazságára" mint jelentősen leegyszerűsített kategóriára helyeződik át. Azaz a funkciódefiniálás pontatlansága erodálhatja a valósághű tényállásra törekvés követelményét, amely eróziót a védelemnek eljárásjogi helyzetéből adódóan is meg kell "állítania". Megjegyezzük azonban, hogy a hatóságoknál is ez lenne a törvényi kötelem. Ebben az esetben pedig szükségképpen sodródik át a védő, illetve akár a terhelt is a bizonyítás azon területére, amely az alapelvek helyes értelme szerint is a hatóságok terrénuma kellene, hogy legyen. Lássuk, milyen konkrét veszéllyel nézhet szembe terhelt és védője a funkciókijelölés téves optikája okán.
A fentiekben már említett Be. 163. § (2) bekezdése az igazságszolgáltatás működésében részt vevő valamennyi hatóság számára kijelöli a valósághű tényállás felderítésének kötelmét. Minthogy mind a nyomozó hatóságnak, mind az ügyészségnek és a bíróságnak is valósághű tényállásra kell döntését alapoznia, a jogalkotó már a nyomozati szakaszban a valósághűséggel azonosítja a felderítettség elvárt szintjét. Ha ehhez hozzákapcsoljuk a Be. 3. § (6) bekezdésében a védelemhez való jog materiális vetületeként értelmezhető jogalkotói feladatszabást, könnyen átlátható a Király által is fontosnak tartott egyensúly. A fenti rendelkezések együttes és helyes értelme alapján valamennyi hatóságnak komplexen - azaz valamennyi, az ügy anyagi jogi megítélése szempontjából releváns tényre -, és nem célzottan kell gondolkodnia a bizonyítási eszközök összegyűjtése és értékelése során. Ebben a megközelítésben egyértelműen meghatározható a védelem szerepe: eljárásjogi kötelezettsége a terhelt felelősségét kizáró vagy enyhítő körülmények érvényesítésének kezdeményezése.
Azonban - érdekes módon - ez, a fentiekben jelzett statikus optika teljesen megváltozik a dinamikus szabályok szintjén. Ez pedig adott szituációban, egy konkrét büntetőeljárásban akár egyensúlyvesztéshez is vezethet. A Be. 348. § (3) bekezdése rögzíti a felderítés legal-funkcióját. Ennek alapján a nyomozás első fázisában a tényállást - jóllehet a Be. 163. § (2) bekezdése szerint a valósághűségre törekvés követelményének kell megfelelnie - kizárólag a megalapozott gyanú megállapításához szükséges mértékben szükséges felderíteni. A szavak általánosan elfogadott értelme és jelentése alapján a citált
- 138/139 -
jogszabályi rendelkezés nyelvtani értelmezésével eljuthat a hatóság egy olyan nézőpontra is, hogy a felderítés tulajdonképpen a későbbi gyanúsítás "szolgálatában kell, hogy álljon". Azt pedig könnyű belátni, hogy a megalapozott gyanú szintjét elérő tényállás és a valósághű tényállás nem feltétlenül egymást fedő fogalmak. Minthogy pedig a törvény a bizonyítás statikus szabályrendszerében a valósághű tényállás követelményének deklarálása során nem tesz különbséget a nyomozásban felderítés és vizsgálat között, a Be. 163. § (2) bekezdésének nyelvtani és rendszertani értelmezése is odavezet, hogy elvárjuk, a nyomozó hatóság a felderítés eredményeként is törekedjen a valósághű tényállás feltárására a bizonyítás eredményeképpen.[13] Könnyen belátható ezen értelmezés okszerűsége, hiszen helyes, az igazsággal adekvát anyagi jogi következtetést, csak a valósághű és nem önmagában a megalapozott gyanú szintjét elérő tényállásból tudunk levonni. A felvetés korántsem teoretikus, hiszen a gyakorlatban a nyomozó hatóság által felderített tényállás "köszön vissza" a vádiratban, így az képezi majd a bírósági eljárásban is a bizonyítás alapját.
