A büntetőjog legjelentősebb képviselői közül, pályájuk derekán - a klasszikus büntetőjogi témakörökben elfoglalt álláspontjuk kialakítását követően - többen eljutnak tágabb kontextusban értelmezhető, átfogóbb kérdések vizsgálatához is. Így Földvári József pécsi professzor bűncselekménytani[1], majd szankciótani[2] monográfiáit követően, utolsó nagyobb lélegzetű művében kora kriminálpolitikai irányvonalait tette elemzés tárgyává.[3] Még távolabbra vezetnek azon szerzők munkái, akik tudományterületük teljesnek mondható körüljárását követően annak jogtörténeti vonatkozásait kutatták. Erre Finkey Ferenc - csak legjelentősebb hivatásait említve: egyetemi tanár, majd koronaügyész - életműve említhető példaként, aki egyenként is mérföldkőnek tekinthető büntető anyagi jogi[4] és büntetés-végrehajtási[5] - sőt kriminálpolitikai és jogbölcseleti - tanulmányait és korszakos tankönyveit[6] követően, 1948-ban jelentkezett kéziratban maradt, posztumusz megjelent, a magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténetét bemutató művével.[7]
2013-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában, az "Értekezések a jogtudomány köréből" c. sorozat részeként megjelent új munkájában Nagy Ferenc professzor még távlatibb perspektívát alakít ki.[8] A szerző korábban - ismert módon - iskolateremtő egyetemi tanári tevékenysége mellett előbb a jogkövetkezmények[9], később a bűncselekmény tana[10] kapcsán fejtette ki hazánkban és - bátran mondhatjuk - az országhatáron túl is nagy hatást gyakorló nézeteit. Új könyvében - amely a szerző saját bevallása szerint "nem »végtelen«, hanem nagyon is »véges« célt követ"[11] - a büntetőjog és a büntetőjogi dogmatika történetének mélyreható bemutatásán és a jelenben érvényesülő büntetőjogi áramlatok felvázolásán túl azonban már a büntetőjog jövőbeni alakulásának prognosztizálására is kísérletet tesz.
A munka felépítése világos: a Bevezetést követően tizenegy, egymástól jól elhatárolható témakört jár körbe, majd függelékkel zárul. Az egyes kérdések tárgyalása azonban korántsem kerül "légüres térbe": a szerző az egymást követő fejezetekben folyamatosan reflektál a korábban mondottakra és arra is utal, ha valamely megállapításának utóbb egy későbbi kérdés kapcsán még jelentősége lesz.
A munkában feltárt és felhasznált szakirodalom rendkívül sokoldalú és gazdag[12], a pontos forráskezelés mellett pedig az is kiemelést igényel, hogy a mű számos olyan - különösen német nyelven megjelent és nemritkán nehezen fellelhető - forrásmunkát felsorakoztat és szintetizál, amelyek hazánk büntetőjogi irodalmában még sosem kerültek feldolgozásra.[13] Kétségtelen, hogy a kötet és különösen annak tisztán jogelméleti fejezetei nem tekinthetők "könnyű olvasmánynak". A munka az olvasóban azonban mindvégig azt a benyomást kelti, hogy a szerző által felhalmozott hatalmas tudásanyag lényegi esszenciáját tartja a kezében. Stílusa színvonalas, kiérlelt: ez nem utolsósorban amiatt sem elhanyagolható, mert a kötet nem csupán szakkönyvként, hanem az SZTE Állam- Jogtudományi Doktori Iskolájának PhD-képzésében tankönyvként is szolgál, továbbá a graduális jogászképzés ún. bűnügyi moduljában ajánlott irodalomként is szerepel.
