A magyar irodalmi írásbeliség, illetve az egyes hazai tudományterületek történetét tanulmányozva megkerülhetetlen kérdésként merül fel a használt nyelv és terminológiai rendszer kialakulásának és fejlődésének a vizsgálata. Különösen érdekes ezt feltárni a közösséget legközvetlenebbül érintő, a közhatalmi és egyéni cselekvéseket szabályozó jog és annak művelését jelentő jogtudomány esetében.[1]
1. A jogi nyelv kialakulását és formálódását alapvetően befolyásolta az európai keresztény állam modelljének mintakövetése, illetve a klérus által hordozott írásbeliség. A szuverén magyar feudális állam kialakulását követően évszázadokig az államélet, a központi kormányzati szervek, a törvényhozás, a jogalkalmazás, a hivatalos kommunikáció és a jogi írásbeliség "hivatalos" nyelve a latin volt. Jól példázza ezt az 1517-ben közzétett első magyar jogkönyv, a Werbőczy-féle Tripartitum latinnyelvűsége. A latin használata magától értetődő volt, hiszen a középkori értelmiség műveltsége, iskolázottsága a latin nyelv ismeretén alapult. A különböző anyanyelvű magyarországi értelmiségen belül - nemcsak a középkorban, hanem még azt követően is - a latin nyelv, a "liguage Latina" maradt a meghatározó.[2] A magyar nyelvű jogi terminológia és szaknyelv, illetve jogirodalom létrejöttét nagyban akadályozta az a további tény, hogy nemcsak a jogi praxis, de a tudomány művelésének és oktatásának nyelve is a 19. század elejéig - egyes kivételek esetében a század közepéig - szintén a latin volt.[3] Csupán a reformáció következtében
- 12/13 -
előtérbe kerülő "nemzeti visszahatás" eredményezett változást a nemzeti nyelven művelt irodalom és tudományosság világában. Összességében megállapítható, hogy a magyar jogi szaknyelv kialakulásának késői igénye csupán nyelvi okokkal nem magyarázható, különösen annak tükrében, hogy az alapvető jogi fogalmak régóta éltek nyelvünkben, főképpen a szóban zajló perek és jogviták beszélt nyelvében.[4]
A jogi nyelv kialakulása mögött több társadalmi-történeti feltétel, illetve igény fedezhető föl. Így az egységes jog(rendszer) megteremtése, ami fölváltotta a jogi partikularizmus időszakát, felszámolva a sokszínű szokásjog hegemóniáját. A rendi viszonyok, az eltérő jogállású társadalmi csoportok (nemes, pap, polgár, jobbágy), a privilégiumok (pl. szabad királyi városok mentessége a földesúri iurisdictio alól) rendszere és a territoriálisan változó szokásjog is akadályát képezte a koherens jogi terminológia kialakulásának. Ugyancsak fontos előfeltétel az egységes jogalkalmazási rendszer létrehozása, amit a feudalizmus évszázadaiban a jogi partikularizmus és a hatalom osztottságából fakadó heterogén intézményrendszer akadályozott. Ezt tovább erősítette a 16-17. században a török hódítás következményeként, az ország három részre szakadásával kialakult eltérő joghatósági rendszer. Ehhez társult a különböző jogi fórumok heterogén jogértelmezési tevékenysége és a jogalkalmazók képzettségének, szakmai felkészültségének a sokszínűsége. Végül az egységes jogi terminológia kialakulásának alapvető feltétele az azonos nyelv használata. Ennek hiánya mindezt rendkívüli módon megnehezíti. A jogi nyelv, így a perek, de a jogalkotás, a közigazgatás nyelve nem függetleníthető az ország etnikai viszonyaitól. Fontos megjegyezni, hogy a magyar királyságot eredendően a többnyelvűség jellemezte. Legalább fél tucat beszélt nyelv mellett a többségi nyelv kiválasztása nem volt problémamentes. Mivel a korabeli magyar feudális állam nem az etnikai összetartozás, hanem a területi elv (és személyi függőségi rendszer) alapján szerveződött, nem a közös nyelv, hanem az azonos monarchikus hatalom alá tartozás alapozta meg a joghatóságot. A 17-18. századig a perek első fokon szóban folytak le. Mégpedig olyan nyelven, amelyet a felek egyaránt értettek. A többféle etnikum léte így sokféle jogot és jogi nyelvet eredményezett.[5]
