Az állami büntetőhatalom korlátozása és értelmes behatárolása ellen ható tendenciák körében elsőként a büntetőjog ultima ratio jellegével összefüggő kérdéseket kell érinteni/taglalni. Az e téren használatos szakkifejezések (a büntetőjog akcesszórius, fragmentáris, szekunder természete, szubszidiaritása, in dubio pro libertate elv, ultima ratio jellege) közös vonása, hogy valamennyi a büntetőjog, az állami büntető hatalom behatárolására irányuló princípium. Közülük az első három lényegében azonos, illetve igen hasonló tartalmat takar, vagyis azt, hogy a büntetőjog a jogi tárgyak csak egy részét és azokat sem teljes mértékben védelmezi, hanem csupán meghatározott cselekményekkel és támadási formákkal szemben. E töredékes büntetőjogi jogtárgyvédelem akcesszórius, fragmentáris, szekunder fogalmai közül a német szakirodalom az utóbbi időszakban jobbára a fragmentáris kifejezést használja és részesíti előnyben. Sőt, Hefendehl szerint a "fragmentaritás" egyenesen alkotmányos alapelv.[1] A büntetőjog akcesszórius jellege szakkifejezés más - elsősorban polgári jogi, orvosi jogi - jogterületekhez fűződő viszonnyal összefüggésben fordul elő az újabb német szakirodalomban. Ugyanakkor a büntetőjog szekunder jellege fogalom nem kap széleskörű elfogadást a németeknél, és ma már szinte jogtörténeti kategóriának tekinthető.
A nem túl bőséges és nem átfogó ezirányú magyar szakirodalom viszont ezt a három kifejezést nem alkalmazza. Jelen sorok írója sem feltétlenül javasolja e fogalmak használatát annak ellenére sem, hogy ezek a jogállami büntetőjog természetét jól fejezik ki és érzékeltetik. A büntetőjog fragmentáris jellegére utalás ugyanakkor nem egészen egyértelmű,[2] továbbá nem tűnik a hazai törvényhozó számára nagyon értelmes és megszívlelendő irányvonalnak, valamint az "alkotmányossága" nem önállóan, csak közvetve, legfeljebb az arányosságon keresztül jöhetne szóba.
- 78/79 -
A szubszidiaritásra vonatkozó német felfogások szintén szerteágazóak, mondhatni diffúz képet mutatnak. Kis túlzással állítható, hogy valamennyi ezzel foglalkozó szerző más-más álláspontot képvisel, főként az ultima ratio elvhez való viszonyt illetően. A német szerzők többsége nem tulajdonít önálló/független normatív funkciót ennek az elvnek, de többnyire az arányossági princípiumhoz kapcsolja.
Hazai szakirodalmunkban a szubszidiaritás elve ugyancsak nem tekinthető általánosan elfogadottnak és szélesebb körben használatnak: több szerző vagy nem is szerepelteti az elvek sorában, vagy lényegében azonosnak, illetve kiegészítőnek értékeli az ultima ratio elvvel. Ezen írás szerzője sem tekinti problémamentesnek és egyértelműnek a szubszidiaritás elvét. Az általános jellegűként értelmezett elv azt a kívánalmat juttatja kifejezésre, hogy a jogi normákat, illetve döntéseket a lehető legalacsonyabb szinten hozzák meg, annak érdekében, hogy a hatalom minél közelebb maradjon azokhoz, akik felett a hatalmat gyakorolja. Másfelől a szubszidiaritás büntetőjogi kategóriaként sem értelmezhető egyértelműen, mivel ez a fogalom/kifejezés nem csupán az ultima ratio jelleggel összefüggésbe hozható elvre vonatkozik, hanem a bűncselekményi egység és többség (halmazat) tana is használja, azonban más tartalommal. Továbbá a büntetőjogi szubszidiaritás elve önálló, közvetlen normatív funkcióval honi viszonyaink közepette nem rendelkezik.
Kiemelendő Karsai nézete, aki szerint a "szubszidiaritási alapelv szoros összefüggésben van a büntetőjogi ultima ratio elvvel, mivel ez utóbbi a szubszidiaritás elvének kiegészítését adja".[3] E sorok írója korábbi általános részi tankönyveiben írt a büntetőjog szubszidiaritásáról és ultima ratio jellegéről, azonban a két elv egymáshoz való viszonyának közelebbi pontosítása nélkül. Ehelyütt és ez alkalommal arra a megállapításra jut, hogy az e tanulmányban érintett büntetőjog-behatároló fogalmak/ elvek, így a szubszidiaritás és az ultima ratio elv is egy közös pontba haladnak az arányossági princípium alakjában, amellyel természetesen nem teljesen azonos(ak).
A szerző szerint is a jogállamiság princípiumából levezethető alkotmányos rangúnak tekinthető (honi) arányosság elve értelmében egy magatartást büntetőjogilag büntetést érdemlőként csak akkor szabad kezelni, ha a büntetőjogi eszközök alkalmazása egyaránt alkalmas, szükséges és szűkebb értelemben arányos/proporcionális.[4] Vagyis komoly és jelentős alkotmányjogi korlát a büntető törvények megalkotásánál a szűkebb értelmű arányosság/proporcionalitás és különösen a szükségesség követelménye.
Az ultima ratio elv továbbá nem tisztán formálisan értendő, hanem olyan materiális elv, amely szerint a büntetőjog a leginkább beavatkozás-intenzív állami eszköztárat jelenti és ezen állami beavatkozás mértékét határozza meg. Eszerint tehát az arányosság princípiumán belül az ultima ratio elv a szubszidiaritás kiegészítéseként szolgál(hat) a korlátaira hivatkozás figyelembevételével.
