A Közjegyzők Közlönye 2001. évi 9. számában Tóth Ádám tollából az utóöröklés kérdését részben történeti, részben jogösszehasonlító szempontból bemutató, a jogintézmény lehetséges magyar szabályozásával is foglalkozó igen részletes tanulmány jelent meg.1
Dolgozatomban - amely egy nagyobb munka része - az utóöröklés egyes olyan aspektusait vizsgálom, melyek Tóth Ádám tanulmányában kisebb mértékben szerepelnek.
Legelőször az utóöröklés római jogi kérdésével foglalkozom. A római öröklési jog eredete, célja és elmélete - a családi házközösség és a patria potestas fennmaradásának biztosítása - természetesen jelentős mértékben különbözik korunk öröklési jogi teóriáitól.2 A szakirodalom hagyományos álláspontja szerint a római jogban - a római öröklési jog egyik alapelve, a semel heres, semper heres elv következményeként - az utóöröklés kizárólag a substitutio pupillaris, illetve a substitutio quasi pupillaris esetében volt jelen. Dolgozatomban - a teljesség igénye nélkül - bemutatom a substitutio pupillarisra és a substitutio quasi pupillarisra vonatkozó leglényegesebb szabályokat. Foglalkozom azzal a kérdéssel is, hogy a római jog forrásai milyen egyéb olyan rendelkezéseket tartalmaznak, amelyek - véleményem szerint - megfelelnek a modern értelemben vett utóöröklés fogalmának.
A dolgozat második fejezetében röviden bemutatom, hogy az utóöröklés miképpen volt jelen az európai ius commune-ben. Ennek ismerete segítséget nyújthat az utóöröklést megengedő modern jogrendszerek vonatkozó rendelkezéseinek tanulmányozásához. Azzal, hogy mely államok joga engedi az utóöröklést, illetve ez a jogintézmény hogyan kerül szabályozásra, Tóth Ádám tanulmánya részletesen foglalkozik, így ennek taglalását mellőzöm.3
Sajátos, az USA legtöbb államától jelentős mértékben különböző jogrendszere miatt indokoltnak tartom, hogy - a dolgozat harmadik fejezetében - Louisiana állam magánjogára is tömören kitérjek.
Tekintettel arra, hogy hatályos magyar jogunk tilalmazza az utóöröklést4, viszont hazánkban jelenleg folyamatban van az új Polgári Törvénykönyv kodifikációja, érdemes azon elgondolkodni, hogy az utóöröklés hogyan kerüljön, egyáltalán kerüljön-e szabályozásra. Tanulmányom negyedik, utolsó fejezete az utóöröklés de lege ferenda kérdésével foglalkozik. Utalok arra, hogy ezzel kapcsolatban a mai magyar jogirodalom milyen javaslatokat ismer. A dolgozatot az utóöröklés jövőbeni szabályozásával kapcsolatos elképzelésem zárja.
Tanulmányom célja az, hogy azt Tóth Ádám munkájával együtt olvasva az utóöröklés mint jogintézmény elméletéről, történetéről, szabályozásáról és gyakorlati alkalmazásáról az Olvasóban egy lehetőleg minél összetettebb, teljesebb kép alakuljon ki.
A római jogban az utóöröklésre vonatkozó szabályok a heredis substitutioval, azaz az örökös helyettesítésével foglalkozó rendelkezések között találhatóak. Az örökös nevezése (heredis institutio) után következik az örökös-helyettesítés, majd az utóörökös nevezése. A substitutio elsősorban helyettesítést jelent, és a hagyományosan római jogi utóöröklésnek tekintett substitutio pupillaris, illetve substitutio quasi pupillaris is tulajdonképpen helyettesítés.5
Hoffmann Pál szerint6 - és ezzel, ha hallgatólagosan is, de a legtöbb romanista egyetért - az egyes helyettesítési formák a római jogban közös gyökerekből származnak, bár kétségtelen, hogy a substitutio pupillarisnak, és így a substitutio quasi pupillarisnak is teljes mértékben eltérő a célja, mint a közönséges helyettesítésnek. A közös eredetet indokolja, hogy a római jog forrásaiban is ezek a jogintézmények egymás után kerülnek bemutatásra.7
Ahhoz, hogy a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris sajátosságai kellőképpen világossá váljanak, szükségesnek mutatkozik a substitutio vulgaris, azaz a közönséges helyettesítés tömör, vázlatos áttekintése.8
A közönséges helyettesítés voltaképpen nem más, mint egy feltételhez kötött örökösrendelés, azaz heredis institutio.9 A feltétel pedig az, hogy amennyiben a végintézkedésben elsősorban nevezett örökös valamilyen okból nem válik örökössé, akkor helyette a helyettesként rendelt örökös fog örökölni.10 Ez az örökös helyettesítésnek az az általánosan megfogalmazott szabálya, amelyet a modern jogrendszerek - teljes mértékben függetlenül attól, hogy az utóöröklést engedélyezik-e vagy sem - is ismernek.11 Az elsősorban kinevezett örökös például akkor nem válhat örökössé, ha még a végrendelkező halála előtt meghalna, vagy incapacitas miatt nem lenne képes az örökség megszerzésére. Ide kell azonban érteni azt az esetet is, amikor az örökös nem akarja elfogadni az örökséget. Bernhard Windscheid híres pandektatankönyvében úgy vélekedik, hogy ha az örökhagyó ez utóbbi esetről külön nem is rendelkezett volna a végrendeletben, akkor is a substitutio vulgaris alkalmazásának van helye.12
Az örökség megszerzésének római jogi szabályai természetesen a helyettes örökösnevezésre is hatással vannak. Különösen a cretiot, azaz az örökség civiljog szerinti, ünnepélyes elfogadását kell itt figyelembe venni. Gaius13 szerint, amennyiben az örökös nem foganatosítja a cretiot, úgy ő nem válhat örökössé, az örökség a substitutust illeti, akkor is, ha az elsősorban kinevezett örökös később örökösként viselkedne (pro herede gestio). Előfordulhat az az eset is, hogy a cretio megtételére haladékot kap, és addig a cretio elmulasztása nem jár kitagadással. Ekkor, amennyiben az institutus pro herede jár el, de a cretio megtételét elmulasztja, az örökséget a substitutusszal egyenlően megosztva kapja meg.
Természetesen az örökhagyó nemcsak egy helyettest, hanem több helyettest is nevezhet, ennek semmi akadálya nincs.14 Ebben az esetben érvényesül az a szabály, hogy a helyettes helyettese egyben az elsősorban rendelt örökös helyettese is.15 Elképzelhető olyan eset, amikor valaki két örököst rendel, és az egyiket a másik helyettesévé teszi, és ennek a helyettesnek pedig egy harmadik személyt jelöl ki helyettesül. Látható, hogy itt az örököshelyettesítés több szinten történik meg. Az egyszerűbb megoldásra törekedve a iustinianusi Institutiókban - Severus és Antoninus császárok rescriptuma alapján - szerepel az a rendelkezés, hogy ilyenkor a harmadik személyként rendelt helyettest mindenfajta megkülönböztetés nélkül mindkét örökrészre nézve helyettesnek kell tekinteni.16
Különösen jelentős volt a kölcsönös helyettesörökös-nevezés (substitutio reciproca)17, melynek lényege abban állt, hogy az institutusokat egymás helyetteseivé rendelték. Ennek legfőbb oka W. W. Buckland szerint az úgynevezett leges caducariae alkalmazásának elkerülése volt.18 Ezek a törvények - melyek a római császárkortól egészen Justinianusig hatályosak voltak - azt írták elő, hogy bizonyos esetekben az örökhagyó halála előtt elhunyt örökös örökrésze ne - a ius adcrescendi (növedékjog) alapján19 - a többi örököstárshoz kerüljön, hanem a fiscusé, azaz a császári kincstáré legyen. Substitutio vulgaris esetében azonban e törvényeket nem lehetett alkalmazni.
Az eddigieket összefoglalva a helyettes örökösnevezés során a helyettes esetlegesen (in eventu) válik örökössé, akkor ha az elsősorban nevezett örökös (primo gradu) nem lesz az örökhagyó örököse. Ezért is szokás a substitutio vulgarist secondu gradu institutionak nevezni.20 Habár a fentiekben leírtak a substitutio vulgarisra vonatkozó római jogi szabályok kivonatos ismertetésére szorítkoznak, támpontot nyújthatnak a közönséges örököshelyettesítés, és a substitutio pupillaris, illetve a substitutio quasi pupillaris közötti eltérések láttatására.
A substitutio pupillaris a római jogra jellemző, különleges jogintézménynek tekinthető. Szabályai, rendeltetése - ahogyan az kifejtésre kerül - jól jellemzik a római jog struktúráját, illetve a római társadalom felépítése jogi hátterének sajátos részét alkotják.
Arra a kérdésre, hogy honnan származik, milyen történeti-társadalmi eredetre vezethető vissza a substitutio pupillaris jogintézménye, a szakirodalom alapvetően kétfajta, egymással szoros öszszefüggésben álló megközelítést ismer.21
Hans Julius Wolff azon az állásponton van, hogy a substitutio pupillaris a testvérörökösök ősi vagyonközösségével, a Gaiusnál említett22 consortium ercto non cito intézményével, valamint az archaikus római családra jellemző Hausgenossenschaft, a gazdasági közösséget is jelentő familia fogalmával hozható kapcsolatba.23 Wolff szerint e jogintézmény azt a célt szolgálja, hogy a paterfamilias, aki rendszerint a familia valamelyik tagját rendeli pupillariter substitutusnak, a vagyont mindenféleképpen a családon belül tartsa. Hasonló nézetet vall az Eduard Hölder és Schirmer közötti - a suus heres családjogi jogállásáról folytatott - vitában Schirmer is, aki szerint a substitutio pupillaris lényegében kizárólag annak a családi vagyonnal fennálló szoros kapcsolatában értelmezhető.24
Szászy-Schwarz Gusztáv is a substitutio pupillaris ilyen jellegű célját - azaz azt mint a családi vagyon egységben tartásának eszközét - ismeri el. Ha nem is expressis verbis formában kerül megfogalmazásra, de ez következtethető ki a végrendeleti szabadságról szóló monográfiájában foglaltakból.25 E munkában Szászy-Schwarz azt a tézist fejti ki, hogy a római jogban a végrendeleti jog sohasem az örökhagyó, azaz a paterfamilias kizárólagos akaratelhatározásán alapult, hanem azt az ősi római család mint entitás jelentős mértékben befolyásolta.26
A substitutio pupillaris eredetének másik lehetséges magyarázata szerint e jogintézmény a hatalomgyakorló paterfamiliasnak az uralma alá vetett gyermekei feletti hatalomból származik. A római jog modern tankönyvei mellett27 ezen a nézeten van - többek között - Windscheid és Friedrich Vering is.28 Vering azt emeli ki, hogy a substitutio pupillaris a patria potestas és a familia közös hatására alakult ki. Ez is azt jelzi, hogy a kétfajta megközelítés valójában mennyire szorosan áll egymással kapcsolatban. Windscheid hangsúlyozza, hogy - főképpen a római jog korai szakaszában - a substitutio pupillaris célja elsősorban az lehetett, hogy a patria potestas a familia otthonában még az atya halála után is kellőképpen érvényesülni tudjon.29
A második megközelítéssel függ össze az a nézet is, amely tulajdonképpen Pietro Bonfante öröklési jogi elméletéből is következik; eszerint a hereditas, azaz a hagyaték a patria potestas utódlásának tekinthető, és ennek egyik legfontosabb megnyilvánulási formája éppen a substitutio pupillaris jogintézménye lehet.30
Ahogyan erre már utaltam, a két megközelítés közötti különbségek túlzott hangsúlyozása felesleges. A paterfamilias patria potestasa a familia tagjaira terjed ki, és a patria potestas célja alapvetően a familiaról való gondoskodás. Bár a patria potestas tartalma igencsak széles, az még a XII táblás törvény korában sem volt teljesen korlátozásmentes.31 A familia és a paterfamilias, illetve a családfői hatalom tehát szorosan összetartozó fogalmak, ezért nézetem szerint a substitutio pupillaris voltaképpen mindkettőben, egymástól szétválaszthatatlanul gyökerezik, azonos szabályozási érdekeket tartva szem előtt. Az elméletekben fellelhető egyes különbségek tehát inkább a hangsúlyokra korlátozódó kisebb eltéréseknek minősíthetőek.
A substitutio pupillarisra vonatkozó első írásos forrás nem jogi munkában található. A jogi romanisztikában uralkodó álláspont szerint e jogintézmény egyik első említésére a ma már inkább szónokként ismert, de tudósként is kiemelkedő Marcus Tullius Cicero De Inventione című művében kerül sor. Cicero e műve egy szónoklattani iskolai kézikönyv volt, melyet feltehetőleg görög mesterei - elsősorban a költő Archias, a sztoikus Diodotos, az Epikureos-követő Phaidros, valamint a larisszai Philón - hatására írt.32 Ebben a munkában egy, a substitutio pupillarisszal összefüggő jogeset szerepel, melyből - Vering33 és Wolff feltételezése szerint - arra lehet következtetni, hogy Cicero korában - azaz a kései köztársaság időszakában - ez a jogintézmény már feltétlenül létezett, de még nem minden jogtudós ismerte azt el.
A jogeset szerint34 az örökhagyó pupillaris substitutiot rendelt, tehát úgy rendelkezett, hogy amennyiben az örökösként kinevezett gyermeke még serdületlen korban - így örökös hátrahagyása nélkül - elhalna, akkor a végrendelet második része szerint (ad secundas tabulas) kinevezett substitutusok legyen az örökösök. A pupillus még serdületlen korban halt meg. A hagyatékot illetően vita keletkezett a substituti, akik így secundi heresszé váltak, illetve az örökséget - a törvényes öröklés rendje szerint - magukénak követelő agnát rokonok között. A substitutusok érvelése szerint: "...pater enim et sibi et filio testamentum scripsit, dum is pupillus esset...", azaz az atya nemcsak a magának, hanem a fiúnak - annak serdületlensége idejére - is készített végrendeletet. Az agnati azonban - voltaképpen magának a substitutio pupillarisnak a létezését tagadva - azt állították, hogy az apa a substitutust csak a maga nevében, magának és semmi szín alatt sem a filiusnak állíthatta.
Cicero - ugyanebben a forráshelyben - az ügynek egy másik megközelítését is leírja. A secundi heres tehát megszerezték az örökséget a végrendelet alapján, de az agnati vitatták, hogy a substitutusok a teljes vagyonra jogosultak lennének, azt állítva, hogy a paterfamilias rendelkezése nem vonatkozhat a gyermeknek a később megszerzett vagyontárgyaira. A végrendeletben rendelt örökösök válasza a következő:
"...nec unquam factum est, ut eiusdem pecuniae alius testamenti, alius lege heres esset."
Ez a védekezés, mely szerint a római jog szerint sohase volt lehetséges, hogy ugyanannak a vagyonnak egyfelől végrendeleti, másfelől törvényes örököse legyen - nézetem szerint - szoros összefüggésben áll a római öröklési jog egyik alapelvével, amely azt mondja ki, hogy a római jogban a törvényes és a végrendeleti öröklés egymást kizárja: "nemo pro parte testatus, pro parte intestatus potest".35 Kübler is kiemeli jogtörténeti munkájában, hogy Cicero esetében még e kérdés - jelesül, hogy az apa által rendelt gyámhelyettesítés esetében kire szállnak azok a vagyontárgyak, melyeket a filius az atyja halála után, máshonnan szerez meg - még vitatott volt.36
A fentiekben tömören vázolt jogeset véleményem szerint utal a substitutio pupillaris intézményével kapcsolatban felmerülő vitás kérdésekre, amelyeknek egy része még akkor sem vált teljesen kétely nélkülivé, amikor már a substitutio pupillaris - lentebb kifejtésre kerülő - szabályai a római jogban már elfogadásra kerültek.
