"Minden [...] reform értéke attól függ,
hogy mennyit érnek a tisztviselők."
Magyary Zoltán
A hivatalnoki működésnek - sok más feltétel mellett - mindig elengedhetetlen feltétele volt a szervezeti (belső) munkanyelv ismerete. (Magyary 1942: 395; Nagy 2020: 177-178) Ez a szervezet hatékony működésének egyik legfontosabb feltétele, mivel biztosítja a kommunikációt a döntési mechanizmusok során. Ezt az információcserét azonban erősen képes torzítani az, ha a használt jelrendszer elemei nem teljesen azonos tartalommal bírnak a kommunikációban részt vevő feleknél. Ez végső soron negatívan képes befolyásolni az igazgatási folyamatokat, ad absurdum az eredeti direktívák a végrehajtás során még ellentétes eredményre is vezethetnek a nem megfelelő értelmezés miatt. (Forgács 2019: 231) A közigazgatási jogi szaknyelv mint a jogi nyelv egyik változata általában véve a laikusok számára rendkívül bonyolult, érthetetlen jelrendszer. A közvélemény azonban nem képes megkülönböztetni egymástól a negatív értelemben vett hivataloskodó és a hivatalos stílust. Ez utóbbi ugyanis - igaz, néha a közérthetőség rovására - biztosítja a szakmán belüli kommunikációt. (Vinnai 2017: 138-139) A jogi szövegek laikusok számára érthetetlen volta napjaink egyik fő problémája a joghoz való hozzáférés szempontjából. (Ződi 2018: 241) Ugyanígy jellemzi a közigazgatási döntéseket egyfajta (hétköznapi értelemben vett) formalizmus is, amely szemben a bírói jogalkalmazással, a bürokratikus jogalkalmazás esetében kevésbé problémás. (Ficsor 2015: 75) A formalizmus segíti elő a közigazgatás tevékenységének eredményességét, például "bevett rutinokhoz alkalmazkodó döntések" meghozatala (Ficsor 2015: 75), vagy iratminták használata.
A bürokratikus formalizmus túlzott mértékű alkalmazása azonban a hivatali nyelvhasználat esetében, mint Európa más országaiban, úgy hazánkban is a visszájára fordult: a szervezetrendszer íratlan szabályaként minden tagjának a nehézkes, "papírosjellegű" (Vadnay 1926: 10) nyelvhasználatot kellett elsajátítania. Ez két dolgot eredményezett. Az egyik az volt, hogy a szervezet belső kommunikációja (és így eredményes tevékenysége is) elnehezült. A másik pedig az, hogy az állampolgárok nem (nehezen vagy épp sehogyan sem) tudták értelmezni a rájuk vonatkozó individuális normákat. Ez szintén lassította azt, hogy e normák az önkéntes jogkövetés útján érvényesülhessenek. Ezen mindenki számára kedvezőtlen állapot javítására már a 19. század végén is találkozhatunk néhány változást sürgető írással, ám a 20. század első felében - s főként az 1920-as évek végén - már komolyabb lépésekkel próbálták más mederbe terelni a pejoratív felhangú "bürokrácia" e mellékágát. E tanulmány ezeket a reformelképzeléseket igyekszik bemutatni, kiemelten vizsgálva három szerző (Rábel László, Vadnay Tibor, Szathmáry István) a területen úttörőnek számító egy-egy munkáját. Ezek programjának és elképzeléseinek megértéséhez azonban szükséges egy tágabb kontextust is látni, ez pedig részben a hivatalnokokkal szemben támasztott követelmények rövid fejlődése és kiszélesedésének folyamata, részben a magyar nyelv közigazgatásban való meghonosodásának és visszás jegyeinek (vázlatos) ismertetése.
Az állami igazgatást ellátó személyekkel szemben támasztott követelmények az újkortól kezdve folyamatosan bővültek. Eleinte kizárólag a feletteshez (vagy épp végső soron az uralkodóhoz) fűződő személyes viszonyon alapult egy-egy tisztség betöltése. Az e nézőpontról való lassú elmozdulás kezdete a 17. századra tehető. Az abszolutista berendezkedés megjelenésével szükségszerűen együtt járt az is, hogy a monarchák hatalmát egy jól szervezett, központosított és hierarchizált igazgatási szervezet volt csak képes biztosítani. (P. Szabó 2020: 16) A bürokrácia térhódítása és a hivatalnokok számának emelkedése révén a központtól (vagyis általában az udvartól) egyre lejjebb található területi szintekre helyeződtek át az igazgatás - ezalatt értve most nemcsak a klasszikus értelemben vett közigazgatást, hanem az igazságszolgáltatási feladatokat is - munkafolyamatai. Ez persze általában nem jelentette azt, hogy a moderni-
- 1/2 -
zált jog, a bürokrácia (és így a központi hatalom) a legalsóbb szintekig elért volna. (Képes 2019: 269) A megnövekedett számú tisztviselőgárdának azonban képesnek kellett lennie az egyre színesedő feladatok hatékony ellátására, ami leginkább a központi utasítások közvetítését és az erőforrások eredményes csoportosítását jelentette. (Weber 2009: 96) Ezért már nem volt elég önmagában a felettes felé fennálló lojalitás, a hivatalnokoknak ennél jóval több és más kvalitásokkal is rendelkezniük kellett. Ilyennek tekinthető a 17-18. században rohamosan felértékelődött megfelelő (egyetemi szintű) szakképzettség. (P. Szabó 2020: 47-49) Példának okáért a német fejedelemségek területén már a 16. századtól a jogvégzett személyek "az állami tisztségek betöltése tekintetében egyre inkább monopolhelyzetbe kerültek," ugyanakkor a politicát hallgatók a 17. századtól szintén alkalmasak voltak hivatalnoki teendők ellátására. (P. Szabó 2020: 55-56) Ausztriában szintén előnyt jelentett a jogi és vagy politikai tanulmányok folytatása (Brakensiek 2005: 298), s 1800-ban a hivatalnoki pozíciók betöltéséhez kötelezővé is tették legalább valamelyiket. (Heindl 1987-1988: 20) A már említett lojalitás mellett - részben azzal összefüggésben - fontos követelmény (sőt kötelesség) volt a hivatali titoktartás is. (Heindl 2013: 51-52; Mártonffy 1932: 327) Az uralkodóhoz (mint a végrehajtó hatalom fejéhez) való hűség még a 19. század második felében is fontos kritérium volt. (Sólyom 2016: 76) Az ekkor előírt munkavégzési metódusok az igazgatási feladatok gyorsítását szolgálták, és a szakértelemmel párosuló gyakorlottságot és tapasztalatot is lényeges erénynek tekintették. (Heindl 2013: 245, sk.) Mindemellett - elméletileg - a feddhetetlen életvitel is kritérium volt. (Csizmadia 1979: 124) Ezek az objektivizálódó feltételek eredményezték végső soron a modern közszolgálat kialakulását, mivel az egyszerű (szinte patrimoniális viszonyokat tükröző) magánjogi szemléletet egy, immár a közjogba tartozó jogviszony kezdte felváltani. (Mártonffy 1932: 321)
