Nagy célt tűztek maguk elé a Ptk. kodifikátorai egykor: egy egységes kárfelelősségi rendszer megalkotását, amelynek középpontjában egy új fenomén, a felróhatóság áll. A terv csak részben sikerült. Mert bár kétségtelen, hogy a törvénykönyv kárfelelősségi szabályai a 339. §-ban definiált és a 4. §-al a polgári jogi magatartás egyetemes mércéjévé tett általános kárfelelősségi tényállás (a továbbiakban: általános tényállás) köré szerveződnek, a speciális kárfelelősségi tényállások hatalmas száma (több mint száz) joggal veti fel a kérdést: valóban általános-e az általános tényállás. Továbbá kétségtelen ugyan, hogy a 339. § (1) bek. 40 év alatt olyasfajta szerepre tett szert a jogalkalmazói gondolkodásban, mint tánciskolában a kályha, ám a jogi okfejtések (ítéleti indokolások) legtöbbjében tetten érhető, hogy a 339. § (1) bek.-re való hivatkozás sokkal inkább hasonlít egy házi áldásra vagy mágikus ráolvasásra, semmint egy jogi logikai gondolatsor valóságos gondolati kiindulópontjára.
Annak megértéséhez, hogy miért van ez így, hogyan lesz az általános tényállásból speciális, és főleg mire figyelmezteti mindez a jelen kodifikátorait, célszerű áttekintenünk az általános tényállás elemeit, ahogy ezeket a joggyakorlat kiérlelte.
Az általános tényállás egy szillogizmusként írható le, amelyben a feltételek a kárra vezető magatartás, a jogellenesség, a magatartás és a kár közötti okozati összefüggés, a felróhatóság és a kár, a következmény pedig a teljes kártérítés kötelezettsége. Összefoglalhatjuk ezt más szóval úgy is, hogy az általános tényállás a kár fizikai okozójának személyére koncentráló, a magatartás valamiféle morális megítélésén alapuló, teljes kárreparációt célul tűző felelősségi forma.
Vegyük sorra a szillogizmus elemeit.
Ami a kárra vezető magatartást tanúsító személyét illeti az általános tényállásban ő az, akire a törvény a kárfelelősséget rója; és ezzel a konkrét kárfelelősségi tényállások jelentős, sőt valószínűleg túlnyomó részét az általános tényállás köréből rögtön ki is rekeszti. A kirekesztett konkrét tényállások közé tartoznak a szervezeti felelősség esetei, sok esetben a fokozott veszéllyel járó tevékenységen alapuló felelősség esetei (amikor az üzembentartó és a kár fizikai okozója nem azonos) a megbízott, a munkavállaló, a gyermek által okozott károk.
A károkozó magatartás jogellenességének mint explicit törvényi tényállási elemnek csak akkor van értelme, ha a károkozást nem tekintjük eo ipso jogellenesnek.
(A Ptk. nem tekinti annak, különben nem úgy fogalmazna, hogy "aki másnak jogellenesen kárt okoz...") Ez a megfogalmazás annyit jelent, hogy mindig kell tudni találni olyan tételes szabályt, amelyet a károkozó magatartás sért. A bírói gyakorlatban sok bizonytalanságot okoz az a kérdés, vajon a Ptk. bevezető rendelkezéseiben megfogalmazott alapelvek ilyen magatartási szabálynak tekintendők-e vagy sem.
Az okozati összefüggést illetően triviális a megállapítás, hogy a jognak elvben egy horizontálisan (időben egymás melletti) és vertikálisan (időben egymást követő) végtelenül hosszú oksorból kell kiválasztani az őt érdeklő okokat. A törvény azon kívül, hogy az általános tényállásban releváns okként a felróható magatartást ismeri el, a végtelen lánc szemei közötti válogatást teljes egészében a bíróra bízza, aki ezt a feladatot saját legjobb belátása szerint, esetlegesen tételes jogon kívüli humánus szempontok (méltányosság, igazságérzet) vagy gyakorlati szempontok (bizonyítási lehetőségek) alapján végzi el.
Viszonylag gyakran operál a bíróság az előreláthatósággal mint az okozati lánc elszegésének eszközével, abból a méltányos megfontolásból, hogy nem lehet a károkozó terhére róni beláthatatlan kárkövetkezményeket.
