A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (Smtv.) 2011. január 1-jei, a 2013. évi V. törvénnyel szabályozást nyert új Polgári Törvénykönyv (Ptk.) 2014. március 15-i hatálybalépése óta eltelt idő és a gyakorlati alkalmazás megteremtette a lehetőségét egy, a sajtó-helyreigazítást érintő kodifikációs szempontú áttekintő vizsgálatnak. A vizsgálatot egyrészt rendszertani oldalról, másrészt a gyakorlat kívánalmai és eredményei alapján végezem el.
A sajtó-helyreigazítás jelenlegi speciális módozatú szabályozása szerint az alábbiakban jogalkotáson, kodifikáción minden olyan jogalkotói tevékenységet értek, mely a hatályos joganyag megszövegezését, jogforrásokban való elhelyezését jelenti.
Alapvető hipotézisem - mely a szabályozás megjelenéskor is felvetődött -, hogy a módosulás kellő előtanulmányok nélkül, és nem a gyakorlat átfogó áttekintése eredményeképpen született. A sajtó-helyreigazítás újraszabályozása egyrészt alaki és anyagi jogi eltérést jelentett a korábbi, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959-es Ptk.) szabályozásához képest, mely csak látszólagos megújítást eredményezett, számos hiányossággal. Az alaki természetű újdonság az Smtv.-ben, tehát a speciális, sajtóval foglalkozó szabályok között való elhelyezés. Az anyagi jogi módosulás pedig összefonódott az új jogszabályban való szabályozás jogalkotói igényével és jogtechnikai lehetőségével, valamint a tudományos közélet és gyakorlat kívánalmaival.
A magyar jogfejlődésben a sajtó-helyreigazítási jog önálló, ágazati jogszabályban jelent meg, a magánjogi kódexben való szabályozása évtizedekig fel sem merült. A sajtóról szóló 1914. évi XIV. törvénycikk[1] a helyreigazítási jogról tartalmazott szabályozást, mely alapvetően sajtórendészeti eljárás volt, és érvényesítésekor még a büntető perrendtartás is kisegítő eljárási szerephez
- 374/375 -
juthatott.[2] Már ebben az időszakban megkezdődött az egységes magánjogi jogszabályalkotás,[3] melynek első mérföldköve az 1928. évi magánjogi törvényjavaslat (Mtj.) is csak szűkszavúan szól a személyiség jogáról, nem érintve a helyreigazítási jogot.[4]
Az 1959-es Ptk. hatálybalépését éppen egy évvel megelőző, a sajtóval kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 26/1959. (V. 1.) Korm. rendelet keletkezése[5] is jelzi, hogy a jogszabály-alkotási folyamat nem számolt a sajtó-helyreigazításnak a magánjogi kódexbe korporálásával, és még tisztán polgári jogi jogintézményként sem tekintett arra, hiszen továbbra is részben alkalmazni rendelte a büntető perrendtartás szabályait.[6] Változást annyiban hozott a korábbiakhoz képest, hogy szankcionálta a valótlan tény híresztelését is.[7] A továbblépést az 1972. évi 26. számú törvényrendelet jelentette, mely a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvénybe (Pp.) helyezte a sajtó-helyreigazítási jog valamennyi szabályát, és teljesen lehántotta a jogintézményről a sajtórendészeti jelleget. Röviddel ezt követően már voltak jogelméleti fejtegetéseken keresztül napvilágot látott utalások a kifejezetten magánjogi értékelésről, és a polgári törvénykönyvben való elhelyezés szükségességéről.[8] Petrik Ferenc az 1959-es Ptk. első átfogó reformja előtt síkra szállt "a sajtó-helyreigazításra vonatkozó - a Polgári Perrendtartásban elhelyezett - szabály anyagi jogi megalapozásáért".[9] A jogintézmény teljes történeti diadalát az 1959-es Ptk.-ba az 1977. évi IV. törvénnyel történt felvétel jelentette.
Az új jogszabály, az Smtv. hatálybalépésével az 1959-es Ptk.-ban a sajtó-helyreigazítás csak egy utaló szabály maradt, pedig a 2008-ban az új polgári törvénykönyv vitatervezetének szerzői által megjelentetett szakértői javaslat 2:120. § (1)-(2) bekezdései[10] még a személyhez fűződő jogok megsértése esetén alkalmazható szankciók között szerepeltették. A 2009-ben közölt, kizárólag törvényszöveget tartalmazó anyag szintén tartalmazta a sajtó-helyreigazítást mint a személyiségi jogsértés esetére fenntartott speciális igényt.[11] A szabályozási koncepció egyértelműen utalt arra, hogy a sajtó-helyreigazítás "a polgári jogi személyiségvédelem egyik fontos intézménye és (...) a polgári jogi jogkövetkezmények sorából nem iktatható ki".[12]
- 375/376 -
A Ptk. azonban nem tartalmazza a jogintézményt, és egyesek úgy vélik, az egységes magánjogi szabályozás ezáltal egy 'tehertől' szabadult meg.