A polgárosodás és az abszolutista berendezkedések bukása magával hozta a hatalommegosztás szükségességét, így a tágabb értelemben vett jogalkalmazók is két elkülönülő hatalmi ághoz tartoztak az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom elválasztása révén. Ennek az elválasztásnak Magyarországon már valamiféle előképét adta az 1723-as bírósági reform (Mezey 2019: 51), s később az olmützi alkotmány 1849-es bevezetésével meg is valósult, de pusztán szervezéstechnikai eszközként és nem mint jogállami kritérium. (Papp 2014: 160) A polgári államokban kiépülő közigazgatási szervezetrendszerek célja nem változott abban a tekintetben, hogy viszonylag gyors reagálást kellett biztosítaniuk egy-egy felmerült élethelyzetre az állami ügyvitel mindennapjai során. A polgári berendezkedés közigazgatásra gyakorolt hatásainak bővebb ismertetése nélkül (mivel az e tanulmány kereteit meghaladná) a 19. század második és a 20. század első felében egyre inkább felértékelődött a jogállami eszmék hatása. Ez nem csupán a közigazgatási jogvédelem megteremtésében (Stipta 2020: 52-72), az igazgatást realizáló személyek felelősségének kialakításában (Sallai 2020a: 60-63) vagy a szabályozott ügyvitelben érhető tetten. A dualizmus késői korszakában merült fel először - mai fogalommal - a normavilágosság követelménye, amelynek az individuális normákra nézve is teljesülnie kell, főként a laikus kötelezetti kör felé. A 20. század első felében a normavilágosság felfogása azonban nem jogállamisági és jogbiztonsági szempontokból, hanem praktikus felfogásból eredt. Ez azt jelenti, hogy a laikusokra kötelező individuális normák könnyebben realizálhatók a mindennapok során, ha a címzettek értik e normák tartalmát. (Vadnay 1926: 29) A szakembereknek szóló hasonló aktusok (pl. belső levelezés, körrendeletek, utasítások) világossága pedig a könnyebb megértést, a félreértések elkerülését, s így a szervezet gyorsabb és precízebb működését teszi lehetővé a korabeli nézet szerint. (Vadnay 1926: 29) Ezt az a tény is alátámasztja, hogy a címben jelzett reformtörekvések nem az állampolgárok felől (kívülről), hanem a belső, hivatali szervezeti oldalról indultak ki. (Vadnay 1926: 11)
A magyar hivatalos (és jogi) nyelv évszázadokon át a latin volt, s csak szűk körben érvényesült a magyar nyelv. (Szabadfalvi 2020a: 12, 14) Némileg kivételt képez ezen általános megállapítás alól Erdély, ahol a magyar nyelvnek sokkal nagyobb szerepe volt a jogszolgáltatás és a hivatalos ügymenet mindennapjaiban. (Pál 2005) A lingua Latina tulajdonképpeni hegemón szerepét II. József nyelvrendelete (1784. május 11.) törte meg. Ez a rendelet - bár bizonyos esetekre nézve fenntartott átmeneti intézkedéseket - a németet tette államnyelvvé, így az igazgatás hivatalos nyelvévé is. (Gedeon 2018: 209) Téves azonban az a nézet, ahogyan azt Papp László is megjegyzi, miszerint a latint ne használták volna továbbra is, mivel példának okáért az alsóbb fokú bíróságok munkanyelve a latin maradt. (Papp 2017: 18) Valójában a rendelet eredeti célja pontosan az államigazgatás nyelvének egységesítése és a racionalizálás volt. (Pál 2005: 5) E szándék azonban nem kis felzúdulást váltott ki a vármegyék részéről. (Rábel 1914: 50-52, 65) A rendelet szükségességének megokolása egyébként - bár nyilvánvalóan a gyorsabb és pontosabb ügyvitelt kívánta előmozdítani - más jellegű érveket sorakoztatott fel: a német nyelvre eszerint azért volt szükség, mert a latin nyelvet kevesen ismerték és értették meg, ráadásul a jogforrás tanúsága szerint ekkortájt már igen kevés országban volt a latin a hivatalos nyelv. (A rendelet részleges fordítása: Rábel 1914: 50-51) E norma nem sokáig volt érvényben (1790-ig), s az utána következő időszakban a latin nyert újra teret. (Szabadfalvi 2020a: 16-17)
A magyar nyelv ügye II. József után már fontossá vált a nemzet számára, s ezt a jogalkotás sem hagyta figyelmen kívül. A hivatalos ügyintézés nyelve a 18. század végén és a 19. század elején nagy változásokon esett át. Ezek ismertetése a jelen írás kereteit szétfeszítené, ezért itt csak a téma megértéséhez szükséges legfontosabb mozzanatokra térek ki. (E témáról bővebben: Szabadfalvi 2020a: 17-20; Szabadfalvi 2020b: 116-117; Gedeon 2018: 212-216; Mikó 1943) Az 1790/1791:XVI. tc. ki-
- 2/3 -
