Pár hónapja lépett hatályba hazánk negyedik írott Büntető Törvénykönyve. Jóllehet a törvényszöveg és az indokolás már lassan egy éve közkézen forog, emellett sorra készülnek a kódex részleteit ismertető tankönyvek és kommentárok, régi tapasztalat, hogy a valódi értékítéletre - amelyet a gyakorlat fog kimondani - még várnunk kell. Az itt következő impressziókat a törvény előzményeiről, megalkotásáról, elfogadásáról és egyes rendelkezéseiről inkább csak néhány közérdeklődésre számot tartható töprengés, remény, vagy kétség jegyében fogalmazom meg. A bölcsőnél összegyűlő érintettek általában feltétel nélkül dicsérik az újszülöttet, bizalmat szavaznak neki, reménykednek, hogy hosszú és megpróbáltatásoktól mentes élete lesz. Ha a következőkben magam olykor mégsem kizárólag ezt teszem, írja a Tisztelt Olvasó féltő aggodalmam számlájára.
Hajdu Lajos meggyőzően igazolta, hogy erősen megoszlanak a vélemények a magyarországi büntetőjogi kodifikáció kezdeteit illetően. "Van olyan auktor, aki a Kollonics-féle Einrichtungswerket tekinti az első kodifikációs kísérletnek (1869, Angyal Pál), mások az 1719-ben kidolgozott Novum Tripartitumot (Finkey, Réti stb.), vagy a Praxis Criminalis 1723-as, illetve 1729-es adaptációs kísérleteit (Huszty, Vuchetich). Ismét mások az 1712-es törvényjavaslatot (Bónis), vagy az 1728/29-es országgyűlésen megtárgyalt bizottsági elaborátumot tartják az első magyar büntetőkódex-tervezetnek".[1] Abban azonban már egységes az irodalom, hogy a XVIII. század végére egyértelművé vált az önálló hazai Büntető törvénykönyv megalkotásának igénye.
Az 1795. évi tervezetben már határozottan fellelhetők a felvilágosodás gondolatai. A "nullum crimen sine lege", a "nulla poena sine lege" elve és a társadalom védelme követelményének megfogalmazása mellett ekkor a büntetés céljaként a tettes megjavításának igényét jelölték meg. A haladó és a retrográd eszmék küzdelmének kiegyenlítettségére jellemző, hogy a vitákon nem csupán ez a javaslat feneklett meg, de a szemléletében és intézményeiben jóval konzervatívabb, számos nemesi kiváltságot fenntartó, egyébként pedig inkább az elrettentésen, mintsem a javításon alapuló 1827. évi tervezet is.
Az 1843. évi törvény-javaslat alapvető vívmánya volt a törvény előtti egyenlőség megteremtése, s a differenciált, ám tettarányos büntetést lehetővé tevő büntetési rendszer, amely például száműzte a halálbüntetést vagy a testi fenyítést.
Sajnos nem ehhez a javaslathoz tért vissza 1861-ben az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok néven ismertté vált dokumentum, hanem az 1848 előtti jogot (lényegében a kodifikálatlan, szétszórt, jórészt szokásjogon alapuló rendelkezéseket) tekintette irányadónak, igaz, a törvény előtti egyenlőség kimondásával.
A közel egy évtizednyi előkészítés után elfogadott 1878. évi V. törvény talán legfőbb érdeme, hogy bár jórészt elvetette a magyar történelmi hagyományokat, a büntető jogalkalmazás feudális anarchiáját felszámolva megszüntette a jogbizonytalanságot, s a kor tudományos eredményeinek megfelelő egységes elvi alapokon nyugvó szabályrendszert adott a jogalkalmazók kezébe.
Csemegi a bűncselekmények hármas felosztása (bűntett, vétség, kihágás) mellett tett hitet, s a részletszabályok megalkotása során is a klasszikus dogmatika cselekményközpontú, vagyis "tett-centrikus", az egyes intézmények organikus felépítésére, a pontosan szabályozandó rendszerre összpontosító koncepciójából indult ki, szándékosan kevesebb figyelmet fordítva az elkövető személyére.
