A bíráskodás az állami hatalom egyik ága. Legjellegzetesebb összetevője, az igazságszolgáltatás, amelynek elnevezése félrevezető, hiszen nem igazságot, hanem igazságosságot hivatott szolgáltatni, de beleértendő az alkotmánybíráskodás is.
Az igazság ismeretelméleti kategória. Minden mentálisan ép embernek jellegzetes tulajdonsága az, hogy tudata van, ezért képes az anyagi környezetében lezajló folyamatokat differenciáltan visszatükrözni, a valóságot ismerni, igaz ismeretekre szert tenni és ezeket felhalmozni. Az igazság az ismeret és az ismeret tárgya közötti helyes (adekvát) viszony. A differenciált tudás, persze, mindig viszonylagos annyiban, hogy ismertek a korlátai, vagyis az, hogy az ismeret mire nem vonatkozik. Ebből adódik az a paradoxon, hogy minden újabb ismeret megszerzése egyúttal az "ismeretlen" tartományát is növeli.
Az igazságosság nem ismeretelméleti, hanem etikai kategória; az a követelmény, hogy az egyes emberek vagy csoportjaik között jelentkező konfliktusok megoldásánál a teendőkre vonatkozó döntés a szükségképpen eltérő, sőt, ellentétes érdekeket - amelyek a társadalmi környezet valóságos tagoltságán, mint prizmán megtörve jelentkeznek - kellő terjedelemben és megfelelő súllyal figyelembe véve szülessen meg. A két fogalom között azonban nem csak elnevezésük hasonló hangzása teremt kapcsolatot. Egy döntés csak akkor lehet igazságos, ha a konfliktus tényeire és szereplőinek - a döntésben közvetlenül és közvetve érintett embereknek - az érdekviszonyaira vonatkozó igaz ismereteken alapul. Ezért a bíráskodás a társadalomban már az állam kialakulása előtti időben is fontos funkció volt, s jelentősége máig sem csökkent.
A "tekintély" rendkívül összetett, és több irányból megközelíthető szociálpszichológiai jelenség. Hordozója lehet személy vagy intézmény, akinek/amelynek meghatározza egy szűkebb vagy tágabb közösségen, társadalmi csoporton belüli státusát.
A közösséget az hozza létre, hogy tagjai - akiket a tevékenységük objektíve (lakóhely, munkahely, foglalkozás, szakma, tudományterület, sport, hobbi, politikai érdeklődés stb.) összekapcsol - felismerik, hogy együttműködésük annál sikeresebb, minél egységesebben lépnek fel. Ráébrednek arra is, hogy ezt elősegíti, ha a közösség ügyei szempontjából releváns törekvések, közös célok valóra váltását érintő fontos kérdésekben azonos - vagy legalább hasonló - nézeteket vallanak, azaz a jelenségek bizonyos körét közel azonos alapon értékelik, s hasonló módon ítélik meg, tehát nem csak tevékenység-, hanem véleményközösséget is alkotnak. Annak a személynek vagy intézménynek a hozzáértését egyre növekvő mértékben ismerik el, akinek/amelynek a közös ügyekben kifejtett ténykedését (tetteit, megnyilatkozásait, ítéleteit) ebből a szemszögből a közösség tagjai ismételten helyesnek, előnyösnek tapasztalják, s ezzel az illetőnek a közös ügyekben állandósul, sőt, fokról-fokra növekszik a hitele. Szavaira jobban odafigyelnek, mint másokéra, véleményének fokozott jelentőséget tulajdonítanak, álláspontját kikérik akkor is, ha maga nem hozakodna vele elő, a közösségen belül tisz-
-449/450-
telet övezi, akár annyira, hogy viselkedését, gondolkozásának módját mintának, őt magát ideálnak tekintik. Mondhatjuk tehát, hogy a tekintély a közösség érdekében kifejtett jó teljesítménynek a közösség részéről való, bizalomban és tiszteletben megnyilvánuló elismerése. Az érintetteknek ez a viszonyrendszere természetesen csak az adott - konkrét érdekek köré szerveződött - olyan közösségen belül érvényesül, amely maga is szűkebb körű csoportokból épül fel, s e csoportoknak az őket összetartó közös érdek mellett lehetnek más, egymáséitól eltérő érdekei is. Így ugyanannak a személynek vagy intézménynek a közösségen belüli különböző érdekcsoportokban eltérő mértékű is lehet a tekintélye.
A tekintély hordozója a közösségen belül nagyobb bizalmat, magasabb státust, formalizált szervezetekben - így az államszervezetben is - pedig többnyire valamilyen rangot, s ezzel intézményesített hatalmat élvez. Ez jelzi a státusát "kifelé," más - esetleg konkurens - közösségek számára, amelyekben az nem érvényes ugyan, de létezésének tényét (akár ellentétes előjellel) tudomásul vehetik, elismerhetik és számolhatnak vele. Etele, a hun uralkodó, a magyar mitológiában dicső hódító - Nyugat-Európában barbár hordavezér; Bulcsu és Lehel nálunk tragikus sorsú hős, Bajorországban viszont gyújtogató, fosztogató latrok, akiket méltán végeztek ki. Batu kánt nálunk a történelmi emlékezet úgy tartja számon, mint vérengző tömeggyilkost, az Arany Horda területén még ma is élő török-tatár népeknél viszont, mint "Szain Kán"-t ("Jó kán"), aki népének igazságos rendet, biztonságot és jólétet teremtett. A hatalommal párosult tekintély magában rejti azt a kockázatot is, hogy élvezője maga is hinni kezd saját csalhatatlanságában, és előfordulhat az is, hogy a közösség tagjai kritikátlanul, kinyilatkoztatásként fogadják a szavait. Erre a példákat hosszan lehetne sorolni.
A társadalom életének rendjét közvetlenül a magatartási szabályok írják elő. A rend érvényesítése a konkrét tetteknek az elvárásokhoz és szabályokhoz való viszonyítása, és ennek megfelelő reagálás útján történik. A viszonyítást az élet jogilag nem szabályozott szférájában a közvélemény végzi, és az szabja meg a közösség reakcióját is, a jogilag szabályozott szférában viszont a jogszabályok jelentik a mércét, a minősítés és reakció meghatározása - valamint szükség esetén az utóbbi kikényszerítése - pedig az állam nevében kizárólag a jogalkalmazó szervek, köztük a bíróságok dolga.
Az ún. face-to-face csoportokban - mint pl. az etnográfiai kutatásokban vizsgált primitív társadalmak közösségeiben - a tekintély forrása elsősorban a közösség tagjainak közvetlen tapasztalata. Mikor a bíráskodás még nem volt foglalkozás, azoknak a döntését fogadták el, akiknek a tapasztaltságában és személyes integritásában a közösség tagjai bíztak. A tömegtársadalomban a közösségi funkciókat intézmények - a bíráskodást a bírósági szervezet - keretében tevékenykedő emberek látják el. A közösség tagjainak rendszerint egyáltalán nincs alkalmuk arra, hogy előre egyéni tapasztalatokat szerezzenek, és ezek alapján véleményt alkossanak arról: valaki rendelkezik-e azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a kérdéses közösségi funkció ellátására alkalmassá teszik. Ebből a szemszögből a kivételek egyike a viszonylag szűk körre szorított kereskedelmi választottbíráskodás, ahol az érdekeltek maguk kérik fel bíróul azokat, akikben, mint a vitatott tárgykörben megfelelően jártas emberekben, megbíznak.
Az állami bíráskodásban az eredeti folyamat megfordult. A hatalmat intézményesen birtokló szűkebb csoportnak a bizalma vált a meghatározóvá, a tágabb közösség tagjainak személyes tapasztalaton alapuló, egyéni vélekedése pedig szinte teljesen jelentőségét vesztette abból a szempontból, hogy ki bíráskodjon. A bírák kiválasztására a felek csak negatív irányú és közvetett befolyást gyakorolhatnak: meghatározott indokok alapján kezdeményezhetik hivatásos bíró kizárását, illetőleg - ahol az ítélkezésben esküdtszék is közreműködik - általában indokolás nélkül visszautasíthatnak bizonyos számú potenciális esküdtet, vagyis csak abba van beleszólásuk, hogy ki ne ítélkezzék. Részükről elég a rang alapján táplált hiedelemből fakadó tisztelet és bizalom. "Bizonyára ért az adott feladatkör ellátásához, hiszen akinek az isten hivatalt ad, észt is ad hozzá" - gondolják, s ez érvényes a bíráskodásra is. A státus alapján előlegezett feltételes bizalom, persze, nem mindig alaptalan, hiszen a státus elnyerése lehet valóban a hozzáértés jutalma, s higgyük, hogy többnyire - bár tudjuk, hogy egész biztosan nem mindig - az. Ezért a hiedelmen alapuló, a rang iránti tiszteletből fakadó tekintély ingatag; a tapasztalat már nem egyszer rövid idő alatt rácáfolt az előlegezett bizalomra.
