Ahogy azt az államilag szervezett társadalmak hamar felismerték, a károk viselésének ősi szabálya - amely szerint a kárt a károsult maga köteles viselni[1] - kiterjedt jogi szabályozást igénylő terület - életszerűtlen ugyanis, hogy a károkozás relációjában releváns bármely, a károsulton kívüli más szereplő - akár a károkozó, akár a károkozásért morális alapon felelős más személy - önként, kifejezett állami kényszerítő erő, avagy jogi szabályozás nélkül vállalná a kár viselését. S noha a Code Civil már rögzítette a károkozás általános tilalmát[2], az állam és a köz által okozott károk megtérítésének gondolata csak ennél későbbi történelmi korokban merülhetett fel - természetükből fakadóan az abszolutista rendszerekben ugyanis sem az állam alkotmányjogi, sem polgári jogi felelőssége nem létezhetett tekintve, hogy az állami immunitás gondolata alapvetően a szuverenitási ideológiában gyökerez[3].
Újdonságokkal elsőként a liberálkapitalizmus kora szolgálhatott; ettől kezdve ugyanis az állam maga is a gazdasági élet egyik tényezőjévé, szereplőjévé vált, ekképpen polgári jogi viszonyok alanyaként szerepel. Az azonban továbbra is megfigyelhető, hogy a civil struktúra mellérendeltségen és egyenjogúságon alapuló közegében is "hajlamos államként viselkedni", kedvezményeket, előjogokat, immunitást igyekszik magának biztosítani, tehát közhatalmiságát az autonóm relációkba is átviszi. Talán emiatt még ma sem állítható, hogy az állami tevékenységeket kísérő jogi jelenségek között a felelősség szerepe számottevő volna - azonban a joggal szemben támasztott társadalmi elvárások talán e felelősség területén a legerősebbek[4].
Az állami kárfelelősség a nemzetközi trendekkel egybeesve, a XIX. század derekán jelent meg hazánkban is[5], azonban a neoabszolutizmus kora nem kedvezett az állami felelősség jogi tényezőként való megjelenésének[6]. Emellett Magyarországon végbement a társadalmi és gazdasági berendezkedéssel abszolút nem adekvát módon az osztrák jog hazai szervetlen recipiálása[7], meghatározva a korabeli jogfejlődést - ebben az időszakban, amikor még az is kérdésessé vált, hogy létezhetnek-e egyáltalán immanens szabályszerűségei a magyar jogfejlődésnek[8], nyilvánvaló, hogy az állami felelősség magyar joganyagának megalapozása és kiépítése szükségképpen jelentett egyet az osztrák jogi felfogástól való eltávolodással[9].
A XIX. század jogalkotása[10] lépésenként építette ki a közhivatalnoki felelősség, majd a bírák és a bírósági hivatalnokok felelősségi rendszerét, egyre cizelláltabb jogi megoldásokat alkalmazva - először az elkövetési formákat csoportosítja, később a szabályozás személyi körét terjesztve ki[11]. A XX. század első évtizedeiben pedig az 1900. és 1913. évi magánjogi tervezetek az állam közvetlen felelősségét írták elő a hivatalnokok által okozott károkért - ahogy az első törvénytervezethez fűzött indokolás kiemeli[12]: az igazsággal össze nem egyeztethető, hogy az állam önmagát kivonja azon felelősség alól, amely más közjogi testületek - község, törvényhatóság - terhére már meg lett állapítva. A második tervezet indokolása pedig szintén hangsúlyozza, hogy a jogrend elutasíthatatlan követelményének tartja az állam felelősségének törvényi elismerését, mert ha az állam megköveteli polgáraitól, hogy hivatalnokaiban bízzanak s nekik hatáskörükben engedelmeskedjenek, úgy az államnak viszont helyt kell állania hivatalnokaiért[13]. A vázolt, progresszív ívet mutató jogfejlődési tendencia azonban a kodifikációs folyamatokkal együtt sajnálatos módon szakadt meg a történelmi események sodrában, a két világháború között született 1928. évi magánjogi törvényjavaslat pedig már egyáltalán nem tartalmazta az állami felelősség intézményét. A következő lépés az 1933. évi 976. számú elvi döntés volt, amely újra rögzítette az állam felelősségét tisztviselői károkozásaiért, de alapvetően arra, hogy jogrendünkbe integrált módon jelenjen meg az állam, az államigazgatás, továbbá a bíróságok károkozásaiért való helytállási kötelezettség, a polgári jogi kódex megszületéséig várni kellett.
Az 1959-ben született Ptk. az általánosnál enyhébb felelősségét állapította meg az államigazgatási és a bírói szerveknek - ezt egyrészt azzal indokolva, hogy az államapparátust meg kell védeni a felesle-
- 7/8 -
ges zaklatásoktól, a működését akadályozó, határozatainak helyességét minduntalan kétségbe vonó kárigényektől, amely szankció széles körű kilátásba helyezése az apparátust bizonytalanná, túl óvatossá teheti. Másrészt az ennek ellenére mégiscsak az államigazgatás terhére telepített kárfelelősséget azzal igazolta, hogy demokratikus viszonyok között elvárható, hogy a közhatalmat gyakorló szervek szakmailag felkészülten és törvényesen lássák el közcélú feladataikat, használják fel hatósági jogosítványaikat - a hatóság rendellenes működéséből eredő károkat pedig az állam, s nem a vétlen fél kell, hogy viselje[14].
A kárfelelősség enyhébb elbírálásának az igényérvényesítés korlátozottságát eredményező "fékei" az idők során fokozatosan koptak ki a szabályozásból mind a fegyelmi felelősség előzetes megállapításának feltételként való megkövetelése[15], mind az általánosnál rövidebb elévülési idő[16] tekintetében. Megmaradt azonban a rendes jogorvoslatok kimerítésének kritériuma, amely kárenyhítési kötelezettségként helyeselhető is, továbbá akár államigazgatási, akár bírósági jogkörről van szó, azt kiterjesztően értelmezni nem lehet, csak a közhatalmi tevékenységhez szorosan kötődő tevékenységekkel okozott kárt lehet ezen jogi alapokon megtéríttetni[17].
Mindezen jogfejlődési tendenciát tekintve látható, hogy Magyarországon valójában csak a rendszerváltást követő évek lehettek azok, amelyekben végleg elhárultak az akadályok a közigazgatási szervek elleni fellépés elől - ami igazolja azon állításunkat, miszerint az állam jogi felelőssége mindig szoros kapcsolatban lesz a közhatalom képviselőinek a morális felelősségről vallott téziseivel - lévén a jogalkotás monopóliuma által az állami felelősségvállalás voltaképpen önkéntes. Emellett noha az idő előrehaladtával és a jogállamiság egyre inkább bontakozó és konkrét jogi formulákat öltő tényezőjével a felelősségvállalás egyre kevésbé kérdés, a felelősségrevonás jogi környezete, feltételrendszere, az eljárás jogi körülményei és az igényérvényesítés lehetőségei az állam képviselői által megfontolás tárgyát képezik.
