Szerző: FÖLDI András
Affiliáció: professor emeritus, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar; az MTA levelező tagja
Rovat: Öröklési jog
Rovatszerkesztő: FÖLDI András
Lezárás dátuma: 2025.05.31.
Idézési javaslat: FÖLDI András: "Öröklési jog" in JAKAB András - KÖNCZÖL Miklós - MENYHÁRD Attila - SULYOK Gábor (szerk.): Internetes Jogtudományi Enciklopédia (Öröklési jog rovat, rovatszerkesztő: FÖLDI András) http://ijoten.hu/szocikk/oroklesi-jog (2025). Konkrét szöveghelyre való hivatkozáshoz javasoljuk a szövegbeli bekezdésszámok használatát, pl. [8] vagy [12]-[18].
Az öröklési jog alapvetően azokat a szabályokat foglalja magában, amelyek az ember (a természetes személy) halála esetén vagyonának az örökösökre mint egyetemes jogutódokra, valamint adott esetben egyéb (ún. különös, vagyis csak meghatározott hagyatéki aktívákat megszerző) jogutódokra való átszállásáról rendelkeznek. Az öröklési jog iránt a római jogtudósok megkülönböztetett érdeklődést tanúsítottak, de annak dogmatikai önállósítására a magánjog rendszerén belül sem a rómaiaknál, sem a középkorban nem került sor. Ennek oka az, hogy az öröklést a rómaiak alapvetően tulajdonszerzésnek tekintették, és ezért az öröklési jogi matériákat a tulajdonszerzés kapcsán tárgyalták. Az öröklési jogot azonban valamiképpen már a római jogtudósok is egységben látták. Ennek jele, hogy például a kötelmi hagyományt és a hitbizományt is az öröklési jogi matériák között tárgyalják mind Gaius, mind pedig Iustinianus Institutiói. Az öröklési jog a kora újkorban vált a magánjog önálló rendszertani egységévé, a polgári jogi kodifikációk során azonban nem alakult ki egységes megoldás arra nézve, hogy az öröklési jog normaanyaga egy-egy adott polgári törvénykönyvön belül hol helyezkedjék el. A szócikk az öröklési jog rendszertani kérdései mellett tárgyalja az öröklési jogviszony mibenlétének kérdését, az öröklési jog összefüggéseit más jogágakkal, az öröklési jog fejlődésének újabb tendenciát, végül dióhéjban áttekintést ad az öröklési jog tudományos művelésének történetéről.
[1] Az öröklési jog alapvetően azokat a szabályokat foglalja magában, amelyek az ember (a természetes személy) halála esetén vagyonának az örökösökre mint egyetemes jogutódokra, valamint adott esetben egyéb (ún. különös, vagyis csak meghatározott hagyatéki aktívákat megszerző) jogutódokra való átszállásáról rendelkeznek.[1] Az öröklési jognak mint a természetes személy halála esetére szóló jogviszonyokat szabályozó normaanyagnak nem képezi tárgyát a jogi személyek megszűnése esetén bekövetkező jogutódlás. Minthogy az öröklés gyakorlatilag minden ember halála esetén bekövetkezik, és mivel az öröklés alkalmával az elhunytnak - a halál tényénél fogva megszűnő jogait és kötelezettségeit nem számítva - mindig az egész vagyona száll át a jogutódokra, ezáltal az öröklési jog keretében egyrészt elkerülhetetlen, másrészt rendszerint átlagon felüli volumenű vagyonmozgásokra kerül sor. E körülményekre tekintettel az öröklési jog a magánjognak nyilvánvalóan fontos területe. Ennek ellenére az öröklési jognak a magánjog rendszerén belüli önállósága nem volt mindenkor magától értetődő.
[2] Noha a római jogtudósok kedvenc szakterülete éppen az öröklési jog volt, a római juristáknak az öröklési jog iránti fokozott érdeklődése nem vonta maga után azt, hogy például a Gaius által megalkotott institúció-rendszerben az öröklési jog önálló rendszertani egységként tételeződött volna. Az öröklés lényegének a római jogtudósok az elhunyt vagyonának az örökös(ök) általi egészben (per universitatem) történő megszerzését tekintették, és ekként az öröklési jogi matéria mind a gaiusi, mind pedig a iustinianusi Institutiók-ban mintegy a tulajdonszerzés speciális esetköreként jelentkezik, amikor is valaki nem egyetlen dolog tulajdonjogát szerzi meg, hanem egy egész vagyontömeget.[2] A római jogtudósok természetesen tisztában voltak azzal, hogy az egyes dolgok tulajdonjogának megszerzéséhez képest az öröklés nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is többletet jelent, hiszen a dolgok tulajdonjoga mellett az örökös az örökség tárgyát képező többi jogosultságot, valamint a hagyatéki tartozásokat is megszerzi, mégis az öröklési jognak a tulajdonszerzés kapcsán való tárgyalását részesítették előnyben. Az viszont már az öröklési jog belső logikájának - közelebbről annak a sajátosságnak, hogy az öröklési jog a halál esetére szóló (mortis causa) jogviszonyokkal foglalkozik - a követését jelzi, hogy Gaius, és nyomában Iustinianus is azt tartotta célszerűnek, hogy a hagyományokat (legatum), noha azok főszabályszerűen egy dolog vagy egy követelés megszerzésével kapcsolatosak, a végrendeleti öröklés kapcsán tárgyalják azon az alapon, hogy a hagyományrendelés formáját a végrendelet képezi.[3] A gaiusi Institutiók a végrendeleti öröklés, a hagyományi jog és a törvényes öröklés tárgyalását követően röviden kitérnek még a per universitatem vagyonszerzés további eseteinek tárgyalására, így például foglalkoznak az emptio bonorummal.[4] Az öröklési jog ekként Gaiusnál a per universitatem vagyonszerzés fontos, de nem egyedüli esetköreként jelentkezik. Iustinianus jogtudósai ehhez képest egyfajta profiltisztítást hajtottak végre, mert a iustinianusi Institutiók-ban a per universitatem vagyonszerzés példáiként már csak öröklési jogi tényállások szerepelnek.[5] Ennek alapján megkockáztatható az a kijelentés, hogy az öröklési jog a iustinianusi jogban már önálló rendszertani pozícióra tett szert.[6]
[3] Már a fentiekből is kitűnik, hogy az öröklési jog a magánjognak több tekintetben is Janus-arcú területe. Egyfelől jóllehet nagyrészt dologi jogi jogviszonyokat szabályoz, kötelmi jogi intézményeket (például kötelmi hagyományt) is magában foglal, másrészt az elsődlegesnek tekinthető egyetemes jogutódlás mellett az öröklési jog szabályozási körébe tartoznak a halál esetére szóló különös jogutódlás intézményei is.
[4] A jelen szócikknek nem képezi tárgyát az a kérdés, hogyan alakult az öröklési jog rendszertani pozíciója a ius communében,[7] ehhez képest itt azt kívánjuk csak röviden összefoglalni, hogyan alakult az öröklési jog pozíciója a XIX. században és azóta keletkezett néhány fontosabb polgári törvénykönyvben.
[5] A római jogi tradíció követése folytán a XIX. század első felében keletkezett polgári törvénykönyvekben az öröklési jog még nem tett szert olyan szintű rendszertani önállóságra, mint amilyen szintű önállósághoz a német pandektisták juttatták. A francia Code civil-ben a "tulajdonjog megszerzésének módjairól" szóló III. könyv tartalmazza az öröklési jog anyagát, de nem "kompakt" formában. A francia kódex III. könyvének I. címe formálisan az öröklésről (Des successions) mint egyetemes jogutódlásról szól, de ebben a címben nem szerepelnek a végrendeleti öröklés szabályai. Ez utóbbi szabályokat az élők közötti ajándékozásokról és a végrendeletekről (Des donations entre vifs et des testaments) szóló II. cím tartalmazza. Feltűnő, hogy az élők közötti ajándékozásokról szóló szabályok a törvényes öröklésről és a végrendeleti jogról szóló szabályok közé ékelődnek,[8] és mivel a III. könyv további címei döntően kötelmi jogi matériákat tartalmaznak, ekként a mortis causa - inter vivos szekvencia megismétlődik. A római jogi tradíció követésén túl a két matériát egymáshoz közelítő törvényszerkesztési megoldás mellett szól az a megfontolás is, hogy mind az öröklés, mind az ajándékozás az ingyenes juttatások körébe tartozik, és ezáltal az e jogintézményekre vonatkozó szabályok között a magánjog területén kívül is (például a pénzügyi jog területén) releváns hasonlóságok mutatkoznak.[9]
[6] Az osztrák ABGB-ben (Allgemeines bürgerliches Gesetzbuch) a tág értelemben vett "dologi jogról" (Sachenrecht, amely itt valójában az egész vagyonjogot jelenti) szóló II. Rész I. alrésze (Abteilung) tárgyalja a szorosabb értelemben vett dologi jogokat (dingliche Sachenrechte). Ezen Abteilung-on belül a 8-15. fejezetek (Hauptstück) tartalmazzák az öröklési jogi szabályokat, amelyek ekként jobban elkülönülnek az osztrák polgári jog többi jogintézményétől, mint amennyire a francia öröklési jog elkülönül különösen az élők közötti ingyenes juttatások normaanyagától.