Az intézményesült bíráskodás - más kultúrákhoz hasonlóan - a zsidó-görög-római-keresztény gyökerű európai kultúrkörben is hagyományosan nagy tekintélynek örvendett a történelem folyamán. Az állami bíráskodás intézménye évszázadokon át - eleinte ténylegesen, később névlegesen - az uralkodó személyéhez kötődött. Az "utolsó ítélet"-nek a keresztény hitvilágban élő képzete is e tekintély mellett szólt. A funkció fontosságát - és a mögötte felsejlő állam hatalmát, erejét, szilárdságát, időtálló voltát - hivatottak hangsúlyozni a máig továbbélő olyan külsőségek is, mint a bíróságok méltóságot sugalló, sokszor monumentális épületei, a bírák nem egyszer különleges öltözéke, vagy az eljárás ünnepélyes, szertartás-szerű menete. Ugyanezt szolgálja az is, hogy amit a bíróság a tényeket illetően igazságnak mond ki, azt az állam jogerősnek - azaz mindenki számára mértékadónak - tekinti mindaddig, amíg esetleg maga a bíróság (perújítás keretében) tévesnek nem nyilvánítja.
Más modern államokhoz hasonlóan a bíráskodás szerveit és alapvető elveit nálunk is az alkotmány szabályozza, az eljárás rendjét törvények szabják meg, a hivatásos bírák kinevezésüket az államfőtől kapják, jogállásukat ugyancsak törvények határozzák meg. Ezeknek az eszközöknek a segítségével az állam látványossá teheti a bírák, a bíráskodás hatalmát, és így - mintegy az állam tekintélyének visszfényeként - tiszteletet és bizalmat kölcsönöz nekik.
-450/451-
Ezt az állam tovább erősíti azokkal a szabályokkal is, amelyek a bírák képzettségét, hozzáértését hivatottak garantálni, mint a képesítési és a morális követelmények, az elfogulatlanság és a tárgyilagosság feltétlen kötelezettsége. Köztudomásúnak tekinthető az is, hogy egyes magasabb bírói beosztáshoz további alkalmazási feltételeket - elsősorban hosszabb, tehát nagyobb tapasztalatot ígérő szolgálati időt - is elő szoktak írni. Mindez alapot is ad a bizalom előlegezésére, még ha nem is titok, hogy vannak fogyatékosságok. Tudjuk, hogy a bírói pályára való alkalmasság pszichológiai vizsgálatának követelményrendszere sokak véleménye szerint homályos, és hogy mind a jogi doktori oklevelek, mind a szakvizsga sikeres letételét igazoló bizonyítványok mögött lévő tudásbeli fedezetben még azonos minősítés ("cum laude", "summa cum laude" stb.) esetén is nagy eltérések lehetnek. Legmegbízhatóbb értékelési alap a fogalmazói és titkári poszton letöltött négy - valójában, a szakvizsga időtartamát is figyelembe véve legalább öt - éves joggyakorlati teljesítmény, amit azonban a döntéshozók szükségképpen csak közvetve ismernek.
Ugyancsak a bíráskodás iránti bizalom szemléletessé tételét szolgálják azok az alkotmányos előírások, amelyek szerint a jogszabályok értelmezésében az államhatalmi ágak közül a bíráskodás szava a végrehajtó hatalmi ággal szemben is dönt. Ez ugyanis azt ígéri, hogy ha a törvények végrehajtása körében az állam és polgára között vita támad, a bíróság döntésének az állam is aláveti magát.
A bíróság a tényeket a jogszabályokhoz köteles mérni és úgy köteles dönteni, vagyis a bíráskodásnál a törvényesség követelménye a rangsorban megelőzi az igazságosságot. Bár az igazságosság hirdetett államcél, s a törvényhozás is ezt kívánja szolgálni, időnként tapasztalhatjuk, hogy nem mindig jár a törekvése sikerrel. Ha a törvényhozás vakvágányra siklik, a törvényes ítélet csak szerencsés esetben lehet egyúttal igazságos is.
A bíráskodás tehát a hatalomban való részesedésére tekintettel tiszteletet és előlegezett bizalmat élvez ugyan, de ez nem azonos azzal a tekintéllyel, amelynek forrása a való tényekre alapozott igazságos ítélkezés révén kivívott bizalom. Továbbá: az intézmény keretei között emberek - a bírák - ítélkeznek, s az egyes bírák ténykedéséről nem közvetlenül "a társadalom," mint olyan, hanem csak a társadalom egyes tagjai szereznek személyes tapasztalatot, és az ő külön-külön tapasztalataikból áll össze a társadalomnak az intézményről alkotott véleménye.
A bíróságok tárgyalásai nyilvánosak ugyan, de eltekintve néhány nagy közérdeklődést kiváltó bűnügytől, többnyire csak az eljárás résztvevői - a felek és képviselőik, esetleg egy-két rokon vagy barát - tényleges jelenlétében zajlanak le. A nagyközönség tehát nincs abban a helyzetben, hogy véleményt alkosson arról, hogyan végzi a bíró a munkáját. Erről a felek is csak ügyük korlátozott keretei között - néhány, a számukra idegen környezetet jelentő tárgyaláson, főként a velük való bánásmód alapján - szerzett benyomásaikra alapozzák ítéletüket, amelyet egyébként sok esetben döntően befolyásol az is, hogy végül a döntés kedvező-e a számukra. Ezért nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt gondolom: a bíró megítélése szempontjából igazi jelentősége annak van, hogy az igazságszolgáltatás professzionális résztvevői - a bíró kollegái, munkatársai, az ügyeiben szereplő feleket rendszeresen képviselő ügyvédek, ügyészek - miként vélekednek róla. Ők ugyanis folyamatosan szerzett tapasztalataikat a szakmai ismeretek és követelmények tükrében is képesek értékelni.
Lényeges, hogy nem külön az emberről és külön a bíróról, hanem az emberről, mint bíróról, vagy, ha úgy jobban tetszik, a bíróról, mint emberről alkotnak véleményt mind a laikusok, mind a jogalkalmazás hivatásos részvevői. Mindkét csoport tagjaiban az első benyomásokat - melyek hatását valószínűleg a végső véleményben is ki lehetne mutatni - a megjelenés és a fellépés kelti. A laikusok számára, akik csak saját ügyük tárgyalásán szerzik a tapasztalatokat, nagyobb jelentősége van a bíró által a szóbeli érintkezésben elfoglalt pozíciónak és használt hangnemnek, mint a szakemberek számára. Az utóbbiak ugyanis - lévén több alkalmuk tapasztalatokat szerezni e téren - árnyaltabb képet alkothatnak maguknak; képesek lehetnek megkülönböztetni az állandó és a változó elemeket, sőt, az esetleges változatokra az alkalmazási szituációk eltéréseiből magyarázatot is kaphatnak.
A szakmai felkészültségről elsősorban a bírónak az ügyek intézése során, továbbá közszereplései, és esetleg szakmai fórumokon (konferenciák, szakmai szervezetek vitaülései, szakfolyóiratokban közölt publikációk) tapasztalt megnyilvánulásai alapján formálnak véleményt. Ennek fontos összetevője a jogszabályok és a joggyakorlat ismerete, a jogi műveltség, a szemlélet, és a gondolkozás módja, melyek megítélése egyetlen ügy kapcsán nem is lehetséges, de a laikusok általában nem is lennének képesek rá. Aligha tévedünk nagyot, ha a szakmai tekintély egyik igen fontos összetevőjének ezt az értékelést tekintjük.
