A polgári jogi Kodifikációs Főbizottság felkérése olyan tanulmány készítésére vonatkozott, amely a bírói gyakorlat elemzése alapján összefoglalja azokat a problémákat, amelyek a hatályos szabályozás keretei között a bírói gyakorlatban gondot okoznak és egyúttal javaslatokat tartalmaz, de lege ferenda.
A Ptk 1977. évi novellája jelentősen kibővítette a személyiségi jogvédelem kereteit, több új személyiségi jog szabályozására, míg mások részletesebb kifejtésére került sor. A társadalmi változások hatására új jelentőséget nyer és egyre fontosabbá válik a személyiségi jogvédelem kiterjedése.
Megállapíthatjuk, hogy a jelenleg hatályos szabályozást mindenben nem tekinthetjük kielégítőnek.
Az emberi méltósághoz, vagy a személyiség szabad kibontakozásához való jog az alkotmányos alapjogok közé került és általában is a személyiségvédelem - az új Alkotmány szabályozása, illetőleg az Alkotmánybíróság határozatai folytán - az alkotmányos alapjogok rangjára emelkedett.
Az alkotmányos jogok között megjelennek a személyiség védelmére vonatkozó polgári jogok azzal az igénnyel, hogy érvényesülést nyerjenek az állampolgárok egymás közötti kapcsolatában, illetőleg az állampolgár és az állam viszonyában. Más jogágak védelmi eszközei mellett a személyiségi jog a magyar jogrendszerben elsősorban a polgári jogban jelenik meg védelmi rendszerével együtt. A személyiség, a test és a szellem elválaszthatatlan egysége, amely kifejezésre juttatja az egyén viselkedését és gondolkodását, ez a viselkedés és gondolkodás jelenti a személyiség értékminőségét azt, amivel a személyiség különbözik mástól és ami lehetővé teszi, hogy más legyen, mint a többi. A személyiségi jog az általánosan jellemző értékminőséget védi.
A személyiségi jogok ennek érdekében megteremtik az ember önmegvalósításának feltételeit és biztosítják, hogy e feltételeket - a magánélet szabadságát - senki meg ne sérthesse jogtalan külső beavatkozással.
A Ptk. 75. §-ának (1) bekezdése szerint a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. E jogok a törvény védelme alatt állnak.
A jelenlegi szabályozásban ez a rendelkezés szolgál az általános személyiségi jog fogalmának "meghatározására", azzal, hogy tiltja a személyhez fűződő jogok valamennyi formájának megsértését.
A Ptk. felsorolja a klasszikus személyiségi jogokat (jó hírnév védelme, titokvédelem stb.) ezek azonban a leggyakoribb megjelenési formák, de a felsorolás nem teljes.
A jelenlegi szabályozásban az általános személyiségi jog fogalma nem tekinthető kielégítőnek, hiszen valójában a védelem általánossága azon az általános megfogalmazáson alapul, amely e jogok mindennemű megsértését tiltja anélkül, hogy valójában az említett személyiségi jog fogalmának formulája szabályozott lenne. A törvény nem tartalmaz, tehát kimerítő taxációt a személyiségi jogokról és nem határozza meg az "általános személyiségi jog" fogalmát sem, csak annyiban, hogy tiltja bármely személyhez fűződő jog megsértését.
Az általános személyiségi jog fogalmát a módosított Alkotmány sem tartalmazza. Az 54. §-ának rendelkezése úgy fogalmaz, hogy a Magyar Köztársaságban minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. A törvény által védett, de külön meg nem nevezett személyiségi jogok alapvetően az alkotmányból vezethetők le, mint ahogy több határozatában az Alkotmánybíróság megtette.
A létező hiányt jelentős jogfejlesztést tartalmazó határozataiban az Alkotmánybíróság úgy hidalta át, hogy álláspontja szerint az általános személyiségi jog fogalma "az emberi méltósághoz való jog" formulájában jelenik meg az alkotmányunkban. A hiányzó általános jognak a gyakorlatban is nagy jelentősége van, ami az Alkotmánybíróság szerint abban áll, hogy a személyiségi jog olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható [8/1990. (VI. 23.) AB hat.]. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele.
Az Alkotmánybíróság ide vágó más döntései a következőkről szólnak:
"Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz, mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben" [23/1990. (X. 31.) AB hat.].
"Az emberi méltósághoz való jog korántsem csupán a jó hírnévhez való jogot foglalja magában, hanem egyebek között a magánszféra védelméhez fűződő jogot is. Ennélfogva az is ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert, s ezáltal az állam indok nélkül avatkozik be a magánszféra körébe tartozó viszonyokba [46/1991. (IX. 10.) AB hat.].
"Az »általános személyiségi jog« részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is" [57/1991. (XI. 8.) AB hat.].
"A méltóság az emberi élettel eleve együtt járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek között jogilag különbséget tenni" [64/1991. (XII. 17.) AB hat.].
"A magánszférához való jog az önmegvalósítás joga, a személyiség szabad kibontakozása és az autonómia védelme megköveteli az Alkotmány 8. §-ának (1) bekezdésében írt szempontok érvényesülését, azaz azt, hogy az állam az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tartsa tiszteletben és védelmezze" [56/1994. (XI. 10.) AB hat.].
A hatályos szabályozást tekintve a jogellenesség eltérő más jogviszonyokhoz képest. Csak az a magatartás jogellenes, amely a személyiséget, az emberi életminőséget sérti. A személyiség fogalmából következően jogellenes minden magatartás, amely
- az egyént megfosztja az emberi önmegvalósítás feltételeitől (a magánszférába való beavatkozás tilalma), illetőleg
- az ember életminőségének bármilyen hátrányos megváltozását eredményezi.
A bírói gyakorlat szerint a személyiségi jogok is csak a rendeltetésszerű joggyakorlás elvének betartása mellett érvényesülhetnek. Azok gyakorlása tehát nem sértheti mások jogait és törvényes érdekeit (BH 1992. 387.).
Miután a személyiségi jog fogalomkörébe eső bármely jogosítványt sértő magatartás jogellenes, ezt a jogellenességet csak a sértett beleegyezése, a jogszabály felhatalmazása, a jogos védelem, vagy a szükséghelyzet zárja ki. Ezek közül a tudományban és a gyakorlatban érvényesülő jogelvekből a Ptk. csak a sértett beleegyezéséről szól. Miután a (3) bekezdésben írt hozzájáruló nyilatkozat tartalmában joglemondó nyilatkozat is, azt kiterjesztően értelmezni nem lehet [Ptk. 207. § (3) bek.].
Ekként pl., amikor a jogosult nevének használatához meghatározott körülmények fennállására tekintettel járult hozzá, az e körbe eső feltételek megváltoztatása ellenére is fennmaradó névhasználat sérti a Ptk. 77. §-ában szabályozott névviseléshez való jogot (BH 1992. 455.).
A jogellenesség kizárásának joghatása csak akkor következik be, ha a hozzájárulás nem sért, illetve nem veszélyeztet társadalmi érdeket. A személyhez fűződő jogaival egyebekben a jogosult nem rendelkezhet szabadon. Annak korlátozására, kizárására vonatkozó jognyilatkozata ugyanis semmis [Ptk. 75. § (3) bek.].
A személyhez fűződő jogok alapvetően az emberhez, mint társadalomban élő természetes személyhez kapcsolódnak. A Ptk. ebből indul ki a szabályozásban, ugyanakkor lehetővé teszi azt is, hogy a védelem a jogi személyeket is megillesse olyankor, amikor jellegéből következően a személyiségi jog nemcsak magánszemélyt érinthet [pl. névviseléshez, vagy a jó hírnévhez való jog stb. esetében (BH 1993. 294.)]. Korlátolt felelősségű társaság is érvényesíthet sajtó-helyreigazítási igényt jó hírnevét sértő, valótlan tényállítások közlése esetén (BH 1993. 22.).
Egy másik döntés szerint a személyiségi jog védelmével kapcsolatos perek elbírálása attól függetlenül, hogy a sérelem polgári jogviszony, munkaviszony, vagy tagsági viszony során keletkezett, az általános hatáskörű bíróság hatáskörébe tartozik (BH 1988. 333.).
A gyakorlat tágítva a jogszabály előírásait, a jogvédelmet kiterjesztette a jogi személyiséggel nem rendelkező olyan gazdasági társaságokra (betéti társaság, közkereseti társaság), amelyek saját név alatt jogot szerezhetnek és kötelezettséget vállalhatnak.
Egyébként a személyiségi jogok alanya jogképes személy lehet, ezért nincs lehetőség az elhunyt, vagy megszűnt személy személyiségi jogainak érvényesítésére, ide nem értve a kegyeleti jogra vonatkozó külön jogosítványokat.