Mindez azonban végül is nem jelenti az immunitás teljes feloldódását, hiszen szerte a világon tartják magukat azon tézisek, melyek alapján a hatalom letéteményesei számára szolgálatot teljesítők birtokolnak valamilyen fokú immunitást azon polgári jogi felelősség alól hivatalos eljárásuk körében, hivatali tevékenységükkel okozott károk esetében - ez a felelőtlenség azonban olyan minőségi immunitást jelent, amely a közhatalom nevében eljárókat addig a határig mentesíti, ahol bizonyíthatóvá, kimutathatóvá válik, hogy annak tudatában cselekedtek helytelenül - jogellenesen -, hogy tevékenységük alapvetően alkalmatlan volt[18]. A jogfejlődés fő irányvonalát tekintve mégis megállapítható, hogy a polgári jogi felelősség - szemben a büntetőjogi felelősséggel - a polgári demokráciákban az objektivizálódás felé haladt és az állam felelősségét illetően halad még ma is[19], ez a tendencia pedig szoros összefüggést mutat azzal a kritériumrendszerrel, amely a jogállamiság megvalósulásának feltételeként egyre bővülő katalógust takar.
A kérdés hazánkat sem kerüli el; a legutóbbi időkben koncepcionális kérdéssé vált - különösen az elmúlt évtized polgári jogi rekodifikációja kapcsán -, hogy a vagyoni reparációt zászlajára tűző polgári jogban a vagyoni szankció mértéke e körben a vétkesség súlyához - ez egyébként kifejezetten a nevelő és büntető célzattal dolgozó büntetőjogban vagy a munkajogban megfigyelhető jogkövetkezmény -, avagy kizárólag a kár mértékéhez, tehát egy objektív tényezőhöz igazodjék-e. A bírósági jogkörben okozott károk tekintetében pedig a problematikát tovább cizellálja, hogy egyes nem vagyoni károk területére már begyűrűzött a vétkességtől függetlenül fennálló felelősségi alakzat; a polgári eljárásjog már objektív felelősséget telepít a tisztességes eljáráshoz és a perek ésszerű befejezéséhez való jog megsértésének esetköreire vonatkozóan - az ezzel adekvát anyagi jogi szabályozás pedig az új Ptk. személyiségi jogsértései között deklarált azonos tartalmú jogokban ölt testet, amelyek megsértése esetén a jogi szankció egyrészt csak kártérítés, másrészt azonban sérelemdíj - a jogalkotó koncepciója szerint a kettő pedig együttesen adná a perrendtartás méltányos elégtételével azonos jogkövetkezményt.
Mindennek ideje azonban még nem jött el - a dolgok jelenlegi állása szerint hazánkban a polgári törvénykönyvünk alapján az állam és a nevében, képviseletében eljárva közhatalmat gyakorló szervek, személyek vétkességi alapú kárfelelősségének egyik alapjaként az államigazgatási jogkörben és ugyanígy a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésére csak akkor kerülhet sor, ha megvalósultak a kártérítés polgári törvénykönyvben írott általános feltételei és a károkozó eredménytelenül hivatkozott a felróhatóság hiányára. Álláspontunk szerint örökérvényű, de a küszöbön álló változások előtt talán kiemelt fontossággal bír a jogi környezet - a pozitív jog és az irányadó joggyakorlat - pontos felmérése, ezen indíttatásból teszünk kísérletet az alábbiakban a kárfelelősségi tényállások bemutatására.
A magyar jogrend hatályos szabályozása alapján - és végső soron a tervezett módosítások szerint is - a bíróságok három jogszabályhely alapján kötelezhetőek az okozott károk megtérítésére; egyrészt a polgári anyagi jog, másrészt a polgári eljárásjog, harmad-
- 8/9 -
részt a büntető eljárásjog alapján - vagyoni és nem vagyoni hátrányokért.
A kárfelelősség jogalapjait tekintve alapvetően különbséget tehetünk jogellenesen és jogszerűen okozott károk tekintetében[20], különbséget tehetünk vagyoni és eszmei károk tekintetében, valamint a polgári jog - azon belül az anyagi és az eljárási jogszabályok - és a büntetőjog alapján fennálló kárfelelősség tekintetében. Jogellenes károkozásért tartoznak felelősséggel a közhatalmi szervezetrendszer elemeiként a bíróságok a Ptk. 349. § (1) és (3) bekezdése alapján úgy a vagyoni károk, mint az immateriális károk tekintetében, továbbá személyiségi jogsértés-okozta kárért - a Ptk. 75-85. §-aiban nevesített vagy akár a kódexben nem nevesített személyiségi jogsértések okán - a Ptk. 84. § (1) e) pontja alapján.
Polgári perrendtartásunk rendelkezései szerint a tisztességes eljáráshoz, avagy a perek ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jog megsértéséből fakadó károkozásért szintén perelhető a bíróság, immár a Pp. 2. §-ára alapítva, de csakis alapjogokat ért sérelemre hivatkozva, méltányos elégtételt adó kártérítés iránt.
A civiljog területén kívül a büntető eljárási jog rendelkezései mentén a büntetőbíróságok által okozott károk körében a Be. 580-584. §-a alapján állapítható meg a kárfelelősség - bár fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy ez a kárfelelősségi jogalap számos ponton mutat természeténél fogva eltérést a polgári jogi felelősségtől. Egyrészt ugyanis a kártalanítás vétkességtől függetlenül járó, objektív felelősségi alakzat, másrészt pedig a kártalanítás esetében nem az eljáró hatóságok a felelősség alanyai, hanem maga az állam, ezzel szemben kártérítési igénnyel jogellenes és felróható magatartás esetén az eljáró szervek ellen lehet fellépni - harmadrészt eltérőek a bizonyítás szabályai, másként alakul a hatáskör, a kárigény keretei, és annak mértéke[21].
A büntetőeljárásjog kártalanítási alakzata a Ptk. 349. §-ától abban is eltér, hogy a szabályozás koncepciója nem a jogalkalmazó individuális hibájára, hanem az apparátus, mint egész diszfunkcionális működésére épül, így az anyagi jellegű helytállási kötelezettséggel kapcsolatban egy sor kérdésre -, amely a polgári jog szabályai kapcsán a bírák személyes felelősségével kapcsolatban felmerültek - szóba sem jöhetnek.
Polgári törvénykönyvünk mai szabályozása az állam közhatalmi tevékenysége kapcsán fennálló kárfelelősséget illetően egy, a kártérítés általános szabályára építkező bővített mondatra szorítkozik, a következő szakasz pedig kiterjeszti e szabályt a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre is - azonban talán épp e szűkszavúság miatt igencsak szerteágazó és izgalmas a témakörben kialakult bírósági gyakorlat. A Ptk. 349. § (1) bekezdése alapján tehát az államigazgatási jogkörben okozott kárért felelősség megállapítására kerülhet sor, a (3) bekezdés szerint pedig ezeket a szabályokat kell alkalmazni a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre is, ha jogszabály másként nem rendelkezik; továbbá ezen rendelkezést kell alkalmazni a polgári és büntetőügyekben eljáró bíróságokra a peres, nemperes, rendes, vagy rendkívüli eljárás során okozott károkért való felelősség megállapítása körében, de a joggyakorlat alapján a végrehajtói[22] és a közjegyző[23] kárfelelősség eseteiben is.