Az Smtv. hatálybalépésével a sajtó-helyreigazítás szabályai lényegében három különböző (1959-es Ptk., Smtv., Pp.) jogforrásban szerepeltek. Ez a megoldás nyilvánvalóan indokolatlan volt, és a szabályozás rendszerező elvének kétségességét vetette fel. Az Smtv. általános indokolása kitért arra, hogy "az intézmény jogrendszerbeli elhelyezését az 1914. évi sajtótörvényhez hasonlóan" a polgári törvénykönyv helyett az új jogszabályi keretek között kívánta elvégezni. Ez elviekben azonban csak annyit jelentett, hogy az Smtv. a - jogfejlődés során kialakult - sajtóhelyreigazítási jog tényállását (a jogsértés meghatározását) és a sajtó közlési kötelezettségére irányadó szabályokat átvette az 1959-es Ptk.-ból, és azt cizellálta a médiaszolgáltatások és a sajtótermékek modern sajátosságaira.[13] A jogszabályszövegnek új, alaki jogforrásba helyezése és jogszabályi indokolással való ellátása során a jogalkotó nem volt figyelemmel arra, hogy a korábbi szabályozási mód egy univerzális megoldást alkalmazott, és minden, a sajtó-helyreigazításra irányadó anyagi jogi szabályt magában foglalt. Így fordulhatott elő, hogy a helyreigazítási jog egyes, alapvetően anyagi jogi jellegű szabályai mind a mai napig a Pp.-ben, egy eljárási jogszabályban szerepelnek.[14] Ez a tény máig olyan egyedi esetekben is megnyilvánuló anomáliákhoz vezet, hogy a jogkeresők sem tudnak megfelelő különbséget tenni a sajtó-helyreigazítás anyagi jogi és eljárásjogi szabályai között. [Ilyen, amikor a sajtó-helyreigazítási perben a Pp. 342. § (1) bekezdésében foglalt, a sajtótól igényelhető helyreigazításra irányadó harminc napos határidőt illetve a perindításra nyitva álló tizenöt napos határidőt, perjogi értelemben vett eljárási határidőnek tekintik, holott ez a helyreigazítás kérésének pert megelőző szakasza.]
Elsődleges következtetésünk ezért az, hogy az Smtv. hatálybalépésével a sajtó-helyreigazítás következetes és átgondolt újrakodifikálásáról nem beszélhetünk.
Lehetséges pro és kontra érveket hozni a kódex-szabályozás és a teljesen elkülönült jogszabályi rendezés mellett is, azonban a mostani mindenképpen öszvérmegoldás marad, a történeti szemlélet hangoztatása, de a történeti evolúció feldolgozatlansága miatt.
Elvitathatatlan, hogy a helyreigazítás joga tíz körömmel kapaszkodik a jóhírnév megsértésének tényállásába, hiszen ahhoz képest a jogsértő személyében és a jogsértés megjelenési módjában jelent speciális, szűkítő megkülönböztetést. A jogsértés megállapításához és a helyreigazítás elrendeléséhez, mint szankcióhoz nem szükséges a közlés sértő jellege. A jóhírnév megsértésének szankcionálása a személyiségvédelem gerincét képezi, elsősorban azért, mert a gyakorlatban ez a személyiségi jog van leginkább kitéve a jogsértő befolyásoknak. A sajtó-helyreigazítás a jogvédelem sajátos eszközeként a jóhírnév védelmének leghatásosabb eszköze is egy-
- 376/377 -
ben, mert a személyiségvédelem szankciós rendszeréhez is illeszkedik elégtételt adó funkciója révén. Az 1959-es Ptk. korábban hatályos 79. § (1) bekezdésében szerepelt kitétel szerint, a jogában sértett "a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül" igényelhette a helyreigazító közlemény megjelentetését. Ez is egyértelműen utalt az 1959-es Ptk. szankciórendszerének kölcsönhatására és összefonódására.[15] Az 1959-es Ptk. 84. § (1) bekezdésének c) pontja szerinti konkrét elégtételadáshoz, mint polgári jogi igényhez a sajtó-helyreigazítást pedig szinte rokoni szálak fűzték. Ez a rokonság mit sem változott a Ptk. ilyen irányú szabályozása és a helyreigazítás jogszabályi különállása következtében.