A személyiségi jog sérelméből származó igényt - meghatározott törvényi kivételektől eltekintve - csak maga a jogosult érvényesíthet, arra azonban nyilvánvalóan lehetőség van, hogy képviselő útján járjon el. A bírói gyakorlat szerint a személyiségi jog alanyai nem a saját személyes adottságukhoz igazodva, illetve személyiségük értékelésétől függően, hanem mindenkivel szemben azonosan alkalmazott mérce alapulvételével jogosultak a fellépésre.
A Ptk. 76. § -a szerint a személyhez fűződő jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük, vagy felekezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, az egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése.
Ez a rendelkezés a Ptk. 75. §-ához képest különös szabály, s a személyiség védelmének több olyan esetét sorolja fel, amelyek nagyobb részét az Alkotmány is mint alapvető emberi jogot tartalmazza.
A hátrányos megkülönböztetés tilalmáról (diszkrimináció tilalma) a Ptk. 8. §-ában foglalt szabállyal összhangban rendelkezik, amely szerint minden ember jogképes, jogai és kötelességei lehetnek, a jogképesség az életkorra, nemre, fajra, nemzetiséghez, vagy felekezethez tartozás nélkül egyenlő. A minden embert megkülönböztetés nélkül megillető jogképesség feltétlen érvényesülést kívánó alanyi jog az emberhez kötődő legalapvetőbb polgári jogi jogosultság.
"A jogegyenlőség lényege, hogy az állam, mint közhatalom, s mint jogalkotó köteles egyenlő elbánást biztosítani a területén tartózkodó minden személy számára. Ebben az összefüggésben nem tehet különbséget faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési, vagy egyéb helyzet szerint" [61/1991. (XI. 20.) AB hat.].
Miután a hátrányos megkülönböztetést megvalósító magatartásokat a jogszabály teljeskörűen nem sorolja fel, azok körét a bírói gyakorlat határozza meg. Így pl. a bíróság megállapította a hátrányos megkülönböztetés tényét amiatt, mert egy adott pénzintézet, illetőleg biztosító társaság épületének bejárata nem volt alkalmas arra, hogy azokon a mozgássérült és általában tolókocsival közlekedő felek bejussanak oda (BH 1995. 698.).
A diszkrimináció tilalma azonban nem értelmezhető akként, hogy a természetes személyek közötti különbségtétel abszolút értelemben tilos, ugyanis az ember, mint a társadalom tagja hivatása, képzettsége, kereseti viszonyai és még számtalan szempont szerint különbözhet és ténylegesen különbözik is a más emberektől. Ezeket a meglévő különbségeket az államnak a jogalkotás során figyelembe kell vennie, ugyanis az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdése csupán az emberi méltósághoz való jogot sértő megkülönböztetéseket tiltja [61/1991. (XI. 20.) AB. hat.].
A diszkrimináció tilalmával összefüggésben határozta meg az Alkotmánybíróság az "egyenlő méltóságú személy" fogalmát és kimondta, hogy, "A diszkrimináció fogalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni" [9/1990. (IV. 25.) AB hat.].
A lelkiismereti szabadság védelme biztosítja a személy számára a világnézet szabad megválasztását, a szabad vallásgyakorlást, magában foglalja a vallásos meggyőződést és világnézet hiányát is. A lelkiismereti szabadság - az Alkotmány 60. § (1) és (2) bekezdésében írtaknak megfelelően - nem csak a személyes meggyőződés, a világnézet szabad megválasztását foglalja magába. Kiterjed a választott vallás szabad gyakorlásában a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés kinyilvánításában, vagy kinyilvánításának mellőzésében megnyilvánuló jogosultságra is. Ezért pl. személyhez fűződő jogot sért minden olyan magatartás, amely e jog gyakorlásának önkéntességét anonimitását kizárja [74/1991. (XII. 28.) AB hat.].
"A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság külön is nevesített joga azt ismeri el, hogy a lelkiismereti meggyőződés, s ezen belül, adott esetben a vallás az emberi minőség része, szabadságuk a személyiség szabad kibontakozásához való jog érvényesülésének feltétele" [4/1991. (II. 12.) AB hat.].
Az Alkotmány 55. §-ának (1) és 58. §-ának (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit nem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani, továbbá mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén - törvényben meghatározott esetek kivételével - megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely, vagy az ország elhagyásához való jogot is.
A személyhez fűződő jog sérelme azonban a személyes szabadságot korlátozó magatartások, eljárások esetében nem állapítható meg, amennyiben az nem minősíthető jogellenesnek is. Így jogellenesség hiányában nincs jogsértés, jogos védelmi helyzet, illetőleg végszükségben való cselekvés esetén, valamint amikor megengedett a jogos önhatalom gyakorlása [Ptk. 115. § (2) bek., 190. § (1) bek.].
Törvény lehetővé teheti a szabadság elvonását és közérdekből a személyi szabadság korlátozásának egyéb eseteit.
Az élethez, az egészséghez és a testi épséghez való jog az ember legalapvetőbb emberi joga, ennek ellenére a Ptk. a személyhez fűződő jogokat védő szabályok között az élethez való jogra vonatkozó külön rendelkezést nem tartalmaz.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani továbbá azt is, hogy az állam területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb színtű testi és lelki egészséghez [70/D. § (1) bek.].
Az emberi test akkor ép és egészséges, ha a szervei sértetlenek, megfelelően működnek, továbbá a szervek zavartalan együttműködése is megállapítható.
A polgári jogi kártérítés bírói gyakorlata is - különösen a nem vagyoni kártérítésnél - azt tekinti testi sértésnek, ha a testet külső behatás éri és azon elváltozást idéz elő; egészségsértőnek pedig azokat a magatartásokat és eljárásokat, amelyek a szervezet bármely részének működését, vagy azok együttműködését hátrányosan befolyásolja, vagy arra ilyen hatással lehet. A gyakorlat a lelki károsodást is az egészség megsértésének körébe vonja. A személyi jogvédelem körébe nincs jelentősége a gyógytartamnak.
Ugyanakkor ebben a körben különös jelentőséget nyerhetnek a jogellenességet kizáró körülmények (beleegyezés, jogos védelem stb.).
A becsület a személyről a társadalomban kialakult értékítélet, amelynek kedvezőtlen megváltoztatása jelenti a becsület sérelmét.
A személyiség megvalósításának fontos feltétele, hogy a társadalom tagjait valóságos társadalmi értékük szerint ítéljék meg.
A becsületsértés leggyakoribb esete a személyiség valóságos társadalmi értékének meg nem felelő bírálatot, véleményt nyilvánító közlés függetlenül attól, hogy az milyen formában (szóban, írásban, magatartásban) jelenik meg.
A véleménynyilvánítás alkotmányban is rögzített szabadsága folytán az értékítélet, a bírálat önmagában nem jogsértő akkor sem, ha az az érintettre nézve sérelmes, illetőleg, ha azzal nem mindenki ért egyet. Jogellenesség akkor állapítható meg, ha a bíráló túllépi a szabad véleménynyilvánítás határait.
A valóságtartalom nélküli sértegetés, vádaskodás, becsmérlő kijelentés a személyhez fűződő jogot sérti, miként valóságtartalmától függetlenül sértheti a becsületet valamely közlés vagy más magatartás, a kinyilvánítás módja miatt is.
Miután bármely jog csak a társadalmi rendeltetésével összhangban gyakorolható, s ennek során mindenki a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően köteles eljárni [Ptk. 5. § (2) bek. és 4. § (1) bek.] nem elégíti ki ezeket a követelményeket, s ekként túllépi a szabad véleménynyilvánítás határait az, akinek más személyre vonatkozó értékítélete önkényes, nem felel meg az emberi gondolkodás, ítéletalkotás elemi szabályainak.
A becsület sérelmét jelenti a valótlan, vagy a valóságot hamis színben feltüntető tények, illetve az ilyen tényeket kifejező értékítélet közlése, ezek azonban egyben a jó hírnév sérelmét is eredményezik.
Az emberi méltóság az egyedi értékektől függetlenül minden embert megillet, ezért tilos minden olyan magatartás, amely ennek sérelmével jár. A bíróság megállapította, hogy az alperes megsértette a közszereplést vállaló és az adott eseményen szokatlan öltözékben megjelenő felperes emberi méltóságát, amikor a róla készült fényképfelvételt - kommentár nélkül - a lap egyik köztudottan ironikus rovatában tette közzé, s ezzel nevetség tárgyává tette (BH 1997. 578.).
Egy másik eseti döntés szerint a vélemény, a bírálat, az értékítélet akkor jogsértő, ha valótlan tényállítást tartalmaz, a valóságot hamis színben tünteti fel, vagy kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, lealázó (BH 1993. 89.).