Wolff szerint a substitutio pupillaris eredetileg a substitutio vulgaris egyik variánsa volt, amely Cicero ideje táján vált önállóvá. Ezután tisztázódtak a már eddig is ismert jogintézmény szabályai.37 A gyámhelyettesítés jogintézményének kialakulását, eredetét megismervén, a továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy röviden bemutassam a substitutio pupillarisra vonatkozó legfontosabb szabályokat.
A római jog klasszikusnak nevezhető forrásai - ahogyan erre már a fentiekben említés történt - részletesen szabályozzák a substitutio pupillaris intézményét.38
A substitutio pupillaris lényege abban foglalható össze, hogy az örökhagyó paterfamilias a hatalma alatt álló serdületlent végrendeletében örökössé nevezi. Arra az esetre pedig, ha az impubes még serdületlen korában - tehát még végrendelkezésre képtelen állapotban - halna el, az örökhagyó megnevezi azt a személyt, a pupillariter substitutust, aki ebben az esetben válik örökössé. (Arra vonatkozólag, hogy ki tekinthető az atya hatalma alatt állónak, mindig a paterfamilias halálának időpontja az irányadó.) A klaszszikus szabályok szerint a substitutus inkább az atya és nem a pupillus örököse. E kérdés dogmatikai szempontból vitatható. Wolff szerint a substitutio pupillarist szabályozó gaiusi szöveghely (Gai. 2, 179.) értelmezhető úgy is, mint egy kétlépcsős öröklési folyamat (zweistufiger Erbgang), melyben két öröklés megy végbe.39 A vonatkozó Digesta-szöveghely40 azonban inkább azt a nézetet erősíti, hogy a substitutus valójában a paterfamilias örököse.41
Bár a tipikus eset az, hogy az örökösnek rendelt személy (heres institutus) a végrendelkező paterfamilias gyermeke, Windscheid felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem kötelező érvényű szabály.42 Akinek a gyámhelyettesítést rendelik, annak feltétlenül a patria potestas alatt kell állnia. Így vonatkozik ez az örökbefogadott személyre, de az emancipatusra már nem vonatkozhat, hiszen az a capitis deminutio minima folytán a családból kivált, vagyis önjogú lett. Windscheid szerint a gyermek anyjának sem rendelhet az örökhagyó pupillariter substitutust, ilyen esetben a kívánt jogi cél kizárólag substitutio vulgaris útján érhető el.43
Wolff idéz olyan álláspontot, amely szerint a paterfamilias idegen gyermek esetében is alkalmazhatta a substitutio pupillarist, leszögezi azonban, hogy ez nem bizonyított, és valószínűleg nem is lehet helytálló, tekintettel a substitutio pupillaris és a patria potestas közötti szoros összefüggésre.44
A substitutio pupillaris hatálya legkésőbb a gyermek serdültségének eléréséig terjedhet. Ez - Iustinianus megállapítása szerint - a leányoknál a 12., fiúknál pedig a 14. életévig tartott. A substitutio pupillaris ennél későbbi időpontra már nem terjedhet ki, azonban arra nincsen semmiféle tilalom, hogy az örökhagyó e serdültség elérésénél korábbi időpontot tűzzön ki, avagy olyan feltételt jelöljön meg, amely még biztosan a gyermek impubes korában kell, hogy bekövetkezzen.45
A gyámhelyettesítés időbeli határán kívül fontos kiemelni, hogy mely vagyontárgyakra terjedhetett ki a substitutio pupillaris. A fentiekben vázolt jogesettel ellentétben a klasszikus szabályok szerint a gyámhelyettesítés egyrészt magában foglalta mindazt, amit a gyermek az örökhagyótól, azaz a paterfamiliastól örökölt, másrészt pedig kiterjedt mindarra, amit később - természetesen még serdületlenként - megszerzett.46 Ebből következik, hogy a paterfamiliastól származó hagyatéki terhekért a substitutus felel. Érdekes szabály viszont, hogy azokért a terhekért, melyeket az impubes a substitutio pupillaris beállta előtt valamilyen módon szerzett, már nem felel a substitutus.47 Nézetem szerint ez azt a felfogást erősíti, amely szerint a substitutus az örökhagyó paterfamilias örököse.
Az előbbiek alól két fontos kivételt is meg kell említeni. Windscheid szerint amennyiben arrogatio útján került valaki egy paterfamilias patria potestasa alá, úgy a substitutio pupillaris csak a paterfamiliastól kapott vagyontárgyakra terjedhet ki.48 Álláspontom szerint e korlátozásnak az volt a lényege, hogy e jogintézmény céljának megfelelően tudjon érvényesülni. Az arrogált személy ugyanis - az arrogatio előtt - már rendelkezhetett olyan vagyontárgyakkal, amelyekhez annak a paterfamiliasnak, akinek a hatalma alá került az arrogatio révén, semmi köze sem volt. Így semmi értelme és racionális célja nem lehetett annak, hogy ezekről a vagyontárgyakról a paterfamilias rendelkezhessék.
A másik kivétel a katona (miles) végrendelete. A katonára - mint kiváltságos végrendelkezőre -, aki tulajdonképpen nem a civiljog szabályai szerint végrendelkezett, nem vonatkozott a "nemo pro parte testatus, pro parte intestatus" elve, így, ha úgy állt szándékában, megtehette, hogy végrendeletében nem az egész vagyonáról rendelkezett, illetve nem az egész vagyonára rendelt substitutio pupillarist.49 Ebből következően a fennmaradó részre a törvényes öröklés szabályai voltak az irányadók.
A gyámhelyettesítés egyik fontos szabályából is következik az, hogy a substitutio pupillaris nem csak az apától származó vagyonra vonatkozik. Úgy Gaius mint Iustinianus császár Institutióiban megtalálható az a szabály50, miszerint az örökhagyó nemcsak az örökösül nevezett gyermekének, hanem kitagadott leszármazójának is rendelhet pupillariter substitutust. Ebben az esetben a gyámhelyettesítés mindazon vagyontárgyakra vonatkozik, amelyeket a gyermek mástól örököl, hagyomány vagy ajándék jogcímén megszerez. Amennyiben a substitutio pupillaris csak az azt elrendelőtől származó vagyontárgyakra vonatkozhatna, e rendelkezésnek - álláspontom szerint - semmi értelme sem lenne.51
Abban a kérdéskörben, hogy mely vagyontárgyakra vonatkozhat a substitutio pupillaris, feltétlenül ki kell emelni, hogy az atyának a kötelesrészt nem kellett tekintetbe vennie. Ez azt jelenti, hogy amikor a paterfamilias a gyermek vagyonáról végrendelkezett, akkor a kötelesrészre jogosultakat - akiknek, amennyiben a gyermek maga végrendelkezne, járna a kötelesrész - teljes mértékben figyelmen kívül hagyhatta.52 Álláspontom szerint ez azt a nézetet erősíti, amely szerint a substitutio pupillaris az atya patria potestasára vezethető vissza.
A substitutio pupillaris elrendelésének az örökhagyó végintézkedésében kell történnie. Két végrendelet szerepel így tulajdonképpen egy végrendeletben, hiszen a végrendelkező az impubes helyett is tesz egy végrendeletet. Ezzel kapcsolatban az a két kérdés merül fel, hogy a substitutus a paterfamilias vagy az impubes örököse, illetve, hogy két avagy egy végrendeletről lehet-e beszélni.
Az első kérdés fontosságát az jelzi, hogy az öröklés a régmúltban gyökerező római jogi szabályai szerint az impubes - minthogy nem serdült - az elhunyt atya patria potestasat nem örökölheti. Wolff Costát idézi, aki szerint a régebbi klasszikusok még egyáltalán nem ismerték el a pupillus örökösi minőségét, míg a későbbiek már igen.53 Windscheid egyértelműen azon a nézeten van, hogy a substitutus - bár azt a paterfamilias rendeli - a pupillus örököse. Utal ugyan ezzel ellentétes véleményekre, így például Julius Baron álláspontjára, mely szerint a paterfamilias halálakor már úgy az impubes, mint a substitutus azonnal örökössé válik.54 A kérdés összetettségét jelzi az is, hogy amennyiben a substitutus az örökhagyónak egyúttal leszármazója - azaz heres necessariusa - is volt (ez különben tipikus esetnek tekinthető), akkor a források tanúsága szerint ez a személy az impubes tekintetében is heres necessariusnak számított.55
A második kérdés természetesen szorosan összefügg az elsővel. Tartalmilag ugyanis két végakaratról lehet beszélni, formailag - ahogyan az bemutatásra kerül - inkább az az álláspont tartható, mely szerint egy végrendelet létezik. Max Kaser véleménye e kérdésben a következő:
"Die Frage ob hier ein oder zwei Testamente vorliegen, war vermutlich kontrovers..."56
Az egy avagy két végrendelet problémája a gyámhelyettesítés esetében egyáltalán nem öncélú kérdése a római jognak. Karl-Heinz Schindler, aki egy monográfiában Iustinianus császárnak a klasszikus római joghoz való viszonyulását vizsgálja a iustinianusi törvényhozás tükrében, a pupillariter substitutusnak rendelt rabszolga esetét hozza fel példaként.57 Ha a két végrendelet egynek tekintendő, akkor az atya rendelkezése folytán a rabszolga - aki egyúttal szabaddá válik - heres necessarius lesz. Ebben az esetben nem tudja az örökséget visszautasítani, nem illeti meg a beneficium abstinendi, azaz nem tartózkodhat a hagyatékba való belépéstől. Ha azonban a pupillus végrendelete külön végrendeletnek számít, akkor nem vitás, hogy a rabszolga a pupillus örököseként suus heres lesz, és így már joga van visszautasítani az örökséget. A substitutio pupillaris egyéb szabályai álláspontom szerint inkább azt a nézetet erősítik, hogy a substitutus minden esetben a végrendelkező paterfamilias örököse.
Schindler utal e kérdésben Iustinianus döntésére, amely a rabszolgát heres necessariusnak minősíti. Ennek alapján a végrendelettel felszabadított rabszolgának nincs arra lehetősége, hogy a szabadságot elfogadja, az örökséget azonban visszautasítsa, mert ez Iustinianus szerint - ellentétes lenne az örökhagyó akaratával.58
A substitutio pupillarist elrendelni kívánó végrendelkező előtt formailag a következő lehetőségek álltak. Belefoglalhatta a gyámhelyettesítést a végrendeletbe, vagy rendelkezhetett arról külön iratban is. Megtehette továbbá azt, hogy a végrendeletet egy speciális, a substitutio pupillarisra vonatkozó, elkülönített és lezárt záradékkal látta el, amelyet csak a gyermek impubesként történő elhalálozása esetében lehetett kinyitni. Ennek oka a gyermek védelme volt, hiszen az apa halálakor a végrendelet ismertté válhatott, és gyámhelyettesítés esetén a gyermek életét potenciális veszély fenyegette. Ennek figyelemreméltóan szabatos megfogalmazása található a iustinianusi Institutiókban:
"Ha pedig valaki annyira aggodalmaskodó, hogy félti gyermeksorban lévő fiát, nehogy amiatt, mert köztudomásúlag helyettest [itt gyámhelyettesítésről van szó] is kapott, az ő halála után cselvetések veszélyének legyen kitéve: akkor magát a közönséges helyettesítést ugyan nyíltan és a végrendelet első részében kell elrendelnie, azt a helyettesnevezést ellenben, mellyel arra az esetre jelöli ki a helyettest, ha a gyermek örökössé lenne, de felserdülte előtt meghalna, külön a végrendelet végére írhatja, s ezt a részt külön zsinórral és külön pecséttel lezárhatja, a végrendelet első részeiben pedig intézkedhet, hogy a záradékot képező lapokat a gyermek életében és serdületlensége folyamán ne nyissák ki. Nyilvánvaló, hogy a serdületlen fiú részére rendelt helyettesítés érvényességét nem csökkenti az, hogy ez azokon a lapokon van írva, melyeken a végrendelkező saját örökösét kijelölte, ámbár ez a gyermekre nézve veszélyes is."59
Ebben az idézetben egy olyan végrendeletről van szó, amelyben a substitutio vulgaris és a substitutio pupillaris együtt szerepel. (Később térek ki arra az esetre, hogy mi a jogkövetkezménye annak, ha csak az egyik szerepel a végrendeletben.) Ahogyan az idézett szöveg utolsó mondata mutatja, ez a záradékban rendelt gyámhelyettesítés nem kötelező eljárás, semmivel sem csökkenti a rendelkezés érvényességét, ha az az institutio heredis, vagyis az örökösnevezés mellett kerül elhelyezésre. Említést érdemel továbbá, hogy a substitutio pupillarist tartalmazó titkos, lepecsételt, az impubes halála esetén felnyitható záradékkal ellátott végrendeletet Vécsey Tamás tankönyvében testamentum mysticumnak nevezi.60
Annak ellenére, hogy vitás, vajon egy vagy két végrendelet létezik-e ebben az esetben, a római jog klasszikus szabályai szerint a gyámhelyettesítés, azaz a pupillus végrendelete minden esetben osztja az örökhagyó végrendeletének sorsát.61 Ez azt jelenti, hogy amennyiben megdől az atyai végrendelet, akkor a substitutio pupillaris sem lehet érvényes.62 Windscheid is ezt az álláspontot képviseli, bár kiemeli, hogy az atyai végrendeletnek a substitutio pupillaris semmiképpen sem lehet - jogi értelemben vett - alkotórésze (Bestandtheil).63
Ebből a szabályból következik az, hogy amennyiben az atya nem rendel magának örököst, akkor a substitutio pupillaris sem lehet érvényes, hiszen a végrendelet nélkülözhetetlen eleme a heredis institutio. A gyámhelyettesítés szabályai azt is megkövetelik, hogy időben és a végrendelet szövegében is a heredis institutio meg kell, hogy előzze a substitutio pupillarist.64 (Ugyanakkor az lehetséges, hogy maga a végrendelet szóbeli és a gyámhelyettesítés írásbeli, illetve vice versa.65)
A mellőzhetetlenség (praeteritio) esetében is - ahogyan ezt Szászy-Schwarz Gusztáv kiemeli - is érvényesül a végrendelet és a gyámhelyettesítés közös sorsa. Nemcsak az institutio, hanem a substitutio is érvénytelen lesz a mellőzhetetlenség miatt.66
A római jogban ismeretes egy kivétel e fentiekre nézve, a katona (miles) végrendelete esetében, amely szerint ha maga a végrendelet érvénytelen lesz, ez nem befolyásolja a substitutio pupillaris érvényességét.67
A iustinianusi Institutiók arra is lehetőséget adnak, hogy az örökhagyó minden gyermeknek külön-külön is nevezzen örököst, de azt is megteheti, hogy csak az utolsó életben maradó részére nevez.68 Ebben az esetben az örökhagyó szándéka az, hogy a gyermekek között a törvényes öröklés rendje fennmaradjon.