mondta, hogy "a nyilvános ügyek intézésére idegen nyelv ne használtassék, a magyar nyelv pedig megtartassék". Ugyanakkor azt is deklarálta, hogy a kormányszéki ügyek még latin nyelven intézendők. Az 1792:VII. tc. úgy rendelkezett, hogy az országban közhivatalt csak az nyerhet, aki a magyar nyelv ismeretét igazolni tudja,[2] illetve rendelkezett arról is, hogy a legközelebbi országgyűlésnek "véleményes jelentést" kell előterjesztenie a magyar nyelvnek a közigazgatásban való használatáról.[3] Az 1805:IV. tc. már jelentősebb előrelépés volt: széleskörűen biztosította a magyar nyelv használatát igazgatási és peres ügyekben egyaránt.[4] Ugyanakkor fenntartott kivételeket is; az uralkodónak küldendő iratokat hasábosan latin és magyar nyelven kellett szerkeszteni, a kétértelműségek elkerülése végett,[5] illetve a Curia számára biztosítottak türelmi időt a magyar nyelvű ügyintézést illetően.[6] Ekkor kezdtek kibontakozni azok a törekvések, amelyek a hivatalos nyelv magyar szókincsének részben megalkotását, részben összegyűjtését szorgalmazták. Ebben élen jártak Bihar vármegye követei. (Rábel 1914: 57) 1806-ban felmerült egy hivatalos műszótár elkészítésének gondolata is, ám a meghívott megyei követek többsége a kitűzött határnapon nem jelent meg. (Szekfű 1926: 288-289) A próbálkozás azonban mégsem maradt meddő: a hivatalos műszótárt Ottlik Dániel elkészítette A' Tisztbéli Irás Módjának saját Szavai címmel. (Szekfű 1926: 289) Emellett Kisfaludy Sándor még ebben az évben kiadta saját műszótárát. (Centgraf: 1973: 254) Ezután több hasonló munka látott még napvilágot a 19. század első felében. (Erről: Szabadfalvi 2020b: 112-116) Az 1830:VIII. tc. még tovább szélesítette a magyar nyelv használatát, mivel az addigi türelmi intézkedéseket megszüntette,[7] és megismételte az 1792-es rendelkezést, miszerint a közhivatal viselésének feltétele a nemzeti nyelv ismerete.[8] Az 1844:IV. tc. pedig - bevégezve a folyamatot - amellett, hogy az eddigi rendelkezéseket rendszerezte és megismételte,[9] lebontotta az utolsó korlátot is: a latin-magyar uralkodói és udvari iratokat már csak magyar nyelven lehetett és kellett írni.[10] E törvénynek megfelelően a közigazgatásban is kötelezővé vált a nemzeti nyelv használata. (Ereky 1942: 34)
Ezzel lezárult a magyar nyelv hivatalossá tételének folyamata. Az 1869:IV. tc. elválasztotta egymástól a végrehajtó hatalmi ágat és az igazságszolgáltatást, így ennek nyomán megkezdődhetett a polgári állam közigazgatási rendszerének kiépítése. (Erről: Pétervári 2019: 117; Varga 2009) A dualizmus idején e szervezetrendszer viszonylag sok reformon esett át, ám ezek általában a legégetőbb gyakorlati és alkotmányos problémákra adott reakciók voltak, vagy pedig a kormányzat erős centralizációját segítették elő.
A fent jelzett kiépítési folyamat nem szándékolt hatása az lett, hogy a hivatalos nyelvhasználatban olyan, kezdetben hiánypótló jelleggel átvett megoldások rögzültek, amelyek a magyar nyelvtől alapvetően idegenek voltak, s ezeket a közigazgatás személyzete generációról generációra örökítette tovább. Számos olyan kifejezés került be a közigazgatási terminológiába, amely sok esetben latin vagy germán gyökerekkel bírt.[11] (Szathmáry 1928: 6) Ezeket vagy megpróbálták magyarítani, vagy nagyjából eredeti alakjukban hagyták meg. Az előbbi inkább a német szavakra jellemző, az utóbbi inkább a latinra. (Szathmáry 1928: 11) Az ilyen jellegű átvételek sok esetben pozitívan értékelhetők, hiszen valamilyen hiátust küszöböltek ki, s sok átvett fordulatot még ma is használunk. A neoabszolutizmus időszakában a magyar jogászok inkább a latin nyelvet igyekeztek használni az elnyomást szimbolizáló német helyett. (Szabadfalvi 2020b: 121) Ugyanakkor a német hatás is e korszakból eredeztethető a közigazgatási jog tekintetében. Találóan mutatott rá Somogyi Éva az ezt a kort jellemző ellentmondásra: az osztrák közigazgatási megoldások már képzett szakembereket igényeltek, ám Magyarországon ilyen személyek még nem álltak rendelkezésre, vagy legalábbis nem elegendő számban. Így Bécs a magyar tisztviselők körében megelégedett a német nyelv tudásával, s persze a császárhoz való hűséggel (Somogyi 1981: 64), akárcsak a korszakban kinevezett bírák esetében. (Balogh, 2020: 8-9) E hivatalnokok fordították magyar nyelvre az osztrák pátenseket, így a jogi terminológiára a német gyakorolt döntő hatást. (Szabadfalvi 2020b: 120) A probléma inkább az volt, hogy e terminus technicusok ritkán "érkeztek" önállóan; azok jelentésének megértéséhez vagy esetleges magyarításához szükséges volt valamilyen szövegkontextus. Enélkül ugyanis nem biztos, hogy a kifejezés (nagyjából) azonos jelentést tudott volna hordozni mindkét környezetben. (Carvalho 2019: 22) Ezek a szövegek vagy kisebb fragmentumok viszont magukban foglalták az eredeti nyelv grammatikai és gondolkodásbeli különbségeit a magyarhoz képest, ily módon ezek átvétele magával hozta a magyartalanságot a hivatalos ügyintézésbe. Tipikus példája ennek a német nyelvből átszivárgó szenvedő szerkezetek használata (Sallai 2020b: 2-3), illetve a műnyelvi fogalmazásmód. (Szabó 2001: 97; Gedeon 2018: 221; Szabadfalvi 2020b: 121) Bizonyos idő után pedig egy-egy közigazgatási aktus írásba foglalása már egyenesen íratlan szabályként
- 3/4 -
megkövetelte a tisztviselőktől, hogy az adott irat (például határozat, jegyzőkönyv, körrendelet stb.) megfogalmazásánál tekintettel legyenek a megszokott (magyartalan) fordulatokra. (Rábel 1914: 118-119, 123) Így vált a magyar hivatalos nyelv "érthetetlenül túltömött, hol cikornyásan terjengős, hol nagyképűen homályos" formák halmazává, amelyek valóságos architextusát (erről: Fekete 2019: 110) képezték a hivatalos irományoknak, egyre távolítva azokat az általánosan beszélt és írott magyar nyelvtől. (Vadnay 1926: 16) Ez pedig jócskán megnehezítette a szövegek értelmezését mind a jogalanyok, mind pedig a szakemberek számára, ezzel az állampolgárokat kiszolgáltatott helyzetbe hozva, s végső soron lassítva a közigazgatás ügymenetét. Ez a jelenség a magyar hivatali nyelv "bürokráciája".