"Személyhez fűződő jogokat sért a gyógyintézet, ha a beteg gyógykezelésével, műtétjével kapcsolatos okiratok kiadását megtagadja. A beteg egészségének sérelmét is eredményezheti tehát az alperesnek az az eljárása, hogy megtagadja az általa kezelt (vizsgált) személy betegségének megismeréséhez és gyógykezeléséhez szükséges teljes ismeretanyagot magában foglaló orvosi iratok másolatának a kiadását (BH 1995. 2.).
A név arra szolgál, hogy a személy egy adott közösség többi tagjától megkülönböztethető legyen. A névviseléssel a természetes és a nem természetes személy célja is az, hogy magát másoktól elkülönítésre alkalmas módon megjelölje, s ekként biztosítsa, hogy a név alapján őt és csakis őt lehessen felismerni.
A névviselés joga azt jelenti, hogy a jogszabály védi a már felvett nevet, egyben jogellenesnek tartja a jogosulatlan névhasználatot, valamint - meghatározott esetekben - az olyan név használatát is, amely más nevével összetéveszthető.
A magánszemélyek névviselésével kapcsolatos kérdéseket a Csjt. és más jogszabályok rendezik.
A Ptk. meghatározott tevékenységi körben a magánszemély részére széleskörű névválasztási jogot enged, a különös névviselési forma az ún. felvett név használatával. A felvett névvel kapcsolatban a törvény egyetlen feltételt támaszt: mások jogait törvényes érdekeit nem sértheti. Ilyen sérelmet jelenthet a névazonosság. Egyébként a felvett név is védelemben részesül; más azt jogellenesen nem használhatja.
Ennek alapján nem kizárt az sem, hogy több művész közös név alatt is szerepelhessen. Erre akkor is megvan a lehetőség, ha egyébként előadóművészként külön is ismertek (BH 1980. 469.). A művészegyüttes az eredetileg felvett nevet a tagok személyében bekövetkezett változás esetén is viselheti (BH 1979. 411.).
A névviselés joga a jogi személynek is olyan alapvető jogosultsága, amely minden jogképességgel bíró személyt megillet.
A gazdasági tevékenységet folytató személyek és szervezetek névviselési jogát az ún. "kereskedelmi név" alatt jelöli. A kereskedelmi név bizonyos üzleti, kereskedelmi, gazdasági tevékenységet fejez ki, s egyben sajátos értéket is jelent. A kereskedelmi név legáltalánosabb formája az ún. üzletjelző, amely a gazdasági életben a magánszemélyek és a jogi személyek által használt minden olyan nevet jelöl, amely cégjegyzékbe történő bejegyzéssel nincs védve, illetőleg nem esik cégoltalom alá.
A kereskedelmi név védelmét a Ptk.-n túl más jogszabályok (védjegyoltalmi és cégjogi szabályok) is biztosítják.
A jogi személy névviselését részben jogszabályok írják elő követelményként, részben pedig kiterjesztő értelmezéssel a bírói gyakorlaton alapul miután a KK 1. számú és KK 2. számú állásfoglalás az e körbe tartozó szabályozás egyes lényeges elemeit a társadalmi szervezetekre és az alapítványokra is kiterjesztette.
Ki kell hangsúlyozni, hogy a kereskedelmi név használatának az eredeti jogalanyiságra hatása nincsen, illetőleg nem teremt külön jogalanyiságot, vagyis a kereskedelmi név használója jogi minőségén nem változtat.
A gyakorlat teremtette meg azt is, hogy a névviseléssel kapcsolatos jogok és ezzel a jogvédelem is megilleti a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezeteket (gazdasági társaságokat) is (BH 1987. 11.).
A jogi személy nevével kapcsolatos követelmények:
- más nevét vagy máséhoz hasonló nevet jogosulatlanul ne használjon,
- a hasonló működési körben és azonos területen tevékenykedő, nyilvántartásba vett szervezetek nevétől a neve különbözzék (névkizárólagosság),
- a név a valóságot híven tükrözze (névvalódiság),
- a név legyen karakterisztikus és elhatároló, amely megfelel a nyelvhelyesség szabályainak (névszabatosság).
Az első két elv személyiségi jogi védelmet fejez ki, de ezek közül is csak a névkizárólagosság elve alapul a törvény rendelkezésén [Ptk. 77. § (3) bek.], míg az utóbbi két elv a cégjogi szabályok megfelelő átvételével, kiterjesztő értelmezésen alapul.
A bírói gyakorlat szerint a névviselés jogának megsértésében megvalósuló személyiségi jogsérelem megállapításában a felróhatóságnak nincs jelentősége, azt csak a jogellenes névviseléssel okozott kár megtérítésére irányuló igény esetén kell vizsgálni (BH 1991. 320.). Egy másik eseti döntés szerint a nem természetes személy jogosulatlan névhasználata általában a névkizárólagosság elvét is sérti. Ha a korábbi bejegyzés tényét és ezzel a megelőzés szabályát figyelmen kívül hagyva egy már bejegyzett név felvételére, viselésére kerül sor, a jogsérelem fennáll. Megállapítható akkor is, amikor a szervezet olyan nevet használ, amelyre a törvény rendelkezése értelmében csak egy meghatározott személy jogosult (BH 1997. 172.).
A névkizárólagosság elvéből [Ptk. 77. § (3) bek.] következően a nem természetes személy csak olyan nevet használhat, amely a hasonló működési körben azonos területen tevékenykedő és korábban már nyilvántartásba vett szervezet nevétől eltér. Ebből a szempontból a cégnyilvántartás mellett minden olyan jogszabály alapján működő nyilvántartást (regisztert) érteni kell, amely valamely nem természetes személy létrejöttéhez, működéséhez szükséges (szövetkezet, társadalmi szervezet, egyház, alapítvány stb.).
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is kifejtette, hogy a hasonló működési kör megállapításánál nem annak van ügydöntő jelentősége, hogy a jogi személyeket létrehozó alapító okirat, illetőleg társasági szerződés milyen tevékenységi köröket sorol fel, hanem annak, hogy a jogi személyek döntően milyen tevékenységet fejtenek ki. Vagyis annak van jelentősége, hogy mi a ténylegesen folytatott működési kör, illetőleg végzett tevékenység (Pl. LB Pf. IV. 21. 160/1992.).
A jogosulatlan névhasználat a gyakorlatban többnyire a névkizárólagosság követelményének sérelmét is megvalósítja. Előfordulhat, hogy nem a névkizárólagosság főszabálya (a megelőzés) dönt arról, hogy megvalósult-e a jogsértés, hanem az, hogy történetesen a törvény csak meghatározott személyt jogosít fel valamely név viselésére (BH 1997. 172.).
A névviselési jog esetében is kizárja a jogsértés megállapítását, ha a jogosult hozzájárult a névviseléshez, ami történhet kifejezetten, vagy akár ráutaló magatartással is.
A névviselési jog sérelmét a nyilvántartásba vételi eljárásban orvosolni nem lehet (BH 1999. 94.). Ugyanakkor a társadalmi szervezet nyilvántartásba vétele nem akadálya annak, hogy utóbb bárki, személyhez fűződő joga megsértése miatt pert indítson (BH 1990. 197.).
Egy másik eseti döntés szerint adott szolgáltatás meghatározását is kifejező kereskedelmi név használatát önmagában nem teszi jogszerűtlenné, hogy utóbb az más jogi személy nevének részévé vált (BH 1999. 61.). Két folyóirat összetéveszthetősége úgy is megvalósulhat, hogy a korábban ismertté vált folyóirat címét az utóbb megjelenő - hasonló profilú - folyóirat az "új" jelzővel egészíti ki (BH 1990. 60.).
A névviselési jog sérelmét jelentheti a családnév kereskedelmi névként való jogosulatlan használata, de a jogelőd által a névhasználathoz adott hozzájárulást alapos ok nélkül - a jogutód sem vonhatja vissza (BH 1994. 21.). Közismert családi név jogosulatlan használata jogsértést jelent az utónév feltüntetése nélkül is (BH 1993. 548.).
A hírnév általában a személy értékeléséhez alapul szolgáló tényállítások valódiságára vonatkozik, ezért a személy társadalomban betöltött szerepének az értékelését befolyásoló ismereteket jelenti.
A hírnév jogi védelme az emberre és a jogi személyre egyaránt vonatkozik.
Ha a társadalmi értékelés alapjául szolgáló értesülések, tényállítások nem az objektív valóságot fejezik ki, akkor jó hírnév sérelmét eredményezik, függetlenül a közlő felróhatóságától jó vagy rosszhiszeműségétől.