A substitutusnak konkrét, a végrendeletben meghatározott személynek kell lennie.69 Arra viszont lehetőség van, hogy az örökhagyó ne név szerint határozza meg a substitutust, hanem úgy rendelkezzen, hogy az, aki örökösévé válik a végrendelet szerint, az legyen a pupillusok gyámhelyettese is.70 Hunter felhívja arra a figyelmet, hogy ezt az alakzatot a kommentátorok breviloquanak nevezték.71
Az érvényesen létrejött substitutio pupillaris esetében, ha a gyermek még serdületlenként meghal, a substitutus szerzi meg az örökséget. Ha a gyermek az atyai hagyatékot visszautasítja, akkor Windscheid szerint a substitutus csak azt örökölheti meg a gyermek után, amit a gyermek az atya halála után szerzett meg, a pupillus által visszautasított atyai végrendeletet rákényszeríteni nem lehet.72 Ezzel kapcsolatban Vering említ egy olyan esetet, amikor a visszautasítás ellenére mégis létrejön a substitutio pupillaris.73 Ez akkor fordul elő, ha a visszautasítás bizonyíthatóan dolo malo (megtévesztéssel) történik, azaz csak azért, hogy ne kerüljön sor a gyámhelyettesítésre. Ebben az esetben a visszautasítást semmisnek kell tekinteni.
Felmerül azonban egy, ennél lényegesen gyakrabban előforduló eset. A végrendelkező azt a személyt, akit pupillariter substitutusnak rendel, egyúttal örökösének is nevezi. Ebben az esetben amennyiben a substitutus mint heres elfogadja az apai örökséget, köteles ezt tenni a pupillus örökségével, és vice versa. A substitutusnak nincsen arra lehetősége, hogy csak az egyiket vagy a másikat fogadja el.74 Nézetem szerint e szabálynak a célja ugyanaz, mint az arrogatio esetében alkalmazott, a gyámhelyettesítés vagyoni terjedelmének korlátozására vonatkozó rendelkezésnek. Ha a subsitutusnak lehetősége lenne erre a választásra, akkor a jogintézmény nem a céljának megfelelően működne, illetve ellentétbe kerülhetne az örökhagyó akaratával.
A substitutio pupillaris egyik kulcskérdése az, hogy lehet-e annak kiterjesztő értelmezést adni, vagyis magában foglalhatja-e a közönséges helyettesítést is. Ennek a római jogban történő elfogadtatását az alábbi jogeseten, a causa Curianán keresztül célszerű megismerni.
Kétségtelen tény, hogy a substitutio pupillaris kapcsán felmerült római jogi jogesetek közül a legismertebb és a legjobban feldolgozott jogeset a causa Curiana. Ez a jogeset a legtöbb, a római jog institúcióit bemutató tankönyvben szerepel, gyakorlatilag klaszszikus tankönyvi példának nevezhető. Ennek legfőbb oka az, hogy a causa Curiana - ahogyan az bővebben is kifejtésre kerül - öszszetett jogi problémát képez, amelynek azért fő része természetesen a substitutio pupillaris kérdésköréhez tartozik, de az ügyben nem kizárólag öröklési jogi problémák merülnek fel.
A causa Curiana forrása nem kifejezetten jogi munka. Az e jogesetre vonatkozó információkat Cicero művei őrizték meg az utókor számára. Cicero a causa Curianaval a De oratore, a Brutus, a De inventione, a Pro Caecina, valamint a Topica című művében foglalkozott.75 Sedes materiae-nek mindazonáltal - márcsak a szakirodalmi hivatkozások számát is tekintetbe véve - a De oratore, a szónokról szóló műve nevezhető. Ez a munka a De re publica-val, valamint a De officiis-szel együtt alkot koncepcionálisan államelméleti kérdésekkel foglalkozó trilógiát.76 A De oratore az ideális szónokot mutatja be, akivel szemben Cicero "a sokoldalú műveltség, továbbá a görög és a latin kultúrában való jártasság feltétlen követelményét fogalmazza meg."77 A causa Curianaval kapcsolatban kifejtett érvrendszerben a görög filozófia befolyása a római jogra különösen relevánssá válik.
A causa Curiana kérdésében kiterjedt nemzetközi szakirodalom található.78 Az alábbiakban elsősorban az újabb szakirodalomhoz tartozó utrechti J. W. Tellegen79 tanulmányát használom fel, amelynek kimagasló érdeme, hogy alaposan ismerteti a témával behatóan foglalkozó J. Stroux, valamint F. Wieacker álláspontját.80
A causa Curiana nem fiktív, hanem megtörtént jogeset, Kr.e. 92-ből származik.81 Az ügy tényállása szerint egy bizonyos M. Componius végrendelet hátrahagyásával halt meg. A végrendelet kérdéses részét két Cicero-szöveghely alapján Tellegen - a később tárgyalandó érvekből visszakövetkeztetve helyesen - a következőképpen állítja össze:
"Si mihi filius genitur unus pluresve is mihi heres esto; si filius ante moritur quam in tutelam suam venerit tum mihi M. Curius heres esto."82
Ezek alapján a végrendelet - első pillantásra - egy subsitutio pupillarist tartalmaz.
Az örökhagyó Componius a később születendő, egy-vagy több fiát nevezi meg örökösének, azzal azonban, ha a fiú még nagykorúsága előtt meghalna83, akkor az örökös M. Curius legyen. (Érdekes, hogy az összetett mondat első fele még egyes és többesszámot használ a gyermekek számát illetőleg, míg a második tagmondatban már csak filius, vagyis egyesszám szerepel.) Ez a rendelkezés teljes mértékben megfelel a substitutio pupillarisra vonatkozó szabályoknak.
A tényállás szerint azonban Componius leszármazó hátrahagyása nélkül halt meg. Az örökséget Curius kapta meg, hiszen vélelmezték, hogy a végrendeletben foglalt feltétel teljesült. Coponius törvényes örököse azonban az örökség kiadása iránt pert indított, hereditas petitioval élt. Az eljárásban a törvényes örököst Q. M. Scaevola pontifex, míg Curiust L. Licinius Crassus képviselte. Scaevola és Crassus főbb érveit Cicero Brutus című munkájában foglalja össze.84
Scaevola álláspontja szerint a feltétel nem teljesült, hiszen nem született a végrendelkezőnek gyermeke, így az még a pubertas elérése előtt nem halhatott meg, tehát a pupillaris substitutiora nem kerülhetett sor. Scaevola a régi végrendeleti formulákra utal (antiquae formulae), melyek szerint, ha az örökhagyó vulgaris substitutiot is akart volna rendelni, akkor azt külön is bele kellett volna foglalni a végrendeletbe. Scaevola azon a véleményen van, hogy az ezzel ellentétes vélemény a ius civile-be ütközne85. Érvelésében - modern kifejezéssel élve - a jogbiztonságra is utal, hiszen azt sugalmazza, hogy az ellentétes értelmezés - vagyis az, hogy a substitutio pupillarisba bele kell érteni a substitutio vulgarist is - kedvezőtlen lenne az egyszerű emberek számára, akiknek a talán nem átgondoltan megfogalmazott szavait ilyen módon ki lehetne forgatni.
Licinius Crassus, aki elsősorban szónok volt, retorikailag is kiemelkedő beszédet mondott. Érvelését egy már-már költői hasonlattal kezdi; szól egy kisfiúról, aki a tengerparton sétálva talál egy evezővillát, amiből hajót akar építeni. Licinius Crassus szerint, amenynyire kevés egy evezővilla a hajó megépítéséhez, olyannyira kevés és gyenge az érv, amelyet Scaevola az álláspontja védelméül felhozott. Crassus azon a véleményen van, hogy az örökhagyó úgy rendelkezett, amennyiben nem születne gyermeke, vagy gyermeke még impubesként halna meg, akkor mindenképpen Curius legyen az örököse.86 Nézete szerint a végrendeletben szereplő szövegezés bevett, szokásos. Érvelésében említi továbbá a bonum ac aequum kategóriáit, amelyek segíthetnek az örökhagyó valódi akaratának megfejtésében, amellyel Scaevola álláspontja teljes mértékben ellentétes.
A centumviriből álló bíróság a Curiust képviselő Licinius Crassusnak adott igazat, vagyis kimondta, hogy a subsitutio pupillarist ebben az esetben substitutio vulgarisnak is kell tekinteni, ezzel az örökhagyó vélelmezett akaratát (favor testamenti) juttatva érvényre. Mielőtt ennek az ítéletnek a római törvényhozásban történő következményeit kifejtem, érdemes a jogi képviselők érvelését jobban megvizsgálni.
J. Stroux már hivatkozott munkájában kimagasló jelentőségűnek ítéli ezt a jogesetet, mert nézete szerint itt a civiljog túlzottan szigorú formakényszerén a görög filozófiai hatásokat tükröző aequitas, azaz a méltányosság győzedelmeskedett.87 Ez az álláspont azzal is alátámasztható, hogy Cicero - ahogyan az fentebb említésre került - egy szónoknál igen fontosnak tartotta a görög kultúrában és filozófiában való jártasságot.
Franz Wieacker teljesen eltérő álláspontot képvisel ebben a kérdésben. Nézete szerint Q. Mucius Scaevola értelmezése a helyes, és nemcsak azért, mert a ius civile a szigorú interpretációt kívánja meg, hanem azért is, mert a szó szerinti értelmezésből is ez következik. Amikor Componius a substitutio feltételeként a gyermek halálát szabta meg (morietur), akkor - Wieacker szerint - egyértelmű, hogy előfeltételnek a gyermek megszületését kell tekinteni, ezt indokolja a természetes, józan gondolkozás is; a ,mori' (elhalálozni) a ,nasci' (megszületni) nélkül nem következhet be.88
Wieacker értelmezésében Scaevola azt is említette, hogy az örökhagyónak hogyan kellett volna végrendelkeznie, ha substitutio pupillarist és substitutio vulgarist is bele akart volna foglalni a testamentumba. Wieacker szerint a már említett ősi végrendeleti formula nem más, mint amelyet Gaius is megfogalmaz az Institutióiban.89 Wieacker összességében azt állítja, hogy a centumviri a causa Curianaban helytelenül döntöttek, mert nem az örökhagyó akaratát kívánták érvényre juttatni - azaz nem a verba és a voluntas kettősségéről van szó -, hanem az örökhagyó hipotetikus szándékáról lehet csak beszélni, mert nincsen arra elegendő bizonyíték, hogy valóban ezt akarta-e végintézkedésében.
Tellegen azonban nem ért egyet Wieacker álláspontjával, azzal szemben alapvetően két komoly ellenérvet támaszt90. Tellegen szerint a Wieacker által említett Gaius-forráshely mint hivatkozás nem jó, hiszen az a postumusokra nem vonatkozik. (Tellegen felállít egy hipotézist arról, hogy Scaevola vajon milyen megfogalmazásra gondolhatott az antiquae formulae említésekor.91) Ez az ellenérv azonban korántsem helytálló. Gaius ugyanis - szinte a modern jogalkotásra jellemző tömörséggel - kimondja, hogy az ebben a forráshelyben található szabályok a postumusokra, azaz az örökhagyó halála után születettekre is vonatkoznak.92
Tellegen másik főbb ellenérve meggyőzőbb. Eszerint Wieacker fentebb vázolt érve, amely szerint a végrendeletnek Scaevola által adott értelmezése közelebb áll a szavak természetes értelméhez, a sermo communishoz, nem tartható. Tellegen szerint, ha a sermo communist hívjuk segítségül, akkor az inkább Crassusnak kedvez. Crassus az érvelésében említi, hogy az ilyen típusú végrendelkezés bevett forma volt. Erre konkrét példák nem ismeretesek, illetve ennek feltétel nélküli elfogadása gyengíti azt a Stroux által jelentősnek mondott sajátosságát az ügynek, amely szerint ez az aequitas felülkerekedése lenne a ius strictumon.
Tekintettel arra, hogy a centumviri Crassusnak adott igazat, alaposan feltehető, hogy a korabeli közgondolkodás, ideértve a sermo communist is, valóban azon az elven nyugodhatott, hogy a substitutio pupillaris egyben substitutio vulgarist is jelent. Nézetem szerint a causa Curiana alkalmas példa e problémának a megvilágításához, és ugyanakkor - ha csak egy konkrét ügyön eresztül is - bepillantást enged a iurisconsultusok és a iuris-peritusok gondolkodásmódjába is.93
A favor testamenti94 iskolapéldájaként is említeni szokott causa Curiana - ahogyan az említésre került - következményekkel járt - ha jóval később is - a római jogi törvényhozásra. Modestinus említi Marcus Aurelius és Verus császárok egy rendeletét, amely kimondta:
"Iam hoc iure utimur ex Divi Marci et Veri Constitutione, ut, quum pater impuberi filio in alterum casum substituisset, in utrumque casum substituisse intelligatur, sive flius heres non extiterit, sive extiterit, et impubes decesserit." 95
Ez a rendelet tehát jogszabályi szintre emeli azt a lehetőséget, hogy a substitutio pupillaris egyben substitutio vulgarisnak is minősül.96 Ez az úgynevezett dupla helyettesítés, a substitutio duplex esete.97 Ugyanebben a forráshelyben Modestinus részletesen ír a substitutio duplexről. Említi például a substitutio reciproca esetét, amely egy olyan substitutio vulgaris, ahol az egyes végrendeleti örökösök (institutusok) egymás helyettesei. Ezt a lehetőséget Antoninus Pius császár teremtette meg, és Modestinus szerint erre is alkalmazni kell a substitutio duplexet.
Természetesen léteznek olyan kivételek, ahol csak az egyik fajta substitutio lehetséges, azaz a substitutio duplex nem alkalmazható. Friedrich Vering szerint a következő esetek tartozhatnak ide98:
a) ha az örökhagyó másképpen rendelkezett, azaz kizárta a substitutio duplex alkalmazását, ebből is látszik, hogy ez diszpozitiv norma volt;
b) ha ezt az örökhagyó nem is tehette volna meg, hiszen például egy kölcsönös helyettesítés (substitutio reciproca) esetében az egyik institutus már pubes, azaz serdült, a másik pedig még impubes, azaz serdületlen volt, itt a substitutio pupillaris már tárgyalt feltételei nem állnak fenn;99
c) ha az örökhagyó - különböző feltételekkel - két személyt nevezett örökösének, és egy harmadikat közösen substitutusnak;100
d) a kiváltságos magánvégrendeletnek számító katona végrendelete (testamentum militis) esetében sincs helye a substitutio duplex alkalmazásának, hiszen a miles végrendeletében voltaképpen nem is a civiljogi értelemben vett familia-ról rendelkezik.101 (Ilyen esetben - véleményem szerint - ha mégis mindkét helyettesítést akarta a katona, akkor feltehetőleg azt külön a végrendeletbe kellett foglalni.)
A substitutio pupillaris tipikusan akkor szűnik meg, ha a pupillus serdületlenként nem hal meg, és serdültté válik. Természetesen, amennyiben a gyermek az atya halála előtt hunyna el, a substitutio pupillaris akkor is hatályát veszti. Ahogyan az említésre került, ha a gyámhelyettesítés rövidebb időtartamra vonatkozott, akkor annak hatálya is a rövidebb időponttal együtt szűnik meg. Ha a paterfamilias bizonyos - egyébként a gyámhelyettesítés szabályaihoz igazodó - feltételektől teszi függővé a substitutiot, és ezek a feltételek nem következnek be, szintén megszűnik a substitutio pupillaris.
