A jogszabályoknak mindig a megalkotásuk idején időszerű feladatokhoz kell igazodniuk. Az egyes jogszabályokat utólag annak figyelembevételével ítélhetjük meg, hogy a jogalkotó helyesen ismerte-e fel az aktuális kihívásokat, milyen szinten oldotta meg az aktuális feladatokat, figyelembe véve a támogató és az akadályozó körülményeket is. A gazdasági társaságokat szabályozó modern törvényeink sorában az 1988. évi VI. törvény megalkotásának idején óriási kihívás volt, hogy szocialista körülmények között megtegyék az első lépést a piacgazdaság intézményrendszerének kiépítésére. A korábbi társulási formákra irányadó szabályok kialakításakor ugyan merítettek a kereskedelmi társaságokra vonatkozó szabályokból, de ezek a szocialista formájú gazdasági együttműködések sem elnevezésüket, sem működésüket tekintve nem minősültek valódi társaságoknak, már csak azért sem, mert nem piacgazdasági körülmények között tevékenykedtek. Az első Gt. az adott körülmények között a lehető legnagyobb mértékben felélesztette a társasági jogi hagyományokat, hosszú távon működőképes társasági típusokat szabályozott, hozott létre, a normák a társasági jogviszonyoktól évtizedek alatt elszokott jogalkalmazók számára is zömében érthetőek voltak. A második Gt. megalkotói már célul tűzhették ki egy árnyaltabb szabályrendszer kialakítását, az európai társasági normák átvételét, a kisebbség- és hitelezővédelem erősítését. A harmadik Gt. előkészítésekor egy nemzetközi szinten versenyképes társasági jogi környezet kialakítása lebegett a jogalkotó szeme előtt. A Ptk.[1] megalkotása során elsődleges cél az volt, hogy lehetőség szerint valamennyi polgári jogviszonyt egy helyen, egységes szemléletben szabályozzanak, ezért az anyagi társasági jogi viszonyokat a Ptk.-ban helyezték el, és számos társasági jogi szabály a jogi személyek közös normájává vált.
Bármennyire gondos egy-egy jogszabály előkészítése, egyes normák alkalmazása a gyakorlatban utóbb mindig problematikusnak bizonyul. A soron következő jogszabálynak ezért mindig van egy norma-korrekciós feladata. A jogalkotónak továbbá figyelnie kell arra is, hogy összhang legyen az éppen felülvizsgált joganyag és a kapcsolódó szabályok között. Gondoskodni kell arról, hogy az anyagi társasági jogi szabályok összhangban legyenek a cégeljárás, a könyvvitel, a fizetésképtelenségi eljárás szabályaival, a részvénytársasági normák pedig - ezeken felül - a tőzsdeszabályokkal is.[2] A társasági szabályokat a változó gazdasági környezethez is igazítani kell. Az Európai Unió tagállamaként a magyar jogalkotónak az európai jogalkotási fejleményeket is követnie kell. Normális jelenség tehát, hogy a jogszabályokat időről időre felül kell vizsgálni és módosítani kell. Nem kivétel ez alól a Ptk. sem. Jelen tanulmányban azokra a problémákra kívánok rámutatni, amelyek - véleményem szerint - jogalkotói beavatkozást, de legalábbis a jogalkalmazók egységes értelmezését igénylik.
A Ptk. alkalmazásának első öt éve során a vezető tisztségviselő kártérítési felelősségére vonatkozó szabályok igényeltek értelmezést - jelentős részben arra visszavezethetően, hogy a felelősség feltételeit és mértékét a korábbitól eltérően szabályozta a Ptk. Az eredetileg a más személyért való felelősség körében elhelyezett, valamennyi jogi személy vezető tisztségviselőjének külső felelősségére vonatkozó normát[3] hatályon kívül helyezték, és egyidejűleg kiegészítették a Ptk. 3:24. §-át egy (2) bekezdéssel[4], mely több szempontból is szűkítést jelent. A vezető tisztségviselőnek a jogi személlyel egyetemleges felelőssége csak kivételesen, szándékos károkozás esetén érvényesül és csak akkor, ha a vezető tisztségviselő e jogkörében eljárva okoz harmadik személynek kárt (az eredeti norma szerint elegendő volt a jogviszonnyal való összefüggés).
A Ptk.-ban szereplő társasági jogi szabályokkal kapcsolatban a legtöbb kérdés azzal kapcsolatban merült fel, hogy az egyes normákat vajon kógensnek vagy diszpozitívnek kell tekinteni. A tanulmány e pontja nem az egyes normák diszpozitív vagy kógens jellegéről, besorolásukról szól, hanem néhány kapcsolódó kérdésre kíván rámutatni. Ezek előtt azonban röviden utalni kell a hatályos megoldásra. Ahhoz nem férhet kétség, hogy mind a kógens, mind a diszpozitív normának helye van a társasági jogi viszonyok szabályozásában. A jogalkotónak két kérdést kell csupán megválaszolnia.
- 7/8 -
A főszabály meghatározásához elsőként ki kell választani a főszabály szerint érvényesíteni kívánt módszert. Nem tekinthető teljesen újszerűnek az, hogy a Ptk. a diszpozitív szabályozást tekinti főszabálynak, hiszen az első Gt. is főszabályként diszpozitív szabályokat tartalmazott (a részvénytársaságra vonatkozó többnyire kógens normákat tartalmazó részt leszámítva). A diszpozitivitás hivatalos indoka a magánautonómia, a szerződési szabadság. Ez a szempont annak ellenére indokolhatja a főszabályként diszpozitív szabályozást, hogy a társasági jogban közjogi normák is vannak és a szerződési szabadság a társasági jogban nem terjed ki a típusszabadságra.[5] A diszpozitivitással mint főszabállyal egyetértek, nem találom aggályosnak. Megítélésem szerint a bizonytalanság nem is a diszpozitív kiinduló ponttal, hanem a főszabály és a kivételek elhatárolásával kapcsolatos.