A felderítés funkciójának pontatlan definiálása tehát azt is eredményezheti, hogy a bizonyítási eszközök beszerzése során a "bizonyítási tölcsér szája" szűkebben, a megalapozott gyanú célzott elérését szolgáló szinten kerül "meghúzásra" a hatóságok által. Ezáltal pedig szükségszerű, hogy a megalapozott gyanú közlését követően a terhelt és - amennyiben van, vagy kötelező - védője kényszerülhet a valósághű tényállás feltárásában való aktív közreműködésre, ezzel pedig a törvény által a hatóságokra telepített processzuális feladat ellátására. A védelem "tétlenségének" pedig súlyos ára lehet a büntetőeljárásban, hiszen a megalapozott gyanúhoz szükséges mértékű tényállás-felderítettségi szint esetén a bizonyítási eszközök köre bizonyosan adekvát lesz a gyanúsításban közölt tényállással, amely így determinálja a vizsgálat során hozott jogi döntés alapját és annak irányát, illetve adott esetben a vádemelés esetén a bírósági eljárás bizonyítási kereteit is.
A jelzett "súlyos ár" kifejezetten tetten érhető a Be.-ben az egyezség jogintézményével mint az eltérő jogcsaládok hagyományainak[14] kodifikációs termékével összefüggésben, amellyel a jogalkotó igyekezett megtalálni az eljárás észszerű időn belüli befejezésének[15] egy lehetséges módját. Ez esetben ráadásul még a gyakorlat számára iránymutatásokat meghatározó normatív szabályozók is segíthetik a valósághű tényállástól való távolodást és a védelem bizonyításba történő "sodródását". Az egyezségkötés lehetőségét az ügyészség és a terhelt között a törvény a vizsgálati szakaszban teszi lehetővé, ahol az eljárási fázis az ügyészség irányítási jogával érintett. A legfőbb ügyész 9/2018. számú utasítása, valamint a legfőbb ügyész helyettesének 1/2024. számú körlevele tartalmaz témánk szempontjából meghatározó rendelkezéseket. Az utasítás értelmében az ügyészség csak akkor köthet egyezséget, ha a rendelkezésre álló bizonyítási eszközök beismerés hiányában is elegendők lennének a vádemeléshez. A körlevél ennél tovább megy, és értelmezi a tényállás felderítettségének elégséges szintjét a vizsgálat számára, amikor kimondja: "egyezség megkötésére irányuló folyamat felderített tényállás esetén indulhat meg. A tényállás akkor felderített, ha a nyomozás adatai alapján ismert, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekményben az egyezség megkötésében érdekelt részt vett". Azaz - ismételten a nyelvtani értelmezés eszközét segítségül hívva - a vádhatósági iránymutatások a felderítettséget megállapíthatónak tekintik, amennyiben az adott terhelt a feltárt bűncselekménynek minősülő tényállásban érintett. Egyszerűbben fogalmazva, a beszerzett bizonyítási eszközök alátámasztják a cselekvőségét a bűncselekmény megvalósulásában. Ha visszagondolunk a felderítés téves funkciómeghatározására, akár olyan eljárásjogi helyzet is elképzelhető, hogy a megalapozott gyanú "kimondásához" már elégséges tények mentén kényszerül a formális védelem kifejtésére a védő vagy akár maga a terhelt. Ebben a helyzetben tehát a beszerzett bizonyítási eszközök okszerű láncolata megalapozza a gyanút a terhelttel szemben, és mivel ezen bizonyítási eszközök mind a bűncselekmény tárgyi, mind pedig annak alanyi oldalát igazolni képesek - hiszen a megalapozott gyanú alapját képezik - a fenti iránymutatások tükrében ügyészségi szempontból felderítettnek minősíthetik az anyagi jogi következtetések alapját képező történeti tényállást.[16]
A fenti esetben pedig súlyosan sérülhet a konkrét büntetőeljáráson belül a bizonyítással szemben megfogalmazott alapvető tétel, a döntés valósághű tényállásra történő alapításának elve. Az így megbomlott egyensúlyt pedig nem a hatóságok tudják helyreállítani, hiszen a fenti logika mentén az általuk rögzített tényállás felderítettnek lesz minősítve, hanem a védelem, akit éppen az említett bizonyítási alapelv, valamint a formális védelemből faka-
- 139/140 -
dó eljárásjogi feladatok sodornak olyan irányba, hogy bizonyítsa azt, amit a Be. alapján a hatóságnak hivatalból kellene megtennie.