A gyakorlat a közlés formáját tágan értelmezi, a szóbeli és írásbeli forma mellett beletartozik bármilyen ábra, rajz, kép, jel, mozdulat stb., de a mástól szerzett értesülés továbbadása, közvetítése is sérti a személy jó hírnevét.
A híresztelés megállapításának nem feltétele, hogy az értesülés széleskörű terjesztésére kerüljön sor, mint ahogy az ismételt vagy folyamatos továbbadás sem. Híresztelésnek kell tekinteni más személy nyilatkozatának, állításának, tájékoztatásának közlését, továbbítását, közreadását akkor is, ha híven közli más személynek valótlan nyilatkozatát (LB IV. 20. 427/1997).
A hírnévrontást csak az objektív valóságnak meg nem felelő közlés valósíthatja meg, de megvalósul azzal is, amikor a valóságot a tények megtévesztő csoportosítása egyes tényálláselemek elhallgatása útján, vagy rejtett utalásokkal, félreérthető megfogalmazással stb. hamis színben tüntetik fel.
A való tényekből levont következtetés, mint vélekedés, értékítélet nem eredményezi a jó hírnév sérelmét még akkor sem, ha az mások nézeteivel nem egyezik.
A személyre vonatkozó objektíve valótlan tényállást kifejező közlés csak akkor eredményez jogsértést, ha alkalmas arra, hogy az érintett társadalmi megítélését hátrányosan befolyásolja, de nem feltétel az, hogy a hátrányos eredmény be is következzék. Személyiségi jogainak védelme iránt igényt az is előterjeszthet, akit a sajtóközleményben név szerint nem jelöltek meg, de személye a sajtóközlemény tartalmából valamilyen módon felismerhető (BH 1998. 330.). Szövegkörnyezetében kell vizsgálni és tartalma szerint kell megítélni, hogy valamely sértő tény állítása vagy híresztelése valótlan-e (BH 1998. 169.).
Az érvényesített jog különbözősége miatt sem anyagi jogi, sem eljárásjogi akadálya nincs annak, hogy a sajtóban elkövetett jogsértés jellegétől függően a sértett fél a sajtó-helyreigazítással egyidejűen, vagy utóbb egyéb személyhez fűződő joga megsértése miatt is jogvédelmet igényeljen. A sajtó-helyreigazításra kötelező ítéletnek - ugyanazon ténybeli alap esetén - legfeljebb az elégtételadás módjának megválasztása körében lehet jelentősége (BH 1996. 525.)
Gyakori, hogy a jó hírnevet sértő közlésre sajtó útján kerül sor. Ez pedig széleskörű nyilvánosságot jelent és az ilyen közléssel elért tömeghatás nagymértékben fokozza a sérelem súlyosságát (PK 12. sz. állásfoglalás).
Jelentőségének megfelelően történt e jogsértés nevesítése külön, s a Pp. különleges eljárásjogi rendelkezéseivel együtt nyújt súlyának megfelelő védelmet.
A sajtószabadság alkotmányos védelem alatt áll.
Mindenkinek joga van tehát a sajtó útján közölni a nézeteit, alkotásait, amennyiben azok nem sértik az alkotmányos rendet. Mindenkinek joga van arra is, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata e körben a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás, amely - egyebek mellett - személyhez fűződő jogokat nem sérthet (1986. évi II. törvény).
A sajtó-helyreigazítás a jogvédelem objektív eszköze, a sajtószerv a helyreigazító közlemény közzétételére felróhatóságától, vétkességétől függetlenül kötelezhető.
Helyreigazítás követelésére csak a Ptk. 79. §-ának (1) bekezdésében meghatározott tényállás mellett van mód, más személyhez fűződő jogvédelem orvoslása érdekében nem vehető igénybe ez a jogvédelmi eszköz még akkor sem, ha a más jogsértés sajtó útján valósult meg.
A sajtó-helyreigazítás a sajtótermékhez, azaz a közlés módjához kötött.
A sajtó-helyreigazítási eljárásban nincs helye a személyhez fűződő jogok megsértése miatt egyébként igényelhető valamely általános jogkövetkezmény alkalmazásának.
A sajtó-helyreigazítási keresetet más keresettel összekapcsolni, vagy egyesíteni nem lehet.
A törvényi feltételek fennállása mellett az általános és a különös jogvédelmi eszközök között a jogosult választhat. Nincs akadálya annak, hogy a sajtó-helyreigazításra irányuló és az általános szabályoknak megfelelő eljárás párhuzamosan folyjék, vagy egymást követő időben kerüljön sor ilyen igények érvényesítésére (BH 1996. 525.).
A sajtó-helyreigazítási igény jogosultja az a személy, akiről a sajtóban valótlan tényt közöltek vagy híreszteltek, illetőleg akit érintően a való tényt hamis színben tüntették fel. Ezzel a jogvédelemmel jogi személy is élhet, s a bírói gyakorlat ezt a kört kibővítette, elismerve a jogi személyiséggel nem rendelkező, nem természetes személyek igényérvényesítési jogosultságát. Ez a kör igényt csak személyesen érvényesíthet, az alkalmazottjaikra vonatkozó jogsértés miatt nem léphetnek fel (BH 1986. 83.).
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntése értelmében a helyre-igazítási kérelem előterjeszthetősége szempontjából közömbös, hogy a jogában sértett milyen széles körben vált felismerhetővé. A jogsértés megállapításához elegendő az is, ha csak szűkebb, szakmai vagy egyéb érdekeltségi körben vált lehetővé az érintett felismerése (BH 1991. 59.).
A sajtó a mástól szerzett információért is felelős, a jogsértés megvalósul a mástól szerzett értesülés továbbadásával, híresztelésével is (BH 1990. 332.).
A sajtó (szerkesztőség) sajtó-helyreigazításra köteles a fizetett közleményért is, ha az valótlan tényt állít (Pfv. IV. 23. 131/1998/5.).
A helyreigazítás kötelezettje a sajtószerv, s e perekben félként járnak el akkor is, ha egyébként nincs perbeli jogképességük [Pp. 343. § (3) bek.].
A sajtó-helyreigazítás alapja a valótlan tényközlés (BH 1993. 423.).
A helyreigazítási kérelmet megalapozó jogsértő magatartás lényegében azonos a jó hírnév védelmére vonatkozó rendelkezésbe [Ptk. 78. § (2) bek.] foglalt leggyakoribb esettel. A jogsértéshez következésképpen a helyreigazítás elrendeléséhez elegendő annak megállapítása, hogy a kifogásolt közlés valótlan, vagy a valóságot hamis színben tünteti fel, s nem feltétel, hogy a közlés (híresztelés) egyben az érintettet sértő tartalmú is legyen.
Olyan esetben, amikor a sajtó büntetőbírósági ítélethozatalról tudósít és nem jelzi azt is, hogy a döntés nem jogerős, vagy az elítélt, de rehabilitált személy esetében nem tér ki csupán az elítélés fényére a jogsértés megvalósul (BH 1988. 98.).
A sajtó-helyreigazítási kötelezettség nem kerülhető meg azzal, hogy a sajtóközlemény a valótlan tényállítást nem mint bizonyosat közli, hanem célzásokkal, utalásokkal feltételezhető tényként állítja (BH 1990. 256.).
Sajtó-helyreigazítás tárgya lehet - valótlansága esetén - az a tényállítás is, amelyből levont következtetés a sajtóközleményben foglalt értékelés alapjául szolgál (BH 1989. 479.).
A helyreigazítási kérelem megalapozott olyankor is, amikor a sajtó a valóságot hamis színben tünteti fel, pl. valamely nyilatkozat lényeges értelmének a megváltoztatásával, a nyilatkozat egyes érvelnek kihagyásával, vagy átcsoportosításával (BH 1983. 152.), illetőleg való ténynek önkényesen kiragadott, tartalmi szempontból fogyatékos és emiatt téves következtetés levonására okot adó közlésével (BH 1990. 210.).
A felperest visszaélésekkel, vesztegetéssel összefüggésbe hozó sajtószerv nem mentesülhet a sajtó-helyreigazítás alól azzal, hogy szóbeszédre és írásbeli bejelentésekre hivatkozott, azokat ismertette (BH 1989. 352.).
Véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat, valamint társadalmi, politikai, tudományos és művészeti vita önmagában nem lehet sajtó-helyreigazítás alapja. Ugyanakkor nem tekinthető megfelelő sajtó-helyreigazításnak, ha a jogosult közzétett válaszlevele a hozzáfűzött kommentár folytán nem éri el célját, elveszti helyreigazító jellegét. A sajtó-helyreigazítás esetében megállapítható, hogy a jelenlegi szabályozás mellett az ítélet végrehajtása lényegében következmények nélkül elszabotálható, miután a végrehajtási bírság nem elegendően hatásos eszköz, továbbá a helyreigazítás valójában nyomtalanul eldugható, illetőleg következmények nélkül kommentálható. Külföldi mintára megfontolandó olyan állandó rovat alkalmazása, létesítése, amely a helyreigazítások közlésére szolgál.