- 79/80 -
Az ultima ratio elv sajátos, eddigiekben nem taglalt korlátjaként is értelmezhető a következő jogi szituáció. Az azonos, illetve hasonló jellegű jogtárgy-sértés esetén a különböző jogterületeken (például polgári jog - büntetőjog) párhuzamos felelősségi formák úgy is létezhetnek, hogy az enyhébbnek minősíthető jogterület (itt polgári jog) nem lép háttérbe a súlyosabbnak értékelhető jogág (büntetőjog) mögött. Erre példát szolgáltathat a rágalmazás, amelynek polgári jogi, személyiségi jogi, illetve a Btk. szerinti büntetőjogi értékelése egyaránt és egymás mellett is megvalósulhat.[5]
Az ultima ratio elv a tradicionális büntetőjogi garancia-háztartás (látszólag) biztos állományához számítódik. A valóság természetesen másként fest. Már hosszú évekkel ezelőtt - többek között - Naucke kritizálta, hogy a büntetőjog prima, talán akár sola ratiová változhat. Szerinte a büntetőterületen működő jogászoknak azzal kell számolniuk, hogy a büntetés ultima ratioként két szélsőség között ingázik. Az egyik szélsőség: az ultima ratio szabályszerűséggé válik, sola ratiová. A másik szélsőség szerint az ultima rationak csak teoretikus jelentősége van, mivel a szociális segítség a funkcióját fölöslegessé teszi. Az a hely/pont, amelyen a büntetés (és ezzel a büntetőjogász) e szélsőségek között áll, az az általános politikai és gazdasági fejlődés és fejlettség függvénye és mellékterméke.[7]
Fontos az a megállapítás, hogy az "azonos vagy egymással összemérhető jogviszonyok azonos jogtárgyat (vagy jogtárgy-családot) rejtenek, s így nyerhet igazi értelmet az ultima ratio elvre, mint a legvégső eszköz elvére való hivatkozás". Továbbá "az egymással össze nem mérhető jogsértések vagy egymással nem rokon jogtárgyak sértése esetén" a végső eszköz érve nem érvényesülhet.[8]
Megállapítható részéről az is, hogy a legtöbb esetben nem fokozható a támadás, és így nincs olyan jogsértés, ami büntetőjogon kívüli lenne a magyar jogrendben, így az ilyen cselekmények tekintetében az ultima ratio elv nem értelmezhető. Emiatt szerinte javasolható az erre az elvre való általános hivatkozás korlátozása.[9]
A büntetőjog tényleges hatóköre azonban az utóbbi évtizedekben a társadalom-etikailag releváns területeken túlra is visszavonhatatlanul kiterjedt. Vagyis a büntetőjog nem korlátozódik az emberi alapjogok és a társadalom fennállása és működése szá-
- 80/81 -
mára nélkülözhetetlen elementáris jogi tárgyak védelmére.[10] Ennek következtében a büntetőjogi normák elburjánzása és inflálódása figyelhető meg. Az állam a büntetőjogi büntetést közismerten nem csupán ultima ratioként alkalmazza, hanem mind gyakrabban pusztán szimbolikus irányító eszközként a különböző jellegű társadalmi konfliktus- és válságjelenségek remélt legyőzése érdekében.[11] E tekintetben az "ötletelő" és részben diffúz, koherens kriminálpolitikai koncepció nélküli rendpolitikai igények dominálnak. Jelenleg a büntetőjognak szinte tetszés szerinti alkalmazása valósul meg tetszés szerinti célok érdekében.[12]
A büntetőjog expanziója, a növekvő punitivitás[13] korszakában az a benyomásunk támadhat, hogy az ultima ratio elvre hivatkozás nem több mint belső meggyőződésünkké nem vált, csaknem üres tartalmú jelszó hangoztatása. A modern büntető törvényhozás ezzel az elvvel lényegében szakított, a büntetőjog nem csak mint ultima, hanem gyakran mint prima és nem ritkán mint sola ratio érvényesül.[14]
Az új hatályos Btk. a fiatalkorúak fogalmát az 1978. évi Btk.-tól eltérően határozza meg. Eszerint fiatalkorú az a személy, aki a bűncselekmény elkövetésekor a 12. életévét betöltötte, de a 18. életévét még nem. E törvényi rendelkezéshez kapcsolódó indokolás arra a téves megállapításra és következtetésre alapoz, hogy a "fiatalkor szabályozása alapvetően a gyermekkor szabályozására épül". A büntetőjogi felelősségi szabályozás nem épülhet a büntetőjogi felelősség, így a büntethetőséghez szükséges megfelelő életkor hiányára, vagyis a gyermekkorra. Külön a fiatalkorúakra vonatkozó szabályozást - helyesen - a felnőttekre irányadó általános büntetőjogi rendelkezésekhez kell viszonyítani. Vagyis az új Btk.-ban is írt szabályokat a fiatalkorúakkal szemben akként kell alkalmazni, hogy elsőként a XI. fejezetben fog-
- 81/82 -
lalt speciális előírásokat kell megvizsgálni és figyelembe venni (lex specialis derogat legi generali). A Btk. egyéb - felnőttekre vonatkozó - rendelkezései az irányadóak, ha a XI. fejezetben eltérő rendelkezés nincs. Az új Btk. 105. § (2) bekezdés szerint: "E törvény rendelkezéseit a fiatalkorúakra a jelen fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni." Büntetőjogunk tehát a "fiatalkorú" fogalmát a felnőttkorúakkal szembeni megkülönböztetésként használja.
Ezek alapján a "fiatalkorú" meghatározása az új Btk. 105. § (1) bekezdés értelmében olyan speciális leszállított büntethetőségi szabály, amely általános jelleggel irányadó valamennyi bűncselekmény tekintetében. Ezzel ellentétben áll és nincs összhangban az új Btk. 16. §-ában megfogalmazott rendelkezés, amely szerint az alsó büntethetőségi korhatár főszabályként a 14. életév betöltése, míg kivételesen az ehelyütt megjelölt bűncselekmények elkövetése esetében a 12. életév betöltése.[15] Az új Btk. 105. § (1) bekezdés helyesen így hangozhatna: Fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat nem. Fiatalkorú az is, aki e törvény 16. §-ában meghatározott bűncselekmények elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadikat nem.
A gyermekkor felső és a fiatalkor alsó korhatárát az új Btk. tehát ellentmondásosan, nem egyértelműen és nem világosan értelmezhető módon a 14., illetve 12. életévben határozta meg. A fiatalkor felső határa pedig a tizennyolcadik életév marad(t). Kónya István álláspontja szerint:
"a jogalkotó nem a fiatalkorú fogalmát (105. §) kívánta újraalkotni, hanem a gyermekkor mint büntethetőséget kizáró ok érvényesülési köre alól akart kivételt tenni annyiban, hogy a már említett törvényi vélelmet - szűk körben - megdönthetővé tette. Ezért tartom aggályosnak a 105. § (1) bek. adott meghatározást. A kifejtettekből ugyanis nem következik az, hogy a kodifikáció a fiatalkorú életkori határát kívánta generálisan két évvel leszállítani. Megítélésem szerint nem oszlatja el a félreértést az utóbbi törvényhez fűzött indokolás sem."[16]
A 4. BK vélemény[17] - a Btk. 105. § és 106. §-hoz kapcsolódóan - úgy fogalmaz, hogy
"A fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések összességét tekintve főszabály szerint fiatalkorú az a személy, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét már betöltötte (tizennegyedik születésnapot követő nap), míg kivételes esetekben (lásd Btk. 16. §), aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét már betöltötte."