E korszakban a tisztviselők magyartalan kifejezésmódjának problémája még kevéssé kiforrott tudományos munkákban jelent csak meg, teljesen átfogó koncepció nélkül. A jogi műnyelv mint téma már a kettős monarchia idején is foglalkoztatta mind a nyelvtudomány, mind pedig a iurisprudentia képviselőit, ám ezek az elméleti (vagy kis túlzással élve műkedvelő) munkák nem kínáltak gyakorlati megoldásokat a felmerült problémákra. Bakos Gábor ismert műve (A jogi műnyelv kérdéséhez), amely az Akadémián tartott egyik előadásának kiadott változata, bár alcímében jelzi azt, hogy e "speciális nyelvjárás" (Bakos 1880: 31) gyökeres megjavításra szorul, mégsem szól külön a közigazgatási nyelvhasználatról. Bakos a jogi nyelv alapvető gondjait az "ellatinosodás" folyamatából eredeztette (Bakos 1880: 10) és programot dolgozott ki ennek javítására. (Bakos 1880: 38-39) E program azonban még nem tudott elszakadni a rendszerezett jogi műszótár gondolatától, s egy ilyen szisztematikus és szintetizált összeállítását javasolta.
Az első, már valóban a közigazgatási (pontosabban a pénzügyi közigazgatási) nyelvhasználatot pellengérre állító szerző Pongrácz Emil volt. Ahogyan Stipta István találóan megjegyezte, Pongrácz "hivatali stílusunk egyik első kritikusa volt". (Stipta 2019: 78) A financz magyarság című cikkében (nem kevés iróniával) ismertetett néhány hatósági iratban szereplő szövegrészletet, amelyeket ő maga gyűjtött. (Pongrácz 1875: 124) Az írás végén azonban csupán néhány műszót helyettesítő, magyarosabbnak hangzó szinonimát sorolt fel (Pongrácz 1875: 127-128), s nem tett javaslatokat más, előzőleg már kifogásolt magyartalanság javítására. Ennek ellenére e néhány oldalas munka nem elhanyagolható, hiszen figyelemfelhívó célzattal született. A következő években a hivatalos nyelv problémái iránt mind a nyelvtudományi, mind a jogtudományi szakirodalom fogékonynak bizonyult. Számos partikuláris írást vagy szócikket hozott le e témában a Magyar Nyelvőr, a Budapesti Hirlap, vagy később a Magyar Közigazgatás. (Rábel 1914: 96-97; Vadnay 1926: 21) E periodikák hasábjain megjelenő szakmai diskurzusok feltárása önálló kutatást (és persze tanulmányt) kívánna, így itt most csak egy fontosnak gondolt szakcikket emelek ki. A nagynevű nyelvtudós, Simonyi Zsigmond - sok más szerző mellett - szintén foglalkozott a magyar "jogásznyelvvel". Olyan, fontos elméleti megállapításra jutott, amely a latin vagy a német nyelvi hatás dominál-e a jogi műnyelvben kérdésének egyfajta szintézisét adta. Simonyi úgy vélte, hogy a latin és a német nyelv hatása valójában párhuzamosan alakult ki, s mindkettő meghatározóvá vált. Ennek oka az volt, hogy az évszázadokon át használt és meggyökeresedett latint (amely hatását akkor is, ma is érezteti) a 19. század derekán gyorsan próbálták meg a magyarra lecserélni, s minthogy a nyelv nem tudott organikusan fejlődni a jog terén, a hiányt a német kifejezések átvétele jelentette. (Simonyi 1896: 50) Lényegében e két, egymás mellett kibontakozó kulturális hatás eredményeként született meg a hibáktól nem mentes magyar jogi terminológia.
Az első átfogó problémafeltáró és a "közhivatalnokok magyartalanságának megjavítása iránt" programadó mű Rábel László 1914-es könyve volt, amelyet Szathmáry István az első "nagyon érdemes és úttörőnek mondható" írásnak nevezett. (Szathmáry 1928: 11) Rábel jogi tanulmányokat végzett, s árvaszéki ülnökként dolgozott, így naponta tapasztalhatta a hivatalos nyelvezet használatának fonákságait. Valószínűleg inkább csak passzióból látott neki több mint 200 oldalnyi terjedelmű művének, amelyet történeti és nyelvészeti tanulmányként aposztrofált. A Hivatalos nyelvünk. A közhivatalnokok magyartalanságának megjavítása című munka összeállításával és (magán)kiadásával tisztviselőtársait próbálta megszólítani, felhíva figyelmüket a hivatalnoki nyelvhasználat hibáira. (Rábel 1914: 4) A mű első fejezetei elméleti kérdéseket járnak körül: szó esik itt a magyar nyelv eredetéről, a nyelvújításról, a nyelvhasználat és az államiság összefüggéseiről. A magyar idióma fejlődését számos irodalmi példával illusztrálta a szerző, akinek egyébként folyamatosan jelentek meg költeményei is, ami jól mutatja, hogy hozzáértéssel nyúlt a témához. A második nagy szerkezeti egység a magyartalanságok gyűjteménye: egy-egy kifejezéshez Rábel magyarázatot csatolt, amely általában utal a kifejezés eredetére, illetve a kifogásolt szóhasználat helyettesítésére kínál alternatívákat. Amellett, hogy e munka gyakorlati szempontból is nóvumnak számított, Rábel programja nem csupán a közigazgatásban dolgozó tisztviselőknek szólt. Szerinte ugyanis szélesebb reformra lett volna szükség, amely a hivatalnoki gondolkodásmód átalakítását (Rábel 1914: 123) és az állam közreműködését kívánta volna meg. Ez utóbbi alatt Rábel egyrészt a jogászképzés javítását értette: a jogász fiatalságot oktatókban látta a változás lehetőségének kulcsát (Rábel 1914: 123), másrészt szerinte valódi jogi kötelezettséggé kellett volna tenni a helyes nyelvhasználatot. (Rábel 1914: 133-134) Ugyanis 1889-től kezdve több ügykezelési szabályzat is említette az érthető és szabatos nyelvhasználat kritériumát, ám ezen kötelesség papírjog maradt, s a gyakorlati érvényesülés hiánya nem vont maga után semmilyen hátrányt. (Rábel 1914: 130-132) Rábel ezzel ellentétben komolyabb állami fellépést
- 4/5 -
sürgetett, javasolva a görög példa meghonosítását hazánkban. Görögországban ugyanis ekkortájt szigorúan megkövetelték a görög nyelv szabályainak kifogástalan ismeretét a hivatalnokoktól. (Rábel 1914: 129) E program még egyes periodikák, sőt személyesen Rákosi Jenő (mint a korabeli sajtó vezető tekintélye) számára is feladatként határozta meg a hivatali nyelv gondozását. (Rábel 1914: 97) A jogi oktatás Rábel által is javasolt reformja (ti. a joghallgatók magyar nyelvre és stílustanra való oktatása) később másokban is felmerült, de ennek bevezetésére nem került sor. (Beck 1952: 206-207)
Összességében Rábel László volt az első szakember, aki lerakta a közérthetőség koncepciójának alapköveit, bár ez a szó munkájában még expressis verbis nem szerepel. Érdeme volt (s ma is az), hogy a probléma első alapos feltárójaként már nem csak az egyszerű kritizálásban merült ki munkája: tudományosan megalapozott programot próbált nyújtani a szélesebb értelemben vett szakmai rétegnek, míg a tisztviselőket igyekezett ellátni praktikus tanácsokkal is. (Rábel 1914: 137-237) Úttörő munkáját azonban számos ponton érte kritika később (erről részletesebben alább lesz szó), de fontos látni, hogy a közérthető nyelvhasználat megteremtésére irányuló törekvések első jelentősebb mérföldköve e könyv volt.