A már röviddel későbbi kriminálpolitikai áramlatok nyomán, ennek korrekciójaként szükségesnek tartották a fiatalkorúak, majd a visszaesők és a megrögzött bűntettesek sajátos személyiségét kezelni képes novellák megalkotását, valamint a feltételes elítélés intézményének meghonosítását (1908, 1913,) később a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló és anyagi jogi vonatkozású előírásokat is tartalmazó törvény elfogadását (1930), vagy a büntetett előélethez fűződő joghátrányok alóli mentesítés törvénybe iktatását (1940).
A kriminológia szemléletváltozásától eltekintve a Csemegi Kódex egyik további erényeként értékelhető, hogy a II. világháború utáni években hiába merült fel igény új törvény mielőbbi megalkotására, ehhez mind az előzőeket meghaladó jogtudományi, mind a gyakorlati tapasztalatok hiányoztak (bár utóbbiak jórészt nem objektív okokból, hanem a korábbi bírói és ügyészi kar kicserélődése folytán).
1950-ben mégis újraszabályozták a Btk. Általános Részét, elsősorban "a büntetőjog megváltozott osztályjellegének" deklarálása érdekében (1950. évi II. tv.), ám néhány lényeges koncepcionális kérdést is érintve (pl. megszüntették a trichotómiát). A szankciórendszer kiegészült egy sajátos, később kevés hatékonysága ellenére évtizedekig alkalmazott intézkedéssel, a javító- nevelő munkával.
A második magyar Btk., az 1961. évi V. tv. 1953 és 1960 között, a belpolitikai viharok által olykor hosszú időre háttérbe szorított vagy éppen kicserélt alkotói háttérrel lassan, de tudatosan készült.
A törvény alapvető jellemzője, hogy a korábbi cselekménycentrikus szemléletet háttérbe szorította a tettes személyének előtérbe állítása, a "javítás", a "nevelés", a "társadalom hasznos tagjává formálás", egyszóval a "jobbítás" eszménye. Mindez azonban gyakran sajátos, szubjektív differenciálás eredményeképpen érvényesült.
- 525/526 -
A korszak ideológiája szempontjából ugyanis elfogadhatóbb volt az az elv, hogy nem elsősorban az elkövetett tett, hanem - "osztály-hovatartozásuk", kriminológiai jellemzőik alapján - a tettesek között indokolt különbséget tenni, s a büntetést elsősorban a tettes személyiségére szabva kell alkalmazni.
A törvény koncepcionális szempontból legjelentősebb módosítása az 1971. évi 28. sz. tvr.-rel történt meg.
A Novella a bűncselekményeket bűntettekre és vétségekre osztotta fel, 10 év szünet után ismét bevezette az életfogytig tartó szabadságvesztést, s a szabadság elvonásának négy végrehajtási fokozatát különböztette meg (a fegyházat, a szigorított börtönt, a börtönt és a fogházat).
Korszerűsödött a Különös Rész is, pl. a közlekedési bűncselekmények rendszerének újraszabályozásával vagy a társadalmi tulajdont sértő bűncselekmények kiemelt helyzetének csökkentésével.[2]
Az 1974. évi 9. tvr. a társadalom fokozott védelméről a közrendre és a közbiztonságra különösen veszélyes visszaeső bűnözők elleni hatékonyabb fellépés érdekében új intézkedést, a "szigorított őrizetet’’ iktatta a szankciók rendszerébe, és bevezette az alkoholisták munkaterápiás intézeti gyógykezelésének intézményét.[3]
Ez ismét demonstrálta, sőt tovább növelte a tettes-büntetőjogi doktrína térhódítását.
Noha a korszak szakemberei szerint a változtatások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, a büntetőeljárást szabályozó 1973. évi I. törvény megszületése is erősítette azt az igényt, hogy "a jogfejlődést összegző és továbbfejlesztő új Büntető törvénykönyvet alkossanak.’’[4]
Az 1978. évi IV. törvény a szankciórendszert tekintve a korábbinál árnyaltabb szabályozásra törekedett. A halálbüntetés kivételes jellegének hangsúlyozása mellett a szabadságvesztés végrehajtási fokozatainak számát a jelenlegi háromra csökkentette, bevezette a pénzbüntetés "napi tételes" rendszerét, s lehetővé tette egyes mellékbüntetések önállóan történő alkalmazását. Bővítette az intézkedések körét, pl. a - korábban csak fiatalkorúak esetében alkalmazható - próbára bocsátással és a pártfogó felügyelettel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