Az egyensúlyvesztés lehetőségét csak tovább fokozza, hogy a jogalkotó a tárgyalás mint a büntetőeljárás bírósági szakaszának központi perjogi formájának feladatát sem pontosan fogalmazza meg. A Be. 425. § (1) bekezdése szerint a bíróság akkor tart tárgyalást, ha a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítására vesz fel bizonyítást. Segítségül hívva ismételten a nyelvtani értelmezés eszközét, könnyen belátható, hogy a tárgyalásnak nem lehet egyedüli és kizárólagos funkciója a vádlott büntetőjogi felelősségének bizonyítása. Ennek hangsúlyozása a hazai szakirodalomban is megjelenik.[17] Persze, ha ezt a fogalmat a felderítés törvényi feladatmeghatározásával vetjük össze, az összhang látható. Azonban ennek a "harmónia-teremtésnek" a kiindulási alapja téves, és messzire vezetheti a jogalkalmazót a valósághű tényállástól; az eljárás gyorsítása és egyszerűsítése jegyében pedig az eljárás igazsága irányába mozdíthatja el,[18] amely közel sem biztos, hogy megfelel a valósághűség törvényi követelményének. Ezért a záró gondolatok között elhelyezett javaslatunk szerint mind a felderítés, mind pedig a tárgyalás törvényben rögzített funkciója pontosításra, javításra szorul annak érdekében, hogy az összhang helyreálljon a tényállás minőségével szemben megfogalmazott statikus és dinamikus elvárások között.
A védelemhez való jog mint eljárásjogi alapelv és a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személyt, majd később a terheltet (a továbbiakban együttesen: az eljárás alá vont személy) megillető jogosítvány dogmatikai szempontból két síkon értelmezhető. Materiális tartalma a hatóságokkal szemben támasztott követelmények rendszerével azonosítható, míg formális vetülete a szakképzett védő közreműködésének lehetőségét - a kötelező védelmi esetekben részvételi kötelezettségét - jelenti, egyedi szintje pedig konkrét processzuális jogosítványokban[19] ölt testet.[20] A Be. megalkotása során a jogalkotó kényesen ügyelt arra, hogy mindkét értelmezési sík a normaszöveg szintjén is expressis verbis megjelenjen.[21]
Első olvasatra úgy tűnik, hogy ez sikerült is a jogalkotónak, azonban kodifikációs hiba érzékelhető a statikus személyi rész és az alapvető rendelkezések között. Vélelmezzük, hogy ez a hiátus annak köszönhető, hogy bár a Be. már hatálybalépésekor is ismerte a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy fogalmi kategóriáját, hiszen az egyes eljárási jogintézmények kapcsán megjelenítette azt, azonban önállóan is értelmezett eljárási szereplőként csak később, a 2020. évi XLIII. tv. módosító szabálya révén került be a kódexbe. Ezzel egyidejűleg pedig - az alapelvi szabályozási rész-ben - elkerülte a jogalkotó figyelmét, hogy a védelem jogának materiális és formális tartalma immáron nem pusztán a terhelt szintjén értelmezendő.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy a védelemhez való jog a hatóságok látókörébe került és az eljárásba gyanúsítottként bevonni kívánt személy vonatkozásában is irányadó kell, hogy legyen, amely egyebekben meg is jelenik - megjegyezzük, helyesen - a Be. 39. § (8) bekezdésében. Kodifikációs deficit ezért, hogy az alapelvi rendelkezések között ezen eljárásjogi konklúziót a jogalkotó már nem vonta le, hiszen a védelemhez való jog tartalmának kibontása során következetesen csak terheltről "beszél".
A védelemhez való jog az alkotmányos büntetőeljárási jog kiemelt alapelve,[22] melynek a processzus során hatékonyan és következetesen kell érvényesülnie,[23] ezért ennek a következetességnek a szabályozás szintjén is szükséges volna megjelennie. Megfontolandó tehát az alapelvi rendelkezéseket pontosítani annak érdekében, hogy egyrészt az alaptörvényi rendelkezésekkel,[24] más-
- 140/141 -
részt pedig a statikus szabályokkal való koherencia megteremthető legyen.
