Jelen tanulmányomban arra igyekszek rávilágítani, hogy a bíróságoknak az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog érvényesítésével összefüggő kárfelelőssége szembeállítható a bírói fegyelmi felelősség gyakorlatával. Ugyanis álláspontom szerint utóbbi kapcsán enyhébb elvárhatósági mércét támasztanak a bírákkal szemben, amikor a leterheltségre és munkateherre történő hivatkozásra kerül sor. A bíróságok kárfelelőssége esetében ebből a szempontból tehát egy rendkívül érdekes helyzetet láthatunk. Ugyanis a bíróságok a jogszabályok értelmezésére hivatott állami szervek, ezért a bírákra vonatkozó szakmai követelmények, szabályok beépülnek a bírák számára adott helyzetben elvárható magatartás fogalmába.[1] Önmagában ebből az következne, hogy a bíróságok számára a felelősségi mérce rendkívül "alacsonyan" van, azaz a bíróságok részéről kevésbé súlyos jogsértés is megalapozhatja a kártérítési felelősséget, hiszen természetes, hogy a bíróságok szakmai kötelezettségének körébe tartozik az eljárási határidők tartása. Mégis, a bírósági jogkörben okozott károkért való felelősség tényállása olyan különleges felelősségi tényállásnak minősül, amely alapján a bíróságok számára támasztott felróhatósági mérce nemhogy alacsonyabb, hanem jóval magasabb, mint más élethelyzetekben eljáró, sőt, mint más szakmai hivatásrendbe tartozó jogalanyok számára.[2] A fegyelmi felelősség és a munkateherből adódó alapjogsértés összefüggései mellett indokolt lehet még foglalkozni azzal, hogy a kérdéskört egy esetleges szolgálati jogvita keretében hogyan értékelik.
A tisztességes eljáráshoz való jog[3] nem pusztán egy alapvető emberi jog, hanem az eljárás olyan minősége, amelyet annak egésze és körülményei figyelembevételével lehet csak megítélni.[4] Ezt a minőséget garantáljál a különböző részletszabályok, melyek exemplifikatív felsorolását számos nemzetközi egyezményben megtalálhatjuk. Ilyen részletszabály az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog[5], melyet ugyan az emberi jogok univerzális védelme szempontjából mérföldkőnek tekinthető Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata[6] még nem tartalmazott, azonban az ezt követő dokumentumok[7] már a független és pártatlan bírósághoz való jog vagy éppen a nyilvános tárgyaláshoz való jog mellett említik.[8]
Az észszerű időn belüli eljáráshoz való joggal összefüggésben egy munkaügyi per képezte annak alapját, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban: EJEB) egy 2015. október 16-án jogerőre emelkedett, pilot judgment eljárás keretében hozott ítéle-
- 121/122 -
tében, a Gazsó kontra Magyarország ügyben[9] felhívta hazánkat arra, hogy ezzel kapcsolatban hatékony jogorvoslati rendszert dolgozzon ki.
Az EJEB az ítéletben - azon túl, hogy a konkrét ügyben megállapította az észszerű időn belüli elbírálásra vonatkozó követelmény megsértését, és kártérítést ítélt meg a kérelmezőnek[10] - általánosságban is deklarálta, hogy eljárások elhúzódása vonatkozásában a Magyarországgal szemben megállapított jogsértések alapján egy visszatérő probléma van[11], az az Emberi Jogok Európai Egyezményével (EJEE) ellentétes gyakorlat alapján áll fenn[12]. Így az EJEB előírta Magyarországnak, hogy haladéktalanul, de legkésőbb az ítélet véglegessé válásától számított egy éven belül - azaz 2016 októberéig - olyan jogorvoslatot vagy jogorvoslat-együttest vezessen be a nemzeti jogrendszerébe, amely megfelel az EJEE követelményeinek, és az EJEB esetjogában lefektetett elvekkel összhangban valóban hatékonyan képes kezelni a túlzottan hosszú eljárások kérdését, az eljárás elhúzódása miatti egyezménysértéseket.
Az Alkotmánybíróság részére az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (továbbiakban: Abtv.) hatékony kompenzálásra irányuló lehetőséget nem biztosít. Az Abtv. 27. §-a utat nyitott az egyedi ügyben érintett személyek számára, hogy alkotmányjogi panasz révén a bírósági eljárás elhúzódására, és ezáltal az észszerű határidőn belüli elbíráláshoz való jog megsértésére hivatkozzanak, azonban - annak ellenére, hogy a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatos, annak lényegi tartalmát érintő követelmények teljesülésének vizsgálata, és a jogszabályi környezet alkotmányjogilag aggályos tartalma alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésnek mi-nősül[13] - az Abtv. 43. § (1) bekezdése kizárólag az alaptörvény-ellenes bírói döntés megsemmisítését teszi lehetővé[14], mely nem feltétlenül orvosolja az elszenvedett sérelmet, hiszen az eljárás további elhúzódását eredményezheti. Hiszen az Alkotmánybíróság számára nem áll rendelkezésre olyan törvényi lehetőség, melynek révén az alapjog sérelmét ténylegesen orvosolni tudja, mivel nincs hatásköre kártérítés vagy sérelemdíj megítélésére, a testület részére biztosított kasszáció eszköze csak az eljárás további elhúzódását eredményezné. Az Alkotmánybíróság ebből fakadóan maga is elismerte több határozatában, hogy az észszerű időn belüli elbíráláshoz kapcsolódó alapjogvédelmi feladatát nem tudja hatékonyan ellátni[15], az elhúzódó eljárásokból eredő sérelmek orvoslására elsősorban az eljáró bíróságok rendelkeznek megfelelő jogi eszközökkel.[16]
A bíróság főszabályként szubjektív alapú, felróhatóságtól függő felelőssége alóli kivételként került szabályozásra[17] a 1017. december 31-ig hatályos, régi Pp. 2. § (3) bekezdésében a tisztességes eljáráshoz, valamint a perek észszerű időn belül való befejeződéséhez fűződő, objektív felelősségen alapuló sérelemdíj, mint kártérítés iránti igény.[18] Ez volt hivatott biztosítani a félnek az eljárás észszerű időn belüli befejezéséhez való jogának sérelme esetén a kártérítés jellegű sérelemdíjat, melynek elbírálásakor kiegészítő jelleggel feltétlenül
- 122/123 -
szükséges a Ptk. anyagi jogi szabályainak alkalmazása.[19] Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni a teljesség kedvéért, hogy a régi Pp. 2. § (3) bekezdésének deklarált céljára figyelemmel, annak ellenére, hogy a rendelkezést bevető módosítás indokolása alapján[20] a régi Pp. 2. § (3) bekezdése szerinti igény esetében egy felróhatóságtól független, objektív szankcióról, illetve felelősségi alakzatról van szó, az objektív szankció-jelleg a bírói gyakorlatban egyértelműen megkérdőjeleződött, mivel a kialakult gyakorlat szerint "a bíróság a felelősség alól - annak objektív jellege ellenére - kimentheti magát."[21]
Ez került ki tehát a polgári perrendtartásból arra való hivatkozással, hogy a jogalkotó az új Pp. a koncepciója alapján az intézményt nem az eljárási kódexben, hanem más jogforrás keretei között kívánta szabályozni. Az Országgyűlés elé terjesztett T/11900 törvényjavaslat indokolása (242. oldal) alapján a "[...] [b]íróság irányában megfogalmazott kötelezettségek megjelennek nemzetközi dokumentumokban és az Alaptörvényben, illetve alapelvi szinten a törvényben a közrehatási tevékenység rögzítésével." Ezen megfontolás alapján az alapelv eljárási törvényben való rögzítése - figyelemmel arra, hogy azt az Alaptörvény is tartalmazza - a jogalkotó szerint nem szükséges, és ennek megfelelően az új Pp. sem tartalmazza a régi Pp. 2. §-ának rendelkezéseit - sem az alapelvet, sem a megsértése esetére biztosítandó kártérítésre vonatkozó szabályozást.
Az alkotmányjogi panasz mellett még az eljárás elhúzódása miatti kifogás állhat rendelkezésre egy kérelmezőnek, amely azonban szintén nem nyújt vagyoni kompenzálást. Továbbá az EJEB többek között a Barna kontra Magyarország (35364/09.) ügyben született ítéletében is elemezte még a régi Pp. 114/A. §-ában foglalt szabályozást - amely lényegében nem különbözik a büntetőeljárási törvényben szabályozott ugyanezen jogintézménytől -, és azt állapította meg, hogy a magyar jogrendszerben az eljárás elhúzódása miatti kifogás - bár az egyes elmulasztott eljárási cselekmények megtételét orvosolhatja, és benyújtása esetén alkalmas lehet arra, hogy az eljárásnak a benyújtáskori szakaszában a folytatását elérje - nem tekinthető valóban hatékony jogorvoslatnak, a kifogás előterjesztésének esetén sem garantálható az, hogy az eljárás egésze észszerű időn belüli marad.[22] Még maguk a magyar bíróságok is arra a következtetésre jutottak[23], hogy a kifogás nem jelent hatékony jogorvoslati eszközt az eljárás elhúzódásának kezelésére.[24]
Fuglinszky Ádám arra is felhívja a figyelmet, hogy a bíróságnak kifogás nélkül is kötelezettsége a perek észszerű időn belül való befejezése, és ennek elmulasztása kifogás előterjesztése nélkül is kötelezettségszegés a bíróság részéről, és jogsérelem a fél oldalán.[25]
Amennyiben tehát valaki az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog sérelme esetén vagyoni igénnyel kívánt fellépni, a bírósági jogkörben okozott kártérítés iránti (Ptk. 6:549. §) perindítás kínálkozott egyedüli lehetőség-ként[26], ugyanis a Ptk-ban szabályozott sérelemdíj vonatkozásában a tisztességes eljáráshoz való jog nem tekinthető személyiségi jognak.[27] Ezzel kapcso-
- 123/124 -
latban érdekes, hogy a régi Pp. 2.§ (3) bekezdésében külön nevesítve volt a sérelemdíj, így ezzel kapcsolatban is lehetett igényt támasztani. Azonban, mivel az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog nem személyiségi jog, felvetődik a kérdés, hogy akkor nem lehet sérelemdíj iránti igényt érvényesíteni a bírósági jogkörben okozott kártérítés miatti perben? Lehet ilyen igényt támasztani, azonban az alapvető jogot ért sérelemre történő hivatkozáson túl (Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése) külön, személyiségi jog megsértését kell állítani: pl. az eljárás elhúzódása miatt lelki károsodást szenvedett - Ptk. 2:43. § a) pont az élet, a testi épség és az egészség megsértése; tovább tartott a letartóztatása - Ptk. 2:43. § b) pont a személyes szabadság megsértése; az eljárás elhúzódása miatt a szűkebb környezetében, pl. egy kis faluban őt "megbélyegezték" - Ptk 2:43. § d) a becsület és a jóhírnév megsértése; stb.
