"Van, aki megengedheti magának a toleranciát" (ismeretlen szerző)
Az amerikai igazságügy-miniszter, Eric H. Holder 2014 nyarán levelet írt az Egyesült Államok ítélkezési irányelveket kibocsátó tanácsának (Sentencing Commission), amelyben keményen bírálta a büntető eljárásban az úgynevezett bizonyítékon alapuló büntetéskiszabás (evidence-based sentencing) egyre terjedő gyakorlatát szentesítő reformjavaslatát.[1] A tanács javaslata szerint a büntetéskiszabásban az eddiginél kisebb jelentőséget kell tulajdonítani a bűnösségre vonatkozó bizonyítékoknak, ehelyett a visszaesés kockázatát valószínűsítő tényezőket kell mérlegelni. A reformjavaslat készítői szerint a bűnismétlés kockázatának, az elkövető jövőbeli kriminális viselkedésének valószínűsége leginkább az elkövető szociális és demográfiai adatai alapján jósolható meg, ezért a jövőben inkább ezekre figyelemmel kellene meghatározni az ítélkezési irányelveket. Ezek a kockázati tényezők ugyanis statisztikailag igazolhatóak. Amerikában ma kereken 20 tagállamban alkalmazzák a bizonyíték alapú büntetéskiszabást, és sokan abban bíznak, hogy ez lesz a Kongresszus következő kriminálpolitikai reformjának vezérlő elve is.
Holder szerint azonban ez a módszer nem méltányos. A fő probléma az - írja -, hogy az ítéletet megalapozó mérlegelés alapja nem a vád tárgyát képező, már elkövetett bűncselekmény, még csak nem is annak kapcsolata a vádlott által korábban elkövetett bűntettekkel, tehát a "bűnöző pályafutással", hanem olyan körülményeknek az értékelése, amelyeknek nincs büntetőjogilag értékelhető kapcsolata a bűnös magatartással. A büntetés kiszabásánál - állapítja meg - nem lenne szabad a bűnismétlésre utaló veszélyként értékelni azt, hogy az elkövető munkanélküli. Azok a tényezők sem mérlegelhetőek "kockázatként", amelyek az elkövető családi állapotára, életkorára, iskolai végzettségére, anyagi körülményeire, lakókörnyezetének bűnügyi fertőzöttségére, családi hátterére, különösen a családban előforduló büntetett előéletűekre vonatkoznak. Ezek a tényezők számos tagállamban már ma is a büntetéskiszabás meghatározó szempontjai, holott - legfeljebb és csak nagyon kivételes esetekben - súlyosbító körülményekként jöhetnének számításba.
A kockázati alapú ítélkezési gyakorlat hívei szerint a társadalmi, demográfiai szempontok az ésszerű és a szakszerű bűnmegelőzés céljait szolgálják. Szerintük ezek a kockázati tényezők statisztikailag bizonyított, tudományosan megalapozott érvekkel igazolhatóak. A statisztikák valóban azt mutatják, hogy a bűnelkövetők körében társadalmi jelenlétükhöz képest több a munkanélküli, az egyedülálló fiatal férfi, az alulképzett, az erkölcsi veszélyzónában, a kirekesztettek zárvány jellegű településeken (gettóban) élő, valamint az a személy, akinek közvetlen családi környezetében volt vagy van büntetett előéletű. Elsősorban konzervatív körökben hisznek sokan abban, hogy a bírák számára nagy segítséget jelentene ezeknek a szempontoknak a figyelembe vétele. Feltételezésük szerint ugyanis, ha a büntetéskiszabásnál az elkövetett bűncselekménnyel azonos jelentőséget tulajdonítanak a társadalmi státuszbeli sajátosságoknak, akkor a bíróságok nagyobb hatékonysággal szűrhetik ki azt a maradék elkövetői réteget, amelyet nem kell szükségképpen végrehajtandó szabadságvesztére ítélni. És, nem utolsó sorban, ezzel a módszerrel csökkenthető a börtönnépesség nagysága is.
