2022 első felében több tanulmány is napvilágot látott, melyek a bíró szerepét vizsgálták a büntetőeljárás során lefolytatott bizonyítási eljárásban. Jelen tanulmány a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény megváltozott normaszövegének elemzése mellett azt vizsgálja, hogy a hivatalbóliság elvének szűkítése vajon ténylegesen érvényesül-e a bírói gyakorlatban, és amennyiben a válasz nemleges, akkor ennek milyen okai lehetnek, mire vezethető az vissza. Kérdés, hogy az officialitás elve kapcsán felmerülhet-e a bíró elfogultsága, különös tekintettel az Alkotmánybíróság 20/2020. (VIII. 4.) AB határozatára. Végül: időszerű-e a hivatalbóli bizonyítás teljes kizárása a jövőben jogszabályváltozás útján?
In recent months, several studies have been published examining the role of the judge in the criminal proceedings and the evidentiary proceedings. In addition to analysing the amended text of Act XC of 2017 on Criminal Procedure, this study examines whether a narrower understanding of the principle of ex officio actually applies in judicial practice. If not, what are the reasons for this? May the bias of the judge arise in connection with the principle of ex officio, especially in light of the decision of the Constitutional Court No. 20/2020 (VIII. 4.) AB. Finally, is the time ripe to completely exclude ex officio proof in the future through a legislative amendment?
Tárgyszavak: bírói meggyőződés, büntetőeljárás, bizonyítás, officialitás
"A társadalmi teret üstökösként átívelő jog csóvaként magával és magában hordja önreflexióját: jogelmélet -> jogtudomány -> jogdogmatika -> joggyakorlat -> JOG. Ha értelmesen kívánunk beszélni a jogról mint normatömegről, akkor hozzá kell vennünk a joggyakorlatot is - azon esetek sorát, amelyek valamely szigorú norma alkalmazásának egy-egy példázatán keresztül pontosítják, korrigálják a normaszöveg értelmét. Ezt az értelmet a normatartalomra vonatkozó igazolt állítások - dogmák - készlete, rendszere - a jog dogmatikája - rögzíti a »később jövők« számára. Bár egy jogterület dogmatikája e területet tárgyaként definiáló (tételes) jogtudomány gerincét képezi, ez a tudomány - történeti, szociológiai, összehasonlító - módszerek alkalmazása miatt több is annál. S hogy több lehessen, túl kell lépnie a (jog)történetileg konkrét normatartalmon »a« jog általánosságának szintjére, ami már a jogelmélet terrénuma."[1]
Adódik a kérdés, hogy a jogalkotás mennyiben nélkülözheti a jogtudomány álláspontjának figyelembevételét. Elek Balázs szerint a dogmatika a joggyakorlat és a jogirodalom közös terméke, amelytől a jogalkotó sem függetlenítheti magát. Ez nem azt jelenti, hogy csak egyféle dogmatikai rendszer létezik, hiszen a jogirodalomban egyidejűleg egymástól eltérő dogmatikai struktúrákat is találhatunk, és az ítélkező bíró sem alkalmazhat valamely dogmatikai rendszert anélkül, hogy az azt közvetítő jogirodalmat ne ismerné.[2] A jogirodalom hatása lehet közvetlen, amikor a jogalkotás nyúl a szakirodalmi álláspontokhoz, de arra is láthatunk példát, hogy először a bírói gyakorlat veszi át a jogtudomány megoldásait vagy fogalmait és azok a joggyakorlat közvetítésével kerülnek "utólag" a pozitív jogba. A jogirodalom és a joggyakorlat közötti kapcsolat annál inkább fennáll, mivel a jogtudomány sosem lehet öncélú, annak végső célja minden esetben a társadalmi viszonyok szabályozásához, megértéséhez kapcsolódik.[3]
Tanulmányomban dogmatikai oldalról kívánom megvizsgálni a bíró szerepét a bizonyításban a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) tükrében. A hatályos jog idevágó normaszövegének elemzésén túl röviden kitekintek a már történeti előzménynek minősülő korábbi büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényre (a továbbiakban: régi Be.) is, hiszen azon keresztül vezetett az út - a jogalkotói szándék szerint - a mai, egyre inkább "szemlélődőnek" mondható bírói szerepfelfogáshoz a bizonyítás terén. Ennyiben vizsgálódásom összehasonlító jellegű, előrebocsátva, hogy bíróként a jelenlegi szabályozással tudok azonosulni.