A második kérdés az, milyen módszert választ a jogalkotó a kivétel megjelölésére. Hagyományosan a főszabály alóli kivételnek minősülő szabály szövegében szokott utalni a jogalkotó a norma speciális jellegére. Előfordul, hogy egy szakasz végén, önálló bekezdésben olvasható a minősítő rendelkezés. Tény, hogy a kivételek ilyen módon történő megjelölése jelentősen növeli a törvényszöveg terjedelmét jelentős számú kivétel esetén. A kodifikáció során a tömörségre törekedtek, ezért a kivételek meghatározásának más módszerét választották, melyben két - egymáshoz szorosan kapcsolódó - általános normával igyekeztek kijelölni a határokat, megállapíthatóvá tenni azt, hogy melyek a kógens normák.
A Ptk. felsorolja[6] azokat a kérdésköröket, ahol a törvényi szabályoktól el lehet térni. Ezek a jogi személy tagjai, alapítói egymás közötti viszonyai; a jogi személy tagjainak, alapítóinak a jogi személyhez fűződő viszonya; a jogi személy szervezetének szabályozása, valamint a jogi személy működésének szabályozása.
A felsorolásban nem szerepel például a társaság megszűnése, ami kérdéseket vet föl. A társaság megszűnésének egyik esete az, amikor a társaság tagjai (részvényesei) elhatározzák a társaság megszűnését. Ezt a döntést a társaság legfőbb szervének ülésén hozzák, amelynek összehívása, lebonyolítása mindenképpen a társaság működésének része, így a határozatképességre, a szavazás rendjére, a döntéshez szükséges többségre vonatkozó normák - álláspontom szerint - a társaság működéséhez tartoznak, az ilyen szabályok - tárgykörükre tekintettel - minősülhetnek diszpozitívnak. Nem szerencsés azonban az, hogy már az eltérést engedő szabályok tárgyköreinek felsorolása is értelmezésre szorul.
Megjegyzést érdemlő furcsasága a kodifikáció során választott megoldásnak, hogy bár a diszpozitivitást tekintik főszabálynak, mégsem azokat a területeket határolják be, ahol kivételesen kógensnek minősülhetnek a szabályok. A Ptk. bizonyos kérdésköröket illetően, lehetőséget biztosít arra, hogy a törvényi szabályoktól el lehessen térni. Érdekes megoldás az, hogy a törvény eltérést "enged", noha a jogalkotó a diszpozitív megoldás mellett tört lándzsát. Ráadásul a diszpozíció főszabállyá nyilvánításának ellentmondani látszik az, hogy a Ptk. rendelkezéseitől való eltérés lehetséges témakörei taxatív listán szerepelnek. Álláspontunk szerint az lett volna konzekvens, hogy a normák főszabály szerinti diszpozitív jellegét a jogalkotó azoknak a területeknek a taxatív listájával egészíti ki, ahol a törvényi szabályoktól nincs helye eltérésnek, ahol kivételesen a törvényi szabályoktól nem lehet eltérni. Ezt a logikát alkalmazza a - b) pontban bemutatásra kerülő - másik eligazító szabály, amely bizonyos tartalmú szabályoktól tiltja az eltérést, így kógenssé nyilvánítva azokat. Célszerű megoldás lett volna az, ha a Ptk. 3:4. § (2) és (3) bekezdése azonos logika szerint épült volna fel.
A kodifikáció során egyetlen tömör mondatba sűrítették azokat a szempontokat[7], amelyek használatával kell besorolni a társasági jog valamennyi szabályát. Túl sok bizonytalanság keletkezett e tömörség révén. Még az olyan látszólag egyértelmű rendelkezés is problematikusnak bizonyul, mely szerint "nem térhetnek el az e törvényben foglaltaktól, ha az eltérést e törvény tiltja", mivel az "e törvény" fordulat a Ptk.-ra szűkíti le az eltérés megtiltásának lehetőségét, miközben számos más törvényben találunk a Ptk. egyes normáival azonos tartalmú olyan rendelkezést, amely kógensnek tekintendő. Ennek az ellentmondásnak pozitív hatása is lehet a Ptk. értelmezésének kezdeti szakaszában, amikor egy-egy norma besorolása még korántsem egyértelmű.[8] Az egyes személycsoportok - a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének - jogait sértő eltérés tilalma maga is értelmezésre szorul az alkalmazott módhatározó - "nyilvánvalóan sérti" - miatt.
A kivételszabályok megjelölésének ezt a tömör, de kétségeket támasztó módját aggályosnak találom. Néhány olyan körülményre hívom fel a figyelmet, amely alátámasztja az aggályokat. Az értelmező szabály alkalmazása gondot okozott a bírák számára, különböző bírói testületek egymással ellentétes döntéseket hoztak bizonyos normák kógens vagy diszpozitív minősítéséről. Jogtudományi cikkekben öt évvel a Ptk. hatályba lépése után is merülnek fel besorolási kérdések.[9]
- 8/9 -
Megjegyzem azt is, hogy még a jogalkotó sem gondolja elegendőnek a Ptk. 3:4. § (3) bekezdésében rögzített szabályt, ezért azt időnként megismétli pl. a kisebbség hátrányára történő eltérés semmisségét ismételten deklarálja a kisebbségvédelemről szóló XVIII. fejezet rendelkezései tekintetében a Ptk. 3:106. §.
Nehezíti az egyes szabályok jellegének meghatározását az, hogy a lehetséges kategóriák száma több, mint kettő. Nem fekete-fehér kérdésben kell dönteni. Nem csupán az a kérdés, hogy egy norma diszpozitív vagy kógens.
Léteznek imperatív szabályok is. Arról is vita kezd kibontakozni, hogy milyen norma tekintendő imperatívnak.[10]
Léteznek klaudikálóan kógens szabályok, amelyektől egy irányban nem lehet eltérni, de a másik irányban igen. Az ún. "sántikáló" kógencia érvényesül például a munkavállalói részvétel, a határozatképességhez szükséges többség, a kft. tagja és az rt. részvényese által teljesítendő vagyoni hozzájárulás időpontja tekintetében.[11] Az egyoldalú eltérés lehetősége tartalmilag összhangban van azzal a jogalkotói célkitűzéssel, hogy védeni kell a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak és a tagok kisebbségének az érdekeit. Más kérdés, hogy a Ptk. 3:4. § (3) bekezdésének szövege alapján a jogi személy tagjai, illetve alapítói nem térhetnek el az e törvényben foglaltaktól, tehát - az eltérésre lehetőséget biztosító - klaudikálóan kógens szabályokat nem sikerült dogmatikailag aggálytalanul beilleszteni a Ptk. rendszerébe.