- 82/83 -
Ez az értelmező megállapítás a fiatalkorúakra, a fiatalkorú fogalmára vonatkozó büntető rendelkezéseknek (Btk. 105. §) nem felel meg az előzőekben kifejtettek értelmében. Ez az ellentmondás sem az ez idő szerinti törvényi szabályozás, sem a jogalkalmazás szintjén megnyugtatóan és egyértelműen nem feloldható.[18] Így a jelenleg hatályos szabályozás az Alaptörvény Alapvetés B) cikkének (1) bekezdésében foglalt jogállamiság eszméjéből következő jogbiztonság, a normavilágosság alkotmányos követelményének nem felel meg.
A hatályos Btk. 16. §-a szerint "Nem büntethető, aki a büntetendő cselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be, kivéve" öt bűncselekmény elkövetőjét, "ha a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, és az elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással". Vagyis a büntethetőség kiterjesztése az emberölés, az erős felindulásban elkövetett emberölés, a rablás bűncselekménye esetén az alap- és minősített tényállásra is vonatkozik, míg további két erőszakos deliktum, a testi sértés és a kifosztás tekintetében csak egyes minősített esetekre. Az így önkényesen kiragadott öt bűncselekmény 12-14. év közötti elkövetőjének az elkövetéskor rendelkezni kell a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.
A 12. illetve 14. év alatti életkor nem a beszámítási képesség hiányát jelenti. A törvény korábban és most is nem így szabályozta/szabályozza a gyermekkort, hanem büntethetőséget kizáró olyan okként, amely szerint a jogalkotó állást foglal azt illetően, hogy melyik az az életkor, amelytől kezdve a büntetőjogi felelősségre vonás céljait a büntetőjogi elbírálás már megfelelően szolgálhatja, illetve ameddig célszerűbb szükség esetén államigazgatási/közigazgatási úton intézkedést alkalmazni. Az új Btk. is tehát valójában nem a beszámítási képesség meglétét vagy hiányát vélelmezi. A beszámítási képességhez szükséges felismerési, értékelési képesség a felnövekvő gyerekeknél is kialakulhat, vagyis a gyermekeket nem lehet általános jelleggel beszámíthatatlannak tekinteni, illetve annak vélelmezni. Az egyes országok (büntető)jogi szabályozásában is a gyermekkor felső határa és a büntetőjogi felelősség alsó határa eltérően alakul. Így például az angoloknál vagy a svájciaknál 10 éves, míg a franciáknál 15 éves kortól kezdődik/kezdődhet a büntetőjogi felelősségre vonhatóság. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyik országban csak a 10 év alattiak, míg más országokban a 14-15. év betöltése előtti gyermekek lennének beszámíthatatlanok, még vélelmezés szintjén sem. (A gyermek nem 'hülye', csak kicsi, illetve kisebb!)[19]
- 83/84 -
A bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges "belátás" nem beszámítási képességet jelentő kategória és a kettő nem azonosítható.[20] Egyébként a jogalkotó beszámítási és nem belátási képességről rendelkezett volna. A belátási képességnek a jogtörténeti előzményből ismert értelmi, erkölcsi fejlettség felelhet meg.[21] A büntethetőnek ítélt személyek belátási képességének eldöntése bírói és nem szakértői feladat.[22]
Joggal tehető fel a kérdés, hogy a belátási képesség hiánya esetén mi lehet a büntethetőség kizárásának törvényben szabályozott, pontos és megfelelő jogcíme? A kérdésre az a válasz adható, hogy ilyen szabályozott, pontos kizáró jogcím nem található a Btk.-ban. A felvetődő szabályozott okok valamelyikébe (kóros elmeállapot, vagy gyermekkor, avagy büntethetőséget kizáró egyéb ok), ugyanis a belátási képesség hiánya nem illeszthető bele. Vagyis a Btk. IV. fejezetében a büntethetőséget kizáró okok köre törvénymódosításra, pontosabban kiegészítésre szorul, így a "belátási képesség hiánya" vagy a "belátási képességet kizáró ok" használata lehetne a megoldás. Továbbá a belátási képességgel nem rendelkező tizennégy év alatti személlyel kapcsolatos eljárási kérdések is tisztázatlanok.[23]
Tóth Mihály álláspontja szerint a gyermekkor helyett a "belátási képességet kizáró életkor" miatt nem tartoznának büntetőjogi felelősséggel a 14 év alattiak.[24] Ez az álláspont és javaslat azzal a széles körben, főként gyakorlati vonalon elterjedt - tévesnek minősíthető - véleménnyel függ össze, amely a gyermekkort beszámítási képességet kizáró oknak, "megdönthetetlen törvényi vélelemnek" tekinti és a beszámítási képességet azonosítja a belátási képességgel. Előfordul azonban a gyakorlatban olyan vélemény is, amely szerint "annak eldöntése, hogy milyen kor betöltését követően lehessen felelősségre vonni a bűncselekmény törvényi tényállását megvalósító személyt, valójában jogpolitikai kérdés".[25]
A büntetőjogban kirajzolódó új tendenciák körében az érintett témakör a büntetendőség/büntethetőség kiterjesztésének (németül: Vorverlagerung) kérdése, amely alatt a jogalkotó azon eljárását lehet érteni, amikor a "klasszikus" bűncselekmények elkövetésének "virtuális idősíkján előbbre helyezi/kiterjeszti a büntetendőséget". Megkülönböztetendő a büntetendőség tágabb (horizontális és vertikális síkon egy-
- 84/85 -
aránt történő) és szűkebb (vagy csak horizontális vagy kizárólag vertikális) értelemben felfogható kiterjesztése.[26]
Hazai jogunkból is hozható példa a büntetendőségnek szűkebb értelmű, tisztán horizontális kiterjesztésére. Erről valamely bűncselekmény olyan korábbi (tipikusan valódi előkészületi, vagy legalábbis előkészületi jellegű) stádiumának pönalizálása esetén beszélhetünk, amely a korábbiakban nem esett büntetőjogi fenyegetettség alá. Az azelőtt büntetlen előkészületi magatartás kriminalizálására például szolgálhat napjainkban a testi sértés Btk. 164. § (3) és (6) bekezdés szerinti alakzatainak vagy a rablásnak [Btk. 365. § (5) bekezdés] a büntetendő előkészülete. Sajátos előkészületi jellegű (ám célzat nélkül is diszpozíciószerű) "előcselekményt" nyilvánított büntetendővé a jogalkotó a szexuális erőszak Btk. 197. § (5) bekezdése szerinti változatánál. A szűkebb értelmű, vertikális kiterjesztésre pedig példa lehet a Btk.-nak a 2013. évi CCXLV. tv. 75. § (2) bekezdésével, 2014. január 1-jétől módosult 250. § (4) bekezdése, amely alapján a radioaktív anyaggal visszaélés nemcsak a bűncselekmény előállít, tárol, elhelyez, szállít [Btk. 250. § (1) bekezdés a) pont] fordulatai kapcsán valósulhat meg gondatlanságból, hanem a megszerez, birtokol, kezel, forgalomba hoz stb. [Btk. 250. § (1) bekezdés b) pont] változatok viszonylatában is.