[7] A nem jelentéktelen, de mégis inkább szórványos tudománytörténeti és kodifikációs előzményektől eltekintve[10] az öröklési jog először a német BGB-ben (Bürgerliches Gesetzbuch) vált önálló rendszertani egységgé akként, hogy a Georg Arnold Heise által 1807-ben kidolgozott pandektarendszernek megfelelően a ma is hatályos német kódexet lezáró V. könyvben (Erbrecht) nyert elhelyezést. Megjegyzendő, hogy a BGB az öröklési jog előtt, nevezetesen a IV. könyvben a családjogot (Familienrecht) szabályozza, kiemelve ekként az - általános részben foglalt személyi joghoz képest önállósított - családjog és az öröklési jog közötti fontos összefüggéseket.
[8] A XX. század folyamán keletkezett polgári törvénykönyvek fenntartották az öröklési jognak a német pandektisták által kialakított, és a BGB-ben is rögzített önálló pozícióját, de nem feltétlenül követték a BGB racionális, ám a római jogi tradícióval szakító azon pandektista megoldását, amely által az öröklési jog mint a halál esetére szóló jogviszonyokat tárgyaló matéria a kódex végére került. Az 1907-ben keletkezett svájci polgári törvénykönyv a BGB-hez hasonlóan szintén önállósította ugyan a családjogot, de ezt a matériát és az öröklési jogot a BGB-től eltérően nem a kódex végén helyezte el, hanem rögtön a személyi jogról szóló I. könyv utáni II. és III. könyvekben.[11] Hasonló megoldást követ az 1942-es olasz Codice civile, amelyben a személyi és családjogról szóló I. könyvet követően kapott helyet az öröklési jogról szóló (II.) könyv.[12]
[9] Az új holland ptk.-ban (Nieuw Burgerlijk Wetboek, NBW) az öröklési jog a személyi és a családjogról, valamint a vagyonjog általános részéről szóló könyveket követő IV. könyvként kapott helyet. Ez a megoldás valamennyi fenti kódexhez képest eltérő, de bizonyos fokig a svájci és az olasz megoldásra emlékeztet, amennyiben az öröklési jog a dologi jogot megelőző helyre került. Ha az NBW első három könyvét általános résznek tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy az NBW különös része az öröklési joggal kezdődik. Ez az első látásra szokatlannak tűnő megoldás nem annyira meglepő, ha arra gondolunk, hogy a római (magán)jogról Gaius Institutiói-t megelőzően írt tankönyvek is az első helyen az öröklési jogot tárgyalták.[13]
[10] A 2020-as kínai ptk.[14] felépítése nagy vonalakban a pandektarendszernek felel meg, ezáltal az öröklési jogról szóló VI. könyv a "házasságról és a családról" szóló V. könyvet követi.[15]
[11] Már a fenti, korlátozott körű kitekintés[16] is igen vegyes képet mutat. A régebbi polgári törvénykönyvekben (Code civil, ABGB) az öröklési jog - legalábbis formailag - nem képez önálló szerkezeti egységet. Az újabb kódexekben az öröklési jog már önálló szerkezeti egység, de a klasszikus institúciórendszertől eltérően vagy a dologi jog elé került (svájci és olasz ptk.), vagy a kódex végére (BGB).
[12] A magyar polgári jog (magánjog) fejlődése már a II. világháború előtt sem a fenti modellek valamelyikét követte, hanem saját, de jól védhető rendszert alakított ki.[17] A régebbi hazai kódextervezetekben, így például az 1928. évi Magánjogi törvényjavaslatban (Mtj.) az öröklési jog önálló szerkezeti egységként a normaanyag végén helyezkedik el, anélkül azonban, hogy német mintára a családjog az öröklési jog előtti helyre került volna. Az 1959-es Ptk. nagyjából ezt a megoldást vette át, a családjog azonban szovjet mintára önálló családjogi törvényben (1952. évi IV. törvény) nyert kodifikációt. Az új Ptk., a 2013. évi V. törvény, amely a régi magyar magánjogi hagyományt, egyszersmind az európai tradíciót követve IV. könyvként magába olvasztotta a - II. és a III. könyvben szabályozott személyi jogtól továbbra is külön kezelt - családjogot, fenntartotta a hazai jognak azt a hagyományos megoldását, hogy az öröklési jogot - ennyiben a német modellt követve - a kódex végén, közelebbről a záró rendelkezésekről szóló VIII. könyv előtti VII. könyvként helyezte el.
[13] A fentiekből is kitűnik, hogy a polgári jog európai fejlődése során az öröklési jog rendszertani elhelyezésének egyik modellje sem vált uralkodóvá. Ebben a körben a közös római jogi tradíció sem ad szilárd támpontokat. Fentebb már utaltunk az öröklési jognak arra az immanens problémájára, hogy bár anyagát súllyal dologi jogi természetű intézmények alkotják, nem jelentéktelenek benne a kötelmi jogi alakzatok sem. A kötelmi hagyomány és az öröklési szerződés mellett említhető a kötelesrészi igény is, amely számos modern jogrendszerben, így a magyar polgári jogban is kötelmi jogi természetű. Az öröklési jog dologi és kötelmi jogi vonásokat egyaránt mutató vegyes jellegének jobban megfelel az a klasszikus institúciórendszert követő francia és az osztrák kodifikációs megoldás, amely a dologi jog és a kötelmi jog között jelöli ki az öröklési jog helyét. Az élők közötti és a halál esetére szóló jogviszonyok elhatárolásának kívánalma ugyanakkor a német és a magyar polgári jogban elfogadott megoldást indikálja. A svájci és az olasz ptk. mindkét említett modelltől eltérő megoldása az öröklési jognak a családjoggal való szoros összefüggései alapján indokolható, igaz, ezt a prioritást a német BGB is teljesíti. Megjegyezzük még, hogy a modern jogrendszerekben úgyszólván mindenütt elsikkad az öröklési jognak az a római jogban kiváltképpen reflektált sajátossága, hogy szabályozásának tárgyát elsősorban az egyetemes jogutódlás képezi.
[14] A gaiusi és a iustinianusi Institutiók-ban nagy vonalakban már megjelenik az öröklési jognak az a tagolása, amely utóbb - legalábbis bizonyos mértékben - a polgári törvénykönyvek számára is mintául szolgált. Gaius
• először a végrendeleti örökléssel foglalkozott (2.101-190),
• ezt követően a hagyományokat és a hitbizományokat (2.191-289), végül pedig
a törvényes öröklés szabályait (3.1-76) tárgyalta.