Ez a kártérítési felelősségi forma ugyanakkor nem objektív, hanem szubjektív felelősségen alapul, azaz egyrészt vizsgálandó a kártérítés általános, négyes feltételének - jogellenesség, felróhatóság, a károkozás és az okozati összefüggés - fennállása, valamint a bírósági jogkörben okozott kártérítés speciális kritériumai: a bírósági jogkörben eljárás, valamint a rendes jogorvoslatok kimerítése követelménye, az igényérvényesítés pedig csak ezek igazolása esetén lehet eredményes.[28]
A Ptk. 6:549. §-ában szabályozott bírósági jogkörben okozott kártérítés miatti keresettel - amely szubjektív felelősségen alapul, és a vizsgálandó a kártérítés általános, négyes feltételei közül a felróhatóság is - kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy kimentési okként lehet -e hivatkozni a bíróság - mint jogsértő oldaláról - a bíróság és magának az eljáró bírónak a leterheltségére. Ugyanakkor erre a kérdésre az a válasz adható álláspontom szerint, hogy a régi Pp. 2.§ (3) bekezdésére alapított perek azon bírói gyakorlata ezen esetben is mindenképp irányadó, amely szerint a perben a bíróság leterheltsége, ügyhátraléka, a betöltetlen bírói státuszok száma, stb. nem vizsgálható, ezen körülmények nem adhatnak igazolást a jogszolgáltatás késedelmességére.[29] Ezt támasztja alá az is, hogy ez a gyakorlat arra épült leginkább, hogy a jogszabályhely konkrétan kimondta, hogy a sérelemdíj, illetve a kártérítés megítélését nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsértés közvetlenül nem volt felróható.
Az Országgyűlés 2021. június 15. napján fogadta el a polgári peres eljárás elhúzódásával kapcsolatos vagyoni elégtétel érvényesítéséről szóló 2021. évi XCIV. törvényt (Pevtv.), amely 2022. január 1. napján lép hatályba. Vagyoni elégtétel néven új jogkövetkezményt határoz meg az alapjogi sérelem kompenzálására, ezzel elhatárolja ezt a vagyoni kompenzációt a kártalanítás, kártérítés, sérelemdíj jogintézményeitől. Mindezt teszi azzal a céllal, hogy a bírósági eljárás észszerű határidőn belül történő befejezéséhez fűződő alapvető jog sérelme olyan feltétlen helytállási kötelezettséget teremtsen, amely alól nem lehet mentesülni a Ptk. kártérítésre irányadó szabályai szerint. Mivel a Ptk.-ban a sérelemdíj és a kártalanítás utaló normái
- 124/125 -
több ponton visszautalnak - előbbi a felelősség megállapításával és a sérelemdíj összegszerűségével, utóbbi a kártalanítás módjával és mértékével kapcsolatban - az alkalmazott kártérítési jogra, ezért a jogalkotó szerint dogmatikailag helytállóbb e jogintézményektől eltérő terminológiát használni az alapjog megsértéséhez fűződő jogkövetkezmény elnevezésére. Az új sui generis jogintézmény bevezetésével kívánják különválasztani ezt az alapjogvédelmet a személyiségi jogi védelemtől is, elismerve ezzel a jogirodalomban és a bírósági joggyakorlatban uralkodó felfogást. Leszögezte ugyanakkor a jogalkotó, hogy nem valamely kár okozása vagy személyiségi jog megsértése - hanem meghatározott alapjog megsértése - a vagyoni elégtétel megítélésének az alapja, ezért a vagyoni elégtétel igénylése nem érinti a félnek azt a jogát, hogy a Ptk.-nak a bírósági jogkörben okozott károkért való felelősségre vonatkozó szabálya [Ptk. 6:549. § (1) bek.], illetve a Ptk. 2:52. §-a szerinti sérelemdíj érvényesítésére vonatkozó szabálya szerint pert indítson a bírósági eljárás elhúzódásával összefüggésben őt ért kár, illetve nemvagyoni sérelem orvoslása érdekében.[30]
Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy az észszerű időn belül befejeződő eljáráshoz való jog érvényesítésére hivatott hatékony jogorvoslati lehetőség megteremtését a törvényhozó vajon miért szűkítette le a polgári peres eljárásokra[31]. A 2018-ban benyújtott T/2923. számú törvényjavaslat a közigazgatási és büntetőeljárásokkal összefüggésben esetleg felmerülő alapjogsértések vagyoni (pénzbeli) elégtétellel történő kompenzálását is, valamint az ezt lehetővé tevő eljárást is szabályozni kívánta. Az EJEB a hazai jogalkotótól nyilván azt várta el, hogy minden bírósági eljárással összefüggésben dolgozzon ki hatékony jogorvoslati lehetőséget és ezt ne kizárólag a polgári peres eljárásokkal összefüggésben tegye meg.
Minden esetre a Pevtv. illeszkedik abba a trendbe, amely alapján a reparatív célzat egyre inkább maga mögé utasítja a prevenciós funkciót, ezzel a kárfelelősségi alakzatokat tendenciózusan az objektivizálódás felé tolja. A törvény alapján úgy tűnik, hogy a jövőben a bírósági jogkörben, az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog megsértésével okozott károkért való felelősség tényállása olyan különleges felelősségi tényállásnak fog minősülni, amely alapján a bíróságok számára támasztott felróhatósági mérce nemhogy alacsonyabb, hanem jóval magasabb a jelenleginél. Ez illeszkedik az EJEB azon gyakorlatához, amely szerint az állam nem hivatkozhat olyan problémákra, amelyeket az egyezmény-konform működés érdekében saját magának kell megoldania, például munkateherre[32], bíróhiányra, technikai nehézségekre. Úgy kell megszerveznie a jogrendszerét, hogy a bíróságok észszerű időn belül tudjanak végleges döntést hozni, ha szükséges, akkor jogi szabályozást vagy a gyakorlatot is megváltoztatva ennek érdekében.[33]
Az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog biztosítására vonatkozó kötelezettség másik - a jogsértő - oldal szempontjai sem maradhatnak figyelmen kívül. Ezzel összefüggésben pedig már szerepet kap a bíró (bíróság) munkaterhe, ami ebben a szempont-
- 125/126 -
rendszerben azért különösen érdekes kérdéskör, mivel például az "érintett" bíró elleni fegyelmi eljárásban alappal lehet rá hivatkozni.
Holott úgy gondolhatnánk, hogy a leterheltség ellenére a bíró felelőssége az, hogy az állami igazságszolgáltatási gépezetben hibátlanul működőn, a szolgálati viszonyából eredő kötelezettségeinek maradéktalanul eleget tegyen[34]. Annak ellenére, hogy helyt áll az állam, a Bjt. 131. § (1) bekezdése szerint a bíró a szolgálati viszonyából eredő kötelezettségének szándékos vagy súlyosan gondatlan megszegésével a munkáltatónak okozott kárért anyagi felelősséggel tartozik, továbbá tőle a munkáltató az okozott személyiségi jogsértés miatt sérelemdíjat követelhet. Tehát a bírónak mégis helyt kell állnia. A 132. § kimondja, hogy a bíró háromhavi illetménye erejéig felel, illetve kötelezhető sérelemdíj megfizetésére, ha a kárt, illetve a személyiségi jogsértést súlyosan gondatlan magatartásával okozta. Szándékos károkozás, illetve személyiségi jogsértés esetén a bíró a teljes kárösszegért felel, illetve a sérelemdíj megfizetésére - illetménye összegétől függetlenül - köteles.
Az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog biztosításának fontosságát az esetleges jogsértő bíróság oldaláról alátámasztja a bíróságokra vonatkozó részletszabályok sokasága is.
A bíróságok igazgatásáról rendelkező szabályzatról szóló 6/2015. (XI. 30.) OBH utasítás 120. § (1) bekezdése szerint a bíróság elnöke az általa irányított bíróságon az arányos munkateher megteremtése és fenntartása, valamint az ügyérkezési és létszám-aránytalanság kiküszöbölése érdekében folyamatos ellenőrzést végez, elősegítve a bíróságon folyamatban lévő ügyekben az eljárási határidők és az ügyvitel szabályainak megtartását, az ügyek észszerű határidőn belüli befejezését. A (2) bekezdés k) pontja külön nevesíti, hogy az elnök az (1) bekezdés szerinti ellenőrzés során - szükség szerint a folyamatban lévő és befejezett ügyek iratai és a tárgyalási napló összevetése alapján vagy a nyilvános tárgyalás meghallgatása útján - jogosult és köteles megvizsgálni különösen: a kettő éven túl folyamatban lévő ügyek elhúzódásához vezető okokat.
Hasonló rendelkezéseket találhatunk a bíró munkájának értékelési rendjéről és a vizsgálat részletes szempontjairól szóló szabályzatról 8/2015. (XII. 12.) OBH utasításban is. A 4. § (3) bekezdés c) pontja alapján soron kívül kell értékelni a bíró tevékenységét, ha valamely általa tárgyalt per, illetve általa intézett ügy - anélkül, hogy a perben eljáró bíró személyében változás történt volna - két éven túl van folyamatban, és a per (az ügy) iratainak vizsgálata alapján megállapítható, hogy a per (az ügy) észszerű időn belüli befejezését késleltető, a bíró önhibájából bekövetkezett mulasztás történt. A két éven túl folyamatban lévő ügy miatti soron kívüli vizsgálatára vonatkozóan számos további eltérő szabályok került megfogalmazásra az utasítás 15-21. §-aiban. Az 5. melléklet I. pontjában a két éven túli saját ügy miatti soron kívüli vizsgálat során az önhibaként értékelhető okok vannak nevesítve, ugyanakkor a II. pont azon eseteket sorolja fel, ame-
- 126/127 -
lyek kizárhatják az önhiba megállapíthatóságát.
Ezért is tartom érdekesnek azt, hogy a fegyelmi eljárásban lehet az ügyteherre eredményesen hivatkozni. További érdekes ellentmondás pedig az, hogy ezzel ellentétben ugyanakkor úgy tűnik, hogy szolgálati jogvitában nem lehet ilyen hivatkozást tenni kimentésül. Ennek szemléltetésére egy konkrét "szolgálati" jogvita elemzésére vállalkozom a Kúria Mfv.10.790/2016/2. számú határozata és az Alkotmánybíróság 3076/2020. (III. 18.) AB határozata[35] alapján.