A 100 ezer lakosra jutó börtönnépesség aránya szempontjából kétségkívül az Egyesült Államok a világ vezető nagyhatalma. Ezért a börtönnépesség csökkentésére irányuló törekvések indokoltak. Az amerikai börtönlakók között azonban már most is túlreprezentáltak a legszegényebbek, a migránsok és az etnikai kisebbségi közösségekhez tartozóak. A miniszter által élesen bírált reformtervezet ezt az állapotot kívánja konzerválni, sőt "továbbfejleszteni". Sonja B. Starr kriminológus szerint a tervezet alkotmányos szempontból is aggályos. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság konzekvens álláspontja szerint ugyanis egy-egy embercsoporttal szemben minden megkülönböztetés megengedhetetlen, az semmilyen statisztikai általánosítással nem legitimizálható, még akkor sem, ha ez az általánosítás egyébként módszertanilag korrekt. Az embernek ugyanis joga van arra,
- 538/539 -
hogy individuumként kezeljék, és az individuum gyakran különbözik a hovatartozása szerinti statisztikai átlagtól.[2]
Az amerikai politikai elit konzervatívabb körei szemmel láthatóan - az "elnök embereivel" szemben és akár alkotmányellenes úton is - arra törekszenek, hogy a legmélyebb társadalmi konfliktusokat a társadalomból kirekesztett, szegénybűnözőkkel szemben alkalmazott kemény büntetőjogi fellépéssel oldják meg. Ez pedig nem más, mint az a büntető populizmus, amely a XXI. században is jellemzi az Egyesült Államokat.
"A populizmus egyszerű, a demokrácia összetett - írta az ezredfordulón Ralf Dahrendorf -, végső soron talán ez a legfontosabb különbség a néphez való viszonyulás e két formája között. Még pontosabban... a populizmus a problémák tudatos leegyszerűsítésén alapszik, ebben rejlik a vonzereje és sikerének titka. Túlságosan megnő a bűnözés? Szigorúbban kell föllépni ellene. Túl sok menekült érkezik az országba? Nem kell beengedni őket. A globális kapitalizmus hatására elszegényedünk? Korlátozni kell és kész. Ilyen egyszerű. De éppen hogy nem ilyen egyszerű. És ha a populisták kezdenek kormányozni, az emberek észre is veszik ezt. Akkor aztán tanácstalanul állnak az összetett problémák előtt. Hoznak egy pár szimbolikus döntést, megerősítik a rendőrséget, börtönt nyitnak az illegális bevándorlóknak, beszédet tartanak Portó Alegrében, és nem Davosban, de ezzel vége is. A probléma sűrűje megmarad, mint nyiladék nélküli erdő, olyan feladat, amelynek a megoldásához olyan keményebb alakokra van szükség, mint a demagógok."[3] Valóban, a demagógok a hagyományos demokrácia globális játékterében kemény, magabiztos és sikeres érdekérvényesítő kormányzati tényezőkké váltak.
Anakronisztikus történelmi tény, hogy az 1970-es évek eleje óta éppen a demokrácia bölcsőjének tekintett Egyesült Államok vált a büntető populizmus, illetve a punitív kriminálpolitika szimbólumává. David Garland kriminológus szerint a jóléti államfilozófia válsága idején az amerikai közéletben kulturális átalakulás zajlott le. Ennek eredményeként alakult ki a kockázati társadalom szemléletének uralma.[4] Ez a gazdasági életből, különösen a biztosítási üzletágból származó filozófia dominál a szakpolitikák gyakorlatában, és hosszú ideig szinte ellenállás nélkül uralta a központi kormányzati személetet.
A hétköznapi kultúrában is többségi állásponttá vált, napjainkban pedig meghatározza a közgondolkodást. Legmarkánsabb a befolyása a kriminálpolitikában. "A kockázatmenedzselés logikájához igazodó bűnözéskontroll egyik fő mozgató rugója - állapítja meg Borbíró Andrea - a kriminalitási kockázat felismerésére, hatékony semlegesítésére és kriminalizálásra való törekvés vált. A bűnözéskontrollban a bűnözés a társadalom az élet számtalan normális kockázatának egyikeként jelent meg, amely minden más kockázathoz hasonlóan kalkulálhatóságot és kontrollálhatóságot igényel. A katasztrófanarratíva szerint viszont a korrekcionalista jóléti modellel szemben a késő modern kriminálpolitika elsődleges feladata a potenciális és tényleges elkövetők és a bűnalkalmak menedzselése, az általuk hordozott veszélyforrás ártalmatlanítása."[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