Hasonló rendszerben foglalják össze a római öröklési jog anyagát a iustinianusi Institutiók is,[18] de eltérést jelent, hogy Iustinianus tankönyvében a végrendeleti öröklést megelőzően a tulajdonszerzési témák között megjelenik az ajándékozás is, mégpedig
• mind az élők közötti (inter vivos),
• mind pedig a halál esetére (mortis causa) szóló donatio,
amely jogintézmények a gaiusi Institutiók-ban még nem rendelkeztek önálló sedes materiae-vel, nota bene, Gaius az ajándékozásokkal csak érintőlegesen foglalkozott. Az ajándékozás említett két típusának sedes materiae-hez juttatása a iustinianusi Institutiók-ban, mégpedig úgymond a dologi jog és az öröklési jog határmezsgyéjén, utóbb jelentős hatást gyakorolt a francia Code civil rendszerének kialakítására.[19]
[15] A francia Code civil-ben, mint erre fentebb már utaltunk, az öröklési jogi szabályok szoros összefüggésben állnak az élők közötti ajándékozásról szóló szabályokkal. A bonyolult részletektől eltekintve azt emeljük ki, hogy a klasszikus institúciórendszer megoldásával ellentétben a Code civil-ben a törvényes öröklés kerül az első helyre, míg a végrendeleti öröklés mintegy az élők közötti ajándékozás "kapcsán" kerül kifejtésre, ami alkalmasint a végrendeleti öröklés egyfajta leértékelését jelzi. A római jogban a végrendeleti öröklés első helyen való tárgyalását az indokolta, hogy az ókori rómaiak azt tartották normálisnak, hogy minden római polgár, akinek erre módja van, alkosson végrendeletet. A későbbi korokban, különösen a szerényebb vagyonnal rendelkező rétegek körében ez a szokás jóval kevésbé érvényesült. Ehhez az észrevételhez hozzátehetjük, hogy a nagy francia forradalmat követő időkben a végrendelkezési jog másodlagossá nyilvánításának hátterében ideológiai okok is meghúzódtak.[20] A francia öröklési jog sok tekintetben "ozmotikus" jellege nemcsak az élők közötti ajándékozás és az öröklés közötti határvonal viszonylagossá válásában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy a hagyomány ókori latin nevéből (legatum) származó legs főnév a francia magánjogi fogalomrendszerben egy széles kört átfogó genus proximumot képez, amelyen belül megkülönböztetik
• egyfelől a végrendeletben egyedüli örökösként megnevezett személy örökségét jelentő legs universel-t,
• a végrendeletben örököstársként megnevezett örökösöket megillető örökrészt jelentő legs á titre universel-t, valamint
• a hagyományt jelentő legs particulier-t.[21]
Ennek megfelelően a francia jogi terminológiában a latin örökös (heres) szóból származó héritier terminus nem mindenfajta örököst jelent, hanem csak a végrendelet hiányában öröklő törvényes örököst,[22] akivel szemben a végrendelet alapján öröklő személy megnevezése légataire (ha egyedüli örökös: légataire universel, ha örököstárs: légataire á titre universel), vagyis a végrendeleti örökös a francia jogban irányadó felfogás szerint inkább csak egyfajta egyetemes hagyományos. Megjegyzendő ebben a vonatkozásban, hogy a francia jogban a végrendelet ellenére öröklő, tehát a kötelesrészre jogosult személyt kimondottan örökösnek tekintik, ennek megfelelően elnevezése: héritier réservataire.[23] Ebben a tekintetben már korántsem valamiféle ozmózissal állunk szemben, hanem a római jogi tradícióhoz képest egy jóval élesebb fogalmi-terminológiai elhatárolással, amely eltávolítja egymástól a törvényes (valamint a végrendelet ellenére történő) öröklést, másfelől a végrendeleti öröklést. Látni kell azt is, hogy a fenti megoldás révén a francia jog máig őrzi a római jognak azt a már Iustinianus - közelebbről az ún. actio suppletoria bevezetése - által meggyengített konstrukcióját, amely a kötelesrészre jogosultnak valóságos örökrészt juttatott, és nem csak kötelmi jogi igényt.[24] A Code civil III. könyvének II. címét bizonyos, a házassági vagyonjog körébe tartozó ajándékozások zárják, ami ismét gyengíti az öröklési jognak a többi vagyonjogi matériától való elkülönülését. Komoly előnye azonban a francia kodifikációs megoldásnak, hogy kiküszöböli azt a klasszikus institúciórendszerben fennállt rendszertani önellentmondást, hogy az Institutiók-ban az öröklési jog, mint láttuk (lásd [2] bekezdés), alapvetően egyetemes jogutódlásként tételeződött, és ehhez képest az Institutiók csak célszerűségi megfontolásokból tárgyalták a különös jogutódlásnak minősülő hagyományokat a végrendeleti jog kapcsán.
[16] A Code civil, miként más kódexek is, a törvényes és a végrendeleti öröklés, illetve ezek szorosabban vett szabályai mellett néhány további öröklési jogi intézményt is szabályoz (lemondás az örökségről, a leltározás kedvezménye, uratlan hagyaték, az örököstársak közötti jogviszonyok, felelősség a hagyatéki tartozásokért, kötelesrész), de e jogintézmények szabályozásának reflektálásától itt és az alábbiakban is eltekintünk. A Gaius által csak érintőlegesen említett élők közötti ajándékozás a Code civil-ben, mint fentebb említettük, kiemelt rendszertani pozícióba került, ugyanakkor a halál esetére szóló ajándékozás (donatio mortis causa) mint olyan a francia kódexben nem nyert elismerést, mint ahogy egyébként a később keletkezett polgári törvénykönyvek többségében szintén ezt láthatjuk. Az ajándékozó a francia jogban
• vagy végrendeletileg, hagyomány formájában juttathat valakinek vagyoni értéket,
• vagy olyan, vissza nem vonható ajándékozási szerződéssel, amelynek hatályba lépése felfüggesztő feltételként az ajándékozónak a megajándékozott általi túléléséhez van kötve.[25]
[17] A francia kódexhez képest az osztrák ABGB megoldásában sok tekintetben jobban tovább él a római jogi tradíció. Kiemelendő e tekintetben, hogy az ABGB-ben a végrendeleti öröklés tárgyalása a klasszikus institúciórendszerhez hasonlóan megelőzi a törvényes öröklését. A francia kódexhez képest feltétlenül szerencsésebb az ABGB-nek az a megoldása, hogy az élők közötti ajándékozás nem "kontaminálja" a II.1.8-15. Hauptstück-ökben foglalt öröklési jogi matériát. Ugyanakkor e megoldás következtében egy kisebb dogmatikai önellentmondás keletkezik azáltal, hogy az öröklési jogi matériákat is magában foglaló II.1. alrész a címe alapján dologi jogi jogviszonyokról szól, ehhez képest azhonban a 663. skk. §-okban tárgyalt kötelmi hagyomány (Vermächtnis einer Forderung) a dologi jogi matériaként koncipiált osztrák öröklési jog keretében egyfajta kakukktojást képez. A halál esetére szóló ajándékozásra (Schenkung auf den Todesfall) az ABGB szerint alapvetően a hagyomány szabályait kell alkalmazni, ehhez képest ezek az aktusok szerződési (egyszersmind kötelmi jogi) jelleggel csak meghatározott feltételek együttes teljesülése esetén bírnak.[26] E szerződés sedes materiae-je az ABGB szerződési jogi részében található (956. §), amelyre a kódex öröklési jogi normaanyagában csak egy utaló szabály (603. §) hivatkozik.
[18] A francia és az osztrák kódexben kiütköző dogmatikai hátrányok többsége szerencsés módon nem jelentkezik a német BGB-ben, amelyben a pandektarendszer követése révén az öröklési jog mint a halál esetére szóló jogviszonyokat szabályozó matéria teljes mértékben elkülönül mind a dologi jogtól, mind az élők közötti ajándékozásoktól. A Code civil-hez hasonlóan a BGB is szakít a római jogi institucionális tradícióval, s ekként az öröklési jog tárgyalását nem a végrendeleti, hanem a törvényes öröklés tárgyalásával kezdi meg. A hagyományi jogot a BGB is a végrendeleti jog kapcsán tárgyalja. A BGB a halál esetére szóló ajándékozást nem szabályozza külön, mert arra az ajándékozás tényleges megvalósulásától függően a hagyomány vagy az élők közötti ajándékozás szabályait kell alkalmazni.[27]
[19] A svájci kódexben a törvényes öröklés tárgyalása szintén megelőzi a végrendeleti öröklését. Sajátosságként emelhető ki, hogy a svájci kódexben a hagyományi jog nem kap alcímszerű nevesítést, hanem egyszerűen csak a 484. cikkelyként "húzódik meg" a végintézkedések módjairól szóló fejezetben. A halál esetére szóló ajándékozásra a svájci ptk. 245. cikk (2) bekezdése szerint a végintézkedésekre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.