Vannak olyan feltételesen diszpozitív normák, amelyektől el lehet térni, de a jogalkotó feltételhez köti az eltérés lehetőségét, pl. a társság legfőbb szervének ülésében való részvétel a személyes megjelenés helyett elektronikus eszköz útján is történhet, feltéve, hogy a létesítő okirat meghatározza az igénybe vehető elektronikus hírközlő eszközöket, valamint azok alkalmazásának feltételeit és módját a törvényi követelményeket kielégítő módon[12] határozza meg. Ezek a szabályok tartalmilag rendben lévőknek látszanak, de dogmatikailag a Ptk. 3:4. § (2) bekezdésében rögzített diszpozitivitás megszorítását jelentik.
Léteznek olyan normák, amelyek nem egyszerűen diszpozitívak, hanem a főszabálytól való eltérés lehetőségére a Ptk. külön felhívja a figyelmet, ezt nevezzük "sugallt diszpozitivitásnak". A választott bírósághoz fordulás lehetőségére, mint a főszabály szerint hatáskörrel rendelkező bíróságtól eltérő intézmény igénybevételére utal a Ptk. 3:92. §. A Ptk. 3:116. § (2) bekezdése arra figyelmeztet, hogy a cégvezető általános képviseleti joggal ruházható fel. A 3:123. § a felügyelő bizottság ügydöntő jogkörrel való felruházásának lehetőségére emlékeztet.
Ezek a példák arra utalhatnak, hogy a kodifikáció során nem bíztak eléggé abban, hogy a gyakorló jogászok felismerik és kihasználják a főszabály szerint diszpozitív normáktól való eltérés lehetőségét. Más kérdés, hogy a szabályok besorolását illető általános bizonytalanság kezdeti időszakában jelentős segítséget nyújtott egy-egy figyelemfelhívás, amely egyértelművé tette a norma diszpozitív jellegét.
Nehezíti a társasági normák kötelező erejének megítélését a problematikus szóhasználat. Egyes diszpozitívnak szánt rendelkezésekben olyan kifejezéseket találunk, mint "kell", "nem lehet", "tilos", "köteles". A Ptk. a törzsbetét és a törzstőke mértéke kapcsán is ugyanazt a "nem lehet" fordulatot alkalmazza, noha a törzstőke 3 millió forintos mértéke kógens szabály, míg a törzsbetét 100 ezer forintos minimális mértékét - némi hezitálást követően - diszpozitívnek minősítette a jogalkalmazás. Az ilyen szavak alkalmazása megtévesztő hatású a norma jellegét illetően, mert ezek a kifejezések a magyar nyelv szabályai alapján kötelezést jeleznek.
Ebben a körben nem is azt látom gondnak, hogy a szóhasználat nehezíti a szabály jogászok általi értelmezését, mert a bíróságok - erre nem csekély időt és energiát áldozva - az egyes normák kógens vagy diszpozitív jellegével kapcsolatos vitákat jórészt megoldották, és a jogász társadalom számíthat arra, hogy idővel a jogalkalmazás egyértelmű válaszokat ad majd a még felmerülő besorolási kérdésekre is.
A törvény azonban nem csak jogtudósok és bírák, hanem társasági tagok, vezető tisztségviselők és más laikusok számára is készült. Miközben a szóhasználat egyre kevésbé téveszti meg a jogászokat, a szabály kötelező voltát sugalló szóhasználat miatt a laikus társaságalapítóknak eszébe sem jut az, hogy más megoldást is választhatnának, így nem kérdeznek rá az eltérés lehetőségére. Ez viszont komoly probléma. A Ptk. szövege sokszor maga hiúsítja meg, de legalábbis komolyan nehezíti annak a - szerintem is helyes - jogalkotói koncepciónak a gyakorlati megvalósulását, hogy a jogszabály segítse a felek magánautonómiájának a kibontakozását.
A szerződési szabadság alapján a Ptk. szerződésre vonatkozó diszpozitív szabályaitól a szerződő felek térhetnek el a szerződésben. A kötelmi jogi megoldás mintájára a Ptk. társaságra vonatkozó diszpozitív szabályaitól a társasági szerződést megkötő felek térhetnek el a társasági szerződésben, de - a részvénytársaságokra tekintettel - valójában a társaság tagjai és részvényesei a létesítő okiratban térhetnek el. A kötelmi jogi analógia és az azt tükröző szabály valójában a létesítő okmány elkészítésének időszakára vonatkozik.
Vannak olyan helyzetek, amikor a társaság alapítását követő időszakra vonatkozóan nem a tagokat (részvényeseket) illeti a jogszabálytól való eltérés lehetősége. Bizonyos esetekben a létesítő okirat felhatalmazása alapján a társaság legfőbb szerve is jogosult erre, pél-
- 9/10 -
dául a Ptk. 3:132. § lehetővé teszi, hogy a társaság legfőbb szerve a vezető tisztségviselőkön túl más szervek működését írja elő.
A Ptk. által az eltérésre eleve felhatalmazott legfőbb szerv az ügyvezetésre delegálhatja ezt a lehetőséget, például korlátozott hatáskörű cégvezetők kinevezését.[13]
Az utóbbi két említett megoldás nincs összhangban a Ptk. 3:4. § (2) bekezdésével, amely csak a jogi személy tagjai, illetve alapítói számára biztosítja a jogi személyekre vonatkozó szabályoktól való eltérés lehetőségét[14], bár nem vitatható a praktikuma annak, hogy a jogalkotó bizonyos kérdésekben kiterjeszti az eltérésre jogosultak körét.
A kógens szabályoktól való eltérés többféle jogkövetkezménnyel járhat.