2. Az egyes szaknyelvek kialakulása mindig hosszú történeti folyamat eredménye. A jogi szaknyelv "szószükséglete" a jogélet és a jogtudomány fejlődésével áll szoros kapcsolatban.[6] A jogfejlődés folyamatosan generálja a megfelelő szakmai terminológia változását. A hazai (jogi)szaknyelv - de ez általános értelemben is igaz - anyanyelvi terminusai kialakításában három fő forrással számolnak a nyelvészek: 1. A korábbi, esetleg már feledésbe merült kifejezések újbóli felfedezése és esetleg új jelentéssel való felruházása. Ezeket nevezik közvetlen, belső mintának. 2. Alaktani értelemben adaptált latin szavak és fogalmak átvétele, "anyanyelvesítése" és a szóhasználatban való rögzítése. 3. Az ún. tükörfordítások, melyek részben latin kifejezések tükörkifejezéseiként, illetve Közép-Európában jelentős német nyelvi hatásként a német szakterminusok fordításaiként gazdagították a magyar jogi szaknyelvet.[7] A történelmi tények és tapasztalatok tükrében megállapítható, hogy "a jogi szaknyelv anyanyelvi terminusainak kialakításában kevésbé volt járható út az a nyelvészek által javasolt, a régi szaknyelvben élő, de feledésbe merülő terminusok felélesztése. A jogász nyelvújítók egy része az idegen terminusok átvéte-
- 13/14 -
lét támogatta, nagyobb részük a latin és német terminusok fordítása mellett érvelt."[8]
Az anyanyelvi terminológia megalkotásának folyamata a felvilágosodás eszméinek hatására gyorsult fel, köszönhetően a nyelvújítási mozgalomnak, amely egybeesett az irodalmi és köznyelv "kodifikálásával". Az anyanyelvi terminusok bevezetése ekkor a szókészlet gyarapítását, illetve az idegen (latin, "latinosított" vagy német) kifejezések kiküszöbölését jelentette. A nyelvújítási törekvések kiindulópontja a politikai és jogi szakszókincs újragondolása volt, mivel a közélet, a közigazgatás és jogélet megkívánta a széles társadalmi rétegek számára érthető, azonos értelemben használt anyanyelvi fogalmak használatát. A régiónkban a 18. század második felétől a 19. század második harmadának végéig terjedő időszakban végbement nyelvújítási folyamatot a nyelvészek többnyire három szakaszra osztják: "Az első szakaszra a sokszor alkalmi, néha csupán egy-egy szöveghez kötődő egyéni újítások jellemzők. A másodikat a különböző szakterületek terminusainak közös munkán alapuló egybegyűjtése, míg a harmadikat a tudatos használat és terjesztés jellemezte."[9] Ezekben az évtizedekben, mint össztársadalmi ügy került előtérbe az anyanyelv művelése, a köznyelvi és szakterminológiák szabályozása.
3. A hazai állapotok jelentősen eltértek más közép-európai országokétól, ahol a nemzeti nyelvek a jogéletben hamarabb elterjedtek. Míg a Sachsenspiegel a 13. század elején, vagy a hasonló cseh jogkönyvek a 14. és 15. században nemzeti nyelven jelentek meg[10], addig a Werbőczy Hármaskönyvét a 16. század második felében (1565) fordították le Magyar Decretum címen magyarra.[11] A Weres Balástól származó első anyanyelvi fordítás nem szó szerint készült, valójában az eredeti mű erősen kivonatos változatáról van szó.[12] Weres az anyanyelv használatának fontosságáról az uralkodónak szóló bevezető soraiban a következőket írja: "Minden nemzet kedig, Kegyelmes uram, azon igyekezett, hogy az ő nyelvén legyen meg írván, az ő Decretomok, hogy a közönséges igasságnak normája mindeneknél nyilván és értelemre legyen, mind azoknál kik olvassák, és mind azoknál kik előtt olvastatik, hogy oly nyelven lévén [...] hogy az együgyű kösség is miatta meg ne csalatkozzék."[13] Fordítóként fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a "Decretom" előírásait mindazok megértsék, akik "deákul" nem tudnak. Levonható tehát az a következtetés, hogy a középkor vége felé közeledve - némi időbeli fáziskéséssel - a magyar nyelv egyre inkább alkalmassá vált jogi szövegek, jogi fordulatok megfogalmazására.[14] Az első magyar jogkönyv teljes fordítására 1611-ig kellett várni.[15] Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a Tripartitum különböző kiadásaiban használt jogi terminológia nem nevezhető még műnyelvnek, hiszen zömmel terjengős fordításokat, körülírt kifejezéseket tartalmaz.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