A büntetendőséget megalapozó kiterjesztés tényállás-értelmezéssel és új tényállás-alkotással is megvalósulhat. Előbbire példaként említhető a Btk. 373. § (7) bekezdésében foglalt értelmező rendelkezés, amely a kár büntetőjogi fogalmát [Btk. 459. § (1) bekezdés 16. pont] kizárólag a csalás tényállása kapcsán terjeszti ki annak az érdekében, hogy az igénybe vett szolgáltatás meg nem fizetett ellenértékét is kárként lehessen értékelni.[27] Új tényállás-alkotással valósult meg a büntetendőség kiterjesztése/előbbre hozatala a gépjármű kilométer-számláló műszer által jelzett értéke meghamisítása (Btk. 348. §) esetében, amely lényegében a csalás (vagy az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás) sui generis előkészületi jellegű, speciális alakzata.[28]
Mind határozottabban testet öltő veszélynek tekinthető a hagyományos dogmatika eróziója, s a szimbolikus, pusztán demonstratív, kirakat-célokat szolgáló büntetőjog térnyerése.[29]
Ezt közel három évtizeddel ezelőtt Hassemer német professzor úgy fogalmazta meg, hogy a büntető normák és a büntetéssel fenyegetések komoly kétségek mellett csak úgy kaphatnak értelmet, hogy a büntetőjogi rendszer a jelenlétét és a reakciókészségét dokumentálja, ezáltal pedig csupán a hatékonyság és a társadalomvé-
- 85/86 -
delem látszatát közvetíti, és ezáltal a nyilvánosságot becsapja. Így a büntetőjog a feladatát már nem tudja teljesíteni, mert nem szavahihető.[30] A büntetőjog e szimbolikus funkcióját a legújabb hazai szakirodalomban Gönczöl Katalin a büntető populizmussal hozza összefüggésbe. Szerinte büntető populizmusról akkor beszélhetünk,
"ha az uralkodó politikai elit a közvélemény nyomására hivatkozva a bonyolult társadalmi jelenségekre [...] folyamatosan leegyszerűsítő, látványos és gyors sikereket ígérő módon reagál. Ez az elit a súlyos társadalmi konfliktusok enyhítésének érdemi kezelése helyett hatalomtechnikai megoldásként, szavazatszerzési célból nyúl a társadalmi kontroll kiterjesztéséhez".[31]
Véleményem szerint a szimbolikus büntetőjog és a büntető populizmus közé nem feltétlenül tehető egyenlőségjel, nem tekinthetők teljesen azonosnak. Azonban a két fogalom/jelenség viszonyában nagyon szoros az összefüggés: a szimbolikus büntetőjog szolgáltat(hat)ja a formai keretet, a büntető populizmus pedig a formai kereten belül a tartalmi magyarázatot ad(hat)ja az érdemi problémakezelés elmaradására vonatkozóan.
Másként kifejezve, lényegében ugyanazon társadalmi jelenség kétirányú, azaz más nézőpontból történő megközelítéséről van szó. A büntető populizmus a társadalmi reakciók, a társadalmi problémák oldaláról közelít, míg a szimbolikus büntetőjog a populizmus ezen ontológiai jelenségét kívánja büntetőjogi rendszerbe illeszteni, azaz normatíve leképezni, az ontológiai/kriminológiai tartalom indokát legitimmé, akceptálhatóvá tenni.
Az ontológiai és a normatív oldal kölcsönhatásban lévő együttesének célja pedig elsősorban a társadalom, a közvélemény biztonságérzetének megnyugtatása, a közhatalom működőképessége legalábbis látszatának a dokumentálása és fenntartása.
A magyar szakirodalomban kevéssé ismert témakör az ellenség-büntetőjog kérdése. A szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni hatékony küzdelem elméleti megalapozását és büntetőjogi körülbástyázását célul kitűző teória szerint a büntetőjogon belül különbséget kell(ene) tenni egyrészt polgár-, másrészt ellenség-büntetőjog között. Míg a polgár-büntetőjog esetében az elkövető a büntetőeljárás alanya, akit garanciális rendelkezések védenek, addig az ellenség-büntetőjogban a vádlott olyan potenciális veszélyforrás, akit mint az eljárás puszta tárgyát jogok nem illetik meg, és akivel szemben - a társadalmi biztonság érdekében - akár elkövetett cselekmény hiányában is, prognózisok alapján is fel lehet és fel kell lépni.[32]
- 86/87 -
Értékelésem szerint a polgár- és ellenség-büntetőjog közötti különbségtétel visszatérő kísérő jelensége a büntetőjognak, továbbá "a büntetőjog alapelvei meginogni látszanak, és fennáll az a veszélyes lehetőség, hogy a jogállam helyébe a biztonsági állam és biztonsági büntetőjog lép".[33] Az ellenség-büntetőjogról alkotott végső véleményem egyértelműen elutasító:
"meghatározott személycsoportok - akár terroristák vagy más veszélyes bűntettesek - személyi státuszának tagadása számos centrális jelentőségű alkotmányos elvbe ütközne, így a jogállamiság elvébe, az emberi méltóság követelményébe, a tettfelelősség elvébe, a bűnösségi elvbe, az ártatlanság vélelmébe, a törvény előtti egyenlőség követelményébe. Ehhez még nagy visszaélési veszély is társulna. Hiszen hogy ki az ellenség, azt a mindenkori törvényhozó hatalom definiálná."[34]
Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban két előzetes, elvi jelentőségűnek is tekinthető megjegyzést tennék. Az egyik: a korábbi és az új Btk. indokolása és több jogirodalmi vélemény is az életfogytig tartó szabadságvesztést határozatlan tartamúnak nevezte és nevezi. Ez a büntetési forma kétségtelenül tartalmaz ugyan határozatlansági mozzanatot, mégsem minősíthető valódi értelemben vett határozatlan tartamú szabadságvesztésnek, még a tényleges változat sem, és a szankciórendszerünkben sem ezt a funkciót tölti be.