Az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésének feltételei - a kárfelelősségi premisszákkal egyezően - tehát a jogellenes és a károkozónak - vagy legalábbis a felelősnek - felróható magatartás tanúsítása és az államigazgatási tevékenységgel összefüggő kár bekövetkezte, természetesen úgy, hogy a két tényező között direkt okozati összefüggés legyen felmutatható. Különös feltételként határozza meg a jogszabály, miszerint akkor áll meg a felelősség, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetve a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket a károsult igénybe vette, nem volt helye a kártérítési felelősség megállapításának tehát, ha a kár elhárítására még rendelkezésre állna közigazgatási jogorvoslati eljárás, amely feltétel felfogható a károsult kárenyhítési kötelezettségének egyik megnyilvánulásaként is. Mindezen felül pedig a rendes jogorvoslati lehetőségek kimerítésének jogpolitikai célja egyrészt az, hogy a kárigény érvényesítése a kárt okozó magatartás következményeinek jogorvoslati korrekciójához képest másodlagossá váljék, először tehát - annak rendeltetése szerint - a jogorvoslatok útján próbálják meg a felek "orvosolni a jogot", másrészt pedig az sem volna kívánatos, hogy a jogorvoslatok kimerítetlensége okán tulajdonképpen a kárigényt tárgyaló bíróság döntsön a másodfokú bíróság helyett arról, hogy a jogorvoslatnak milyen eredménye lett volna[24].
A bírói gyakorlat tehát egyöntetű abban a kérdésben, miszerint nincs helye a felelősség megállapításának, ha még rendelkezésre állnak közigazgatási jogorvoslati eljárások a kár elhárítására, azzal, hogy a Ptk. 349. §-a (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából az államigazgatási határozatok ellen nyitva álló bírósági út igénybevétele nem vonható a rendes jogorvoslatok körébe[25], amennyiben ugyanis erre sor kerülne, az nagymértékben elhúzná az eljárást - ilyen
- 9/10 -
álláspont mellett ugyanis az államigazgatási határozatnak a bíróság általi sikertelen felülvizsgálata után is helye lehetne a kártérítés iránti pernek. Nem említve azt a korántsem elhanyagolható szempontot, miszerint ilyen megoldás jogpolitikai szempontból is helytelen volna tekintve, hogy az államigazgatási per sem vezethet más eredményre, mint a kártérítési per. Ha tehát jogszabály az államigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát is lehetővé teszi, a károsult pert indíthat választása szerint a határozat hatályon kívül helyezése vagy kártérítés iránt; azonban amennyiben a károsult államigazgatási pert indított, és abban pervesztes lett, ugyanazon az alapon kártérítés iránt már nem indíthat sikeresen újabb pert.
A témával kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság a polgári jogi rekodifikáció menetében kifejtette álláspontját[26], miszerint sem elméleti sem gyakorlati indokai nincsenek annak, hogy a kárfelelősség megállapítása szempontjából a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti eljárást is rendes jogorvoslatnak tekintsük[27].
Mindezzel ellentétes módon az új Ptk. megalkotása során napvilágot látott koncepciók közül számos elgondolás alapját az képezte, hogy a rendszerváltás után a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata általánossá vált, és ilyen körülmények között a közigazgatási per rendes jogorvoslatnak minősül[28], a közigazgatási határozatok felülvizsgálata mára teljes mértékben általánossá vált, így ez a perorvoslat inkább rendes jogorvoslati forma, mint rendkívüli[29]. Következésképpen kívánatos lenne, ha az új Ptk. a rendes jogorvoslatként történő minősítést beemelné a törvényszövegbe, míg mások szerint sem elméleti, sem gyakorlati indokai nincsenek annak, hogy rendes jogorvoslatnak minősítse a jogalkotó a szóban forgó rendkívüli eljárást - feltéve, hogy nem a perek számának mesterséges gyarapítása a cél[30]. A Parlament által végül elfogadott szabályozás végül egyetért a Legfelsőbb Bíróság 43. sz. kollégiumi állásfoglalásával, azzal azonos elvi alapokon állva nem minősíti rendes jogorvoslatnak a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatát.
Fentieken túlmenően a kár bekövetkezte államigazgatási tevékenység kapcsán - tehát a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-, intézkedő tevékenységgel, illetőleg ennek elmulasztásával kell, hogy keletkezzen - tehát a felelősséget nem csak aktív, de passzív magatartás is megalapozhatja -, nem elégséges, ha az államigazgatási szerv alkalmazottja okozza a kárt, a károkozásnak az államigazgatási szerv közhatalmi szerepével kapcsolatban kell lennie - ezen feltétel pontos jogi megítélését pedig megint csak a bíróságok gyakorlata dolgozta ki.
A kódex szabályozását kiegészítő két lényeges törvényi értékű kollégiumi állásfoglalás közül a másik a Legfelsőbb Bíróság PK 42. számú állásfoglalás, amely szerint államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak az államigazgatási jellegű, tehát a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-, intézkedő tevékenységgel, illetőleg ennek elmulasztásával okozott kárt lehet tekinteni, vagyis önmagában nem elegendő a kárfelelősség megállapításához, ha a kárt egy államigazgatási szerv alkalmazottjának tevékenysége okozza, a károkozásnak az államigazgatási szerv közhatalmi szerepével kell kapcsolatban lennie. 2006-ban a Legfelsőbb Bíróság egy új szemponttal egészítette ki az állásfoglalást[31] a bűnjelként lefoglalt dolgok őrzését illetően, melyről megállapította, hogy a jogviszony nem a letét szabályozása alapján bírálandó el, hiszen a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság a büntetőeljárás során bűnjelként lefoglalt dolgot közhatalmi tevékenysége részeként őrzi, kezeli, illetve gondoskodik őrzéséről, kezeléséről, ekképpen az ennek során bekövetkezett kárért - szerződésen kívüli károkozóként - a Ptk. 349. §-a alapján állhat fenn a felelőssége. Az állásfoglalás b) pontja pedig a fegyveres testület őrszolgálatot ellátó tagjának károkozását csupán abban az esetben vonta a 349. § hatálya alá, ha az a szolgálati feladatok teljesítése érdekében kifejtett tevékenységgel szorosan összefügg.
