Az 1848. évi eseményeket követően Ferenc József a magyar szabadságharc vérbe fojtásával megszilárdította hatalmát. Ezáltal lehetősége nyílt a szilveszteri pátensben lefektetett alapelvek szerint erősíteni az uralkodói abszolutizmust, valamint egységesíteni az államszervezet felépítését az Osztrák Császárság területén, amely magában foglalta a magyar és horvát tartományokat is.[1] A szilveszteri pátenshez csatolt legfelsőbb kabineti iratban így meghatározta a közigazgatás átszervezésének koncepcióját, amelyet az 1853 januári rendeletek hajtottak végre.[2]
Minden tartományban kötelezővé tette az 1851 decemberében kelt irat a járási hivatalok létrehozását, amelyek azonban megőrizhették a helyi lakosság által megszokott elnevezéseiket.[3] A császár ugyanis az alattvalókat kiszolgáló, hozzájuk minél közelebb lévő szervekkel kívánta ellátni a közigazgatási feladatokat, amely közigazgatási egységek így a lakosság hatékonyabb felügyeletére is alkalmassá váltak. A járási hivatalok számát ezzel megnövelte, aminek köszönhetően illetékességi területük nagysága csökkent. Emellett az egyes járási hivatalokban összpontosították az igazságszolgáltatási, közigazgatási és adóbehajtási teendőket.[4] A hatalmi ágak elválasztásának elve emiatt e szinten nem érvényesülhetett.[5] A létrejövő alsó középszintű közigazgatási egységet e
- 113/114 -
tág hatásköre okán "vegyes" járási hivatalnak nevezték.[6] A járási szint fölé a kerületi hivatalokat rendelték,[7] amelyek szerepét Magyarország területén a megyehatóságok töltötték be. Az egyes tartományok irányítását a helytartóság látta el az uralkodó által kinevezett helytartók által. Magyar sajátosság volt, hogy az egységes helytartóság helyett az országot a kerületi felosztáshoz igazodó egy-egy helytartósági osztály irányította.[8]
Ez az 1853. évi rendelet teremtett a teljes Osztrák Császárságban egységes közigazgatási szervezetet,[9] ugyan meghagyták az egyes tartományokban az egyes szervek tradicionális elnevezéseit, azok azonban azonos jellemzőkkel bírtak mindenhol, így az adott tartományok elveszítették közigazgatási sajátosságaikat. Magyarország és Horvátország közigazgatási szervezete a neoabszolutizmus idején ennek köszönhetően egyöntetűvé vált az osztrák örökös tartományokéval egészen az 1860-ban kiadott októberi diplomáig.[10] Az ekkor visszaállított vármegyei közigazgatási szervezetet a kiegyezést követően szervezte át a magyar kormányzat az 1870:XLII. tc. elfogadásával, amely Magyarországon a polgári kor követelményeinek megfelelő adminisztrációt teremtett.[11]
Az Osztrák Császárság nyugati tartományaiban viszont egészen a kiegyezés létrejöttéig nem változott a közigazgatási szervezet felépítése, ekkor a katonai kudarcoknak és a pénzügyi problémáknak köszönhetően az uralkodó nemcsak Magyarország irányában, hanem a lajtántúli területeken is engedményekre kényszerült. Ennek köszönhetően a Birodalmi Tanácsban többségbe kerülő liberális politikusok ki tudták kényszeríteni azt, hogy az uralkodó hozzájáruljon a jogállami keretek megteremtéséhez Ciszlajtániában. Az alkotmányos állam létrehozását a birodalmi tanács nem egyetlen kartális típusú törvény elfogadásával valósította meg, hanem az ekkor megszülető öt államtörvényt nevezte az utókor összefoglalóan "decemberi alkotmánynak".[12] Ezt a korszakot Ausztriában a konstitucionalizmus időszakának hívták, ugyanis a lajtántúli tartományok beren-
- 114/115 -
dezkedését ekkor alakították át alkotmányos monarchiává. E törvények megvalósították a választott parlament által az uralkodói hatalom kontrollját, meghatározták az állampolgárokat megillető alapjogokat, felállították a birodalmi bíróságot, rendelkeztek a bírói és a végrehajtói hatalomról.[13] Ezek közül a tárgyalt téma szempontjából kiemelendő a bírói hatalomról rendelkező törvény. Ugyanis ennek 14. §-a rendelkezik az igazságszolgáltatás és a közigazgatás elválasztásáról minden szinten.[14] Ennek a rendelkezésnek is köszönhetően a kiegyezést követően az Osztrák Császárság nyugati tartományaiban a Magyar Királysághoz hasonlóan jelentős mértékben átszervezték a közigazgatást.