A bírói szerep egyik leglényegesebb összetevője a tárgyilagosság, a részrehajlás hiánya, vagyis az, hogy a vitázó felek mindegyikének az állításait és érveit egyaránt nyitottan fogadja. Ez a polgári peres eljárásban az ügyfelek láthatóan is egyenlő jogállása folytán viszonylag könnyebb, a bűnperekben viszont - büntetőeljárási rendszerünk erősen inkvizitórius felépítése miatt - nehéz feladat. Köztudomású, hogy a büntetőpernek előzménye egy (nem egyszer hosszadalmas) nyomozás, és a tárgyalás megkezdésekor már régóta a bírónál van a nyomozás iratait tartalmazó dosszié. Erre alapozta az ügyész a vádiratot, és a bíró is ebből készült fel az ügy tárgyalására, sőt, a tárgyalás idején is előtte fekszik, hiszen a kihallgatások során elhangzó kijelentéseket ellenőriznie kell a nyomozati jegyzőkönyvekben, mert az esetleges eltérést nem elég érzékelnie; köteles a vallomástevőt figyelmeztetni rá és magyarázatot kell rá kérnie. Nem kevesebbről kell tehát meggyőznie a vádlottat, mint arról, hogy minden látszat ellenére az ő szavainak ugyanolyan súlyt tulajdonít, mint a vádiraténak, még akkor is, ha tárgyaláson
-451/452-
jogait a kezén vezetőszáras bilinccsel, a lábain pedig lábbilinccsel gyakorolja.
Más eszköze erre nincs, mint hogy egyenlő mércével mérjen a vádlott, a védő és az ügyész számára. Ezt kell érzékeltetnie viselkedésével, hanghordozásával, kérdései megfogalmazásával, az érdeklődés és figyelem minden látható jelével, a türelemmel, amit bármelyikük iránt tanúsít stb. - tudva azt, hogy a vádlottat a számára kockán forgó tét fokozottan hajlamosítja arra, hogy egy-egy kérdés szóhangzatából, hangsúlyából, sőt, bármilyen más megnyilvánulásból, arcrándulásból képzelt tartalmat olvasson ki. A feladat titáni; nem csoda, hogy egy-egy pályakezdő, kevés gyakorlattal rendelkező bírónak esetleg nem sikerül megoldania; türelmét veszti, hangerővel próbálja ellensúlyozni az együttműködési készségnek az ügyfél részéről érzékelt vagy vélt hiányát - azaz, a hatalom érzékeltetésével pótolja a tekintély aktuálisan érzékelt deficitjét.
Van a bírói munkának egy másik olyan összetevője is, amelyről az egyetemen sok mindent lehet hallani, sőt, tanulni is, de készséggé fejleszteni még a megtanultakat is csak a gyakorlati munkában lehet. Ez a bizonyítékok vizsgálata és - különösen - értékelése. Itt ugyanis nem elegendő a logika és a "szempontok" ismerete - a szabályok (elméleti) tudása - ehhez a köznapi életnek a jogvitás ügyben érintett szegmensét kell alaposan ismerni. Ezt ugyan támogatja a különleges szakértelem jogi fogalmával jellemzett tudásanyag is, amelyet a szakértők tolmácsolnak, de a szakértői vélemények megértésére és értelmezésére is csak kellő szakismeretek birtokában lesz képes a bíró. Ez az egyik nehézség.
Gyakori nehézség forrása az is, hogy az a bölcsesség, amelyet a közösség a bírótól elvár - vagy legalább is remél - nem a szó akadémiai értelmében vett tudás, azaz hatalmas mennyiségű és szerteágazó, lexikális ismeretanyag, hanem a mindennapi életben való higgadt, megfontolt eligazodás képessége, a tapasztaltság. Ez a tapasztalásnak, vagyis az érzéki és gyakorlati úton történő eredeti ismeretszerzés élményének az eredménye. Az így felfogott bölcsességnek - vagyis a tapasztaltságnak - a képzete a közfelfogásban szorosan összefonódott a hosszú ősz szakállal, az idős korral, hiszen a történelem korábbi szakaszain az ismeretek nagyobb hányadát kinek-kinek magának kellett közvetlenül megszereznie, s így az életkor és a birtokba vett tudás közötti (többnyire egyenes arányú) összefüggés szembetűnő volt.
A modern társadalomban az emberek ismereteik túlnyomó többségét származékos úton kapják. A közoktatás tudományos elvek, tantételek, szabályszerűségek formájában intézményesen közvetíti az emberiség felhalmozott ismeretanyagának egyfajta kivonatát mindenki számára. Az emberi magatartásra vonatkozó ismert törvényszerűségek azonban mindig egyedi módon érvényesülnek. Ugyanaz a valóság a különböző emberek pszichikumában az eltérő egyéni életutaknak köszönhetően más és más hatások eredőjeként, egyéni módon tükröződik, más és más motívumokat, és így más és más cselekvéseket válthat ki. Az ismert szabályszerűségek, az adott szituáció tényei és a szereplők egyéni vonásai nem mechanikusan határozzák meg a további történések menetét. Amikor tehát az a kérdés, hogy a további lehetséges történéseknek abból a csokrából, amely az események egy pontján megjelenik, melyiknek a megvalósulása a legvalószínűbb, vagy a múltbeli eseményeknek egy adott ponton lehetséges folytatásai közül melyiknek mekkora volt a megvalósulási esélye, pusztán a szabályszerűség ismerete nem segít. Ilyenkor egyedi ítéletet kell alkotni, s ehhez a hasonló helyzetek analóg egyedi elemeinek összehasonlítása révén lehet támpontot szerezni. Nem a szabályszerűségből dedukcióval nyert következtetés, hanem az egyedi elemek sajátosságainak mérlegelése és az ezek egyedi kombinációihoz kapcsolódó induktív következtetés jelentheti tehát a kiutat. Az induktív következtetésnél felhasznált egyéni ismeretek egy része származékos, másik része tapasztalatból származó eredeti tudás, mert az életnek ezt a - köznapi - szféráját a tudomány is tanulmányozza ugyan, de a köznapi emberek számára is ez a tapasztalatszerzés terrénuma, tehát határterület. A tapasztalat segít megérteni olyan jelenségeket is, amelyek szakértői úton nem, vagy alig értelmezhetőek. A tapasztalat az adott esetben rávezetheti az embert annak felismerésére is, hogy bizonyos - rendszerint mellékes - összefüggéseknek a jelentősége az adott, egyedi esetben hogyan viszonyul az átlaghoz, képessé teszi szimbolikus cselekvések sajátos üzenetének megértésére stb.
Sajnálatos ezért, hogy a professzionális bíráskodás szóhasználatában a "mindennapi élettapasztalat", mint a bizonyítékok mikénti mérlegelésének hivatkozási alapja, szinte közhellyé vált. A tapasztalatot nem annyira emlegetni, mint inkább a viselkedéssel sugallni, és a döntések indokolásában közérthető nyelvezettel, világosan és szabatos mondatokkal verbálisan is érzékeltetni kell(ene). Ez, különösen egy fiatal bíró számára, nem könnyű feladat. Képzeljük el az érvelés meggyőző erejét, ha egy élete második évtizedének végén járó férfi azt magyarázza, hogy a mindennapi élettapasztalatok szerint hogyan gondolkozik bizonyos szituációban egy súlyos testi sértést, vagy erőszakos közösülést elszenvedő nő, avagy fordítva: egy fiatal nő, hogy hogyan viselkedik ilyen helyzetben egy férfi!
A tapasztalat közvetlen szerepe az, hogy elősegíti a bizonyíték helyes értelmezését és értékelését, ezzel a tények igazságnak megfelelő megállapítását, ami a döntés igazságos voltának mellőzhetetlen előfeltétele. Nem kevésbé fontos, de kevésbé látványos közvetett szerepe is van azonban: a döntés igazságosságának előfeltétele, hogy a számításba jövő minden érdek megfelelő terjedelemben és súllyal jöjjön figyelembe. Ez pedig feltételezi a jogvita hátterét képező konfliktus hétköznapi - ha úgy tetszik: társadalmi - összefüggéseinek megértését, mert e nélkül nem ítélhető meg helyesen a bizonyítás tárgya, az ütköző érdekek forrását jelentő - tehát releváns, ügyre tartozó - tények köre.