A sajtó-helyreigazítás iránti kérelem elbírálásánál irányadó szempontokat a PK 12. sz. állásfoglalás foglalja össze a gyakorlat számára azzal az igénnyel, hogy az elbírálásnál a Ptk. egyéb rendelkezései, valamint az életszerűség és a társadalmi közfelfogás szempontjai érvényesüljenek.
A sajtó-helyreigazítás eljárásjogi kérdéseit a Pp. a különleges eljárások között a XXI. fejezetben szabályozza, amely a jogsértés és a követelhető jogvédelem sajátosságainak megfelelő rendelkezésekkel kellően szolgálja az anyagi jogszabály érvényesülését. Ide tartoznak a Legfelsőbb Bíróságnak a bírói gyakorlat irányítására kiadott PK 13., 14. és 15. számú állásfoglalásai.
Az anyagi jogi szabályozástól függetlenül a továbbiakban is az eljárásjogban szükséges az odatartozó kérdések rendezése.
A Ptk. 79. § -ának megfogalmazása, tartalma - a szabályozással érintett terület, a nyilvánosság fórumainak gyors fejlődése folytán - elavultnak tűnik, azt jobban a való élethez kell igazítani, összhangban a sajtótörvénnyel és a médiatörvénnyel.
Ennek során a PK 14. számú állásfoglalás I. pontjának második mondatát anyagi jogi megfogalmazás formájában lehetne szabályozni, s ettől függetlenül is eldöntendő kérdésnek tűnik a szabályozásnál, hogy miként érvényesüljön hangsúlyozottan a sajtó objektív felelőssége.
A bírói gyakorlat vetette fel, hogy a sértett választásának megfelelően ne legyen kötelező [Ptk. 79. § (1) bek. és PK 15. II.) az ítéletben a jogsértések "megismétlése", hanem e nélkül választhassa a sértett a helyreigazítást. A bírói gyakorlat erre tett kezdeti lépéseket abból kiindulva, hogy a "megállapítás" mintegy a jogsértés megismétlése, ami újólag nyilvánosságot kap.
A sajtó-helyreigazítás területén a jogvédelem hatásosságát csökkentette az a tény, hogy a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény módosítás folytán már nem nyújt lehetőséget az ún. sajtóbírság kiszabására (ez a lehetőség 1990-1996 között állt fenn). A hatékonyabb jogvédelmet segítheti a nem vagyoni kártérítés jogintézményének megfelelő kodifikálása és az annak alapján kialakuló bírósági gyakorlat, amely a jelenlegi szabályozás mellett is él a nem vagyoni kártérítési forma alkalmazásával, ha annak a feltételei fennállnak.
Ennél a jogintézménynél vethető fel - s erre a jogalkotásnak reagálnia kell - hogy ide sorolható-e az Internet, mint a nyilvánosság új és a korábbiakhoz képest sajátos formája azzal, hogy számtalan kérdés vár eldöntésre (ki tekinthető jogsértőnek, ehhez képest, ki és milyen formában köteles helyreigazítást nyújtani stb.).
Az emberi személyiség megkülönböztetésének az eszköze, az ember képmása és hangja, az ember mint személyiség megjelenése a külső világban, az egyén megkülönböztetésének és azonosításának nélkülözhetetlen eszköze és feltétele.
A képmás és hangfelvétel e külső megjelenés tárgyi eszközzel való rögzítése.
A képmás és hangfelvétel jogának megsértése nem csak az engedély nélküli nyilvánosságra hozatallal valósulhat meg, hanem a felvétel készítésével is, ha valaki az érintett engedélye nélkül hatol be a személyiségi érdekkörbe (BH 1985. 57.). Így pl., ha rejtett kamerával, titkos lehallgatással készít felvételt.
Jogsértő lehet a nyilvánosságra hozatal módja is, amennyiben azzal az ábrázolt személy nevetségessé válik, illetőleg az engedéllyel készült felvétel rendeltetésétől eltérő célú felhasználással (BH 1997. 578.).
A képmás, vagy hangfelvétel nyilvánosságra hozataláról kizárólag az ábrázolt, illetve a felvételen szereplő személy jogosult dönteni.
A hozzájárulásban megjelenő rendelkezési jogosultság önálló, a felvétel készítésétől független jog, ezért önmagában a felvétel (film, fotó, hangfelvétel stb.) készítéséhez adott hozzájárulás nem jelenti egyben a felhasználás engedélyezését is.
A képmás, vagy hangfelvétel jogszabály rendelkezése folytán kivételesen hozzájárulás nélkül is nyilvánosságra hozható:
- büntetőeljárás alá vont személy esetén, ha ezt nyomós közérdek vagy méltányolható magánérdek indokolja, s erről az arra jogosult hatóság dönt,
- ismeretlen helyen tartózkodó személy esetében az előbbi feltételek mellett,
- nyilvános közszereplés esetén.
Aki valamilyen közéleti nyilvánosságot vállal, számolnia kell azzal, hogy a hangját, képmását a média közvetíti.
A nyilvános közszereplésen a közéleti szereplést kell érteni, vagyis ilyenkor az érintett valamely közfeladat ellátása érdekében van jelen. Nem közszereplés tehát, ha valaki résztvevője, befogadója valamely nyilvánosság előtt zajló eseménynek.
A gyakorlat alakította ki a tömegfelvétel fogalmát, amelyről kellő eligazítást ad a BH 1985. 17. számú jogesete, amely szerint a képmás nyilvánosságra hozatalának tilalma nem vonatkozik a nyilvános eseményekről, rendezvényekről, táj- és utcarészletekről készült felvételekre, amikor tehát az ábrázolás módja nem egyéni, amikor a felvétel összhatásában örökíti meg a nyilvánosság előtt lezajlott eseményeket. Arra azonban nyilvános eseményről szóló, vagy nyilvános helyen készült tudósítás kapcsán sincs lehetőség, hogy a felvétel - megfelelő hozzájárulás nélkül - a tömegből egy-egy résztvevőt külön is kiemelve (mintegy egyéniesítve) mutasson be.
A bíróság nyilvános tárgyalásáról csak akkor készülhet bármilyen felvétel - az eljárási szabályoknak megfelelően - ha az nem sérti a tárgyalás rendjét, valamint az érintettek személyhez fűződő jogait, ezért elengedhetetlen a felvétel készítéséhez (nyilvánosságra hozatalához) a bíróság hozzájárulása, s ez is csak akkor adható meg, ha a felvétel nem sért közérdeket, vagy méltányolható magánérdeket, nem zavarja a tárgyalást.
A bíróság vagy más hatóság előtt folyó eljárásban az igazság érvényesülésének biztosítása közérdek és a bizonyítás ezt a célt szolgálja. Nem lehet ezért az egyébként is jogsértés nélkül készült hangfelvétel felhasználását visszaélésnek tekinteni, ha ez a hangfelvétel felhasználójával szemben elkövetett jogsértéssel kapcsolatos bizonyítás érdekében történik (BH 1985. 57.).
A titok minden olyan adat, következtetés, amelynek elleplezéséhez valamilyen érdek fűződik, annak egy adott körből való kikerülése személyhez fűződő jogot sért.
Az Alkotmány szerint is alapvető emberi jog a magántitok védelme, s a számtalan titokfajta közül a Ptk. 81. §-a, a személyhez fűződő jogok között a levéltitok, a magántitok, az üzemi és üzleti titkok megőrzését védi. A meghatározott titok körben annak bármilyen magatartással megvalósuló megsértését szankcionálja, a titkok jogosulatlan megszerzésétől az illetéktelen nyilvánosságra hozatalig terjedően. Ugyanakkor nem abszolút jogról van szó, ugyanis az érintett a jogszabályban meghatározott körben és módon felmentést kaphat (pl. Pp. 169-170. §).
A Ptk. alkalmazásában levélnek minősül minden zárt küldemény. Védett magántitoknak pedig azok az információk tekinthetők, amelyeknek a megőrzéséhez az érintett személynek méltányolható érdeke fűződik.
Miután a magántitok körébe tartozó adatok, tények, következtetések sokfélék lehetnek, ezért mindig a jogsértés módjának és az ügy egyéb körülményeinek alapján törekszik a bírói gyakorlat eldönteni, hogy az adott esetben egyáltalán titoknak tekinthető-e az adott tény stb., amelyre a sérelmezett magatartás vonatkozik, s ha igen, a kifogásolt eljárás alkalmas-e visszaélés megállapítására annak alapján, hogy a társadalmi közfelfogás, a szokások, és az erkölcsi normák érvényesüljenek. Miután ez mindig sok bizonytalanságot jelent az értékítéletben, a gyakorlatban felmerült a magántitok fogalmának (tartalmának) jogalkotói meghatározása tudva ugyanakkor, hogy az - természeténél fogva - esetleg éppen ellenkező hatással jár, s a bírói gyakorlat elveszíti a rugalmas jogalkalmazás lehetőségét.