A kógens szabálytól való meg nem engedett eltérés jogkövetkezménye főszabály szerint a semmisség. A jogalkotó időnként mellőzi annak rögzítését, hogy egy bizonyos magatartást a kógens normától való olyan eltérésnek tart, amelyet nem kíván megengedni, hanem közvetlenül a jogkövetkezményre, esetünkben az eltérő norma érvénytelenségére, azon belül is semmisségére utal.
Vannak olyan normák, amelyektől való eltérés csak bizonyos esetekben semmis, ekkor feltételes semmisségről beszélünk. Ilyen előírás például az, hogy a felügyelőbizottság három tagból áll. A deklarált jogalkotói elvárás ellenére differenciált a megítélése a létesítő okmány olyan rendelkezésének, amely háromnál kevesebb tagú felügyelőbizottság létesítését rendeli el. Az eltérést lehetővé tevő norma semmisségét a Ptk. 3:121. § (1) bekezdése csak akkor írja elő, ha a társaságnál kötelező felügyelőbizottság létrehozása vagy ügydöntő felügyelőbizottság működik. Olyan helyzetekben, amikor a felügyelőbizottság létrehozása nem kötelező és a felügyelőbizottságot nem ruházzák fel ügydöntő jogkörrel, a háromnál kisebb létszámú felügyelőbizottság működését előíró rendelkezés jogszerűnek minősül, és az ilyen helyzet nem von maga után hátrányos következményt.
Egyes jogszabályi előírásoktól való eltérés arra vezet, hogy az eltérés harmadik személyekkel szemben nem lesz hatályos. Relatív hatályú norma tanúi lehetünk a közkeresett társaságba belépő új tagot terhelő helytállás tekintetében. A jogszabályi követelmény az, hogy a társaságba belépő tag a belépése előtt keletkezett társasági kötelezettségekért a többi taggal azonos módon köteles helytállni. A tagoknak a Ptk. megoldásától eltérő megállapodása - a főszabály szerinti semmisségtől eltérően - az a következménye, hogy a megállapodás harmadik személyekkel szemben hatálytalan.[15] A közkereseti társaság tagjának a társaság tartozásért való helytállása a kkt. fogalmi eleme, de alapvetően hitelezővédelmi célú szabály. Előbbi körülmény azt indokolná, hogy taggá válásának időpontjától függetlenül minden tag helytállása azonos legyen. A jogalkotó azonban észleli azt, hogy egy ilyen megállapodás semmissé nyilvánítása egyrészt méltánytalan lenne a belépő taggal szemben, másrészt nem is feltétlenül indokolt, mert a hitelezők védelme - a jogalkotó által választott - más módon is biztosítható.
A Ptk. a semmisség jogkövetkezményét időnként túl széles körben alkalmazza. A Ptk. 3:99. § (1) bekezdése szerint nem pénzbeli vagyoni hozzájárulásként követelés is szolgáltatható, ha azt az adós elismerte, vagy az jogerős bírósági határozaton alapul. A Ptk. 3:99. § (3) bekezdése semmisnek nyilvánítja az apport Ptk. 3:99. § (1) és (2) bekezdéseiben rögzített normáitól való eltérést. Álláspontom szerint a Ptk. 3:99. § (1) bekezdésének csak a 2. mondatára[16] kellene, hogy vonatkozzon a semmisség. Az elismert, vagy jogerősen megítélt követelés apportálhatóságától való elzárkózás lehetősége - megítélésem szerint - kifejezetten szolgálná a társaság hitelezőinek az érdekét. Az elismert, vagy jogerős bírósági határozaton alapuló követelés behajtásával kapcsolatban a társaságnak költségei merülhetnek fel. Az is lehetséges, hogy az adóstól nem hajtható be a követelés, így az apportálás egyáltalán nem növeli a társaság vagyonát, ezáltal a törzstőkeként nyilvántartott érték - a hitelezőket megtévesztve - magasabb lesz, mint annak valós értéke. Lehetséges, hogy a különbség befolyásolja a 3. személyt a társasággal való szerződéskötési döntésének meghozatalában, és az sem kizárt, hogy a különbség miatt nem lesz elegendő fedezet a hitelezői követelés kielégítésére.
A jogértelmezés egyik biztosnak látszó eszköze a jogi logika. Két norma közötti oksági kapcsolat esetén egyikről a másikra következtethetünk és a másodikból is vissza lehet következtetni az elsőre. Ebben a pontban azt vizsgáljuk, hogy milyen szabályszerűség létezik egy norma jellege és az ahhoz fűzött jogkövetkezmény, vagy éppen a jogkövetkezmény hiánya között.
Abból, hogy a Ptk. semmissé nyilvánít egy szabálytól való eltérést, következtethetünk arra, hogy az eredeti norma kógens volt, hiszen nem lenne logikus egy diszpozitív normától különböző rendelkezés semmissé nyilvánítása.
- 10/11 -
Feltehetjük a kérdést, hogy következtethetünk-e a norma diszpozitív jellegére abból, hogy a normától való eltérést nem nyilvánítja semmisnek a Ptk. Bizonyos speciális kógens norma esetén az attól való eltérésnek lehet másfajta - a semmisségtől eltérő - következménye, így a semmisség hiányából általánosságban nem következik az, hogy a norma diszpozitív.
Ezt követően arra a kérdésre keressük a választ, hogy amennyiben egy normahalmaz egy elemétől való eltérést nyilvánít semmisnek a jogalkotó, akkor lehet-e a'contrario arra következtetni, hogy a többi rendelkezés diszpozitív?