1. Az első fejezet a büntetőjog - ókorig visszamenő - kialakulását mutatja be, valamint a büntetőjognak az erkölccsel való hol szorosabb, hol lazább összefonódásának, kapcsolatának kérdését teszi vizsgálat tárgyává. A szerzői álláspontot ebben a körben "úgy lehetne összegezni, hogy a büntetőjog és a morál sem nem azonos, sem nem teljesen különböző kategóriák, de közös gyö-
- 307/308 -
kérre vezethetők vissza".[14] Nyilvánvaló ugyanis, hogy bizonyos bűncselekmények büntetőjogi fenyegetettsége különösebb erkölcsi rosszallással nem kapcsolódik egybe. Gondoljunk csak arra, hogy egyes társadalmi csoportokban még ma sem bűnnek, inkább "dicsőségnek" számít az adócsalás (ma: költségvetési csalás, Btk. 396. §). Máshol az erkölcsi elítélendőség mögül a büntetőjog "kihátrált", mint például a házasságtörés (Csemegi-kódex 246. §) esetében. A fejezet összefoglalásaként elmondható, hogy "a büntetőjogi norma alkalmazása önmagában és közvetlenül nem hat az erkölcsi tudatra, de közvetve hozzájárulhat az erkölcsi fékek, a morális meggyőződés megerősítéséhez, és az erkölcs támogathatja a büntetőjognak a bűncselekmények elkövetésétől visszatartó erejét".[15] Mindezt egy rövid kriminálpolitikai gondolattal kiegészítve: kívánatos és célszerű lenne, ha a büntetőjogi törvényhozás mind többször találkozna a társadalom erkölcsi normáival, legalábbis olyan értelemben, hogy - nyomós ellentétes állami érdek hiányában - lehetőleg ne kriminalizáljunk olyan cselekményt, amely az állampolgárok nagyobb része számára elfogadott, tolerálható.[16] Valamint lényeges az is, hogy a társadalmi felfogásban jelentkező esetleges "vadhajtások" az elsősorban figyelembe jöhető jogon kívüli és más jogágbeli eszközökön túl, végső soron a büntetőjog révén is formálhatóak legyenek.[17]
2. A második fejezet a büntetőjog közös európai szellemi gyökerét/forrását kutatja. A szerző szerint, bár a büntetőjogon és a büntetőjogi gondolkodáson tetten érhetőek mind a római jog, mind a kánonjog hatásai, annak valódi egyetemes forrása/alapja a (jog)filozófia. Ennek fényében nem lehet véletlen tehát, hogy számos neves büntetőjogász - miként például Pauler Tivadar, a már említett Finkey, Angyal Pál vagy Losonczy István - a jogelmélettel is elmélyülten foglalkozott.[18]
3. A fenti kiindulópont mintegy átvezet bennünket a könyv harmadik fejezetéhez, amely a szabadság és a biztonság (jog)filozófiai háttere kapcsán fogalmaz meg általános érvényű megállapításokat. A szinte egészében elméleti/történeti jelentőségű fejezetet - amelyben a szerző többek mellett az ún. társadalmi szerződések kérdéseit dolgozza fel - át- és átszövik a jelenkori büntetőjogi gondolkodásra való utalások, áthallások. Napjainkban is elementáris jelentőségű szempont ugyanis, hogy az ember mekkora mérvben hajlandó feláldozni szabadságát a - legalábbis remélt - biztonság érdekében. Minderre a szerző a jelenben megoldásra váró kérdések vizsgálatánál egy későbbi fejezetben még visszatér.
4. A negyedik fejezet a büntetőjog feladataival foglalkozik. A szerző részletesen bemutatja a kérdés német és magyar szakirodalmát. Legfontosabb megállapítása szerint a jogtárgyvédelem - amely napjainkra hazánk büntetőjogi elméletében és gyakorlatában is az egyik legfőbb büntetőjogi funkcióvá lépett elő - nem tekinthető a büntetőjog egyetlen feladatának. Ugyanis "a puszta jogtárgyvédelem csak negatív - megelőző rendőri - preventív céltételezés. A büntetőjog legmélyebb feladata pozitív szociáletikai természetű".[19] A büntetőjognak tehát nemcsak a jogi tárgyakat sértő vagy veszélyeztető magatartások elleni fellépés a primer feladata, hanem az állampolgárok jogkövető magatartásának elősegítése is.
5. Logikailag és kronológiailag lényegében összeolvad az ötödik és hatodik fejezet. Külön kezelésük lényegében azon alapszik, hogy a XIX. századot megelőző időszakban éles elkülönítés még nem volt tehető a büntető anyagi és eljárási jog között. Ezért míg az ötödik fejezet mind az anyagi, mind az eljárási jog történetével foglalkozik, addig a hatodik - amely már azon későbbi időszakról szól, amikor e kettő már elkülönült - már csak az anyagi jog történetét tartalmazza.[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