A Kúria Mfv.10.790/2016/2. számú határozatának alapjául szolgáló ügy tényállása szerint a felperes az alperessel áll törvényszéki bíróként szolgálati jogviszonyban, a G.K.CS.F.-ban dolgozik. Az alperes ügyelosztási rendjében nincs meghatározva darabszám szerint az egyes bírókra kiosztható ügyek száma.
A felperes a keresetében azt kérte, hogy a bíróság a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény (Bjt.) 35. § (2) bekezdése[36] alapján kötelezze az alperest (a munkáltatót), hogy a reá kiosztható ügyek (maximális darab)számát határozza meg. Az volt az álláspontja, hogy e jogszabály helyes értelmezése szerint a rendelkezés a munkáltatót aktív magatartásra kötelezi: meg kell határoznia a bíróra kiosztható ügyek darabszámát, és mindezt a jogszabályban írt két feltétel (az ügyviteli és eljárási szabályok megtarthatósága és arányos munkateher) együttes biztosításával kell teljesítenie. Szerinte ennek nem felel meg az a munkáltatói gyakorlat, hogy az összes beérkezett ügyet szétosztják a bírák között. Ezért az alperes a jogszabály által előírt magatartást elmulasztotta, amely miatt a Bjt. 146. § (2) bekezdése alapján keresettel élhetett.
A Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 29.M.3205/2014/19. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította. A döntés indokolása szerint a Bjt. 35. § (2) bekezdése alapelvi jelleggel rögzít egy, a bírákat megillető olyan jogosultságot, amelynek az ügyek kiosztásakor érvényesülnie kell.
A felperes arra hivatkozott, hogy az alperes elmulasztotta a rá kiosztható ügyek számának jogszabály szerinti meghatározását, mivel álláspontja szerint a beérkezett ügyek egyszerű szétosztásának módszere nem felel meg a jogszabály előírásának.
Az elsőfokú bíróság szerint az idézett jogszabályhely azonban nem ad iránymutatást a munkáltató, illetve a vezetője számára az ott írt feltételeken túl arra vonatkozóan, hogy a kiosztható ügyek számát miként kell meghatározni. A jogszabály, sem más előírás ezen alapelvi jellegű elvárás mellett nem határoz meg olyan iránymutatást, amelynek mentén a kiosztható ügyek száma előre megadott, egységes szempontok alapján akár konkrét darabszámban, akár egy -tól -ig határon belül, vagy más módszerrel a bíróság vezetője által meghatározandó az egyes bíróságokon. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy mindezek alapján - erre vonatkozó előírás hiányában - általánosságban nem állítható, hogy a munkáltató azzal, hogy úgy határozza meg a bírókra osztható ügyek számát, hogy
- 127/128 -
a beérkezett ügyeket szétosztja, a Bjt. 35. § (2) bekezdésében előírtakhoz képest, mulasztást követett volna el a felperessel szemben figyelembe véve, hogy a felperes az ebből adódóan őt ért konkrét jogsérelemre nem hivatkozott.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Törvényszék 5.Mf.680.532/2015/12. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét - helyes indokainál fogva - helybenhagyta. A törvényszék szerint a Bjt. 35. § (2) bekezdése alapelv jelleggel rögzít egy, a bírákat megillető jogosultságot, amely egyben garanciális jellegű előírás is. E rendelkezés azonban nem határozza meg a bíróra kiosztható ügyek mennyiségét, és arra vonatkozóan konkrét iránymutatást sem ad. A másodfokú bíróság álláspontja szerint "fogalmilag kizárt" a számszaki adatokat nem tartalmazó Bjt. 35. (2) bekezdésének egyedi ügyben olyan módon tágító értelmezése, ami már a garancia jelleget is veszélyezteti. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a pernek nem tárgya a bírói hatalom gyakorlása során felmerült anomáliák feltárása, a bíróságok Alaptörvénynek megfelelő működésének, a bírói igazgatás rendjének vizsgálata. A bíróság egyéni jogsérelmet bírálhat el, ehhez képest a felperes az egész bírói karra vonatkozó érvelést terjesztett elő másodfokon, amellyel mintegy kollektív érdeksérelmet kívánt érvényesíteni, erre azonban "egyéni per" keretében nem kerülhet sor.
A felperes a Kúriához felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. A Kúria kifejtette, hogy "[a] Bjt. 35. § (2) bekezdésben foglalt szempontok (eljárási, ügyviteli szabályok megtartása a bírák arányos munkaterhe) mindig a beérkezett ügyek mennyiségére vetíthetők, hiszen a folyamatban lévő ügyekben kell ezeket az elveket alkalmazni. Az arányos munkateher meghatározása nem jelenthet évi szintű darabszám szerinti előre meghatározást, mivel figyelemmel kell lenni az adott bíróság adott ügyszakos bíróinak személyi összetételére: ítélkezési tapasztalataikra, szakmai irányultságukra, a bírói értékelések eredményére, továbbá a folyamatban lévő ügyek súlyára. [...] [T]éves a felperes érvelése arról, hogy a Bjt. 35. § (2) bekezdés helyes értelmezésével az ügykiosztás előre történő számszaki (darab, vagy -tól -ig határ szerinti) meghatározást jelent, és ennek elmulasztásával az alperes jogszabálysértést követett el."[37]
Az indítványozó ezt követően az Abtv. 27. §-a alapján benyújtott alkotmányjogi panaszában a Kúria Mfv.I.10.790/2016/7. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és - az alsóbb fokú bírósági ítéletekre kiterjedő hatályú - megsemmisítését kérte az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése, XVII. cikk (3)-(4) bekezdései, XX. cikke [tartalmilag a XX. cikk (1) bekezdése], XXVIII. cikk (1) bekezdése és 26. cikk (1) bekezdése sérelmére való hivatkozással.[38]
Többek között[39] arra mutatott rá az indítványozó, hogy a bíró személyi függetlenségét [Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés] érintően jelentősége van annak is, hogy a munkáját milyen körülmények között tudja végezni, ennek legfontosabb eleme pedig a munkateher (a bíróra kiosztott ügyek száma). Ha a bíró túlterhelt, nem várható el az eljá-
- 128/129 -
rási és ügyviteli határidők betartása, amely miatt őt szankciók érhetik, sőt, a szakmai függetlensége is sérülhet, mert a "túlterhelt bíró nem képes teljes értékű munkára", nem képes a hivatásával szemben támasztott elvárásoknak való megfelelésre, vagy a szabadidejében kénytelen dolgozni, ami a magánszféra sérelmével jár és a személyi függetlenségét csorbítja. Továbbá a bíró minősítésénél jelentős szempont a befejezett ügyek száma, márpedig ezt az adott bíróság átlagához mérik, tehát ha egy bíró egy leterhelt bíróságon dolgozik, akkor a jó minősítéshez az országos átlagnál több munkát kell végeznie.
Az AB azonban a következő indokokra figyelemmel - részletesen kitérve az indítványozó által hivatkozott alapjogok sérelmével összefüggő előadására - utasította el az alkotmányjogi panaszt. A bírói (személyi és szakmai) függetlenséggel összefüggésben kifejtette, hogy "[A] bírói munkavégzés megítélése nem függetleníthető a bírói státus jellemzőitől, alapvetően attól a ténytől, hogy képes-e és adott körülmények között tud-e a bíró a konkrét ügyben befolyásmentes, pártatlan döntést hozni. Ezt a képességet számos körülmény befolyásolhatja, amelyek között az objektív, a szubjektív, vagyis az egyénben rejlő tényezők mellett szociál- és szervezetpszichológiai tényezők is megtalálhatóak.
A bíróságon belüli munkaszervezés és e körben az egyes bírók konkrét ügyterhe - folyamatban lévő ügyeinek száma egy adott időpontban - kétségkívül olyan faktor, amelynek az elvégzett bírói munka minősége szempontjából lehet jelentősége. Az ügyteher azonban önmagában véve nem befolyásolja az ügyek kimenetelét, a konkrét ügyekben való befolyásmentes ítélkezést. A bíró semmilyen körülmények között nem utasítható, ítélkező tevékenysége a folyamatban lévő ügyek számától függetlenül is kizárólag a törvény alá rendelt, és minden esetben saját, belső meggyőződése alapján, autonóm módon, befolyásolástól mentesen hozza meg döntését. Az ügyet a beleegyezése nélkül nem lehet elvonni tőle.
Tartalmi szempontból tehát az ügyteher - annak előre, számszakilag történő meghatározottsága vagy ennek hiánya - nem érinti a döntéshozatali függetlenséget, arra nem gyakorol hatást, ekként pedig alkotmányjogi értelemben a bírói függetlenség szakmai aspektusával, a szakmai függetlenség követelményével nem hozható összefüggésbe.
Amint az fentebb kifejtésre került, a személyi függetlenség a bíró több összetevőből álló független közjogi státusát jelenti. A személyi függetlenség a szakmai függetlenséget kiegészítve egyebek mellett azt garantálja, hogy a bírónak a döntés tartalmáért pénzügyi vagy személyes hátrány elszenvedésétől nem kell tartania, őt az ítélete miatt pozíciójából nem lehet elmozdítani. A bíró előtt folyamatban lévő ügyek számának a maximálása vagy annak a hiánya ezzel a jogállásbeli sajátossággal nem áll közvetlen összefüggésben."[40]
Fontos megjegyezni azonban, hogy ugyanakkor kifejtette az AB azt is, hogy "[A] bíró leterheltsége és a bíró értékelése, minősítése közötti közvetett kapcsolat azonban nem kizárt, mivel a bíró értékelése, adott esetben fegyelmi felelősségének vizsgálata során - egyebek
- 129/130 -
mellett - az ügyforgalmi és tevékenységi adatok alapján készült kimutatást, a határidők megtartását figyelembe kell venni (vesd össze: Bjt. 67. §, 69. § c) pont, 77. §, 81. §), erre pedig kihatással lehet az elintézendő ügymennyiség is [...]"[41]
Fenntartotta véleményét azonban és leszögezte, hogy "[Ö]sszegzésképpen megállapítható, hogy a Bjt. 35. § (2) bekezdésének tartalma, az értelmezés esetleges eltérései, adott esetben a maximális ügyteher meghatározása nem áll alkotmányjogi összefüggésben a bírói függetlenséggel, sem annak szakmai, sem pedig személyi aspektusát illetően l...]"[42]
A bírói munkateher Bjt. 35.§ (2) bekezdése szerinti elosztási elve azonban olyan kötelezettséget telepít a munkáltatóra, melyre viszont fegyelmi eljárás körében is lehet hivatkozni az érintett -az észszerű időn belüli eljáráshoz való jogot sértő - bíró részéről, mindamellett, hogy az ugyanebben a rendelkezésben a bíróra rótt kötelezettség megszegését a munkáltató fegyelmi eljárás keretében szankcionálhatja is.