Az 1920-as évek második felében egyre jelentősebb szakmai törekvések bontakoztak ki a közigazgatás megreformálásával és modernizációjával kapcsolatban. A hivatalnoki nyelvhasználat ugyan nem tartozott a legkurrensebb témák közé, hiszen az akkori magyar adminisztrációnak számtalan égetőbb kérdése akadt, ugyanakkor mégsem lehet azt mondani, hogy e kérdés teljesen perifériára szorult volna. Vadnay Tibor államtitkár ugyanis 1925-ben egy kisebb könyvet jelentetett meg A magyar hivatalos nyelv szabályai címmel, amelyet aztán 1926-ban újra kiadtak. Ezen, alapjában véve inkább elméleti munka Rábelénél már sokkal mélyebben kidolgozott programot jelentett, s - Vadnay jelentős közigazgatási tapasztalatának köszönhetően - számos gyakorlati megoldást közölt átgondolt és rendszerezett formában. A művet az Akadémia Nyelvtudományi Osztálya így véleményezte: "a munkálat nemcsak céljánál, hanem rendszerénél és tartalmánál fogva is a legkomolyabb figyelmet érdemli; rendszere világos és helyes, tartalma pedig alapos és megérlelt; a gyakorlati nyelvészetnek ez a könyv kiváló terméke". (Vadnay 1926: 10) A szerző elismerve az addigi törekvéseket, mégis részben szembehelyezkedett azokkal, kifogásolva azt, hogy ezek iránya mindig negatív és kritikus volt, s kevés konstruktív észrevételt tartalmaztak. (Vadnay 1926: 21)
E mű szemlélete egészen más volt. A reformok szükségességét jóval többféle perspektívából elemezte. Vadnay szerint a változásokat indokolja a nemzeti és a szociálpolitikai szempont, amely az önálló államiság és a magyar közösség együvé tartozásával függ össze. (Vadnay 1926: 17) Ugyanígy nyomós érv az, hogy a tisztviselők munkaerejüket a formai munkáról az érdemi felé koncentrálhassák, illetve ne fáradjanak el már önmagában a hivatalos iratok értelmezésében: ez a hasznossági és pszichológiai érv. (Vadnay 1926: 18) Továbbá - bár a szerző szerint ez a legkevésbé fontos - az esztétikai (vagy szépészeti) érv is alátámaszthatja a változások szükségességét. (Vadnay 1926: 19) A helyes nyelvhasználatra nézve először alapelveket határozott meg. Egyrészt "a hivatalos írásoknak alkalmazkodniuk kell a közölni szándékolt gondolatok körének természetéhez", azaz nem a jogszabályok szövegének megismétlésére, átfogalmazására kell, hogy irányuljon a hivatalnok írása, hanem e normák gyakorlati és közvetlen keresztülvitelére. (Vadnay 1926: 29) Vagyis a cél az, hogy az individuális norma címzettjével vagy címzetti körével a tisztviselő megértesse azt, hogy miért éppen ezt a szabályt és éppen így alkalmazta a konkrét esetre. Még inkább leegyszerűsítve, a bírói határozatokhoz hasonlóan itt is a meggyőzésre irányuló érvelést kell alkotni. Másrészt e szóban forgó szövegek megalkotásakor figyelemmel kell lenni a címzetti kör (feltételezhető) "értelmi fokára", illetve az "elérni kívánt célra", hiszen az egyéni norma realizálása csak úgy lehetséges, ha azok, akiknek az szól, pontosan megértik annak tartalmát, s erre figyelemmel cselekszenek. (Vadnay 1926: 29-30) Itt a szerző egyszerű distinkciót alkalmazott: a címzetti kört laikusokra ("nagyközönség") és hivatásosokra osztotta. Az előbbieknek egyszerűbb és részletezőbb hangnemben, az utóbbiaknak tömörebb és szakszerűbb stílusban tanácsos írni. (Vadnay 1926: 29)
Az elméleti megalapozás után külön fejezetek szólnak a leggyakoribb helytelenségekről és azok kijavításának lehetőségeiről. Ezek - a legfontosabbakat kiemelve -[12] a magyartól idegen jelzők és határozók halmozása, a főnévi jelzők képzése, az indokolatlan mondattömörítés, vagy épp nyakatekert körmondatok alkotása, több mellékmondat kapcsolása az ami/amely szavakkal, vagy a főnevek alanyként és állítmányként való felhasználása ugyanazon mondatban. Szintén kritizálja azt a gyakorlatot (amely még ma is jellemzi a jogi nyelvhasználatot), hogy gyakori a szenvedő szerkezetek alkalmazása (Vadnay 1926: 31, 37, 45, 57) és a névelők elhagyása. (Vadnay 1926: 73) Ezekre és kijavításukra Vadnay számtalan példát sorolt fel. Meghatározta továbbá a leggyakrabban előforduló "hivatalos írások" helyes szerkesztésének módját is; például bekezdésekre tagolás, általános megfogalmazás kerülése. (Vadnay 1926: 51-67) Külön fejezetet szentelt a - napjainkban már kevésbé összetett - megszólítások és udvariassági formulák helyes használatára is. (Vadnay 1926: 75-81) Érdekes tény, hogy a szerző már 1925-ben megfogalmazta azt a jegyzőkönyvekkel kapcsolatos problémát, hogy az irat inkább a rögzítő gondolatait tükrözi vissza, ezért abból nem tűnik ki a valóságban elhangzott megnyilatkozás, s ilyen módon a jegyzőkönyv torzít. (Vadnay 1926: 66-67) Ez a jog és nyelvkutatások napjainkban is jelentős témája. (Vinnai 2017: 161-198) Vadnay munkájában azt is megemlítette,
- 5/6 -
hogy a tartós változás elérése érdekében (új iratminták mellett) egy hivatalos műszótár készítése is szükségeltetne. (Vadnay 1926: 22)