Az ekkor kialakított osztrák közigazgatási szervezetet kívánom összehasonlítani a magyar megoldásokkal, mivel az Osztrák-Magyar Monarchia két birodalomfelében a kiegyezést követően a neoabszolutizmus egységesítő törekvései ellenére lényegesen eltérő területi közigazgatás szerveződött. Ebben az időszakban Erdély ismételten a Magyar Királyság részévé vált,[15] így e területen is a magyarral azonos adminisztrációt kellett teremteni.[16] Horvátország szintén újra a Magyar Királyság fennhatósága alá került, ám a horvát-magyar kiegyezés következtében a horvát belügyi igazgatás függetlenné vált.[17] A Határőrvidék státuszát is rendezni kellett, mivel a horvát és a magyar területek között elhelyezkedő országrész a kiegyezést megelőzően a bécsi központi kormányzat irányítása alá tartozott. A Határőrvidéket így 1867 és 1873 között előbb demilitarizálták,[18] majd 1882-ben Horvátországhoz csatolták.[19] Az önálló belügyi igazgatás okán a horvát területeken kiépített járási szervezet nem képezi jelen tanulmány tárgyát.
Emellett érdemes megjegyezni, hogy igencsak problémás a megnevezése az Osztrák-Magyar Monarchia bécsi székhelyű birodalomfelének, amely kiválóan jelképezi a két állam vezető elitjének a kiegyezésről vallott eltérő nézeteit. A magyar fél fogalomhasználata legtöbbször Ausztriaként vagy Osztrák Császárságként nevezte meg a társországot. A kiegyezést követően emellett "A birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok" megjelölést használták a reálunió nem magyar tagjának megnevezésére.[20] Az osztrák szakirodalom Ciszlajtániának és Transzlajtániának titulálja leggyakrabban a két
- 115/116 -
birodalomfelet,[21] ami Lajtáninnennek és Lajtántúlnak fordítható, de ez a magyar nyelvben használt terminológiával ellentétes, mivel Lajtántúlként Magyarországot nevezi meg. Szabó István megoldásához hasonlóan az osztrák szakirodalomban konzekvensen alkalmazott és leginkább egyértelmű megoldást választva Ciszlajtániaként hivatkozom a Ferenc József által a kiegyezést követően uralt nem magyar tartományokra.[22]
A közigazgatás átrendezésére Ciszlajtánia területén az 1868. május 19-én kiadott 44. számú törvény[23] vállalkozott, amely a helytartóságokra és a járási főnökségekre (Bezirkshauptmannschaft) helyezte a hangsúlyt, tehát kiiktatta a szervezeti struktúrából a kerületi szintet.[24] Ennek felszámolásával annak hatásköreit részben a tartományokra, részben a járásokra bízták, ezáltal a korábbi háromszintű helyett kétszintű közigazgatási szervezetet alakítottak ki. A törvény első szakasza ismételten elválasztotta a közigazgatást és a törvénykezést az államszervezet minden részében, így a járási szinten újra különválhatott a két hatalmi ág.[25] A közigazgatási szervezet alapegységévé a törvényhozó a tartományokat tette, amelyek élére egységesen a tartományfőnököket (Landeschef) állította.