[20] Az olasz Codice civile egy kisebb "szektoriális általános rész"-szel[28] indítja az öröklési jogról szóló II. könyvet (I. cím: Disposizioni generali sulle successioni, 456-564. cikk.). Ezt követően foglalkozik az olasz kódex a törvényes örökléssel (565-586. cikk.), majd a végrendeleti örökléssel (587-712. cikk.). Ez utóbbi (III.) cím keretében tárgyalja a Codice civile - önálló alcím (Dei legati) alatt - a hagyományi jogot (649-673. cikk.). Rendhagyó sajátosság, hogy az ajándékozások sedes materiae-je az olasz kódexben nem a kötelmi jogról szóló IV. könyvben, hanem az öröklési jogról szóló III. könyv végén találhatók (769-809. cikk.), abból a praktikus megfontolásból kiindulva, hogy az ajándékozás szabályai sok tekintetben hasonlítanak a végrendeleti joghoz.[29] Az ajándékozási szerződés szabályainak ezt a rendhagyó elhelyezését nem erősíti meg az a tény sem, hogy számos más jogrendszerhez hasonlóan az olasz jog sem ismeri el sui generis jogintézményként halál esetére szóló ajándékozást.[30]
[21] Az új holland ptk.-ban és a 2020-as kínai ptk.-ban a törvényes öröklés tárgyalása szintén megelőzi a végrendeleti öröklését. A kínai ptk. esetében sajátosság, hogy a végrendeletekről szóló fejezet már a címében is utal a hagyományokra mint végrendeletileg juttatott ajándékokra.
[22] Hazai jogunkban az 1928-as Mtj. összességében leginkább a német kodifikációs modellt követte (a törvényes öröklés elővételezése mellett a hagyományi jog tárgyalásának formája tekintetében is). A halál esetére szóló ajándékozásra az Mtj. 1468. §-a szerint abban az esetben, ha az ajándékozás még nem ment teljesedésbe, az öröklési szerződés szabályait kell alkalmazni. Az 1959-es Ptk. fenntartotta az öröklési jog dogmatikai tagolásának az Mtj.-ben alkalmazott rendjét, az új Ptk. azonban megfordította a törvényes és a végrendeleti öröklés tárgyalásának sorrendjét, és ezáltal visszatért a gaiusi Institutiók-ban gyökerező római jogi tradícióhoz, amely megoldás a fent említett kódexek közül az osztrák ABGB-ben köszön még vissza. A régi Ptk. 659. §-a a halál esetére szóló ajándékozásra nézve is fenntartotta az Mtj. megoldását, miszerint az ilyen szerződésekre az öröklési szerződés szabályait kell alkalmazni, de az Mtj.-től eltérően ezt a szabályt a kódex öröklési jogi részében helyezte el.[31] Az új Ptk. 7:53. §-a ezt a megoldást csekély módosítással fenntartotta.[32]
[23] Savigny óta a jogrendet azon az alapon szokás tagolni, hogy a különféle jogszabályok milyen jogviszonyokat szabályoznak. A személyi jogi, a családjogi, a dologi jogi és a kötelmi jogi jogviszonyok jól definiálhatók, ezzel szemben az öröklési jog által szabályozott jogviszonyok mibenlétéről - azon a banalitáson túl, hogy az öröklési jog a halál esetén keletkező jogviszonyokat szabályozza - csak különféle teóriák ismeretesek. Világhy Miklós abból indult ki, hogy az elhunyt és az örökös között aligha lehet jogviszonyról beszélni, ugyanakkor elvetette az egyszemélyes öröklési jogviszony teóriáját, valamint azt az elméletet is, amely az öröklési jogviszonyt az örökös és harmadik személyek között konstruálja meg. Világhy szerint az öröklési jogviszony a tulajdoni és bizonyos egyéb jogviszonyok sajátos szakasza, amelynek lényegét a jogutódlás képezi.[33] Ez a felfogás nem áll távol a római jogtudósok szemléletétől, akik az öröklés vagyonjogi lényegét a per universitatem vagyonszerzésben látták.
[24] A fentiekhez képest ki lehet indulni abból is, hogy az örökhagyó és az örökös között már az előbbi életében is konstatálható egy jogügyleten (elsősorban végrendeleten) alapuló, avagy egy családjogi (rokoni vagy házastársi) köteléken alapuló jogviszony, amelyet látens stádiumban levő, potenciális öröklési jogviszonynak nevezhetünk, amely bármikor (ti. az örökhagyó halálával) aktuálissá válhat (de módosulhat, sőt, még aktivizálódása előtt meg is szűnhet). Ebben az első, látens szakaszban az öröklési jogviszony mint az örökhagyó és jogutódai közötti intern viszony jelentkezik, amennyiben a jogutódok a már létező, érvényes, de hatályba még nem lépett[34] végrendelet, avagy a törvényes öröklés szabályai alapján várományosi helyzetben vannak.[35] E stádiumot az örökhagyó halálának pillanatában felváltja az öröklési jogviszony második, aktív létszaka, amely halál folytán keletkező, extern jogviszonyként jellemezhető. Ebben a stádiumban az örökhagyó mint elhunyt személy értelemszerűen már nem szerepel a jogviszonyban, ezzel szemben előtérbe kerülnek az elhunyt jogait és kötelezettségeit megszerző jogutódok egymás közötti és harmadik személyekhez fűződő jogviszonyai. Paradox módon éppen ebben az aktív stádiumban tulajdonképpen már csak "genetikus" értelemben beszélhetünk öröklési jogviszonyról, mert a jogutódok egymás közötti és harmadik személyekkel keletkező jogviszonyai valójában csak annyiban különböznek a közönséges inter vivos viszonyoktól, hogy a jogutódok öröklés folytán (mortis causa) szerezték meg jogaikat és kötelezettségeiket.
[25] Az öröklési jog dogmatikai jellegét tekintve egyfajta "keresztülfekvő"[36] jogterületnek nevezhető, amely olyan dologi jogi és kötelmi jogi jogviszonyokat szabályoz, amelyek egy személy halála esetén merülnek fel. Az öröklési jog az örökös és egyéb jogosultak (kötelesrészre jogosultak, hagyományosok) által érvényesíthető dologi és kötelmi jogi jogosultságokra tekintettel szoros összefüggésben áll a dologi és a kötelmi joggal. Az öröklési jogon belül a kötelmi jogi komponenst erősíti az örökös helytállási kötelezettsége a hagyatéki tartozásokért.
[26] Az öröklési jog más szempontból még szorosabb összefüggésben áll a családjoggal, minthogy a törvényes öröklést rendező törvényi szabályok az örökhagyóval meghatározott családjogi jogviszonyban (házasságban, rokonságban) álló személyek számára biztosítanak öröklési jogosultságot. A kötelesrészről szóló törvényi szabályok a végrendeleti szabadságot az örökhagyóhoz szintén bizonyos (szorosabb) családjogi kötelék által kapcsolódó hozzátartozók érdekében korlátozzák, de további öröklési jogi jogintézmények, így az ági öröklés, az osztályra bocsátás, a kitagadás[37] és az érdemtelenség szabályozása körében is szerepet játszanak a családjogi kötelékek.
[27] Az öröklési jogi szabályozás
• a közvégrendelet, a végrendeletek közhiteles nyilvántartása és a hagyatéki eljárás vonalán szorosan összefügg a közigazgatási joggal és a polgári nem peres eljárások jogával,
• az öröklési illeték vonatkozásában pedig a pénzügyi joggal.
Külföldi örökhagyó vagy örökös esetén az öröklési jog nemzetközi magánjogi szabályai kerülnek előtérbe. E tekintetben 1961 óta nemzetközi egyezmények is segítik a jogalkalmazást.[38]
[28] Az öröklési jogi szabályozás a különböző jogi kultúrákban jelentős eltéréseket mutat, amelyek miatt a szabályok harmonizálása sokkal nehezebb, mint az élők közötti vagyonjogi viszonyok területén. Ennek ellenére 1972 óta léteznek olyan nemzetközi egyezmények, amelyek a végrendeleti öröklés szabályozásának egyfajta harmonizálása irányába mutatnak. Az Európai Unióban a 2009-ig tartó húzódozást követően 2012 óta létezik olyan rendeleti szintű szabályozás, amely szintén az öröklési jogi szabályozás bizonyos fokú egységesítése irányába mutat.[39]
[29] Az öröklési jog a polgári jogon belül a maradandóbb érvényű, lassabban változó területek közé tartozik, amelynek stabilitását a nemzeti hagyományok is erősítik.[40] Hazai jogunkban a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodás jegyében őrződött meg mindmáig például az ági öröklés.[41] Különösen erős a hagyományokhoz való ragaszkodás a végrendeleti formaságok terén, amelyeket ma is az egyes országok jogtörténeti tradíciója határoz meg. E téren alig mutatkozik konvergencia az egyes jogrendszerek között.[42] Ugyanakkor kétségtelen, hogy a társadalmi-gazdasági viszonyok, de kiváltképpen a családi viszonyok, illetve a családdal kapcsolatos közfelfogás változásait az öröklési jogi szabályozás is követi. Számos jogrendszerben megfigyelhető a házasságon kívül született gyermekek[43] és a túlélő házastárs öröklési jogi pozíciójának javulása,[44] sőt egyre inkább a túlélő élettárs öröklési jogának elismerése is.[45] Színezi e jelenségeket az a tendencia, hogy egyre több országban válik lehetővé az azonos nemű személyek házassága, illetve kap jogi elismerést az azonos nemű személyek élettársi kapcsolata.