A sajtó-helyreigazítási jogosultságot a magam részéről elsősorban személyiségvédelmi eszköznek tekintem. Ezzel szemben Koltay András amellett érvel, hogy a jogintézményt ugyan a személyiség hatékonyabb védelme hívta életre, mára azonban alkalmazásával sokkal inkább a közönség megfelelő tájékoztatásához való joga kerül előtérbe.[16]
A gyakorlati alkalmazás eredményeként a megfelelő tájékoztatáshoz való közeledés azonban nem létezhet a valótlan közléssel érintett személy tényleges jogérvényesítése nélkül. Az igénylő kifejezetten a személyével kapcsolatos valótlan tényállítást, híresztelést, való tény hamis színben történő feltüntetését - függetlenül ezek sértő tartalmától - minősíti sérelmesnek, amikor a helyreigazítás eszközével lép fel. Ez az érintettség[17] pedig feltételezi a személyes igényérvényesítés szükségességét. A sérelem jellege és a jogérvényesítés sajátossága azonos a személyiségi jogok megsértésére kialakított szankciók alkalmazásakor vizsgáltakkal.
A sajtó-helyreigazítási jognak, mint alanyi jogosultságnak a polgári törvénykönyvtől való teljes eltávolítása álláspontom szerint nem indokolt. Egyrészt a jogintézmény hazai jogfejlődése és polgári jogi letisztulása, másrészt, mint a személyiségi jogvédelem objektív eszközének helye van - más jogszabályra utalás nélkül is - egy jogági törvénykönyvben. A Ptk. - vélhetően az akkor még befejezetlen magánjogi kodifikációs folyamat miatt - az Smtv. hatálybalépése után már lemondott a helyreigazítási jognak a személyiségi jog megsértése esetén alkalmazható, a törvénykönyvben is deklarált szankciók közé való felvételéről. Megjegyzendő, hogy a jogösszehasonlítás alapján sok tekintetben a Ptk. egyik mintájának tekintett holland polgári törvénykönyv (Nederlands Burgerlijk Wetboek, 6:167. §) is szabályozza a hazai sajtó-helyreigazítási joghoz hasonlatos jogosultságot.
A jelenlegi helyzetet szem előtt tartva utalok arra, hogy a Ptk. kerüli a más jogforrásokra való közvetlen, szövegszerű utalást, de nyilvánvalóan számos esetben az adott jogintézmény részletes szabályait más jogforrás tartalmazza (például társasház, kisajátítás). A korábbi megoldásra utalva pedig az emelhető ki, hogy a sajtó-helyreigazítás szabályozási terhe lehet az az elv, miszerint a Ptk. ne tartalmazzon nem perjogi jellegű eljárási szabályokat. Ez azonban nem egyedülálló jelenség, mert hasonló megoldást alkalmaz a Ptk. például a birtokvédelem esetében is.
- 377/378 -
Egyes korábbi felfogások az önálló sajtójogi jogalkotás igényét fogalmazták meg azzal, hogy ennek alapvetően korszerű igazgatási vetületét[18] hangsúlyozni kell a szabályozás során, a sajtó-helyreigazításnak a magánjog rendszerében hagyásával. Ugyanakkor a Ptk. szabályozási koncepciójának kidolgozása során[19] felmerült a sajtó-helyreigazítás külön jogszabályba (a sajtótörvénybe) integrálása is. Az utóbbi megoldás gyakorlati és elméleti szempontú kiérlelése nem ismeretes a jogirodalomban. Az Smtv. munkálataival egy időben elvégzett, a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (Mttv.) megalkotásával kapcsolatos kodifikációs munka nagyban támaszkodott a 2008 elejére elkészült Nemzeti Audiovizuális és Média Stratégia elveire, megoldásaira, de ez a mostanihoz hasonló külön szabályozással nem számolt. Az is következtethető,[20] hogy az Smtv. megalkotása előtt a helyreigazítási és válaszadási jog nemzetközi összehasonlító jellegű vizsgálatára kormányzati szinten nem került sor. Ilyen kutatás csak 2010 után, 2011-2012-ben, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság megrendelésére készült.
