"A büntető eljárás célja évezredek óta, amióta és ahol a bünügyek elintézése jogilag rendezett eljárás alakjában történik, mindig és mindenütt kifejezetten és hangsulyozottan az igazság keresése és az igazságosság érvényesítése volt és ma is az. [...] Minél műveltebb valamely társadalom, annál általánosabb, annál tudatosabb és mélyebb a büntetés igazságossága és szükségessége felől való meggyőződés és ennek folyományaként a büntető eljárás céljának az igazság érvényesítésében, mint axiómában való felfogása."[4] Finkey napjainkban már feltehetően másképp fogalmazna. Az analógia lehetőségével élve: a mai érettségiző ifjúság nem érett, hanem koldusszegény. Elvégre a modern informatikának "hála" nem olvas. De miért is kellene elolvasnia Madáchtól Az ember tragédiáját, ha "a dolgok internete" megannyi gyorsított megoldást kínál. Kicsit ilyen a beismerésen alapuló, bírósági bizonyítást mellőző ítélet igazság-tartalma is.
Az anyagi igazság fogalmának hallatán a régebbi nemzedék még felkapja a fejét, hiszen az ismerős számára és dolgozott vele. Az újabb generációk viszont már inkább értetlenül állnak előtte, mivel a büntetőeljárás egyszerűsítése és gyorsítása a jogalkotás egyértelműen meghatározott céljává vált. Tudomásul kell vennünk tehát, hogy az ügyek egyre nagyobb százalékában meg kell elégednünk a perbeli igazsággal. Ettől azonban még igaz maradhat Finkey gondolatmenetének vezérfonala: "Az igazság, mint a büntető perjog legfőbb vezérelve, nekünk perjogászoknak sem jelent másat, mint azt, hogy a büntető eljárásban is ugy a biró, mint az eljárásra hivatott minden más tényező a logikai értelemben vett igazat köteles mindig szem előtt tartani. Nekünk, büntető perjogászoknak is az igazság a legmagasabb és az egyedüli értékmérő [...] A büntetőbírónak hivatalból mindig a való, a történetileg bizonyos tényállást kell megállapítania és erre épiteni ugy a felmentő, mint a marasztaló itéletet."[5]
Az igazság megállapításának vezérelve[6] nélkül a büntetőeljárás ma már el sem képzelhető. A hazai szakirodalomban mégis reneszánszát éli e követelmény, köszönhetően elsősorban a büntetőeljárás hatékonyságát és észszerű határidőn belüli lefolytatását elősegíteni kívánó jogalkotói törekvéseknek. Ez a folyamat növelni látszik az ellentmondást a büntetőeljárásban hirdetett vezérelv és a mindennapi jogalkalmazás között. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a modern vegyes büntetőeljárási rendszerek kivételeket teremtő igénye nem a hagyományos dogmatikai alapok megkerülésére, hanem sokkal inkább azok tovább gondolására jogosít fel bennünket.[7] Elvégre a kivétel itt is erősíti a szabályt, és a gyakorlat csakis az elméleten keresztül lehet tudományosan megalapozott gyakorlat.
A bevezetésben idézetteknek a megvalósítása viszont sokszor még a nem konszenzuális eljárásokban is az utópiák országához tartozik. Egy gyakorló büntetőbírónak több évtizedes ítélkezéssel a háta mögött kétségtelenül nehéz elfogadni az anyagi igazsághoz vezető út burkolata olyan meghatározó kockáinak elvetését, mint például a közvetlenség. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a hagyományos alapelvek nem minden tekintetben és nem minden esetben érvényesülnek manapság. A büntetőeljárás hagyományos alapelveinek tartalmát és alkalmazhatóságát a mai jogalkotói és jogalkalmazói viszonyok által meghatározott keretek figyelembevételével kell mérlegelnünk és aktualizálnunk.