Erre pedig nem kellett sokat várni. Szathmáry István vármegyei főjegyző 1928-ban adta ki e szótárat, megjegyezve, hogy Vadnay könyvéhez képest "a közigazgatási műszavak tekintetében ily mélyenjáró reformra szükség nincsen." (Szathmáry 1928: 5) Ugyanakkor arra is fel kívánta hívni a figyelmet, hogy a könnyebb (szakmai) kommunikáció és a gyorsabb ügyintézés céljai elérhetetlenek akkor, ha egy szakkifejezés más-más jelentéssel bír a gyakorlatban. Példaként említette a közigazgatási fegyelmi jog terminus technicusait. (Szathmáry 1928: 13-14) Szathmáry a szerkesztés során praktikus szempontokat követett. Ellenezte Rábel radikális javaslatait: "[...] a közigazgatás vérébe átment szakkifejezéseket kár volna áldozatul dobni csak azért, mert egynémelyükre rá tudjuk sütni a germanizmus bélyegét". (Szathmáry 1928: 11) Ezt az álláspontot példákkal is alátámasztotta, hangsúlyozva, hogy a már kialakult (s jogszabályi szinten is létező) terminológiát csak a legszükségesebb esetekben kell változtatni. (Szathmáry 1928: 12)
E két munka azonban már nem a szerzők saját indíttatásából készült el, mint Rábel László esetében. Mindkettőt a Belügyminisztérium rendelte meg,[13] s a belügyi szervek körében (ideértve a törvényhatóságokat és a községeket is) mindkét kiadvány megvásárlását, tanulmányozását és használatát előírták. Ilyen módon mégis Rábel elképzelése valósult meg, mivel ő javasolta azt, hogy a reformokat jogszabályok útján kell megvalósítani ahhoz, hogy valóban érvényre is jussanak (Rábel 1914: 133-134), hiszen az ügyviteli utasítások erre nem bizonyultak adekvát eszköznek. (Vadnay 1926: 21; Szathmáry 1928: 8) Az 1925-ös rendelet a szakmai szempontok (közigazgatás méltósága, komolysága, könnyebben megérthető ügyiratok) mellett ideológiai jelentőséget is tulajdonított a magyaros nyelvhasználatnak, amely a nemzeti kultúra erősítését szolgálta volna (Vadnay 1926: 9), hiszen "a nyelv mindig meghatározó szerepet tölt be a nemzeti identitás konstrukciójában". (Nagy 2019: 38) Rakovszky Iván belügyminiszter hangsúlyozta: a közigazgatási nyelvhasználatot fel kell szabadítani a műnyelvi fogalmazásmód kényszereitől, s könnyen érthetővé kell tenni azt a köznapi nyelvhez való közelítéssel. (Vadnay 1926: 9-10) Szathmáry művét már Scitovszky Béla belügyminiszter - akinek hivatali ideje alatt zajlottak le a Horthy-korszak legjelentősebb közigazgatási reformjai - ruházta fel kvázi jogforrási jelleggel.[14] Ezzel fejeződött be a hivatali nyelvhasználat javítására irányuló legnagyobb intézkedéscsomag, s e "vihar" (Sturm) után következett volna a dinamikus előretörés (Vordringen), ami a hivatali nyelvhasználat gyökeres változását hozta volna el.
A fent leírt törekvések utóhatásainak nem sok nyoma maradt, s ebből azok sikertelenségére lehet következtetni. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy partikulárisan előfordultak javulások bizonyos helyeken vagy szerveknél, ám dokumentált fejlődési mutatók nem állnak rendelkezésre. A kísérlet sikeres vagy sikertelen voltának megítéléséhez az ország területét átfogó, óriási mennyiségű iratanyagot jelentő levéltári kutatás lenne szükséges, ami egy ember erejét jócskán meghaladná. Mindazonáltal a sikertelenség mellett azért merek pálcát törni, mert saját levéltári kutatásaim alapján (Debrecen közigazgatási fegyelmi jogi praxisának vizsgálata) az a határozott benyomásom, hogy a jegyzőkönyvek, végzések, határozatok és más hivatalos iratok nyelvhasználata nem különbözik e reformok ideje előtt és után. Burkolt formában ugyan, de Vadnay Tibor is utalt arra, hogy "a nagyképűsködés, a hagyományok mereven ellenálló ereje, a félelem az újítástól" mind-mind gátolni fogják a változásokat. (Vadnay 1926: 41) Hencz Aurél - utalva egy 1938-as megállapításra - azt írja: "A bürokrácia a legnagyobb ellenálló erő, amely akadályoz, hátráltat, elodáz, lenyűgöz, betűbe fojt minden törekvést." (Hencz 1993: 23) Az ehhez hasonló (kezdeti) elutasító szemléletre a közelmúltban is találhattunk példát az igazságügyi nyelvészet tekintetében (Vinnai 2017: 217), bár e tekintetben történtek pozitív előrelépések. (Arató 2020: 8) A hivatalos közigazgatási műnyelv problémái ráadásul a Horthy-korszakban eltörpültek az adminisztráció más, fajsúlyosabb szervezeti és személyzeti gondjai mellett. Példának okáért a Magyary-féle racionalizálás programja sem foglalkozott e kérdéssel. Sőt később, a szocializmus idején (1968) Bacsó Jenő a jogszabályok, határozatok, intézkedések nyelvének javítását, tisztítását fontos érdekként mutatta be, kiemelve, hogy a nem jogvégzett személyek e szövegek világán kívül rekednek. (Bacsó 1968: 457) Ez is azt bizonyítja, hogy a tárgyalt témában mélyrehatóbb változás sem a polgári, sem a szocialista berendezkedés idején nem történt.