Témánk szempontjából azonban a fentiekben "materiális" jelzővel illetett védelmi sík releváns. A hatóságoknak ugyanis a korábbiakban látottak szerint a valósághű tényállás felderítésének törvényi kötelme mellett a Be. 3. § (6) bekezdése szerint immáron hivatalból kell figyelembe venniük valamennyi felelősséget mentő, illetve enyhítő körülményt. A Be. megfogalmazásából tehát olybá tűnik, hogy a hatóságok bizonyítási "kényszere" a valósághű tényállás kialakítása során egyrészt nem korlátozódhat kifejezetten a megalapozott gyanúhoz szükséges mértékű szint elérésére - tudniillik ebben az esetben egyértelműen el kell, hogy engedjék a hatóságok a mentő körülmények felderítését és figyelembevételét - másrészt pedig szükségképpen meg kell, hogy előzze a védelem bizonyításban történő fellépését. Azaz a védelem elsődlegesen nem bizonyít - kivéve azokat az eseteket, amikor az anyagi jogi előírások okán megfordul a bizonyítási teher -, hanem reagál a hatóságok bizonyítására. A mentő és enyhítő körülmények figyelembevételének szorgalmazását és a törvényes védekezési eszköz igénybevételét kijelölő törvényi előírásból is inkább ebbe az irányba vonható le következtetés.
A fentiekben jelzett hiányosság azért alapvető, mert komoly diszharmóniát eredményez a kódex statikus és dinamikus szabályai között, megbontva ezzel annak dogmatikai koherenciáját. A dinamikus szabályok alapját ugyanis a statikus szabályok határozzák meg, így azoknak szükségképpen kell összhangban lenniük egymással. Bérczest idézve ehhez kapcsolódóan: "a védelemhez való jog magában foglalja a hatékony védekezéshez való jogot is, s mint ilyet, azt nem lehet alárendelni az eljáró hatóságok bűnüldözési érdekeinek".[25]
A jelzett problémához kapcsolódik, hogy a jogalkotó a Be.-ben új jelzővel, a "hatékonyság" jelzőjével egészíti ki a védelemhez való jog tartalmát. A hatékonyság kérdésének értékelése az eljárás alá vont személy és a védő eljárási pozíciójának összetett értékelését és elemzését igényli,[26] és véleményünk szerint a fentiekben leírtakkal összhangban három elméleti síkon interpretálható: (1) egyrészt elvárásként, amelyet a jogalkotó a védelmet ellátó személyek munkájának minőségével szemben támaszt; (2) másrészt az eljárás alá vont személynek a védelmét ellátóval szemben támasztott elvárásaként; (3) harmadrészt pedig a jogalkotóval szemben támasztott elvárásként, hiszen a hatékonyság csak akkor érvényesülhet, ha a jogalkotó megteremti annak eljárásjogi kereteit, jogintézményeit. Az első két sík normaszintű értelmezése azok morális tartalma miatt nehezen várható el, ugyanakkor a harmadik pillér vonatkozásában jelentős előrelépések láthatók az eljárási törvényben.[27]
Ugyanakkor felmerül a kérdés: értelmezhető-e ez a hatékonyság úgy, mint a tanulmányban jelzett pontatlan funkciómeghatározásból kiinduló hatósági optika hiányosságainak pótlására, javítására irányuló eljárásjogi kötelem? Azaz telepít-e a Be. olyan általános kötelezettséget a védőre, illetve a terheltre, hogy a hatóság "helyett" bizonyítson? Véleményünk szerint ezekre a kérdésekre éppen az ártatlanság vélelme központi alapelvének immanens tartalma okán egyértelműen nemleges választ kell adnunk. Ennek ellenére a védő ebbe a szerepkörbe kényszerülhet, és kényszerül is számos büntetőeljárásban.