Nyilvánvaló az is, hogy a "Fiat iustitia, et pereat munudus" ("Legyen igazságosság, még ha belepusztul is a világ") elvét ma már nem lehet tartani. Az anyagi és perbeli igazság ugyanakkor nem választható ketté teljes mértékben. Miként Király is utalt rá, az "[...] abszolút és relatív megkülönböztetését az igazságban az ismeretelmélet teszi meg. [...] Ha az igazságot abszolútnak vagy relatívnak nevezzük, ez nem annyira az igazságra, mint inkább az emberi ismeretekre és ezek tulajdonságára vonatkozó megállapítás."[8] Noha a tudományos tételek alkalmazásának beható hatása van az igazság megállapítására, a büntetőeljárás ettől még nem
- 218/219 -
válhat a "regressus ad infinitum" ("a végtelen igazságkutatás") fórumává. Egyrészt nem mehet el minden alkalmazott tétel igazságának a legvégső alapjaihoz, mert ez még a legidősebb szaktudományoknak sem sikerült mind a mai napig; másrészt nem válhat tudományos vitafórummá, ahol minden teória a tudomány szabadságának szellemében vitatható. A jognak erre tekintettel pontosan megvan arról a mondanivalója, hogy mit és mikor fogad el a büntetőeljárásban igaznak, elvégre az végső soron a társadalmi viszonyok védelmére hivatott.[9]
Ha a bíróság ebben a folyamatban igazságot állapít meg, az tényigazságot jelent abban az értelemben, ahogyan az empirikusan megállapított tények is igazak. A büntetőeljárási jog tudománya ennek ellenére különbséget tesz anyagi (objektív, materiális) és perbeli (szubjektív, alaki) igazság között, mert vizsgálja a bírói meggyőződés kétségtelenül meghatározó viszonyát ehhez a tényigazsághoz. S ahol a bíróságnak a felek tevékenységétől függetlenül is meg kell állapítania a valóságot, ott anyagi, míg ahol ezzel szemben a terhelt rendelkezési jogosultságának dominanciája köti a bíróságot, ott perbeli igazságról diskurál.[10]
Számunkra a jogerős ítélet igazságtartalma az irányadó. Perbeli igazság alatt pedig lényegében a bizonyítás nélkül meghozott ítélet valóságtartalmát kell elfogadnunk a büntetőeljárásban, elismerve, hogy néha a teljes bizonyítás lefolytatása után sem tudunk más eredményre jutni. A büntető igazságszolgáltatás - Farkassal egyetértve - akkor racionális, "ha az hasznos, hatékony és egyben legitim. Akkor hatékony, ha egyszerű, gyors, alapos, költségkímélő [...] Megvalósításának legmegfelelőbb eszköze az eljárás ésszerű határok közötti egyszerűsítése, gyorsítása."[11]
A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) Preambuluma bár hangsúlyozza az igazság megállapításának igényét[12], a büntetőeljárás "[...] egyszerűsítése és gyorsítása a kompromisszumok jegyében, az amerikai vádalku mintájára egyre több európai ország reformtörekvéseinek zászlajára került fel [...]"[13], mely folyamat alól a magyar jogalkotás sem képezhetett kivételt.
Számos érdemi, teljes körű bizonyítást lefolytató büntetőeljárásban látjuk, hogy a bíróság sokszor úgy fut hiába az anyagi igazság után, mint gyermek a szivárvány, vagy macska a fényfolt után. Bizonyára erre az empíriára támaszkodott Finkey is, amikor úgy fogalmazott, hogy "[...] a historikum teljesen hü megismerése, a bíró lelkébe vetitése esetében is a bünösség kérdésének és a büntetés mennyiségének mindenkit kielégitő és megnyugtató megoldása bizony a legnehezebb lélektani és erkölcsi értékelési feladatok közé tartozik."[14] Ennélfogva magától adódik a kérdés: vajon nem ugyanilyen nehéz lélektani folyamat a konszenzuális eljárásokban érdemi, tárgyalási bizonyítás nélkül megállapítani a tényállást és a bűnösséget? Másképpen kérdezve: elfogadhatjuk-e érdemi vizsgálódás nélkül a hozott anyagot? Amennyiben a válaszunk nemleges ezekre a kérdésekre, úgy az etikai hozzáállásunkkal bizony komoly baj lehet. Az érdemi nyereségünk viszont úgy tűnik feledteti mindezt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
