Mint ismeretes, az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés nyomán létrejövő új államok - egyebek mellett - a jogrendszer átalakulásának, átalakításának kérdésével is szembe kellett, hogy nézzenek.[2]
A közjogi berendezkedés nyilvánvaló átalakítása mellett érdemes figyelmet fordítani a magánjogban bekövetkezett változásokra is. A magánjogi változásoknak álláspontunk szerint igen jelentős részét képezik az öröklési jogi kérdések, az ezzel kapcsolatban felmerülő problémák.
Az öröklési jog a kontinentális jogrendszerekben alapvetően a római jogra épül, adott esetben természetesen az egyes nemzeti jogfejlődés sajátosságait is figyelembe veendő módon, ilyen például a magyar jogban az ági öröklés kérdése, melynek kialakulására egyebek között az ősiség hathatott, és egyes jogirodalmi vélemények szerint az ősiség egyfajta továbbélésének tekinthető.[3] Mint ismeretes, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 1861-ben az ősiség megszűnéséből adódó módon, az új öröklési rend kialakításakor az ősi vagyon helyébe léptették az ági vagyon fogalmát, mely értelemszerűen nem római jogi eredetű instrumentum.[4]
Az öröklési jog mint a magánjog egyik időtálló, ugyanakkor a gazdasági és társadalmi változásoknak nagyon jelentős mértékben kitett része az ember biológiai sajátosságaiból -
- 5/6 -
vagyis a halál mai tudásunk szerint mindenképpen elkövetkező - tényéből kifolyólag minden társadalmi - politikai rendszerben aktuális és megkerülhetetlen kérdés.[5] Figyelemmel arra, hogy a megszerzett vagyon jogutódokra történő átörökítése az örökhagyó számára a legtöbb esetben múlhatatlanul fontos kérdés, és a magánjogi jogviszonyoknak a jövőre, az örökhagyó halála utáni időszakra vonatkozó rendezésének módja, egy gazdasági-társadalmi változás minden esetben, akár rövidebb, akár hosszabb távon befolyásolni fogja az öröklési jogi szabályokat. Modern példát hozva utalhatunk arra, hogy a 2014. március 15. napja óta hatályos magyar Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény) öröklési jogi szabályai is tükrözik az 1990-es politikai rendszerváltás, ill. az azt megelőző és követő években végbement gazdasági - társadalmi változások hatását.[6]
A trianoni békeszerződést (1920) követően jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén királyság (1920-1929), majd a Jugoszláv királyság (1929-1941). Ez az államalakulat korábban nem létezett, így nem is lehetett megelőző törvényhozási hagyománya, ideértve az öröklési jogot is. Kivételt képezett Szerbia (Szerb Királyság), melynek volt Polgári Törvénykönyve (1844). E törvénykönyv valójában az osztrák Általános Polgári Törvénykönyv (1811) hatását tükrözi, a korabeli Jovan Hadzsics nevű újvidéki ügyvéd közreműködésével készült. Nagyon érdekes kérdés, hogy a kódex ajándékozási szerződésre vonatkozó részeinél - mely jogintézmény sok esetben az öröklési joghoz hasonló célokat képes megvalósítani, egy vagyonelemnek az ajándékozó, örökhagyó döntése szerinti ingyenes átruházását - a római jog hatása kifejezetten jelentős. E tekintetben a törvénykönyv 567. cikkelyére utalunk, amely arra vonatkozik, hogy a megajándékozott az ajándékot milyen esetekben követelheti vissza.[7]
Az öröklési jog és az ajándékozási szerződés dogmatikai kapcsolatára egyfajta exkurzusként az alábbiak szerint utalunk. Régebbi magyar magánjogi törvénytervezeteink tartalmazták a meghagyás lehetőséget az ajándékozási szerződés esetében.[8] A római jogi eredetű meghagyás (modus) szabályai alapján az ajándékozó az ajándékozás tényére figyelemmel az ajándékozottól valamilyen magatartást, avagy valamilyen tett megtételét, feladat ellátását várja el.[9]
- 6/7 -
Ki kell emelni, hogy az ajándékozó nem követelheti, hogy a megajándékozott a meghagyást az ajándékozási szerződéssel egyidejűleg teljesítse, hiszen az ajándékozási szerződés ingyenes és nem visszterhes jogügylet. Ezért a magánjogi törvényjavaslatok egyöntetűen tartalmazzák, hogy a meghagyással kapcsolatos ajándékozás alapján az ajándékozó (vagy esetlegesen örököse) csak akkor követelheti a megajándékozottól a meghagyás teljesítését, ha maga már teljesítette a szerződést.
A törvénytervezetek a megajándékozottak érdekeit is védik, mivel kimondják, hogy amennyiben az ajándék értéke valamilyen oknál fogva (pl. az ajándék hiányossága, vagy harmadik személynek az ajándék tárgyára vonatkozó joga) a meghagyás teljesítésével járó költséget nem fedezi, a megajándékozott mindaddig megtagadhatja a meghagyás teljesítését, amíg a hiányzó összeg pótolva nincsen. Álláspontunk szerint ez egy dogmatikai szempontból is igen fontos szabály, mivel abban az esetben, ha a megajándékozott minden körülmények között köteles lenne az ajándékozás alapján a meghagyás teljesítésére, akkor, ha az ajándék értéke nem fedezi a meghagyás teljesítésével járó költséget, a szerződés nolente-volente kétoldalúvá válik, méghozzá egyenlőtlenül kétoldalúvá.