Kérdés, hogy bár a Be.-ben az officialitás elve a normaszöveg szintjén szűkült, a jogalkalmazásban nem érvényesül-e mégis változatlanul a régi rutin, szemlélet, azaz a régi beidegződések nem élnek-e tovább, ami elvezethet a jogbiztonság kérdéséhez is. Ha a büntetőeljárási törvényünk eljutott arra a pontra, hogy újra kell születnie, akkor újra kell születnie vele a jogalkalmazásnak is.[4] Nem téveszthető szem elől az sem, hogy a jogegység biztosítása részben dogmatikai, részben a jog értelméből eredő szükségszerűség, az állami igazságszolgáltatás abszolút követelménye, amely nem esetleges, véletlenszerű, nem előzhetik meg más szempontok.[5] A funkciómegosztás el-
- 369/370 -
vének még következetesebb érvényesítése érdekében felmerülhet a jelenlegi szabályozás szigorítása is, ami elvezetne a hivatalbóli bizonyítás teljes kizárásához, ahol a bírót nem érhetné az a vád, hogy elfogult, mert ő "nyomoz" az ügyben, ő szerez be a vádlottakra terhelő bizonyítékot. Ez pedig a tiszta vádrendszer szerinti olyan eljárásrendet is jelenthetne, ahol a bíró azután, hogy passzívan végig követte a perben az eljárás szereplőinek tevékenységét, esetenként vitáját, végül arról döntene, hogy melyik szereplőnek sikerült a bizonyítás.
A büntetőeljárás célja a büntetőjogi felelősség kérdésében való döntés. A terhelt büntetőjogi felelősségéről a bíróság határoz, ami következik az alkotmányos szabályokból, valamint a Be.-ből is.[6] A büntető igazságszolgáltatás másra át nem ruházható, a bíró közreműködése, szorosan kapcsolódva a bírói függetlenséghez, az eljárásban az alapvető törvényes garancia;[7] az igazságszolgáltatás lényege a vádról szóló bírói döntés.[8]
A Be. az alapvető rendelkezések körében rögzíti az alapvető jogok védelmének általános kötelezettségét (2. §), illetve azt is, hogy a bíróság, az ügyészség, és a nyomozó hatóság köteles a terheltet mentő és a büntetőjogi felelősségét enyhítő körülményeket hivatalból figyelembe venni [(3. § (6) bekezdés)]. A funkciómegosztás következetesebb érvényesítésének eredményeként pedig hangsúlyosabban jelenik meg, hogy a vád bizonyítása nem a bíróság feladata, a vádért egyértelműen az ügyészség viseli a felelősséget. A Be. 5. §-a deklarálja az eljárási feladatok megoszlását, mely szerint a büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönül. A 6. § (1)-(2) bekezdése szerint a bíróság vád alapján ítélkezik, a vádról döntenie kell, a vádon túl nem terjeszkedhet.
A Be. 7. § (1) bekezdése értelmében a vád bizonyítására a vádló köteles, a 7. § (4) bekezdése szerint pedig a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére (az in dubio pro reo elve). A kétséget kizáró bizonyosság követelménye nem keverendő össze az anyagi igazság fogalmával. Kétséget kizáróan az a tény bizonyított, amit a bíró az általa egyenként és összességében szabadon értékelt bizonyítékok alapján kétséget kizáróan valósnak talál, nem pedig az, ami a soha el nem érhető objektív bizonyosság mércéjével mérve bizonyosan úgy volt. Így nem alkalmazható az in dubio pro reo elve - a gyakorlatban legtöbbször megjelenő, téves terhelti, sőt nem ritkán védői hivatkozásokkal szemben - a bizonyítékok hitelt érdemlőségére vonatkozó bírói mérlegelés támadására.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