A tartományfőnök elnevezés a helytartó és a tartományi elnök titulusokat foglalta magában, a helytartó (Statthalter) címét a nagyobb tartományok egyszemélyi vezetői viselhették, míg a kisebb tartományok élén a tartományi elnökök (Landespräsident) álltak. A tartományfőnökökhöz tartozó tartományi hatóságok (politische Landesbehörde) szintén követték a tartományfőnök elnevezését, így a helytartóság (Statthalterei) vagy a tartományi kormány (Landesregierung) nevet viselték. Összesen 14 tartományt nevesített a törvény, amelyek közül kilenc helytartóságként, öt pedig tartományi kormányként kezdhette meg működését.[26]
A magyar közigazgatási szervezet átalakítása a ciszlajtániaihoz képest elhúzódott. A magyar kormányzat ugyanis tudatában volt annak, hogy a vármegyei szervezet modern kor elveihez idomításának módja igencsak megosztja a közvéleményt, így komoly or-
- 116/117 -
szággyűlési vitára számítottak a kérdésben.[27] Emiatt a téma napirendre tűzése előtt elfogadta az országgyűlés az 1869:IV. tc.-et, amely kimondta a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elválasztását.[28] E törvénnyel igyekeztek nyilvánvalóvá tenni, hogy a vármegyékből az igazságszolgáltatási hatáskörök leválasztásával közigazgatási szerveket kívánnak létrehozni.[29] A várt nagy horderejű országgyűlési vitát követően az 1870:XLII. tc. alakította ki a polgári közigazgatás alapjait Magyarországon.[30] A történeti hagyományok figyelembevételével a szabad királyi városokból és a vármegyékből egységesen törvényhatóságokat szerveztek, amelyek a középszintű igazgatás feladatait látták el. A vármegyék területének felosztásával jött létre a közigazgatás alsó középszintje, a járási szervezet, amelynek a vezetését a szolgabírák látták el. Ebből látható, hogy Magyarországon a közigazgatás átszervezése alkalmával nem építettek ki önálló államigazgatási szervezetrendszert, mivel az államkassza üresen tátongott, hanem a korábbi vármegyei szervezetrendszert alakították át olyan módon, hogy az az önkormányzati jogok gyakorlása mellett a központi közigazgatás rendelkezéseinek végrehajtására is alkalmassá váljon.[31] A jogalkotó a kormány érdekeinek érvényesítése céljából a törvényhatóságok élére az uralkodó által, a belügyminiszter javaslatára kinevezett főispánokat állította.[32] A főispán képviselte középszinten a végrehajtó hatalmat és ellenőrizte a törvényhatóságok működését.[33] A közigazgatási feladatokat a törvényhatóságban a választott tisztviselők látták el az alispán vezetésével.[34]
Ciszlajtánia területén ezzel szemben a közigazgatás középszintje megkettőződött, az önkormányzati jogok gyakorlójának és az állami közigazgatás közvetítőjének pozíciója
- 117/118 -
kettévált.[35] Az állami közigazgatás közvetítéséért a tartományok élén a már említett tartományfőnök felelt a középszintű közigazgatás szintjén, amely a következő feladatokat látta el: ünnepies alkalmakkor képviselte az uralkodót, a tartománygyűlésekkel szemben képviselte a kormányt, valamint vezette az egész tartomány közigazgatását. A tartományfőnökök feleltek az alattuk álló tartományi hatóság tevékenységéért, így egy személyben ő vezette a tartományi hatóság szervezetét. A tartományi hatóságok tartományi tanácsosokból álltak, akiket a tartományfőnökhöz hasonlóan a király nevezett ki. Ők segítették a tartományfőnököt feladata ellátásában. A tartományi hatóságoknak alárendelten működtek a járási főnökségek is.
Az önkormányzati jogokat pedig a tartománygyűlések gyakorolhatták. A tartománygyűlések megerősített hatáskörét az októberi diploma határozta meg, amely szerint a birodalmi tanács ügykörébe nem tartozó ügyeket láthatták el a tartományok. A tartományok ezen kívül rendelkezhettek vagyonukkal és a hozzájuk befolyó adókkal, amelyet középítkezésekre és közszükségleti igények kielégítésére fordíthattak, így egészségügyi, oktatási, művészeti, tudományos vagy szociális intézményeket hozhattak létre.[36] Emellett a tartományokhoz tartozott az önkormányzattal rendelkező járások és községek felett a főfelügyeleti jog gyakorlása.