Amennyiben a meghagyás közérdekű, akkor azt az ajándékozó halála után az illetékes hatóság is követelheti. A közérdekű meghagyásokkal kapcsolatban gyakorta felmerültek határesetek az ajándékozás és az alapítványrendelés között. A közérdekű meghagyást tartalmazó alapítványszerű ajándékozás rendszerint célajándékozás, melynek felhasználása célhoz kötött, és adott esetben bírósági úton is érvényesíthető.[10] Megjegyzendő, hogy ezekben az esetekben gyakran az ügy összes körülménye tette lehetővé a megfelelő minősítést.
Mint ismeretes, hatályos polgári jogunk a meghagyást az öröklési jog területén, a végrendelkezés szabályai között szabályozza, kimondva egyebek mellett azt is, hogy kétség esetén hagyományrendelésnek kell tekinteni az örökhagyónak azt a rendelkezését, amely meghatározott személy vagyoni részesítését jelenti.[11] Álláspontom szerint dogmatikai szempontokat is figyelembe véve a meghagyásnak az ajándékozási szerződés esetében is fontos szerepe lehetne, értelemszerűen mindazokkal a biztosítékokkal ellátva, melyek a régebbi magyar magánjogi törvénytervezetekben is szerepelnek.
A szerb Polgári Törvénykönyv meghozatala előtt az 1830-40-es években felmerült, hogy a minta a francia Code civil legyen. Hadzsics azonban meggyőzte az uralkodót, hogy a példakép mégis az Osztrák Általános Ptk. (ABGB) legyen. Azzal érvelt, hogy a délvidéken élő szerbek érdeke az, hogy anyaországi (szűkebb szerbiai) testvéreik ne éljenek
- 7/8 -
más polgári jogi rendszerben, továbbá az Osztrák-Magyar Monarchia szomszédos állam és a hasonló jogrendszerek megkönnyítik a kereskedelmi és polgári jogi kapcsolatokat. Érveit végül is elfogadták, úgyhogy a Szerb Ptk. (SZPTK) az ABGB-t és nem a francia Code civil-t vette mintául. Ugyanakkor - miként erre fentebb utaltunk - egyes római jogi hagyományok, illetve a római jogi dogmatikai gondolkodás továbbra is jelentős szereppel bírt.[12]
A Szerb Polgári törvénykönyv öröklési jogi rendelkezései is az ABGB-ból indulnak ki, de több ponton eltérnek az ABGB öröklési jogi szabályaitól.
Akkori és mai szemmel nézve ugyanis, a nők és a férfiak öröklési jogait illetően, diszkriminatív rendelkezéseket tartalmazott. Mindez két körülménnyel bizonyítható:
a) A nők és férfiak nem voltak egyenrangúak az örökösödési rendekben. A de cuius örökösei lemenő és felmenő, valamint a ius representationis szabályai szerinti oldalágon, elsődlegesen csupán férfiak lehettek, s a nők csak akkor örökölhettek, ha nem volt férfi örökös.
b) Még egy eltérést mutatott a SZPTK az ABGB-hoz képest, mégpedig a commoriensek, az együtt elhaltak vélelme szabályozása tekintetében. Baleseti elhalálozás esetében a SZPTK vélelmezte, hogy a nő előbb halt meg. A nők vagyonát, felnőttkorban is, az apa vagy a férj kezelhette, így ezen szabályozás oka az lehetett, hogy lehetőség szerint a férj után kerüljön sor öröklésre, amely a családi vagyon vélhetően egységesebb formában történő fenntartását eredményezhette. Érdemes utalni arra, hogy a mintaként szolgáló ABGB ehhez képest feltétlenül modernebb szabályt tartalmazott: "Az osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch nem állít fel kazuisztikus vélelmi rendszert az elhalálozás sorrendje kapcsán, hanem kimondja, hogy amennyiben kétséges, hogy ki halt meg korábban, a bizonyítás az adott elhunyt korábbi vagy későbbi halálára hivatkozó felet terheli; a bizonyítás eredménytelensége esetén abból kell kiindulni, hogy mindegyik személy esetében ugyanakkor állott be a halál."[13]
Mindez arra is kiváló példa, hogy egy tipikusan római jogi jogintézmény, a commorientes vélelme az eredeti római jogi szabályhoz milyen komoly és lényeges metamorfózison eshet keresztül a nemzeti jogfejlődések során. A posztklasszikus római jogban ugyanis, amennyiben a szülők és gyermekeik közös veszélyben haltak meg, a serdületlen (impuberes) gyermekek a vélelem szerint a szülőké előtt következett be, a serdült gyermekek pedig a szülők után haltak el.[14]
A magyar magánjogi kodifikáció kapcsán ebben a körben lényeges megjegyezni, hogy az 1871. évi Általános Magánjogi Törvénykönyv Tervezet személyekre vonatkozó részének 31. §-a tartalmazta elsőként ama vélelmet, miszerint egy időben haláloztak el a több ugyanazon halálveszélyben elhunyt személyek. Hasonló szabály szerepelt az 1900. évi és az 1913. évi Tervezetben, azonban az 1928. évi Mjt. ilyen rendelkezést nem tartalmazott.