A 20. század eleji törekvéseknek azonban - sikertelenségük ellenére is - máig jelentős hatásokat és gondolatokat köszönhetünk. Egyfelől felhívták a figyelmet e problémákra, s rendszerezett formában összegyűjtötték azokat a későbbi javíthatóság reményében. (Főként igaz ez Rábel könyvére.) Másfelől - ahogyan már korábban is szó esett róla -, a közérthetőség korai koncepciója alighanem e törekvések során ötlött fel elsőként, bár a maitól jóval eltérő tartalommal. Kezdetben a közérthetőség gyakorlati megvalósításának célja ugyanis a bürokratikus szervezetrendszer gyorsabb és hatékonyabb működése volt, s a laikusok érdekei csak periferikusan jelentek meg. Ma inkább az utóbbi érv (ti. a nem jogászi munkát végzők számára az érthetőbb jogi nyelvezet megteremtése) dominál, s jut egyre nagyobb szerephez,[15] különösen
- 6/7 -
a tengerentúlon, ahol valóságos hagyománya van a közérthető nyelvhasználat törekvéseinek. (Üveges 2020: 16) Sőt a közérthetőség napjainkra a jogállamiság és a jogbiztonság egyik kulcsfogalmává vált (Bencze-Kovács 2018: 3, 9), s jóllehet főként a bírói döntésekkel kapcsolatban merül fel, minden individuális normára, így az egyes közigazgatási aktusokra is alkalmazandó. A jelenleg hatályos általános közigazgatási rendtartás (az Ákr. és a közérthetőség összegfüggéseiről: Pátkai 2017) alapelvi szinten deklarálja az egyszerűséget,[16] ami a közérthetőséget is magában foglalja, ily módon a Vordringen, a legrosszabb esetben is, már megkezdődött.
Arató B. (2020) Quo vadis, igazságügyi nyelvészet? Magyar Jogi Nyelv 4. évf. 2. sz. 8-15.
Bacsó J. (1968) A jogszabályok közérthetősége. Jogtudományi Közlöny 23. évf. 9. sz. 457-466.
Bakos G. (1880) A magyar jogi műnyelv kérdéséhez. Budapest: MTA.
Balogh J. (2020) A felügyeleti vizsgálatok funkciója és módja a két világháború közötti magyar igazságszolgáltatásban. In: Karlovitz T. (szerk.) Jogok és lehetőségek a társadalomban. Komárno: International Research Institute. 7-23.
Beck S. (1952) Jogi műnyelvünk fejlődéséhez. Magyar Nyelvőr 76. évf. 3. sz. 205-208.
Bencze M. - Kovács Á. (2018) "Nem foghat helyt." Az Alkotmánybíróság az indokolási kötelezettség teljesítéséről. MTA Law Working Papers 10. sz.
Brakensiek, S. (2005) Neuere Forschungen zur Geschichte der Verwaltung und ihres Personals in den deutschen Staaten 1648-1848. In: Heyen, E. V. (Hgrs.) Verwaltungseliten in Westeuropa (19/20. Jhs.). Baden-Baden: Nomos. 297-326.
Carvalho, J. (2019) Law, Language, and Knowledge: Legal Transplants from a Cultural Perspective. German Law Journal 20. évf. 1. sz. 21-45.
Centgraf K. (1973) A magyar hivatali nyelvért folytatott harc egyik dokumentuma. Levéltári Szemle 23. évf. 2. sz. 253-258.
Csizmadia A. (1979) Bürokrácia és közigazgatási reformok Magyarhonban. Budapest: Gondolat Kiadó.
Ereky I. (1942) A modern magyar közigazgatás kialakulása. Pécs: Dunántúl Pécsi Egyetemi könyvkiadó és Nyomda.
Fekete B. (2019) Az európai alkotmánypreambulum. Budapest: ELTE-Eötvös Kiadó.
Ficsor K. (2015) Formalizmus a bírói gyakorlatban. A formalista bírói érvelés jogelméleti alapjai. Budapest: Gondolat Kiadó.
Forgács D. P. (2019) A bürokrácia szociológiája. Budapest: Kossuth Kiadó.
Gedeon M. (2018) A magyar jogi nyelv történetéről. In: Szabó M., Vinnai E. (szerk.) A törvény szavai: Az OTKA-112172 kutatási zárókonferencia anyaga Miskolc, ME - MAB, 2018. május 25. Miskolc: Bíbor Kiadó. 199-222.
Heindl, W. (1987-1988) A felsőszintű bürokrácia kialakulásáról Ausztriában (1780-1867). Történelmi Szemle 30. évf. 1. sz. 16-24.
Heindl, W. (2013) Gehorsame Rebellen. Bürokratie und Beamte in Österreich 1780-1848. Wien: Böhlau.
Hencz A. (1993) Gondolatok a közszolgálati pragmatikáról és etikáról (1867-1944). Magyar Közigazgatás 43. évf. 1. sz. 13-23.
Képes Gy. (2019) A Dán Királyság alkotmánytörténete a kezdetektől 1848-ig. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.
Magyary Z. (1942) Magyar Közigazgatás. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Mártonffy K. (1932) Köztisztviselők szolgálati pragmatikája. In: Mártonffy K. (szerk.) Fejezetek a közjog és a közigazgatási jog köréből. Budapest: Pallas Rt. 318-336.
Mezey B. (2019) A bírói hatalmi ág kialakulásának kezdetei: az 1723-as bírósági reform. Rubicon 30. évf. 9-10. sz. 48-51.
Mikó I. (1943) A magyar államnyelv kérdése a magyar országgyűlés előtt 1790-1825. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum Egyesület.
Minya K. - Vinnai E. (2018) Hogyan írjunk érthetően? Kilendülés a jogi szaknyelv komfortzónájából. Magyar Jogi Nyelv 2. évf. 1. sz. 13-18.
Nagy N. (2019) Nyelv és szuverenitás viszonya az Osztrák-Magyar Monarchiában a jogalkotás és a jogalkalmazás tükrében. Jogtörténeti Szemle 3-4. sz. 36-42.