A két közigazgatási szervezet alapvonalainak bemutatását követően a magyar és az osztrák járási szervezetet kívánom összevetni. A köztörvényhatósági törvény Magyarországon az önkormányzati hagyományok tiszteletben tartása céljából a vármegyékre bízta a közigazgatási szervezetük részleteinek kidolgozását. A vármegyei közgyűlés kötelezettsége volt a főispán elnöklete alatt egy küldöttséget létrehozni, amely elkészítette az adminisztratív szervezetről szóló tervezeteket. A munkálatokat ezt követően a közgyűlésnek kellett jóváhagyni, amelyet felterjesztettek a belügyminisztérium számára megerősítés céljából. A járási beosztás és a szolgabírói hivatal felépítésének meghatározását is ezzel a módszerrel a vármegyékre bízták. A törvény a járási beosztás kapcsán csupán azt a követelményt támasztotta, hogy az 1848:V. tc. alapján a vármegyék által kialakított országos választókerületekre tekintettel határozzák meg a közigazgatási járásaikat. A jogalkotó számára az áprilisi törvények alapján csupán ez a területi beosztás állhatott rendelkezésre, így ezzel kívántak némi iránymutatást nyújtani a vármegyék számára. Ruszoly József kutatásai alapján az országos választókerületek nagyságát úgy tervezte meg az országgyűlés, hogy azok 30 ezer fős lakosságszámmal rendelkezzenek.[37]
- 118/119 -
Az általam vizsgált levéltári források viszont azt bizonyítják,[38] hogy a vármegyék jelentős része nem a törvényi szabályozásnak megfelelően járt el.[39] Az országos választókerületek alapul vételét ugyanis figyelmen kívül hagyták, mivel célszerűtlennek tartották a választások lebonyolítására létrehozott szervezetet a közigazgatási feladatok ellátására. Ezt azzal magyarázta a vármegyék egy része, hogy az országos választókerületekre csupán háromévente egyszer, a választások alkalmával van szükség, míg a közigazgatás rendszeres, napi érintkezést igényel a lakosok és a járási hivatalnokok között.[40] A vármegyék jellemzően természeti adottságaikat és a járásbíróságok területi illetékességét vették figyelembe.[41] Ezáltal jellemzően egyenetlen járási szervezetet hoztak létre. Az általam vizsgáltak közül a legnagyobb a békési járás volt a maga 52159 lakosával,[42] míg a legkisebb a peselneki járás 5450 lakossal.[43]
Ciszlajtánia területén ezzel szemben a belügyminiszter rendeletben szabályozta a járások területének nagyságát. A belügyminisztérium ebben az esetben az 1853-ban kialakított alsó középszintű közigazgatási egységeket alakította át az új területszervezési kívánalmaknak megfelelően. Ennek ellenére nem tapasztalható az, hogy egységesebb lenne a járások mérete.[44] A cilli járás (Herzhogthum Steiermark) 116114 főnyi lakossággal rendelkezett, míg a lilienfeldi (Erzherzhogthum Oesterreich unter der Enns) mindössze 21538 lakossal. Karl Gutkas munkájában meghatározta Ciszlajtánia esetében is a járási főnökségek átlagos kiterjedését:[45] 1000 km[2], három járásbíróság, 90 község,
- 119/120 -
azonban ettől jelentős eltérések mutatkoztak.[46] Ezt némiképp magyarázhatja, hogy a tartományok területe is igen eltérő volt, azonban az egyes középszintű területi egységeken belüli járási beosztás is komoly változékonyságot mutatott.
Emellett érdemes megvizsgálni a járásbíróságok és a közigazgatási járások viszonyát a két társország esetében. A Magyar Királyságban ezek meghatározása egymástól teljesen függetlenül történt, ugyanis a közigazgatási járások területét a törvényhatóságok szabták meg, míg a járásbíróságok területi beosztásáról az igazságügyminisztérium gondoskodott.[47] A közigazgatás esetében így a helyi szintű, partikuláris érdekek érvényesülhettek, míg az igazságszolgáltatás helyi rendezése alkalmából egységes központi szemlélet alapján épült ki a szervezet. Ennek ellenére több vármegye is törekedett adminisztrációs szervezetét a járásbíróságok illetékességi területével egyeztetni.[48] A járásbíróságok esetén az igazságügyminisztérium viszont számos esetben figyelmen kívül hagyta a vármegyei határokat, amelynek következtében lehetőség nyílt arra, hogy egységesebb szervezeti kereteket határozzanak meg, amelyre a közigazgatási járások esetében nem volt lehetőség. Ennek kapcsán megjegyezhető, hogy Magyarországon a járásbíróságok területi kiterjedése jellemzően nagyobb volt, mint a közigazgatási járásoké.