Az életfogytig tartó szabadságvesztés "különlegességét, sajátosságát" nem a határozatlansági vetülete jelenti, hanem az a körülmény, hogy akár az elítélt élete végéig is tarthat. A valódi határozatlan büntetés egyébként nincs összhangban a pontos törvényi meghatározottság, azaz a nulla poena sine lege certa alkotmányos jogállami követelménnyel.
A másik megjegyzés az életfogytig tartó szabadságvesztés értelmezésével függ össze. Hosszú időn át az az értelmezés vált széles körben elfogadottá, amely szerint a szó szerinti elnevezéstől eltérően ez a büntetési forma "főszabályként" nem jelent az elítélt élete végéig tartó fogva tartást, hanem a törvényben meghatározott büntetési időtartam letöltését követően lehetőség adódhat az elítélt feltételes szabadon bocsátására. Az utóbbi időszakban azonban változóban van az előbbi interpretáció: az életfogytig tartó szabadságvesztés - ez újabb értelmezés szerint - az elítélt élete végéig tart(hat), és ennek megfelelően kizárható az elítélt korábbi szabadulásának a lehetősége. Ez persze összefügg azzal, hogy válságos, létbizonytalansággal járó időszakban általában lecsökken az emberi jogok tisztelete.[35]
- 87/88 -
A strasbourgi bíróság ítéletei közül e témakörhöz kapcsolódóan precedensnek minősíthető a 2008-ban a Kafkaris Ciprus elleni ügyben hozott ítélet, amely rögzíti, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában nem ellentétes az Egyezmény 3. cikkével (a kínzás, az embertelen, megalázó büntetés vagy bánásmód tilalmával). Ugyanakkor a szabadulás reményének kizárása, így a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének hiánya, vagyis a "nem mérsékelhető tartamú" életfogytig tartó szabadságvesztés megalapozhatja a 3. cikk megsértését. A tartam "mérsékelhetőségének" megítélésénél lényegi szempont az, hogy az elítéltnek van-e lehetősége a szabadulásra (felülvizsgálat, átváltoztatás, büntetéselengedés, enyhítés, befejezés vagy feltételes szabadságra bocsátás útján).
Ez tükröződik a strasbourgi bíróság újabb ítélkezési gyakorlatában is. E szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés, akár a tényleges életfogytiglani büntetés -önmagában - nem sérti az Európai Emberjogi Egyezmény 3. cikkét, vagy bármely idevonható egyezményi rendelkezést. Mindazonáltal az olyan életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása, amely nem enyhíthető, így megfosztja az elítéltet a szabadlábra helyezés bármely lehetőségétől, felvetheti az Egyezmény 3. cikkének megsértését. Vagyis "de jure" és "de facto" egyaránt kell, hogy létezzen az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadulásnak tényleges lehetősége és gyakorlata is.[36]
A Vinter és társai Egyesült Királyság elleni ügyben a strasbourgi bíróság többségi határozatában a panaszosokkal szemben kiszabott tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést az elkövetett emberölések súlyosságára figyelemmel nem találta durván aránytalannak. Továbbá a szabadságvesztés fenntartásának legitim pönológiai indoka van, azaz a folyamatos büntetés a megtorlást és az elrettentést szolgálja, így az Egyezmény nem sérült. A kisebbségben maradt bírák véleménye szerint azonban, az Egyezmény 3. cikkének sérelme nemcsak akkor vethető fel, ha az elítéltet az indokoltnál hosszabb ideig fosztanak meg a szabadságától, hanem akkor is, ha a szabadulási reményektől fosztják meg őt. Ezért szükség van egy "megfelelő felülvizsgálati mechanizmus" rendszerbe iktatására.[37]
A Vinter és társai Egyesült Királyság elleni ügye - a kérelmezők indítványára fellebbezés alapján - az Emberi Jogok Európai Bírósága Nagykamarája elé került,
- 88/89 -
amely 2013. július 9-én hirdette ki ítéletét.[38] Ehhez a 17 bíró által hozott ítélethez mindössze egy bíró csatolt különvéleményt. A bíróság ismételten leszögezte, hogy a súlyos büntetések, így az elítélt élete végéig tartó szabadságelvonás sem sérti az Egyezmény 3. cikkét, ha az elítéltnek megvan a joga arra, hogy szabadulásának feltételeit és lehetőségeit a hazai jog alapján érdemben megfontolják, és az elítélést minimálisan 25 év után felülvizsgálják. Az ítélet 120. pontja értelmében is az összehasonlító és a nemzetközi jogi anyagok világosan támogatják azt, miszerint jelen kell lennie egy olyan meghatározott mechanizmusnak, amely biztosíték arra, hogy legalább huszonöt esztendő elteltével sor kerüljön felülvizsgálatra, majd ugyanígy további időszaki felülvizsgálatokra.
A felülvizsgálat lehetőségének teljes kizárása azonban (de jure), illetve a gyakorlatban nem élő kegyelmi rendelkezésekre korlátozása (de facto) sérti az Egyezmény 3. cikkét.[39] Amennyiben tehát legkésőbb az elítéléstől eltelt 25. év után ilyen felülvizsgálat nem biztosított, úgy megállapítható az Egyezmény 3. cikkének sérelme. A döntés azt is rögzíti, hogy az elítéltnek már az ítélet kihirdetésének pillanatában joga van megismerni az esetleges feltételes szabadságra bocsátása legkorábbi időpontját és annak feltételeit. Ha e kritériumoknak megfelelő felülvizsgálati rendszer nem biztosított, úgy a tényleges életfogytiglani már a kiszabásának pillanatában sérti az Egyezmény 3. cikkét, tehát nem csak később válik embertelen büntetéssé.
A Vinter-ügy jogerős döntését követően előzetesen már számítani lehetett hazánk elmarasztalására. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2014. május 20-án kelt 73593/10. számú ítélete Magyar László Magyarország elleni ügyében az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkének és a 6. cikk 1. §-ának megsértését állapította meg. A bíróság ítéletének érvelése lényegében megegyezik - a 3. cikket illetően - a Vinter-ügy jogerős ítéletében elhangzott indokokkal.
A Magyar-ügy 2014. május 20-i és október 13-ai strasbourgi döntése is megerősíti, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés önmagában nem sérti az Egyezmény 3. cikkét. Azonban az ilyen súlyos büntetésre ítéltnek is joga van további fogva tartása felülvizsgálatára.
Az EJEB szerint a kérelmező büntetése ténylegesen nem mérsékelhető, mert a köztársasági elnöki kegyelemnek e tekintetben nincs gyakorlata Magyarországon. A köztársasági elnököt nem köti jogszabály, amely a kérelem vizsgálatához világos szempont- és kritériumrendszert adna, továbbá az igazságügyi miniszternek sincs indokolási kötelezettsége.