Már a fentiek kapcsán érzékelhető, hogy a Ptk. szabályozási hiányosságait ellensúlyozandó a bírósági jogkörben okozott károk tekintetében a bírói gyakorlaton volt a sor, hogy kitöltse normatív tartalommal az ilyen károkozások kapcsán alkalmazandó szabályozást, és ezzel iránymutatást adjon a bíróságok és más jogalkalmazók számára. A judikatúra pedig a fent hivatkozott jogelvek mellett fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a kártérítési per nem vehető igénybe újabb perorvoslatként, még a határozat esetleges megalapozatlansága sem vonhatja maga után önmagában a kár megtérítésének kötelezettségét[32], mivel a gyakorlat azt mutatta, hogy számos esetben egy újabb jogorvoslati fórumként kívánják igénybe venni a kártérítés jogintézményét. Ugyanebben a tárgykörben született más ítéletek kapcsán[33] kikristályosodott azon elvi tétel is, mely szerint a kereseti követelés alapjául nem szolgálhat az, hogy az alapügyben eljárt bíróságok a jogszabályok helytelen alkalmazásával törvénysértést követtek el - mivel a jogerős ítélet anyagi jogereje[34] azt jelenti, hogy a bíróságok a keresettel érvényesített jogot véglegesen elbírálták, továbbá, ha a bíróság az ügy érdemében határoz, úgy az a döntés minden más szervre kötelező lesz[35]. Ekképpen ha a fél kártérítési követelése alapjául a jogerős bírói ítélet tartalmát jelöli meg - a kártérítési per bírósága egyébiránt sem állapíthatná meg a döntés jogellenességét, így kizárt, hogy a fél jogvitájában keletkezett jogerős ítélet tartalma a bíróság kártérítési felelősségét eredményezze.
- 10/11 -
A bírósági jogalkalmazás során az ítélkezési tevékenység immanens alkotórészét alkotó jogszabály-értelmezés az a tipikus magatartás, amellyel a döntés célt téveszthet vagy diszfunkcionálissá válhat - ekképpen a közhatalom mögött álló állami kényszer által a kötelező érvényű, ámde jogellenes ítélet végső soron még veszélyessé is válhat.
Noha eredetileg a Ptk. indokolása 1959-ben rövidre zárta a jogszabály-értelmezés kérdését azzal, hogy deklarálta: az a körülmény, hogy az ügyben eljárt személyek helytelenül alkalmazták a jogszabályokat, önmagában nem elég a kártérítési igény megalapozására, később a kódex kommentárjai már hallgatásba burkolóztak a témával kapcsolatban, így a jogalkalmazás számára nem nyújtottak többé eligazítást, így a jogalkotó - ahogy formálisan addig is - a jogalkalmazási, jogszabály-értelmezési tévedések ügyintézési késedelmek körének megítélését a bírói gyakorlatra bízta[36] - a joggyakorlat szerint pedig az a körülmény, hogy az eljárt alkalmazottak helytelenül alkalmazták vagy éppen nem alkalmazták a jogszabályokat, önmagukban nem elegendők a kárigény megalapozásához; ehhez többlettényállásra van szükség: olyan magatartás tanúsítására, amely polgári jogi értelemben önmagában is tilos cselekmény - a kárigény megalapozottságához tehát nem elegendő a jogszabályoknak jóhiszemű, esetleg téves alkalmazása, hanem szükségeltetik az eljáró bíró rosszhiszemű, de legalábbis súlyosan gondatlan kötelességszegése.
A súlyos jogsértés-doktrínához a bírói gyakorlat a mai napig is konzekvensen tartja magát - miszerint a téves jogszabály-értelmezésen alapuló határozat meghozatala a hatóság alkalmazottja vétkességének megállapításához nem elegendő, erre csak a nyilvánvaló és kirívó jogsértés esetén van jogi lehetőség[37], s indokolásként a joggyakorlat hozzáteszi: a jogalkalmazási-jogértelmezési tévedések és eljárási szabálysértések a felróhatóság körén kívül esnek, felróhatóság hiányában viszont nem állapítható meg kárfelelősség. A Legfelsőbb Bíróság az iménti elvi tételt kimondó ítéletében[38] azt is kiemelte, miszerint ha a mérlegelés során netán történt is volna tévedés, a kellő gondossággal végzett bírói munka mellett a felróható magatartás nem mutatható ki. A mérlegelés eredményeként meghozott határozat pedig már általánosságban sem lehet kártérítési felelősség alapja - ugyanis a fél csak akkor érvényesítheti kárigényét, amennyiben az államigazgatási határozat felróható módon kirívóan okszerűtlen mérlegelés eredménye[39] - ezek a tételek tehát a gyakorlatban a kárigények megalapozását szinte teljes mértékben aláássák, így nem sok eséllyel lép fel kárigényével az, akinek kára a bíróság jogértelmezési tévedésével áll okozatban.
Ilyen körülmények között fogalmazódhatnak meg a jogirodalomban olyan nézetek, amelyek szerint mindezzel a munkáltatói kárfelelősség esetcsoportján belül a felróhatóság egy sajátos értelmezését fejlesztette ki a Legfelsőbb Bíróság, amennyiben a jogalkalmazásban, jogértelmezésben elkövetett hibát csak a feltűnően okszerűtlen jogalkalmazás, jogértelmezés esetén tekinti a hatósági kárfelelősséget megalapozó körülménynek; ezáltal a felróhatóságot - legalábbis ebben az esetkörben - a nyilvánvaló rosszindulattal vagy közönséges ostobasággal azonosítja[40].
Láthattuk tehát, hogy a rendszerváltással együtt járó paradigmaváltás megteremtette az állammal szemben támasztott kárigények érvényesítésének elvi és reális lehetőségét, amint az ideológiai változások a pozitív jogi szabályokban is tükröződtek, a gyakorlatban azonmód megmutatkozott azok hatása; nagy számban indultak peres eljárások az állam vagyoni és eszmei károkozása tárgyában.
A bírósági gyakorlat hamar túllépett az államigazgatási jogkörben okozott kár alkalmazotti felelősségként való értelmezésén, amelynek azonban a lenyomata hiányzott a polgári jogi törvényünkből. A polgári jogi kódex több hiányosságát vélte szükségesnek pótolni a Kormány is, amely 1998-ban döntött úgy, elrendeli a Ptk. átfogó korszerűsítésére irányuló munkálatok megkezdését. A munka megkezdődött és több mint 10 éves kodifikációs folyamat vette kezdetét, amely során számos koncepció, vélemény, szakmai álláspont került szembe egymással, természetszerűleg érintve a bíróságok kárfelelősségét is.
A számos vitatervezet, szakértői és törvényjavaslat és szakmai vita - nem utolsósorban az államfő politikai vétója - után a Parlament 2009-ben elfogadta az új Ptk.-t[41], amely szabályozás számos koncepcionális változást vezetne be. Többek között elválasztaná a kontraktuális és deliktuális felelősséget, kimondaná a károkozás általános tilalmát, különválasztaná a kártérítés-kártalanítás fogalmi kettősét[42], és megváltoztatná a korábban hatályon kívül helyezett, így a deliktuális szabályozás köréből már amúgy is kikerült - és ezáltal kifejezett szabályozási deficitet eszkaláló - nem vagyoni kártérítés szabályait, az eszmei kárfelelősséget egy új típusú jogintézménnyel, a sérelemdíjjal, mint a személyiségi jogok megsértésének kompenzációjával váltaná ki[43].
Az új Ptk. közigazgatási jogkörben okozott kárra vonatkozó szabályait[44] akként rögzíti, miszerint a kárért a felelősséget akkor lehet megállapítani, ha a kárt
- 11/12 -
hatósági jogalkalmazó tevékenységgel vagy annak elmulasztásával okozták és a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható - a jogalkotó tehát beépítette a PK. 42. sz. állásfoglalás tartalmát a törvényszövegbe, azonban a PK. 43. sz. állásfoglalást nem emeli törvényi szintre a jogalkotó - a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata tehát a továbbiakban sem minősül rendes jogorvoslatnak.