Ciszlajtániában ezzel szemben, mivel mindkét államkormányzati szervezet kiépítéséről való döntés a kormányzat kezében volt, a kettő beosztása egymáshoz igazítva történt.[49] A járási főnökségeket ugyanis a neoabszolutizmus kori járási hivatalokból alakították ki, amelyek közül kettőt vagy hármat vontak össze a helyi igényeknek megfelelően.[50] A járásbíróságok székhelyei pedig a korábbi járási hivatalok központjai maradtak.[51] Az osztrák birodalomfélben tehát a magyar viszonyoktól eltérően a járásbíróságok illetékességi területe kisebb volt, mint a közigazgatási járásoké.
Az 1870:XLII. tc. nem határozta meg a járások székhelyét Magyarországon, csupán arról rendelkezett, hogy a kültisztviselők a járás területén kötelesek lakni.[52] Ennek megfelelően a járások többsége a törvény végrehajtása során sem határozta meg székhelyeit. Ez alól kivételt képezett Csongrád, Békés vármegye és Fogaras vidék, amelyek megszabták
- 120/121 -
járásaik központját.[53] Ciszlajtániában ezzel szemben a rendeletek meghatározták a járási főnökségek székhelyét, amely megegyezett a területi egységek elnevezésével.[54]
A két közigazgatási szervezet jelentős hasonlóságot mutatott a járáson belüli nagyvárosok kezelésében. A Magyar Királyságban a törvényhatósági jogú városok önálló törvényhatóságot képeztek, így nem voltak részei a vármegyék területi beosztásának. A rendezett tanácsú városok, amelyek ezeknél jellemzően kisebb lakosságszámmal bírtak, viszont a vármegye fennhatósága alá tartoztak. E községek azonban önálló járásként funkcionáltak, így a járási beosztás elkészítésekor szintén nem vették figyelembe őket. Ciszlajtániában a saját statútummal rendelkező városok szintén maguk láthatták el a járási feladatokat, így e nagyvárosokat a Magyar Királysághoz hasonlóan kiemelték a járási főnökségek területének meghatározásából.[55]
Szintén a járások területének meghatározásával kapcsolatos kérdés, hogy milyen szerv jogosult megváltoztatni a megszabott járási illetékességi területeket. Ciszlajtánia területén a belügyminisztérium hatáskörébe tartozott ez az intézkedési jogosultság is.[56] A magyar területeken a törvényhatósági bizottságnak volt lehetősége erről döntést hozni, amelyhez csupán a belügyminisztérium jóváhagyása volt szükséges.[57]
A kiegyezést követően megvalósult mindkét államban a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elkülönítése. Magyarországon azonban Csemegi Károly az 1869:IV. tc. megszövegezője mutatott rá arra, hogy a két hatalmi ág elkülönítésének legproblematikusabb része az igazságszolgáltatási és a közigazgatási ügyek közötti határ meghúzása. A jogszabály elkészítője kiemelte, hogy sem tételes törvény, sem a hazai jogtudomány nem foglalkozott ezzel a kérdéssel,[58] így a gyakorlatnak kell az erre vonatkozó szabályokat kialakítania a magyar vármegyékben.[59] Az Osztrák Császárságban ez a probléma nem merült fel ugyanis a kiegyezést követően úgy határozták meg a járási főnökségek hatáskörét, hogy az 1853-ban kiadott rendelet által taxatívan felsorolt közigazgatási hatáskörök kerülnek át hozzájuk.[60] A szintén ebben a jogszabályban felsorolt adóigazgatási és igazságszolgáltatási hatásköröket pedig elvonták ezektől a szervektől. Az osztrák szabályozás így megfelelően rendezte a kérdést, míg Magyarországon a szolgabírák hatáskörének pontos jogszabályi meghatározása elmaradt. A feladataik meghatározására szintén a vármegyéknek volt lehetősége a járási szervezetről való döntés alkalmával.