A bírói gyakorlat szerint az orvost és az egészségügyi szakdolgozót az egészségi állapotra vonatkozó személyes adatok tekintetében a beteg gyógykezelése után is köti a titoktartási kötelezettség (BH 1999. 156.), továbbá személyhez fűződő jogokat sért a gyógyintézet, ha a beteg gyógykezelésével, műtétjével kapcsolatos okiratok kiadását megtagadja (BH 1995. 87.).
Ez a jogosítvány közvetlenül a tárgyiasult valóságot védi és látszólag valamely materiális érték védelmét szolgálja. Ezen keresztül közvetve azonban az emberi személyiség szabadságának, a magánszférának, az önmegvalósulás kiteljesedésének az egyik legfontosabb biztosítéka.
A gyakorlat alakította ki, hogy a jogvédelem szempontjából mi tekinthető magánlakásnak, illetőleg a jogi személy helyiségének. A magánlakás körébe tartozik minden olyan helyiség (helyiségcsoport), amely a magánszemély életvitelét biztosító tartózkodási helyéül szolgál, míg a jogi személy céljára szolgáló helyiségnek az tekinthető, amely a tevékenységének megvalósítására szolgál. A magánlakás a magánszféra tárgyi kerete, ahol a lakás használója autonóm módon maga határozhatja meg életfeltételei kialakításának és gyakorlásának rendjét, amelyet mások és az állam is köteles tiszteletben tartani.
Jogi személy esetében más a helyzet, amikor a működés jellegéből eleve adódik bizonyos nyitottság, (pl. közintézmények) ezeknél a védelmet szabályozás, belső előírások, konvenciók szabályozhatják, ezért ezekhez mérten kell értékelni a belépés, bejutás jogszerűségét.
A jogszabály a védelmet igénylő magatartást nem határozza meg, ezért valójában minden olyan magatartást tilt és védelmet biztosít minden olyan eljárással szemben, amely a magánszemélyt a lakásában folytatott és belátása szerint alakított életvitelében, a jogi személyt (jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetet) a helyiségeiben végzett tevékenységében zavar, vagy akadályoz.
Az Alkotmány 59. §-ában biztosított személyes adatok védelméhez való jognak az a tartalma, hogy mindenki maga rendelkezik személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról.
A védelem tartalma szerint személyes adatot felvinni és felhasználni általában csakis az érintett beleegyezésével szabad és mindenki számára lehetővé kell tenni az adatfeldolgozás egész útját, vagyis mindenkinek joga van tudni hol, mikor, milyen célra használja fel az ő személyes adatát. Kivételesen törvény elrendelheti személyes adat kötelező kiszolgáltatását és előírhatja a felhasználás módját [16/1991. (IV. 13.) AB hat.].
Az információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltétele és egyben legfontosabb garanciája a célhoz kötöttség, ami azt jelenti, hogy személyes adatot feldolgozni csak pontosan meghatározott és jogszerű célra szabad. A meghatározott cél nélküli "készletre" előre meg nem határozott jövőbeni felhasználásra való adatgyűjtés és tárolás alkotmányellenes [20/1990. (X. 4.) AB hat.]. "Személyes adatot az érintetten és az eredeti adatfeldolgozón kívül harmadik személy számára hozzáférhetővé tenni - s e szerint adatfeldolgozási rendszereket egymással összekapcsolni -csak akkor szabad, ha minden egyes adat vonatkozásában az adattovábbítást megengedő összes feltétel teljesült. Ez tehát azt is jelenti, hogy az adattovábbítás címzettjének (az adatkérőnek), vagy konkrét törvényi felhatalmazással kell rendelkeznie ahhoz, hogy a továbbított adatokat feldolgozhassa, vagy az érintett beleegyezését kell bírnia" [15/1991. (IV. 13.) AB hat.].
A Strasbourgban 1981. január 28. napján kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1998. évi VI. törvény és a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény a Ptk.-val összhangban problémamentes jogvédelmi lehetőséget biztosít a gyakorlat számára; az utóbb említett jogszabály alapján biztosított külön bírósághoz fordulási lehetőséggel együtt.
A törvény a személyhez fűződő jog megsértése folytán kialakult helyzet orvoslását több, sajátos jogvédelmi eszköz igénybevételének lehetőségével biztosítja, amelyek részben megelőző, részben helyreállító jellegűek.
A jogvédelem elsősorban objektív helyreállító jellegű, de sor kerülhet az általános polgári jogi eszközök (kártérítés, kártalanítás) alkalmazására is.
A személyiségvédelem igénylése nem évül el, a sajtó-helyreigazítási igény érvényesítését azonban a törvény jogvesztő határidőhöz köti.
Az objektív személyiségvédelmi eszközök - a Ptk. 84. §-a (1) bekezdés a)-d) pontjáig - igénybevételére akkor van lehetőség, ha van jogellenes jogsértő magatartás és ezzel okozati összefüggésben sérelem következik be. Az orvoslásnak nem feltétele a felróhatóság. Az említett eszközök alkalmazása együttesen és külön-külön is történhet.
- A jogsértés tényének a bírósági megállapítása önálló személyiségvédelmi eszköz, amely egyszerre szolgál prevenciós és reparációs célokat. A bírói gyakorlat szerint az érintett személy egy írásmű teljes tartalmát is kifogásolhatja. A bíróságnak ilyenkor is meg kell jelölnie szövegszerű pontossággal a személyiségi jogot sértő kitételeket, egyebekben pedig a keresetet el kell utasítania (BH 1995. 151.).
- Abbahagyásra akkor kötelezhető a jogsértő, ha a magatartásával előidézett jogsértő következmény a bírósági döntéshozatal időpontjában még fennáll, míg a jogsértő magatartástól való eltiltás olyankor indokolt, ha az ismétlődéstől tartani lehet.
- Az elégtétel adása abban áll, hogy a jogsértő tényszerűen elismeri a jogsértést, továbbá hajlandó verbálisan hozzájárulni a jogsértés következményeinek csökkentéséhez, nyilatkozatának közzétételével (sajnálkozásának kifejezésével).
Az elégtételadás módjának és a nyilvánosság körének meghatározásában az a vezérlő elv, hogy a jogsértő magatartásról tudomást szerzők előtt, a legteljesebben biztosítsa az erkölcsi elégtétel nyújtását.
- A jogosult követelheti a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot visszaállítását, továbbá a jogsértéssel előállott dolog megsemmisítését, illetőleg a jogsértő mivoltától való megfosztását.
- A személyiségi jogában sértett vagyoni és nem vagyoni kártérítésre is jogosult.
Vagyoni kártérítésre akkor van mód, ha a személyhez fűződő jogsérelem vagyoni károsodáshoz vezetett. Azt, hogy a kártérítés feltételei fennállnak-e a szerződésen kívüli károkozásra vonatkozó rendelkezések szerint kell vizsgálni. Az általános rendelkezésen túl [Ptk. 339. § (1) bek.] megfelelően alkalmazandók a Ptk. 60. §-áig tartó kártérítési szabályok. A kártérítési követelés megalapozottságához a jogsértő felróhatóságának megállapítása elengedhetetlen feltétel, ami azt jelenti, hogy a jogsértő "károkozót" terheli a kimentés kötelezettsége.
- A nem vagyoni kártérítés megítélésének feltételei az évek során jelentősen változtak. A Ptk. jelenlegi szabályozása szerint e jogintézmény a Ptk. 355. §-ának (1) és (4) bekezdésében nyer megemlítést - fogalmának meghatározása nélkül.
A nem vagyoni kár a személyiségi jog megsértése következtében az emberi személyiség testi, vagy lelki életminőségének hátrányos megváltozása. Természetes személy esetében vizsgálni kell a magatartás folytán bekövetkezett állapotot azt, hogy a személyiség életminőségének csökkenése megállapítható-e. Jogi személynél a személyiségi jogok megfelelő adaptálásáról van szó a jogalkalmazó részéről, s ennek alapján ezek esetében az immateriális kár azt a hátrányt jelenti, amely a jogi személyt szabad akarat-elhatározásában, autonómiájában akadályozza, vagy hátrányosan megváltoztatja a jogi személy társadalmi megítélését.