A bíráskodásról alkotott össztársadalmi vélekedést nem kis mértékben befolyásolja az időszerűség. A jog-
-452/453-
vitákban érintett felek mielőbbi döntést várnak. Ezt fejezi ki sarkítva az angol szólás: "Justice delayed - justice denied", azaz, "a halogatott igazságszolgáltatás - megtagadott igazságszolgáltatás." Ahhoz, hogy a bíróság dönteni tudjon, persze, a felek és mások - pl. a tanúk - együttműködése is szükséges, és ennek kikényszerítésére az eljárási törvények a bíróságokat eszközökkel is ellátják, ám ezekkel óvatosan kell bánni. Mementónak is tekinthető, hogy ahol a bíróságnak nagy a tekintélye, ott ritka a bírói rendelkezés - pl. az idézés - iránti engedetlenség.
Az ügyek elhúzódását az érdekelt felek többnyire kevés megértéssel fogadják, szinte mindig a bírót hibáztatják miatta. "Nem készítette megfelelően elő a tárgyalást" - vélekednek. Erélytelennek tartják, ha valaki másnak a mulasztása az elnapolás nyilvánvaló oka, s úgyszólván mindig felmerül az a vélekedés, hogy a bíró nem mer, vagy nem tud dönteni. Mindez természetesen a bíráskodás iránti bizalmat, s ezzel az intézmény tekintélyét csorbítja.
A jogállamiság követelménye az, hogy a hasonló ügyek hasonló megítélésben részesülnek, mert az adott területen - ahol értelemszerűen ugyanazok a jogszabályok hatályosak - jogegység érvényesül, a jogalkalmazó szervek azonos módon értelmezik a jogszabályokat.
A jogrendszer - a "tárgyi jog" - nem egymástól független jogszabályok puszta halmaza, hanem egységes rendszer. Minden jogszabály gondolati modell az adott helyzetben jelentkező potenciális érdekek bizonyos szempontból helyesnek tartott összehangolási módjára. Ugyanarra a helyzetre azonban a különböző jogágak különböző szempontból adnak gondolati modellt, ezért különböző összefüggésekben több jogszabály is vonatkozik rá, és ezek többnyire azonos köznyelvi szóval jelzik ugyanazt a fogalmat. Ám a köznyelvi szavak jelentéstartalma soha nem elég határozott; a nyelvközösség tagjai csoportok szintjén is, egyénileg is nagyrészt ugyan azonos, de mégis bizonyos mértékig eltérő, és szinte soha nem pontosan körvonalazott jelentést tulajdonítanak neki. Ezért a jogrendszer belső összhangja olyankor, amikor egy élethelyzetre vagy jelenségre különböző összefüggésekben több jogszabály vonatkozik, megköveteli, hogy a joganyagban azonos szóval jelzett fogalom határai pontosan körül legyenek írva. A kérdéses fogalomnak az adott rendelkezés hatókörében érvényes e "pontos körülírása" a jogszabály értelmezése, s ez a bíróság privilégiuma. A jogszabályok előkészítésénél kellő körültekintéssel bizonyos mértékig fel lehet erre készülni, s az előre látott helyzetekre a tervezet indokolásában előre magyarázatot lehet adni, de minden értelmezést kívánó helyzet soha nem látható előre. A bíráskodásnak ezért a jogszabályok értelmezése elháríthatatlan, örökös kötelezettsége.
Mind a jogalkotásnak, mind a jogalkalmazásnak, s ezen belül a jogszabály értelmezésénél a bíráskodásnak kapaszkodót nyújtanak a jogszabályok szélesebb csoportja mögött meghúzódó jogi elvek. Ezeket a történelem során a jogtudomány dolgozta ki, éspedig az általánosítás magasabb szintjén rangsorolva a potenciálisan ellentétes érdekeket, egyúttal jelezve a kiegyensúlyozás technikailag létező többféle lehetőségét. A jogi elvek - éppen, mert elvontabbak, mint a szabályok - lehetőséget nyújtanak mind analóg helyzetek többféle (pl. a jogellenes károkozás vétkességi vagy tárgyi felelősség alapján történő) szabályozására, mind a hatályos konkrét (pl. a büntetési keretet előíró) szabályok rugalmasabb kezelésére anélkül, hogy a rendszer egészének belső összhangja megbomlana. Ha a jogalkotás és az ítélkezés azonos elveket követ, akkor nincs közöttük szemléleti eltérésből adódó konfliktus, tehát a rendszer működése következetes és kiszámítható.
Ezen az sem változtat lényegesen, hogy a bíráskodásnak "beépített" eleme a jogorvoslati jogosultság, aminek folytán az alsóbb fokú bíróságok döntéseit magasabb bírói fórumok felülbírálhatják: megváltoztathatják, vagy hatályon kívül helyezhetik, tehát törvényes lehetőség van arra, hogy ugyanazt a jogvitát különböző szintű bírói fórumok eltérően - akár homlokegyenest ellentétesen - ítéljék meg.
A szakemberek és a laikusok nem azonos módon értelmezik ezt. A professzionális résztvevők magától értetődőnek látják, hogy a bíróság nem tévedhetetlen, és a jogorvoslatban az esetleges tévedés időben történő kijavításának lehetőségét látják; garanciát arra, hogy a bírósági szervezet helyesen döntsön, így az intézmény a bíráskodás iránti bizalom fokozására hivatott. A laikusok másként vélekednek. Az ügyfél a bírói fórumok állásfoglalásai közötti ellentétet úgy magyarázza, hogy amelyik bíróság a javára ítélt, helyesen, a másik viszont tévesen döntött, a kívülállók pedig - az utóbbi évek tapasztalatai szerint - a nyomtatott és elektronikus sajtóhoz hasonlóan elsősorban azt érzékelik, hogy a különböző bíróságok ugyanarról ellentétesen döntöttek. A nagyközönségnek szánt fejtegetésekben a szakmai érvek - amelyek egyébként rendszerint többnyire nehezen is lennének laikusok számára értelmezhetőek - kevés teret kapnak. Így aztán a közvéleményben a nettó eredmény inkább a bizalom némi csorbulása.
A jogegység kialakulását a tételes jog stabilitása elősegíti, a szabályozás változásai viszont még akkor is kockázatokat rejtenek magukban, ha egyébként érdemben is szükség van rájuk, és maga az érintett rendelkezés megfontolt és körültekintő munka terméke. A rögtönzött, átgondolatlan, kényszerű vagy nem kellőképpen kiérlelt jogalkotás ritkán bizonyul célravezetőnek; a jogszabály hibája többnyire igen rövid idő után nyilvánvalóvá válik. A törvények gyakori változ(tat)ása a jogrendszer áttekinthetőségét is megnehezíti.
A jog - elvileg - szabatosan megfogalmazott és kinyilvánított állami akarat; a jogrendszer alakításának és aktuális működtetésének színtere a társadalom életének politikai szférája és eszköze a jogrendszer alakítására és működtetésére vonatkozó cselekvési programokban és ezek gyakorlati megvalósításában megtestesülő szakpolitika, a jogpolitika. Szokás megkülönböztetni a jogalkotásra, illetőleg a jogalkalmazásra; más összefüggésben a
-453/454-
különféle jogágak szakterületére vonatkozó jogpolitikát. Így beszélhetünk büntetőpolitikáról is.
A jogrendszer az államé, s ennek megfelelően az állam "intézményesített" jogpolitikájának kell érvényesülnie; kidolgozásában természetesen a végrehajtó hatalomé a kezdeményező szerep, de a döntés joga - mint minden más szakpolitikai törekvésnél is - a törvényhozásé, és az eredmény jogszabályban (törvényben) ölt testet, amelyet a bíráskodás is köteles követni. A jogpolitika alapvetően a jogrendszer működésének egészére fejti ki hatását; a szemléletet befolyásolja. A bíráskodásban a szemlélet hatását az igazságosságra vonatkozó képzetek érvényesítik.