- 121/122 -
A 19. századi Magyarországon a közhivatalnokok körét két osztályra bontották: az államszolgálatban és a törvényhatósági vagy községi szolgálatban állókra.[61] A fent ismertetett beosztás alapján a szolgabírák Magyarországon a törvényhatósági tisztségviselők közé voltak sorolhatók. Ezzel szemben Ciszlajtániában ilyen különbséget nem tettek a közhivatalnokok között, mert azok egységesen államszolgálati jogviszonyban álltak. Az általános közhivatalnokot a következőképpen határozták meg: "azok a személyek, akik formaszerű alkalmaztatás útján jogok és kötelezettségek alanyai lesznek, valamint kormányzati ügyeket látnak el, és ezért az államtól meghatározott előnyökben részesülnek."[62]
Az osztrák birodalomfélben a járási főnökök (Bezirkshauptmann) tisztsége kapcsán a kinevezés elve érvényesült, amely a belügyminiszter jogosultsága volt.[63] A szolgabírókat ezzel szemben az önkormányzati testület, a törvényhatósági bizottság választotta hat évre a kijelölő választmány által meghatározott három egyén közül. A törvényhatósági bizottságot fele részben a törvényhatóság lakossága által választott képviselők, fele részben az adott évben legtöbb egyenes adót fizető, virilisek alkották.[64] A tisztviselők választása kapcsán azonban érdemes megjegyezni, hogy a törvényhatóságokat vezető főispán hatékonyan tudta a kormányzat érdekeit érvényesíteni a kijelölő választmány útján. A kijelölő választmánynak ugyanis az elnöki tisztét töltötte be és hat tagjából hármat kinevezhetett, a törvényhatósági bizottság pedig csak a másik három személyt választhatta. Szavazategyenlőség esetén a főispán szavazata döntött.[65]
A járási főnökség segédszemélyzete Ciszlajtániában a járási megbízottból és a járási titkárból állt. A járási megbízott a járási főnökhöz hasonlóan a fogalmazói személyzetbe, míg a járási titkár az irodai alkalmazottak körébe tartozott.[66] Mindkettőjüket a tartományfőnök nevezte ki.[67] A járási főnökség minden hivatalnokának kinevezése élethosszig tartott, ezáltal hatékonyabban biztosítva a szakszerűség megteremtését, mint a magyar rendszer, ahol a járást vezető szolgabíró személye a választási elvnek köszönhetően hatévente cserélődhetett.
- 122/123 -
A Magyar Királyság területén a szolgabírói hivatalokban a szolgabírósegédek és a szolgabírói írnokok segítették a szolgabírák munkáját. Az 1870: XLII. tc. azonban csupán a szolgabírói írnokokat rendelte a szolgabírák mellé, akiket a szolgabírák neveztek ki, utasíthattak és az ő felelősségük alatt végezték munkájukat. A fizetésüket a törvényhatóság utalványozta. Ennek a tisztségnek az volt a különlegessége, hogy a szolgabírák nevezhették ki segítőjüket, mivel a többi vármegyei segédszemélyzet kinevezése a főispánhoz tartozott.
A másik szolgabírói hivatalba rendszeresített pozíciót, a szolgabírósegédit azonban a köztörvényhatósági törvény nem szabályozta. A belügyminisztérium viszont minden olyan vármegye számára, amelyben felmerült a szükségessége a szolgabíró és a szolgabírói írnok közé egy új tisztség beiktatásának, egységesen kifejtette, hogy a szolgabírósegéd alkalmazására nyílik lehetőségük.[68] Ez a törvény által nem szabályozott közigazgatási alkalmazott "nem önállóan hanem minden ügyben csak a szolgabíró nevében, megbízásából és felelőssége alatt" járhatott el.[69] A belügyminisztérium ezáltal egy egyértelműen a szolgabírónak alárendelt segédszemélyzet meghonosítását engedélyezte a vármegyék számára, akiknek a tevékenységéért a szolgabíró tartozott felelősséggel. A szolgabírósegédeket amiatt kívánták beemelni a vármegyék a közigazgatási szervezetükbe, hogy így a szolgabírói írnoknál nagyobb megbecsültséggel és anyagi javadalmazással járó segédi tisztség segíthesse a szolgabírák munkáját. Emiatt a törvényhatóságok nehezen fogadták el a belügyminiszter azon útmutatását, hogy a törvényhatósági bizottság nem választhatja őket, hanem a kinevezésük a főispánok jogosultsága.[70]
A két járási hivatal felépítését összehasonlítva megállapítható, hogy míg Magyarországon a törvény lehetőséget biztosított arra, hogy a hivatal vezetője megválassza legközelebbi munkatársát, erre a Bezirkshauptmannak nem nyílt lehetősége. A szolgabírósegéd esetében viszont erre már nem volt jogosultsága a szolgabíráknak sem, mivel az osztrák szabályozáshoz hasonlóan ez a középszintű közigazgatási szerv irányítójának hatáskörébe került.