A Ptk. 3:130. § az állandó könyvvizsgálói megbízatás keletkezéséről és időtartamáról szól. Vajon abból, hogy a Ptk. 3:130. § (3) bekezdése a 3:130. § (2) bekezdésében rögzített szabálytól való eltérést nyilvánítja semmisnek, vajon következik-e a könyvvizsgálóval való szerződéskötés idejére és az ennek eredménytelen eltelte estén irányadó eljárásra vonatkozó (1) bekezdésben írt norma diszpozitív jellege. Ha csak a szabály tartalmát néznénk, akkor lehetne érvelni amellett, hogy könyvvizsgáló gyors "hivatalba" lépése éppúgy tagi és hitelezői érdek, mint az, hogy az elsőként megválasztott könyvvizsgálóval való szerződéskötés meghiúsulása esetén a legfőbb szerv válasszon új könyvvizsgálót. Tartalmilag tehát indokolható lenne annak megállapítása, hogy a létesítő okmány ne engedjen hosszabb időt a szerződéskötésre és ne tegye lehetővé pl. azt, hogy a legfőbb szerv helyett az ügyvezetés választhasson másik könyvvizsgálót. Kérdés, hogy lerontja-e ezt az értelmezést az a körülmény, hogy a 3:130. § (3) bekezdése csak a (2) bekezdésben foglaltaktól való eltérést minősíti semmisnek, az (1) bekezdéstől való eltérést nem.
Véleményem szerint jogviták forrásává válhat az, ha a joggyakorlat ilyen - bizonytalan lábakon álló - értelmezés nyomán dönti el egy norma jellegét, ezért ezt a módszert kerülendőnek tartom. Az a követendő magatartás, ha a jogszabály minden esetben rögzíti a kógens normától való eltérés jogkövetkezményét. A konkrét esetben az a véleményem, hogy a Ptk. 3:130. § (3) bekezdésnek az (1) bekezdéstől való eltérést is semmisnek kellett volna nyilvánítani.
Végezetül arra a kérdésre is kereshetjük a választ, hogy a hasonló jellegű szabályok közül az egyiktől való eltérés semmisségéből, következtetés vonható-e le a többi hasonló norma jellegére. Az állandó könyvvizsgáló kapcsán a Ptk. 3:130. § (2) bekezdésében a jogviszony maximum ötéves tartamát kimondó szabálytól való eltérést semmisnek nyilvánítja a (3) bekezdés. A vezető tisztségviselők (Ptk. 3:114. §) és a felügyelőbizottsági tagok [Ptk. 3:121. § (2) bek.] esetén a Ptk. a jogviszony időtartamát rögzíti - a könnyvizsgálói maximális idővel azonos tartamú - ötéves időtartamban, de ezekben az esetekben nem mondja ki a szabálytól való eltérés semmisségét. A semmisség hiánya vajon annak a jele, hogy a vezető tisztségviselők és a felügyelőbizottsági tagok jogviszonyát öt évnél rövidebb és hosszabb időtartamban is meg lehet határozni. Az egymástól távolabb elhelyezett - bár jellegükben és funkciójukban hasonló - szabályok esetén még az egy normacsoportba tartozó normák esetén látottnál is nagyobb fokú értelmezési bizonytalansággal kell számolni. Ezért ebben az esetben is az javasolható, hogy a jogalkotó egyértelműen tisztázza a norma jellegét és/vagy a normától való eltérés következményét. A példabeli esetben a vezető tisztségviselők és a felügyelőbizottsági tagok jogviszonya - álláspontom szerint - lehet öt évnél rövidebb, de kerülendőnek tartanám az öt évnél hosszabb időtartamú kinevezéseket, még akkor is, ha a határozott idő leteltét követően újra lehet választani a személyt. Ebben az esetben a vezető tisztségviselők és a felügyelőbizottsági tagok jogviszonyának időtartamára vonatkozó szabályok klaudikálóan kógens jellegét lett volna célszerű a Ptk.-ban rögzíteni.
Az előző gondolatsor szabályok közötti kapcsolatról szólt. Ebben a pontban olyan helyzeteket mutatunk be, amikor a jogalkotó nem rögzíti az elvárásait, de szankcionálja a célszerűnek gondolt magatartástól való eltérést. Ennek a módszernek az alkalmazása nem látszik indokoltnak.
Mind a pénzbetéttel, mind a nem vagyoni hozzájárulással kapcsolatban léteznek olyan esetek, amelyek valamilyen jogkövetkezményt vonnak maguk után.
A Ptk. 3:162. § (1) bekezdése két esetben fűz negatív jogkövetkezményt ahhoz, ahogyan a társasági szerződés a pénzbeli vagyoni hozzájárulás szolgáltatását szabályozza.
Jogkövetkezményt von maga után az, ha a társasági szerződés megengedi azt, hogy a nyilvántartásba vételi kérelem benyújtásáig valamelyik tag a pénzbetéte felénél kisebb összeget fizessen. Nem szerencsés az a megoldás, amely a szerződéses rendelkezés tartalmához kapcsolja a szankciót, nem a pénzbeli hozzájárulás alapításkori tényleges mértékéhez. Hitelezővédelmi szempontból ugyanis a fedezetül szolgáló vagyon mértéke fontos, nem az, hogy mi szerepel a társasági szerződésben. Ez a megoldás kizárja annak lehetőségét, hogy a tagok - a hitelezők érdekét is szolgálva - a szerződésben írt mértéket meghaladó pénzbefizetéssel elkerüljék a rájuk váró szankciót.
A jogkövetkezményt vált ki az is, ha a társasági szerződés a nyilvántartásba vételi kérelem benyújtásáig be nem fizetett pénzbeli vagyoni hozzájárulás szolgáltatására a társaság nyilvántartásba vételétől számított egy évnél hosszabb határidőt állapít meg.
A Ptk. nem rögzíti elvárásként azt, hogy a - törzstőke felét el nem érő értékű - apportot mikor kell szolgáltatni, de jogkövetkezményt fűz ahhoz, ha erre a társasági szerződés három évnél hosszabb határidőt biztosít.
A társasági szerződés pénzbetétre vonatkozó említett rendelkezései kettős jogkövetkezményt váltanak ki,
- 11/12 -
egyrészt osztalékfizetési moratórium lép életbe, másrészt a törvény meghatározza a tagokat terhelő helytállási kötelezettség mértékét.