Fegyelmi eljárásban a Budapest területén működő ítélőtábla mellett eljáró elsőfokú szolgálati bíróság SZF7/2018/36. számú határozatában azt állapította meg, hogy nem állapítható meg vétkes kötelezettségszegés a bíró terhére, ha a bíróra kiosztható ügyek számának meghatározásakor nem teljesülnek a Bjt. 35. § (2) bekezdésében foglaltak és a bíró a rá kiosztott ügyben azért nem tud folyamatosan és lelkiismeretesen eljárni, mert az a bíró rendes munkaidejében már nem teljesíthető.
Az elsőfokú szolgálati bíróság által megállapított (történeti) tényállás lényege az alábbiak szerint foglalható össze:
- A fegyelmi eljárás alá vont bíró az egyik törvényszék büntetés-végrehajtási csoportjánál teljesít szolgálatot. A bíró a 2017. április 4. és 2017. július 5. napja között rászignált 75 kártalanítási ügyből a szignálás alapján egymást követő 10 ügyben intézkedett, késedelem nélkül előkészítést végzett az ügy elbírálása szempontjából releváns további iratok beszerzése érdekében, 1017 májusától kezdődően 2018. február 14. napjáig azonban az iratokban további intézkedést nem tett, a kérelem tárgyában érdemi döntést nem hozott, a bíró részéről a kártalanítási ügyekben további intézkedés nem történt. 2017. évben a bíró kezén lévő 196 ügyből nem érdemi határozattal 3 ügyet intézett el, míg a bíróval azonos referádába tartozó ügyeket intéző másik bíró 208 ügyből 23-at fejezett be.
- A bíró 2017. április 25-én levéllel fordult a csoportvezető bíróhoz, melyet egyidejűleg a törvényszék elnökének is megküldött. Ebben tájékoztatta a csoportvezetőt arról, hogy jelenlegi munkaterhe mellett már nem jut ideje a kártalanítási ügyek intézésére. Tájékoztatta arról is, hogy leírója nem szakképzett leíró, tíz ujjal nem tud gépelni, ezért nem tud diktálni neki. Határozatait maga írja le, mely nagy hozzájárulás a ré-
- 130/131 -
széről. A bv. csoport másik bírája 2017. március 24-étől nem tarthat meghallgatásokat, ezért az általa kitűzött ügyeket is a bírónak kellett befejezni. Jelezte, hogy a kártalanítási ügyek elbírálásához további bv. bírói státusz szükséges, leírójával nincs további kapacitásuk. Jelezte azt is, hogy a meghallgatások kitűzése is jelentősen igénybe veszi leírója idejét és energiáját, több esetben jelezte a rendőrség, hogy az elővezetést azért nem tudták foganatosítani, mert késve kapták meg az erről szóló határozatot.
- A törvényszék elnökének felhívására a bíró a 2017. december 4-én kelt levelében arról tájékoztatta az elnököt, hogy törvényes munkaidejébe annyi munka fér bele, amennyit elvégez, többletfeladatokat is ellát, maga gépeli a határozatait, ennek ellenére a leírója is több mint egy ember munkáját látja el, és mások számára is besegítést végez. Ennél többet teljesíteni nem tud, ezek a lehetőségei.
- 2018. február 14-én a büntető kollégiumvezető tájékoztatta a munkáltatói jogkört gyakorlót arról, hogy az ellenőrzéssel érintett kártalanítási ügyek egyikében sem valósultak meg a jogalkotó által előírt ügyintézési határidők. Megvizsgálta az ügyforgalmi adatokat, azt diagrammal ábrázolta, értékelte a statisztikai adatokat és a munkáltatói jogkör gyakorlójával azt a megállapítást közölte, hogy a bírók és a titkárok között az érkezésszám egyenletesen oszlik meg, azonban az eljárás alá vont bírón kívül senki sem hivatkozik arra, hogy a leterheltség miatt nem tudja intézni kártalanítási ügyeit.
Az elnök - fentiek alapján - a Bjt. 106. § (2) bekezdésének c) pontja alapján 2018. március 14. napján fegyelmi eljárást kezdeményezett a bíróval szemben a szolgálati bíróságnál. Előadta, hogy a bíró a szolgálati viszonyával kapcsolatos kötelezettségét vétkesen megszegte, a kártalanítási ügyekben megtagadta az igazságszolgáltatási feladatainak ellátását, megsértve ezzel a Bjt. 36. § (1) bekezdésében foglaltakat. Nem tett eleget szolgálati viszonyával kapcsolatos kötelezettségének, súlyosan hátráltatta a büntetés-végrehajtási csoport hatékony és időszerű munkáját, illetve az ügyek észszerű időn belül történő elbírálását, megsértve ezzel a Bjt. 37. § (3) bekezdésében foglaltakat, az ügyfelek törvényes jogait sértő módon járt el. A kötelezettségszegés súlyára és következményeire figyelemmel kérte a fegyelmi eljárás megindítását és lefolytatását.
A bíró tagadta a fegyelmi vétség elkövetését a szolgálati bíróság előtti eljárásban is. Előadta, hogy minden nap 7.45-kor bent van és minden nap 16 óráig dolgozik, ennyi fér bele a munkaidejébe, melyet a munkáltatónak fel kell ismernie és nem irreális elvárásokat megfogalmazni. A bíró napi munkavégzéséről füzetet vezet annak szemléltetésére, hogy egy nap mennyi munkát végez. Állította, hogy az egész
- 131/132 -
2017. év az ellene indított fegyelmi eljárásokkal telt, tevékenységének megvizsgálása pedig kiválóan alkalmas minősítést eredményezett.
Hivatkozott az Alaptörvény 26. § (1) bekezdésére és kifogásolta, hogy a munkáját szeletekre bontva vétkességi alapon kutatják. Állította, hogy hétfőtől péntekig folyamatosan dolgozik. Döntenie kellett, hogy melyik területen végzi el rendesen a munkáját, mert minden nem fért bele.
A szolgálati bíróság azt kellett vizsgálnia, hogy a bíró követett-e el kötelezettségszegést és abban a bírót terheli-e vétkesség, valamint fennáll-e az eljárást kezdeményező iratban a bíró terhére rótt Bjt. 36. § (1) és 37. § (3) bekezdésekben írt kötelezettségek megsértése, abban a bírót terheli-e vétkesség, megállapítható-e a Bjt. 105. § a) pontjában foglalt fegyelmi vétség elkövetése.[43]
A szolgálati bíróság megállapította, hogy ugyan a kötelezettségszegés fennáll, a rábízott kártalanítási ügyekben nem járt el folyamatosan, azokat érdemben nem bírálta el, megsértve ezzel a Bjt. 36. § (1) és 37. § (3) bekezdésében foglalt kötelezettségét, ugyanakkor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kötelezettségszegésben nem volt vétkesnek tekinthető, így fegyelmi felelőssége sem állapítható meg - az egyik konjunktív megállapíthatósági feltétel hiánya okán -, ezért az eljárás alá vont bírót felmentette a következő indokok alapján.
A szolgálati bíróság azt vizsgálta, hogy a bíró rendes munkaidejében el tudta-e látni feladatát, teljesültek-e a bíróra kiosztott ügyek mennyiségében a Bjt. 35. § (2) bekezdésében foglalt előírások.
E körben felhozta a csoportvezető tanúvallomásában foglaltakat, mely az elsőfokú szolgálati bíróság szerint megerősítette, hogy nem volt elvárás a bírókkal szemben, hogy naprakészek legyenek, hiszen látták azt, hogy milyen mennyiségű ügy érkezik, annyit vártak el, hogy mindenki tegyen hozzá annyit, amennyit lelkiismerete, hozzáértése alapján megtehet.
Tényként állapította meg a bíróság, hogy az ezres nagyságrendű új kártalanítási ügyek kiosztásával az eljárási és ügyviteli szabályok betartása lehetetlenné vált, ezért a munkáltató a Bjt. 35. § (2) bekezdésében foglalt kötelezettségét ezzel megszegte.
Indokolásában kitért arra, hogy a bíró nem rendelkezett a bíróságon kívüli munkavégzés kedvezményével, ebből következően munkaidejét a Bjt. 48. §-a szerinti munkarend szerint kellett végeznie, ezzel a bíró munkaidejét a munkáltató osztotta be, hiszen meghatározta a bíró részére azt, hogy a bíró a törvényes munkaidejét mely konkrét időben tartozik teljesíteni. Megállapította, hogy nem merült fel az eljárás során, hogy a bíró a munkaidejét ne töltötte volna ki.
A kártalanítási ügyek munka(idő) igényessége mellett még azt is vizsgálódási körbe vonta, hogy az eljárás alá vont bíró munkaidejében mennyi időt tudott kizárólag munkavégzéssel tölteni tekintettel arra, hogy a fegyelmi eljárás alapjául szolgáló időszakban a munkáltató öt fegyelmi eljárást indított a bíróval szemben. Megállapította, hogy mivel a jogerősen befejezett fegyelmi eljárások alaptalannak bizonyultak, az eljárás alá vont bírót ezen
- 132/133 -
ügyek szolgálati feladatainak teljesítésétől elvonták és ez a körülmény is a munkáltató terhére esett.
Mindemellett még azt is (szintén a munkáltató terhére) megállapította, hogy a munkaszervezéssel kapcsolatos munkáltatót érintő feladatok kapcsán a munkáltatót terheli a felelősség azért, hogy - mivel az igazgatási feladatokat ellátó csoportvezető az eljárás alá vont bíróval nem beszél, vele saját bevallása szerint is haragos viszonyban van - érdemi kommunikáció hiányában alapvető együttműködési és munkaszervezési kötelezettségét teljesíteni nem tudta.
Egyértelműen kimentette az eljárás alá vont bírót azzal a megállapításával, hogy a kártalanítási ügyek kiosztásakor a munkáltató előtt is nyilvánvaló volt, hogy azt a büntetés-végrehajtási bírók a meglévő feladataik mellett ellátni nem tudják az eljárási és ügyviteli szabályok megtartásával.
Nagyon fontos megállapítást tett azzal is, amikor rögzítette, hogy még a bíró részére biztosított bíróságon kívüli munkavégzés lehetősége sem jelenthet munkaidőn túli munkavégzést, e kedvezmény adott esetben az eljárás alá vont bírót azonban nem is illette meg.