Nagy N. (2020) Variációk egy témára: a nemzetiségi-nyelvi egyenjogúság szabályozási formái az Osztrák-Magyar Monarchiában. In: Nagy N. (szerk.) Nemzetiségi- nyelvi szuverenitás a hosszú 19. században. Budapest: Gondolat Kiadó. 170-188.
P. Szabó B. (2020) A német politikatudomány hatása a magyar államtani gondolkodásra a 17. században. Magyarországiak politikatudományi disputációi. Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem.
Pál J. (2005) A hivatalos nyelv és a hivatali nyelvhasználat kérdése Erdélyben a 19. század közepén. Regio 16. évf. 1. sz. 3-26.
Papp L. (2014) A rendes bírósági szervezet változásai Magyarországon 1849-1861 között. FORVM 4. évf. 1. sz. 157-167.
Papp L. (2017) Bihar vármegyei törvényszékek a XVII. századtól 1871-ig. In: Megyeri-Pálffi Z. (szerk.) A jogszolgáltatás története Berettyóújfaluban. Debrecen: Debreceni Törvényszék. 15-21.
Pátkai N. (2017) A közérthető jogalkotásról - az általános közigazgatási rendtartás nyelvezete. Magyar Jogi Nyelv 1. évf. 1. sz. 21-27.
Pétervári M. (2019) Az Osztrák-Magyar Monarchia alsó középszintű közigazgatása a kiegyezést követően. FORVM 9. évf. 1. sz. 113-125.
Pongrácz E. (1875) A financz magyarság. Magyar Nyelvőr 4. évf. 3. sz. 123-128.
Rábel L. (1914) Hivatalos nyelvünk. A közhivatalnokok magyartalanságának megjavítása. Sopron: Romwalter Alfréd Műintézete.
- 7/8 -
Sallai B. (2020a) A közszolgálati fegyelmi felelősség kezdetei a polgári kori Magyarországon. Régiókutatás Szemle 5. évf. 1. sz. 59-66.
Sallai B. (2020b) Jog(történet) és nyelv: a közigazgatási fegyelmi jog "büntetőjogiasodásának" nyelvi aspektusai a levéltári forrásokban. Magyar Jogi Nyelv 4. évf. 2. sz. 1-7.
Simonyi Zs. (1896) A jogásznyelvről. Magyar Nyelvőr 25. évf. 2. sz. 49-54.
Sólyom P. (2016) Jogászi módszer és politika. Fejezetek a német közjogtudomány történetéből. Budapest: Gondolat Kiadó.
Somogyi É. (1981) Abszolutizmus és kiegyezés 1849-1867. Budapest: Gondolat Kiadó.
Stipta I. (2019) A pénzügyi közigazgatási bíróság tevékenysége (1884-1896). Budapest: Dialóg Campus Kiadó.
Stipta I. (2020) A magyar történelmi alkotmány és a hazai közjogi-közigazgatási jogvédelem. Budapest: Gondolat Kiadó.
Szabadfalvi J. (2020a) A magyar jogi nyelv kialakulása és fejlődése a 19. század elejéig. Jogtudományi Közlöny 75. évf. 1. sz. 12-20.
Szabadfalvi J. (2020b) A magyar jogi nyelv fejlődése a 19. század elejétől az elmúlt századfordulóig. Jogtudományi Közlöny 75. évf. 3. sz. 112-121.
Szabó M. (2001) Trivium. Grammatika, logika, retorika joghallgatók számára. Miskolc: Bíbor Kiadó.
Szathmáry I. (1928) Hivatalos műszótár a belügyi igazgatás részére. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Szekfű Gy. (1926) Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790-1848. Budapest: Magyar Történelmi Társulat.
Üveges I. (2020) A Plain Language Movement kulturális kontextusa - társadalmi háttér, történeti irányok és eredmények az Egyesült Államokban. Magyar Jogi Nyelv 4. évf. 2. sz. 16-25.
Vadnay T. (1926) A magyar hivatalos nyelv szabályai. Budapest: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.
Varga N. (2009) A polgári közigazgatás kiépítése felé tett lépések a dualizmus időszakában. In: Radics K. (szerk.) A Hajdú- Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXXI. Debrecen: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár. 227-250.
Vinnai E. (2017) Jog és nyelv határán. A jogi nyelvhasználat nemzetközi és hazai kutatása. Budapest: Gondolat Kiadó.
Weber, W. (2009) Politik. In: Enzyklopädie der Neuzeit Bd. 11. Stuttgart: Metzler. 88-116.
Ződi Zs. (2018) A jog érthetőségének határai. Meg tudják-e oldani a nyelvészek a jogi szövegek érthetetlenségének problémáját? In: Szabó M. - Vinnai E. (szerk.) A törvény szavai: Az OTKA-112172 kutatási zárókonferencia anyaga Miskolc, ME - MAB, 2018. május 25. Miskolc: Bíbor Kiadó. 241-261. ■
JEGYZETEK
[1] ORCID-ID: 0000-0002-6897-2872
[2] 1792:VII. tc. 1. bek.
[3] 1792:VII. tc. 2. bek.
[4] 1805:IV. tc. 2-4. §§
[5] 1805:IV. tc. 1. §
[6] 1805:IV. tc. 4. §
[7] 1830:VIII. tc. 1-3. §§
[8] 1830:VIII. tc. 4. §
[9] 1844:IV. tc. 5-7. §§
[10] 1844:IV. tc. 5. §
[11] A hivatali nyelvben használt kifejezések ilyen jellegű elemzésével Rábel munkája foglalkozik mélyrehatóbban. A fenti állítás alátámasztására álljon itt néhány példa. Latin eredetűnek vélte az említett szerző az ülés (sessio), a valamivel (pl. joggal) élni (uti aliqua re), vagy a valaminek folytán (qua re) kifejezéseket, míg német gyökerűnek az esküt tesz (Eid ablegen), az átszármaztat (übermitteln), a leköszön (pl. állásról) (abdanken), vagy a tekintettel arra (in Anbetracht dessen) fordulatokat. Vö.: Rábel 1914: 139, 156, 168, 141, 198, 152.
[12] Valamennyit lásd: Vadnay 1926: 33-40, 71-73, 84, 87, 91-92.
[13] 3606/1925. BM eln. sz. rendelet.
[14] 2227/1928 BM eln. sz. rendelet.
[15] Hazánk tekintetében például a bíróságok 2017-es képzései, erről lásd: Minya-Vinnai (2018); Értsünk szót! című konferencia beszámolói e lapszámban.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi hallgató, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