A tényleges felülvizsgálat hiánya, továbbá az elnöki kegyelem jogintézménye nem teszi lehetővé az elítélt számára annak megismerését, hogy "milyen feltételek mellett és mit kell tennie ahhoz, hogy szabadlábra helyezése megfontolásra kerülhessen".[40] Az ilyen utólagos felülvizsgálat kizárása azonban embertelen, megalázó bánásmódnak minősül, így sérti nemzetközi jogi kötelezettségeinket. Az ítélet értelmében
- 89/90 -
az ezirányú magyar szabályozás "rendszerszintű hiányosságban szenved", ezért az életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó jogszabályi rendelkezések felülvizsgálatra és változtatásra szorulnak.[41]
Ezt az elmarasztaló és az országot kártérítés megfizetésére is kötelező döntést követően a jogalkotó a kegyelmi eljárás alaposabb és részletesebb kidolgozásával kívánta megszüntetni a jogsértő helyzetet. E szerint a kötelező kegyelmi eljárás 40 év elteltével hivatalból indulna, amelynek részeként egy jövőben felálló kegyelmi bizottság tenne javaslatot a kegyelem gyakorlásával kapcsolatban az igazságügyért felelős miniszternek. A miniszter a bizottság állásfoglalásában szereplő tartalommal készíti el a köztársasági elnök részére a felterjesztést, aki a végső döntést hozza. Döntésében nincs kötve a bizottság állásfoglalásához, indokolási kötelezettsége nincs. Az egyéni kegyelem tehát megmarad a köztársasági elnök diszkrecionális jogköreként.[42]
Ez az új "megoldási javaslat" nem állta ki az Európai Egyezmény és annak bírósági gyakorlata próbáját, hiszen a kegyelmi eljárásra (valójában nem felülvizsgálatra!) 40 év után kerülhet sor, ami nem áll összhangban a jogerős Vinter-ügyben rögzített és megkívánt 25 éves periódussal.[43]
Lévay Miklós szerint is a kötelező kegyelmi eljárást életre hívó új hazai szabályozás "két szempontból bizonyosan nem felel meg". Az egyik: a strasbourgi ítéletben megjelölt legalább 25 év elteltével történő felülvizsgálat helyett a 40 év előírása.
"A másik, hogy az eljárás során a döntést a köztársasági elnök hozza meg. Márpedig a köztársasági elnök kegyelmi döntésében nincs kötve a Kegyelmi Bizottság állásfoglalásának megfelelő előterjesztéséhez. Vagyis változatlanul nem látható az elítéléskor, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie az elítéltnek ahhoz, hogy a szabadulásra reális esélye legyen."[44]
- 90/91 -
Az ún. Magyar-ügyben a magyar államot elmarasztaló EJEB-határozat szükségszerű következményeként felülvizsgálati eljárásra került sor. Ennek során született meg a Kúria 2015. június 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata. A felülvizsgálatot elvégző tanács eljárása során vizsgálódásának körébe vonta és kritika tárgyává tette a köztársasági elnök kegyelmezési jogkörét és az Alaptörvényben megszabott miniszteri ellenjegyzés intézményét. A felülvizsgálati határozat mellőzte a feltételes szabadságra bocsátásból kizárást kimondó rendelkezést, és megállapította, hogy a terhelt határozott időtartam (negyven év) kiállása után bocsátható feltételes szabadságra.
Jogállaminak tekintett hazai viszonyok között szokatlan és példátlan módon - feltehetően külső felső "ihletésre" - a Kúria Büntető Kollégium vezetője indítványozott a Kúria említett felülvizsgálati határozata miatt jogegységi eljárást jogegységi határozat meghozatala érdekében. Kónya magyarázata szerint a
"Kúria önnön ítélkezését is állandóan és folyamatosan elemzi, figyelmét ezért nem kerülte el e kiemelten fontos kérdésben az egységet megbontó határozat megszületése. A korrigálás nem késedelmeskedhetett, mert ezt kívánta az alsóbb bíróságok ítélkezésének nyugalma [...]."[45]
A Kúria Büntető Jogegységi Tanácsa 2015. július 1. napján meghozta a 3/2015. BJE sz. határozatát. E szerint az "életfogytig tartó szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátás kizárásnak lehetősége az alkotmányos jogrend része, amelynek - törvényi előfeltételek megvalósulása esetén történő - bírósági alkalmazását nemzetközi szerződés nem tiltja. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (TÉSZ) kiszabásának kialakult ítélkezési gyakorlatától eltérésre a hatályos jogszabályok, az EJEB esetjoga, alkotmánybírósági döntés a a Kúria Bfv.II.1812/2014/7. számú, 2015. június 11-én kihirdetett felülvizsgálati határozata nem adnak okot."
Záró, rövid értékelő megjegyzésként az rögzíthető, hogy ez a 3/2015. BJE határozat a jelenlegi szigort hirdető büntetőpolitikai igényeknek, elképzeléseknek megfelelő, azt (ki)szolgáló iránymutatás, amely nem az EJEB szerinti döntést, annak követelményeit kívánja valójában figyelembe venni és követni.
A hivatalos kormányzati fő célkitűzés változatlanul a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés eredeti formájában mindenáron való meg- és fenntartása, és ennek szellemében született meg ez a kúriai jogegységi határozat is.[46]
Az EJEB Magyar László Magyarország elleni ügyben hozott elmarasztaló ítélete következményeként a magyar jogrendnek biztosítania kell a TÉSZ mérsékelhetőségét/redukálását. Ezt azonban nem biztosítja garanciális követelmények híján a
- 91/92 -
Bv. kódexben szabályozott köztársasági elnöki kegyelmi eljárás és annak újraszabályozása vagy módosítása.[47] A 25 év utáni valós, garanciákkal övezett, kötelező felülvizsgálati mechanizmus kialakítására, vagyis a szabadulás reményének lehetővé tételére van szükség. Továbbá ez a valós felülvizsgálati rendszer egyeztetést, és összehangolást igényel az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsáthatóság egyes időpontjaival/időtartamaival. Amennyiben viszont ilyen valós felülvizsgálati rendszer kialakul, úgy a TÉSZ jogintézménye létjogosultságát és értelmét veszíti, teljesen fölöslegessé válik.[48]
Mindezt egy konkrét életbeli esettel szemléltetve: ha egy 20. életévét betöltött bűnelkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést szab ki a bíróság azzal, hogy a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja a maximális negyven év, úgy ez az elítéléskor 21 éves bűntettes - a bv. bíró döntésétől függően - a lehetséges legkorábbi szabaduláskor 61 éves. Ez a 61 éves szabaduló ember pedig legalább 15 évig áll még a feltételes szabadság tartamának hatálya alatt úgy, hogy a Btk. 69. § (2) bekezdés a) pontja értelmében kötelező pártfogó felügyelet hatálya alatt áll. Vagyis ez az elítélt a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés és végrehajtása összes terhe alól 76 évesen szabadul. Ehhez még azt kell megjegyezni, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélés tipikusan és jellemzően nem a 21 éves, hanem a 25 év feletti életkorúaknál fordul elő a gyakorlatban, így még inkább kitolódhat az előzőekben említett életkori időtartam.[49]
A TÉSZ jelenlegi Alaptörvénybe foglalásából nem következik a TÉSZ Btk.-beli szabályozásának a kötelezettsége, pláne a gyakorlati alkalmazásának a szükségessége. Épp ezért a TÉSZ Btk.-beli kiiktatása nem lenne alkotmányellenes, sőt pont fordítva, az Alaptörvény Q) cikkére figyelemmel, azzal összhangban, ez lenne az alkotmánykonform megoldás.