A jogellenes magatartás megítélésének az a jogszabályi követelmény az alapja, hogy a személyek személyhez fűződő jogai védelmet élveznek "a jogellenesség alapja ennélfogva itt nem is a károkozás, hanem a személyhez fűződő jogsértés" [34/1992. (VI. 1.) AB hat.].
Az elfogadható bírói gyakorlat szerint ma már - eltérően az erről szóló Alkotmánybírósági határozat indokolásától, és a bírói gyakorlat kezdeti bizonytalanságától - a nem vagyoni kár bekövetkezésének vizsgálata annak alapján történik, hogy bekövetkezett-e az emberi személyiség testi, vagy lelki életminőségének hátrányos megváltozása.
A jogsértés tényének megállapítását a nem vagyoni kártérítés megítélésének lehetőségét nem befolyásolja az érintett társadalmi megítélése. A nem vagyoni kártérítés lényegében nem más, mint kárpótlás az elszenvedett sérelemért, mértéke pedig a jogsértés súlyához igazodik, amelyet mérlegelni kell. Ennek során értékelni kell a jogsértő magatartás módját, annak hatását, eredményét, valamint a felróhatóság súlyát és az érintett esetleges közrehatását.
A nem vagyoni kár megállapításakor kármegosztásra lehetőség nincs. A nem vagyoni hátrány esetében ugyanis nincs olyan összegszerűen kifejezhető kár, amellyel kapcsolatban szóba jöhetne a kármegosztás, vagyis a kár egy részének - a felróható magatartása miatt - a károsultra hárítása. A nem vagyoni kárpótlás összegének meghatározásánál - többek között - figyelemmel kell lenni arra is, hogy a károsult magatartása mennyiben hatott közre a kár keletkezésében (LB Pf. 20. 199/1982.). Ha a személyiségi jogsértést megvalósító magatartás negatív hatása csekély, elenyésző, a személyiség környezetében szinte nem is jelentkezik, illetőleg abban negatív hatást nem vált ki, adott esetben - a személyiségvédelem egyéb eszközei alkalmazhatók ugyan - de nem vagyoni kártérítés megállapítására nem kerülhet sor.
A személyiségi jog megsértése a nem vagyoni kár megállapításának feltétele, azonban nem feltétlenül jár együtt kártérítéssel. Néhány idevágó eseti döntés a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatából.
"A nem vagyoni kártérítésre a személyiségi jogában sértett jogosult. Jogutóda a jogelődöt ért sérelem miatt arra csak akkor tarthat igényt, ha a sérelmet szenvedett az e tárgyú kérelmét a bíróság előtt már előterjesztette, tehát a per alatt hunyt el" (LB P. törv. III. 20. 174/1989.).
"A temetés méltatlan körülmények között történő lebonyolítása sérti a hozzátartozók kegyeleti jogait, s alapot adhat nem vagyoni kártérítésre is" (BH 1997. 525.). "Fertőző betegség közhírré tétele alapot teremt a személyhez fűződő jogsérelem következményeként a nem vagyoni kártérítés megítélésére" (BH 1996. 582.).
"A személyhez fűződő jogok megsértésének tényét megállapító bírói ítélet közzététele önmagában nem alkalmas az érintett személyt ért nem vagyoni hátrány kiküszöbölésére" (BH 1996. 304.).
"A névviseléshez fűződő jog megsértése szempontjából közömbös a felróhatóság. Ezt csak a névviseléssel kapcsolatos jogsértésből eredő kártérítési igény elbírálásánál kell vizsgálnia a bíróságnak" (BH 1991. 320.).
"A Polgári Törvénykönyv általánosságban védi a személyhez fűződő jogokat, ezért a Ptk. 84. §-ának rendelkezéseit bármilyen személyhez fűződő jog esetén lehet alkalmazni, de csak a jogsértővel szemben" (BH 1981. 57.)
A Ptk. 84. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bíróság a jogsértőre közérdekű célra fordítható bírságot is kiszabhat, ha a kártérítés címén megítélhető összeg nem áll arányban a felróható magatartás súlyosságával.
A bírósági gyakorlatban vitás, hogy lehet-e közérdekű célra fordítható bírságot hivatalból megállapítani arra is figyelemmel, hogy az intézmény némileg idegen a polgári jog természetétől. Az tartható helyes álláspontnak, hogy a kiszabásához kereseti kérelem szükséges, ugyanakkor megállapítható, hogy a bíróságok szinte alig alkalmazzák, bár ismert a közérdekű bírság felhasználásáról szóló jogszabály [14/1978. (VIII. 8.) PM rendelet].
"A személyhez fűződő jogok megsértése esetén indított polgári perben kiszabható közérdekű célra fordítható bírság a keresetindítás járulékos következménye" (BH 1995. 151.). Kevés előfordulása ellenére a bírósági gyakorlat inkább azt igényli, hogy legyen egyértelmű a jogszabály megfogalmazásában az, hogy a közérdekű bírság mit szolgál, alkalmazása pedig - a kártérítéstől függetlenül - legyen önálló.
A Ptk. 84. §-ának (3) bekezdése, a 84. §-a nyújtotta jogkövetkezmények felhasználását biztosítja arra az esetre, ha a jogsértés tilos reklám közzétételével történt. E külön rendelkezésnek elvi alapja nincsen, a jogvédelem ezen utaló szabály nélkül is érvényesülhet, ugyanakkor a jogszabály más területet, tevékenységet is nevesíthetne, ezért úgy véljük, hogy ez a rendelkezés felesleges szabályozást jelent.
A személyiségi jogosultság a jog alanyának személyiségére, értékeire vonatkozik, amelyekről általában nem lehet lemondani, ezeket - néhány kivételtől eltekintve - csak személyesen lehet érvényesíteni, miután a róluk való rendelkezési jog is személyhez kötődik.
A Ptk. 84. §-ában meghatározott jogkövetkezmények alkalmazását kérheti a jogában megsértett, de a képviselet igénybe vehető.
A személyhez fűződő jogok körében jogutódlásról, öröklésről nem lehet szó. E szabály alól jogi személy esetében a névviselési jog tekintetében kivétel van.
A Ptk. 14. § -ával összhangban a törvény a korlátozottan cselekvőképes személy számára biztosítja a személyes fellépés lehetőségét olyankor, amikor a személyhez fűződő joga megsérül.
A cselekvőképtelen és az ismeretlen helyen tartózkodó személy jogainak érvényesítése harmadik személy (törvényes képviselő, hozzátartozó, gondnok) útján történik. Sem a törvényes képviselő, sem a hozzátartozó, sem a gondnok nem tehet olyan nyilatkozatot, amelyre kizárólag az érintett személy jogosult, így pl. nem engedélyezhetik a cselekvőképtelen személy képmásának közlését.
Jogi személy esetében helyette és nevében képviseleti szervei járhatnak el; ez vonatkozik a személyiségi jogokat érintő nyilatkozatokra is.
Az ember halálával a személyiség véget ér, megszűnik a személy mint jogok és kötelezettségek alanya, tehát a jogképessége megszűnik, tovább él azonban egyéniségének, tevékenységének hatása.
A halott ember emlékének a megőrzésére vonatkozó általános jogosultság mindenkit megillet, akinek a tudatában emlék él az elhaltról.
Az egyik felfogás szerint: "A halott emléke helyes értelmezés szerint magában foglalja a személynek a halála után mások, a ma élők tudatában tükröződő tovább élő személyiségi értékeit."
A másik, általam is helyesnek tartott értelmezés helytállóan abból indul ki, hogy a személyiségi értékekben nem lehet "jogutódlás", miután a személyiség a halállal véget ér. Ezért az a helyes felfogás, hogy az elhunyt személy értékei - kivéve azokat, amelyeknél ez fogalmilag kizárt (pl. a testi értékek stb.) - a tovább élők személyiségi jogaiba transzformálódnak.
Ez - az egyik szerző által finomnak nevezett - különbségtétel, megítélésem szerint a Pp. 85. §-a (3) bekezdésének nem teljesen pontos megfogalmazásából adódik, ami esetenként a bírósági gyakorlatban is tetten érhető.
A meghalt ember személyiségi értékei közül a jó hírnév - gondolatainak torzításmentes megőrzése, személyes adatai és titkai olyanok, amelyek - értékként tovább élve - az élők személyiségi jogává válnak. Megítélésem szerint a jogszabály rendelkezéséből ennek kell egyértelműen kitűnni.
A bírósági gyakorlat szerint a meghalt személy emlékének megőrzését a jó hírnevének, becsületének, emberi méltóságának, magántitkainak és személyes adatainak, továbbá valós gondolatainak a védelme szolgálja leginkább (BH 1996. 250.). A kegyeleti jog megsértését jelenti a társadalmi közfelfogás szerint méltatlan körülmények között lebonyolított temetés (BH 1997. 525.), az eltemetett sírhantjának megszüntetése, fejfájának eltávolítása és a sírhelyére más személy temetése (BH 1976. 311.), a síremlék eltávolítása még akkor ís, ha a sírhely-használati jog jogosultja rendelkezett ekként (BH 1981. 356.).