A társaság nem fizethet osztalékot a tagoknak egy bizonyos ideig. A pénzbetétét teljes egészében teljesítő tag részére sem fizethető osztalék. Ez a rendelkezés nem méltányos az ilyen tagokkal szemben. A társaság mindaddig nem fizethet osztalékot a tagoknak, amíg a ki nem fizetett és a tagok törzsbetétére az osztalékfizetés szabályai szerint elszámolt nyereség a tagok által teljesített pénzbeli vagyoni hozzájárulással együtt el nem éri a törzstőke mértékét. A halmozódó osztalékok és a tagok által teljesített pénzbeli vagyoni hozzájárulás összegét - megítélésünk szerint - nem a társaság törzstőkéjéhez kellene viszonyítani, hanem a pénzbetétek - társasági szerződésben rögzített - összegéhez. Olyan társaságok esetén ugyanis, ahol apportot szolgáltattak, a társaság rendelkezésére bocsátott apport értéke indokolatlanul figyelmen kívül marad az osztalékfizetési moratórium befejezéséhez figyelembe veendő vagyoni elemek közül.
A Ptk. 3:162. § (2) bekezdése szerint a tagok a még nem teljesített pénzbeli vagyoni hozzájárulásuk összegének erejéig kötelesek helytállni a társaság tartozásaiért. Ez a rendelkezés nincs tekintettel három körülményre.
Lehetséges, hogy a tag apport szolgáltatására is vállalkozott, de e kötelezettségének - részben, vagy egészben - még nem tett eleget. Ilyen esetben a még nem teljesített apport értékét is hozzá kellene adni ahhoz az összeghez, amellyel a tag a társaság tartozásáért helytállni tartozik.
Pusztán az a körülmény, hogy a társaság aktuális vagyona nem fedezi a társaság tartozásait, még nem következik az, hogy azonnal a társasági tagok helytállására kerül sor. Lehetséges, hogy a társasági szerződés pótbefizetési kötelezettséget (Ptk. 3:183. §) ír elő, amelynek teljesítése megnöveli a társaság vagyonát, amelyből kiegyenlíthetők a tartozások.
Az osztalékfizetési moratórium révén előállhat az a helyzet, hogy a tagok egy része már teljesítette a vállalt pénzbeli hozzájárulását, míg mások nem. Az első csoport tagjai a hitelezők kielégítéséhez a társasági szerződésben rögzített kötelezettségén felül járul hozzá, még a tagok másik része a szerződésben vállalttal azonos mértékben. Indokolatlan, hogy a Ptk. 3:162. § (2) bekezdésében rögzített helytállási szabály eredményeként a "késedelmeskedő" tag jobban jár, mint a többiek, akik - az általuk vállalt befektetés értékén felül - elveszítik az osztalékot is.
Ha a nem pénzbeli vagyoni hozzájárulást a társaság alapításakor nem bocsátották teljes egészében a társaság rendelkezésére és a fennmaradó apport szolgáltatására a társasági szerződés a nyilvántartásba vételtől számított három évnél hosszabb határidőt állapít meg, akkor e rendelkezés - a három évet meghaladó részében - semmis. A Ptk. 3:163. § (2) bekezdése egy ki nem mondott követelménytől való eltérést szankcionál és miközben a Ptk. 3:98. § alapján a vagyoni hozzájárulás - így az apportszolgáltatás - teljesítésének határidejét a létesítő okmány határozhatja meg.
Napjainkban látványosan megnőtt a társasági szerződésminták alkalmazási gyakorisága. Részben a gyorsabb bejegyzés, részben a költségtakarékosság miatt vált szinte általánossá az, hogy az ügyvédek a társaságok előzmény nélküli alapításához a jogalkotó által felkínált mintát használják. Az egyes rendelkezések kógens vagy diszpozitív természete kapcsán kibontakozó vita és az így keletkező bizonytalanság is abba az irányba terelte a gyakorlatot, hogy a mintákat használják, mert biztosra vehető, hogy a minta szerint alapított társaságot be fogják jegyezni. Az a tény, hogy az ügyvédek döntően a törvény mellékletében közzétett mintákat használják a bíróságok számára is könnyebbséget jelent, hiszen ilyenkor nem kell a létesítő okirat minden egyes rendelkezését mérlegelni. Ha az új társaságalapítási kérelmek mintegy 90%-a nem szerződésmintán alapulna, akkor valószínűleg nem lehetne ennyire gyors a bejegyzés.
Nem hallgatható azonban el az, hogy a minták használatának - a jelzett előnyök mellett - egy lényeges hátránya is van, nevezetesen az, hogy a létesítő okmányok sablonossá válnak. Az elképzelés az volt, hogy segítsék elő a társaságok gyors megalakulását, és a bejegyzést követően a társaságoknak majd lesz ideje a létesítő okirat rendelkezéseit a saját igényeikre formálni. A gyakorlat azonban inkább az, hogy a társasági szerződések szövege nem sokat változik a bejegyzést követően. Ennek több oka is lehet. Ilyenként említhetjük azt, hogy nem olyan egyszerű a konfekciót egyedi méretre alakítani. A rendelkezések megváltoztatása kapcsán erőteljesebben jelentkeznek az érdekellentétek. A bejegyzést követően már világosan látszik az, hogy adott norma megváltoztatása kinek szolgál az előnyére és kinek lesz hátrányos. Az alapítás idején a felek még bíznak egymásban, a jövőbeni nyereséges működésben. Ez a bizalom a társaság működése során - az esetek jelentős részében - erodálódik. Gyorsan elmúlik a társaság alapításának az az optimista időszaka, amikor még könnyű kompromisszumokat létrehozni. Később a szerződés mondatainak átformálása kapcsán kattogni kezdenek a fejekben a számológépek, és gyorsan forint-értékeket kapnak a különböző verziók. Az egykor még csak célkitűzésként szereplő közös tevékenység ekkorra már megvalósult, mindenki adottságnak tekinti és gyakran "körömszakadtáig" ragaszkodik a megszerzett jogokhoz, kedvező pozíciókhoz. A jogszabályi minta így nem csak az alapítás időszakában létezik, hanem hosszútávon meghatározó hatású marad. Tekintettel arra, hogy a minták az átlagos, jellemző helyzetekre készültek, így természetesen előnyökkel is jár az, hogy ezek tartósan rendezik a társaságok belső viszonyait. A problémát azok az esetek jelentik, ahol a leendő tagok a társaságalapítás időszakában még szerettek volna egyéni megoldásokat tartalmazó, az igényeikre formált egyedi társasági szerződést készíttetni, ekkor még szántak volna időt és energiát a konstrukció részleteinek a megbeszélésére, és képesek lettek volna kellő kompromisszumokra a szerződés létrehozatala, a társaság megalko-
- 12/13 -
tása érdekében. Az alapítás "boldog békeidejének" elteltét követően jóval kisebb az esély arra, hogy a bejegyzett társaság létező normáit az eredeti elképzelésekhez igazítsák.