Tehát a TÉSZ mindenáron való fenntartása, az ahhoz való feltétlen ragaszkodás szimbolikus büntetőpolitikai "produktum", amely a társadalom hatékony védelmének álarca mögött, annak köntösébe bújva valójában a társadalom bosszúvágyát kívánja kielégíteni.[50] ■
JEGYZETEK
* Jelen írás azon a hatvanperces előadáson alapul, amelyet a szerző az MTA TK Jogtudományi Intézete 2017. évi Életműdíjának átvételekor adott elő Budapesten, a Humán Tudományok Kutatóházában, 2017. december 14-én, "Tendenciák a büntetőjogban" címmel.
[1] Vö. Roland Hefendehl: "Der fragmentarische Charakter des Strafrechts" Juristische Arbeitsblätter 2011/6. 401-401.
[2] Lásd Maiwald háromirányú és három eltérő jelenségre utalását: Manfred Maiwald: "Zum fragmentarischen Charakter des Strafrechts" in Friedrich-Christian Schroeder [et al.] (szerk.): Festschrift für Reinhart Maurach (Karlsruhe: C. F. Müller 1972) 9-22.
[3] Karsai Krisztina: Alapelvi (r)evolúció az európai büntetőjogban (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány, Jurisperitus 2015) 79.
[4] Vö. Nagy Ferenc: Anyagi Büntetőjog Általános rész I. (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány, Jurisperitus 2014) 84; Nagy Ferenc: "Alapvetések" in Belovics Ervin [et al.]: Büntetőjog I. Általános Rész (Budapest: HVG-Orac [3]2015) 74-76.
[5] Nagy Ferenc: "Az állami büntetőhatalom behatárolásáról: a büntetőjog fragmentális, szubszidiárius természetéről és ultima ratio jellegéről" in Gellén Klára (szerk.): Honori et Virtuti. Ünnepi tanulmányok Bobvos Pál 65. születésnapjára (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány, Jurisperitus 2017) 312325.
[6] Nagy Ferenc: "Új tendenciák a büntetőjogban" in Borbíró Andrea [et al.] (szerk.): A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz. Tanulmányok Gönczöl Katalin tiszteletére (Budapest: ELTE Eötvös 2014) 361-363.
[7] Wolfgang Naucke: Strafrecht. Eine Einführung (Luchterhand: Neuwied und Kriftel [10]20 02) 40.
[8] Karsai (3. lj.) 77-78.
[9] Karsai (3. lj.) 77-78.
[10] Vö. Hans Welzel: Das Deutsche Strafrecht (Berlin: W. de Gruyter [11]1969) 1-6; Kurt Seelmann: Strafrecht Allgemeiner Teil (Basel: Helbing Lichtenhahn Verlag [4]2009) 3-5.
[11] A szimbolikus büntetőjogról a magyar irodalomban lásd Nagy Ferenc: Régi és új tendenciák a büntetőjogban és a büntetőjog-tudományban (Budapest: Akadémiai Kiadó 2013) 128-129.
[12] Vö. Peter Albrecht: "Strafrecht ohne Recht?" Schweizerische Zeitschrift für Strafrecht 2013/4. 386-387; Tóth Mihály: "Az új Btk. bölcsőjénél" Magyar Jog 2013/9. 530; Tóth Mihály: "Magyarország negyedik Büntető Törvénykönyve" Jogtudományi Közlöny 2014/10. 439-452.
[13] Gönczöl Katalin: "A punitív kriminálpolitika és a büntető populizmus - egymást fedő fogalmak?" Jogtudományi Közlöny 2014/11. 538-544, különösen 542-543; Lévay Miklós: "A »punitivitás« fogalma, koncepciója és a fogalom változatai a kriminológiai (pönológiai) szakirodalomban" in Borbíró Andrea [et al.] (szerk.): A büntető hatalom korlátainak megtartása: a büntetés mint végső eszköz. Tanulmányok Gönczöl Katalin tiszteletére (Budapest: ELTE Eötvös 2014) 315-326.
[14] Eric Hilgendorf: "Beobachtungen zur Entwicklung des deutschen Strafrechts 1975-2005" in Eric Hilgendorf - Jürgen Weitzel (szerk.): Der Strafgedanke in seiner historischen Entwicklung (Berlin: Duncker & Humblot 2007) 196, 207; Sarah Haggenmüller - Heike Jung - Carl-Fiedrich Stuckenberg: "Ultima ratio - ein Prinzip in Gefahr? Ein Tagungsbericht" Goltdammer's Archiv für Strafrecht 2012/10. 636-641.
[15] Nagy Ferenc: "A fiatalkorúak büntetőjoga" in Belovics Ervin [et al.] : Büntetőjog I. (Budapest: HVG-Orac 2012) 538-539; uo. (2015) 527-528.
[17] A Kúriának 2013-ban két 4-es számú BK véleménye jelent meg, eltérő megjelöléssel: az egyik idevonatkozó 4. BK vélemény a Btk. egyes rendelkezéseinek értelmezéséről, amely a Kúriai Döntések BH 2013. évi Különszámában a 36. oldalon, a másik a feltételes szabadsággal kapcsolatos 4/2013. (X. 14.) BK vélemény a BH 2013/12. 1189. oldalán olvasható.