A helyettesnek kijelölt személy halála a substitutio pupillaris bekövetkezte előtt nem szünteti meg a gyámhelyettesítést, ha a substitutusnak az atya vulgariter substitutust állított.102
Vering a substitutio pupillaris megszűnésének megemlíti egy sajátos lehetőségét is.103 Theodosius és Valentinianus császár egy rendelete értelmében a gyámhelyettesítés akkor is megszűnik, amenynyiben a paterfamilias halála után a pupillus részére nem kellő időben kerül sor egy gyám kijelölésére.
A substitutio pupillaris hatályának különleges megszüntetési módjai a paterfamilias és a gyermek együttes elhalása, avagy a fogságban történő elhalálozás. Abból a forráshelyből, amely arról rendelkezik, hogy amennyiben a gyermek az atya előtt hal el, a substitutio pupillaris hatályát veszti, Vering szerint az következtethető ki, hogy akkor válik a gyámhelyettesítés hatálytalanná, ha a gyermek legkésőbb az atyával együtt hal meg.104
Álláspontom szerint ez teljes mértékben egyezik a római jognak az együtt elhaltakra vonatkozó szabályozásával, a commorientes vélelmével, amelynek értelmében abban az esetben, ha a szülők és a gyermekek együtt halnak el, akkor azt a vélelmet kell alkalmazni, hogy először a serdületlenek, majd a szülők, legvégül pedig a serdült gyermekek haltak meg.105
A fogságban történő elhalálozásra a római jogban a fictio legis Corneliae vonatkozik, amely szerint, amennyiben a római polgár hadifogságba esett, és ott meghalt, akkor azt úgy kellett tekinteni, mintha szabadságának utolsó pillanatában halt volna meg.106 A fikciónak az a célja, hogy a szabad embernek - aki a fogságba eséssel rabszolgává válik - a végrendelete továbbra is érvényes maradjon. (A ius postliminii értelmében azonban, ha valójában mégsem hal meg, és visszatér a hadifogságból, akkor a római polgár visszanyeri elvesztett jogait.) A Digestában található, a substitutio pupillarisra vonatkozó szabályozás igen részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel.107
A fentiek alapján, amennyiben az apa fogságba esett, és a fiú közben serdültté válik, a gyámhelyettesítés - az általános szabályok értelmében - megszűnik. Ha a gyermek serdületlenül halna meg, amíg az apja a fogságban van, a vagyon a substitutust illeti, hiszen éppen a fikció értelmében a végrendelet érvényes marad. Ha az apa visszatér a fogságból, akkor is meg kell, hogy szűnjön a substitutio pupillaris a ius postliminii következtében. Amennyiben az apa meghal, majd a fiú később fogságba esik, akkor is alkalmazni kell a substitutio pupillarist. Abban az esetben viszont, ha az impubes még az apa életében esik fogságba és ott meghal, apja pedig még él, akkor - ismét az általános szabályok szerint - a substitutio pupillarist nem lehet alkalmazni. Ha ez utóbbi esetben az apa a fiú fogságba esése és halála után meghalna, akkor - tekintve, hogy a substitutio pupillaris már a fiú halálával megszűnt - a törvényes öröklés rendje érvényesül, feltéve, hogy az apa időközben - a fiú fogságba esése után - nem készített újabb végrendeletet.
Ez a példa - akárcsak maga a substitutio pupillaris jogintézménye - jól jellemzi a római jog struktúráját, sajátos szabályozási rendszerét. Bár a fentiekben írtak nem meríthették ki a substitutio pupillarisszal kapcsolatban felmerülő összes problémát, bízom abban, hogy kellőképpen vázolták e jogintézmény lényegesebb szabályait, illetve az egyes aggályos, vitás pontokat. Úgy gondolom, a substitutio pupillaris jellegét és jelentőségét Hans Julius Wolff - már sokat idézett tanulmányában - tömören és szabatosan méltatja:
"Die Pupillarsubstitution ist ein hervorragendes Beispiel für die Kunst der Klassiker, Institutionen und Sitten, die sich vor und fern aller systematischen Rechtswissenschaft aus den Bedürfnissen des Lebens gebildet haben, in ihrem lebendigen Sinn zu erfassen und zu entfalten und sie zugleich mit den logischen Erfordernissen ihres Systems im Einklang zu halten."108
A substitutio quasi pupillarisra vonatkozó forrásanyag lényegesen kevesebb, mint a substitutio pupillaris esetében. Ennek több oka is van. Elsősorban az magyarázza, hogy kialakulása a gyámhelyettesítéshez képest jóval későbbre tehető, valamint - ahogyan neve is mutatja - valójában a substitutio pupillaris variánsának tekinthető. Hozzájárulhat ehhez - álláspontom szerint - az is, hogy a substitutio quasi pupillaris tulajdonképpen csak szűk körben alkalmazható jogintézmény.
A substitutio quasi pupillaris másik, főleg az angolszász irodalomban használatos, de egyébként forrásszerű109 elnevezése substitutio exemplaris. Ez a megnevezés - az exemplaris jelentése másolatul szolgáló, mintaszerű, például szolgáló - is a két intézmény közötti igen szoros kapcsolatot mutatja.110
A substitutio quasi pupillaris lényege tömören az, hogy az őrült, elmebeteg gyermek részére is rendelhető a substitutio pupillaris már említett szabályai szerint substitutus, az alább részletezett kivételek figyelembevételével. Vering kiemeli, hogy azon őrült gyermekek esetében, akiknek vannak lucidum intervallumjai, világos időközei, substitutio quasi pupillaris rendelésének nincs helye.111
A római végrendeleti jog az elmebeteg gyermek mint végrendeleti örökös részére biztosít tehát kedvezményeket, amely kedvezményekkel tulajdonképpen az örökhagyó élhet. Az egyetemes jogtörténetben a beteg ember részére történő végrendeleti kedvezmény nem ismeretlen jelenség. Zlinszky Imre a magyar örökösödési jog és az európai öröklési jog összehasonlításáról szóló munkájában utal arra, hogy az ősi zsidó jogban már észlelhetőek a beteg örökhagyó részére szóló kedvezmények.112 Amíg az egészséges ember törvényes örököseinek jogait a végrendeletben egyáltalán nem sértheti, addig a beteg embernek lehetősége volt arra, hogy végrendeletében az azonos rokonsági fokon álló örökösök között - az elsőszülöttségi jog sérelme nélkül - az általa jobban szeretett rokonnak kedvezhessen.
A római jogi szakirodalom a substitutio quasi pupillaris első megjelenését a principatus idejére teszi. Max Kaser kiemeli, hogy a princeps külön engedélyére volt szükség ahhoz, hogy az őrült gyermek részére lehessen substitutust rendelni.113 Ennek forrásszerű bizonyítéka is van.114
A substitutio quasi pupillaris szabályozása mindazonáltal Iustinianus császár egy 528-ban kiadott rendeletében történt meg.115 Érdemes a rendelet bevezető szavait tanulmányozni, melyek azt mondják, hogy a császár a humanitast, vagyis az emberséget, vette tekintetbe akkor, amikor a substitutio pupillarist az elmebeteg gyermekekre is kiterjesztette. Ez a fordulat - nézetem szerint - jól jellemzi a iustinianusi törvényhozás stílusát.
A substitutio quasi pupillaris római jogi forrásaiban az őrült megnevezésre általában , furiosus' vagy ,mente captus' kifejezés található. Karl Heinz Schindler Siro Solazzi álláspontját idézi, aki szerint jelentéstani különbségek vannak a furor és a dementia között.116 Schindler ezt a distinkciót nem tartja indokoltnak. A latin nyelv némely nem jogi forrását megvizsgálva117 levonható az a következtetés, hogy e két szó általában szinonim jelentésű, annyiban tapasztalható eltérés, hogy - bizonyos szövegkörnyezetben, de korántsem mindig - a furor inkább dühöngő, őrjöngő őrültséget, míg a dementia elmebeli gyengeséget jelent, de a két szó jelentését ettől még egyezőnek lehet tartani.118
Az említett forráshelyek alapján a substitutio quasi pupillaris szabályai a következők. A substitutio quasi pupillaris rendelésének - hasonlóan a gyámhelyettesítéshez - előfeltétele, hogy a végintézkedésben szerepeljen örökösnevezés (heredis institutio). Vering ezt azzal magyarázza, hogy a substitutio kifejezés már önmagában megköveteli, hogy legyen egy institutio is, hiszen a helyettesítés szó nyelvtani értelmezéséből következik, hogy kell lennie valakinek, akit helyettesíteni kell, vagyis kell egy első sorban nevezett örökös.119 A gyámhelyettesítés formai szabályai a substitutio quasi pupillarisra is irányadóak.
A gyámhelyettesítéssel szemben substitutio quasi pupillarist mind az anya, mind az apa rendelhet, és az sem szükséges, hogy az őrült gyermek, aki részére a subsitutust rendelik, az örökhagyó hatalma alatt legyen. Némiképpen máshogyan kifejezve ez azt jelenti, hogy a kognát (vér szerinti) rokonságba tartozó gyermek részére is rendelhető ilyen módon helyettes.
Amíg a gyámhelyettes kiválasztásában a végrendelkező szabadsága relatív széles, addig ez a substitutio quasi pupillaris esetében lényegesen korlátozottabb. Itt az örökhagyónak a substitutus kiválasztásában meghatározott sorrendet kell követnie. Ha az őrült gyermeknek van épelméjű leszármazója, akkor azt kell substitutusnak rendelni, ha nincsen, akkor az örökhagyó egyéb épelméjű gyermekét - azaz az őrült gyermek testvérét - kell helyettesnek kijelölni. Ha ilyen sincsen, akkor a végrendelkező szabadon választhat substitutust.
Különbségek mutatkoznak a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris között a helyettesrendeléssel érintett vagyon terjedelmét illetően. A legfontosabb különbség, hogy a substitutio quasi pupillaris az őrült gyermek legitima portioját, törvényes osztályrészét nem érintheti. Ez a szabály az őrült gyermek érdekeinek védelmére hivatott. Az őrült gyermek helyettesítésére során a subtitutus által megszerezhető vagyon csak arra terjedhet ki, amit az örökhagyó ráhagy az őrült gyermekre, a később megszerzett vagyontárgyakra már nem vonatkozhat.
A substitutio quasi pupillaris megszűnésének esetei analógok a substitutio pupillaris megszűnésének eseteivel. Így az őrült gyermek részére nevezett helyettesrendelés megszűnik, ha maga a végrendelet megdől, az őrült gyermek még az örökhagyó életében meghal, illetve, ha - akár az örökhagyó életében, akár az örökhagyó halála után - épelméjűvé válik. Természetesen az örökhagyó halála után az őrült gyermeknek gyámot, illetve - ha életkora miatt ez szükséges - gondnokot kell rendelni.
A substitutio quasi pupillaris megszűnésének különleges esetéről szól az őrült gyermek helyettesítésével kapcsolatosan már idézett Digesta-szöveghely.120 A jogeset - melyet Paulus idéz - természetesen még abból az időből származik, amikor e végrendelkezési lehetőség igénybevételére még kizárólag csak a császár engedélye alapján volt lehetőség. A jogeset szerint az örökhagyó substitutio quasi pupillarist rendelt gyermekének, aki azonban később megnősült és egy épelméjű gyermeke született. A kérdés úgy merült fel, hogy vajon ebben az esetben ki lesz az őrült örököse, az apa által rendelt substitutus, illetve saját gyermeke, aki egyébként suus herese is. A jogeset megoldása a következő:
"Igitur etiam agnatione sui heredis dicendum est, rumpi substitutionem, quia nihil interest, alium heredem institueret ipse filius postea, an iure habere coeperit suum heredem; nec enim aut patrem, aut Principem de hoc casu cogitasse verisimile est, ut eum, qui postea nasceretur, exheredaret."
Az őrült gyermeke, a suus heres fog örökölni, mert az agnát rokonság bővülése - melyre az örökhagyó nem is számíthatott - felül kell, hogy kerekedjen a végrendeleten, illetve a császári engedélyen.
A substitutio quasi pupillaris római jogi szabályozásáról összefoglalóan megállapítható, hogy bár nagyon hasonlít a gyámhelyettesítéshez, annál - az elmebeteg gyermek érdekeinek védelmében - szigorúbb normákat tartalmaz. Kimagasló érdeme a római jogtudománynak, hogy a substitutio quasi pupillaris alkalmazásával elérhető sajátos, de igen fontos jogi célt felismerték, és azt tömören bár, de kielégítő mértékben szabályozták.
A modern értelemben vett utóöröklés - nagyon általános megfogalmazással - annyit jelent, hogy az örökhagyó végintézkedésében történt rendelkezése alapján az elsősorban kinevezett örököst (előörökös) meghatározott idő elteltével, vagy meghatározott esemény bekövetkeztével egy másik örökös, az utóörökös váltja fel.
A magánjogi szakirodalomban elterjedt az a vélemény, hogy az utóöröklés ebben az értelemben nem volt jelen a római jogban.121 A substitutio pupillaris, illetve a subsitutio quasi pupillaris pedig egyfajta sajátos intézményként, a patria potestas megnyilvánulásaként érvényesülhetett.122 Tóth Ádám azt emeli ki, hogy a kötött utóöröklés - amelynek értelmében az előörökös az örökség tárgyaival egyáltalán nem rendelkezhet - volt ismeretlen a római jogban.123
A kötött utóöröklés kétségtelenül rendszeridegen a római jog öröklési jogától, hiszen abban következetesen érvényesült a semel heres, semper heres elve124, amely azt jelenti, hogy aki egyszer megszerzi az örökséget, és örökössé válik, az mindig örökös is marad. Ez pedig az utóöröklés fogalmi elemeivel áll ellentétben.
Tóth Ádám említ azonban olyan lehetőségeket, amelyek, ha nem is álltak ellentétben a semel heres, semper heres elvével, azzal - bizonyos tekintetben - ellentétes jogkövetkezmény kiváltására voltak alkalmasak.125 Idetartozik a hagyomány, illetve később a fideicommissum universale, az egyetemes hitbizomány intézménye, amely utóbbi már az egész örökség kiadását lehetővé tette az örökhagyó akarata alapján, de a hitbizományos jogi helyzete nem közelítette meg az általános örökös státusát. A senatusconsultum Trebellianum, majd a senatusconsultum Pegasianum hozzájárultak a hitbizományos pozíciójának erősítéséhez. Iustinianus szintén tovább szilárdította a fideicommissarius védelmét, és a hitbizományi öröklést a negyedik fokig terjesztette ki.126
Eduard Gans az öröklési jog fejlődéséről írott munkájában a fideicommissum universale-t egyenesen a substitutio vulgaris egyik fajtájának nevezi, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi esetében a substitutus minden esetben az elsősorban kinevezett örököst az örökségből kizárja, azaz helyette örököl, míg a fideicommissumnál nem ez a helyzet.127
Mindez azonban odáig nem vezetett és talán nem is vezethetett el, hogy a fideicommissarius tényleges utóörökösnek legyen minősíthető.
Álláspontom szerint azonban a modern értelemben vett utóöröklés is - igaz, talán rejtett formában - jelen van a római jogban. A modern értelemben vett utóöröklést ott kell keresni, ahol a végrendelkezés kapcsán egyébként is a legtöbb kivétel található, vagyis a katona (miles) végrendeleténél.