[30] Míg a kötelesrész intézménye az angol jogban csak csökevényes formában nyer elismerést,[46] azt a kontinentális jogrendszerek a római jogi tradíció továbbélésének köszönhetően a mai napig fenntartják. A gyermekek kötelesrészének fenntartása mellett érvelt a XVIII. században Darjes, hivatkozva arra, miszerint a szülőnek gyermekeit mindenki másnál jobban kell szeretnie.[47] Ugyanakkor tekintélyes természetjogászok (már Grotius, majd például Montesquieu) vitatták a kötelesrész intézményét, amely korlátozza a végrendelkezés "természet adta" szabadságát.[48] Mindazonáltal korunkban a kötelesrész megítélése megváltozóban van. Az új holland ptk. kodifikálása során felmerült a kötelesrész eltörlése, de végül megtartották.[49] Az új ptk. kodifikációja során hangsúlyosan felmerült az a nézet, miszerint kétséges, hogy mennyiben indokolt a szülőket, akik a gyermeket felnevelik, és sok esetben önálló egzisztenciájának megteremtéséhez is számottevő segítséget nyújtanak, kötelesrészi szabályokkal korlátozni abban, hogy szabadon végrendelkezhessenek. E megfontolás alapján került sor a kötelesrész mértékének csökkentésére számos országban, így 2013-ban az új magyar Ptk.-ban.[50] Németországban Reinhard Zimmermann és szerzőtársai egy részletes, 2022-ben publikált reformjavaslatban kimutatták, hogy a kötelesrész intézményének fenntartása már a BGB megalkotása idején is viták tárgyát képezte,[51] és e jogintézmény megőrzése mellett ma már leginkább a római jogi tradícióhoz való ragaszkodás szól. A reformjavaslat szerzői szerint a végrendeleti szabadságnak a kötelesrészi szabályokkal való korlátozása helyett a rászorult hozzátartozók tartására való kötelezést szükséges előtérbe helyezni.[52]
[31] Számos országban ismert olyan nézet, amely a rokoni kapcsolatok általános lazulására tekintettel kétségbe vonja az oldalági rokonok törvényes öröklésének indokoltságát, amelyet ma már egyre inkább a hagyományok indokolnak, semmint az oldalági rokonok közötti érzelmi szálak átlagos intenzitása.[53] Sokan rámutatnak arra, hogy teljesen indokolatlan az olyan rokonok öröklése, akik elhanyagolják az örökhagyót, másfelől például az unokatestvérek közötti átlagon felüli érzelmek kimutatására elegendő lehetne a végrendelkezés. Másfelől ma is léteznek olyan szoros személyi kapcsolatok egymással rokonságban nem álló személyek között, amelyek indokolttá tehetnének valamilyen szintű, szociális alapú vagyonjogi korrekciót például a túlélő élettárs vagy a hűséges cselédek számára.[54]
[32] Míg a római jogtudósok az öröklési jognak szentelték a legnagyobb figyelmet, a későbbi korokban az öröklési jog iránti tudományos érdeklődés viszonylagosan csökkent, vagy legalábbis változóan alakult. Minthogy a bolognai glosszátorok munkássága erőteljesen kötődött a római jog forrásaihoz, már csak emiatt is sokat foglalkoztak a forrásokban részletesen tárgyalt öröklési jog kérdéseivel. A XII. században már születtek öröklési jogi kérdéseket tárgyaló monografikus művek, mégpedig mind a törvényes, mind a végrendeleti öröklés témakörében.[55] A kommentátorok is írtak öröklési jogi tárgyú monográfiákat.[56] A legisták mellett a középkori kánonjogászoktól is fennmaradtak öröklési jogi monográfiák.[57]
[33] A római jogi tradíciónak megfelelően a francia ius commune irodalmában is jelentős arányt képviseltek az öröklési jognak szentelt művek.[58] Az öröklési jog dogmatikai önállósítása tekintetében kiemelendő a XVII. század második felében működött francia Jean Domat munkásságának hatása, aki a szerződés mellett a végrendelet intézményét helyezte a magánjogi dogmatika fókuszába.[59]
[34] Német és holland nyelvterületen is számottevő a kora újkori öröklési jogi szakirodalom, amelynek keretében az egyes jogintézményeknek (a végrendeletek mellett például a hagyományoknak és a kötelesrésznek) is számos monográfiát szenteltek.[60] Az öröklési jog világtörténetét Eduard Gans német jogtudós írta meg a XIX. század derekán. Korszakalkotó munkája jelentős mértékben járult hozzá az összehasonlító jogi kutatások fellendüléséhez.[61]
[35] Az újkorban a jogtudósok számos országban gyakorlati szerepet is játszottak az öröklési jog fejlődésében. Az olasz jogtudósok a XIX. században a haladó politikusokkal karöltve sokat fáradoztak az elavult középkori öröklési jogintézmények eltörléséért.[62] A XIX. századi spanyol jogtudomány ezzel szemben a túl progresszívnek ítélt modernizáló törekvésektől igyekezett óvni a spanyol jogalkotót.[63]
[36] Egyes országokban a jogtudósok érdeklődése a XIX. század óta elfordult az öröklési jogtól,[64] újabban azonban a felhalmozódott nagy magánvagyonok öröklésére, valamint a családi viszonyokban bekövetkező jelentős változásokra tekintettel az öröklési jog iránt a külföldi jogtudományi szakirodalomban ismét növekvő érdeklődés tapasztalható.[65]
[37] Hazánkban Nánásy Benjámin ügyvéd a XVIII. század végén mind a törvényes, mind a végrendeleti öröklés szabályait magyar nyelven összefoglaló kézikönyveket publikált.[66] Jogirodalmunkban öröklési jogi kérdésekkel a legbehatóbban Grosschmid Béni foglalkozott, aki a nemzeti tradíciók lehetőség melletti megőrzése mellett tört lándzsát.[67] Fontos utalni Szászy-Schwarz Gusztáv öröklési jogi munkáira is. Szászy-Schwarz dolgozta ki az 1900. évi magyar kódextervezet öröklési jogi részét.[68] Régebbi irodalmunkból kiemeljük még Zlinszky Imre történeti-összehasonlító öröklési jogi monográfiáját.[69]
[38] Hogy a két világháború között a magyar jogtudósok érdeklődése elfordult az öröklési jogtól, azt jól szemlélteti, hogy a Szladits Károly által szerkesztett Magyar magánjog c. összefoglaló mű öröklési jogi kötetét Szladits-csal együttműködésben nem elméleti jogtudósok, hanem három - kiválóan felkészült - gyakorló jogász írta meg.[70] Az öröklési jog későbbi hazai szakirodalmáról is elmondható, hogy abban - kiváltképpen az összefoglaló művek terén - viszonylagosan alulreprezentált jogtudósaink hozzájárulása. A jogtudomány művelői közül az utóbbi évtizedekben különösen Weiss Emilia, Vékás Lajos, újabban pedig Siklósi Iván, Makács Adrienn és Szőcs Tibor gazdagították az öröklési jog hazai szakirodalmát.[71]■
[1] A szerző ezúton is hálás köszönetét fejezi ki Vékás Lajosnak, az MTA rendes tagjának értékes lektori észrevételeiért, amelyeket igyekezett messzemenően hasznosítani.
[2] Gai. 2.97-99; Inst. 2.9.6.
[3] Lásd Gai. 2.191; Inst. 2.9.6; 2.20 pr.
[4] Lásd Gai. 3.77-87. A per universitatem jogutódlásnak a római jogban számos további esete is ismert volt, így különösen a capitis deminutio különféle esetei. Régi francia jogi párhuzamként lehet utalni az ún. mort civile-re, Lásd Philippe LÉVY - André CASTALDO: Histoire du droit civil, Paris, Dalloz, 2002, 249-251, 1101.
[5] Inst. 2.9.6; 2.10. skk.