Alaposnak értékelte az eljárás alá vont bíró azon hivatkozását, hogy munkaidőben, saját határozatainak gépelése mellett a kártalanítási ügyek intézésére már nem jutott ideje. Megalapozottnak tartotta a bíró azon védekezését is, hogy rendes munkaidejében a kártalanítási ügyeket már nem tudta intézni, munkaidejébe az már nem fért bele, ebből kifolyólag pedig a bírót nem terheli gondatlanság sem (negligencia) abban, hogy a kártalanítási ügyek intézését munkaidejében ellátni nem tudta, a munkaidőn kívüli önkéntes teljesítés elmaradása pedig vétkességi alapon a bírón nem volt számonkérhető.
Mindezek alapján a szolgálati bíróság nem tartotta a bíró magatartását az igazságszolgáltatási feladatok megtagadásának, sokkal inkább azt a bíró részéről kétségbeesett reakciójának minősítette arra, hogy a munkáltató -miközben többnyire megalapozatlan fegyelmi eljárásokkal tartotta bizonytalanságban - a mennyiség miatt eleve teljesíthetetlen feladatot rótt rá, melynek nyilvánvalóan nem tudott eleget tenni kötelezettségszegés nélkül.
A határozat végén elvi éllel rögzítette, hogy a munkáltató köteles betartani a Bjt. 35. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, különösképp akkor, ha a kötelezettség megszegését fegyelmi eljárás keretében szankcionálni kívánja. Végkövetkeztetése szerint a bírót akkor terhelte volna kötelezettségszegésben vétkesség, ha az eljárás során bizonyítást nyert volna, hogy a bíró munkaidejében a rábízott ügyekben lelkiismeretesen el tudott volna járni, és ennek ellenére ezen kötelezettségének nem tett eleget.
Az elsőfokú szolgálati bíróság határozatban - közvetlenül pedig az indokolásában levezetett érvelésben - foglaltak alapján a következőket lehet megállapítani. Gyakorlatilag arra enged következtetni, hogy a bírák (és ráadásul még az otthondolgozási kedvezményben részesítettek is) csak heti 40 óra munkavégzésre kötelezhetőek ("túlórára" nem) és amennyiben ez idő alatt lelkiismeretesen járnak el, munkaidejüket kitöltik, úgy nem róható fel nekik, ha a túlzott munkateher miatt az ügyeket nem
- 133/134 -
tudják határidőben intézni. Ez több szempontból is értékelésre szorul. Egyfelől ez ahhoz is vezethet, hogy amennyiben adott létszámkerettel működő bíróságok bírái napi 8 órás (heti 40 órás) munkavégzéssel nem tudnak megküzdeni az ügyteherrel -értem ezalatt, hogy nem tudják tartani a határidőket - úgy ezért ők (fegyelmi) felelősségre nem vonhatóak, még annak ellenére sem, hogy egyértelműen sérülnek a jogkereső állampolgárok érdekei és a határidők be nem tartásával nyilvánvalóan romlik a bíróságok ügyfél-megítélése, csorbul a bíróságokba vetett társadalmi közbizalom. Tehát a munkáltató felelőssége, hogy annyi ügyet osszon ki a bírákra, hogy azokat heti 40 órában el tudják végezni az eljárási és ügyviteli szabályok megtartása mellett és mondhatni a munkáltatóra telepíti annak terhét, hogy neki kell valahogy mégis (egyéb munkaszervezési eszközökkel) megoldania azt, hogy adott bírói létszámmal megfelelően intézhetőek legyenek az ügyek. Másfelől azonban éppen ezen utóbbi körülményt fel kell hozni a munkáltatók védelmében is, hiszen létezhet olyan ügyteher, aminek arányos elosztása révén sem - egész egyszerűen akár fizikai szempontokból - érhető el az, hogy maradéktalanul tarthatóak legyenek az eljárási és ügyviteli rendelkezések. Különösen igaz lehet ez akkor, ha a politikai hatalom nem bocsát rendelkezésre többlet létszámkeretet. Az elsőfokú bíróság jogértelmezése patthelyzetet eredményez: ugyanis kétségtelen tény, hogy az ügyeket - a határidők tartásával - fel kell dolgozni (ez a bíróságok küldetése) és ezt az ügykiosztással a bírósági munkáltatóknak kell biztosítania, ő azonban - a jelenlegi jogszabályi környezetben feloldhatatlanul - szembe kerül a saját dolgozóival (és ez láthatóan súlyos szervezeten belüli konfliktusokhoz is vezethet), mivel ők alappal hivatkozhatnak a napi munkaidő teljes kitöltésére és a túlmunka "tilalmára".
Ez a fajta értelmezés egyértelműen a bírói (dolgozói) érdekeket helyezi előtérbe[44], még az ügyek intézésének mindenek felett álló kötelezettségével és az ebből adódó munkáltatói kötelezettségekkel szembe állítva is. Érdemes ezzel összefüggésben rávilágítani arra is, hogy a fix engedélyezett létszám mellett a munkáltatók keze abból a szempontból is meg van kötve, hogy esetlegesen megnövekedett ügyteher elintézése érdekében túlmunkát sem tudnak elrendelni.[45]
Végeredményben álláspontom szerint azonban ez a felfogás egy kissé "felelőtlen" szervezetet feltételez, hiszen ebben az értelmezésben a mulasztó bíró vétkességi alapon nem számonkérhető.[46]
Ezen jogértelmezést ugyanakkor teljesen felülírta a Kúria mellett eljáró másodfokú szolgálati bíróság SzfF.11/2018/7. számú határozatával, amely az elsőfokú szolgálati bíróság határozatát megváltoztatta, és megállapította, hogy az eljárás alá vont bíró fegyelmi vétséget követett el, ezért vele szemben egy fizetési fokozattal való visszavetés fegyelmi büntetést szabott ki. Azt állapította meg, hogy igazságszolgáltatási feladatának teljesítését tagadja meg a bíró és ezzel vétkesen megszegi kötelezettségét, ha az ügyelosztási rend szerint referádájába tartozó egyik ügycsoportban bírói munkát egyáltalán nem végez. A munkamegtagadás vétkességét nem mentheti a túlzott munkateher, az adott jogterületen való járatlanság, a további ügycsoportokban végzett példaértékű munka, a munkaidő teljes kihasználása. A bíró a rá kiosztott ügyekben folyamatosan köteles el-
- 134/135 -
járni, intézkedni [2011. évi CLXII. törvény 36. § (1) bekezdés, 37. § (3) bekezdés, 105. § (1) bekezdés a) pont].
A másodfokú (szolgálati) bíróság szerint az irányadó tényállás alapján helyesen állapította meg azt, hogy kötelességszegés történt; tévedett azonban, amikor - azon oknál fogva, hogy a kártalanítási ügyek intézéséből a bíróra teljesíthetetlen munkateher hárult, amit a rendes munkaideje alatt fizikailag nem tudott elvégezni - arra az álláspontra helyezkedett, miszerint a kötelességszegés a bíró részéről nem volt vétkes.
Elfogadta az elsőfokú bíróság azon megállapítását, miszerint az eljárás alá vont bíró munkaidejét munkával töltötte ki figyelemmel arra is, hogy a statisztikai adatok alapján a bíró befejezésszáma nem volt olyan aránytalanul alacsony, hogy abból bizonyossággal a munkavégzés hiányára lehetne következtetni. Felrótta azonban azt, hogy az elsőfokú szolgálati bíróság az eljárást alá vont bíró azon védekezését, miszerint "a kártalanítási ügyek intézése nem fért bele a munkaidejébe", kizárólag abban az összefüggésben vizsgálta, hogy a bíró munkaterhe valóban meghaladta a munkaideje alatt elintézhető ügymennyiséget és nem foglalkozott azonban azzal, hogy ez mennyiben fogadható el abban a vonatkozásban, miszerint kizárólag a kártalanítási ügyek intézése "haladta volna meg a munkaidejét".
A másodfokú határozat indokolása lényegében következetesen arra az alapelvként leszögezett megállapításra épít, mely szerint semmivel sem indokolható, hogy a bv. bíró az ügyek között különbséget tegyen, nem dönthet úgy, hogy bármilyen ügytípusban inkább hoz határozatot, mint egy másikban, még akkor sem, ha valamennyi ügy folyamatos intézése és befejezése meghaladja a törvényes munkaideje alatt elvégezhető mértéket.
Rámutattak arra, hogy az elsőfokú szolgálati bíróság számos körülményt értékelt a bíró javára, azonban e tényezők - és itt számomra további érdekességként értékelhető megállapítást tett a szolgálati bíróság - legfeljebb a folyamatos ügyintézési kötelezettség teljesítése mellett, ügycsoportonként egyenletesen előálló késedelemre jelenthetnének magyarázatot. A határozat szerint az elsőfokú bíróság határozata azt sugallja, hogy a munkáltató akkor járt volna el törvényesen, ha az érkező kártalanítási ügyeket nem osztja ki; ami azt jelentette volna, hogy a bíróság ezen ügyekben nem jár el, azaz nem látja el az alapvető alkotmányos funkcióját.
A Bjt. 35.§ (2) bekezdésében foglaltakat a másodfokú tanács akként értelmezte, hogy a bíró kötelezettségeinek teljesítése nem függhet a jogainak biztosításától, nem feltételezi egyik a másikat; a bíró nem csak akkor köteles a kötelezettségeit teljesíteni, ha a jogait maradéktalanul biztosították, amennyiben pedig - akár objektív okból - nem, úgy munkakötelezettség sem terheli. A munkáltató az ügyteher hirtelen megemelkedésére nem reagálhat úgy, hogy a bíróság az igazságszolgáltatási kötelezettségét egyáltalán nem látja el. Ezért ilyen esetben a munkáltatótól az várható el, hogy a bírák közötti arányos ügyelosztást biztosítsa, a bírótól pedig az, hogy folyamatosan, teljes munkaidejét kihasználva végezze munkáját, és ebben az esetben a mindennek ellenére esetlegesen
- 135/136 -
előálló késedelemért fegyelmi felelőssége fel sem merülhetne. Az igazgatási vezető azt nem tehette volna meg, hogy az ügyeket egyáltalán nem osztja ki abból az okból, mert az eljárási határidőket a bírók és titkárok nem fogják tudni betartani (a másodfokú határozat szerint márpedig az elsőfokú szolgálati bíróság határozatából éppen ez következne).[47]
A határozat lényegében kimentette a munkáltatót és a bíró munkavállaló felelősségét állapította meg, amikor ugyan rögzítette, hogy a bv. csoportra háruló, hirtelen megnövekedett munkateher miatt az eljárási határidők betartását - főként az első időkben - nem lehetett volna okkal számonkérni, ugyanakkor azt emelte ki, hogy azonban nem is emiatt indult a fegyelmi eljárás, hanem amiatt, hogy ezen ügytípusban a bíró egyáltalán nem intézkedett.