- 8/9 -
Ezt a megoldást tartalmazta az 1959. évi Polgári Törvénykönyv, illetve hatályos Polgári Törvénykönyvünk.[15]
A Szerb Ptk. az I. Jugoszlávia létrehozatala előtt kizárólag az akkori Szerb Királyság területén volt érvényben, nem nyert alkalmazást a szerb jogtörténeti irodalomban Vajdaságnak nevezett térségben, pontosabban a történelmi Magyarország három délvidéki megyéjében (Bács-Bodrog, Torontál, Szerém). Ugyanis a trianoni békeszerződés előtt e három megye (mely Trianon után Jugoszláviához, azaz Szerbiához került), illetve a másik három délvidéki megye (Temes, stb.) (mely Trianon után Romániához került), szerves részeit képezték az Osztrák-Magyar Monarchiának, ezen belül Magyarországnak, így ezekben a megyékben az osztrák-magyar kiegyezés után (1867) magyar törvények nyertek alkalmazást. Más szóval, Trianon előtt, a délvidéki hat megyében az öröklési jog tekintetében, a magyar curiális precedensjog volt a mérvadó jogforrás.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság eleinte (1920-1929) relatív monarchia volt, hiszen rendelkezett parlamenttel, törvényhozó testülettel. E törvényhozói tevékenység keretében, az egész ország területére kiterjedő alkalmazási célzattal, a Polgári törvénykönyv (ebben az öröklési jog is) előtervezete készült el (Predosnova Građanskog Zakonika, 1928). A törvénykönyv meghozatalára azonban két oknál fogva nem került sor:
a) Az első az volt, hogy az ún. vidovdani alkotmány (1921) értelmében, a fontosabb törvények tekintetében előirányzott (ún. államalkotói országrészek) hozzájárulására, egyetértésére - ebben a horvát és a szlovén képviselők által emelt vétó miatt - nem került sor.
Ezen alkotmányt 1921. június 28-án, azaz Szent Vid napján szavazta meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, innen ered a vidovdani alkotmány elnevezés. Az alkotmány megalkotásakor az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek abban kellett döntenie, hogy Jugoszlávia egységes irányítású - azaz unitarista - vagy föderatív állam legyen-e. A vitában a szerbek az unitarista, míg a többi nemzet a föderalista megoldást javasolta elfogadni. A szavazás során - említést érdemel, hogy a horvátok kivonultak -, a szerb unitarista álláspont győzedelmeskedett.[16]
b) A második ok a parlament királyi rendelettel való betiltása volt, ami után megszűnt a parlamenti törvényhozói tevékenység, s létre jött az abszolút jellegű Jugoszláv Királyság (1929).[17]
A parlament megszüntetését megelőzően ugyanis a horvát parasztpárt képviselője belgrádi parlamenti felszólalásában ugyanannyi autonómiát követelt, amennyivel Horvátország az Osztrák-Magyar Monarchiában rendelkezett, beleértve az autonóm normatív szabályozási hatáskör egy részét is. E felszólalást követően, egy szerb radikális párti képviselő lelőtte a horvát képviselőt. Ezek után a hármas indíttatású király (trojedina zemlja - hármas egységű ország), a szerb Karagyorgyevics Dinasztia örökletes uralkodója,
- 9/10 -
rendeletével feloszlatta a parlamentet. Létrejött az abszolút, parlament nélküli jugoszláv monarchia (1929-1941), úgyhogy a tervezett Polgári törvénykönyv megalkotására irányuló addigi törvényelőkészítői tevékenység is megszűnt.
Fontos megemlíteni azt is, hogy a vizsgált területeken a magánjogi kodifikáció kiteljesedésének akadályát képezte a két világháború közötti társadalmi, gazdasági helyzet, majd nyilvánvalóan akadályozta, gátolta a második világháború kitörése.[18]
A második világháború utáni Jugoszláviában (1945-től 1999-ig) az öröklési jogi szabályozási kompetencia változott, kezdetben föderális, később pedig (az 1974. évi decentralizációs alkotmány értelmében) tagköztársasági és tartományi törvényhozási hatáskörbe került.
Jogforrási szempontból jelentőséggel bírt az 1946. évi ún. hatálytalanítási törvény, mely semmissé nyilvánította, a törvény szavaival: az "ellenséges okkupáció" alatt meghozott törvényeket, de egyúttal lehetővé tette az ún. háború előtti jogszabályok alkalmazását - gyakorlatilag az ABGB-ról van szó - feltéve, ha azok nincsenek ellentétben Jugoszlávia jogrendjével. Így az ABGB az egykori osztrák-magyar területeken (Szlovénia, Horvátország, Vajdaság) közvetetten a bírói gyakorlatban alkalmazást nyert az öröklési jogi jogvitákban, de a korabeli Vajdaság Tartományi Legfelsőbb Bíróság gyakorlatában találhatók álláspontok, amelyek figyelembe vették a korábbi magyar curiális öröklési jogra vonatkozó gyakorlatot is.[19]
A föderációs időszakban jött létre az egész országra kiterjedő szövetségi jellegű öröklési törvény, 1955-ben. Ennek megalkotója Mihailo Konsztantinovics (a belgrádi Jogi Kar professzora, a királyi Jugoszláviában pedig igazságügyminiszter) volt. A törvény alapjául Konsztantonovicsnak még 1947-ben megjelentett Öröklési jogi törvénytervezete szolgált. Tartalmilag ez a törvény az ABGB öröklési jogi rendelkezéseit tükrözte.
Az ún. konföderációs időszakban, tehát 1974-től, az öröklési törvényhozás tagköztársasági és tartományi törvényhozási hatáskörbe való kerülésével, e volt szövetségi törvényt, főszabályként módosítás nélkül, átvették a vonatkozó tartományi és köztársasági törvények.
- 10/11 -
A tagköztársaságok az 1990-es években kezdődő, sajnálatosan nem békés úton történő önrendelkezési folyamata eredményeképpen önállóságot értek el. Így ezekben az önállósult országokban (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia), az öröklési jog szabályozására immáron külön szlovén, horvát és szerb, stb. törvény útján került sor.