[6] Kiemeljük ebből a szempontból azt a tényt, hogy a iustinianusi Institutiók szövegében az öröklési jogról a kötelmi jogra való áttérés a "nunc transeamus ad obligationes" kitétel formájában hangsúlyosan reflektálódik (3.13 pr.). Mindazonáltal megjegyzendő, hogy az Institutiók szövegében a "nunc transeamus" kitétel másutt, kisebb jelentőségű témaváltásoknál is előfordul. Gaius ezzel a formulával élt akkor is, amikor a legatumok tárgyalását követően megkezdte a fideicommissumok tárgyalását (2.246). Lásd még e formulát Gai. 1.142, 3.182; Inst. 1.13 pr.; 2.23 pr.
[7] E helyütt csak arra utalunk, hogy Domat híres művében (Les loix civiles dans leur ordre naturel, I., 1689) az öröklési jog éppen úgy önálló rendszertani egységet képez, mint az 1756. évi bajor Codex Maximilianeus Bavaricus Civilis-ben. Lásd összefoglalóan Gerhard IMMEL in Helmut COING (szerk.): Handbuch der Quellen und Literatur der neueren europäischen Privatrechtsgeschichte, II/2., München, Beck, 1976, 94. A hazai szakirodalomból lásd SIKLÓSI Iván: Az öröklési jog fejlődésének néhány főbb kérdése a középkori és az újkori jogtörténetben, modern összehasonlító jogi kitekintéssel, Budapest, Orac, 2023, 26 sk. Az öröklési jog középkori és kora újkori fejlődéséhez Lásd a hazai szakirodalomból összefoglalóan RUSZOLY József: Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, Pólay Elemér Alapítvány, 2011, 193-206.
[8] Az élők közötti ajándékozás és a végrendeleti öröklés szabályainak ez a sorrendje részben a iustinianusi Institutiók hatásával magyarázható (Inst. 2.7: De donationibus; 2.10: De testamentis ordinandis). Megjegyzendő mindazonáltal, hogy az Institutiók-ban először a donatio mortis causa, azután a donatio inter vivos kerül tárgyalásra, és ezt követően a végrendeleti jog szabályai, ezzel szemben a Code civil az élők közötti ajándékozást tárgyalja első helyen, de egyébként a törvényes öröklés elővételezése is szakítást jelent a francia kódexben a római jogi institucionális tradícióval. A II. cím tagolásához lásd részletesebben a [15] bekezdésben írottakat.
[9] Vö. LÉVY-CASTALDO (4. j.) 1084.
[10] Ezekre nézve lásd SIKLÓSI (7. j.) 26. skk.
[11] Ebben a megoldásban alkalmasint a francia, az osztrák és a német magánjogi hagyományok kiegyensúlyozott szintézisének jelét láthatjuk, amely szintézisre a hazai szakirodalomban HAMZA Gábor: Az európai magánjog fejlődése a kezdetektől a XX. század végéig, Budapest, Novissima, 2022, 165, utal.
[12] A svájci ptk.-hoz hasonlóan az 1942-es olasz Codice civile is arról nevezetes, hogy mintegy félúton áll a francia és a német polgári jogi tradíció között. Ezért vette alapul a Giuseppe Gandolfi paviai római jogász és polgári jogász professzor által megalapított ún. paviai csoport az európai szerződési jog egységesítésének előkészítése céljából az olasz ptk. IV. (kötelmi jogi) könyvét. Lásd Giannantonio BENACCHIO: Az Európai Közösség magánjoga, Budapest, Osiris, 2003, 139. Lásd legújabban Gian Antonio BENACCHIO: L'Unione europea e il diritto privato. Fenomenologia di un'evoluzione, Padova, Wolters Kluwer Italia, 2024, 12.
[13] Lásd PÓLAY Elemér: A római jogászok gondolkodásmódja, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988, 139; SIKLÓSI (7. j.) 25.
[14] A 2020-as kínai ptk. hivatalos angol fordításban.
[15] Mindazonáltal az új kínai ptk. könyveinek sorát nem az öröklési jogi könyv zárja, hanem sajátos módon a deliktuális felelősségről szóló VII. könyv. További eltérést jelent a kínai ptk. szerkezeti felépítésében a pandektarendszerhez képest, hogy a személyiségi jogok védelme önálló (IV.) könyvet kapott. Nem a klasszikus pandektarendszerhez, hanem "csak" a BGB megoldásához képest jelent eltérést, hogy a kínai ptk.-ban az általános részről szóló I. könyvet a dologi jogról szóló II. könyv követi. Lásd ezzel kapcsolatban FÖLDI András in FÖLDI András (szerk.): Összehasonlító jogtörténet, Budapest, ELTE Eötvös, 52022, 364.
[16] Néhány további polgári törvénykönyv megoldásairól lásd összefoglalóan a hazai szakirodalomból SIKLÓSI (7. j.) 28. sk.
[17] VÉKÁS Lajos: Magyar polgári jog. Öröklési jog, Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2013, 9, nyomán csak jelzésszerűen utalunk arra, hogy a jelenleg hatályos öröklési jogunk a törvényes öröklés és a kötelesrész tekintetében az 1861. évi Ideiglenes Törvénykezési Szabályokig (ITSZ) vezethető vissza, végintézkedési jogunk pedig az 1876. évi XVI. törvénycikkre. Az ITSZ keletkezéséhez lásd legújabban KÉPESSY Imre: Az Országbírói Értekezlet története és öröksége, Budapest, Gondolat, 2023.
[18] Inst. 2.10-19: végrendeleti öröklés és köteles részi szabályok; Inst. 2.20-25: hagyományok és hitbizományok; Inst. 3.1-8: törvényes öröklés.
[19] Alighanem a két téma így kialakult "szomszédsága" inspirálta utóbb a Code civil szerkesztőit arra, hogy a végrendeleti öröklést akként szubszumálják az ingyenes juttatások implicit fogalma alá, hogy első helyen az élők közötti ajándékozást tárgyalják.
[20] Grotius idevágó tanítását vitatva már Samuel Pufendorf (1632-1694) kétségbe vonta a végrendelkezés létjogosultságát, lásd François TERRÉ - Yves LEQUETTE: Droit civil. Les successions. Les libéralités, Paris, Dalloz, 31997, 20. A nagy francia forradalom idején felerősödött végrendeletellenes hangulat (lásd ehhez szemléltetően ZSÖGÖD Benő [GROSSCHMID Béni]: Magánjogi tanulmányok, I., Budapest, Politzer, 1901, 505) a Code civil megalkotásának idején sem ült el, és ezek az ellenérzések a későbbi francia ideológusok részéről is megfogalmazódtak, lásd TERRÉ-LEQUETTE (20. j.) 13. skk., 21. sk. Fokozott mértékű ellenszenv nyilvánult meg a napóleoni kodifikáció idején a végrendeletekben előirányzott helyettes örökléssel (substitution) szemben, Lásd LÉVY-CASTALDO (4. j.) 1167. Egy időben sokat idézték Karl MARX: "Bericht des Generalrats über das Erbrecht" in Karl MARX - Friedrich ENGELS: Werke, XVI., Berlin, Karl Dietz, 1962, 368, mondását, miszerint a végrendeleti öröklés (testamentarische Erbschaftsrecht) "im Unterschied vom untestamentarischen oder Familienerbrecht als willkürliche und abergläubische Übertreibung der Grundsätze des Privateigentums selbst erscheint", tehát a magántulajdoni rend elveinek önkényes és babonás túlzása. A magyar nép széles rétegeiben uralkodó felfogásra is hivatkozva Grosschmid is ellenérzéssel viszonyult a végrendelkezés iránt, lásd ZSÖGÖD [GROSSCHMID] uo.. II., 317; vö. WEISS Emilia: "Grosschmid Béni" in HAMZA Gábor (szerk.): Magyar jogtudósok, III., Budapest, ELTE ÁJK, 2006, 107. sk.
[21] Megjegyzendő, hogy a hagyomány (latinul legatum) francia műszava egyesszámban is (le) legs. A francia terminológia római jogi előzményeiként utalhatunk a partitio legata és fideicommissum universale elnevezésű alakzatokra, ezekre nézve lásd FÖLDI András - HAMZA Gábor: A római jog története és institúciói, Budapest, Novissima, 28 2024, 665. sk.
[22] Hasonlóképpen az angol jogi nyelvben a heir szó hagyományosan csak a törvényes örököst jelenti, sőt ezen belül is csak az ingatlan törvényes örökösét, lásd Jonathan LAW (szerk.): A dictionary of law, Oxford, 82015, 295 (s. v. heir). Vö. GROSSCHMID Béni: Werbőczy és az angol jog, Budapest, Franklin, 1928, 453.