Az ideológia kifejezés számos értelemben használatos. A jogpolitikával kapcsolatban (és némileg leegyszerűsítve) felfoghatjuk úgy, mint főként az erkölcsi rendre és a politikai rendszerre vonatkozó általános, elvont hiedelmek és feltételezések olyan rendszerét, amely formálja az emberek állásfoglalásait bizonyos kérdésekben. Sajátossága, hogy a szóban lévő hiedelmek és feltételezések úgy hatnak, mint axiomatikusnak tekintett a priori kiindulópontok, és mindig erős - bár sokszor lappangó, de bármikor aktivizálódni kész - érzelmi töltésük van. Az előfeltevéseket a formálódás stádiumában változatos információs tartalmak befolyásolhatják, de ha már kialakultak, viszonylag ellenállóak a változással szemben, mert úgy működnek, mint új bizonyítékok elfogadására vagy elvetésére szolgáló önfenntartó és önmegerősítő rendszerek.1
Az ideológiákban történetileg jól megkülönböztethető egy "konzervatív," és egy "liberális," áramlat létezése; ezek mindegyike több ágra oszlik.2
A konzervatív ideológiai áramlatnak az a büntetőpolitikai vezérgondolata, hogy "bár a dolgok másképpen mennek, mint kellene, nem új megoldásokra van szükség, hanem a régieket kellene visszaállítani, vagy fenntartani", a liberálisok viszont a fennálló állapotokkal szemben nagy elégedetlenséget mutatnak, és határozott felhívásokat terjesztenek elő a kívánatosnak tartott változásokra és reformokra vonatkozóan. A konzervatív áramlat fő jelszavai, amelyek elvi tételekben részletesebben kifejtve is megjelennek: túl nagy az engedékenység a törvényszegőkkel szemben, az ő jogaikat és érdekeiket előnyben részesítik az áldozataik, valamint a rendet védő közalkalmazottak és a törvénytisztelő polgárok jogaival és érdekeivel szemben; a fegyelem és a hatóságok tekintélye iránti tisztelet felbomlóban van, túlzott a szabadosság. A liberális áramlat fő jelszavai: a büntetőjogi szabályozás túlságosan széles körű, a büntetés megbélyegző, a börtönbüntetés a kelleténél sokkal gyakoribb, és a büntetőjog alkalmazása diszkriminatív.
A tudatos jogpolitika megjelenése óta - tehát több mint száz éve - mindkét áramlat ismert hazánkban. Általánosságban elmondható, hogy a konzervatív ("rendpárti") vonulat a szigort, a liberális a büntetőjog merevségével szemben az enyhébb elbánást - a nevelést, a bűnelkövetés társadalmi természetű okai iránti nagyobb fogékonyságot - támogatja. A jogrendszer alakításának és működtetésének hivatásos részvevői ideológiai felfogását vizsgálva a hivatkozott tanulmány szerzője arra a következtetésre jutott, hogy az USA-ban a kriminológia művelőinek mintegy 70%-a - más társadalomtudósokhoz hasonlóan - liberális, az amerikai nép többsége (75%) viszont konzervatív felfogású. A rendőrség és a büntetés-végrehajtási szervezet tagjainak többsége szintén konzervatív, a bírói kar pedig megosztott, amit azzal magyaráz, hogy a főiskolai végzettség - ami a bíróval szemben képesítési előfeltétel - gyakran jár együtt liberális gondolkozással, de számos más tényező (pl. a bíróság szintje) befolyása is érvényesül. Nem hiszem, hogy ez a megoszlás csak az USA-ra lenne jellemző.
A konzervativizmus és a liberalizmus a társadalomban egyidejűleg létező gondolkozásmódok, amelyekben az ideológiai irányzatok érzelmi paramétereihez (irány, intenzitás) igazodó rendszerbe foglalják és rangsorolják azokat a morális értékeket, amelyekké az ideológiai feldolgozás a valóságos érdekellentétekből fakadó ellentétes törekvéseket transzformálta. Mindegyik gondolkozásmód politikai vetülete is jelen volt, és - rövid rendkívüli időszakoktól eltekintve - mindkettő érzékelhető befolyást gyakorolt a büntetőpolitika alakítására is, mivel a történelmi tapasztalatok szerint egyidejűleg is érvényesülhetnek, és szinte mindenütt érvényesülnek is. A jogalkalmazásban az összehangolásukat különösen lehetővé teszi az, hogy a bíróságoknak mindig egyedi ügyekben kell döntenie, s egyedileg kell megítélnie azt, hogy a konkrét esetben a szigort, vagy a megértést kell-e előtérbe helyezni.
A "két nyomvonalú" (nálunk, a hivatalos szóhasználatban - némi fogalomzavar folytán - "két nyomtávú"-nak nevezett) büntetőpolitika a XX. század eleje óta nyert teret. Előbb inkább csak a "bűntettesek jellemcsoportjainak" megkülönböztetésével próbálkoztak (az alkalmi, a visszaeső, a szokásszerű, a hívatásos, a megrögzött stb. bűnelkövetők3), később - felismerve, hogy az egyedi ügyek tárgy szerint is csoportosíthatók - markáns különbséget tettek a súlyos és a kevésbé súlyos bűncselekmények között is, és a két szempont-rendszer kombinált alkalmazásával kapott eredményhez igazították a megítélésnél alkalmazott szigor fokát. A súlyos bűncselekmények, valamint a visszaeső és a megátalkodott bűnelkövetők ügyében szigorúbb, a csekély súlyú bűncselekmények elkövetőivel és az alkalmi bűntettesekkel szemben enyhébb mércét vettek alapul. Ez a következetességet egyik változatban sem zárta ki.
A büntetőjog-alkalmazására vonatkozó minden konkrétan érvényesülő jogpolitikai szemlélet központi eleme egy igazságosságra vonatkozó képzet, amely az egyes bűncselekmény-fajtákra vonatkozó elméleti "átlagos büntetést" feltételez. Ez az "átlagos büntetés" az ugyancsak elvileg elképzelhető "átlagos eset"-re vonatkozik. Az "átlagos eset" nem az ún. "statisztikai átlag," vagyis a leggyakoribb változat, hanem a törvényi tényállás megvalósulásának elméletileg lehetséges legsúlyosabb és legenyhébb megvalósulási változata közötti közép-
-454/455-
érték, vagyis egy elméleti konstrukció. Ehhez viszonyítható a megítélésre váró aktuális eset, s így a rá kiszabandó büntetés a viszonyítás eredményeként állapítandó meg. A büntetés akkor "igazságos," ha a büntetőjogi büntetés mértékegységeiben kifejezve megfogalmazza azt a malum-ot, amely arányosan ellensúlyozza az elbírálandó bűncselekmény anyagi és erkölcsi kártételét, és akkor "arányos" az ellensúly, ha a büntetést az adott kultúrában érvényesülő közfelfogás mellett csak a közönség elenyésző kisebbsége tartaná kirívóan enyhének vagy eltúlzottan súlyosnak. A különböző országokban (kultúrákban) ugyanis a közfelfogás e tekintetben igen eltérő; 4 évi szabadságvesztést az USA-ban kevésbé tartanak súlyos büntetésnek, mint pl. Norvégiában, nem is beszélve Luxemburgról, vagy Dániáról.
Mind az egyes bűncselekmény-fajták körében az elméleti "átlagos büntetés," mind a csoportba sorolás szempontjai, mind a "szigorúbb" és az "enyhébb" mérce, mind - végül - az ezek alkalmazása esetén az "átlagos büntetés"-től való eltérés aránya és mértéke a bíráskodás mindennapjaiban konkrét, egyedi ügyek tömegének elbírálása során alakul ki.
A bíró igazságérzete az a tanulás és tapasztalatszerzés útján formálódó készség, amely képessé teszi arra, hogy viszonylag pontosan felbecsülje az eléje kerülő konkrét esetnek az elméletileg elképzelt "átlagos eset"-hez való viszonyát. Ez a készség a hivatásra való felkészülés folyamatában - az akkor uralkodó jogpolitikai felfogáshoz igazodva - alapozható meg, és a bíró egész működése idején folyamatosan, szinte észrevétlenül alakul. Az igazságérzet, az igazságosságról alkotott képzetek a bíró személyiségének állandó elemei; egy valódi bíró soha nem hoz "magától" olyan ítéletet, amelyet személyesen igazságtalannak tart; legrosszabb esetben (utólag) arra kell rádöbbennie, hogy tévedett. A bírák igazságérzete és az adott ország lakosságának, mint kultúrközösségnek az igazságérzete között szükségszerűen szoros kölcsönhatás van. A lakosság a bíráskodás közvetítésével értesül arról, hogy az állam milyen jogellenes tettet miként értékel, de a bíráknak az állami értékelést a lakossági várakozáshoz is kell igazítania, mert a kirívó mértékű eltérést a közönség igazságtalannak érzékeli, bírói hibának fogja fel, ami csorbítja a bíráskodás - így közvetve az állam - iránti bizalmat, s ezzel az intézmények tekintélyét.