Az Smtv. 12. § (1) bekezdésében foglalt szabály alapján a helyreigazítási tényállás fő tartalma szerint megegyezik a korábbi szabályozással, vagyis sajtó-helyreigazítás akkor igényelhető a jogsértőtől, ha az közleményében valótlan tényt állít, híresztel vagy való tényt hamis színben tüntet fel. A jogsértés definiálása teljes egészében azonos az 1959-es Ptk. korábbi szabályával. Az Smtv. részletes indokolása azt a látszatot kelti, mintha a szabályozás valamilyen nóvumot is magában foglalna, amikor leszögezi, hogy "[a] törvény szerint nem csupán a hamis tényállítások, hanem a becsületet, emberi méltóságot sértő egyéb közleményekkel szemben is lehetséges a sajtó-helyreigazítási jog gyakorlása." Téves az indokolásnak az ilyen módon való különbségtétele, ugyanis a korábbi, ugyanilyen tartalmú szabály is védte a becsülethez fűződő személyiségi jogot és az emberi méltóságot, azzal, hogy az ezen jogokat érintő valótlan tartalmú közléseket nem hagyta meg a közönség kizárólagos ismeretforrásaként, hanem helyreigazítást rendelt.[21] Úgy tűnhet, mintha a jóhírnév-sértéshez mint rokontényálláshoz képest bővítette volna a jogalkotó a szabályozást, holott a tényállás többlettartalmat nem hordoz. A fentiekben rámutattunk, hogy a helyreigazítás alapvetően a jóhírnév védelmét erősítő jogintézmény, de attól annyiban eltér, hogy jellemzően a közlésnek sértő tartalmat nem kell hordoznia a helyreigazítás elrendeléséhez. A sajtó-helyreigazítás elrendelése alapvetően egy értékmentes ítélet eredménye, amennyiben pusztán azt kell vizsgálni, illetve bizonyítani, hogy a közlés megfelel-e a megismerhető és rendelkezésre álló tényeknek. Abban egyébként van különbségtétel az egyes államok helyreiga-
- 378/379 -
zítási, illetve válaszadást lehetővé tevő szabályai között, hogy az igényérvényesítéshez elegendő-e a hamis tényállítás, vagy szükséges esetleg a jogsértő jelleg is.[22] Ez utóbbi szabályozási metódus szűkíti a helyreigazítás igénylésének lehetőségét, de ilyen szűkítést a hatályos magyar jog nem alkalmaz.
Nyugtalanítóbb azonban a terminológia megválasztása, és a dogmatika szempontjából az Smtv. 12. § (1) bekezdésének szankciót meghatározó része, mely szerint a jogában sértett "[k]övetelheti olyan helyreigazító közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlés mely tényállítása valótlan, megalapozatlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben és ehhez képest melyek a való tények".
A jogszabály szövegezése az elméleti és gyakorlati szempontokat figyelembe véve sem megfelelően precíz. Ezt pedig a 'megalapozatlanság' terminológiájának a törvényszövegbe emelése adja. Először az tűnhet fel, hogy a vizsgált norma hipotézisében a "megalapozatlan" tényállítás nem is szerepel. Amennyiben a tényállítás tartalma okozza a jogsérelmet, az kizárólag a tény valótlanságával leírható, mert egy tény vagy létezik, vagy nem, minőségi különbségek nincsenek. A valóság és valótlanság terminológiája közötti átmenetet a való tény hamis színben való feltüntetése jelenti, mely része a tényállásnak. A jogalkotó a valótlan tényállítás mellett - mintegy halmozásként - szükségtelenül a megalapozatlan tényállítást is szankcionálni igyekezett, ráadásul a kettőt az "illetve" kötőszóval társítva, melynek és/vagy jelentése is használatos.
Másrészről a "megalapozatlan" kifejezés alkalmazása a sajtó-helyreigazítás rendszerében azért is kerülendő, mert megalapozatlannak egyes vélemények minősülhetnek. A sajtó-helyreigazítás gyakorlata azonban - alapvetően a fogalmi kizártság okán - elzárkózik a vélemények helyreigazíthatóságától.[23]
A személyiségi jogokat hátrányosan befolyásoló véleménynyilvánításokkal kapcsolatos megfelelő megoldásként a válaszadás jogát[24] szokás említeni. A sajtóról szóló 1986. évi II. törvény 6. §-a 1990-ig tartalmazott a válaszadási kötelezettséggel kapcsolatos szabályt, ez azonban nem egyezett meg az általunk hivatkozott joggal. Az 1998/T/34. számú törvényjavaslat a "[t]ársadalmilag hátrányosnak tekintett vélemény és értékítélet közlése esetén" biztosította volna közlemény közzétételét a vélemény vagy értékelés cáfolatára, de a kibontakozott szakmai és közéleti vita hatására az Országgyűlés nem tűzte napirendjére a javaslatot. Ezzel szemben napirendre tűzte, és 2001. május 29-én el is fogadta az 1959-es Ptk. módosításáról szóló javaslatot, melynek szabályozása az akkor hatályos sajtó-helyreigazítási szabályozást úgy módosította volna, hogy az, akinek a személyiségi jogát a sajtóban közzétett vélemény vagy értékelés sérti, a saját véleményének vagy értékelésének közzétételét is követelheti.[25] A köztársasági elnök a törvényt nem írta alá, és utólagos normakontroll keretében az aggályosnak ítélt rendelkezések vizsgálatát kérte az Alkotmánybíróságtól. Az Alkotmánybíróság az 57/2001. (XII. 5.) határozatával a válaszadási jog szabályozási módjának alkotmányellenességét állapította meg. A határozatban arra következtetett, hogy:
- 379/380 -
"[a] helyreigazítási kötelezettség mellé lépő válaszközlési kötelezettség, a válaszadási jog gyakorlásának korlátozása nélkül történő meghatározása a sajtószabadság (szerkesztési szabadság) jelentős sérelmét idézi elő. Emellett a nehezen kiszámítható súlyú jogkövetkezmények a vélemények közlésével szemben is visszatartó hatással járnak. A (...) szabály nem teremt arányosságot egyrészt az emberi méltóság és a jó hírnév alapvető jogának védelmére biztosított válaszadásról szóló szabály által elérhető eredmény, másrészt a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető jogának korlátozásával előidézett hátrány között."[26]
A Ptk. megalkotásának folyamata során utalás történt arra, hogy a szabályozásnak reagálni kell a kor kihívásaira annyiban is, hogy a sajtó-helyreigazítás szabályainak a nyomtatott, az elektronikus és az internetes közlésekre is ki kell terjednie.[27]
A legnagyobb kihívást az internetes közlések jelentették, amivel a bírói gyakorlat is csak fokozatosan küzdött meg. Az online lapok és a papíralapon megjelenő online mutációk megjelenését követően nyilvánvaló volt a felismerés, hogy a helyreigazításnak ezek esetében is érvényesülnie kell. Rendezetlen volt azonban, hogy tartalmilag és szervezetileg mely megjelenések mutatnak közvetlen rokonságot a hagyományos sajtóval, és melyek a más jellegű írásos véleményformáló oldalak. A bírói joggyakorlat nem mutatott merev elzárkózást az internetes közlések helyreigazítása terén.[28]
Az Smtv. a médiatartalom és a médiaszolgáltatások (lekérhető, lineáris) uniós irányelvhez igazodó,[29] valamint a sajtótermékek fogalommeghatározásaival és ezeknek a sajtó-helyreigazítási jogba integrálásával megfelelően átfogja a szervezeti és tartalmi oldalról a lehetségesen érintett megjelenéseket.
Kiemelkedően fontos kérdés a sajtó-helyreigazítás szempontjából, hogy a jogalkotó hová kívánja telepíteni a tényleges sajtójogi felelősséget. Vagyis anyagi jogi szempontból mely szervezet, személy köteles a helyreigazításra, eljárásjogi szempontból pedig kivel szemben kell a peres eljárást kezdeményezni.
Alapvetően két megoldás kínálkozik, melyek elfogadásához erős érvek társíthatók, és az is megfogalmazható, hogy ami az egyiknél erősség, a másiknál ugyanolyan gyengeségként jelentkezik.
- 380/381 -
Az egyik megoldás annak elsődleges felismerését jelenti, hogy a sajtóközlemény egyrészt egy személyhez, a szerzőhöz, rajta keresztül pedig egy közösséghez, az adott sajtótermék tartalmát alakító személyekhez lehet kötni. Ezt a személyközösséget szokás szerkesztőségnek nevezni. A másik lehetőség a jog által preferált személy választása, ami egy jogi személyiségben ölt testet. Ez az általában gazdasági társasági formában működő szervezet az alapító vagy kiadóvállalat.
A szerkesztőség helyreigazítási felelőssége azért lehet megfelelő megoldás, mert a felelősség ebben az esetben közvetlenül azon egységhez kerül, amely a sajtóközlemények tartalmát kialakítja, amely személyi oldalról tényleges értékhordozója egy sajtótermék tartalmának. Nyilvánvalóan e természetes személyek összessége szakszerűen és gyorsan tud dönteni a közleményeik tartalmával kapcsolatos kifogásokról. Ugyanakkor a szerkesztőség esetében egy, a jog szempontjából alacsony szervezeti sajátosságokkal rendelkező formáról lehet beszélni, mely fő szabályként anyagi és eljárási jogi szempontból sem rendelkezik jogképességgel. Kodifikációs szempontból kérdés, hogy mennyire szükséges terhelni a jogrendszert olyan, jogi szempontból részlegesen elismert személyiségek létrehozásával, amelyek csak bizonyos körülmények, feltételek, igények esetén jutnak általában korlátozott jogalanyisághoz.
A kiadóvállalat kodifikált sajtójogi felelőssége esetén a perlési lehetőség nem tér el az általános szabályoktól, szükségtelen kisegítő szabály alkalmazása a perbeli jogképesség megteremtésére. Ezzel szemben a pert megelőző eljárás, és a helyreigazítás megjelentetése nehézkessé válhat, mert esetleg nem közvetlenül a sajtóközlemény tartalmát meghatározó, és a helyreigazítás tartalmát egyszerűen megítélni tudó személyhez érkezik a helyreigazítási kérelem.
A helyreigazításra köteles személy meghatározása bírósági végrehajtási szempontból is jelentős, mivel a perben felmerült pénzbeli követelések behajtása (perköltség és az eljárási illeték) csak természetes személyekkel, vagy jogi személyiséggel rendelkező jogalanyokkal szemben lehetséges. Erről a sajátos problémáról, az eddigi megoldásokról, illetve jelenlegi megoldatlanságáról a későbbiekben szólok.