A felgyorsult cégbejegyzési folyamat megkérdőjelezi az előtársaság jogintézményének a szükségességét. Az előtársaság intézményére igazán az első Gt. idején lett volna szükség. Ekkor a cégbíróságok szerény erőforrásai, a tapasztalatlanság és a beadványok mainál sokkal gyengébb színvonala miatt a bejegyzési eljárások időben elhúzódtak. Nem volt ritka az, hogy egy társaság hamarabb megszűnt, mint ahogy bejegyezték. Később az országos szinten kiépített nyilvántartási rendszerben a társaságok névazonosságának elkerülése okozott újabb időbeli csúszást az alapítás folyamatában. A névfoglalás lehetőségének megteremtésével azonban ez a késleltető körülmény is sokat veszített erejéből. A bejegyzés elhúzódásának az időszakában részben a társasági működés legalizálása, részben az alakulófélben lévő társaság leendő partnereinek informálása végett hasznos szolgálatot tesz az előtársaság - német gyökerű - intézménye. A bejegyzési kérelem benyújtásától a bejegyzésig eltelő rövid idő egyre kevésbé indokolja a szabályok fenntartását. Legjobb tudomásom szerint a Ptk. kodifikáció során nem merült fel a jogintézmény mellőzésének, vagy átalakításának a gondolata. Éppen ellenkezőleg a megoldás valamennyi jogi személyre történő kiterjesztését fontolgatták, de részben a furcsa elnevezés miatt - "előjogi személy" - elvetették az ötletet. Megítélésem szerint érdemes lenne az előtársaság hatályos szabályait összevetni az európai társasági irányelvekben a társaság nyilvántartásba vételét megelőző időszakra vonatkozó normákkal, helytállási, felelősségi szabályokkal. A jogharmonizációs kötelezettségünk alapján is megvalósítandó felülvizsgálat során indokolt követelmények teljes összhangjának a megteremtése, és ennek során esetleg újra lehetne gondolni magát a jogintézményt is.
Röviden utalunk arra, hogy a Ptk. viszonylag keveset változtatott a társasági jogban kialakult terminológián. Pozitív változásnak érzem azt, hogy a sokféle értelemben használatos "felelősség" fogalom mellett megjelent a "helytállás", amely fogalom az eredendően más személyt terhelő, de az adós által nem kiegyenlített tartozások megfizetési kötelezettséget jelöli.[17] A társasági jogi részben viszonylag sikeresnek tekinthető a terminológiai változtatás, a Ptk. többi könyvében azonban nem került konzekvensen végrehajtásra az elkülönítés. A helytálláshoz kapcsolódik, de már érdemi anyagi jogi kérdés, hogy a Ptk. 3:101. § (5) bekezdésében említett egyetemleges helytállás szabályait ki kellene alakítani.
Néhány kevésbé szimpatikus elnevezésbeli változásra is sor került a kodifikáció eredményeként. A jogi személyekre vonatkozó szabályok egységesítése - többek között - azzal járt, hogy a cégbíróság elnevezés helyett a jogalkotó a nyilvántartó bíróság elnevezést használja a társasági részben is. Dogmatikai okból kerüli a jogalkotó az üzletrész adásvételi szerződés kifejezést, amely helyett a törvényszöveg üzletrész átruházást említ. Véleményem szerint az átruházás kifejezés is tulajdonváltozásra utal, amit a jogalkotó el kívánt kerülni amiatt, hogy az üzletrészt nem tekinti dolognak. Ugyanez a háttere annak, hogy a törvényszövegben az üzletrész elővásárlási jog helyett az "üzletrész másokat megelőző megszerzésére irányuló jog" kifejezés szerepel. A vállalatcsoportban már nem csak társaság vehet részt, ezért - a korábban megszokott - ellenőrzött társaság kifejezés helyett a jogalkotó az "ellenőrzött tag" megjelölést alkalmazza. Az ellenőrzött tagnak tagjának megjelölésére a jogalkotó az "ellenőrzött jogi személy tagja" megjelölést alkalmazza, de ezzel ugyanazt a személyt kétféleképpen jelöli. Az ugyanerre a személyre időnként tévesen használt "ellenőrzött részvénytársaság" megjelölés az első Gt. idején lett volna helyénvaló, amikor a konszernjog még csak a részvénytársaságok egymás közötti viszonyát szabályozta, ma - a jóval szélesebb személyi hatály miatt - indokolatlan.