Az új Ptk.[45] a bíróságok károkozása tárgyában egyrészt maradna a régi szabályozás módszerénél: utaló jogszabály rendelkezik arról, hogy a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség szabályait kell alkalmazni a bírósági, ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre[46], másrészt azonban új törvényi tényállásként rögzíti a tisztességes eljáráshoz és a perek ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogot, mégpedig az eleddig eljárásjogunkban szabályozott jogintézményt a személyiségi jogok között helyezvén el. A jogkövetkezmények szempontjából az új szabályozás annak ellenére, hogy nevesített személyiségi jogként szabályozza a fair trial-hoz való jogot, nem tenné lehetővé a jogsértés felróhatóságtól független jogkövetkezményeinek alkalmazását, csak sérelemdíjra és kártérítésre tarthatna igényt a károsult, feltéve, hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható[47].
Összességében tehát az elnevezések és a strukturális státuszok változásával érdemi változást nem hozna az új Ptk., bár a kártérítés kiegészülhet a sérelemdíjjal, amely talán annyiban jelentene előrelépést a jelenlegi nem vagyoni károk érvényesíthetőségéhez képest, hogy a sérelemdíj megítélésének nem feltétele hátrány bizonyítása, elegendő a jogsérelem igazolása - amely azonban az immateriális károk nehézkes igazolhatósága szempontjából nem elhanyagolandó tényező. Másik kézről pedig tény, hogy a kártérítés és a sérelemdíj szankcióként való együttes szerepeltetése tűnik összhangban állónak a Pp. szabályozásával - az elégtétel jogi fogalmával adekvát szabályozási tartalmával.
Előrelépés a mai szabályozáshoz viszonyítottan talán még abban látható, hogy az új Ptk. a kártérítést és a kártalanítást külön kezeli[48] a kárfelelősség általános szabályának rögzítésével adekvát módon[49] azzal, hogy a károkozást jogszerűvé tenni azonban csakis a jogalkotó tudja - ezen rendelkezések bevezetésével a jogalkotó egy régi dogmatikai bizonytalanságnak vetne véget, amelyet az egyes jogszabályok szóhasználatában jelentkező, fogalmi zavart tükröző terminológiai bizonytalanságok is mutatnak[50].
Mindezen tervezett intézkedések ez idő szerint megtorpanni látszanak, hiszen az Alkotmánybíróság a Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 2010. évi XV. törvény több rendelkezését megsemmisítette, a megsemmisített rendelkezések pedig nem lépnek hatályba, így az új Ptk. rendelkezései ez idő szerint sem 2010 májusában, sem 2011 januárjában nem lépnek életbe. Az elfogadott, de hatálybalépésében mégis megakasztott törvényről jelen időszakban csupán annyi tudható, hogy a jogaiba visszahelyezett Kodifikációs Főbizottság ismét megkezdi működését, s ez új reménnyel kecsegteti a hányatott sorsú rekodikációt követőket egy átgondolt kódex megszületése vonatkozásában.
Az elméleteken túl, immár a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt indított peres gyakorlatról szólva megállapítható, hogy a perképes közönség évről évre több és több kártérítési pert indít a peres eljárásukban eljárt bíróságokkal szemben. Ez a tendencia, de a jogszabályi változások is rámutatnak arra, hogy a bíróságokra egyre nagyobb nyomás nehezedik ezen kártérítési igények kapcsán - bár a legutóbbi statisztikák azt mutatják, hogy a bíróság alperes ellen indított perek esetében a keresetek túlnyomó többségét az ügyet elbíráló bíróságok nem találták meglapozottnak: a bíróságok pernyertességének aránya évekig 90% felett volt az utóbbi években, mígnem 2005. évtől már az arányszám a megindult perek 99%-át tette ki.
A perek jogalapjairól általában véve elmondható - a Legfelsőbb Bíróság hivatkozott döntéseit alapul véve -, hogy azoknak kiemelkedő jelentősége van a kárigény megalapozottsága szempontjából, anélkül ugyanis, hogy egy ilyen kauza fennállna, a casum sentit dominus elve érvényesülne - s a kárt maga a károsult viselné. A magyar gyakorlatban a keresetek jogalapjait tekintve igencsak tarka a paletta, megtalálható közöttük a bíróság elfogultsága, a jegyzőkönyv hiányossága, téves idézés, de gyakori a bizonyítási indítvány mellőzésére, egyéb eljárási hibákra, kérelmezett biztosítási intézkedések megtagadására való hivatkozás is.
A tipikusan megalapozatlannak titulált kereseti jogalapok között vezeti a mezőnyt a döntés érdemi támadása - amely szerint az okozott kárt, hogy a bíró helytelenül döntött; azonban a kártérítés iránti pert nem engedi sem a pozitív jogi szabályozás, sem a judikatúra quasi-jogorvoslatként funkcionálni - amennyiben a felperesek a jogerős ítélet rendelkezéseit kívánják orvosolni a kártérítési perrel, azonnal választ adnak a bírósági szervezetről szóló jogszabályok[52] - tehát a felek által akár helytelennek ítélt döntést sem lehet kártérítés iránti perbe bújtatva többé vitássá tenni, annak jogerőre emelkedése után
- 12/13 -
ekként per tárgyává tenni. E körben sok esetben a fél a jogerős döntés alapjául szolgáló bizonyítékok értékelését találja helytelennek az eljárt bíró vagy a bíróság részéről - azonban a polgári perrendtartás arra kötelezi a bírót, hogy a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerülő bizonyítékoknak egybevetése alapján állapítsa meg, a bizonyítékokat a maguk összességében értékelje, és meggyőződése szerint bírálja el[53] -, így amennyiben a bíróság ezen rendelkezéseknek megfelelt, úgy az oldalán nem állapítható meg jogellenes magatartás.
Az OIT által vezetett statisztikák[54] szerint is a kártérítési perek közül kiemelkednek számukban és pertárgy értékében is a Ptk. 349. § (1) és (3) bekezdésére alapított követelések, de gyakoriak a Ptk. 84. §-ára alapított kártérítési keresetek is, az OIT Jogi Képviseleti Főosztálya 2008. január 1-jétől - december 31-ig terjedő időszakban 662 perben látta el a képviseletet, amely a 2007. évben be nem fejezett 339 és a 2008. évben érkezett 263 ügyből tevődött össze, az eljáró bíróságok Budapesten 86, vidéken 543 tárgyalást tartottak, azonban a kereseti kérelmek nagy része - az előző évekhez hasonlóan - nem bizonyultak alaposnak, azok 98%-a elutasításra került.