Az 1996-1999 közötti időszakban az új szerb öröklési törvény, a megelőző törvény szövegétől eltérően, azon rendelkezése váltott ki közvéleményi és tudományos vitát, mely szerint méltánytalan az öröklésre az, azaz ex lege kitagadás éri azt, aki megtagadja, megtagadta a "haza védelmében" dúló háborúban való részvételt. A kifogás az volt, hogy a kitagadás intézménye nem törvényi intézkedés "dolga", hanem az örökhagyó magánjogi nyilatkozatától függ és kell, hogy függjön. Egyéb módosítások tekintetében is, más szerbiai szerzők számos kritikával illeték Szerbia önállósodása után meghozott új öröklési törvényt.
A szerbiai öröklési törvény (1995) megkülönbözteti a törvényen, végrendeleten és kivételesen (házastársak közötti kölcsönös öröklést szavatoló) szerződésen alapuló öröklést, valamint a szinguláris (pl. legatum) és az univerzális szukcessziót. Az univerzális öröklési jog jellemzője az, hogy az örökös az örökhagyó mind jogait mind kötelezettségeit is vállalja. A szinguláris öröklés nem öröklési jogi, hanem kötelmi jogi igényként minősül.
A törvény előirányozza a végrendelkezési szabadságot. Ezt a szabadságot a közrendi záradék mellett a kötelesrész korlátozza. Az örökhagyó a kötelesrészen túlmenően, halála esetére, szabadon rendelkezhet vagyonával. Mindez azt jelenti, hogy vagyonát bárkire hagyományozhatja. A kötelesrész az első törvényes örökösödési rendben fele annak, ami a törvény alapján járna. A kötelesrész jogosultjai az örökhagyó gyermekei, vagy örökbefogadott gyermekei, a házastárs és a szülők. Ha nincsenek gyermekek, akkor a házastárs a szülőkkel együtt, a második örökösödési rendben tarthat igényt a kötelesrészre, azzal, hogy ebben az esetben az őket megillető kötelesrész csupán egyharmada a törvényes örökösödési résznek.
Ezzel kapcsolatban érdemes röviden utalni a jelenleg hatályos magyar Ptk. szabályaira a kötelesrész mértéke tekintetében. A kötelesrész mértéke a törvényes örökrész mértéke tükrében alakul, olyan módon, hogy egy örökös a ráeső törvényes örökrész egyharmad részét szerzi meg kötelesrészként. Figyelemmel kell arra lenni, hogy a korábbi, 1959. évi Ptk. kötelesrészként a törvényes örökrész felét határozta meg.[20]
Ha nincs végrendelet, vagy öröklési szerződés a törvényes öröklési szabályait kell alkalmazni. A törvény megszabja a parentérális - lineáris rendszer - szerinti öröklési rendeket. Így például az elsőbe tartoznak a gyermekek, az örökbefogadottak és a házas-
- 11/12 -
társ. Ők a törvény alapján egyenlő arányban osztják az örökséget. Ha nincs gyermek, a házastárs átkerül a szülőkkel, testvérekkel, a második örökösödési rendbe, akik elvben egyforma részben örökölnek, kivéve a házastársat, aki a házastársi vagyoni hozzájárulás alapján növelt öröklési részesedésre is jogosult. Adott rendhez tartozó örökös halála esetén a törvényes öröklés szabályai alapján ennek utóda örökölhet, a ius representationis szabálya alapján.
A végrendelet, a szerződés és a törvény alapján történő öröklés jogcímeinek sorrendje a következő: A "legerősebb" jogcím a szerződés, mely a leszerződött vagyon értékéig kizárja a többi jogcímet utána következik, hasonló joghatással a végrendelet, majd a törvény. Az örökösödés jogcímek szerint, ilyen sorrendben történhet. Az örökhagyó vagyonának azon részét, amelyet nem ölelt fel a végrendelet, vagy öröklési szerződés, a törvényes öröklés szabályai alapján kell az örökös részére átadni. Az élethossziglani tartási szerződés kizárja e szerződés által előirányzott vagyon tekintetében az öröklést. A legatum címzettje kötelmi követeléssel léphet fel a megszabott tárgy kiadása irányában.
A vagyon átszállására bármely öröklési jogcímen történjék a de cuius halálának beálltával, törvény alapján (ex lege) történik. Nincs hereditas iacens (tehát nincs ún. nyugvó hagyaték, amely iránt a potenciális örökösök kötelmi jogi kereseti kérelemmel léphetnek fel). Korábban az öröklési eljárást, mint nemperes eljárást, ex officio, a bíróság hivatalból indította meg, az új szabályok és gyakorlat szerint azonban az érdekelt örökösök kérelmére valósul meg. Az ex lege rendszer azt jelenti, hogy a bíróság azt állapítja meg ami a múltban már megtörtént. A bíróság a jogerős öröklési végzést maga is módosíthatja, ha új örökös lépett fel, aki a törvény alapján örökös, de valamely oknál fogva részesedése nem nyert megállapítást. Ha a nemperes eljárásban a felek bármelyike vitatja mások öröklési jogát, a bíróság a kevésbé hiteles állítás alanyát felperesként perre utalhatja.