[23] Vö. ZSÖGÖD [GROSSCHMID] I (20. j.) 511.
[24] A Code civil ma is hatályos öröklési szabályait illetően fontos megjegyezni, hogy a francia kódex 913. cikkelye a gyermekek kötelesrészének mértékét bőkezűen állapítja meg. Egy gyermek esetén a végrendelkező csak vagyona feléről rendelkezhet szabadon, két gyermek esetén csak egyharmadáról, három vagy több gyermek esetén pedig csak negyed részéről.
[25] LÉVY-CASTALDO (4. j.) 1373. Itt jegyezzük meg, hogy az angol jog ismeri a halál esetére szóló ajándékozást (gift in contemplation of death) mint olyan szerződést, amellyel az ajándékozó a közeljövőben várható halálára tekintettel visszavonható módon juttat valakinek vagyoni értéket. Az efféle donatio mortis causa a visszavonás esete mellett abban az esetben is hatályát veszti, ha az ajándékozó a fatálisnak tűnt betegségéből felépült. Lásd Roger KERRIDGE in Peter BIRKS (szerk.): English private law, I., Oxford, OUP, 2000, 512.
[26] Lásd ABGB 956. §. Kiemelendő az e §-ban foglalt feltételek közül, hogy a halál esetére szóló ajándékozás csak akkor érvényes, ha az ajándékozó az ajándék visszavonásának jogáról kifejezetten lemond. A visszavonhatóság tilalmára tekintettel a Schenkung auf den Todesfall nem tekinthető a donatio mortis causa osztrák megfelelőjének, hanem sokkal inkább az élők közötti ajándékozás egy speciális esetéről beszélhetünk, amelynek önálló jogintézményként való szerepeltetése az osztrák kódexben alkalmasint a római jogi tradíció iránti tisztelettel magyarázható.
[27] Lásd Helmut COING: Europäisches Privatrecht, II., München, Beck, 1989, 621, utalással arra, hogy a BGB előkészítése során a kodifikációs bizottság kimondottan elvetette a donatio mortis causa önálló jogintézményként való szabályozását.
[28] E Savigny által alkotott, és de lege ferenda javaslatba hozott fogalomhoz vö. FÖLDI András: "Adalékok a kötelmi jog általános része mint rendszertani egység kialakulásának kérdéséhez" in MEZEY Barna - RÉVÉSZ T. Mihály (szerk.): Ünnepi tanulmányok Révész T. Mihály 65. születésnapja tiszteletére, Budapest, Gondolat, 2010, 85.
[29] Alberto TRABUCCHI: Istituzioni di diritto civile, Padova, CEDAM, 402001, 940.
[30] TRABUCCHI (29. j.).
[31] Az 1959-es Ptk. 659. § (2) bekezdés az Mtj. ("a fennálló jog") korábbi szabályát kiegészítette azzal a normával, miszerint a halál esetére szóló ajándékozás tárgya olyan vagyontárgy lehet, amely hagyomány tárgya is lehetne, ami egyfajta aránybeli korlátozást jelent.
[32] Az új Ptk. 7:53. § (2) bekezdése szerint a halál esetére szóló ajándékozásban foglalt juttatás a dologi hagyománynak kell, hogy megfeleljen.
[33] VILÁGHY Miklós: Öröklési jog, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980, 9. sk.
[34] E sorok írója a régi Ptk.-nak az új Ptk. által is fenntartott szóhasználata ellenére, egyszersmind a hazai szakirodalomban uralkodó nézetet vitatva úgy véli, hogy a végrendelet annak érvényes megalkotásával - a fogalmakat helyesen értelmezve - még nem lép hatályba, mert a hatályba lépés legkorábban a végrendelkező halálának a napján következhet be. Lásd részletesebben FÖLDI András: "Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél" Közjegyzők Közlönye, 1998/7-8, 2-12. Lásd másként, nézetem legalaposabb, egyszersmind előremutató kritikájával, SIKLÓSI Iván: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban, Budapest, ELTE Eötvös, 2014, 351. skk.
[35] Az örökhagyó és az örökösök közötti látens jogviszonyra való korai utalásnak tekinthető a római jogtudósok által használt testamenti factio cum aliquo kifejezés is, Lásd például Ulp. 22.1.
[36] Sárközy Tamás - talán Eörsi Gyula által inspirált - kifejezése, lásd például SÁRKÖZY Tamás: "A tulajdonviszonyok jogi szabályozásának jogágazati tagozódása" Jogtudományi Közlöny, 1972/7, 311.
[37] A római jogban ismert exheredatio ellenére számos, egyébként a római jogi tradíciót követő jogrendszer, így például a francia, az olasz, a holland, a belga és a skót jog nem ismeri a kitagadás jogintézményét, amely helyett az érdemtelenségre való hivatkozással akadályozható meg adott esetekben a kötelesrészre jogosult személyek részesülése a hagyatékból. Lásd összefoglalóan Kenneth G. C. REID - Marius J. DE WAAL - Reinhard ZIMMERMANN (szerk.): Comparative Succession Law, III. Mandatory family protection, Oxford, Oxford University Press, 2020, 740. skk.
[38] SIKLÓSI (7. j.) 14. sk.
[39] SIKLÓSI (7. j.) 15.
[40] Vö. WEISS Emilia: "Néhány gondolat a törvényes öröklés és a kötelesrész szabályainak reformjához" in Liber Amicorum Studia L. Vékás Dedicata. Ünnepi dolgozatok Vékás Lajos hatvanadik születésnapjára és egyetemi oktatói működésének harmincötödik évfordulójára, Budapest, ELTE ÁJK, 1999, 291; WEISS Emilia: "A tradicionális megoldások megőrzésének és/vagy meghaladásának kérdései az öröklési jog kodifikációjában" in Liber Amicorum - Ünnepi előadások és tanulmányok Harmathy Attila tiszteletére, Budapest, ELTE ÁJK, 2007, 318.
[41] VÉKÁS Lajos: "Az ági öröklés »hamleti vívódásához«" Jogtudományi Közlöny, 1973/5, 285. skk.
[42] A tradíciókhoz való ragaszkodás miatt a common law országokban ma sem ismert a közvégrendelet. Vonatkozik ez még a Dél-afrikai Köztársaság vegyes jogrendszerére is, amelyben a római-holland jogi tradíciót e tekintetben is felülírta az angol jog hatása. Lásd Kenneth G. C. REID - Marius J. DE WAAL - Reinhard ZIMMERMANN (ed.): Comparative Succession Law, I. Testamentary formalities, Oxford, Oxford University Press, 2011, 432. skk. A kötelesrésszel kapcsolatos szabályozás tekintetében egy fokkal nagyobb esélye mutatkozik a konvergenciának, Lásd összefoglalóan REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (37. j.).
[43] A francia fejlődéshez Lásd TERRÉ-LEQUETTE (20. j.) 16. skk.; LÉVY-CASTALDO (4. j.) 1170. A német fejlődéshez Lásd Knut W. LANGE: Erbrecht, München, Beck, 22017, 4.
[44] Lásd összefoglalóan WEISS Emilia: A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása - történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1984.
[45] A hazai szakirodalomból lásd SZEIBERT Orsolya: "Az élettársak helyzete a tartási kötelezettség és az öröklési jogosultság szempontjából" Közjegyzők Közlönye, 2009/2, 3-12; SZEIBERT Orsolya: "Élettársak, bejegyzett partnerek törvényes örökösi jogállása európai összevetésben" Közjegyzők Közlönye, 2010/2, 1-19. REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (37. j.) utal arra, hogy az élettársak egyre több országban kötelesrészre tarthatnak igényt.
[46] A közeli hozzátartozóknak a végrendelet ellenére való öröklési igényét az angol bíróságok diszkrecionális jogkörrel, esetről-esetre bírálják el. A bíróságok diszkrecionális jogköre egyes országokban (például Írországban, Ausztráliában és Új-Zélandon) bőkezű, másutt, például az Egyesült Államokban és Costa Ricában inkább szűkkeblű gyakorlatot eredményez. Lásd REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (37. j.). A hazai szakirodalomban SIKLÓSI (7. j.) 200, utal arra, hogy a középkori angol jogban még ismert volt a római jog kötelesrészéhez hasonló konstrukció.
[47] Joachim Georg DARJES: Institutiones iurisprudentiae universalis, Ienae 31758, § 644, idézi REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (37. j.) 740. skk.