Ezért a materiális igazság illúzióját kergető védő sokszor nem vállal aktív szerepet a valósághű tényállás feltárásában, hanem mintegy a szakácskönyv sormintáját követve, elengedi a hatékonyság törvényi elvárását. Különösen igaz ez a Be. azon jogintézményeire, amelyek a terhelti beismerő vallomásra alapozottan biztosíthatják az eljárás gyors és hatékony befejezését, erősen korlátozott mozgásteret engedve egyben a védelemnek a hatékony képviselet ellátása körében. Ezekben az esetekben a védő közreműködése könnyen a hatósági intézkedés vagy döntés legalizálásának alapjává válhat, ahelyett, hogy a védelem hatékonyságát közvetítené.[28]
Természetesen nem állítjuk, hogy ez minden esetben igaz, de a gyakorlat számos ügyben igazolta már, hogy a védő és a terhelt oldalán az eljárási fronton való küzdelem
- 141/142 -
elkerülése, valamint a bizonyítással összefüggő hatósági "feladat" át nem vétele sokszor kizárólag a processzus gyorsabb lezárása érdekében és egy "elviselhetőbb" szankció kiszabásának reményében történik. S bár ez adott terhelt és védője szintjén eredményként fogható fel, többvádlottas ügyekben, egymással összefüggésben álló cselekmények esetén ez a döntés megpecsételheti a még védekezni kész és képes terheltek és védőik hatékonyságát.[29] Ez persze morális kérdés is a hatékony védelmet "feladó" terhelt és védő szemszögéből, a meghozott döntés pedig egyéni, emberi mérlegelés eredménye, amelyre a jogszabályok szintjén absztrahált szabályozás gyakorlatilag nem alkotható. Mégis az ún. hibrid igazság felé való elmozdulás, az eljárás időszerűségének és egyszerűsítésének koncepciója jelentősen befolyásolja vagy befolyásolhatja ezen egyéni döntéseket, a terhelti, illetve védői preferenciákat.
Ezekben az élethelyzetekben, eljárásjogi szituációkban ezért a hangsúly az igazságot kereső jogalkalmazó - sok esetben a perbíró - döntésére helyeződik, helyeződhet át, aki jó helyzetértékeléssel a valósághű tényállásra való törekvés jegyében utolsó gátja lehet az inkvizitórius gondolatkör "görcsös" érvényesülésének, és helyre tudja állítani a Be. pontatlan megfogalmazásával előállt megbomlott egyensúlyt. Megjegyezzük, hogy ehhez a bírónak ki kell lépnie abból a szerepkörből, amit számára a Be. a bizonyítás statikus szabályai között meghatároz, jelesül, hogy ő "csak" dönt az előtte fekvő ügyben, és hivatalból - akár az ügyészség, akár a védő helyett - bizonyítani nem köteles. Egy alapvetően a nyomozás során hiányosan lefolytatott bizonyítás eredményével - vádemelés esetén - a bíróság szembesül, amely többletterhet róhat az igazságszolgáltatásra, amennyiben a Be. 163. § (2) bekezdésében foglalt szabályt vezérfonalnak tekinti, ez pedig a büntetőeljárás bírósági eljárási szakaszának indokolatlan elhúzódását is eredményezheti. Indokolatlan, hiszen a bírósági fázis sokkal gyorsabb is lehetne, ha a valósághűségre való törekvés már a vádemelés előtti szakaszt is meghatározta volna.
A tanulmányban törekedtünk rávilágítani arra, hogy a büntetőeljárás felderítési és a bírósági tárgyalási szakaszának funkciómeghatározása jelenleg pontatlan, és ez a bizonyítási szabályok statikus és dinamikus elemei közötti egyensúly felborulásához vezethet. A felderítés céljának helytelen jogalkotói meghatározása kihathat a felderítettség elvárt szintjének meghatározására, amit a tanulmányban jelzett ügyészségi iránymutatások szó szerinti értelmezése csak tovább mélyíthet. A hatóságokat ex officio a valósághű tényállás megállapítása körében minden releváns tény detektálása köti, így a felelősséget mentő és enyhítő körülményeké is, amely azonban a tanulmányban jelzett legal-definíciós hiányosság mentén árnyaltabbá válhat egy adott büntetőeljárás szintjén. Ennek a lehetőségnek a megengedése, a pontatlan törvényi megfogalmazás eredményeként a "kapu kinyitása" egyrészt belesodorhatja a védelmet a bizonyításba, másrészt - ebben az esetben - súlyosan szembe megy a büntetőeljárás központi működési elvével, az ártatlanság vélelmével. A téves, illetve hiányos nyomozati interpretáció mellett előálló bizonyítási deficit pedig a bírósági eljárás számára eredményezhet többletterhet, egyben megakadályozva az időszerűség koncepcionális elvét. A probléma ugyanakkor orvosolható de lege ferenda javaslatokkal és célzott törvénymódosítással, amelyek visszaállíthatják a törvény szintjén - és ezáltal a gyakorlatban is - a Király által hangsúlyozott kényes egyensúlyt.