Még az egykori szövetségi törvény elévülési szabályával kapcsolatban az elméletben vita alakult ki. Akkoriban, a XX. század közepén uralkodó francia jogfelfogás szerint csak a kötelmi, - mint relatív hatású jogi kapcsolatokból eredő követelések, - évülhetnek el, szemben a jogszerűen szerzett tulajdoni jogosultsággal, mint abszolút, mindenkivel szemben érvényesíthető jogosultsággal, mely nem alkalmas az elévülésre. Ide tartozik a tulajdon kontinuitásnak elmélete szerint az öröklés tárgyává váló tulajdon is. Mások szerint az öröklési jogi igény is elévülhet. Ezt az álláspontot különösképpen azok a szerzők képviselték vagy képviselik, akik a hereditas iacens és nem az ex lege átszállás koncepcióját fogadták el. E rendszer, azaz a fekvő örökség elmélete szerint az örökség nem száll át automatikusan az örökhagyó halálával az örökösökre, hanem később történik meg, a törvény alapján a bíróság dönt az öröklésről.
Az örökösöknek kötelmi követelése van az örökhagyó által hátra hagyott vagyon irányában. Konsztantinovics megoldása "köztes" volt, hosszú (jóhiszeműségtől függően, tíz és húsz éves) határidőt szabott meg az öröklési jogi kereset elévülésére. Jogfelfogása szerint ugyanis, ugyan a tulajdon, ami az öröklés tárgya, ugyan nem évülhet el, de az ez iránti eljárásjogi igény (hereditatispetitio) igen. Az elévülési határidő elmúltával követelt örökölt vagyonrészt a bíróság megítéli, ha a többi örökös részéről nincs elévülési kifogás. Egyébként az elévülési határidő elmúltával teljesített, örökölt vagyonrész bíróságon
- 12/13 -
kívüli teljesítése esetén, nem követelhető vissza, hivatkozva a jogalap nélküli gazdagodásra, mert ez ún. természetes kötelem (obligatio naturalis).
A hereditatis petitio, úgy mint más kötelmi követelés elévülésére irányuló igény, elévülési jellegű határidő, így csak a követelés bírósági érvényesíthetőségét (eljárásjogi "szempontját", komponensét) érinti, ez alól azonban mentes az anyagi jogi igény. Önkéntes teljesítés esetén nem követelhető vissza a természetes tartozás, jogalap nélküli gazdagodásra (condictio indebiti) hivatkozva. Fentiek alapján az öröklési jogi igényérvényesítéssel kapcsolatos határidő elévülési és semmiképpen nem jogvesztő jellegű. A jogvesztő határidők múltán az alanyi jog mindkét komponense, az eljárásjogi igény és az anyagi jogi követelés is véglegesen megszűnik.
Az örökségről az örökös az örökhagyó halála után, általa választott személy javára lemondhat. Az örökös az örökhagyó kötelmi tartozásaiért az örökrésze értékéig terhelhető.
Szerbia öröklésről szóló törvényének (Zakon o nasleđivanju) 116. szakasza szerint végrendelettel meghatározható az a személy, akinek az örökség akkor jár, ha az örökös nem örökölhet, vagy nem kíván örökös lenni.[21] Ugyanez a hagyomány vonatkozásában is igaz. Ebből az következik, hogy a szerb öröklési jog a helyettes örökös (örököshelyettesítés) fogalmát ismeri, a római jogi eredetű, de egyebek mellett a német és az osztrák jog által ismert utóöröklés (substitutio pupillaris) fogalmát azonban nem.[22]
Érdemes ezzel kapcsolatban utalni arra, hogy a hatályos magyar Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény) az utóöröklést - ugyan viszonylag szűk esetkörben - de bizonyos, adott esetben kényesnek minősíthető élethelyzetekben alkalmazhatóvá teszi.[23]
A Ptk. kimondja, hogy főszabály szerint az olyan végintézkedés semmis, amely esetében az örökségben vagy annak egy részében valamely esemény beálltát követően az eredeti (előörököst) egy új személy váltja fel. Bizonyos esetekben mégis van lehetőség arra, hogy az örökhagyó több generáció vonatkozásában döntsön a hagyatéka sorsáról, belekalkulálva azt az örökhagyótól teljes mértékben elfogadható nézetet, hogy nem akarja, hogy a családi vagyon egy másik család tulajdonába vándoroljon további öröklések útján.
Az utóöröklés voltaképpen az örökös halála esetére szóló örökösnevezésként funkcionál. Az örökhagyó érvényesen nevezhet utóörököst abban az esetben, ha a házastársára hagyja a vagyonát, de nem akarja, hogy a házastársra háramlott vagyon az elhalálozó házastárs törvényes örököseire háramoljon tovább. Lehetőség van továbbá utóörökösnevezésre abban az esetben is, ha az előörökös koránál fogva vagy végrendelkezési képességének valamely okból kifolyó hiánya miatt nem tudna érvényesen végrendelkezni, ebben az esetben az örökhagyó tulajdonképpen quasi gyámhelyettesítési konstrukcióval él.[24]
- 13/14 -
A szerb öröklési jogi szabályok felülvizsgálata esetén érdemes lehet az utóöröklés - komoly történeti múltra visszatekintő, több európai jogrendszer által ma is ismert és szabályozott - intézményének a szerb jogba történő beépítése.
A rendszerváltás előtt, a volt szövetségi, majd tagköztársasági öröklési jogcímeit a szerződés, a végrendelet és a törvény képezték, azzal a megszorítással, hogy az öröklési szerződéseknek nem minden típusa volt engedélyezett. Engedélyezett, és szabályozott volt az élethossziglani eltartási szerződés, és az örökhagyó valamint a törvényes örökösök közötti szerződés, melynek alapján az örökhagyó még életében átruházta vagyonát örököseire. A házastársak közötti, túlélő házastárs javára szóló öröklési szerződés tilos volt.