A legutóbbi évek statisztikája alapján elmondható, hogy általában a kereseti jogalapok kérdését az jellemzi, hogy a jogalapok elégtelensége a leggyakoribb forrása az elutasító döntéseknek és a pernyertesség ilyen alacsony fokának. Tekintettel arra, hogy a jogalkalmazási értelmezési tévedésre alapított eljárás az összes megindított eljárás mintegy 80,0%-át tette ki, és a jogalkalmazási tévedésekre a hazai joggyakorlat konzekvensen alkalmazza a súlyos jogsértésdoktrínát, ez már szinte előre elrendeli a hivatkozott jogalap elbírálását - különösen nem vagyoni károk tekintetében a bizonyíthatósági nehézségekkel párosulva. 2008. évben az elhúzódó eljárásra alapított követelés az összes eljárás 3,0%-át tette ki, míg a személyiségi jog alapvető emberi jog megsértése 5,0%-os rátát mutatott. További jellemző, hogy a kártérítési igények összegszerűségükben aránytalanul magasak - több milliárd forint összegűek -, ez a már megállapítottak szerint moderálható lenne némi jogszabályi szigor bevezetésével az illetékfeljegyzés területén.
Érdekes az állami kárfelelősség megállapítása iránti perek tekintetében a pertárgyértékekről szót ejteni[55]. A bíróságok ellen indított kártérítési perek esetében a pertárgyértékek kirívóan magas értékeket mutatnak egyéb vagyoni perekhez viszonyítva. Ezen jelenséggel kapcsolatban fontos kiemelni, hogy az illetékekről szóló törvényünk vonatkozó szabályozása értelmében[56] ezek a perek tárgyi illeték feljegyzési jog alá esnek, azaz a felpereseknek nem kell leróniuk a keresetlevél benyújtásakor az illetéket, hanem a per befejezésekor a bíróság döntése alapján a pervesztes fél lesz köteles azt megfizetni - ez pedig szinte felszólítás a perlekedő kedvű felperesek számára, hogy a "nyomaték kedvéért" szembetűnően magas kártérítést követeljenek - ennek tükrében kell hát szemlélnünk az alább felsorolt adatokat.
A bíróságok ellen benyújtott keresetek száma növekvő tendenciát mutat, azonban a keresetek túlnyomó többségét az ügyet elbíráló bíróságok nem találták meglapozottnak: a bíróságok pernyertességének aránya évekig 90% felett volt az utóbbi években, mígnem 2005. évtől már az arányszám a megindult perek 99%-át tette ki, jóllehet több jelentős perértékű eljárás még nem fejeződött be a statisztikák elkészültekor.
A károsulti oldalon sikerrel záruló perek ilyen alacsony arányának okaként számos esetben jelentkezik, hogy a jogsérelmekből keletkező követeléseket az Alkotmányra vagy más nemzetközi egyezményekre - mint amilyen a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezség okmánya, az Emberi Jogok és az Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény - alapítják, de e körben érvényesül azon elv, hogy a keresetek mindig konkrét jogszabályon kell, hogy alapuljanak - egyébiránt a kereshetőség parttalanná válna - így ezek a kereseti alapok is tovább szaporítják a nem sikeres jogérvényesítések számát.
Azonban a fent bemutatott egyértelműen emelkedő tendenciát mutató adatokat felvonultató statisztika feltétlenül felveti annak kérdését, hogy van-e más oka is a perek ilyen mérvű sikertelenségének, amely pedig szükségessé teszi az igényérvényesítés gyakorlati nehézségei kiküszöbölésének vizsgálatát.
A bemutatottaknak megfelelően látható tehát, hogy a közhatalmi kárfelelősség a bíróságok kárfelelősségével párhuzamos, de egyenetlen fejlődési vonalat mutat - a pozitív jogi szabályok és a bírói gyakorlat egymást kiegészítve hol szűkítik, hol tágítják e felelősségi alakzat kereteit; azonban az immunitási skálán mégiscsak alapvetően a felelősség felé haladva. Egy tényező azonban visszalépést nem mutatva progresszív irányba tart: a rendszerváltást követően az állami felelősség előtérbe kerülése mellett tendenciózusan megugrott az állam felelősségének megállapítása iránt indított peres eljárások és a nem vagyoni kárfelelősség megállapítására törő keresetek száma.
Tekintve azonban, hogy ezek a keresetek a gyakorlatban nem sok eredményre vezettek, okkal merül fel, hogy mi lehet a felperesi pernyertesség alacsony számának magyarázata. A szóba jöhető okok között
- 13/14 -
előkelő helyet foglal el az, amely szerint a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti perek nagy részét azért indítják, mert a pervesztes fél az egyedi ügyében korábban hozott jogerős döntésbe nem tud belenyugodni, annak tartalmát vitatja,[57] holott a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata teljes mértékben egyöntetű abban a kérdésben, hogy az egyedi ügyben hozott jogerős döntés tartalmi vitatása nem alapozza meg az ügyben eljárt bíróság kárfelelősségét, a bírói vagy ügyészi jogkörben okozott kár a Ptk. 349. § (1) bekezdésében foglalt szabályai nem vehetők igénybe a korábban hozott határozatok ellen irányuló újabb jogorvoslati eszközként, önmagában még a határozat esetleges megalapozatlansága sem vonhatja maga után a kár megtérítésének kötelezettségét[58]. Ezen ügykör specialitása tudniillik az, hogy a kártérítési per felperesei azon bíróságokkal szemben indítják a keresetüket mellérendelt félként, akikkel az alapeljárás során közjogi, hierarchikus viszonyban álltak, azonban nem jelentheti azt, hogy a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti per az alapeljárás jogerős befejezésének egy újabb jogorvoslati lehetősége lenne[59].
Más vélemények szerint a valódi ok maga a felelősségi rendszer, amely minden további nélkül lehetővé teszi, hogy a bíróság a felróhatóság hiányába vagy egyszerűen túlterheltségre hivatkozva könnyedén mentesüljön a kárfelelősség alól, anélkül, hogy bizonyítania kellene, hogy minden elvárható, az eljárások gyorsításához szükséges szervezési és személyi intézkedést megtett[60]. Magunk részéről a kárfelelősség koncepciózus átgondolását leginkább azon aspektusból tartjuk szükségesnek, amely szerint a közhatalom-gyakorlást folytató szervek esetében különös jelentőséggel bír a helytelen, sőt, esetlegesen jogellenes döntés - mivel amögött az állami kényszerítő hatalom ereje húzódik meg: Ebből következően pedig szükség van a bírósági jogkörben okozott károkért való felelősséget a tiszta polgári jogi szemléleten túl egyfajta közjogias aspektusból is szemlélni - a polgári jogi kárfelelősségi alakzatok ugyanis alapvetően egymással mellérendelt viszonyban állók közötti relációkban okozott károkra lettek teremtve, ezek pedig lényegi eltérést mutatnak azzal a közjogi jogviszonnyal, melybe az egyén és a közhatalom képviseletében eljáró bíróságok kerülnek egymással.
Témakörünkben örökérvényűnek tűnhet Borsodi Miklós 1918-ban született megállapítása, miszerint e jogintézmény specialitását - és álláspontunk szerint a jogintézmény megítélését meghatározó alapgondolatot is - alapvetően az kell, hogy adja, miszerint az egyeseknek nem áll módjukban a károk keletkezésének elejét venni, amennyiben az államrend kényszerítően utalja, az illető hivatalnok hatáskörébe az ő ügyét[61].