A Ptk. megalkotásának a hosszú folyamata hamarabb véget ért, mint ahogy néhány kapcsolódó törvény módosításához hozzáláttak volna. Célszerű lett volna a Ptk. társasági jogi rendelkezéseinek kodifikálásával egyidejűleg áttekinteni a Cégtörvény, a Csődtörvény és a Munka törvénykönyve vonatkozó szabályait, de erre nem került sor. A Cégtörvény és a Csődtörvény későbbi módosításai igyekeztek összhangot teremteni a Ptk. releváns szabályaival, de nem sikerült minden ellentmondást felszámolni.[18] A Munka törvénykönyvének a vezető állású munkavállalókra vonatkozó normái ma talán messzebb vannak vezető tisztségviselőkre irányuló normáktól, mint korábban.[19]
Tanulmányomnak nem volt célja a Ptk. társasági jogi szabályainak általános értékelése. Ezt részben megtet-
- 13/14 -
ték mások[20], részben született a magyar társasági jogot nemzetközi befektetővédelmi szempontrendszer alapján igen magasra értékelő tanulmány.[21] A Ptk. alkalmazásának első öt éve alapján igyekeztem összegezni a társasági jogi szabályok gyakorlatban jelentkező problémáit, kiegészítve azok listáját néhány saját észrevétellel. Éppen csak jeleztem azokat a problémákat, amelyekre a jogszabály módosításával már reagált a jogalkotó,[22] viszont részletesebben elemeztem néhány olyan jogintézményt, amelynek újragondolását célszerűnek gondolom. Célom az volt, hogy egy törvénymódosításhoz anyagot gyűjtsek. Meggyőződésem ugyanis, hogy a gazdasághoz legszorosabban kapcsolódó jogi területeken - így a társasági jogban is - szükség van a jogi normák rendszeres felülvizsgálatára. Félő, hogy a társasági szabályok kódexbe foglalása nehezíti a normák frissítésének folyamatát, mivel az ellentétesnek látszik a törvénykönyv stabilitásának igényével. A kódex stabilitása azonban nem indokolhatja minden norma "örökidejű" változatlan megőrzését, köztük olyan normákét is, amelyek indokolatlanok, vagy méltánytalan eredményre vezetnek, vagy, amelyek értelmezése az ítélkezési gyakorlat számára is nehézséget okoz, vagy. Gyorsan változó világunkban korábban célszerűnek látták a társasági jog kilenc évenkénti felülvizsgálatát. Közeleg az az idő, amikor el kell kezdeni az erre irányuló előkészítő munkát. Ezt arra tekintettel is időszerűnek gondolom, hogy a kodifikáció során a társasági joganyagnak a Ptk.-ba emelése, a jogi személyekre vonatkozó szabályok egységesítése, és a diszpozitivitás főszabállyá tétele szerepelt fő célkitűzésként, a társasági normák meghatározott célú általános átalakítása kisebb figyelmet kapott. ■
JEGYZETEK
[1] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény.
[2] Lásd ezzel kapcsolatban Nochta Tibor: A magánjog és a közjog viszonyáról az új Ptk. alapján is. Jogtudományi Közlöny, 2016/10. 481-490. o.
[3] Ha a jogi személy vezető tisztségviselője a jogviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, a károsulttal szemben a vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel. (Ptk. 6:541. § - hatályon kívül helyezte a 2016. évi LXXVII. törvény).
[4] A vezető tisztségviselő által e jogkörében eljárva harmadik személynek okozott károkért a jogi személy felel. A vezető tisztségviselő a jogi személlyel egyetemlegesen felel, ha a kárt szándékosan okozta.
[5] Kisfaludi András: A jogi személy létesítése. In: Vékás Lajos - Gárdos Péter: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz 2. kiadás. Wolters Kluwer, Budapest, 2018.
[7] Ptk. 3:4. § (3) A jogi személy tagjai, illetve alapítói nem térhetnek el az e törvényben foglaltaktól, ha a) az eltérést e törvény tiltja; vagy b) az eltérés a jogi személy hitelezőinek, munkavállalóinak vagy a tagok kisebbségének jogait nyilvánvalóan sérti, vagy a jogi személyek törvényes működése feletti felügyelet érvényesülését akadályozza.
[8] A cégtörvény elvárása nyomán a társaság nevének és székhelyének a feltüntetése a társasági szerződés megkerülhetetlen tartalmi eleme, míg a jogi személy létesítő okiratának tartalmára vonatkozóan a Ptk. 3:5. §-ának besorolása nem teljesen egyértelmű. A Ptk. 3:11. §-a, amely szerint részvénytársaság kivételével nem lehet a tagsági jogokról értékpapírt kibocsátani, a Ptk. értelmező szabályai szerint diszpozitív normának is minősülhetne, de a Tőkepiaci törvény a részvényt egyedül a részvénytársasághoz kapcsolja, így azt eredményezi, hogy a Ptk. 3:11. §-át is egyértelműen kógens normának tekinthetjük.
[9] "Még nem dőlt el, hogy eltérést engedők-e a jogi személy határozathozatalára vonatkozó szabályok a 3:19. § (2) bek.-ben." Vékás Lajos: A diszpozitív szabályozás elve és az elv kérdőjelei a gyakorlatban. Magyar Jog, 2018/7-8. 385-391.
[10] Vékás i. m. (9. lj.) 385-391. o.
[11] Ptk. 3:127. §, 3:184. § (1) bek., 3:163. § (2) bek., 3:252. § (3) bek.
[12] Úgy határozza meg, hogy a tagok azonosítása, és a tagok közötti kölcsönös és korlátozásmentes kommunikáció biztosított legyen. [Ptk. 3:111. § (2) bek.]
[14] Ptk. 3:4. § (2) bek.
[16] A tag munkavégzésre, személyes közreműködésre vagy szolgáltatásra irányuló kötelezettségvállalása nem lehet nem pénzbeli vagyoni hozzájárulás.
[17] Miskolczi Bodnár Péter: Felelősség és helytállás. Glossa Iuridica, 2017/1-2. 111-145. o.
[18] Mohai Máté: A csődjogi és cégjogi változások hatásai a wrongful trading intézményére. Gazdaság és Jog, 2018/1-2. 32-41. o., Sárközy Szabolcs: A jogi személy megszűnéséről. Gazdaság és Jog, 2017/7-8. 13-22. o.
[19] Kenderes György - Rácz Zoltán - Hornyák Zsófia - Rácz Orsolya: A vezető állású munkavállaló jogviszonyai felelősségük aspektusaiból. In: Pál Lajos (szerk.): A vezető tisztségviselő jogállása és felelőssége. HVG-ORAC, Budapest, 2017.
[20] Sárközy Tamás: Az új Ptk. jogi személy könyvéről. Jogtudományi Közlöny, 2013/10. 461-469. o., Sárközy Tamás: Az új Polgári Törvénykönyv előkészítésének folyamata, újdonságai, utóélete. Magyar Jog, 2017/11. 657-680. o.
[21] Kecskés András - Halászi Vendel: Pontszerző helyen a Polgári törvénykönyv - A magyar társasági jogi rendelkezések La Porta professzor értékelési rendszerének tükrében. Jogtudományi Közlöny, 2017/5. 220-234. o.
[22] Ilyen kérdés volt a vezető tisztségviselő "külső" felelőssége.
Visszaugrás