Az élethossziglani eltartási szerződés lényege az, hogy az örökhagyó halála esetére átengedi összes vagyonát az eltartóra. Ennek fejében az eltartó köteles az örökhagyót, eltartottat, életének végéig gondozni, ellátni. Kétféle volt, olyan melynél az eltartott és az eltartó egy háztartásban éltek és olyan amelynél nem éltek egy háztartásban. Az eltartó szolgáltatása szerint is kétféle lehetett a szerződés: az egyik módozat szerint az eltartó csupán havonta ismétlődő pénzszolgáltatásban nyilvánult meg. Főként akkor kötöttek ilyen szerződést, amikor az eltartó és az eltartott nem éltek egy háztartásban és az eltartott egészséges volt s az eltartásra azért volt szüksége, mert más jövedelme nem volt. A másik módozat szerint, az eltartónak nem pénzszolgáltatási kötelezettsége volt, vagy nemcsak ez volt, hanem főként gondozási, ápolási, ellátási kötelezettsége. Ez a mód abban az esetben került kikötésre, ha az eltartott betegápolásra és egyéb ellátásra szorult, és amikor az eltartó és az eltartott egy háztartásban élt, mivel ez az ellátás módja miatt volt szükséges. Mindkét módozat esetében a vagyonátszállásra az eltartott halála időpontjában került sor, tehát tipikus öröklési jogi jellegűnek minősíthető az ilyen szerződés.
A másik mód viszont nem tekinthető tipikus öröklési szerződésnek, mert az örökhagyó vagyonát örököseivel kötött szerződés alapján még életében elosztja törvényes örökösei között. A vagyonátruházásra azonnal a szerződés megkötése után került sor. Jogi szempontból tehát az örökhagyó tulajdonjoga az öröklési szerződésbe vett tárgyak (ingatlanok, ingók, követelések, stb.) felett elvesztette tulajdonjogát. Annak érdekében, hogy az örökhagyó érdekei biztosítva legyenek, a törvény megszabta, hogy az örökhagyó javára, az átruházott lakás- vagy házingatlanon élethossziglani lakhatási joga köthető ki, azzal, hogy e jog az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető volt. E szerződés célja nem az örökhagyó eltartása, hanem az örökösök életkörülményeinek biztosítása volt. Itt arról van szó, hogy az örökhagyónak nincs szüksége az ellátásra, célja, hogy szeretteit, akiknek nincs vagyona, vagy megélhetése még életében támogatást nyújtson.
A harmadik szerződéstípus, a kölcsönös öröklésről szól szerződés azért volt tilos, mert ez az akkori indoklás szerint alkalmas volt a többi törvényes örökös kijátszására.
Ezen utóbbi elkerülhető volt, mert az örökhagyónak a jogszabályok alapján, a törvény-
- 14/15 -
ben megszabott okok valójában hálátlanság miatt, valamely törvényes örökös kizárására, vagy az örökségből való kitagadására volt, azaz van lehetősége.
Mind a végrendelet, mind az öröklési szerződés érvénye szigorú írásbeli, bírósági, vagy újabban közjegyzői hitelesítéssel ellátott formához (forma ad solemnitatem) kötött.
Érdemes összevetni a szerb öröklési szerződés szabályait az 1928. évi Mjt. szabályaival. Megítélésünk szerint azért az Mjt. szabályaival célszerű az összehasonlítás, hiszen történeti okokra visszavezethetően az Mjt. a korábbi, Osztrák-Magyar Monarchia korabeli jogi kultúrával szoros kapcsolatot ápol - azaz lehetőség nyílik egyfajta közös múltbeli kapcsolódási pont keresésére - ugyanakkor az 1959. évi Ptk-t megelőző tervezetek közül a legmodernebbnek, és valószínűleg mindenképpen a legnagyobb hatásúnak tekinthető. Az Mjt. vonatkozó rendelkezései közül két fontos szabályt kívánunk idézni: "1968. § Öröklési szerződéssel mindegyik fél szerződéses kötöttséggel örököst nevezhet, hagyományt rendelhet és a részesítést meghagyással terhelheti. Az öröklési szerződésben szerződéses kötöttség nélkül is lehet tenni bármely végrendeleti intézkedést. 1975. § Az öröklési szerződés nem korlátozza az örökhagyót abban, hogy vagyonáról élők között szabadon rendelkezhessék. A szerződési örökös azonban azt, amit az ő sérelmével az örökhagyó a szerződés kijátszása céljából életében ingyenes jogügylettel másnak juttatott, a megadományozottól az alaptalan gazdagodás szabályai szerint visszakövetelheti."[25]
Az 1975. § szabálya azt mondja ki, hogy nem korlátozza az örökhagyót abban, hogy vagyonáról élők között rendelkezhessen, viszont amennyiben ez ingyenes jogügylettel a szerződéses örökös szerződés által adott jogainak csorbítására irányul, az örökös számára visszakövetelési jogot biztosít. A szerződéses örökös vagy hagyományos azt, amit az örökhagyó az ő sérelmével juttat másnak, a megadományozottól rosszhiszeműsége esetén teljes egészében, a jóhiszeműtől pedig az alaptalan gazdagodás erejéig követelheti vissza.[26]
Fentiekkel kapcsolatban érdemes egy korabeli, 1914-ben keletkezett felsőbírósági döntés indokolására az alábbiak szerint hivatkozni: "Az örökösödési szerződés czélzatával és jogi természetével ellenkezne az, ha az örökhagyónak megengedtetnék, hogy a részesített személynek örökösödési jogát élők közötti ajándékozási jogügyletekkel meghiúsíthassa és épen ezért bírói gyakorlatunk azt a jogszabályt követi, hogy a szerződéses örökös az örökhagyó halála után megtámadhatja annak ingyenes jogügyleteit akkor és annyiban, ha és amennyiben örökössé lesz, mely joga kiterjed azon jogügyletekre is, melyek csak valamely ajándékozás elpalástolására szolgálnak."[27]
Megítélésünk szerint mindez kiváló példa arra nézve, hogy az öröklési jogi jogintézmények, habár az öröklési jog római jogi sajátosságaira is figyelemmel történeti meghatározottsággal rendelkeznek, mégis a társadalmi - gazdasági változások, politikai - gazdasági berendezkedés által rendkívüli mértékben befolyásoltak.