A római jog szerint a katona végrendelete kiváltságos magánvégrendeletnek számított. A Digesta egész titulust szentel a katonák végrendeletének.128 Ezt a szabályozást az a speciális élethelyzet indokolja, amiben a katonák éltek. A katonák gyakorlatilag potenciális életveszélyben voltak, a hadviselésnél egyáltalán nem lehetett kiszámítani, hogy egy csata alkalmával hányan veszhetnek oda. Így logikusnak tekinthető, hogy a jog ezt a veszélyeztetettséget azzal honorálta, hogy a végrendelkezés szabályait jelentős mértékben megkönnyítette a számukra. A substitutio pupillaris kapcsán felmerülő, a katonák végrendeletére vonatkozó kivételekre a fentiekben már utaltam.
A katonákat megillető, voltaképpeni utóöröklési jogosultsággal - bár néven nem nevezve - találkozni lehet a szakirodalomban. Vering megemlíti, hogy a katonáknak, akik nem a civiljogi értelemben vett familiáról rendelkeztek végrendeletükben, lehetőségük volt egy második örökös (secundus heres) rendelésére úgy, hogy az örökség - bizonyos feltételekkel - az első örököstöl e második örökösre szálljon át.129 Windscheid pandekta-tankönyvében ugyanezt írja le.130
A katonákat megillető ezen privilégium az alábbi forrásokkal is bizonyítható:
"Milites etiam his, qui heredes extiterunt, possunt substituere in his duntaxat, quae sunt ex testamento eorum consecuti."131
"Certi iuris est, militem ad tempus etiam heredem instituere posse".132
E szöveghelyek egyike sem használja természetesen az utóörökös kifejezést, a római jog fogalmaival ez nehezen is lenne kifejezhető. A szövegek jelentése viszont hasonlít az utóöröklés modern fogalmához. A rendelkezések értelmében, valamint a katonákkal kapcsolatban kifejtettek alapján azonban nézetem szerint levonható az a következetés, hogy a római jog is ismeri a modern értelemben vett utóöröklés fogalmát, igaz, azt nagyon vázlatosan szabályozza, és csak roppant szűk és körülhatárolt körben engedi alkalmazni.
A ius commune kifejezést az egyes szerzők némiképpen eltérő formában használják, a német nyelvű szakirodalom gyakran gemeines Recht-ként említi azt. A kérdés fejtegetésének mellőzésével a ius commune-t abban az értelemben használom, mely szerint az nem más, mint
"a középkori és koraújkori Európa - és benne a partikuláris jogrendszerű országok - közös jogaként funkcionáló tovább élő római jog, amely a XVIII. század közepétől kezdve, de főként a XIX. század folyamán fokozatosan átadja helyét a nemzetállamok polgári törvénykönyveinek és az egyéb törvénykönyveknek, illetve jogszabályoknak."133
Accursius134 (1183? - 1263) a Glossa Ordinariaban a substitutio öt formáját különíti el.135 E substitutiók a következők: substitutio vulgaris, substitutio pupillaris, substitutio exemplaris, substitutio breviloqua, substitutio compendiosa. Az első három substitutio teljes mértékben megfelel a római jogi substitutio szabályainak. Említést érdemel, hogy a substitutio quasi pupillaris helyett a substitutio exemplaris megnevezés szerepel. Bővebb kifejtést a substitutio breviloqua és a substitutio compendiosa igényel:
a) A substitutio breviloqua kifejezést Accursius nem azonos értelemben használja, mint a kommentátorok vagy posztglosszátorok, akik, ahogy ezt fentebb említettem - Hunter szerint - breviloqua alatt az olyan gyámhelyettesítést értették, ahol a substitutust nem név szerint jelölte ki a végrendelkező, hanem az - egyértelműen - a végrendelet egyéb rendelkezéseiből derült ki. Accursiusnál a substitutio breviloqua több substitutio összekapcsolása. Erre akkor kerülhet sor, ha az örökhagyó az örökösöket - substitutio reciprocat alkalmazva - egymás helyetteseinek nevezi ki, és az egyik örökös még pupillus. Ebben az esetben a kölcsönös helyettesítés az egyik irányban csak substitutio vulgaris, míg a másik irányban egyben substitutio pupillaris is.
b) A nevében rövidítettet jelentő substitutio compendiosa tulajdonképpen több substitutio kombinációját jelenti. Az egyes substitutiók alkalmazása attól függ, hogy az elsősorban rendelt örökös mikor hal meg. Ha az első sorban rendelt örökös még az örökhagyó életében hal meg, akkor substitutio vulgarisként, azaz közönséges helyettesítésként kell értelmezni az örökhagyó rendelkezését. Amennyiben az örökös serdületlenként, vagy esetleg elmeháborodottként hunyna el, úgy a substitutio pupillaris, illetve a substitutio quasi pupillaris kerül alkalmazásra. A substitutio compendiosa kétségtelen előnye, hogy egy rendelkezéssel több, az örökhagyó halála előtt vagy után bekövetkező lehetőséget lehet előre szabályozni. A substitutio compendiosa a katona (miles) végrendeletében kivételes szerephez jut. Amennyiben ugyanis a katona alkalmazza ezt a fajta substitutiót, úgy az minden esetben érvényesül, tehát akkor is, ha az elsősorban rendelt örökös már serdültként, vagy az elmebajból felgyógyulván halna meg, hiszen - ahogyan ezt Wesener is hangsúlyozza - a milesre nem érvényesül a semel heres semper heres elve.136 Ez - ahogyan erre már fentebb utaltam - tulajdonképpen nem más, mint a modern értelemben vett utóöröklés elfogadása.
Ki kell emelni, hogy Bartolus de Saxoferrato (1313-1357) változtatott a substitutio quasi pupillarisszal befolyásolható vagyon terjedelmét illetően. (E változtatás elfogadást nyert a ius commune-ben.) Ha a római jogban valaki egy őrült részére rendelt helyettest, akkor ez csak azokra a vagyontárgyakra vonatkozhatott, melyeket ő hagyott az őrült gyermekre. Bartolus ezt megváltoztatta, mégpedig úgy, hogy a substitutio quasi pupillaris azokra a vagyontárgyakra is vonatkozhat, melyeket az őrült gyermek később szerez meg.137 Ez teljesen egyezik a gyámhelyettesítésre vonatkozó szabályokkal.
A glosszátorok és a kommentátorok vagy posztglosszátorok az egyetemes hitbizomány kérdésével is behatóan foglalkoztak. Baldus de Ubaldis (1327-1400) szerint, míg a tárgyalt substitutiok substitutio directanak, azaz egyenes helyettesítésnek tekinthetőek, addig az egyetemes hitbizomány (fideicommissum universale) inkább substitutio obliqua-nak, azaz ferde, vagy burkolt, rejtett helyettesítésnek minősíthető, vagyis nem azonosítható a többi substitutioval. E probléma azonban a ius commune művelői között vita tárgyát képezte.138
Az Amerikai Egyesült Államok tagállamai között - jogrendszerét tekintve - elkülönül Louisiana állam. Ennek elsősorban történeti okai vannak. Louisiana állam 1682-től 1762-ig francia, rövid ideig spanyol, majd ismét francia fennhatóság alá tartozott. Louisianát Franciaország az Amerikai Egyesült Államoknak egy 1803. április 30-án aláírt egyezmény alapján engedte át. Louisiana azóta az USA tagállama. Jogrendszere alapvetően nem a common law, hanem a civil law hagyományain alapszik. A magánjogot a Louisiana (Revised) Civil Code szabályozza. Az első louisianai magánjogi joggyűjteményt 1808-ban fogadták el. Az 1825-ös és a ma is hatályos 1870-es polgári törvénykönyvekkel együtt a polgári jog alapjául Louisianában továbbra is az 1808-as kódex szolgál. Az ismertetett történeti okok miatt a louisianai magánjogra elsősorban a francia, kisebb mértékben a spanyol magánjog volt hatással, illetve egyre inkább erősödik a common law befolyása. Ezekből következően Louisiana állam jogrendszere Québechez, Skóciához, illetve a Dél-Afrikai Köztársasághoz hasonlatosan úgynevezett mixed jurisdictionnek nevezhető.139 Ez a sajátos jogrendszer indokolja, hogy érdemes az utóöröklés szabályait röviden megemlíteni.
Tekintettel arra, hogy a Louisana Civil Code nagy mértékben a francia Code civilt követi, az utóöröklés alapvetően tilalmazott, még a francia jog szerinti kivételek sem engedélyezettek.140
Az LCC. 1521. cikkelye a közönséges helyettesítést lehetővé teszi. Az ezt megelőző, 1520. cikkely fogalmazza meg viszont azt, hogy mikor tiltott a helyettesítés (prohibited substitution). Ennek alapján a következő három feltétel együttes bekövetkezte esetén fordul elő prohibited substitution: ha az örökhagyó az örökség tulajdonjogáról kétszer rendelkezik, ha az örökösnek kötelezővé teszi, hogy megőrizze az örökséget, illetve, hogy a tulajdonát valakinek átadja, illetve, ha mindez végintézkedésben, öröklést feltételezve következik be.
Ha valaki ilyen tiltott helyettesítést alkalmaz a végrendeletében - függetlenül attól, hogy az substitutio pupillaris, vagy substitutio quasi pupillaris -, akkor ez a végrendeletet teljes mértékben érvénytelenné teszi.141 Ha viszont a kérdéses rendelkezést trustnek, azaz a common law egyik sajátos, a római jogi fiduciárius ügyletre emlékeztető jogintézményének lehet értelmezni, akkor mégis érvényes marad a végrendelet. Említést érdemel, hogy a Louisiana Civil Law Trust szerint a törvényes jogcím (legal title) és a méltányos jogcím (equitable title) között nincsen különbség. A common law és a civil law ilyen jellegű keveredése gyakran vezet értelmezési kérdésekhez.
A problémát igen nagy mértékben bonyolítja, hogy régebben a hitbizománynak is ez volt a jogi sorsa, ez azonban 1962-ben változott. A fideicomissum továbbra sem engedélyezett. Ha valaki mégis alkalmazza, az nem teszi a végrendeletet érvénytelenné, pusztán a kérdéses részt kell nem írottnak tekinteni.142
Az LCC 1522. artikulusa viszont megengedi a haszonélvezettel terhelt végrendelkezést, és ez az egyes esetekben valóban nehezen különböztethető meg az 1520. cikkely szerint tilalmazott utóörökléstől.
A joggyakorlatban számos ilyen, a tiltott és az engedélyezett végrendeleti rendelkezések határán található jogeset merült fel. Ezek a jogesetek - a common law sajátosságainak megfelelően - jelentős mértékben befolyásolják a louisianai magánjog fejlődését.
Az idézendő jogeset egy 1966. február 14-én kelt végrendelet, amely kizárólag úgynevezett prohibited substitutiont tartalmaz:
"I WP Morgan make my last will. I will to Johnny C. Morgan my home Land at my W.P. Morgan and Evelyn Morgan Death his land not to be sold only by Johnny C. Morgan only after my and her death. The Ford I will to Randy P. Dunn after W. P. Morgan and Evelyn Morgan Death and this Land is not to be sold only by Randy P. Dunn at the age of 18 years."143
Ez a végrendelet a megtámadás folytán teljes mértékben érvényét vesztette, hiszen ellentétes a LCC. 1220. cikkelyével. A végrendelet szövegének vizsgálata egyértelművé teszi az utóörökös nevezést, illetve azt, hogy az örökhagyó tulajdonképpen felesége helyett is kívánt végrendelkezni.
A következő jogesetben egy 1951. november 2-án kelt végrendeletet a végrendelkező fia, Robert T. Johnson támadott meg, azzal, hogy azt érvénytelennek kívánta nyilvánítani:
"I, Thomas Johnson do make this my Will and do here by leave everything to my wife Sue W. Johnson as long as she live and then she is to leave her step son Robert Thomas Johnson just ¼ of the Share of what is left - and Martha Jane my only Daughter the rest. At my death Sue W. Johnson shall be the admistor of this will in my own writing at 3 p. m."144
Amennyiben a bíróság ezt a végrendeletet érvénytelennek nyilvánította volna, úgy a végrendeletben foglaltakat utóörökös nevezésnek kellett volna tekintenie. A bíróság a keresetnek nem adott helyt, a végrendelet nem dőlt meg. A kérdéses rész ugyanis nem ütközik az LCC 1520. cikkelyébe. Az örökhagyó valójában - a louisianai terminológiával élve - hitbizományt rendelt, amely szintén nem lehetséges, viszont nem eredményezi az egész végrendelet érvénytelenségét, csak azt, hogy a kérdéses részt kell nem írottnak tekinteni. Ez volt a bíróság álláspontja is.
A louisianai törvénykezés figyelemreméltóan dolgozta ki a prohibited substitution és a fideicommissum közötti különbségeket. Erre világít rá a Succession of Reilly (136 La. 347, 67 So. 27) esetben hozott igen tanulságos bírói döntés is:
"The essential elements of the prohibited substitution are that the immediate donee is obliged to keep the title of the legacy inalienable during his lifetime, to be transmitted at his death to a third person designated by the original donor or testator... In the fideicommissum ... the donee or legatee is invested with the title and charged or directed to convey it to another person or to make a particular disposition of it... A substitution is necessarily a fideicommissum, but a fideicommissum is not necessarily a substitution."
A fentiekben hozott példák természetesen nem ölelik fel az utóörökléssel kapcsolatban felmerült összes louisianai jogesetet, a törvénykezés tendenciáinak azonban kivonatát adják.
Az utóöröklésnek a louisianai magánjogban történő vizsgálatával célom az volt, hogy kimutassam, a kontinentális és a római jogi hagyományok ebben a tekintetben hogyan vannak jelen egy mixed jurisdictionben, illetve, hogy a joggyakorlat a tilalmazott utóöröklés területén milyen problémákkal, illetve határesetekkel kell, hogy szembesüljön.
A magyar öröklési jogban az utóöröklés jogintézménye egészen a Ptk. hatályba lépéséig lényeges szerepet játszott.145 A Ptk.-nak az a megoldása, amely az utóöröklést teljes mértékben megtiltja (645. §), és csupán az utóhagyományt engedélyezi, radikálisnak mondható.
Magyarországon az 1050/1998. (IV. 24.) Kormányhatározat alapján jelenleg is folyamatban van az Új Magyar Polgári Törvénykönyv előkészítése. A kodifikáció célja, hogy egy olyan magánjogi kódex jöjjön létre, amely egyfelől megfelel a mai korszak jogalkotási követelményeinek és társadalmi, illetve gazdasági körülményeinek, alkalmas arra, hogy a magánjog átfogó szabályozásával a jövő kihívásaira is választ adjon, másfelől pedig illeszkedik az európai közösségi jogi jogrendszerbe, harmonizál az acquis communautaire normáival.146
Álláspontom szerint feltétlenül érdemes végiggondolni, hogy az utóöröklés az új Polgári Törvénykönyvben hogyan kerüljön szabályozásra. Az utóöröklésnek teljes mértékben való engedélyezése modern korunkban valószínűleg nem lenne szerencsés. Tény ugyanis, hogy az utóöröklés - különösen a kötött, az előörökös rendelkezési jogát megtiltó utóöröklés - egész vagyonokat képes hosszú évtizedekig kivonni a gazdasági-kereskedelmi forgalomból. Mai, a technikai és gazdasági fejlődés következtében jelentős mértékben felgyorsult korunkban ennek lehetővé tétele értelmetlen, az ésszerű gazdálkodással, valamint a forgalom szabadságának elvével ellentétes.