Az állam jogpolitikája - és főként ezen belül a jogalkalmazásban érvényesülő büntetőpolitika - a társadalmi élet jelenségeinek (pl. a gazdaság alakulásának, vagy a közhangulat fejleményeinek stb.) elsősorban a bűnözés volumenében és struktúrájában tükröződő tendenciáira kíván hatni. A hatás kívánatosnak minősített irányát illetően természetesen nagy jelentősége van annak, hogy a számításba jövő - többnyire számszerűen is kimutatható, de közvetlenül is érzékelhető - jelenségek, és a reagálás szemszögéből hasznosnak ígérkező jogi eszközök megítélésénél melyik ideológiai értelmezés élvez elsőbbséget a döntés színterén, a politikai szférában. A szemléletváltás az állam jogpolitikájában az ideológiák erőviszonyainak megváltozásához közvetlenül kapcsolódik, és többféle módon érvényesíthető a törvényhozásban.
Csemegi Károly a nevével fémjelzett kódex általános indokolásában részletesen leírta azt, hogy az egyedi ügyekkel foglalkozó bírák sokféle konkrét ösztönző hatására hajlanak az enyhébb megítélésre; általában tehát a szigor irányába kell ösztökélni őket. Ezért kódexe - korabeli értékelések szerint is - igen szigorú büntetési tételeket írt elő, bár a "kettős nyomvonal" a korrekcionalizáció lehetősége folytán ugyancsak teret kapott, biztosítva azt, hogy a jogalkalmazásban a bíró igazságérzete az egyéniesítés keretében érvényesülhessen. A szigorra való félreérthetetlen ösztökélés nem normatív előírás formájában, hanem a törvényjavaslatnak személyesen Csemegi által fogalmazott általános indokolásában kapott helyet: "[A] büntetés kimérésénél […] a 88. és 89. §-ban foglalt utasítások szerint azon szabály szolgál irányul, hogy rendszerint, ha t. i. sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn, vagy ezek egymást kölcsönösen egyensúlyozzák, a maximum és minimum közti középszám képezendi a büntetés tartamául megállapítandó időt." Ezt 1875. augusztus 15-én, a javaslat megtárgyalására tartott miniszteri értekezlet 3. napján, Kozma Sándor főügyész felszólalására válaszul, élőszóval is hangsúlyozta.4
A jogpolitika közvetlenül is érvényesíthető törvényhozási úton. Meg lehet változtatni a büntetőjogi szabályokat úgy, hogy súlyosabb büntetési tételeket tartalmazzanak, vagy hatálytalanítani lehet olyan rendelkezéseket, amelyek enyhítésre adnak lehetőséget. Ez azonban nem a bírák szemléletének a befolyásolása, hanem az alkalmazandó törvény megváltoztatása.
Csemeginek a középmértékű büntetésre vonatkozó eszméjét a bírói gyakorlat több mint egy évszázadon át nem szó szerint követte, noha a Kúria Teljes Ülésének 49. számú határozata is megismételte. Nyilván ezen okulva iktatta be a gondolatot az 1998. évi LXXXVII. törvény a Büntető Törvénykönyvbe. Akkor ezt számosan a bírói függetlenség megsértésének mondták, holott - szerintem - nem volt az. Nem tartom ugyanis vitathatónak, hogy az országgyűlés jogosult ilyen törvényt hozni; az ez irányú kételyre válaszolt az Alkotmánybíróság. A törvény 5 évig volt hatályban. Azután - újabb jogpolitikai szemléletváltás nyomán - hatályon kívül helyezték 7 évre, s most a 2010. évi LVI. törvény újra bevezette.
A jogpolitikai problémák többsége meglehetősen összetett, és az emberiség évszázadok óta keresi rá a választ. Azt is régóta tudjuk, hogy legtöbbjükre adható egy egyszerű, kézenfekvőnek látszó válasz is, de pl. többnyire az is közismert, hogy sem ez, sem néhány jóval összetettebb olyan, amelyet a tudomány dolgozott ki és ígéretesnek látszott, a gyakorlatban nem bizonyult tökéletesnek.
A büntetés általános visszatartó ("generálpreventív") hatásának egyik komponense a szigorúság. Kézenfekvő feltételezés, hogy ha egy bűncselekmény büntetését szi-
-455/456-
gorítjuk, még inkább óvakodnak majd elkövetni, hiszen a "józan paraszti ész" szerint nyilvánvaló, hogy az emberek nagyobb bajt még kevésbé akarnak a fejükre idézni. E tézissel szemben már évszázadokkal ezelőtt felhozták azt az ellenérvet, hogy sok bűncselekmény elkövetőjét egyáltalán nem derítik ki; hiába büntetik tehát még súlyosabban azokat, akiket elítélnek, ha változatlan az esélye a büntetlenül maradásnak. A kriminológiában sokféle módon vizsgálták ezért a szigor növelésének és a nagyobb arányú felderítésnek a viszonylagos szerepét. A nagy költséggel és óriási tudományos - egyebek között matematikai-statisztikai elemzéseket is alkalmazó - apparátussal végzett kutatómunka eredményei ez idő szerint abban összegezhetőek, hogy 1. mind a büntetések szigorításának, mind a felderítési eredményesség javításának külön-külön önmagában is van visszatartó hatása; 2. a szigor növelésének e fajta hatása kisebb, mint a felderítés javításáé; 3. ha mindkét komponens egyidejűen hat, együttes visszatartó hatásuk - a szinergia folytán - nagyobb, mint külön-külön hatásaik összege lenne; 4. a szigor bizonyos mértéken túli fokozásának hatása egyre csökken, sőt, akár ellenkezőjére is fordulhat. A vita - természetesen - a tudományban tárgyszerűen továbbra is folyik és a mai napig eldöntetlen.
Az egymással vetélkedő pártok (és más politikai csoportosulások) - amelyek a hagyományos ideológiai vonulatok mentén oszlanak el - egyebek mellett ezekre a kérdésekre is választ ajánlanak; mindegyik megfogalmazza és igyekszik érvényre juttatni saját jogpolitikáját, amely mind az államétól, mind versenytársaiétól különbözik. E jogpolitikai programok a tapasztalatokat és a tudományos kutatások eredményeit nem hagyják ugyan teljesen figyelmen kívül, de saját ideológiai felfogásukat követve leegyszerűsítik - esetleg vulgarizálják - és ideológiai előfeltevéseikhez igazítva értelmezik őket. Az ideológiai előfeltevéseknek - mint szó volt róla - érzelmi töltése van, s ennek intenzitásától függően hordozóikban a legszenvedélyesebb fajta reakciókat képesek előhívni avégett, hogy mélyen átérzetté, szinte vallásos hitté váljanak. Egy-egy hittétellé "nemesült"- egyébként racionálisan is vizsgálatra érdemes - reális feltételezés hívei szemében az ellenlábasok ellenségeknek ("ideológiai polarizáció"), sőt, a saját ideológiai áramlat mérsékeltebb (kevésbé radikális) hívei is "árulóknak", az "ellenfelek zsoldosainak" ("fordított projekció") minősülnek. További következmény az információk iránti igény szűkülése. Ilyenkor a tényszerű ellenőrzés már feleslegesnek számít ("a lényeget már tudjuk"), sőt, a tézis puszta megkérdőjelezése is szinte szentségtörés-számba megy. Mindezzel együtt jár a "hittétel" mellett szóló adatok jelentőségének felnagyítása és az ellenkező elképzelések - akár egyszerű torzítás, akár tudatos félreértelmezés, vagy csúsztatás segítségével - figyelemre sem méltó, nevetséges ostobaságokká való minősítése. A bonyolult fejtegetések végső soron rövid és hangzatos - radikálisabb, vagy kevésbé radikális - jelszavakká egyszerűsödnek a politikai megnyilatkozásokban, amelyek célja az, hogy a társadalom tagjait - köztük a bírákat és a jogalkalmazás egyéb, hivatásos részvevőit is - saját jogpolitikai elgondolásaiknak megnyerjék.