Fő megállapításunk szerint tehát a nyomozási (felderítési) és a tárgyalási (bírói) szakaszok funkcióinak homályossága nem pusztán elméleti kérdés. Gyakorlati következményei vannak a bizonyítási eljárás szerkezetére, a bizonyítékok megítélésére és a perbeli szereplők jogbiztonságára. A jelenlegi szabályozás nem adekvát a bizonyítás általános elveivel és a büntetőeljárás bevezetőben hangsúlyozott örök axiómájával, az igazság keresésével. Ezen felül jelentősen árnyalja a nyomozás dinamikus, tényfeltáró jellegét, a bíróság statikus, döntéshozó szerepét, így a bizonyítási eljárásban feszültségek keletkeznek, amelyek a jogalkalmazás következetlenségéhez vezethetnek.
A jogi elemzés alapján a megoldás kettős: elvi tisztázás és jogalkotói beavatkozás. Elvi síkon szükséges a fogalmi keretek pontosítása. Világosan meg kell határozni, hogy az egyes eljárási fázisok funkcióit - hasonló optikával, mint amit a jogalkotó az előkészítő eljárással összefüggésben követett. A tudomány által adott válaszok mentén második lépésként könnyen megfogalmazhatók az érintett, kritika alá vont rendelkezésekkel szemben a megfelelő de lege ferenda javaslatok. Ennek alapján álláspontunk szerint a Be. 348. § (3) bekezdése az alábbi szövegkorrekciót igényli: "A felderítés célja annak megállapítása, hogy a bűncselekmény elkövetésének megalapozott gyanúja fennáll-e". Ezzel összefüggésben pedig a törvénynek a tárgyalás funkciójának pontosításával egyértelművé kell tennie, hogy annak nem egyedüli célja a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítása. Így a Be. 425. § (1) bekezdése helyesen: "A bíróság tárgyalást tart, ha a vádlott büntetőjogi felelősségéről való döntés érdekében bizonyítást vesz fel".
A jogtudomány feladata nemcsak normák leírása, rendszerbe helyezése, hanem a jogrendszer működésének kritikai optikájú vizsgálata is, és a gyakorlatban jelentkező problémákra megfelelő válaszok kidolgozása. A tanulmány reményeink szerint hozzájárulhat a hazai joganyag fejlesztéséhez, a büntetőeljárási funkciók egyértelműsítéséhez, megalapozottabb és hatékonyabb jogi megoldások kidolgozásához. Az elemzett jogi probléma révén a büntetőeljárási jog vizsgált területen lehetővé válik az elmé-
- 142/143 -
leti finomítás a fogalmi keretek pontosítása révén. Végső célunk természetesen a technikai korrekció szükségességére történő figyelemfelhíváson túlmenően az is, hogy kutatásunk megállapításai ösztönözzék a szakmai párbeszédet, támogassák a jogalkotási folyamatokat és elősegítsék a jogállamiság magasabb szintre helyezését. A cél nem csupán a technikai korrekció hangsúlyozása a de lege ferenda javaslat révén, és ezáltal a statikus és dinamikus szabályok közötti harmónia megteremtésében való közreműködés, hanem azon egyensúly kialakítása/helyreállítása is, amit Király munkásságában oly fontosnak minősített. ■
JEGYZETEK
[1] Király Tibor: A magyar büntető eljárásjog fél évszázados történetének vázlata. Belügyi Szemle, 2003. (1), 17.
[2] Elek Balázs: A jogerő a büntetőeljárásban. Debrecen, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszék, 2012. 15.
[3] Erdei Árpád: Mi az igazság? In Erdei Árpád (szerk.): A büntetőítélet igazságtartalma. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2010. 9-22.
[4] Bócz Endre: A bíráskodás tekintélye és a jogpolitika. Magyar Jog, 2011. (8), 449-458.
[5] Bárd Károly: Az út az igazsághoz - büntetőeljárási törvényünk a jogállami elvek tükrében. Belügyi Szemle, 2019. (3), 6. DOI: https://doi.org/10.38146/BSZ.2019.3.1
[6] Hurtony Alexandra: A materiális és processzuális igazság ütközése a gyermekek sérelmére elkövetett nemi élet szabadsága és nemi bűncselekmények miatt folyamatban lévő büntetőeljárásokban. Belügyi Szemle, 2021. (2), 40.