A közjogias szemléletű megközelítés értelemszerűen tolja a bíróságok károkozásaiért való helytállást az objektív felelősségi alakzatok felé, amely azonban megint csak más szempontok mentén újabb megfontolásokat indukál. Egyfelől ugyanis szükséges lenne a bírák felelősségteljes döntésének biztosítása a továbbiakban is - amely pedig egy felróhatóságtól független, azonban az állam által átvállalt, így az eljáró bírákat személyesen nem érintő felelősségi alakzat esetében veszélybe kerülhetne -, másfelől ezzel ellentétesen ható módon a személyes kárfelelősség kiterjesztése méltánytalan hátrányt okozna a munkakörüket az elvárt gondosság mentén ellátó, ám esetenként hibát vétő bírák oldalán. Ez egyrészt az államszervezet egészét tekintve egy sajátos hatalmi eltolódást valósítana meg összevetve a végrehajtó hatalmi ág döntéshozóival való összevetésben, másrészt a döntéshozatali mechanizmust könnyen diszfunkcionálissá teheti az, ha a munkakörük szerint döntéshozatali kötelezettséggel rendelkezők oldalán ilyen méltánytalan hátrányt kötne ki a jogrend.
Álláspontunk szerint a fenti - egymásnak ellentmondó érvek - között némi egyensúlyt teremt azon felelősségi alakzat segítségül hívása, amely az adott személy vagy szerv államszervezetben elfoglalt helye szerint - annak kiemelt státuszára alapozva - telepít egyfajta felelősséget immáron nem a kárfelelősség mentén, hanem a felróhatóan eljárókkal szemben a közhatalom képviseletében történő eljárásra felhatalmazó státusz megszűnésével fenyegetve - történjék mindez akár egy fegyelmi felelősségi alakzat érvényesítése következtében, akár a bíróságok minősítési rendszerébe épített konzekvenciákban; természetesen nem száműzve az anyagi reparációt, a kárfelelősség alanyaként akár az adott szervezetet, akár magát az államot meghatározva, azonban ekképpen mégsem minden következmény nélkül hagyva a felróható személyes eljárást.
A bíróságok jogértelmezési tévedéseit illetően pedig a magunk részéről azt gondoljuk, hogy a jog általában valóban nem olyan mértékben egzakt tartalmú, hogy az ne adhatna módot több módon való értelmezésre, amellett, hogy kivételként léteznek bizonyos jogszabályhelyek, amelyeket kifejezetten egyféleképpen lehetséges értelmezni. Azonban nem látjuk a téves értelmezésen alapuló téves jogalkalmazással okozott károk megtérítésének kizárólag ezen esetkörökre való korlátozásának törvényes indokát, álláspontunk szerint itt a judikatúra kellő alap nélkül szűkíti az alapos kárigények körét.
Az új Ptk. előkészületei során látótérbe került a jogalkalmazási tévedések sokat vitatott kérdésköre, s a kodifikációs munkálatok során napvilágot látott számos javaslat között találhatunk olyat is, amely jogalkalmazási és jogértelmezési tévedések tárgyában a
- 14/15 -
hatályos szabályozás szabályozási deficitjét kívánja pótolni azzal, hogy az irányadó bírói gyakorlatot törvényi szintre emelni és a kódex szövegébe beépíteni tervezi, azonban ez a Parlament által elfogadott törvénybe végezetül nem került be. Ezt a megoldást pedig kizárólag azon okból tartjuk megfelelő iránynak, mert állítjuk, hogy a jogok és kötelezettségekre való közvetlen hatása, befolyása okán az igazságszolgáltatás döntéshozatali mechanizmusa által okozott kárért való felelősség különösen részletes vizsgálódást igényel - annak praktikus előfordulási gyakorisága miatt - a jogértelmezési tévedések köre.
Sajnálatos módon azonban a bírósági jogkörben okozott károk területén fokozottan érvényesül az - az államigazgatás károkozásaira vonatkoztatva kifejtett - 1982-ben már felvillanó gondolat, miszerint a jelen sorok írója által a jogrendünk elemei közt keresett okok mellett a közhatalom képviseletében eljáró szervek ellen indított keresetek alacsony számának magyarázataként szolgálhatnak olyan jogon kívüli tényezők is, mint az állampolgári jogtudat alacsony foka, és - talán ennél sokkal nehezebben kezelhető tételként - az is, hogy az állampolgárok pirrhuszi győzelemnek vélik a kártérítési per megnyerését olyan szervvel szemben, amellyel a későbbiekben is jogviszonyba kerülhetnek[62] - nos, álláspontunk szerint e gondolatok rejtett, jogi normákat elhagyó, ám ennek ellenére a jog számára nem elhanyagolható szempontokat kell, hogy életre hívjanak - hiszen a jog feladata nem csupán a jogi tényezők vizsgálata, de nem az a jogot készítő kodifikátoroké sem - a szabályozási körbe vont életviszonyok átfogó, sokrétű és sokszempontú átlátása szükségeltetik a jogot alkotók által. ■
JEGYZETEK
[1] Casus nocet domino - elve.
[2] A Code Civil 1383. §-a szerint "Minden emberi ténykedés, mely másnak kárt okoz, kötelezi azt, akinek a hibájából a kár keletkezett, annak megtérítésére".
[3] Kecskés László: Állami immunitás és kárfelelősség, Jogtudományi Közlöny 1988. 4. sz. 176. o.
[4] Kecskés László: Állami immunitás és felelősség, Jogtudományi közlöny 1988. 4. sz. 174. o.
[5] Az 1848-as törvényekben már megjelentek az állami immunitást oldó rendelkezések.
[6] Kecskés László: Az állami kárfelelősség elméleti alapjainak kialakulása, In: Ünnepi kötet Ivancsics Imre decan emeritus 70. születésnapjára, (Szerk. Csefkó Ferenc) Pécs 2008. 28. o.
[7] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog, Akadémiai Kiadó, Budapest 1975. 24. o.
[8] Kecskés i. m. 29. o.
[9] Kecskés: Perelhető-e az állam? Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1987. 256. o.
[10] A bírák és bírósági hivatalnokok felelősségéről szóló 1871. évi VIII. törvénycikk, a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi XLII. törvénycikk, a törvényhatóságokról szóló 1886. évi XXI. törvénycikk, a 1886. évi XXII. törvénycikk, a 1887. évi XXXV. törvénycikk, az 1874-ben elfogadott, majd 1896-ban korszerűsített Pénzügyi Szolgálati Szabályzat, az 1897. évi XX. törvénycikk
[11] Az alispán, a főjegyző, az aljegyzők, a tiszti főügyész s az alügyészek, az árvaszéki elnök és ülnökök, a főorvos, a főpénztárnok, esetleg külön gyám- vagy más pénztárnok, a főszámvevő, a levéltárnok, az árvaszéki nyilvántartó, továbbá az állatorvos személyét illetően.
[12] Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetéhez, Budapest, Grill Károly Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedése, 1901. 641. o.
[13] Borsodi Miklós: Az állam felelőssége alkalmazottjaiért a 84. számú döntvény szempontjából, Jogtudományi Közlöny 1918. 12. sz. 93. o.
[14] Takáts Péter: Az államigazgatási jogkörében okozott kár, Jogtudományi Közlöny 1982. 169-180. o.