Ezek az esetek azt fejezik ki, hogy a halott emlékének megóvásában és a hozzátartozóknak a haláluk miatti gyászában a temetésnek meghatározó jelentősége van, miután a hozzátartozók a temetés külsőségeivel, a sírhely megválasztásával is kifejezésre juttatják a halott iránti megbecsülésüket, gyászuk nagyságát.
Az ideiglenes intézkedésre vonatkozó perjogi szabályokat a Pp. 156. §-a tartalmazza. Ehhez képest a Ptk. 85. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezés csupán annyiban biztosít többet, hogy ennek alapján a bíróság elrendelheti a jogsértés eszközének bírósági zár alá vételét. Miután az egész rendelkezés "eljárásjogi" természetű, az eljárásjogban történő kielégítő szabályozás esetén a Ptk. 85. §-ának (4) bekezdése mellőzhető lenne.
A szellemi alkotás fogalma kifejezi egyfelől a személynek azt a tevékenységét, amely létrehoz egy "terméket", gondolatot, amely magán hordozza a személyiség lényegi tulajdonságait, másfelől ugyanakkor szellemi alkotás maga a termék, a mű, a gondolat is - a tárgyiasult valóság - amely az alkotófolyamat eredményeként létrejön.
A törvényi szabályozás a személyeket az alkotásaik tekintetében mindkét értelemben védelemben részesíti.
A Ptk. 86. §-ának (1) bekezdése általános jelleggel mondja ki a szellemi alkotások védelmét, ugyanakkor nyomban a (2) bekezdés a védelem konkrét szabályozását külön jogszabályokra bízza.
A jogszabály nem határozza meg a szellemi alkotás fogalmát - noha ez szükséges lenne - és taxatíve nem is sorolja fel az összes fajtáját, tehát e tekintetben nyitott.
A Ptk. 86. §-ának (3) bekezdése védelemben részesíti azokat az egyéb szellemi alkotásokat is, amelyekről külön jogszabályok nem rendelkeznek. Ezeknél a törvény ugyancsak nem ad semmiféle definíciót, csupán azt követeli meg, hogy társadalmilag széles körben felhasználhatók legyenek, viszont kizárja a védelemből azokat a szellemi alkotásokat, amelyek már közkinccsé váltak.
A művek védelme a különböző jogszabályokban foglalt rendelkezések útján valósul meg, a személyhez fűződő jogok egymást kiegészítve, olykor egymást helyettesítve nyújtják a jogvédelmet, miután a jogában sértett fél választhat, hogy a jogvédelem melyik eszközével él; a külön jogszabályok biztosította jogokat vagy a Ptk. 84. §-ában megjelölt lehetőségeket érvényesíti.
A külön jogszabály hatálya alá nem eső vagyoni értékű gazdasági, műszaki és szervezeti ismeretek (know-how) ugyancsak védelmet élveznek a Ptk. 86. §-ának (4) bekezdése alapján.
A most említett rendelkezés külön jogszabályra bízza a védelmi idő kezdetének és tartamának a meghatározását. Amennyiben a szellemi alkotások létrehozása, hasznosítása kapcsán szükségessé válik szerződések megkötése, ezekre a Ptk. kötelmi jogi szabályai érvényesülnek (BH 1992. 20.). Külön jogszabályok határozzák meg egyes szellemi alkotások védelmét, ez azonban csak a jogszabályban megjelölt alkotót illeti meg és csak a jogszabályban megjelölt védelmet jelenti. Ugyanakkor többletvédelmet jelentenek a személyhez fűződő jogok sérelméről szóló rendelkezések, valamint a 86. § (1), továbbá (3) és (4) bekezdésében meghatározott szabályok. Ezeken túl a Ptk. 86. § (3) és (4) bekezdésében szabályozott védelem kiterjed a vagyoni igényekre is. Összegzésül megállapítható, hogy a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok védelmének általános megfogalmazása az adott helyen szükséges, ugyanakkor megfontolandó a külön jogszabályokra utalt szellemi alkotások teljes felsorolása, azok fogalmának és lényegi tartalmának meghatározásával. Ezekhez kapcsolódóan indokolt lenne a védelem alá eső egyéb szellemi alkotások fogalmának, kereteinek pontosabb és teljesebb meghatározása, miként az is, hogy hogyan legyen összhang a közkinccsé válásig nyújtott védelem és azok közt az iparjogvédelmi alkotások között, amelyek valamilyen okból nem nyertek a külön jogszabály szerint védelmet.
Az írás egyes részelnél felvetett gondolatokon túlmenően az alábbi összegzés adható, illetőleg a következő javaslatok tehetők.
1. Mind a joggyakorlatban, mind a tudományos munkákban felmerült az igény a személyiség fogalmának meghatározására.
2. A tárgyalt fejezet sem szerkezetileg, sem tartalmilag nem tekinthető megfelelően szabályozottnak. A jelenlegi szabályozás helyett - amelyben az általános személyiségi jog megfogalmazását követően, az egyes személyhez fűződő jogokat, mint a személyiségi jogok különös eseteit felsorolás-szerűen, példálózva határozza meg a törvény - helyesebb lenne az egyes személyhez fűződő jogokat önállóan meghatározni, mégpedig nem negatív megközelítéssel, hanem a személyhez fűződő jog pozitív, a fogalmára is kiterjedő meghatározásával.
3. Megfontolandó, hogy a jogszabály tartalmazzon általános személyiségi jog fogalmat. Itt felmerülhet az Alkotmánybíróság gyakorlatából az emberi méltósághoz való jog, amelyet az ún. "általános személyiségi jog" egyik meghatározásának tekint. Ez esetben azonban el kell gondolkodni azon, hogy ebből kiindulva miként alakul a jogi személyek, illetőleg a közösségek jogi helyzete, jogvédelme.
4. Az Alkotmánybíróság határozatai sok esetben figyelembe vehetők a jogalkotásnál (pl. információs önrendelkezési jog, önazonossághoz való jog stb.), más esetben csupán a hatályos jog tartalmának magyarázatául szolgálhatnak, s ekként az adott szabályozás mellett a rendes bíróságok gyakorlatát gazdagíthatják.
5. A jogviszonyok kiterjedésének alanyi köre tűnjön ki a szabályozásból, ugyanakkor legyen összhangban azokkal a "szervezeti egységekkel", amelyek a kodifikáció során bármilyen - lehetőleg egységes - jogalanyiságot nyernek.
6. Több személyiségi jog tarthatatlanul szűk tartalmú, így a lelkiismereti szabadság joga csak a gondolatok és nézetek szabadságával együtt fogalmazható meg a törvényben.
7. Nem egyértelmű a személyhez fűződő jogok jogellenességének kérdése sem; így a Ptk. 76. §-a a személyes szabadság jogellenes korlátozásáról rendelkezik, miközben a jogellenesség valamennyi a Ptk.-ban szabályozott személyhez fűződő jog esetében törvényi feltétel, miután a személyhez fűződő jogok általános védelméből következően minden személyhez fűződő jogot sértő magatartás szükségképpen jogot sértő, s ekként jogellenes magatartás. Úgy véljük a törvényben a jogellenességet kizáró körülményekről kell rendelkezni.
8. Megoldásra vár a Polgári Törvénykönyvben a nem vagyoni kárért való felelősség szabályozása és annak rendszerbeli elhelyezése. A hatályos szabályozás nem tartható.
Az új Ptk.-ban a nem vagyoni kárról önálló szabály formájában kell rendelkezni, mégpedig annak alapján, hogy a nem vagyoni kár alapja a személyiségi jog megsértése, az emberi személyiség testi, vagy lelki életminőségének hátrányos megváltozása. Ez a hátrányos állapot csak akkor következik be, ha a sérelmét szenvedett élete megnehezül, a személy életminősége megváltozik. A nem vagyoni kárpótlásnak ez a tartalma, ennek az intézménynek a személyiségi jog körében való elhelyezését indokolná. A döntés a jogalkotóra vár, de inkább az helyeselhető, ha a jogintézmény önálló szabályozást nyer és az a kártérítés általános szabályai között kerül elhelyezésre. ■
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. CompLex CD jogtár.
2. Polgári jog. Kommentár a gyakorlat számára (Dr. Petrik Ferenc) HVG-ORAC 1997.
3. Dr. Törő Károly: A Személyiség jogi védelme (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1992.)
4. Alkotmánybírósági Határozatok (Gyűjteményes kiadás).
Visszaugrás
