A büntetőeljárás egyik legfontosabb funkciója vitathatatlanul a bizonyítás lefolytatása és a tényállás megállapítása a terhelt felelősségének tisztázása céljából. Ennek kapcsán teszek észrevételeket cikkemben Fázsi Lászlónak a Jogtudományi Közlöny 2021/1. számában megjelent írására. Az általam kibontott fő kérdés a vitaindító cikkre reflektálva az, hogy miként oszlik meg e funkció gyakorlása az eljárás állami résztvevői között. Különösen aktuális a probléma, ha napjaink büntetőeljárási jogalkotási tendenciáit is figyelembe vesszük. Fázsi László problémafelvetésével kapcsolatban úgy gondolom, hogy az eljárásbeli szerepfelfogás kérdését nem lehet elválasztani az egyes eljárási szakaszok átrendeződésétől.[1] A cikknek azon alapgondolatával szállok vitába, amely szerint a büntetőeljárásbeli bizonyítás súlypontját a tárgyalási szakasz képezi.
Nehéz lenne kétségbe vonni a jogalkotó eljárás gyorsítására irányuló szándékának igazoltságát. Mindenképpen elengedhetetlen volt ugyanis az eljárások időtartamának mielőbbi csökkentése, mivel a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: régi Be.) nem volt képes megfelelni annak a társadalmi elvárásnak, hogy a büntetőeljárások ésszerű időn belül befejeződjenek.[2] A bekövetkezett struktúraváltásnak az lett az eredménye, hogy az ügyek elbírálásának gyakorlata jelentősen megváltozott, egyre nagyobb teret kaptak az eljárást gyorsító intézmények és ezek további terjedése is prognosztizálható. Mint ahogy már a legfőbb ügyész is kiemelte a 2019-es évről szóló beszámolójában, a vádemelések 73,3 százalékában eljárást gyorsító intézkedésekkel sikerült lezárni az ügyeket.[3] A későbbiekben lát-
- 289/290 -
hatjuk majd, hogy ez az arány az előző években elért, szintén jelentős változást és stabil emelkedést mutató arányokat is meghaladta.
Erre az átalakulásra tekintettel ma már nem tekinthető evidenciának, hogy a bírósági bizonyításra vonatkozó résznek kell lennie a bizonyításra vonatkozó szabályozás legkidolgozottabb oldalának. Természetesen nem lehet kétségbe vonni Fázsi László problémafelvetésének indokoltságát és szükségességét a bíróságon zajló bizonyítást és feladatmegosztást illetően. Arra próbálok rámutatni, hogy a bíróságon zajló bizonyítási cselekmények és az alapvetően az általános rendszerben lefolytatott eljárások kiszorulóban vannak és lassan, de biztosan átadják helyüket az opportunista szemléletet érvényesítő eszközöknek. Így szembe kell nézni azzal, hogy a bizonyítás, illetve a tényállás tisztázása során ugyanúgy merülhetnek fel hibák, sőt akár az Alaptörvénnyel való összeütközés kérdése is, de elsősorban a vádemelés előtt, továbbá a nyomozó hatóságok és az ügyészség munkája során. Az alábbiakban részletesen bemutatom, hogy a bizonyítási eljárás súlypontja olyan jelentős mértékben tolódott el, amely miatt sokkal inkább arra kell fókuszálni, hogy az egyes gyorsító eszközök kapcsán mely eljárási szereplők kerülnek dominánsnak mondható pozícióba, és milyen felelősség terheli őket a tényállás megállapításával kapcsolatban.
A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: új Be.) hatálybalépése kapcsán jelentős változások következtek be a bírósági szakaszt illetően. Az új Be. indoklása is az egyik legfontosabb szempontként jelölte meg az eljárások időtartamának javítását, s ennek egyik fő eszközeként az egyes külön eljárások - ahogyan az indoklás nevesíti: az egyezség, a bíróság elé állítás és a büntetővégzés - hatékonyabbá tételét jelöli meg. Jelentősen áttolódott ennek következményeként a tényállás tisztázásának feladata a nyomozati szakaszra, ezzel párhuzamosan pedig a bíróság előtti bizonyítási eljárás veszített jelentőségéből. Ebből pedig értelemszerűen következik, hogy a nyomozó hatóság és az ügyészség szerepe és nyomozati szakaszban folytatott munkája felértékelődik. Ennek alátámasztására érdemes áttekinteni az egyes statisztikai adatokat az eljárás megindulásától kezdve egészen a jogerős döntés megszületéséig. Először azt indokolt megvizsgálni, hogy a nyomozás elrendeléstől egészen a jogerős döntésig miként oszlanak meg az eljárási időtartamok (1. ábra).