Az utóöröklés bizonyos formában történő engedélyezése azonban üdvös lenne. Az alábbiakban röviden bemutatom, hogy a mai magyar jogirodalomban az utóöröklés törvényi szabályozásáról milyen elképzelések vannak, majd kitérek a problémával kapcsolatos saját álláspontomra.
Weiss Emília véleménye szerint a túlélő házastárs esetében viszsza kellene állítani az utóöröklést.147 Ez az elképzelés az utóöröklést úgy szabályozza, hogy a házastársak végrendeleteikben egymást örökössé nevezhetik, úgy, hogy egyik a másiknak előörököse, és az előörökös halála után az örökséget egy harmadik személy örökli. Lényeges elem, hogy ez kizárólag fideicommissum eius quod supererit formájában lenne megvalósítható, azaz az előörökös túlélő házastárs az örökség tárgyaival szabadon rendelkezhetne. Az utóöröklés ezen típusa - a közös végrendeleti forma kivételével, amely a magyar jog szerint nem lehetséges148 - igen hasonlít a német jogban ismeretes Berliner Testament fogalmához.149 Ezt, a házastársak számára engedélyezett szabad utóöröklési formát Tóth Ádám is hasznosnak véli tanulmányában, amelyben külön címet szán az utóöröklés de lege ferendanak.150
Ismeretesek olyan elképzelések, melyek szerint a szellemi alkotáshoz fűződő jogok tekintetében is érdemes lenne visszaállítani az utóöröklést. Nizsalovszky Endre egy, még a Ptk. elfogadása előtt megjelent munkájában hangsúlyozza, hogy a szerzői jogok az embert megillető jogok sajátos csoportját alkotják, ezért indokolt lenne eltérő öröklési jogi megítélésük.151 Weiss Emília azon az állásponton van, hogy a szerzői jogok tekintetében lehetővé kellene tenni azt, hogy a leszármazó nélküli szerző tehessen olyan végintézkedést, amely alapján a szerzői jogokat a szerzőt túlélő házastárs után a szerző egyéb örökösei, és ne a házastárs örökösei örököljék.152 A magyar szerzői jogi törvény szerint a szerző vagyoni jogai, azaz a mű értékesítéséhez való jog és a jogdíj iránti igény a szerző halálát követő - vagyis post mortem auctoris - hetven évig állnak fenn.153 Weiss Emília szerint az utóöröklésnek a szerzői jogok területén történő engedélyezése igazságosabb lenne a jelenlegi törvényi megoldásnál. Ehhez csatlakozik Vékás Lajos is, azzal, hogy az utóöröklést nem kizárólag a szerzői jogokra leszűkítve, hanem - az oltalmi idő lejártáig - a szabadalmakra is alkalmazni kellene.154
Tóth Ádám már idézett tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy az utóöröklést - a házastársi fideicommissum eius quod supererit mellett - a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris tekintetében is lehetővé kellene tenni.155 Nézete szerint a törvényhozónak kell azt eldöntenie, hogy a substitutio pupillaris, illetve a substitutio quasi pupillaris csak az örökhagyó által az örökösre hagyott dolgokra, vagy az örökös által később megszerzett vagyontárgyakra is kiterjedjen. Tóth Ádám szerint az örökhagyó szellemi állapota miatt cselekvőképtelen gyermekének öröklési helyzetét öröklési szerződéssel is biztosítani lehetne. Ez a szerződés - amely szerint a cselekvőképtelen személy az előörökös, és a szerződésben megnevezett, a cselekvőképtelenről gondoskodni köteles személy az utóörökös - egyben a cselekvőképtelen elmeháborodott megfelelő gondoskodását, ápolását is rendezné. Hangsúlyozni kell, hogy Tóth Ádám a postumus örökössé nevezését semmilyen körülmények között nem tenné lehetővé, illetve kikötné, hogy az utóöröklés kizárólag az előörökös halálával következhetne be.
Az utóöröklés jövőbeni magyar szabályozásával kapcsolatban saját álláspontom a következő. Az idézett javaslatokat elfogadhatónak tartom, azok törvényi szabályozása feltétlenül hasznos lenne.
Különösen vonatkozik ez a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris kérdésére. A serdületlenek részére rendelt utóörökös a szülők számára nemcsak egyfajta biztonsági megoldás a serdületlen halála esetére, hanem sok tekintetben méltányos elismerése is a szülői státusnak és a szülői - a gyermek részére történő - gondoskodásnak. Nem céltalan ebben a vonatkozásban Grosschmid Béni ma is megfontolásra érdemes szavait idézni:
"Minden valamire fejlett örökösödési törvény elösmeri a pupillaris substitutio intézményét; hogy a szülő, ha gyermeke serdületlen korában kimulna, ha az arra hagyott vagyonrészből a gyermeket a halál idő előtt elszakítaná: gyermeke helyébe végintézkedhessék és szánhassa a maga vagyonát tekintet nélkül ama gyermek törvényes örököseire. Természetes igazság ez nagyon, hogy a szülei fáradalom gyümölcsét a szülő maga tűzte czéltól el ne terelje a gyermekhalál."156
A substitutio quasi pupillaris mögött szintén állhat méltányolható ok. Elképzelhető ugyanis, hogy az esetleg jelentős vagyonnal rendelkező idős szülők nem szeretnék, ha a súlyosan elmebeteg gyermek után az állam mint szükségképpeni örökös157, avagy az örökségre a gyermekkel tanúsított magatartásuk folytán erkölcsi szempontból méltatlan törvényes örökösök örökölnének. Igazságosabb lenne ilyen esetben, ha az örökhagyók utóörökösként például a gyermek gondozóját, ápolóját, illetve egy tetszésük szerinti harmadik személyt nevezhetnének meg.
Kétségtelen - ahogyan ezt a rómaiak is felismerték -, a substitutio pupillaris, illetve a substitutio quasi pupillaris rendelésével a gyermek potenciális életveszélybe kerül, hiszen a kinevezett utóörökösnek az örökség megszerzése miatt a gyermek halála érdekévé válik. A rómaiak erre a - fentiekben részletezett - testamentum mysticum megoldását választották, amely alapján a gyámhelyettesítést, illetve az őrült gyermek helyettesítésére vonatkozó rendelkezést a végrendelet részét képező, de önállóan lezárt záradék tartalmazta, amelyet csak a gyermek halála esetén lehetett felnyitni.158 Ha nem is teljesen ezzel a megoldással, de az utóörökös személyének a gyermek haláláig történő, közjegyzői, esetleg gyámhatósági részvétellel megvalósuló titokban tartásával ez a potenciális életveszély megakadályozható lenne.
Ahogy utaltam rá, Tóth Ádám a postumus személy örökössé nevezését nem engedélyezné. A jogrendszerek általában nem engedélyezik postumus személy örökössé nevezését, ez természetesen a magyar jog sem teszi lehetővé.159 Az utóöröklést megengedő jogrendszerek rendszerint - és így a régebbi magyar magánjogi törvényjavaslatok is - abban az esetben, ha az örökhagyó a halálakor még meg sem fogant személyt nevezi ki örökösévé, az örökhagyói akarat érvényre juttatásának érdekében fikciót alkalmaznak. E fikció szerint az örökösnevezés valójában utóörökösrendelésnek minősül, és a gyermek megszületéséig az örökhagyó törvényes örökösei az előörökösök. Az utóöröklés beállta pedig az örökhagyó halálakor még meg sem fogant gyermek élve születése lesz.
Álláspontom szerint ezt a szabályt - melyet a Ptk.-t megelőző magánjogi törvényjavaslatok mindegyike tartalmazott160 - érdemes lenne az Új Magyar Polgári Törvénykönyvbe felvenni. XXI. századi modern világunkban ugyanis - annyi más, régebben egyértelmű fogalmunkhoz hasonlatosan - a fogamzás is új értelmet nyert.
A mai orvostudomány és a technika ugyanis lehetővé teszi a mesterséges megtermékenyítést, sőt a spermabankok alkalmazásával az is lehetségessé válik, hogy a fogamzás egy meghatározott jövőbeni időpontban, szinte biztosan bekövetkezzék, úgy, hogy kétség sem férhet ahhoz, hogy kik a születendő gyermek szülei. Ez a fogamzás jelentését, és az ide vonatkozó öröklési jogi szabályozást is új megvilágításba helyezi. Elképzelhető ugyanis, hogy a halálosan beteg vagy sérült örökhagyó tudja, hogy életében gyermeke már nem foganhat. A spermabankban tárolt spermái útján viszont elképzelhető, hogy halála után fogan meg, majd születik gyermeke. A mai öröklési jogi szabályozás nem teszi lehetővé, hogy az örökhagyó e leszármazót - amelyről kétely nélkül bebizonyítható, hogy saját gyermeke - végintézkedésében örökösének nevezze.
Úgy vélem, hogy a fentiekben ismertetett fikció - amely természetesen nem e célt szem előtt tartva került annak idején külföldön törvényi szabályozásra, Magyarországon pedig a magánjogi törvényjavaslatok részévé - méltányolható érdeket szolgál, ezért érdemes arra, hogy az utóöröklés sajátos eseteként a polgári törvénykönyv részét alkothassa
Dolgozatomat lezárva, az utóöröklés római jogi szabályozását, az európai ius commune vonatkozó szabályait bemutatva, röviden kitekintve Louisiana állam magánjogára, továbbá utalva a de lege ferenda törekvésekre, álláspontom szerint joggal tehető az a megállapítás, hogy üdvös lenne, ha e jogintézmény - a mai kor és a jövő igényeihez igazodva - részét képezné a megalkotandó új magyar polgári törvénykönyv öröklési jogi részének. ■
JEGYZETEK
1 Tóth Á.: Az utóöröklésről. Közjegyzők Közlönye 9 (2001). 3-15. o.
2 A római öröklési joggal kapcsolatos elméletekről összefoglalóan lásd: Fr. Woesz: Das römische Erbrecht und die Erbanwärter. Ein Beitrag zur Kenntnis des römischen Rechtslebens vor und nach der constitutio Antoniniana. Berlin, 1911.
3 Tóth: Az utóöröklésről. 6-11.o.
4 Ptk. 645. §.
5 Arról, hogy a modern értelemben vett utóöröklés hogyan és miképpen jelentkezett a római jogban, lásd ugyanezen fejezet D) pontját. A substitutio öszszetett latin szó, a sub (alatt, alá), valamint a statuo (állít, odaállít) szavakból származik. A substituo ige első jelentése: alátenni, aláállítani. Az átvitt, illetve jogi értelemben vett jelentése a substitutio szónak továbbél az indoeurópai nyelvekben. Így az angol substitution is helyettesítést jelent, az act of substitution pedig gyámkirendelést. Az osztrák jogban a fideikommissarische Substitution egyenesen utóörökös nevezést jelent. [A fideicommissum, azaz a hitbizomány és a római jogi utóöröklés kérdésével szintén a D) pont foglalkozik.] A francia substitution d'héritier szintén utóörökös nevezést jelent. A régebbi magyar jogi nyelv a substitutio pupillarist gyakran gyámhelyettesítésnek nevezi. Lásd például: Teller E.: A végrendelet tartalma. In: Magyar Magánjog. VI. kötet, Öröklési jog. (szerk.: Szladits K.) Budapest, 1939. 331. o.
6 Hoffmann P.: Institutiók. Budapest, 18802. 710. o. Hoffmann Pálnak a római jog "külszerű" és "belszerű" történetét bemutató, először 1875-ben megjelent tankönyvének méltatását lásd: Hamza G.: Hoffmann Pál. In: Magyar Jogtudósok I. (szerk.: Hamza G.) Budapest, 1999. 59. o.
7 Lásd például: Gai. Inst. 2, 174-184.; D. 28, 6. (De vulgari et pupillari substitutione), Inst. 2. 15, 16.; C. 6, 25. (De institutionibus vel substitutionibus seu restitutionibus sub conditione factis), C. 6, 26. (De impuberum et aliis substitutionibus)
8 A substitutio vulgaris elnevezést a Szászy-Schwarz Gusztáv szerkesztette tankönyv onnan eredezteti, hogy ez a fajta helyettesítés minden végrendeletben előfordulhat, ezért nevezték közönségesnek. Lásd: Szászy-Schwarz G. (szerk.): A római jog institutiói. (ford.: Czyhlan K.) Budapest, 1913. 335. o. Max Kaser viszont - monumentális tankönyvében - lehetségesnek tartja azt, hogy a substitutio vulgaris egy már klasszikus kori iskolai kifejezés volt, bár jelzi, hogy Siro Solazzi ezzel nem ért egyet. Lásd: M. Kaser: Das Römische Privatrecht. Erster Abschnitt. Das altrömische, das vorklassische und das klassische Recht. München, 19712. 688. o.
9 J. A. C. Thomas: Textbook of Roman Law. North-Holland - Amsterdam - New York - Oxford, 1976. 491. o.
10 A substitutio vulgaris Gaiusnál szereplő formulája (Gai. 2, 174) Kaser szerint a közönséges helyettesítés tipikus megjelenési alakjának tekinthető. Lásd: Kaser: Das Römische Privatrecht, I. 688. o.
11 A lengyel jog szerint például az utóöröklés tiltott, és az utóörökös rendelést a lengyel polgári törvénykönyv szerint (964. §) helyettes örökös rendelésnek kell tekinteni. Lásd: Tóth: Az utóöröklésről. 10. o.
12 B. Windscheid: Lehrbuch des Pandektenrechts, III. Frankfurt a. M. 1887. 83. o.
13 Gai. 2, 176-178.
14 Gai. 2, 174. Inst. 2, 15 pr. A iustinianusi Institutiók arra is lehetőséget adnak, hogy helyettesként végül - mintegy kisegítésképpen - egy rabszolga legyen a szükségképpeni örökös. J. A. C. Thomas szerint e jogi lehetőségnek az a célja, hogy az örökhagyó esetleges csődjéből, illetőleg a hagyatéki tartozásokra beálló fizetésképtelenségből eredő megbélyegezettség a rabszolgára szálljon. Lásd: Thomas: Roman Law. 492. o.
15 Ezt a szabályt a legtöbb római jogi tankönyv a következő regulával fejezi ki: substitutus substituto instituto substituitur. (Lásd például: Thomas: Roman Law. 491. o.). Hoffmann Pál más - tartalmilag természetesen teljesen azonos - megfogalmazását is ismeri e regulának: substitutus substituto censetur substitutus instituto. Lásd: Hoffmann: Institutiók. 711. o.
16 Inst. 2, 15, 3.
17 D. 28, 6, 4, 2.
18 W. W. Buckland: A Manual of Roman Private Law. Cambridge, 1939. 184. o.
19 A ius adcrescendi-ről részletesebben lásd: Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest, 20016. 295. o. 649. o.
20 Buckland: Roman Private Law. 184. o.
21 A substitutio quasi pupillaris eredetét ebben a vonatkozásban nem érdemes kutatni, hiszen az - ahogyan az bővebben kifejtésre kerül - a substitutio pupillaris variánsának tekinthető.
22 Gai. 3, 154a. Lásd továbbá: Földi-Hamza: A római jog... 534. o.
23 H. J. Wolff: Die Pupillarsubstitution. Eine Untersuchung zur Geschichte des 'Heres-' Begriffs und der römischen Rechtswissenschaft. In: Studi in onore di Salvatore Riccobono, III. Palermo, 1936. 460 skk. Vö. H. Sumner Maine: Az ősi jog. (ford.: Sárkány M.) Budapest, 1997. 107-109.o.