Az Smtv. hatálybalépését követően a sajtó-helyreigazítási perekben azonnal jelentkező probléma volt, hogy a helyreigazítási kérelmet kihez kell benyújtani, illetve az eredménytelen kérelmet követően, kivel szemben kell megindítani a pert. A Pp. 343. § (1) bekezdésének az Smtv. hatálybalépésével módosított szabálya kizárólag a médiatartalom-szolgáltatóval és a hírügynökséggel szemben tette lehetővé kereset benyújtását. A médiatartalom-szolgáltató törvényi meghatározása[30] miatt a megfelelő személyi kör meghatározásához a jogszabály további meghatározásait is segítségül kellett hívni.[31] A fogalmak és meghatározások egymás mellé állításával a gyakorlat kizárólag[32] arra következtethetett, hogy a médiatartalom szolgáltatója csak természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság lehet. Jogi személyiséggel nem rendelkező, természetes személyek összessége (szerkesztőség) sajtó-helyreigazítási pernek nem lehetett alanya. A jogszabály-változás azonban a Pp. 343. § (3) bekezdésének azon szabályát nem érintette, mely szerint "az (1) bekezdésben megjelölt szerv félként jár el akkor is, ha egyébként nincs perbeli jogképessége". Ez a szabály tette lehetővé korábban a jogké-
- 381/382 -
pességgel nem rendelkező szerkesztőség perlését. Mivel a médiatartalom szolgáltatója természetes személy, jogi személy, és jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság lehetett, esetükben a perbeli jogképesség hiánya fel sem merülhetett, ezért a Pp. 343. § (3) bekezdésében foglalt szabály - rövid ideig - teljes egészében kiüresedett és feleslegessé vált.
A jogszabályalkotó eredeti szándékára részben az Smtv. eredeti fogalommeghatározásaiból, részben az ezt követő jogszabály-módosításból lehetett következtetni, amikor a Pp. 343. § (1) bekezdése a korábbihoz hasonló tartalmat kapott, és a sajtótermék szerkesztősége ismét perelhetővé vált.
Érzéketlen maradt a szabályozás az internetes sajtótermékek esetében, amikor nem érintette a helyreigazítás fenntartásának, fennmaradásának idejét, vagyis azt, hogy mennyi ideig kell a helyreigazítást megjeleníteni. Ennek azért van jelentősége, mert az internetes közlések sajátossága az, hogy jogsértő tartalom esetén a jogsértés is egy bizonyos tartósságot mutat. Ezzel a tartós jogsértéssel szemben kell egy hasonlóan tartós helyreigazítást biztosítani. A jogszabály kizárólag úgy rendelkezik a helyreigazító közlemény közzétételéről, hogy azt a sérelmezett részhez hasonló módon és terjedelemben kell közölni. Ez a meghatározás a helyreigazítás egyszeri megjelentetésével párhuzamosan nem rendelkezik az egyszeri megjelentetés időtartamáról.
A gyakorlat számára ez nem jelent törést és megoldhatatlan feladatot, mert az Smtv. hatálybalépését megelőzően is rendelkezett a megfelelő méltányos válasszal. Kodifikációs szempontból a hiány azonban ordító akkor, amikor a jogalkotó korszerű szabályozásról vall a jogszabály indokolásában, és éppen ezzel a korszerű szabályozással marad adós. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága (2004) 16. számú, 2004. december 15-én elfogadott ajánlása is kifejezetten foglalkozott ezzel a kérdéssel,[33] ami azt jelzi, hogy az internetes közlések esetében más szabályozási struktúrára van szükség, nem elegendő csak a helyreigazító közlemény közlési határidejének megrövidítése, és a sajtótermék fogalmának kiterjesztése az online médiára.
A joggyakorlat az Smtv. hatálybalépése előtt, és azt követően is azt a megoldást alkalmazta az internetes sajtótermékben megjelent közlés miatti helyreigazítás elrendelése esetén, hogy a helyreigazítást a sérelmezett cikk elérhetőségéig kell közzétenni. Amennyiben a jogsértő tartalmat már eltávolították, akkor ugyanannyi ideig, amíg a jogsértő közlés az adott felületen megtalálható volt, illetve egy minimumként meghatározott ideig, általában harminc napig kell megjeleníteni a helyreigazítást.
Bizonyos esetekben a jogalkotó rábízhatja a jogalkalmazóra a gyakorlat kialakítását, de ez alapvetően a merev szabályozás elkerülése miatt történik. A sajtó-helyreigazítás anyagi és eljárási joganyaga azonban a gyors és hatékony reparálás miatt határidőkhöz kötött, ezért egy ilyen típusú szabályozási kör, mint amilyen a helyreigazítás fenntartási idejének kérdése, pontos szabályozást igényelt volna.