[18] Tóth Mihály véleménye szerint is "teljesen zavaros és értelmezhetetlen az elfogadott szabályozás". Tóth Mihály: "Vélemények és várakozások" in Hack Péter (szerk.): Új Büntető Törvénykönyv. Hagyomány és megújulás a büntetőjogban (Budapest: ELTE Bibó István Szakkollégium 2013) 45.
[19] Nagy Ferenc: "Alkotmányosan megkérdőjelezhető szabályokról az új Btk. kapcsán" in Hack Péter - Koósné Mohácsi Barbara (szerk.): Emberek őrzője. Tanulmányok Lőrincz József tiszteletére (Budapest: ELTE Eötvös 2014) 129-133.
[20] A beszámítási és a belátási képesség "összemosását" tartalmazza a büntetőjogi legfőbb ügyész helyettes 5/2013. (VII. 31.) LÜ h. körlevele. ÜK 2013/7. 183.
[21] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve (Budapest: Grill [4]1914) 179.
[22] Kónya (16. lj.) 97.
[23] Bánáti János: "Vélemények és várakozások az új Büntető Törvénykönyv kapcsán" in Hack (18. lj.) 37.
[24] Tóth (18. lj.) 46.
[25] Belovics Ervin: "Az emberi élethez és méltósághoz való jog és az új Btk., különös tekintettel a büntetési rendszerre és a jogos védelemre" in Hack (18. lj.) 69.
[26] Nagy (11. lj.) 126-127.
[27] A korábbi, törvénysértő joggyakorlat kritikájához lásd Deák Zoltán: "A kár büntetőjogi fogalmáról - megjegyzések egy eseti döntés margójára" Magyar Jog 2012/6. 369-374.
[28] Vö. Ambrus István: "Nagy Ferenc: Régi és új tendenciák a büntetőjogban és büntetőjog-tudományban című könyvéről" Magyar Jog 2014/5. 307-312.
[29] Nagy (11. lj.) 128-129.
[30] Winfried Hassemer: Einführung in die Grundlagen des Strafrechts (München: C. H. Beck [2]1990) 71-72.
[31] Gönczöl Katalin: "A punitív kriminálpolitika és a büntető populizmus - egymást fedő fogalmak?" Jogtudományi Közlöny 2014/11. 542-543.
[32] Nagy Ferenc: "Az ellenség-büntetőjogról, a jogállami büntetőjog eróziójáról" Magyar Jog 2007/2. 65-75; Nagy (11. lj.) 152. és 160.
[33] Nagy (11. lj.) 167.
[34] Nagy (11. lj.) 167.
[35] Nagy Ferenc: "A szankciórendszer" Jogtudományi Közlöny 2015/1. 3-4.
[36] Vö. Tóth Mihály: "Életfogytig tartó szabadságvesztés és a remény joga újabb emberi jogi döntésekben" Jogtudományi Közlöny 2012/6. 268-272; Juhász Zsuzsanna: Börtönügy Európában (Szeged: Jurisperitus 2014) 38. Hazánkból Törköly Tibor életfogytig tartó szabadságvesztésre és ennek keretében 40 év után 75 éves korában feltételes szabadságra helyezhető elítélt fordult a strasbourgi bírósághoz az Egyezmény 3. cikkének megsértése miatt, azonban a bíróság határozatában nem ítélte egyezménysértőnek a magyarországi ítéletet, mivel de iure az elítélt feltételesen szabadon bocsátható és így a büntetés de facto csökkenthető. Az ilyen elítélés a bíróság határozata szerint nem minősül embertelen büntetésnek. Vö. Tibor Törköly v. Hungary 4413/06 [2011] ECHR 702 (5 April 2011).
[37] Tóth (36. lj.) 270; Lévay Miklós: "Az Emberi Jogok Európai Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről" JeMa 2012/3. 74-78. Tóth Mihály: "A büntetőjogi jogkövetkezmények" in Belovics (4. lj.) 399-400.
[38] A Nagykamara előtt felülvizsgált ítéletek ügyszáma: 66069/09, 130/10 és 3896/10.
[39] Karsai Dániel: "Az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozata a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről. Szabadságvesztés és az embertelen bánásmód tilalma" JeMa 2014/1. 70-77.
[40] Case of László Magyar v. Hungary (App. no. 73593/10) Strasbourg, 20 May 2014.
[41] Lásd 40. lj. 58; Tóth (12. lj.) 450; Lévay Miklós - Kovács Krisztina - Doszpoth Anna: "Ha már a kiszabáskor életfogytig szól, akkor embertelen a büntetés" Fundamentum 2014/3. 75-79.
[42] A 2013. évi CCXL. tv.-be, a Bv. Kódexbe a 2014. évi LXXII. módosító tv.-nyel iktatta be az Országgyűlés a tényleges életfogytiglanra ítéltek kötelező kegyelmi eljárását. Gönczi Gergely: "A tényleges életfogytiglanra ítéltek kötelező kegyelmi eljárása a brit határozatokat elbíráló strasbourgi joggyakorlat fényében" Magyar Jog 2015/9. 498-500.
[43] Nagy (35. lj.) 5; Gönczi (42. lj.) 504-505.
[44] Lévay Miklós különvéleménye a III/833/2014. AB végzéshez: (52)-(54).
[46] Vö. Blutman László: "Büntető jogegységi határozat a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről" JeMa 2017/3. 33-39.
[47] A magyar állammal szemben az EJEB újabb elmarasztaló döntést hozott. Vö. Kadlót Erzsébet - Karsai Dániel: "A fizikai integritás védelmi szintje Magyarországon - 3. cikkel kapcsolatos magyar ügyek Strasbourgban" Állam-és Jogtudomány 2017/4. 54-68.
[48] Lévay Miklós: "A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről, különös tekintettel az emberi jogi szempontokra" in Fejes Zsuzsanna - Török Bernát (szerk.): Suum Cuique. Ünnepi tanulmányok Paczolay Péter 60. születésnapja tiszteletére (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány 2016) 587-606; Nagy Ferenc: "Megjegyzések a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről" in Fejes Zsuzsanna - Török Bernát (szerk.): Suum Cuique. Ünnepi tanulmányok Paczolay Péter 60. születésnapja tiszteletére (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány 2016) 382-392.
[49] Nagy (48. lj.).
[50] Vö. Tóth Mihály: "Kiszámítható döntések a kiszámíthatatlan jövőről", lásd http://ujbtk.hu/toth-mihaly-kiszamithato-dontesek-a-kiszamithatatlan-jovorol/
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professzor emeritus, DSc, SZTE ÁJTK, Bűnügyi Tudományok Intézete, 6721 Szeged, Bocskai u. 10-12. E-mail: nagy.ferenc@juris.u-szeged.hu.
Visszaugrás
