1. Magyarországon életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés egy rövid időszaktól eltekintve - amikor a lehetséges büntetési célok félreértése miatt 1961 és 1971 között e büntetési nemet átmenetileg kiiktatták - mindig is létezett. Az utóbbi másfélszáz évben azonban a büntetés tartalma (ha úgy tetszik, tartama) már egyre kevésbé felelt meg az intézmény neve eredeti és valódi jelentésének, s egyre inkább sajátos határozatlan tartamú, semmint valóban az élet végéig tartó szabadságelvonásként funkcionált. A kodifikációs változások rendre a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját érintették, s ez az időpont szinte alanyi jogot teremtett a tényleges szabadulásra. Valóban életfogytig tartó szabadságvesztésre csak akkor került sor, ha az elítélt a végrehajtás során meghalt, ez viszont határozott időre kiszabott szabadságelvonás esetén is előfordulhatott. Az ezredforduló markáns tartalmi és szemléleti változást hozott: az 1998. évi LXXXVII. törvény meghonosította a "tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés" intézményét.
1999 tavaszától eszerint a magyar büntetőjogba bekerült az a rendelkezés, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának meghatározása helyett (ami minimum 20, el nem évülő bűncselekmények esetén 30 év) az ítéletben ki is zárható a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége, vagyis a bírói döntés az elítéltet valóban élete végéig rács mögött tarthatja.
A hatályos szabályozásban további szigorodást hozott a "három csapás"- néven elhíresült
2010. évi LVI. törvény, ami az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a (részben) súlyos, erőszakos bűncselekményeket halmazatban elkövetők "kemény magja" esetében kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabását.
Arról, hogy a jogi szakzsargonban "tész"-nek nevezett intézménynek helye lehet-e a jogállami büntetőjog rendszerében, szerte Európában élénk viták zajlanak, s a kérdésben az utóbbi másfél évtizedben nálunk készült új Btk-tervezetek sem azonos álláspontra helyezkedtek.
Miután a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetősége az Alaptörvényünkbe is bekerült,[1] s azt ennek megfelelően az elfogadás előtt álló negyedik Büntető törvénykönyvünk is a szankciórendszer csúcsaként kezeli, indokolt röviden áttekinteni, hogyan vélekedik minderről újabb gyakorlatában az Emberi jogok Európai Bírósága (EJEB).
2. A következő vázlatos áttekintésben tehát az EJEB néhány olyan döntését ismertetem, amely a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szempontjából a hazai szabályozás jelenét és lehetséges jövőjét tekintve is tanulságos lehet.
2.1. Kafkaris Ciprus elleni ügye[2]
A ciprusi állampolgárságú Kafkaris 1987-ben egy gépkocsiba rejtett pokolgéppel megölt egy apát és annak két gyermekét. Minthogy a ciprusi Btk. az előre kitervelt emberölésre kötelező életfogytig tartó szabadságvesztést ír elő, a vádlottat 1989-ben e legsúlyosabb büntetéssel sújtották.
A büntetés megkezdésekor Cipruson az életfogytig tartó szabadságvesztések - a végrehajtást szabályozó 1981-es és 1987-es börtönszabályzatok alapján kialakult egységes gyakorlat értelmében - legfeljebb 20 éves (igen gyakran azonban ennél is rövidebb) tényleges elzárást jelentettek; ennek az időnek az eltelte után a jó magaviseletű elítélteket szabadították.
Kafkarist, büntetése letöltésének megkezdésekor ennek megfelelően arról tájékoztatták, hogy szabadulása várható időpontja 2002-ben lesz esedékes.
1992-ben azonban a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítette az említett börtönszabályzatokat, rámutatva, hogy az "életfogytig tartó szabadságvesztés" helyes értelmezés szerint az elítélt élete végéig tart, s az új 1996-ban elfogadott végrehajtási rendelkezések ennek megfelelően ki is zárták az elítéltek jó magaviselet miatti korábbi szabadulásának lehetőségét. 1996-tól kezdve tehát az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek csak - a legfőbb ügyésszel egyetértésben gyakorolt - köztársasági elnöki kegyelem esetén szabadulhatnak. A kérelmező ügyében ilyen döntésre 2004-ig nem került sor, ezért Kafkaris az Emberi Jogok Európai bíróságához fordult.
- 268/269 -
Panaszában az Egyezmény 3. cikkébe (kínzás, embertelen, megalázó büntetés tilalma), 5. cikkébe (szabadsághoz és biztonsághoz való jog), 7. cikkébe (büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezések nélkül), és 14. cikkébe (hátrányos megkülönböztetés tilalma) ütköző jogsértések lehetőségét vetette fel.
a) Az Egyezmény 3. és 5. cikke
A kérelmező egyrészt azt sérelmezte, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés meghaladja az ésszerű és elfogadható tartamú szabadságelvonás mértékét, másrészt azt, hogy a vele (írásban is) közölt szabadulási időpont utólagos hatálytalanítása - s ezáltal büntetése határozatlan idejűvé tétele - számára "elviselhetetlen bizonytalansággal és szorongással" jár.
A bíróságnak az 5. cikk sérelmét elutasító érveléséből kiemelendő, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés, természetéből adódóan mindig tartalmaz több-kevesebb bizonytalansági elemet. Annak az elítéltnek, akit ilyen büntetésre ítélnek, tisztában kell lennie azzal, hogy ez élete végéig tartó bebörtönzést is jelenthet. Önmagában egy ettől eltérő aktuális büntetésvégrehajtási gyakorlat nem jogosít fel senkit a büntetés folyamatos revíziójának kikényszerítésére, még kevésbé korábbi biztos szabadulási remények táplálására. Az 5. cikk 4. pontja kimondja ugyan, hogy a szabadságától megfosztott személyeknek joga van az őrizetbe vételük törvényességét vizsgáló bírói eljáráshoz, ez azonban a jogerős ítélet felülvizsgálatára nem vonatkozik.
Fontosabb és tanulságosabb azonban számunkra a 3. cikkel kapcsolatos (a korábbiakkal egyébként összefüggő) okfejtés, mert egyrészt látni fogjuk, hogy egy másik strasbourgi ügyben is ennek kapcsán bontakozott ki érdemi vita, másrészt - a kérelem e körben történt elutasítása ellenére - itt fogalmazódnak meg legmarkánsabban az eseten túlmutató tanulságok.
A bíróság elöljáróban leszögezte, hogy a 3. cikk rögzíti a demokratikus társadalmak egyik legalapvetőbb vívmányát, vagyis azt, hogy a büntetési célok érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen, megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a konkrét ügyek körülményeitől vagy az érintett magatartásától.[3]
Ennek megsértésére nézve általános szempontok nehezen adhatók, figyelemmel kell lenni a büntetés időtartamára, az érintett nemére, korára, egészségi állapotára.
Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kimondása nem sérti az Egyezmény 3. cikkét.[4] Az embertelen bánásmód kérdése csak akkor vethető fel, ha az adott ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi lehetőségeket és gyakorlatot, melynek révén az ilyen büntetés felülvizsgálható és ezáltal az elitélt szabadlábra helyezhető.[5] Azt hogy egy ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén. Ami azonban fontos: e lehetőség "de jure és de facto" is létezzen, tehát a jogi lehetőségen kívül az ilyen életfogytig tartó szabadságvesztést "redukáló" (tehát nem csupán a csökkentést jogilag lehetővé tevő) eljárásnak tényleges gyakorlata is legyen.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