Ennek az érvelésnek vannak gyenge pontjai. Az első az, hogy nincs normatív alapja, tehát felvethető vele kapcsolatban a kérdés, a bíró meddig mehet el a jog alakításában alkotmányos korlátainak áttörése nélkül. (Zárójelben: a felróhatóságnak nem eleme a lehetséges károk előrelátása, tehát ezen az úton nem lehet az előreláthatósági kritériumnak normatív alapot teremteni.) További gyenge pontja az érvelésnek a fogalom tartalma: a deliktuális felelősségi helyzetekben - de gyakran a szerződésszegéses esetekben is - ugyanis többnyire fel sem merül az előreláthatóság kérdése, mert a károk rendszerint véletlenül következnek be, mindenféle előzetes mérlegelés, a lehetséges következmények számbavétele nélkül. Tehát legfeljebb arról lehet szó, hogy nem tekintjük előrelátható kárkövetkezménynek azt, ami a dolgok szokásos menetében általában kárkövetkezményként nem jelenik meg. Ebben az esetben viszont kizárjuk a kárfelelősség köréből az olyan klasszikus - jelenleg a kárfelelőség körébe beleértett -eseteket is, mint pl. a közúti balesetet szenvedett károsult esetét, aki a kórházban fertőzést kap, amibe belehal.
Kétségkívül racionális és a kártérítés általános céljával és elvével is összhangban álló megközelítés az, amely abból indul ki, hogy az okozati láncon a közvetlen káreseménytől a távolabbi kárkövetkezmények felé haladva egyre halványul a kárfelelősség megállapításához fűződő társadalmi érdek, mígnem egy ponton átveszi a helyét a casus nocet domino elve, egyszerűen abból kiindulva, hogy az élet veszélyes dolog, és valamilyen szintig e veszélyt mindenkinek vállalnia kell.
Hogy hol ez a pont, azt valószínűleg semmiféle kodifikáció nem fogja tudni meghatározni.
Az általános tényállásban a károkozó magatartásnak felróhatónak kell lennie. Felróható a magatartása annak, aki nem úgy jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
A Ptk. eme Európában egyedülálló újításával kapcsolatban az évek során az elmélet számos fenntartást fogalmazott meg, a gyakorlat pedig azzal, hogy lényegében nem enged kimentést (amint erre a javaslat is utal), ítéletet mondott felette.
Mi az elméleti kifogások gyökere?
Egyrészt az, hogy a törvény nem teszi világossá, kiknek az "általában követett" magatartását kell vizsgálni a konkrét károkozó magatartás megméréséhez. Továbbá, hogy azt kell-e tekinteni, ahogy az adotthoz hasonló helyzetben a harmincéves, kétgyerekes, nagyvárosban lakó elektromérnökök általában viselkedni szoktak, vagy ahogy a bíró elképzelése szerint viselkedniük kellene. Egyik válasz sem megnyugtató, mert a viselkedési szokásokra nézve általában semmiféle megbízható következtetési alap (pl. szociológiai felmérés) nincs, az pedig, hogy hogyan kellene viselkedni, óhatatlanul belevisz a jó- vagy rosszhiszeműség, a lehetőségek és képességek mérlegelésének csapdájába. Nem véletlen tehát a törvényrontó bírósági gyakorlat; a bíró az általános elvárhatóság tetszetős elméleti konstrukciójával valójában nem tud mit kezdeni.
A kár fogalma tekintetében a klasszikus elméletet magáévá tevő bírói gyakorlatban tulajdonképpen két akut probléma okoz nehézséget: az elmaradt haszon és a nem vagyoni kár problémája.
Az elmaradt haszonnal összefüggő nehézség elméleti gyökerű. Míg ugyanis egyfelől a polgári jog sziklaszilárd elve az, hogy kár az, amit a károsult bizonyít, másfelől az elmaradt haszon tekintetében legjobb esetben is legfeljebb valamiféle valószínűsítésről lehet szó, ami ugyancsak próbára teszi a bírói józanságot, mértékletességet, méltányosságot (arról nem beszélve, hogy semmiféle verifikációs lehetőség nincs atekintetben, vajon a döntés valóban józan, mértékletes és méltányos volt-e).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