24 E. Hölder: Das Familienrecht des suus heres. ZSS 3 (1882). 212. o. Az idézett cikkben Hölder a Schirmerrel folytatott vitájának alapos áttekintését adja.
25 Szászy-Schwarz G.: A végrendeleti szabadság a római jogban. Budapest, 1881.
26 "... a római végrendelet soha sem volt a személyes önkény kifolyása, uralva van az kezdettől végig a családiság elve által, és a végrendeletbeli jog történetében visszatükröződik a római család fogalmának dialektikai fejlődése." Lásd: Szászy-Schwarz: A végrendeleti szabadság ... 143. o.
27 Lásd például: H. Honsell-Th. Mayer-Maly-W. Selb: Römisches Recht. Berlin-Heidelberg-New York, 19874. 456. o.
28 Windscheid: Pandektenrecht, III. 85. o., Fr. Vering: Römisches Erbrecht in historischer und dogmatischer Entwickelung. Heidelberg, 1861. 343. o.
29 Windscheid: Pandektenrecht, III. 868. o.
30 Pietro Bonfante elméletét, melyet 1888-ban kezdett kidolgozni Ernst Rabel foglalja össze. Lásd: E. Rabel: Die Erbrechtstheorie Bonfantes. ZSS 50 (1930). 295-332. o.
31 Elég itt utalni a XII táblás törvény egyik méltán híres rendelkezésére (4, 2b: "Si pater filium ter venum duit, filius a patre liber esto), amely szerint az a gyermek, akit az apja háromszor ad el, az a paterfamilias hatalma alól fel kell, hogy szabaduljon. Ez a rendelkezés a joggal való visszaélés egyik ősi tilalmának tekinthető. Lásd: Földi-Hamza: A római jog... 244. o. Lásd továbbá: Földi A.: Római jogi hagyományok az európai kultúrában. In: Huszti Vilmos Emlékkönyv. Miskolc, 2000. 17-18. o.
32 Erről részletesebben lásd: P. Grimal: A latin irodalom története. (ford.: Bálintné Csejdy J.) Budapest, 1992. 34-42. o.
33 Vering: Römisches Erbrecht. 344. o. Vering más irodalmi forrásokra is hivatkozik, így például Quintus Horatius Flaccus szatíráira (Horat. satyr. II. 5.). Horatiusnak ebben a szatírájában felismerhető a substitutio pupillaris megfogalmazása, sőt megtalálható a secundus heres is, amely kimondottan jogi szakkifejezés: "... leniter in spem / adrepe officiosus, ut et scribare secundus / heres et, siquis casus puerum egerit Orco, / in vacuum venias: perraro haec alea fallit." Borzsák István szerint a vacuum szó a heredis locumra, tehát ismételten egy jogi terminus technicusra vonatkozik. Lásd: Horatius: Szatírák. (Horatii Satirae). (szerk.: Borzsák I.) Budapest, 1972. 234. o.
34 Cicero: De inventione. II. 21.
35 Lásd: Pomp. D. 50, 17, 7., illetve Inst. 2, 14, 5. A nemo pro parte testatus, pro parte intestatus elvét a modern jogrendszerek nem követik. Erre vonatkozólag lásd: Földi-Hamza: A római jog... 604. o.
36 B. Kübler: Geschichte des römischen Rechts. Leipzig, 1925. 195. o.
37 Wolff: Die Pupillarsubstitution... 4383. o.
38 Gai. 2, 179-184.; D. 28. 6.; Inst. 2. 16.
39 Lásd: Wolff: i. m. 458. o.
40 D. 28, 6, 2, 4. Lásd továbbá: Honsell-Mayer-Maly-Selb: Römisches Recht. 456. o.
41 Beseler viszont - forrásszövegek alapján - azon a véleményen van, hogy amennyiben a pupillus nem kizárólagos örököse a paterfamiliasnak, hanem örökrésze csak az örökség egy részére terjed ki, akkor a substitutus nem a paterfamilias, hanem a pupillus örökösének tekintendő. Részletesebben lásd: G. Beseler: Romanistische Studien. ZSS 47 (1927) 72. o.
42 Windscheid: Pandektenrecht, III. 85. o.
43 Windscheid: i. m. 871a. o. A gaiusi (Gai. 2,184) és a iustinianusi Institutiók (Inst. 2, 16, 9.) szerint a családon kívüli személy, azaz extraneus számára természetesen substitutio pupillaris nem rendelhető, kizárólag fideicommissum, azaz hitbizomány alapítására van lehetőség.
44 Wolff: Die Pupillarsubstitution... 460115. o.
45 Vö. Windscheid: Pandektenrecht, III. 88.o., illetve D. 28, 6, 21. E forráshely szerint, ha a gyámhelyettesítés csak a tizedik évig szólt, de a gyermek még serdületlenül, de tizedik életévét betöltve hunyt el, akkor a substitutus nem örökölhet. Ez - nézetem szerint - azzal magyarázható, hogy a végrendelkező speciális rendelkezése a törvényi általános szabállyal szemben kell, hogy érvényesüljön.
46 Lásd: Honsell-Mayer-Maly-Selb: Römisches Recht. 456. o.
47 Windscheid: Pandektenrecht, III. 94. o., D. 35, 2, 11, 5.
48 Windscheid: i.m. 90. o. Lásd: D. 28, 6, 10, 6. Az arrogatio mint önjogú személy örökbefogadása az apai hatalom mesterséges létrehozásának eszköze volt. Serdületlenek arrogatioval történő örökbefogadására csak a császárkorban nyílt lehetőség. (Lásd: Földi-Hamza: A római jog... 247. o.)
49 D. 28, 6, 10, 5.
50 Gai. 2, 182. Inst. 2, 16, 4.
51tErre vonatkozólag lásd továbbá: Szászy-Schwarz: A római jog... 335-336. o.
52 Vering: Römisches Erbrecht. 347. o., D. 5, 2, 8, 5.
53 Wolff: Die Pupillarsubstitution... 4383. o.
54 Windscheid: Pandektenrecht, III. 867. o.
55 Az újabb irodalomból vö. G. Finazzi: Heredem esse ed in tutelam suam venire: riflessioni sulla struttura della sostituzione pupillare. BIDR 33-34 (1995) 106-108. o.
56 Kaser: Das Römische Privatrecht, I. 689. o. Az iustinianusi Institutiók (Inst. 2, 16, 3) sem fogalmaznak teljesen egyértelműen ebben a kérdésben: "A serdületlenek imént tárgyalt módon rendelt helyettesítésében tehát tulajdonképpen két végrendelet foglaltatik: az egyik az atyáé, a másik a fiúé, mintha maga a fiú nevezte volna ki örökösét; vagy mindenesetre egy végrendelet két ügyről, azaz két hagyatékról." Lásd: Justinianus császár Institutiói. (ford.: Mészöly G.) Budapest, 1939. (reprint kiadás: 1997). 86. o. Gaiusnál is hasonló olvasható (Gai. 2, 180.): "Mindemiatt valamiféleképp két végrendelet van: az egyik az apáé, a másik a fiúé, mintha maga a fiú nevezett volna magának örököst; vagy úgy, hogy két örökségre egy végrendelet van." Lásd: Gaius Institutiói. (ford.: Brósz R.) Budapest, 1995. 79. o.
57 K. H. Schindler: Justinians Haltung zur Klassik. Versuch einer Darstellung an Hand seiner Kontroversen entscheidenden Konstitutionen. Köln - Graz, 1966. 192-193. o.
58 C. 6, 27, 4, 2.
59 Inst. 2, 16, 3. Lásd: Justinianus császár Institutiói, 86-87. o.
60 Vécsey T.: A római jog külső története és institutiói. Budapest, 1888. 528. o. Hamza Gábor e munkát tekinti az első modern magyar római jogi tankönyvnek abban az értelemben, hogy e mű európai mércével mérve is korszerű volt. E tankönyv méltatását lásd: Hamza G.: Vécsey Tamás. In: Magyar Jogtudósok I. (szerk.: Hamza G.) Budapest, 1999. 67. o.
61 Buckland is e véleményen van. Szerinte, bár vitás, hogy egy vagy két végrendelet létezik-e, ez nem befolyásolja azt, hogy egyként kell őket kezelni. Lásd: Buckland: Roman Private Law. 185. o.
62 D. 28, 6, 10, 4.
63 Windscheid: Pandektenrecht, III., 90. o.
64 D, 28, 6, 2, 4., D. 28, 6, 20, pr.
65 D.28, 6, 20, 1.
66 Szászy-Schwarz: A végrendeleti szabadság ..., 96. o.
67 D. 29, 1, 41, 5. Windscheid utal arra, hogy ez a szabály már az ő korában - a XIX. századvégi Németországban - nem létezett az 1874. évi, május 2-i birodalmi katonai törvény (Reichs-Militärgesetz) 44. §-a alapján. Lásd: Windscheid: Pandektenrecht, III., 9119b. o
68 Inst. 2, 16, 6.
69 Thomas: Roman Law, 492. o.
70 D. 28, 6, 8, 1. Ebben az esetben természetesen nem lehet substitutus egy dominus, aki a rabszolgáján keresztül szerzi meg az örökséget, hiszen ez nem a végrendeleten keresztül megszerzett örökségnek számít.
71 W. A. Hunter: A Systematic and Historical Exposition of Roman Law in the Order of a Code. London - Dublin - Calcutta - Melbourne - Sydney, 1903. 793. o. A breviloqua elnevezés igen szemléletes, a brevis (rövid) melléknév, illetve a loquor (beszél) álszenvedő ige összetételéből származik, és így keveset beszélőt jelent.
72 Windscheid: Pandektenrecht, III., 93. o. Windscheid ugyanakkor elismeri, hogy vannak ennél szigorúbb nézetek is, amelyek ezt nem teszik lehetővé, azaz az örökség ilyen módon nem választható ketté.
73 Vering: Römisches Erbrecht. 3562. o.
74 Buckland: Roman Private Law. 185. o. Windscheid szerint erre is akad kivétel akkor, ha a substitutus egyben az apa által rendelt örökös is, de a gyermek viszont valamilyen okból nem válik örökössé. (Lásd: Windscheid: Pandektenrecht, III., 92. o.) Álláspontom szerint, ha nem arról van szó, hogy a pupillus visszautasította az örökséget, akkor ehhez a következményhez az is feltétel, hogy az apa az alább részletesen bemutatásra kerülő substitutio duplexet végrendeletileg kizárja.
75 A Ciceronál található, a causa Curiana-ra vonatkozó forráshelyek felsorolását - többek között - lásd: Vering: Römisches Erbrecht. 3483. o.
76 Erről részletesebben lásd: Hamza G.: Cicero De re publicája és az antik állambölcselet. In: Cicero: Az állam. (ford.: Hamza G. és Havas L.) Budapest, 1997. 9-10. o.
77 Hamza: i. m. 10. o.
78 A vonatkozó szakirodalomról lásd: Honsell-Mayer-Maly-Selb: Römisches Recht. 45623. o., valamint F. Wieacker: Römische Rechtsgeschichte. Quellenkunde, Rechtsbildung, Jurisprudenz und Rechtsliteratur. Erster Abschnitt. München, 1988. 58145. o.
79 J. W. Tellegen: Oratores, Iurisprudentes and the «causa Curiana». RIDA 30 (1983). 293-311. o.
80 Stroux nézetét eredetiben lásd: J. Stroux: Summum ius summa iniuria. In: Festschrift P. Speiser-Sarasin. Leipzig, Berlin, 1926. Illetve: In: Römische Rechtswissenschaft und Rhetorik. Potsdam, 1949. 42 skk. Wieacker álláspontját eredetiben lásd: F. Wieacker: The causa Curiana and Contemporary Roman Jurisprudence. The Irish Jurist 2 (1967). 151 skk.
81 Lásd: Vering: Römisches Erbrecht. 3483. o.; Tellegen: Oratores, Iurisprudentes... 296. o.; Honsell-Mayer-Maly-Selb: Römisches Recht. Vering az időpontot Róma alapítása után - ab Urbe condita - számítja, és azt a 661. évként jelöli meg. Giovanni Finazzi - a substitutio pupillarisról írt tanulmányában - nem jelöl közelebbi évszámot, Kr. e. I. századról beszél (Finazzi: Heredem esse ed... 10816. o.) Tekintettel arra, hogy pontos adat nem maradt fenn, az eltérés a jogvita kezdeményezésének és eldöntésének időpontja közötti különbségből adódhat.
82 Tellegen: Oratores, Iurisprudentes... 304. o.
83 A tutela - többek között - gyámságot jelent. Jól jellemzi úgy a latin nyelv kifejezőkészségét, mint a római jog gondolkodásmódját az, hogy a nagykorúság elérése kifejezhető úgy is, hogy valaki a ,saját gyámsága alá kerül'.
84 Idézi: Tellegen: Oratores, Iurisprudentes... 296-298. o.
85 A ius civile-nek - mint ismeretes - sajátja a szavak, kifejezések, szigorú, merev értelmezése. Anélkül, hogy a ius strictumnak is nevezett ius civile bővebb jellemzésére sort kerítenék, utalok a XII táblás törvényben (6,1) megfogalmazást nyert, a stricti iuris kötelmekről szóló, híres szállóigére: "uti lingua nuncupassit, ita ius esto".
86 Cic. Brut. 53.: " ... quoque modo filius non esset - sive non natus, sive ante mortuus ..."
87 A méltányosság és a római jog kapcsolatának kérdésére lásd: F. Pringsheim: Bonum et aequum. ZSS 52 (1932). 78-155. o. Fritz Pringsheim, a német interpolációkutató irányzat képviselője ebben a tanulmányában a végrendeletekkel is foglalkozik (Pringsheim: i. m. 128-129. o.). A végrendeletek értelmezésével (interpretatio testamenti) kapcsolatban több forráshelyet is idéz. A D. 35, 1, 16. alatti szöveghellyel kapcsolatban, amelynek lényege, hogy a végrendeletben szereplő szavakat kizárólag a ius civile szerint lehetséges értelmezni, arra a következtetésre jut, hogy az - minthogy ellentétben áll a klasszikus római jog szabályaival - feltehetőleg nem klasszikus forrásból származik. A D. 28, 3, 17. alatti szöveghellyel kapcsolatban Pringsheim azt állapítja meg, hogy az ott szereplő suptilitas iuris kifejezés a iustinianusi értelemben vett ex bono et aequo terminussal szembeállításra kerül. Utal továbbá arra, hogy az ex bono et aequo az ógörög akribeia (alaposság, pontosság) ellentétpárja is.
88 Wieacker: Römische Rechtsgeschichte. 581. o., 588-589. o.
89 "Titius, a fiam legyen az örökösöm. Ha Titius, a fiam nem lenne az örökösöm, vagy örökösömmé lesz, de előbb meghal, mintsem cselekvőképessé válna, akkor Seius legyen az örökös." (Gai. Inst. 2, 179.) Lásd: Gaius Instituiói. 79. o.