Véleményem szerint a legérdekesebb megállapítása (11. oldal 2. bek.) a másodfokú bíróságnak az, mely szerint: "[N]yilvánvaló, hogy az objektív okokból valamennyi ügyben egyenletesen előálló késedelem fegyelmi felelősség alapját fel sem vetheti."
Az eljáró bíró felelősségének kiemelése körében arra is hivatkozott, hogy a bírónak tudnia kellett azt is, hogy eljárása kárt okozhat a bíróságnak, illetve a Magyarországnak is, mivel - az Emberi Jogok Európai Bíróságának az eljárás észszerű időtartamának megítélésével összefüggő gyakorlatát említve - álláspontja szerint a bíró eljárása nyomán a rábízott ügyekben az eljárás teljes tartama tétlenségi időszaknak minősül, ami az állam felelősségét alapozhatja meg.
Több helyen is kiemelte a kötelezettségszegés megállapítása kapcsán azt, hogy az adott ügyben a bíró nem egy elvárt befejezésszámtól való elmaradással, hanem az ügycsoportra vonatkozó munkavégzés teljes megtagadásával követte el a fegyelmi vétséget. Ismét kihangsúlyozta (12. oldal 4. bekezdés) ezzel összefüggésben, hogy "...[a]z eljárás alá vont bíró a valósan fennálló, megnövekedett munkaterhére hivatkozással egy meghatározott ügycsoportban teljes mértékben megtagadta igazságszolgáltatási feladatainak az ellátását. Az elsőfokú szolgálati bíróság által értékelt körülmények legfeljebb az ügyek folyamatos intézése esetén egyenletesen előálló késedelemre nyújthattak volna némi magyarázatot, arra azonban nem, hogy a bíró - valamennyi, a csoportban szolgálatot teljesítő kollégájával ellentétesen - egy teljes ügycsoportban ne járjon el."
A fegyelmi büntetés kiszabása körében súlyosító körülményként értékelte a hosszú időn keresztüli, szándékosan és "kitartó" jellegű munkavégzés megtagadást, továbbá azt is, hogy ezen mulasztása a kollegák között "közismert" volt, valamint, hogy cselekményével az ügyfeleknek is kárt okozott, ami polgári, illetve nemzetközi bíróság előtti eljárásban a bíróság felelősségét alapozhatja meg. Ezzel szemben enyhítő körülményként vette számba azt - ami az ügy lényegét adta -, hogy a bíró valóban nagy ügyteherrel küzdött, aminek teljes elintézésére a feltételek nem voltak adottak. Mindezek fényében a bíró által megvalósított fegyelmi vétség súlya kiemelkedőnek értékelte arra is figyelemmel, hogy a munkaügyi
- 136/137 -
bíróságok a jogszerűtlen munkamegtagadást általában önmagában a munkaviszony azonnali megszüntetésére okot adó körülményként értékelik. A másodfokú szolgálati bíróság kizárólag a bíró hosszú időn keresztül, kifogástalanul végzett munkájára tekintettel látta úgy, hogy az egy fizetési fokozattal való visszavetés is arányos az általa elkövetett fegyelmi vétség tárgyi súlyával és személyi felelősségével.
A másodfokú határozat értékelésekor a következőket lehet érdemes rögzíteni. Arra alapítja az eljárás alá vont bíró vétkességét, hogy egy ügytípusban egyáltalán nem intézkedett. Azonban azt is egyértelművé teszi, hogy valamennyi ügyben "egyenletesen" előálló késedelem esetén a bíró nem vonható felelősségre. Ebből következtetésből arra a további megállapításra juthatunk, hogy ha minden ügytípushoz tartozó ügy kapcsán ugyanolyan, egyenlő mértékben lett volna lemaradva, akkor hivatkozhatott volna alappal a munka"teherre", úgy azonban nem, hogy egyik ügytípusban nem esik késedelembe, míg egy másikban teljes (mivel nem is intézi azokat az ügyeket), folyamatos határidő-mulasztásban van. Ugyanakkor az a másodfokú értelmezés is, mely szerint az egyenletes késedelem nem veti fel a felelősség kérdését, végeredményben - hasonlóan az elsőfokú határozathoz - ugyanúgy egy "felelőtlen" szervezetet eredményez. A másodfokú határozat a bírói egyéni felelősséget helyezi előtérbe, ezáltal csökkentve a munkáltatói felelősség mértékét ebben a kérdéskörben.
Összegző megállapításom szerint[48] a másodfokú bíróság a Bjt. 35.§ (2) bekezdésével kapcsolatban gyakorlatilag azt közvetíti, hogy a munkáltatónak a bíróra kiosztható ügyek számát elsősorban a bírák arányos munkaterhét szem előtt tartva kell meghatároznia és ha ennek eleget tesz, akkor már e körben meglévő kötelezettségeinek teljesítése miatt nem vonható felelősségre; másik oldalról nézve pedig amennyiben a bírók a közöttük arányosan elosztott munkateher feldolgozása során valamennyi ügyben egyenletesen esnek késedelembe, úgy az ő vétkességük és így (fegyelmi) felelősségük sem állapítható meg - ha teljesítik azt a feltételt, hogy teljes munkaidejüket munkavégzéssel töltik[49]. Nyilvánvalóan nem volt a konkrét ügy tárgya, de a Kúria mellett eljáró másodfokú szolgálati bíróság határozata nem oldotta fel azt a problémás kérdéskört, hogy vajon hogyan oldható meg az, amikor az arányos ügykiosztás mellett, a munkateher a bírók teljes munkaidőkihasználása sem dolgozható fel határidőben. Nem érintette érdemben azt sem - amit az elsőfokú bíróság feszegetett -, hogy rendes munkaidőn túl kötelezhető-e a bíró munkavégzésre és (ha igen) ehhez milyen jogok és kötelezettségek társulhatnak (mind munkáltatói, mind munkavállalói oldalról).
Fentiek alapján megmutatkozik az, hogy a jogsértő bíróságok oldaláról vizsgálva a kérdéskört, egy rendkívül összetett problémarendszerrel szembesülünk. Az kétségtelen tény, hogy az igazságszolgáltatás működésének megítélése szempontjából kiemelt jelentőséggel bír a bírósági eljárások időtartama, hiszen a jogkereső állampolgár számára az igazságszolgáltatás működésének - a bírósági döntések megalapozottsága mellett - egyik legfontosabb paramétere a bírósági perek időtartama (pertartama).[50] Az ügyek, ügytípusok és bírák között is vannak
- 137/138 -
különbségek a perek befejezéséhez szükséges időtartam tekintetében, de az egyes bírákra jellemző esetleg hosszabb pertartamok nem feltétlenül a munkavégzés eltérő hatékonyságának következményei. Ugyanakkor viszont, ha minden külső feltétel azonos, akkor alappal valószínűsíthető, hogy az egyes tanácsokon belül keresendő a pertartambeli esetleges különbséget eredményező ok. [51]
Az állampolgár érdeke nem csak az, hogy az ország más részein élőkkel azonos kondíciók mellett pereskedhessen, hanem fontos számára az is, hogy az adott szervezeti egységen belül, ahová a hatásköri és illetékességi szabályok alapján tartozik, bármelyik oda beosztott bíró elé is kerüljön az ügye, ugyanannyi időn belül, ugyanolyan szakmai színvonalú ítéletet kapjon. E probléma kezelése viszont már a helyi igazgatási vezetők feladata. Nekik kell biztosítaniuk azt, hogy az adott szervezeti egységben szolgálatot teljesítő valamennyi bíró ugyanolyan feltételek között, ugyanannyit, ugyanolyan szakmai színvonalon dolgozzon, azaz az állampolgárok ügyeit hasonló átfutási idő alatt intézze. Azonban álláspontom szerint ennek kapcsán, a Bjt. 35.§ (2) bekezdésében rögzítettek alkalmazása során gyakorlatilag "kibékíthetetlen" ellentétbe kerülnek a bírákkal. Olyan összetett helyzetről beszélhetünk, amelynek kapcsán olyan okokat is vizsgálni kell, mint tárgyaláshalasztások okai, az elégtelen előkészítés, az idézések nem időben történő kibocsátása, a tárgyalás kitűzése során tanúsított oda nemfigyelés, tárgyalási napok kihasználatlansága vagy a döntéstől való félelem, stb.[52]
A fentiekben kifejtettek okán tehát összességében érdemi ellentmondás mutatkozik abban a körben, hogy a bíróságoknak az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog érvényesítésével összefüggő kárfelelőssége és a bírói (eljárási határidő be nem tartása miatti) fegyelmi felelősség gyakorlata eltérően foglal állást amellett, hogy lehet -e hivatkozni a bíró (bíróság) leterheltségére. Ezen ellentmondás mellett is a jogállami keretek között azonban nyilvánvaló, hogy az észszerű időn belüli eljáráshoz való jog sérelme esetén (mint bírósági jogkörben okozott kár) ki kell alakítani hatékony igényérvényesítési rendszert.
Ezt a célt fogja szolgálni a Pevtv., amellyel kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy nem váltja ki az állam intézkedését, amellyel az igazságszolgáltatás megfelelő működéséhez elegendő tárgyi és személyi feltételt kell biztosítania (megszüntetve ezzel a bírói létszám, az egy bíróra jutó folyamatban levő ügyek száma, a kevés tárgyalóterem, a dolgozószobák nem megfelelő felszereltsége, a higiénés körülmények hiánya, stb. esetleges problémáit). Nem érintheti érdemben a bíró hivatástudatát, a saját magával és munkájával szemben támasztott igényességét és végezetül nem befolyásolhatja a bírósági vezető határozott (esetleg népszerűség vesztessel, s így a következő vezető választáson akár szavazatvesztéssel járó) intézkedését a kötelességét nem teljesítő bíróval szemben.[53] ■
JEGYZETEK
[1] Zsurzsa Zsolt: A bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség és az ügyvédi felelősség összehasonlítása a felelősségi mérce szempontjából. Debreceni Jogi Műhely 2020. (XVII.) 3-4., 134. oldal
- 138/139 -
[2] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. Budapest, HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Kft., 2015., 283. 287., 537., 538., 539., 547. oldal
[3] A tisztességes eljáráshoz való jog EJEB általi értelmezéséről lásd bővebben: Békés Ádám: A tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése Magyarországon a strasbourgi bíróság esetjoga alapján, Állam- és jogtudomány, 2017/4., 80-91. oldal; Karsai Dániel: Magyar ügyek Strasbourgban 2000-2004 között. Acta Humana, 2005/3., 25-29. oldal; Nagy Anita: A tisztességes eljáráshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországgal kapcsolatos gyakorlatában, különös tekintettel az észszerű határidő követelményére. Debreceni Jogi Műhely 2011/3., 1-9. oldal; Orosz Árpád: A magyarországi polgári perek az Emberi Jogok Európai bírósága előtt. Acta Humana, 2007/4., 3-24. oldal; Weller Mónika - Teplán Attila: Magyar ügyek Strasbourgban. Acta Humana, 2000/41-42., 95-121. oldal
[4] 6/1998. (III. 11.) AB határozat, II/5. pont.