Ha egy politikai csoportosulás kormányzati hatalomra jut, értelemszerű, hogy saját - ideológiával áthatott - jogpolitikai elképzeléseit igyekszik érvényesíteni. Amennyiben a politikai ellenfeleknek elegendő ereje van, ők, ellenkező esetben a saját felkészült szakpolitikusai (amennyiben vannak ilyenek) lenyesegetik az ideológiai túlzásokat, és a szakpolitikai szempontból racionális elemeket iktatják olyan új törvényekbe, amelyek megfelelnek a törekvéseinek, hiszen az új törvény révén közvetlenül befolyásolható a bíráskodás. Erre - és az ebben rejlő kockázatokra is - látványos példa a "három csapás" nevű törvény,5 amelyet az országgyűlés röviddel megalakulása után, három képviselő közös szerkesztésében és előterjesztésére fogadott el, mintegy demonstrálva büntetőpolitikájának ideológiai vezérgondolatát. Ennyiben sikeres is.
Rendelkezései egy részéről szakmai értelemben ez nem mondható el.
Az a rendelkezés, hogy "[H]atározott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke az irányadó"- értelmezhetetlen. Csemegi világosan kijelentette, hogy ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nincsenek, vagy kölcsönösen ellensúlyozzák egymást, a "középszám" a "megállapítandó időtartam." Olyan ügy azonban, amely a feltételeknek megfelelne, a gyakorlatban szinte nem fordul elő; enyhítő vagy súlyosító körülmény mindig van. A tényleges bűnözés 80%-át kitevő vagyon elleni bűncselekmények körében a minősítést az értékhatárok lényegesen befolyásolják, és a 200 001-2 millió forint közötti értékre elkövetett valamennyi lopásra azonos büntetési tétel vonatkozik, akárcsak a 2 000 001 és 50 millió, vagy az 50 000 001 meg az 500 millió közötti értékre elkövetett lopásokra. Hasonló - vagy még bonyolultabb - a helyzet egy sor más bűncselekményeknél is. A súlyos testi sértés legenyhébb változata pl. az olyan szándékos bántalmazás, amely önmagában csak 8 napon belül gyógyuló sérülést okozott volna, de indirekt következménye egy 10 nap alatt gyógyuló sérülés, amit a tettes nem látott ugyan előre, de kellő gondossággal előre láthatott volna, a legsúlyosabb pedig 5-6 hónap alatt gyógyuló sérülés szándékos okozása. A törvényes büntetési tétel azonos.
Mikor és miként "irányadó" tehát a középmérték? A bírói gyakorlat 1880 óta úgy fogta fel, mint a csak elméletileg létező "átlagos eset" büntetését; kiindulópontként kezelte tehát. Ha ezt jelenti az, hogy "irányadó," felesleges volt a nyitott kapukat döngetni. Ha másként kell értelmezni, akkor az indokolásban meg kellett volna magyarázni, hogy hogyan - de ez elmaradt. A középmértéknek a törvény által felemelt felső határ esetén történő számítási módjára vonatkozó előírások a jogszabály értelmezés elemi szabályaiból nyilvánvalóak - tehát ugyancsak feleslegesek.
Átgondolatlan a törvénynek a bűnhalmazatra vonatkozó szabálya6 is; nem csoda, hogy ennek sincs érdem-
-456/457-
leges indokolása azon túl, hogy Kaliforniában és Szlovákiában (állítólag) hasznosnak bizonyul. Gondoljuk el: ha egy büntetlen előéletű embert (aki, mondjuk, játék-pisztollyal fenyegetve eredménytelenül követel pénzt egy nőtől, de annak nincs elrabolható értéktárgya, majd közösülésre kényszerítés érdekében arcul üti őt, s orrcsontját töri, de megzavarják, s ezért elmenekül) fegyveres rablás kísérlete, erőszakos közösülés kísérlete és súlyos testi sértés bűnhalmazata címén lehet elítélni. A büntetési keret az eredeti szabályok szerint 2 évtől - sőt, a Btk. 87. § (3) bekezdésére, továbbá a (2) bekezdés b) és c) pontjára tekintettel is 1 évtől - 22 és fél évig terjedő szabadságvesztés lenne, az új szabályok szerint pedig 1 évtől 30 évig terjedő szabadságvesztés lesz, tehát kötelező az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása. Eltekintve attól, hogy e szabályozás szöges ellentétben van a bűnhalmazat és a halmazati büntetés évszázados hazai (sőt, az Európai kontinens nagy részén elfogadott) dogmatikájával, az is kétségtelen, hogy a bíróság jobb meggyőződése ellenére lesz kénytelen dönteni. Ha ugyanis külön-külön eljárásokban bírálnák el az eseteket, a büntetések összege aligha lenne több - még a középmérték legszigorúbb, "Csemegi-féle" értelmezése szerint is - 10+6+1,5= 17 és fél évnél. A szigorítás méltányolható jogalkotói igényét megfelelően érzékeltette volna az is, ha a körülírt feltételek mellett az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetőségét nyitotta volna meg a törvény.
A demonstratív törvényhozás további példája a holtig tartó bebörtönzés (nagy valószínűséggel az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló konvenciót is sértő) jogának alkotmányba iktatása. Alaptörvénybe épp az ilyesmi ellenkezőjét, a halálbüntetés, vagy a kegyetlen és szokatlan büntetések tilalmát szokás foglalni. Szükség az új jogszabályra egyébként sem volt, hiszen az intézmény közel két évtizede gyakorlatban létezik, napjainkban tucatnyi elítélt várja, hogy valaki felkarolja és a strasbourgi bíróság elé terjessze az ügyét.
A sietség rossz tanácsadó. Ha a jogszabályváltozás, felesleges, nem világos, vagy puszta látszat, akkor csak sok hűhó semmiért, amely a törvényhozó hozzáértését teszi kétségessé. A tévedés esetleges kijavításakor az átlátszó magyarázkodás az állam egészének szavahihetőségét kockáztatja, ha pedig a hibás törvény a jogalkalmazót vérlázítóan igazságtalan döntésekre kényszeríti, magát a törvénybe vetett bizalmat ássa alá.
A jogpolitikai irányváltás csak bizonyos időbeli csúszással képes hatni az ítélkezésre, mert az egyes bírákban élő egyéni jogpolitikai vélekedéseknek, főként az "átlagos büntetés"-re vonatkozó annak az elgondolásnak a módosulását feltételezi, amelyhez, mint elméleti kiinduló ponthoz viszonyítva "szigorúbb" az egyik, és "enyhébb" a másik mérce. Ez változtatja meg az "igazságosság"-nak a bíróban élő és működő elvont képzetét. E folyamat az élet normális menetében természetszerűleg csak több-kevesebb idő elteltével mehet végbe. Jelentős büntetőpolitikai szemléletváltást gyorsan csak a bírák lelkiismereti konfliktusai, és a lakosság részéről a bíráskodásba vetett bizalom megrendülése, vagyis az igazságszolgáltatás tekintélyének csorbulása árán lehet az igazságszolgáltatásban keresztülvinni. Nem véletlen tehát, hogy az USA-ban az Earl Warren nevével fémjelzett ("liberális") Legfelsőbb Bíróság ugyan számos olyan, korszakos jelentőségű döntést (1961. "Mapp", 1966."Miranda", 1967. "Gault" és "Katz") hozott, amelyek a "baloldal" nézeteit tükrözik, de ezeket a "jobboldaliként" számon tartott ("konzervatív") Burger-bíróság - a várakozásokkal ellentétben - nem hatálytalanította; inkább folytatta e gyakorlatot.7
Ha a törvényhozás a bíró által egyedi törvényes eljárásban közvetlenül megvizsgált és hitelt érdemlőnek talált bizonyítékot - fajtájára tekintettel - látatlanban elveti, s ezért egész ügycsoportban ténybeli bizonyítatlanság ürügyével semmissé nyilvánítja a jogerős ítéletet, átlép a hatalmi ágak megosztásának (demokraták által alkotmányosnak tartott) követelményén, bíráskodik és ezzel az igazságszolgáltatás egészét diszkreditálja. Úgy jár el, mint az olyan ember, aki azt az ágat fűrészeli, amelyiken ül (és még üldögélni is akar).