1. ábra. A megvádolt személyekkel szemben lefolytatott büntetőeljárások szakaszainak átlagos időtartama (naptári napokban)
Forrás: Bűnözés és igazságszolgáltatás 2010-2019, Legfőbb Ügyészség
- 290/291 -
Jól látható a fenti ábrán is, hogy míg a vádemeléstől a jogerős döntésig tartó időtartam jelentősen csökkent, a nyomozati iratok ügyészségre érkezésig tartó idő jelentősen nőtt. Látható továbbá az ügyiratok ügyészségre érkezése és a vádemelés között eltelt idő lassú növekedése, azonban a másik két szakaszhoz képest a változás igen csekélynek mondható.
De mi is történik az eljárás megindítása után, ami miatt a súlypont eltolódásáról beszélhetünk? Mint ahogyan még az új Be. hatálybalépése előtt Pápai-Tarr Ágnes írta: "A hatékony büntetőeljárás már ma is elképzelhetetlen az eljárás gyorsítására szolgáló technikák nélkül."[4] Az új Be. is kifejezett célként jelölte meg ezek súlyának növelését, elsősorban az eljárások gyorsítása céljából.
A terheltek jelentős részénél került megszüntetésre a büntetőeljárás, az eredményesen eltelt feltételes ügyészi felfüggesztés (7472 személy) vagy sikeres közvetítői eljárás lefolytatása miatt (2483 személy). A feltételes ügyészi felfüggesztések kapcsán meg kell jegyezni, hogy a statisztikai adatok alapján joggal feltételezhető, hogy az alkalmazási kör még tovább bővíthető a jelenlegi szabályozási keretek adta lehetőségek mellett is. Az egyes megyei főügyészségek irányítása alátartozó, járási szintű ügyészségek által felfüggesztett ügyek száma ugyanis jelentős szórást mutat. Ez arra enged következtetni, hogy a felfüggesztések számára az is hatást gyakorol, hogy az egyes ügyészségek mennyire ragaszkodnak mereven a legalitás eszméjéhez.[5] Ha ilyen opportunista intézmények alkalmazására nem kerül sor, akkor még szembetűnőbb az említett eltolódás mértéke, mivel a külön eljárások dominanciája egyre növekszik. A bíróság elé állítások száma ugyan kissé csökkent az új Be. által bevezetett változtatások óta, de a büntetővégzések számának drasztikus emelkedése erőteljesen kompenzálta ezt a folyamatot.
E két külön eljárás kapcsán fontos megemlíteni a rendszerváltás utáni demokratikus alkotmányos berendezkedés története során először bevezetett veszélyhelyzet hozott módosításokat. Amíg a bíróság elé állítások esetében a határidők módosítására került sor csupán, a büntetővégzések alkalmazási köre igen jelentősen ki is bővült, mivel már a két és nyolc év közötti szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények esetén is szóba jöhet. Olyannyira felértékelődött a büntetővégzés súlya a világjárvány alatt, hogy bizonyos időszakokban az ügyek több mint kétharmadát bírálták el így. A Heves megyei ügyészségek az új Be. módosításáról is rendelkező 74/2020. (III. 31.) kormányrendelet (a továbbiakban: Rendelet) hatálybalépéstől számított egy hónapon belül csaknem az esetek nyolcvan százalékban tettek indítványt büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárás lefolytatására.[6] Igaz ugyan, hogy a bevezetésre a veszélyhelyzet alatt került sor, az Alaptörvény a büntetőeljáráshoz kapcsolódó alapjogok közül többet a különleges jogrend alatt is az igen kevés és fontos, korlátozhatatlan alapjog közé sorol.[7] Nem eshet így korlátozás alá az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog, a ne bis in idem, továbbá a nullum crimen sine lege elve. Elvi akadálya tehát nincs annak, hogy a járványhelyzet elmúlta után is fennmaradjon a kiterjesztett alkalmazási kör annak ellenére, hogy a személyes megjelenésre újból lehetőség lesz a bíróságokon. De ekkor felmerül a kérdés: ha a büntetővégzés alkalmazás körének kiterjesztése nem sért garanciális jogokat, akkor miért nem így került a Be.-ben eredetileg is szabályozásra?
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