90 Tellegen álláspontját lásd: Tellegen: Oratores, Iurisprudentes... 300 skk. Tellegen érvelésének olvasásakor tekintettel kell lenni arra a tényre, hogy a tanulmánynak nem kizárólagos témája a causa Curiana. A causa Curianát Tellegen voltaképpen arra használja fel, hogy bebizonyítsa, a romanisták szerinti különbségtétel az oratores (szónokok), valamint a iurisprudentes (jogtudósok) között sokszor erőltetett, illetve nem valós. Az utóbbi tételt alátámasztó érvek ismertetését - mivel azok nem tartoznak szorosan a causa Curiana-hoz - itt és most mellőzöm.
91 Tellegen: Oratores, Iurisprudentes... 305. o.
92 Gaius, 2. 183: "Mindaz, amit a serdületlen gyermekek helyettesítéséről, az örökössé nevezésükről, vagy a kitagadottakról mondottunk, ugyanúgy értendő az utószülöttekre is." Lásd: Gaius Instituiói. 80. o. Ugyanerről lásd: Hunter: Roman Law. 792. o. Ugyanez a szabály a iustinianusi Institutiókban is szerepel (Inst. 2, 16, 4.)
93 A római jogászok gondolkodásáról, a jogról alkotott képükről átfogóan lásd: Pólay E.: A római jogászok gondolkodásmódja. Budapest, 1988.
94 A favor testamenti elve a végrendelkező akaratának való kedvezést jelenti, vagyis azt, hogy a végrendelkező akaratát minél kiterjesztőbben kell értelmezni, minél inkább érvényre kell juttatni. Ezzel kapcsolatban lásd: Földi- Hamza: A római jog... 631. o. Vécsey Tamás tankönyvében a favor testamenti-vel kapcsolatos római jogi forráshelyek nagy terjedelmű felsorolását adja. Lásd: Vécsey: A római jog... 5283. o. A favor testamenti elvét a modern jogrendszerek - így a magyar jog is - elismeri. Tükröződik ez a PK 82. számú állásfoglalásban is, amely expressis verbis kijelenti, hogy a végrendeletek értelmezésénél a favor testamenti alkalmazásának helye van. A hatályos jog bírói gyakorlatában is szerepelnek a favor testamenti elvével összefüggő esetek. Lásd például: BH 1985. 266., BH 1988. 99., BH 1994. 673. A BH 1988. 99., amely az akarati elv érvényesülési szempontjaival foglalkozik a végrendeleteknél, fontos megállapításokat tesz a favor testamentivel kapcsolatban: "... az örökhagyó akaratának értelmezése szempontjából azonban nemcsak a végrendelet szövege jöhet figyelembe, hanem bármilyen más adat is, mely az örökhagyó akaratára fényt deríthet. Így igen lényeges, hogy az örökhagyó a végrendelkezés idején vagy azt követően milyen kijelentéseket tett vagyonával kapcsolatos szándékáról." A végrendeletek érvényességéről és hatályosságáról lásd különösen: Földi A.: Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél. Közjegyzők Közlönye 7-8 (1998). 2-12. o.
95 Mod. D. 28, 6, 4, pr.
96 A régebbi magyar jogirodalom - némely külföldi, például az osztrák jogrendszerhez hasonlatosan - ismeri a hallgatag (más szóval konstruktív) utóöröklés eseteit, amely szerint ha az utóörökös nevezés nem is szerepel a végrendeletben, akkor is van rá lehetőség, hogy bizonyos esetekben az utóöröklés beálljon. Ez, ha e fentiekkel nem is azonos, de azokhoz hasonló jogi helyzet.
97 A megnevezésre - többek közt - lásd például: Hoffmann: Institutiók. 712. o.
98 Vering: Römisches Erbrecht. 349-350. o.
99 Ezt a lehetőséget Modestinus is említi. Lásd: Mod. D. 28, 6, 4, 2.
100 Vering a következő példát hozza fel erre. Valaki a feleségét és a postumus születendő gyermekét nevezi ki örökösnek, és amennyiben nem születne meg a postumus, akkor egy harmadik személy lesz a helyettes. Vering szerint abban az esetben, ha a postumus valóban megszületik, de még serdületlenül meghal, akkor a substitutus csak akkor engedhető a hagyatékhoz - vagyis pupillariter helyettesítésre csak akkor kerülhet sor - ha az anya még a postumus előtt elhalt volna. Lásd: Vering: i. m. 3501. o.
101 Lásd: C. 6, 21, 6.
102 Thomas: Roman Law. 492. o. A gyámhelyettes közönséges helyettesítésének lehetőségét Vering is elismeri, viszont hangsúlyozza, az már nem lehetséges, hogy egy gyermek pupillariter substitutusa, amely gyermek maga is gyámhelyettese másnak, nem lehet ez utóbbinak is a gyámhelyettese. Lásd: Vering: Römisches Erbrecht. 350. o.
103 Vering: i. m. 356-357. o.
104 Vering: i. m. 354. o. Vö. D. 28, 6, 41, 2.
105 A commorientes vélelmére a római jogban nézve lásd: Hamza G.: Az együtt elhaltakra vonatkozó vélelmek a római jogban. AUB 18 (1976). 347-361. o.; G. Hamza: Réflexions sur les présomptions relatives aux comourants (commorientes) en droit romain. In: Status familiae. Festschrift für Andreas Wacke. München, 2001. 131-146. o. Hamza Gábor tanulmányában szerepel olyan szöveghely is, amely az együtt elhalás és a substitutio kapcsolatát vizsgálja. (Lásd: Hamza: Az együtt elhaltakra... 356-358. o.) Az együtt elhalás problémájára nézve a modern jogrendszerekben lásd: Hamza G.-Sajó A.: Az együtt elhalás néhány jogi kérdése. MJ 23 (1976). 191-202. o. A jelenlegi hatályos magyar polgári jog nem ismer vélelmet az együtt elhalással kapcsolatban. Így az egyes esetekben az öröklés sorrendjének megállapítása érdekében külön bizonyítás kérdése az, hogy a hozzátartozók a közös veszélyben - például tűzvészben, balesetben - milyen sorrendben hunytak el. (Ezzel kapcsolatban lásd: Hamza-Sajó: i. m. 198-202. o.) Az új magyar Polgári Törvénykönyv kodifikálásával kapcsolatban elképzelhető, hogy a commorientes vélelmét valamilyen formában alkalmazni kellene: "Felmerült az a kérdés is, vajon a közös balesetben vagy más közös okfolyamatban nem egyszerre, de e baleset, ezen okfolyamat eredményeként igen rövid idővel egymást követően elhaltak utáni öröklés nem kívánja-e az ilyen módon elhaltak utáni öröklést illetően a speciális öröklési jogi szabályozást. Ha nem is az egyszerre elhalás fikciójával, de ki lehetne mondani, hogy az így elhaltakat az egymás utáni öröklés szempontjából figyelmen kívül kellene hagyni." Lásd: Weiss E. : Az öröklési jogi munkacsoport 2000. június 19-i és július 3-i üléséről. Polgári Jogi Kodifikáció. 2 (2000). 36. o.
106 Lásd továbbá: Földi-Hamza: A római jog... 221. o.
107 D. 28, 6, 28-29.
108 Wolff: Die Pupillarsubstitution... 464. o. Az újabb irodalomból a substitutio pupillaris méltatására nézve lásd: Finazzi: Heredem esse ed... 155-156. o.
109 C. 6, 26, 9.
110 Windscheid szerint a substitutio quasi pupillarist substitutio Iustinianea-nak is szokásos nevezni. Lásd: Windscheid: Pandektenrecht, III., 951. o.
111 Vering: Römisches Erbrecht. 359. o.
112 Zlinszky I.: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés. Budapest, 1877. 10. o. Zlinszky Imre e munkája a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára készült, és ott 1877-ben Sztrókay-díjat is nyert. E mű méltatását lásd: Zlinszky J.: Zlinszky Imre. In: Magyar Jogtudósok II. (szerk.: Hamza G.) Budapest, 2001. 40. o.
113 Kaser: Das römische Privatrecht. Zweiter Abschnitt. Die nachklassischen Entwicklungen. München, 19752. 494. o. Buckland szerint az egyedi császári engedélyekre az V. században, vagy valamivel korábban kerülhetett csak sor, vagyis ő ezen intézményt alapvetően a dominatus idejéhez köti. Lásd: Buckland: Roman Private Law. 186. o.
114 D. 28, 6, 43, pr.
115 C. 6, 26, 9. Ebből következik, hogy Gaius Institutióiban még nem található utalás a substitutio quasi pupillarisra.
116 Schindler: Justinians Haltung... 73. o.
117 Lásd például: Horat. Epod. XVII. 45., Carm. II. XVI.; Verg. Aen. I. 150., I. 294., VI. 102.
118 Ez az árnyalatbeli, nem túl jelentős különbség az olasz nyelvben is fellelhető. Bár úgy a furioso, mint a demente háborodottat, őrült, őrjöngőt jelent, a demenza szó jelentése már - akár élettani értelemben is - elbutulás, szellemi hanyatlás.
119 Vering: Römisches Erbrecht. 3582. o.
120 D. 28, 6, 43, pr.
121 Lásd például: Kern T.: Az örökhagyó rendelkezésén alapuló öröklés. In: Magyar Magánjog, V. kötet, Öröklési jog. (szerk.: Fodor Á.) Budapest, é. n. 29715. o.
122 Vö.: Indokolás a magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. V. kötet, Öröklési jog. Budapest, 1902. 140. o.
123 Tóth: Az utóöröklésről. 11. o.
124 Vö. D. 28, 5, 89.
125 Tóth: i. m. 11. o.
126 Nov. 159, pr. Vécsey Tamás ebben látja a kiindulási pontját a hitbizományok középkori fejlődésének. Lásd: Vécsey: A római jog... 597. o.
127 E.Gans: Das Erbrecht in weltgeschichtlicher Entwickelung. Eine Abhandlung der Universalrechtsgeschichte. II. Bd. Berlin, 1825. 422. skk.
128 D. 29, 1.
129 Vering: Römisches Erbrecht. 342. o.
130 Windscheid: Pandektenrecht, III. 79-80. o. Windscheid utal arra, hogy korában e rendelkezés, az 1874. május 2-i birodalmi katonai törvény (Reichs-Militärgesetz) alapján már nem hatályos.
131 D. 29, 1, 5.
132 C. 6, 21, 8.
133 Hamza G. - Földi A.: Az európai magánjog fejlődésének főbb útjai. Szombathely, 1998. 16. o.
134 Accursiusról általában lásd: Hamza G.: Accursius és az európai jogtudomány kezdetei. JK 54 (1999). 171-175. o.
135 Gl. Ad exemplum (Inst. 2, 16, 1.). Idézi G. Wesener: Geschichte des Erbrechts in Österreich seit der Rezeption. Graz - Köln, 1957. 158. o. Wesener megjegyzi, hogy a glosszátorok előszeretettel alkottak jogi distinkciókat.
136 Wesener: i. m. 159. o.
137 Vering: Römisches Erbrecht. 3583. o.
138 Részletesebben lásd: Wesener: Geschichte des Erbrechts... 160. o.
139 Minderről részletesebben lásd: Hamza-Földi: Az európai magánjog... 82. o.; Hamza G.: Louisiana állam magánjogi törvénykönyvének reformja. MJ 47 (2000). 558-560. o. A louisianai magánjog római jogi gyökereire vonatkozóan lásd: Sh. Herman: Der Einfluß des römischen Rechts auf die Rechtswissenschaft Louisianas vor dem amerikanischen Bürgerkrieg. ZSS 113 (1996). 293-345. o.
140 A Code civil 896. cikkelye fogalmazza meg az utóöröklés tilalmát, egyes kivételek azonban lehetségesek. Erről lásd: Tóth: Az utóöröklésről. 10. o.
141 K. V. Lorio-F. W. Swaim: Louisiana Successions and Donations. Materials and Cases. New Orleans, 19922. 419 skk.
142 Ez a megfogalmazás teljes mértékben római jogi eredetű. A iustinianusi jog szerint a végrendeletben szereplő lehetetlen feltételt - azért, hogy a végrendeletet ne kelljen érvényteleníteni - úgy kell tekinteni, mintha oda se lenne írva: "pro non scripto habetur." (Inst. 2, 14, 10.; D. 28, 3, 16.)
143 Lorio-Swaim: i. m. 424. o.
144 Lorio-Swaim: i. m. 421. skk.
145 Erre vonatkozólag lásd: Az 1900. évi általános polgári törvénykönyv-javaslat 1843. § skk; az 1913. évi Polgári Törvénykönyv javaslat 1629. § skk; valamint az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat 1914. § skk.
146 A magyarországi polgári jogi kodifikációval kapcsolatban lásd különösen: Vékás L.: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. Budapest, 2001.
147 Weiss E.: A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban. Budapest, 1984. 275-276. o. Weiss Emília kiemeli, hogy a maradék-utóörökléshez hasonló rendelkezést tartalmazott az egykori Német Demokratikus Köztársaság joga a kizárólag a házastársak tekintetében megengedett közös végrendeletek esetében.
148 Vö. Ptk. 623. §.
149 A német joggyakorlatban gyakran előforduló Berliner Testamentet a BGB 2269. §-a szabályozza. A Berliner Testament tulajdonképpen a házastársak közös végrendelete, amelyben egymást kölcsönösen egymás örököseivé nevezik ki azzal, hogy a túlélő házastárs halála után az örökséget egy harmadik személynek - rendszerint a házastársak gyermekének - kell kiadni. Ez a harmadik személy eljárási szempontból a túlélő házastárs örököse, de, tekintve, hogy rendelésére a házastársak közös végrendeletében került sor, alapvetően utóörökös. A Berliner Testament célja az, hogy a házastársak egyrészt egymásról gondoskodjanak az egyik fél halála után, másrészt pedig, hogy közös vagyonuk sorsát a jövőre nézve is megnyugtatóan rendezzék.
150 Tóth: Az utóöröklésről. 15. o.
151 Nizsalovszky E.: A szerzői jog öröklése és a Ptk. tervezete. MJ 6 (1958). 167-172. o.
152 Weiss E.: Hozzászólás Horgosi György: "A házastársi öröklés néhány elvi kérdése" című cikkéhez. MJ 20 (1973). 167. o.
153 Lásd: 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról 31. § (1) és (2) bekezdés. A pontosság kedvéért kell megjegyezni, hogy 1973-ban, amikor Weiss Emília előbb idézett munkája megjelent, még a régi szerzői jogi jogszabály, az 1969. évi III. törvény volt hatályban, amely az oltalmi időt ötven évben határozta meg.
154 Vékás L.: Öröklési jog. Budapest, 19973. 88-89. o.
155 Tóth: Az utóöröklésről. 15. o. Tóth Ádám javaslatának értékelésére nézve lásd: Weiss E.: Az öröklési jogi munkacsoport 2000. szeptember 11-i és október 16-i üléséről. Polgári Jogi Kodifikáció 2 (2000). 26. o.
156 Grosschmid B. : Magánjogi Tanulmányok, tervezetek és kisebb dolgozatok, főként az öröklési, kereskedelmi és családi jog köréből. I. kötet. Budapest, 1901. 244. o.
157 Ptk. 599. §. (3) bek.
158 Vö. Inst. 2, 16, 3.
159 Ptk. 646. §.
160 Erre vonatkozólag lásd: Az 1900. évi általános polgári törvénykönyv-javaslat 1865-1867. §§; az 1913. évi polgári törvénykönyv javaslat 1631. §; valamint az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat 1916. §.
Lábjegyzetek:
[1] Boóc Ádám joghallgató, demonstrátor ELTE-Római Jogi Tanszék
Visszaugrás