[7] Csontos Laura: Igazságelméletek. Egyszerűsítés és gyorsítás az új büntető eljárásjogban. In Kiss Tibor (szerk.): Kriminológiai Közlemények 80. szám. Válogatás a Magyar Kriminológiai Társaság 2019 és 2020 évben tartott tudományos rendezvényein elhangzott előadásokból. Budapest, Magyar Kriminológiai Társaság, 2020. 168.
[8] Bárd: Az út az igazsághoz... 7.
[9] Tóth Mihály: Néhány megjegyzés az új büntetőeljárási törvényhez. Belügyi Szemle, 2018. (3), 63. DOI: https://doi.org/10.38146/BSZ.2018.3.4
[10] A bíróság bizonyításban betöltött szerepének átalakítása mellett más, bizonyítást érintő szabályt is ide sorolnak egyes szerzők. Bárd Károly például ilyennek tekintik a magánszakértő véleménye figyelmen kívül hagyásával kapcsolatos szabályokat. Lásd: Bárd: Az út az igazsághoz... 11.
[12] 2017. évi XC. tv. XIII. Fejezetéhez fűzött általános indokolás.
[13] Egy adott eljárási szakasz funkciójának pontos megfogalmazás alapvetően nem testidegen a Be.-ben, hiszen a jogalkotó az előkészítő eljárás Be. 340. § (1) bekezdésében rögzített célját is helyesen határozza meg. Az előkészítő eljárásnak sem célja az egyszerű gyanú megállapítása, hanem - ahogyan megfelelő formában a törvény fogalmaz - annak rögzítése, hogy fennáll-e ez a gyanú, vagy sem. Ebből a rendelkezésből tehát egyértelmű, hogy az előkészítő eljárás során a történeti tényeket olyan mélységben kell körvonalazni, hogy a hatóság megalapozott döntést tudjon arról hozni, hogy az eljárásjogi legalitás alapját képező egyszerű gyanú fennáll-e, vagy sem. Ennek mentén nem lett volna bonyolult ehhez hasonló módon a felderítés fogalmába rejtett funkció-meghatározásnak is pontosnak lennie.
[14] Gyüre Bettina: Kialkudott igazság? Gondolatok az egyezségkötés büntetőeljárásban szabályozott lehetőségéről. Glossa Iuridica, 2024. (3-4), 295. DOI: https://doi.org/10.55194/GI.2024.3-4.18
[16] Az véleményünk szerint megalapozottan állítható, hogy nem jelenthető ki általánosságban, hogy az ügyészségi szabályozók szerinti felderítettségi szint a valósághű tényállással lenne azonos.
[17] Bartkó Róbert: A beismerő vallomás, mint konszenzuális eljárási elem az új büntető eljárásjogi környezetben. Advocat, 2019. (2), 13.; Csizmadiáné Pethő Tímea: A bírói szerepfelfogás jelentősége a bizonyításban. Jogtudományi Közlöny, 2022. (9), 373.
[18] Modellünket alapul véve, amennyiben a felderítés során a hatóságok kizárólag a megalapozott gyanút alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére törekedtek, és a védelem "tétlen", a vád alapja is ezen tényállás lesz, így a bíróság előtt alapul fekvő ügyben a beszerzett bizonyítási eszközökből is egyenes mérlegelési következmény lehet a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítása.
[20] A szakképzett védő szintjén a formális védelem tartalmát az alábbi főbb jogosítványok határozzák meg: (1) a büntetőeljárás tárgyának és ha a terhelt fogvatartásban van, ennek okainak és ezek változásainak megismeréséhez való jog; (2) jog a védelemre való felkészülésre; (3) az eljárás alá vont személlyel való ellenőrzésmentes kapcsolatfelvétel- és kapcsolattartás joga; (4) a bizonyítási eszközök önálló beszerzésének joga és az egyéb bizonyítással kapcsolatos jogosítványok; (5) ügyiratmegismerési jog; (6) jelenléti jog; (7) jogorvoslati jog; (8) eljárást gyorsító jogintézmények alkalmazására vonatkozó indítványtételi jog.