[5] Az EJEE (Egyezmény) 6. cikkének (1) bekezdése rögzíti: "[M]indenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően."
Az észszerű időn belül eljárásra vonatkozó alapelvet rögzíti az Alaptörvény, valamint a bírák jogállásáról szóló törvény is. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn belül bírálja el. A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény (továbbiakban: Bjt.) 37. § (3) bekezdése alapján pedig a bíró a rábízott ügyet annak munkaigényessége és az eljárás sajátosságai által meghatározott észszerű határidőn belül köteles elbírálni.
[6] Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 10. cikke értelmében minden személynek teljesen egyenlő joga van arra, hogy ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja, s ez határozzon egyrészt jogai és kötelezettségei felől, másrészt minden ellene emelt bűnügyi vád megalapozottsága felől.
[7] Például a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikke 3. pontjának c) alpontja szerint: "[...] [a]z ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek teljes és egyenlő joga van legalább a következő biztosítékokra: [...] indokolatlan késedelem nélkül tárgyalják az ügyét."
Az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikke rögzíti az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jogot, míg a 41. cikk az Unió intézményei felé fogalmazza meg elvárásként az észszerű időn belül történő ügyintézést.
[8] Bagossy Mária 2019. A hatályon kívül helyezés megváltozott szabályai. Jogorvoslat a hatályon kívül helyező végzés ellen. In: Mailáth György Tudományos Pályázat 2019, díjazott dolgozatok. 247. oldal
https://birosag.hu/sites/default/files/2020-05/mailath-2019_vegleges.pdf
[9] EJEB, Gazsó v. Hungary (48322/12.)
[10] További marasztalásokra lásd pl.: Magyar László kontra Magyarország, EJEB, 2014. május 20-i ítélet, ügyszám: 73593/10, 60-66. pont.: Süveges kontra Magyarország, EJEB, 2016. január 5-i ítélet, ügyszám: 50255/12, 117-128. pont.
További ügyekről lásd bővebben: Czine Ágnes - Szabó Sándor - Villányi József: Strasbourgi ítéletek a magyar büntetőeljárásban. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2008., 423-427. oldal
[11] Az Egyezmény intézményei már megállapították, hogy Magyarországon nem áll rendelkezésre hatékony jogorvoslat a polgári eljárások elhúzódásával szemben (lásd: Bartha kontra Magyarország 33486/07., 21. bekezdés, 2014. március 25; T.K. és T.K.-né kontra Magyarország 26209/95., a Bizottság 1997. május 21-i határozata)
[12] Szemléletes, hogy Magyarország Egyezményhez történt csatlakozásától 2015. május 1-ig több mint 200 olyan ítélet született, amely a polgári eljárások túlzott hosszára figyelemmel az Egyezmény Magyarország általi megsértését állapította meg.
[13] 19/2015 (VI. 15.) AB határozat [32].
[14] Az Alkotmánybíróság feladatai közé tartozik a bírói döntések alaptörvény-ellenességének vizsgálata is, amellyel egyidejűleg jelentkezik a tisztességes eljárás megkövetelte gyakorlati szempontok meghatározásának igénye is. (7/2013 (III. 1.) AB határozat [29].)
[15] Rainer Lilla: Távol Európától - az észszerű időn belüli eljáráshoz kapcsolódó jogorvoslati lehetőségek szűkülése. Eljárásjogi Szemle 2017/4.
[16] 3024/2016. (II. 23.) AB határozat, 18-20. pont; 2/2017. (II. 10.) AB határozat, 56-58. pont.; Bagossy i.m.: 254. oldal
[17] Rainer szerint dogmatikailag helytelenül, anyagi jogi szabályként az eljárási kódexben. (Rainer i.m.)
- 139/140 -
[18] A régi Pp. 2. § (1) bekezdése alapján a bíróságnak az a feladata, hogy a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és észszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse.
(2) A per befejezésének észszerű időtartama a jogvita tárgyát és természetét, valamint az eljárás lefolytatásának egyedi körülményeit is figyelembe véve határozható meg. Nem hivatkozhat a per észszerű időn belül történő befejezésének követelményére az a fél, aki magatartásával, illetve mulasztásával a per elhúzódásához maga is hozzájárult.
(3) Az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztása esetén a fél - az alapvető jogait ért sérelemre hivatkozással - sérelemdíjra tarthat igényt, feltéve hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható. Ha az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztásából eredően a fél kárt is szenved és az a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható, a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint követelheti a jogsértőtől kárának megtérítését. A sérelemdíj iránti igény, illetve a kárigény elbírálása során a bíróság soron kívül jár el. A sérelemdíj, illetve a kártérítés megítélését nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsértés közvetlenül nem volt felróható.
[19] BDT 2008.1811. I. A per észszerű időn belül történő befejezéséhez való jog sérelmére alapított méltányos elégtételt biztosító kártérítési igény elbírálásánál az egész eljárás időtartamát kell vizsgálni annak megítélésekor, hogy sérült-e az észszerű időn belüli befejezéshez való jog.
II. A kártérítés megállapítását nem zárja ki, ha a jogsérelem a bíróság nevében eljárt személynek közvetlenül nem volt felróható, e szabálytól függetlenül azonban egyéb tények, körülmények bizonyításával a bíróság kimentése sikeres lehet.
[20] lásd: a 2013. évi CCLII. törvény 85. §-ához fűzött indokolás.
[21] Emlékeztető a Civilisztikai Kollégiumvezetők 2015. május 18-19. napján tartott országos tanácskozásáról, Kúriai döntések, 2015/7. 775. (X.8. pont)
[22] Barna kontra Magyarország (no.2.), EJEB, ügyszám:35364/09., 15. pont
[23] SzékesfehérváriTörvényszék 25.P.21.867/2011., Fővárosi Ítélőtábla 3.Pf.21.101/2012/6., Kúria Pfv.III.20.444/2013/16, a Fővárosi Ítélőtábla 2006. szeptember 4. napján tartott tanácselnöki értekezletéről készült Emlékeztető.
[24] A kifogás csak akkor lehet alapos, ha az ügyben eljáró bíróság mulasztása vagy késedelme a kifogás elbírálásakor még fennáll, és ez indokolja, hogy a kifogást elbíráló bíróság a szükséges intézkedések megtételére hívja fel a mulasztó bíróságot, azaz az eljárás elhúzódása miatti kifogást, mint alaptalant el kell utasítani, ha a kifogás előterjesztésekor a mulasztás, illetve a késedelem már nem áll fenn. A kifogás előterjesztése és annak elbírálása között adott esetben jelentős idő telhet el, amely alatt a mulasztás orvosolható, és így a kifogás célja, az eljárás folytatása elérhető - viszont ebben az esetben is a törvényi határidőben való eljárás már a kifogás előterjesztésekor sem tudott érvényesülni. Ennek következtében a kifogás intézményének biztosítása nem alkalmas az elérni kívánt cél megvalósítására, miután az eljárási törvényi határidőknek megfelelő folyamatosságra vonatkozó követelmény már annak benyújtásakor is sérül. (ÍH 2006/4/164., Fővárosi Ítélőtábla 15.Gpkf.44.474/2006/3.; a vonatkozó bírói gyakorlat kapcsán lásd bővebben: Vogyicska Petra: A bírósági jogkörben okozott kár gyakorlata a polgári eljárásban. Magyar Jog, 2015/3., 161-170. oldal)
[25] Fuglinszky i.m.: 556. oldal
[26] E körben érdemesnek tartom kiemelni, hogy több szerző véleménye szerint "kevés sikerre van ítélve", aki pere elhúzódása miatt kíván kártérítéshez jutni a bíróságtól. Lásd: Kiss Daisy: Felelőtlen felelősök. A bírósági eljárások elhúzódása miatti kifogás új jogintézménye a polgári perekben. Fundamentum, 2004/1., 149. oldal (Kiss Daisy tanulmányának címe is sokat mondó: "Felelőtlen felelősök".)
Hasonló álláspontot tükröz még:
Pákozdi Zita egyik tanulmányában úgy fogalmaz, hogy a bírói jogkörben okozott károk megtérítése olyan szűk körben érvényesül, amely már alkotmányossági kérdéseket is felvet. (Pákozdi Zita: A bírói jogkörben okozott károk megtérítése és a tisztességes eljárás. Miskolci Jogi Szemle 2011./2., 87. oldal);
Tóth Endre Tamás szerint pedig a bírósági ítélkezés egyre inkább a jogalkotáshoz hasonlóan immunitásra tesz szert. (Csécsy Andrea-Fézer Tamás-Havasi Péter-Tóth Endre Tamás-Varga Nelli: A kártérítési jog magyarázata. Budapest, Complex Kiadó Kft., 2010. IV. Fejezet 8. Cím, 270.)
Lásd még: Pákozdi Zita: A Fővárosi Ítélőtábla ítélete a bírósági jogkörben okozott károkért való felelősségről. JeMa, 2015/3., 47. oldal; Kovács László: A bírói felelősség a polgári eljárásjogban és azon kívül. Magyar Jog, 2007/11., 666. oldal; Borbás Beatrix: A bíróságok kárfelelőssége az ítélkezési tevékenységért, mint közhatalom-gyakorlásért - a közhatalmi felelősség tükrében. Jura, 2010/2., 11. oldal; Borbás Beatrix: Az immunitási tünetekről az állami kárfelelősség terén - az új Ptk. felsejlő fényeinél. Magyar Jog, 2014/5., 276. oldal.; Bárdos Péter: Megjegyzések a Javaslat kárfelelősségi fejezetéhez, Polgári Jogi Kodifikáció, 2002/5-6., 3-7. oldal)
Ugyanakkor ettől eltérő álláspontot fogalmazott meg Pribula László. Szerinte ugyanis "[...] [olyan megállapítás semmiképpen sem tehető, hogy a jogalkalmazó szerv a kártérítési felelőssége tekintetében kivételezett helyzetben lenne." (Pribula László: Kivételes-e a jogalkalmazó kártérítési felelőssége? Jogtudományi Közlöny, 69. évf. 2014/11., 526. oldal)
- 140/141 -
[27] Lásd pl.: BDT 2015.3337., BDT 2008.1811., BDT 2017.3704., BDT 2016.3507., BDT 2009.1976.