- 382/383 -
A sajtó-helyreigazítási per eredményéhez képest is rendelkezni kell a perköltségről, ennek viseléséről azonban sem az Smtv., sem pedig a Pp. nem tartalmaz speciális szabályt. Amennyiben a perben, alperesi pozícióban a sajtótermék szerkesztősége áll, pervesztessége vagy részbeni pervesztessége esetén olyan alperessel szemben kellene perköltséget megállapítani, akinek az anyagi jogi szabályok szerint jogképessége nincs, tehát kötelezettségek sem terhelhetik. A sajtó-helyreigazítási jog 1972. évi újraszabályozásakor a jogalkotó rendeleti szinten oldotta fel a problémát azzal, hogy erre az esetre a sajtószerv alapítóját, illetve a külön felsorolt intézményeket kellett - perben állástól függetlenül - kötelezni a perköltség viselésére.[34] A rendelet még jóval az Smtv. hatálybalépése előtt áldozatul esett a deregulációnak,[35] és az Smtv. hatálybalépése után sem rendeződött a perköltség viselésének e sarkalatos kérdése.
A korábbival azonos módon, a jelenlegi szabályozás sem kívánja meg a szerkesztőség mögött álló kiadó, leggyakrabban gazdasági társaság perben állását, és esetében kötelező perben állásról sem lehet beszélni, hiszen éppen a jogszabály rendelkezik úgy, hogy a pert a perbeli jogképességgel nem rendelkező szerkesztőséggel, és kizárólag vele szemben kell és lehet megindítani. Amennyiben az eljáró bíróságok élnének is azzal a lehetőséggel, hogy a szerkesztőségek mögött álló gazdasági társaságok perbe állítására hívnák fel a felpereseket - kizárólag az esetleges perköltségben marasztalás miatt -, ennek elmulasztásához jogszabályi rendelkezés hiányában szankciót nem tudnának fűzni. Így, ha a felperes a felhívásnak nem tesz eleget, annak csak az a következménye, hogy az eredetileg perben állt felek közt dönthető el a jogvita, és a perköltségről is csak a viszonylatukban lehet határozni. A gyakorlat azonban jogszabályi rendelkezés hiányában, továbbra is alkalmazza azt az egyedül megfelelő, alperesi pervesztesség esetén alkalmazható megoldást, mellyel a bíróság a szerkesztőség mögött álló gazdasági társaságot - a perben állástól függetlenül - kötelezi a perköltség viselésére. Ez a kérdés is a jogalkotó szabályozását igényli.
A fentiekben az elvi és gyakorlati problémák megvilágításával arra igyekeztem rámutatni, hogy a sajtó-helyreigazítási joganyag törvényalkotási munkálata megítélésem szerint hibákkal volt terhes, ismét hangsúlyozva, hogy kodifikációs tevékenységen valamennyi, a helyreigazítást érintő szabály szükséges felülvizsgálatát is értem. A helyreigazítási tényállás Smtv.-be helyezésével, és a magánjogi szabályok közül való kiiktatásával a jogalkotó jelezte a jogintézmény eltérő jogági státuszát. A sajtó-helyreigazítási eljárás és per szabályainak összehangolása, megalkotása vagy kiegészítése azonban elmaradt. Kifejtett érveim alapján úgy vélem, a jogalkotási munka a szisztematikus szabályozás, a szövegezés gazdaságossága, és a szövegezés precizitása, a kodifikációs elvek sérelmével történt.[36] ■
JEGYZETEK
[1] 1914. évi XIV. tc. 20. § A hatóság, amelyről vagy az, akiről valamely időszaki lap nyíltan vagy burkoltan valótlan tényeket közölt vagy való tényeket hamis színben tüntetett fel, követelheti az időszaki lapban megjelent közleményre vonatkozó helyreigazító nyilatkozatának közlését.
[2] Erőss Pál: A sajtóhelyreigazítási eljárás. Magyar Jog, 1973/7. 408.; 1914. évi XIV. tc. 45. §
[3] Az országgyűlés képviselőháza által először 1915. május 5. napján került beterjesztésre a polgári törvénykönyv javaslata.
[4] Mtj. 107-109. §
[5] A rendelet preambuluma szerint az új szabályozásra azért került sor, mert "az idejétmúlt és a nehezen áttekinthető szabályozás akadályozta a helyreigazítási jog érvényesülését". Benárd Aurél megállapította azt is, hogy a bíróságokon hosszú éveken keresztül nem indult helyreigazítási ügy. Benárd Aurél: A helyreigazítási jog. Magyar Jog, 1959/5. 129.
[6] 26/1959. (V. 1.) Korm. rendelet 23. §
[7] 26/1959. (v. 1.) Korm. rendelet 13. § (1) bekezdés.
[8] Erőss i. m. (2. lj.) 410.
[9] Petrik Ferenc: Gondolatok a Polgári Törvénykönyv módosításának főbb kérdéseiről. Magyar Jog, 1977/1. 20.