[48] Helmut COING: Europäisches Privatrecht, I., München, Beck, 1985, 615; LÉVY-CASTALDO (4. j.) 1290.
[49] Lásd CSIZMAZIA Norbert: "Az új holland öröklési jog" Polgári Jogi Kodifikáció, 2003/2, 38.
[50] SZEIBERT Orsolya (szerk.): Weiss Emilia családjogi és öröklési jogi kodifikációs tanulmányai, Budapest, ELTE Eötvös, 2017, 313. sk., 318. A kötelesrész holland, belga, portugál és argentin szabályozásának hasonló változására utal REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (37. j.), utalással arra is, hogy a francia Code civil ma is hatályos 913. cikkelyére, amely szerint a végrendelkező, ha három vagy több gyermeke van, vagyonának csak negyed részéről rendelkezhet szabadon.
[51] A kötelesrész ellenében érvelt például a neves pandektista, Carl Georg Bruns is, Lásd Zimmermann et al. 2022, 22.
[52] Zimmermann et al. 2022, különösen 37. skk.
[53] Kenneth G. C. REID - Marius J. DE WAAL - Reinhard ZIMMERMANN (szerk.): Comparative Succession Law, II. Intestate succession, Oxford, Oxford University Press, 2015, 442. skk.
[54] LÉVY-CASTALDO (4. j.) 1174. Lásd újabban REID-DE WAAL-ZIMMERMANN (37. j.).
[55] Peter WEIMAR in Coing I, München, Beck, 1973, 194-196, 222, 233; Hermann LANGE: Römisches Recht im Mittelalter, I., München, Beck, 1997, 128. sk., 168, 292.
[56] Norbert HORN in Coing I, 1973, 341; Hermann LANGE - Maximiliane KRIECHBAUM: Römisches Recht im Mittelalter, II., München, Beck, 2007, 704. skk., 929. skk.
[57] Knut W. NÖRR in Coing I, 1973, 382.
[58] LÉVY-CASTALDO (4. j.) 1087.
[59] Lásd a hazai szakirodalomból SIKLÓSI (7. j.) 26.
[60] Lásd összefoglalóan Alfred SÖLLNER in Coing II/1, 1977, 602. skk.
[61] Eduard GANS: Das Erbrecht in weltgeschichtlicher Entwickelung, I-IV., Stuttgart-Tübingen, J. G. Cotta, 1825-1835. Ez a mű befejezetlen, a középkorig jut el, az újkori fejlődést már nem tárgyalja. Vö. HAMZA Gábor: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek, Budapest, KJK, 1998, 42 -47; HAMZA (11. j.) 138.
[62] Filippo RANIERI in Coing III/1, 1982, 348.
[63] Johannes-Michael SCHOLZ in Coing III/1, 1982, 677.
[64] Ditlev TAMM in Coing III/4, 1987, 211. Svédországban és Finnországban a jelek szerint nem következett be ez az elfordulás, lásd Nils REGNER - Johan HIRSCHFELD: in Coing III/4, 1987, 347; Bern GODENHIELM uo. 604. A pandektisztika skandináviai hatásához lásd PÓLAY Elemér: "A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra" Acta Juridica et Politica Szeged, 1984/3; a skandináv magánjog fejlődéséhez lásd a hazai szakirodalomból HAMZA (11. j.) 252-262.
[65] Vö. WEISS 2017, 303.
[66] NÁNÁSY Benjámin: Testamentom a magyar országi törvények szerént, Pest, Trattner, 1798; NÁNÁSY Benjámin: A magyar polgárnak törvény szerént való rendes örökösse, Pest, Trattner, 1799. E műveket a Magyar Országos Közjegyzői Kamara 2006-ban utánnyomásban megjelentette, kiegészítve Homoki Nagy Mária, illetve Mezey Barna professzorok bevezető tanulmányával. Nánásy Benjámin életrajzának feltárása kutatást igényelne. Sem KOSÁRY Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, Akadémiai Kiadó 1996, sem az MARKÓ László (szerk.): Új Magyar Életrajzi Lexikon, IV., Budapest, Magyar Könyvklub, 2002, 1008-1109, nem tartja számon Nánásyt, de a jelek szerint az imént idézett, 2006-ban utánnyomott műveit kiegészítő bevezető tanulmányok szerzői sem találtak életútjáról adatokat. Még Szinnyei József monumentális műve (Magyar írók élete és munkái, I-XIV., Budapest, Hornyánszky, 1890-1914) is csak egészen minimális életrajzi adalékokat közöl. Szórványos adalékokra lásd ZSOLDOS Jenő: "Irodalmunk új talmudszemlélete" Libanon, 1942/1, 19 (utalással Nánásy filoszemitizmusára); GODA Éva: "A Debreceni Casino megalakulása és tevékenysége 1833 és 1849 között" Debreceni Szemle, 2001/3, 410. Ez utóbbi cikk alapján arra lehet következtetni, hogy Nánásy 1833-ban még élt és Debrecenhez is kötődött.
[67] Lásd összefoglalóan WEISS Emilia (20. j.) 106-108; VÉKÁS Lajos: Fejezetek a magyar magánjogtudomány történetéből, Budapest, Orac, 2 2022, 52-65; GÖRÖG Márta: Grosschmid Béni, Acta Jur. et Pol. Szeged. 2020/1. sz. 232-236. Lásd még FÖLDI András: "Az ógörög és római jog Grosschmid Béni életművében" Jogtudományi Közlöny, 2023/1, 3-5, Grosschmidnak az athéni intesztát öröklési jogot az ógörög nyelvű források részletesen elemzése alapján bemutató, összességében igen terjedelmes munkáinak ismertetésével.
[68] Lásd összefoglalóan HAMZA Gábor: "Szászy-Schwarz Gusztáv" in HAMZA Gábort (szerk.): Magyar jogtudósok, II., Budapest, Professzorok Háza, 2001, 79; VÉKÁS (67. j.) 79-81.
[69] ZLINSZKY Imre: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés, Budapest, Athenaeum, 1877. Öröklési jogi irodalmunk jól válogatott bibliográfiáját adja HORVÁTH Attila: A magyar magánjog történetének alapjai, Budapest, Gondolat, 2006, 347. sk.
[70] E szerzők Sándorfalvi Pap István kúriai tanácselnök, Teller Miksa ügyvéd és Vladár Gábor kúriai tanácselnök voltak. A "gyakorló jogász" minősítéssel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a régebbi időkben a hazai gyakorló jogászok elitje magas tudományos színvonalon dolgozott, nem egy esetben kiérdemelve az MTA tagságát (pl. Tóth Lőrinc kúriai tanácselnök, Zlinszky Imre táblabíró, Vladár Gábor kúriai tanácselnök) vagy az egyetemi tanári kinevezést (például Beck Salamon ügyvéd, aki ugyan az 1950-es években lett professzor, de nem politikai alapon, hanem - köztudomásúlag - szakmailag megérdemelten).
[71] Weiss Emilia, Vékás Lajos, Siklósi Iván, valamint Peres Zsuzsa és Szeibert Orsolya fentiekben idézett művein túl itt utalunk a következő munkákra: BOÓC Ádám: "Az utóöröklés a római jogban, javaslattal a jövőbeni magyar szabályozásra" Közjegyzők Közlönye, 2002/4, 3-18; BOÓC Ádám: "Néhány megjegyzés az öröklési jog fejlődéséhez a délszláv államokban, különös figyelemmel Szerbiára" uo., 2022/12, 5-16; BOÓC Ádám: "Öröklési jogunk néhány aktuális kérdése" uo., 2024/2, 52-73; CSEHI Zoltán: "Észrevételek és javaslatok az új Polgári Törvénykönyv tervezetének kötelesrészi szabályaihoz" uo., 2007/7-8, 16-22; HERGER Csabáné: "Adalékok az özvegyi jog történetéhez" Jogtörténeti Szemle, 2016/2, 32-38; MAKÁCS Adrienn: A kötelesrészre való jogosultság, a kitagadás elméleti és gyakorlati problémái. PhD értekezés, Miskolci Egyetem, 2023; SZŐCS Tibor: A hagyatéki vagyon az európai öröklési rendelet szabályrendszerében, (előszó: CSEHI Zoltán), Budapest, Közjegyzői Akadémia Kiadó, 2023. Lásd még a VÉKÁS (17. j.) által a fejezetek végén idézett további szakirodalmat.
Visszaugrás