- 15/16 -
Amint fentiekben látható, az egykori II. Jugoszlávia eleinte föderális szintű, majd 1974 után tagköztársasági szinten szabályozott öröklési joga nagymértékben hasonlítható az Osztrák Általános Ptk. öröklési jogi szabályaihoz (ABGB, 531-824 paragrafusok).[28]
Míg Szlovéniában, Horvátországban az önállósulás után maradt némi módosítással a korábbi köztársasági hatáskörben hozott öröklési törvény - és azóta nem tervezett ennek inkorporációja egy polgári törvénykönyvbe, addig Szerbiában 2007 óta folyamatban van a Polgári Törvénykönyv kodifikációja és ebben az öröklési törvény beépítése. Az első normatív tervezet 2016-ban, a II. tervezet 2018-19-ben jelent meg. Tehát Szlovéniában, Horvátországban nem történt meg a polgári jog kodifikációja, a polgári jog egyes részei (pl. kötelmi jog, családi jog, öröklési jog) külön törvénnyel szabályozottak. Ez jelenleg így van Szerbiában is, de a Polgári törvénykönyv tervezetei, I, II, az öröklési jogot beemelték a polgári jog egészét felölelő kódex tervezetébe.
Az is kiemelendő és lényeges kérdés, hogy abban az esetben, amennyiben az európai integráció Szerbiában is végbe megy, és Szerbia az Európai Unió tagja lehet, úgy a ma már nagy szerepet játszó - és az idő előrehaladásával folyamatosan még jelentősebbé váló - 2012. július 4-én elfogadott, az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (röviden: Európai Öröklési Rendelet) is a szerb jog részévé fog válni, és értelemszerűen a szerb öröklési jogi szabályozás és gyakorlat változását fogja eredményezni, melynek során nem vitathatóan a történeti magánjogi hagyományok, azaz a XX. századot megelőző korszak magánjogi öröksége is kimagasló szerepet fog játszani. ■
JEGYZETEK
[1] Prof. Dr. habil. Boóc Ádám, PhD. tanszékvezető egyetemi tanár, Polgári Jogi és Római Jogi Tanszék (KRE ÁJK, Budapest; e-mail: booc.adam@kre.hu)
[2] A szerző ezúton fejezi ki hálás köszönetét prof. Dr. Szalma Józsefnek, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusának a tanulmány elkészítésében nyújtott önzetlen segítségéért.
[3] Lásd ezzel kapcsolatban: Kovács, Á. T., Az ági öröklés története a magyar magánjogban. Joghistória. XXIII. Évfolyam 4. Szám (2019. Április) 14. O. Lásd: https://majt.Elte.Hu/media/15/28/11f1ea793de2e55aba6e80d74a9c81628f7c9187bd02e24b1b68c2ee36cb/majt_joghistoria_201904.Pdf (letöltve: 2021. Szeptember 09.). Lásd továbbá: Szászy-Schwarz, G, Ági öröklés és özvegyi jog. In: újabb magánjogi fejtegetések. Budapest, Politzer Zsigmond és fia, 1901. 153 - 217. o.
[4] Lásd: Mezey, B. (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest, Osiris kiadó, 1996. 148. o. Az ősiség intézményéhez lásd különösen: Murarik, A., Az ősiség alapintézményeinek eredete. Budapest, Jogtörténeti Szeminárium, 1938. A régi magyar öröklési jogi szabályok összefoglalására lásd: Homoki Nagy, M., A magyar magánjog történetének vázlata 1848-ig. Szeged, JATE Press, 2001. 71 - 83. o.
[5] Az öröklési jog eredetéhez és lényegéhez a római jog vonatkozásában lásd: Hamza G.-Földi A., A római jog története és institúciói. Budapest, 2006, Nemzet Tankönyvkiadó 11. kiadás, 593. o. [a továbbiakban: Földi-Hamza, Római jog]
[6] Ezzel kapcsolatban összefoglalóan lásd: Boóc, Á.: Megjegyzések a magyar öröklési jog néhány lényeges és aktuális problémájához. In: Gárdos-Orosz, F.-Menyhárd, A. (szerk.), Az új Polgári Törvénykönyv első öt éve. Budapest, MTA TK Jogtudományi Intézete, 2019. 71-81. o. [a továbbiakban: Boóc, Megjegyzések]
[7] Lásd: Hamza, G., Az európai magánjogfejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002. 213. o.
[8] Vö.: Áptkj. 1508-1510. §§, Ptkj. 1210-1212. §, Mtj. 1457-1459. §§.
[9] A modus római jogi fogalmára lásd különösen: Földi-Hamza, Római jog. 399. o.