A bírákkal és általában: a bíráskodás, a jogalkalmazás hivatásos résztvevőivel szemben képesítési és továbbképzési követelmény az, hogy ismerjék a jogpolitika időszerű kérdéseire a szaktudományokban adott lehetséges válaszokat, valamint ezek pro és kontra érv-rendszerét. Ezeket figyelembe kell venniük, és feladataikat annál színvonalasabban képesek ellátni, minél szélesebb körű és elmélyültebb az ismeretanyaguk. Az érvek és ellenérvek ismerete bizonyos védelmet jelent a bíró intellektuális függetlensége számára is a túl intenzív érzelmi elköteleződés ellen, bár nem túlzás azt állítani, hogy az igazságszolgáltatás egészére mindenütt általában inkább a konzervatív beállítottság (attitűd) a jellemző. Ez azonban nem jelenti sem minden egyes bírónak, sem a bírák összességének a jogpolitika konzervatív áramlata melletti teljes elkötelezettségét.
A bírák szemléletének alakítására alkalmazhatók jogpolitikai iránymutatásokat tartalmazó dokumentumok is.
A hatalmi ágak megosztására kényes angolszász jogterületen ennek szokásos formái a "sentencing guidelines", illetőleg a "starting points" elnevezésű "szamárvezetők," amelyeket erre a célra létrehozott bírói testületek szoktak kidolgozni és a parlament (az USA-ban a Szenátus) szokott jóváhagyni. E megoldást 1994-ben az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága is népszerűsítette tagállamai körében a büntetés kiszabásánál tapasztalható aránytalanságokkal foglalkozó Ajánlásban.
A bíráskodás iránti bizalomnak egyik lényeges összetevője az igazságszolgáltatás - a bírósági szervezet és ezen belül egyénileg a bíró - függetlensége. Ennek politikai, szervezeti és jogi összefüggéseivel könyvtárnyi irodalom foglalkozik. A politikai összefüggéseknek van egy - talán kevesebbet hangsúlyozott - szociálpszichológiai és kulturális vetülete is: a bíráskodás szellemi, gondolati függetlensége, amelyet mindenkinek tiszteletben kell tartania, és - mint az ország lakosságának,
-457/458-
az egész társadalomnak közös kincsét - mindenkinek kötelessége óvni. Ez a szellemi függetlenség azt jelenti, hogy a bíráskodás a jogpolitika különböző irányzatait - az ideologikus elemeket kiszűrve - racionális keretek között köteles kezelni.8
Minden olyan jelenség, amely a bíráskodás függetlenségét csorbítja, aláássa a bíráskodás, és közvetve az állam tekintélyét, hiszen a bíráskodás iránti bizalom az állam iránti bizalom egyik szerves összetevője. A keresztény és demokratikus irányzatot követő Balogh-, és Barankovics-párt képviselői ezt még tudták; a bírói függetlenség egyik sarkkövének tartották - helyesen - a bírák elmozdíthatatlanságát, és erre hivatkozva körömszakadtáig tiltakoztak Az ítélőbírók áthelyezésének, úgyszintén az ítélőbírók és államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról szóló 1948. évi XXII. törvény ellen.9 Ennek mai reinkarnációja a 62 éves bírák és ügyészek kötelező nyugdíjazásáról szóló alaptörvénybeli szabály, bár - természetesen - vannak eltérések.
Egyik - talán a legfontosabb - eltérés az, hogy a Magyar Kommunista Párt nem alakoskodott 1948-ban; Leninnek az Állam és Forradalom-ban meghirdetett tanait követte, amikor a tág értelemben vett igazságszolgáltatásból eltávolította azokat, akik a pályafutásuk nagyobb részét egy vele szemben ellenséges államszervezetben töltötték.
Most zömében - később már kivétel nélkül - olyan bírákat érint majd e szabály, akik vagy szolgálati idejük nagyobb részében, vagy mindvégig az Európa Tanács egy magát demokratikus jogállamnak valló tagállamában, a jogfolytonosság körülményei között bíráskodtak.
Az 1948-as törvény célja az előkészítés idején, a javaslat indokolásában és a parlamenti vitában is hangot kapott, és a szabályozás átmenetinek volt szánva. Az új szabály - igaz, rögtönzésszerű előzményekkel - az állam alaptörvényébe került, és hirdetett rendeltetése iránt számosan kételyeket hangoztattak. Ebben a kérdésben az indokolás eligazíthatna - ha lenne. Olyan szöveget azonban hiába keresünk, amely egy legitim elv és a szabályozással elérni kívánt legitim cél közötti releváns összefüggést mutatna be, tehát tartalmilag is indokolásnak lenne tekinthető.
A jogszabályszöveghez társuló próza szerint a közszolgálati nyugdíjkorhatárok egységesítése lenne a cél. Ezt akár legitim célnak is lehetne tekinteni, ám az ésszerűségét illetően nyomatékos kétségek támaszthatók. A nemzetközi gyakorlat és a hazai tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a Legfelsőbb Bíróságra - vagyis a pálya csúcsára - egy bíró 25-30 év gyakorlattal, tehát kb. 55 évesen juthat, s utána még hosszú évekig (ahol erre a törvény lehetőséget ad, akár évtizedekig) kiváló teljesítményre képes. A szabályozás azonban a hirdetett cél elérésére alkalmatlan is, mert a 62. életév betöltése - amely a nyugállományba vonulásra másokat csak jogosít - a bírákat kötelezi rá.10
Hazánkban nem egyszerűen hosszú múltra visszatekintő alkotmányos hagyomány, hanem tételes előírás is, hogy a jogszabályokat indokolni kell. Így a jobbik lehetőségnek az tekinthető, hogy a képviselők figyelmét a szavazás idején csak elkerülte az indokolás de facto hiánya, s nem szándékosan szegték meg a törvényhozás írott szabályait. Akár így, akár másként: ez az előírás - minden egyébtől eltekintve - világviszonylatban is ritka példa az erkölcsi értékek és a szellemi kapacitás olyan tékozlására, amely felér egy merénylettel a bíráskodás szakmai színvonala és tekintélye, egyszersmind az ország igazságszolgáltatása ellen.
A XVII. századi Angliában hősi tett volt, hogy a lordkancellár II. Jakab királynak szemébe mondta: "Felség, a törvény a királyra is vonatkozik!" A jogállamban ez ugyan közhely, de talán nem árt emlékeztetni rá. ■
JEGYZETEK
1 Az itt következő elméleti fejtegetések Walter B. Miller Ideology and Criminal Policy: Some Current Issues c. írásának - ld. The Journal of Criminal Law and Criminilogy c. 64. évf. 2. szám, 1973. június, 141. és következő oldalain - a gondolatmenetét követik. Ő a "konzervatív" áramlatot "jobboldali"-nak, a "liberálist" "baloldali"-nak is nevezi.
2 Walter B. Miller idézett cikkének 151. és következő oldalain a radikalizmus mértéke alapján mindkét áramlaton belül 5-5 fokozatot különböztetett meg, de utalt arra, hogy ez csupán elhatározás kérdése; az árnyalatok közötti eltérések iránti nagyobb érzékenységgel a fokozatok száma növelhető.
3 Finkey Ferenc: Adatok a bűntettesek jellemcsoportjainak megállapításához, Bp. 1933.
4 Ld. Lőw Tóbiás (szerk.) A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:5. tcz.) és teljes anyaggyűjteménye, a Pesti könyvnyomda rt. kiadása, Bp. 1880., I. kötet 71. és 529. oldal.
6 A 2010. évi LVI. törvény 2. §
7 Walter B. Miller, i. m. 151. oldal.
8 Ismeretes, hogy hazánkban az 1950-es végén egy "titkos" minősítésű (párt)dokumentum, az 1960-as években egy "titkos" minősítésű kormányhatározat, majd egy nyilvános elnöki tanácsi határozat foglalta össze - ideológiai felhangokkal cifrázva - a jogalkalmazás [akkoriban a közönséges bűncselekmények körében már néhány rendkívüli időszaktól (háborús évek, 1950-1958) eltekintve sok évtizede követett] jogpolitikai elveit. Ez egy demokratikus jogállamban nem fordulhat elő.
9 A törvényjavaslat szűkebb történetét ld. Zinner Tibor (Kahler Frigyes, Koczka Éva, Pálvölgyi Ferenc és Tóth Béla közreműködésével összeállított) Megfogyva és megtörve - Évtizedek és tizedelések a jogászvilágban 1918-1962 c. könyvében, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Bp. 2005., a 352. és következő oldalakon.
10 Mikor én voltam joghallgató, az I. évfolyam tananyagába tartozott a "kötelezettséget előíró" és a "megengedő (permisszív)" jogszabályok közötti különbségtétel.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Bócz Endre ny. fővárosi főügyész, Budapest
Visszaugrás