[10] Vékás Lajos (szerk.): Szakértői javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Budapest, CompLex, 2008. 172. (A javaslat csak a sajtó-helyreigazítás tényállását és egy utaló szabályt tartalmazott az eljárási szabályok egyéb törvényben történő megállapítására.)
[11] A hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény 2:90. § (1) és (2) bekezdései. (A szöveg a helyreigazítási igény alapját képező esetek meghatározásán túlmenően megtartotta az 1959-es Ptk. helyreigazítás megjelentetésének módját, idejét tartalmazó szabályt is.)
[12] Petrik Ferenc: A Polgári Törvénykönyv "A személyek" című könyvének szabályozási koncepciója (Vitaindító tézisek). Polgári Jogi Kodifikáció, 2001/4-5. 20.
[13] Vö. 1959-es Ptk. 79. § (1)-(2) bek. és Smtv. 12. § (1)-(2) bek.
[14] Pp. 342. § (1)-(2) bek., 343. § (1) bek.
[15] Az 1959-es Ptk. 79. § (1) bekezdésének idézett kitétele volt hivatott végérvényesen rendezni azt a gyakorlati vitát is, amely annak eredményeként alakult, ki, hogy az 1972. évi 26. számú tvr. hatálybalépése után voltak olyan felvetések, melyek szerint a jóhírnév és becsület személyiségi jogainak sajtó általi megsértése esetén csak a sajtóhelyreigazítás szabályai szerint lehetséges eljárni.
[16] Koltay András: Sajtó-helyreigazítás és válaszjog: a sajtószabadság korlátja vagy kiterjesztése. Iustum Aequum Salutare, 2008/4. 148-150.
[17] Vö. Pp. 342. § (1) bek.
[18] Sarkady Ildikó: Az önálló sajtótörvény problematikája és a kormányzati irányítás. Infokommunikáció és Jog, 2004/4. 121.
[19] Petrik i. m. (12. lj.) 20.
[20] Vö. Koltay András: A válaszadási (sajtó-helyreigazítási) jog, európai összehasonlításban. Jogtudományi Közlöny, 2013/7-8. 346. A szerző jelzi, hogy nagyban támaszkodott a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság megrendelésére, 2011-2012 között elvégzett nemzetközi kutatás eredményeire i. m. (16. lj.).
[21] Vö. 57/2001. (XII. 5.) AB határozat, indokolás, II. 10. pont.
[22] Koltay i. m. (20. lj.) 349.
[23] PK. 12. számú állásfoglalás.
[24] Terminológiai elhatárolásokkal kapcsolatosan lásd Koltay i. m. (20. lj.) 343-344.
[25] Lásd Tényi Géza - Udvary Sándor: A vélemény és válasz: új Szkülla és Kharübdisz? Jogtudományi Közlöny, 2001/11. 469.
[26] 57/2001. (XII. 5.) AB határozat, indokolás II. 12. pont.
[27] Kisfaludy András: A Kodifikációs Szerkesztőbizottság a személyhez fűződő jogok törvényi szabályozásának módosításáról szóló törvénytervezetről. Polgári jogi kodifikáció, 2000/4. 23.; lásd még: Havasi Péter: A személyek polgári jogi védelmére vonatkozó szabályozás kritikai elemzése, javaslat az új szabályozásra. Polgári jogi kodifikáció, 2002/1. 14.
[28] BDT 2009.2148.
[29] Az Európai Parlament és a Tanács 2010/13/EU irányelve (2010. március 10.) a tagállamok audiovizuális médiaszolgáltatások nyújtására vonatkozó egyes törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek összehangolásáról (Audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv) 1. cikk e) és g) pontjai.
[30] Smtv. 1. § 8. pont Médiatartalom-szolgáltató: a médiaszolgáltató, illetve bármely médiatartalom szolgáltatója.
[31] A médiaszolgáltatás, médiaszolgáltató, sajtótermék, médiatartalom definícióit az Smtv. 1. § 1., 2., 6., 7. pontjai tartalmazzák.
[32] Fővárosi Törvényszék P.20.548/2011/3-I., Fővárosi ítélőtábla Pf.20.751/2011/2.
[33] Vö. Körmendy-Ékes Judit - Lengyel Márk: Az on-line helyreigazítás az európai jogi felfogásban. Magyar Jog, 2005/5. 311.; Kiss Tibor: Sajtó-helyreigazítás az Interneten. Magyar Jog, 2006/11. 669.
[34] 7/1972. (XI. 28.) IM rendelet 18. §
[35] Az egyes jogszabályok és jogszabályi rendelkezések hatályon kívül helyezéséről szóló 2007. LXXXII. törvény 1. § (2) bek.
[36] Lásd Drinóczi Tímea - Petrétei József: Jogalkotástan. Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2004. 321., 323., 371.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Fővárosi Ítélőtábla. E-mail: kisbantamas@fovitb.birosag.hu
Visszaugrás