[15] BH 1955.10.1051. még az állami szervek "zaklatástól" való megkímélése érdekében a kárfelelősség feltételeként írta elő az eljáró alkalmazott büntetőjogi, vagy fegyelmi felelősségre vonását, amelyet az 1977. évi Ptk. novella törölt el.
[16] A Ptk. eredetileg egy évben állapította meg az elévülési időt, amelyet az Alkotmánybíróság 1992-ben nyilvánított alkotmányellenessé 53/1992. határozatában
[17] PK 42. az. a) pont
[18] Jeffrey M. Shaman: Judicial immunity from civil and criminal liability, 27 San Diego L. Rev. 1990
[19] Ez áll ugyanis összhangban a civil jog céljával, amely a preventív-nevelő célzat mellett a leginkább a reparáció.
[20] A közhatalom kárfelelőssége fennállhat ugyanis jogszerű magatartással okozott károkért is - ilyen például a kisajátítás -, e körben azonban jogkövetkezmények tekintetében fogalmilag nem kártérítésről, hanem kártalanításról lehet szó, külön törvényben foglaltak szerint.
[21] Uttó György: Az államnak a büntetőeljárással összefüggő kártalanítási kötelezettsége, Bírák Lapja IX. évf., 1999. 3. sz. 35. o.
[22] A Legfelsőbb Bíróság Pf.V.22.698/1997/1. számú határozatában megállapította, hogy a végrehajtás a bírósági eljárás része, így szükségképpen közhatalmi tevékenység; tehát mind az önálló, mind a megyei bírósági végrehajtó eljárása - mint polgári nemperes eljárás - a bíróság eljárásával azonos módon esik a latba a tevékenységgel okozott károk megtérítése szempontjából azzal, hogy e körben a polgári törvénykönyv által megkívánt rendes jogorvoslatnak a végrehajtási kifogás tekintendő.
[23] 3/2004. PJE
[24] Uttó György: Felelősség a közhatalom gyakorlása során okozott kárért és sérelemért, Bírák Lapja 2007. 2. sz. 20. o.
[25] PK 43.sz.
[26] A Legfelsőbb Bíróság észrevételei az új Polgári Törvénykönyv tervezetére, http://www.lb.hu/tajekozt/uj_PTK_eszrevetelek.pdf
[27] A Legfelsőbb Bíróság észrevételei az új Polgári Törvénykönyv tervezetére, ad 5:563, 73.o. http://www.lb.hu/tajekozt/uj_PTK_eszrevetelek.pdf
[28] Az új Ptk. tervezetét közel 10 éven át előkészítő Kodifikációs Szerkesztőbizottság szerint a PK 42. sz. állásfoglalás elvi tétele törvényi tartalmú, ezért indokolt ennek törvénybe emelése, ugyanakkor PK 43. állásfoglalást - amely kimondja, hogy a Ptk. 349. §-a (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából nem minősül rendes jogorvoslatnak a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatára irányuló eljárás - nem fogadja el, s teszi ezt azon indok alapján, miszerint a rendszerváltás után a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata általánossá vált, és ilyen körülmények között a közigazgatási per rendes jogorvoslatnak minősül.
[29] Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez, (Szerk.: Vékás Lajos) Complex Kiadó, Budapest 2008. 1138. o.
[30] Uttó György: Felelősség a közhatalom gyakorlása során okozott kárért és sérelemért, Bírák Lapja 2007. 2. sz. 21. o.
- 15/16 -
[31] Legfelsőbb Bíróság 4/2006. Polgári jogegységi határozat
[32] LB. Pf. V.21.221/1993. sz.
[33] BH 1993.32., LB Pf.III.20.558/1992. sz.
[34] Pp. 229. § (1) bek.
[35] A bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény 5. § (1) bek.
[36] Szamel Lajos: Az államigazgatási felelősség alapproblémái, Igazságügyi Minisztérium Tudományos és tájékoztatási Főosztály kiadványai, 1982. Budapest 147. o.
[37] BH 1996.311.; LB Pf. V.20.705/1995. sz.
[38] LB Pf.III.21.068/1988. sz.
[39] BH 1986.417.
[41] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény
[42] Lásd: Szakértői Javaslat 1114. oldal és új Ptk. 560. §
[43] Az új Ptk. 91. §-a.
[44] Az új Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvény 556-557. §
[45] Amely jelen idő szerint mégsem lépett hatályba a Ptké.-ben tervezett időben, azonban valamilyen értelemben számolnunk kell vele, mivel 2009 novemberében a Parlament elfogadta, így egy érvényesen létrejött szabályozás látható benne.
[46] Teszi ezt elég pontatlanul, mert az irányadó joggyakorlat alapján a közigazgatási jogkörben okozott károk formuláját kell alkalmazni a közjegyzőkre (3/2004.PJE) és a bírósági végrehajtókra is (BH2009.270., BH2008.120.)
[47] A jogorvoslatok kimerítésének követelménye, mint valamely, a károsult oldalán jelentkező kárenyhítési kötelezettség ugyanígy feltétele a bírósági jogkörben okozott károk érvényesíthetőségének, a polgári perrendtartásnak a fentiekkel szinte azonos tartalmú méltányos elégtételadási lehetőségének, de még a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához való fordulásnak is.
[48] Az új Ptk. 560. §-a
[49] Kézikönyv az új Polgári Törvénykönyvhöz, (Szerk. Bárdos Péter) Complex Kiadó, Budapest 2009. 878. o.
[50] Az új büntetőeljárási kódex vonatkozó rendelkezései címükben a kártalanítás kifejezést használják, majd a szövegben később arról esik szó, hogy a "kártérítés"-ről döntő bíróság elé miképpen kerül az ügy, a pénzbüntetéssel kapcsolatban pedig "visszatérítés"-ről rendelkezik a törvény.
[52] A Bszi. 2. § (1) bekezdése szerint a bíróságok a vitássá tett vagy megsértett jogról véglegesen döntenek. A Bszi. 7. §-a értelmében pedig a bíróság határozata mindenkire kötelező.
[54] Az alábbi adatok az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatalvezetőjének 2009. évi Parlamenti Beszámolójának adatain alapulnak.
[55] A hivatkozott számadatok az OIT statisztikái alapján lettek megadva.
[56] Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 62. § (1) bekezdésének g.) pontja
[57] Gellérthegyi István - Uttó György, A közigazgatási szervek, a nyomozó hatóságok és a bíróságok kárfelelőssége 1996-2002, HVG-ORAC Kiadó, Budapest 2003. 8. o.
[58] LB Pf.V.21.221/1993. sz.
[59] LB. Pf. V.21.221/1993. sz.
[60] Bárdos Péter, vj. 2. 14. o.
[61] Borsodi Miklós: Az állam felelőssége alkalmazottjaiért a 84. számú döntvény szempontjából, Jogtudományi Közlöny 1918. 12. sz. 93. o.
[62] Szamel Lajos: Az államigazgatási felelősség alapproblémái, Igazságügyi Minisztérium Tudományos és tájékoztatási Főosztály kiadványai, Budapest 1982. 147. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