[21] A materiális értelemben vett védelmi jog része a hatóságok azon kötelezettsége, hogy egyrészt hivatalból vegyék figyelembe a terheltet mentő, felelősségét enyhítő körülményeket [lásd Be. 6. § (3) bekezdés], másrészt pedig, hogy az eljárás teljes szakaszában biztosítsák az eljárás alá vont személy számára a védekezés lehetőségét [lásd Be. 3. § (4) bekezdés]. A szakképzett védő igénybevételének lehetőségét jelentő formális védelem a Be. 3. § (2) bekezdés II. fordulatában jelenik meg.
[22] Lásd a védelem jogának alkotmányos összefüggései tekintetében: Szabó Marcell: A bizonyítás súlypontjának áthelyeződése a büntetőeljárásban. Jogtudományi Közlöny, 2021. (6), 291.
[23] Lásd ezen megállapítás tekintetében a 8/2013. (III. 1.) AB határozatot, valamint: Czine Ágnes: Az emberi jogok és az új büntetőeljárási törvény. Jogtudományi Közlöny, 2018. (10), 437.
[24] Fontos ehelyütt kiemelni, hogy a védelemhez való alkotmányos jogot deklaráló Alaptörvény XXVIII. cikk (3) bekezdése sem önmagában a terheltről, hanem a "büntetőeljárás alá vont személyről" beszél, amely az eljárási törvény rendszerét is figyelembe véve nyilvánvalóan tágabb személyi kört jelent önmagában a terhelthez képest.
[26] Gellér Balázs József: A vád törvényességének egyes aspektusai. Jogtudományi Közlöny, 2011. (9), 464.
[27] A statikus szabályok között ilyennek tekinthetők az alábbiak: az eljárási cselekmény elhalasztására vonatkozó szabály a védelemre való felkészüléssel összefüggésben [Be. 39. § (6) bekezdés]; a terhelt és a védője indítványozási joga az eljárást egyszerűsítő jogintézmények alkalmazásával kapcsolatban [Be. 39. § (1) bekezdés k) pont, Be. 42. § (1) bekezdés]; de idesorolható a védői kirendelés intézményének újragondolása, a meghatalmazott és a kirendelt védő kapcsolatának, együttműködési kötelmének szabályozása [Be. 46. §, Be. 48. § (4)-(6) bekezdés]; az ügyiratok megismerésére vonatkozó jog átalakítása, valamint a bizonyítással összefüggésben a magánszakértő perjogi státuszának lehatárolása (Be. 100. §, Be. 190. §); illetve idesorolhatók még a bizonyítás alapvető szabályaival kapcsolatos rendelkezések is (Be. 164. §). Ugyanakkor ilyen rendelkezések a dinamikus szabályok között is tetten érhetők: a gyanúsított kihallgatása elhalasztásának lehetősége (Be. 387. § (3) bekezdés]; az eljárást gyorsító intézkedések kezdeményezésére irányuló jogkör [Be. 406. § (4) bekezdés, Be. 407. § (2) bekezdés]; a védő és terhelt eljárást alakító szerepe az előkészítő ülés során [Be. 409. § (1) bekezdés]; a védő kötelező jelenlétének szabályozottsága a fiatalkorúval szembeni büntetőeljárás nyomozati szakaszában [Be. 682. § (2) bekezdés], a perbeszéd írásbeli benyújtási lehetőségére, valamint a fellebbezés és másodfellebbezés kötelező írásbeliségére vonatkozó szabályok [Be. 541. § (4) bekezdés, Be. 584. § (6) bekezdés, Be. 617. §].
[28] Gondolhatunk itt az egyezségkötési eljárásra, az előkészítő ülésen történő beismerő vallomás vádirati tényálláshoz kötésére vagy akár bármely más, a beismerésen alapuló ügyészi diszkrecionális döntési lehetőségre.
[29] Hasonló aggályokat fogalmaz meg Békés Ádám is. Lásd Békés Ádám: A mértékes indítvány és az egyezség gyakorlati tapasztalatai - az igazság nyomában. In: Czine Ágnes (szerk.): Király Tibor Emlékkötet. Budapest, ORAC Kiadó Kft., 2022. 56.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető habilitált egyetemi docens, Széchenyi István Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi Tanszék. https://orcid.org/0000-0002-3547-4252
Visszaugrás