[10] Egy konkrét jogesetben az ajándékozó megtiltotta, hogy a Nemzeti Színház építése céljára adományozott telek más célra kerüljön felhasználásra. Az ajándékozott azonban a felépített színház tűzveszélyessége miatt az előadásokat beszüntette, az üresen maradt telekrészen pedig házakat építtetett és ezek jövedelmét a színház céljaira fordította. Az ajándékozó örökösei az ajándékozott ellen pert indítottak, arra hivatkozva, hogy az ajándék nem a megfelelő célra került felhasználásra. A Kúria a keresetet elutasította (Md. X. 175. - Rp. I. 8771/1915.) A határozatot idézi: Vadász, L., Magánjogi törvénykönyvünk és élő tételes jogunk. II. k. Budapest, szerzői kiadás, 1930. 236. o.
[11] Vö. Ptk. 7:33. § Az ajándékozási szerződés és a végintézkedés összehasonlításához lásd különösen: Molnár H., Az ajándékozási szerződés és a végintézkedésen alapuló öröklés. https://ptk2013.hu/wp-content/uploads/2020/01/Studia_Molnar224-231o.pdf (Letöltve: 2021. szeptember 09.)
[12] Lásd ezzel kapcsolatban: Hamza, G., Römischrechtliche Tradition und Entwicklung des Privatrechts in Serbien. In: Liber amicorum per Sebastiano Tafaro. Bari, Editore Cacucci. 2019. 379-398. o.
[13] Lásd: Nótári, T.-Papp, T., Az együtt elhalás problematikája a történetiség és az új Ptk. koncepciójának tükrében. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica. Tomus LXVI. Fasc. 16. Szeged, 2004. 14. o.
[14] Ezzel kapcsolatban lásd: Földi-Hamza, Római jog. 205. o.; Lásd továbbá: Hamza, G.-Sajó, A., Az együtt elhalás néhány jogi kérdése. Magyar Jog 23 (1976) 191-202. o.; Hamza, G, Az együtt elhaltakra vonatkozó vélelmek a római jogban. Acta Fac. Pol.-iur. Univ. Scient. Budap. de Rol. Eötvös nom. 18 (1976) 347-361. o.
[15] Lásd: Dúl, J, A közös veszélyben elhunytak jogi szabályozásáról társasági jogi problémafelvetésekkel http://acta.bibl.u-szeged.hu/49981/1/juridpol_forum_004_002_097-107.pdf (Letöltve: 2021. szeptember 10.)
[16] Lásd: Gulyás, L., A jugoszláv állam első felbomlásának regionális aspektusai. http://geogr.elte.hu/PHD_konferencia_ELTE_2002/doktori_konferencia_anyagai_2002/gulyaslaszlo.pdf (Letöltve: 2021. szeptember 09.)
[17] Ezzel kapcsolatban lásd különösen: Szalma, J., Reform tendenzen in der Zivilgesetzgebung Serbiens. In: Welser, R. (szerk.), Privatrechtsentwicklung in Zentral- und Osteuropa. Wien, Manz Verlag, 2008. 159-183. o.
[18] Lásd ezzel kapcsolatban: Szalma, J., Geltung und Bedeutung der Kodifikationen Österreichs, Serbiens und Montenegro in ehemaligen Jugoslawien. Zeitschrift für neuere Rechtsgeschichte, Wien, 1994/31. szám, 341-348. o.
[19] Összefoglaló jelleggel lásd: Szalma, J., Rész- és teljes kodifikációk a volt Jugoszláviában. In: Bíró, Gy. (szerk.), A Magyar magánjog az európai jogfejlődés áramában. A Miskolci Egyetem Jubileumi Konferenciájának Kiadványa. Miskolc, Novotni Kiadó, 2002. 645-671. o.
[20] Lásd ezzel kapcsolatban: Orosz, Á., Változások az öröklési jogban. Jegyző és Közigazgatás 6/2013. 24-26. o.
[21] Lásd ezzel kapcsolatban: Zakon o nasleđivanju, Službeni Glasnik Republike Srbije. https://www.paragraf.rs/propisi/zakon_o_nasledjivanju.html (Letöltve: 2021. szeptember 13.)
[22] Lásd ezzel kapcsolatban: Boóc, Á., Megjegyzések az utóöröklés szabályozásához a német és az osztrák magánjogban. In: Takács, P.-Garai, B. (szerk.), Scire aliquid laus est: Tudományos diákköri dolgozatok. 2002. Budapest, 2003. 61-74. o.
[23] Lásd: Ptk. 7:28. §.
[24] Ezzel kapcsolatban részletesebben lásd: Boóc, Megjegyzések 79-81. o.
[25] Az Mjt. szövegét lásd: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=92800000.TVJ&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D52 (Letöltve: 2021. szeptember 10.)
[26] Lásd: Fehérváry, J., Magyar magánjog kistükre. Budapest, Budai Nyomda kiadása. 1941. 580. o.
[27] A 6173/1914. MD. IX. 147. sz. határozatot bemutatja: Fabinyi, T., Magyar magánjog mai érvényében. IV. rész. Öröklési jog és örökösödési eljárás. 2. kiadás. Budapest, Grill Könyvkiadó. 1935. 514. o.
[28] Lásd ezzel kapcsolatban: Doralt, W., Kodex des österreichischen Rechts. Justitzgesetze, Wien, Lexis Nexis, 2014. 72-93. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD. tanszékvezető egyetemi tanár, Polgári Jogi és Római Jogi Tanszék (KRE ÁJK, Budapest; e-mail: booc.adam@kre.hu).
Visszaugrás