[28] Rainer i.m.
[29] Kiss i.m.: 148. oldal
[30] 2021. évi XCIV. törvény, Általános indokolás 10-11. oldal
[31] A Kúria Pfv.IV.21.699/2016/4. számú határozata szerint" [N]em kétséges, hogy a büntetőeljárás indokolatlan elhúzódása okozhat az egyén számára érdeksérelmet, vagyoni és nem vagyoni hátrányt egyaránt." Ugyanakkor azt is kimondta, hogy "[A] büntetőeljárásban alkalmazandó Be. az eljárás indokolatlan elhúzódása miatt - meghatározott feltételek esetén az eljárási kifogás előterjeszthetőségét meghaladóan -, eltérően a polgári eljárásra irányadó szabályoktól, közvetlen igényérvényesítési lehetőséget nem biztosít."
[32] Bodor Tibor: A bírói pártatlanság követelménye és az eljárás észszerű időtartama. In.: Halmai Gábor (szerk.): Személyi szabadság és tisztességes eljárás. Budapest, INDOK, 1999., 133. oldal
[33] EJEB: Vocaturo v. Italy (11891/85.) 17.§, Sürmeli v. Germany (75529/01.) 129.§, Pélissier and Sassi v. France (25444/94.) 74.§, Kitov v. Bulgaria (37104/97.) 73.§
[34] v.ö.: Bjt. 105.§ (1) bekezdés
[35] Ez az alkotmánybírósági határozat alátámasztja továbbá azt is, hogy a hazai bíróságok ügyelosztási rendjei, az azon alapuló ügykiosztás (vagy igazgatási szaknyelv szerint: szignálás) rendje, módszerei mellett a bírói munkateher (és annak mérése) számos alapjogi és alapelvi kérdést is felvet.
[36] A Bjt. 35.§ (2) bekezdése szerint a bíróra kiosztható ügyek számát úgy kell meghatározni, hogy az lehetővé tegye az eljárási és ügyviteli szabályok megtartását és a bírák arányos munkaterhét.
[37] Kúria Mfv.I.10.790/2016/7. számú ítélete, Indokolás [43]-[48]
[38] Alkotmánybíróság 3076/2020. (III. 18.) AB határozata [1]
[39] Az indítványozó hivatkozott egyebek mellett a következőkre is. Ha az ügyteher maximumát nem határozza meg a munkáltató, akkor azzal többletmunkára kényszeríti a bírót, ami a pihenéshez való jogát [Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdés] sérti, hiszen a szabadidejében kénytelen dolgozni. Továbbá az ügyszám növekedése egyre több késedelemhez vezet az ügyek elintézésében, ami növeli a bírót érő stresszt, ez pedig az egészséghez való jog [Alaptörvény XX. cikk - tartalmilag a XX. cikk (1) bekezdése] és az egészséget tiszteletben tartó munkafeltételekhez való jog [Alaptörvény XVII. cikk (3) bekezdés] sérelmére vezet. Az ügyszám véletlenszerű tényezők hatására való alakulása végezetül diszkriminációt [Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdés] is okoz a bírák között: a leterhelt bírók nem tudnak határidőben eljárni, mások viszont igen. A különbségtétel sérti az egészséghez, egészséges munkakörnyezethez és a pihenéshez való jogot. (Alkotmánybíróság 3076/2020. (III. 18.) AB határozata [4]-[7].)
[40] Alkotmánybíróság 3076/2020. (III. 18.) AB határozata [34]-[38]
[41] Alkotmánybíróság 3076/2020. (III. 18.) AB határozata [39]
[42] Alkotmánybíróság 3076/2020. (III. 18.) AB határozata [41]
[43] A Bjt. 105. § a) pontja értelmében fegyelmi vétséget követ el a bíró, ha szolgálati viszonyával kapcsolatos kötelezettségét vétkesen megszegi.
A Bjt. 36. § (1) bekezdése szerint a bíró hivatását esküjéhez hűen köteles gyakorolni, igazságszolgáltatási feladatainak teljesítését nem tagadhatja meg, a rábízott ügyben folyamatosan, lelkiismeretesen köteles eljárni.
A Bjt. 37. § (3) bekezdése alapján a bíró a rábízott ügyet annak munkaigényessége és az eljárás sajátosságai által meghatározott észszerű időn belül köteles elbírálni.
A Bjt. 37. § (5) bekezdése előírja, hogy a bírói szolgálati viszony keretében köteles a bírósági vezető törvényen alapuló és az ítélkezés érdemét nem érintő igazgatási intézkedéseit teljesíteni és azok érvényesülését elősegíteni.
A bíró részére a feladatai megfelelő ellátásához szükséges feltételeket a Bjt. 35. § (1) bekezdése alapján biztosítani kell. A (2) bekezdés szerint a bíróra kiosztható ügyek számát úgy kell meghatározni, hogy az lehetővé tegye az eljárási és ügyviteli szabályok megtartását és a bírák arányos munkaterhét.
[44] Az elsőfokú szolgálati bíróság gondolatmenete talán azon is alapulhatott, hogy akkor lenne megalapozott a rendes munkaidőn túli munkavégzés, ha azt a munkáltató elrendelné és ezzel együtt ennek anyagi ellentételezését is nyújtaná, azonban amíg ez nem áll fenn, a munkaidőn kívüli önkéntes teljesítés - "csupán" hivatástudatból - nem elvárható. Ez kétségtelen következetesen párhuzamba állítható a Bjt. illetményre vonatkozó szabályozásával, ugyanis az is csak a rendes munkaidőből indul ki, amikor akként rendelkezik a 168/A.§-ban, hogy a (3) bekezdés szerint az egy napra járó illetmény az egy hónapra megállapított illetmény és a tárgyhó munkanapjai számának hányadosa; míg a (4) bekezdés alapján az egy órára járó illetmény az egy napra kiszámított illetmény és a bíró napi teljes munkaidejének hányadosa. Ez utóbbi pedig egyértelműen napi 8 órában van lefektetve (Bjt. 47.§).
- 141/142 -
[45] Ugyanis a Bjt. egyetlen helyen rendelkezik egyáltalán túlmunkáról, azt csak a Kúriára, az OBH-ba, a minisztériumba és az érintett szervhez beosztott bíróra vonatkozóan ismeri: a 195.§ (7) bekezdése szerint túlmunkájáért a kormánytisztviselőkre vonatkozó szabályok szerint szabadidő-átalány állapítható meg.
[46] Másfelől azt is ki kell emelni, hogy végső soron az általuk vezetett szervezetért mindig a vezetők (munkáltatói jogkört gyakorlók) tartoznak felelősséggel, akik fentiek miatt - ha a fent kifejtett bírósági értelmezést követjük - egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben.
[47] A másodfokú bíróság okfejtésében reflekált az elsőfokú bíróság által az eljárás alá vont bíró javára értékelt körülmények közül többre is. Egyfelől arra is, hogy határozatait szakképzett leíró hiányában maga gépelte le. Ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy mivel a bíró a munkakörébe nem tartozó munkát nem köteles elvégezni, így a saját döntéséből is bekövetkezett a munkateher növekedése, melyre ekként nem hivatkozhat. Továbbá kitért a csoportvezetővel fennálló rossz viszonyra is és akként foglalt állást, hogy az nem eshet a bíró javára, hogy a csoportvezető bíróval haragos viszonyban áll, és emiatt - kölcsönösen - nem folytatnak egymással kommunikációt; az együttműködési kötelezettség ugyanúgy terheli a bírót is, mint igazgatási vezetőjét.
[48] E mellett azt a végkövetkeztetést is levonhatom, hogy az Alkotmánybíróság mellett mind a szolgálati, mind a "rendes" bíróságok a Bjt. 35.§ (2) bekezdését akként értelmezik, hogy az elsődleges szempont az, hogy a munkateher elosztása során - lehetőleg - arra kell törekedni, hogy a bírák munkaterhe egymás között lehetőleg arányosan kerüljön elosztásra. Ha ez megvalósul, akkor az egy bíróra eső munkateher figyelmen kívül marad, mivel a bíróságoknak teljesíteniük kell alkotmányos kötelezettségüket, az ügyeket akkor is fel kell dolgozniuk, ha azok száma ellehetetleníti a határidők betartását. Ugyanakkor ezzel kiüresítik a munkáltatói kötelezettséget, hiszen ők mindig alappal hivatkozhatnak arra, ha ők eleget tesznek az arányos kiosztásnak. Őket is meg kell azonban védeni, mivel adott bírói létszámmal tudnak csupán gazdálkodni, és annyi bíró között kell arányosítaniuk, amennyi "rendelkezésükre" áll. A bírák az ügyek között nem válogathatnak, minden ügytípushoz kapcsolódó ügyet azonos súllyal kell kezelniük, nem tehetik meg, hogy egyes ügycsoportokhoz tartozó ügyeket "jobban" igyekeznek határidőben intézni egy másik ügytípushoz tartozó ügyek rovására (úgy, hogy azokat az ügyeket inkább nem intézik). A Kúria mellett eljáró másodfokú szolgálati bíróság határozata ugyanakkor azt sugallja, hogy a bíró részéről akkor alapos lehet a túlzott munkateherre való hivatkozás, ha a referádájába tartozó minden ügytípushoz tartozó ügyben azonos súllyal esik ügyintézési késedelembe. Ha az egyik ügytípusú ügyeket intézi, a másikat nem (szelektál), akkor alaptalanul hivatkozik a Bjt. hivatkozott rendelkezésére és fegyelmi vétséget követ el.
[49] Ezen feltétellel összefüggésben rendelkezett a Kúria mellett eljáró másodfokú szolgálati bíróság SzfF.8/2020/9.számú határozatának elvi megállapítása is, mely szerint: "[...] [E]zen túlmenően, ha a bíró a munkavégzést egy ügycsoport egészében megtagadja, más ügycsoportban pedig sorozatban súlyos joghátrányt okozó késedelemmel végzi a munkáját, az akkor is fegyelmi vétséget valósít meg, ha a bíró egyébként a teljes munkaidejét munkavégzéssel tölti."
[50] Örkényi László - Parlagi, Mátyás: A bírói munka hatékonyságának vizsgálata a befejezett ügyek pertartamán keresztül. Statisztikai Szemle, 98. évf. 2020/1., 62-63. oldal
[51] Örkényi - Parlagi i.m.: 62., 65. oldal
[52] Kiss i.m.: 147. alapján
[53] Kiss i.m.: 151. alapján
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Debreceni Törvényszék doktorandusz, DE MG DI.
Visszaugrás