Az 1870: XLII. tc. szerint a Magyar Királyságban a szolgabírák fizetésének és napidíjának meghatározása a vármegyék hatásköréhez tartozott, ugyanis a jogalkotó a tisztviselők javadalmazásának megszabását is belügyminisztériumi megerősítés mellett a vármegyék és a törvényhatósági jogú városok hatáskörébe utalta. Az általam vizsgált 16 törvényhatóság a szolgabírói fizetéseket igen tág keretek között határozta meg. A vizs-
- 123/124 -
gált vármegyék közül az erdélyi vármegyékben, Kővár vidéken (ekkor már az anyaországhoz csatolva) és Hont vármegyében a szolgabírák éves fizetése 1000 Ft alatt volt.[71] A többi vármegye mind 1000 Ft felett határozta meg szolgabíráinak javadalmazását.[72] Békés (1500 Ft), Csongrád és Zala (1400 Ft) vármegyében kapták a legmagasabb bérezést a járást vezető tisztviselők.[73]
Ciszlajtániában a járási főnökök fizetését egységesen határozta meg a központi kormányzat. Két fizetési osztályba sorolták őket, az 1. osztályba tartozók 1800 vagy 2000 guldent, míg a 2. osztály tagjai 1600 guldent kereshettek.[74] A bérek nagyságának összehasonlítására is van lehetőség a két társországban, mivel egy gulden egy forintnak volt megfeleltethető.[75] Ennek megfelelően megállapítható, hogy a magasabb javadalmazást biztosító vármegyék esetében megközelítette a szolgabírák bére a 2. osztályba sorolt járási főnökökét. A Magyar Királyságban tapasztalható nagy eltérések miatt viszont a rosszul javadalmazott tisztviselők jóval kevesebbet kereshettek, mint osztrák társaik.
A magyarországi vármegyék általában akképpen szabták meg a javadalmazások mértékét, hogy más hasonló foglalkozásúak (igazságügyi, pénzügyi, hadügyi, bányászati tisztviselők, az iparban és a kereskedelemben dolgozók) bérével vetették össze azokat.[76] A leggyakrabban a bírák fizetéseivel hasonlították össze a törvényhatósági tisztviselők javadalmazását.[77] A legnagyobb bérfeszültséget nyilvánvalóan az okozta, hogy a legtöbb vármegye az újonnan felállított bírói szervezet tagjainak állami fizetésénél csak alacsonyabb béreket tudott meghatározni.[78] Az 1871:XXXI. tc. alapján ugyanis egy Buda-Pesten dolgozó járásbíró 2000 Ft-ot, míg egy vidéken alkalmazott 1500 Ft-ot kapott munkájáért. Emiatt érdemes ezt az összehasonlítást megtenni Ciszlajtániában is. A járásbírák javadalmazására itt két fizetési osztályt határoztak meg, így 1500 vagy 1300 guldent kaphattak.[79] A járásbíróságok felállításáról rendelkező osztrák törvény tehát a járásbírák fizetését alacsonyabban szabta meg, mint a járási főnökökét. Ebből következően nem volt evidencia a korszakban, hogy az igazságszolgáltatási tisztviselők fizetésének kell magasabbnak lennie. Ennek kapcsán azonban nem szabad figyelmen kívül
- 124/125 -
hagyni, hogy a járási főnökségek két-három járásbíróság területének közigazgatási feladatait látták el Ciszlajtániában, így ezzel is magyarázható a különbség.
A járási főnökség hivatalnokainak fizetését az osztrák birodalomfélben az állam központilag fedezte. A magyar birodalomfélben viszont az 1870:XLII. tc. alapján a törvényhatóságok kötelezettsége volt a közigazgatás költségeinek meghatározása és annak fedezetéről való gondoskodás. A törvényhatóságok közigazgatási költségeinek a saját házipénztárukból való fedezése azonban sosem valósulhatott meg, mivel a vármegyék közötti óriási területi és népességbeli aránytalanságok miatt a kormányzat hamar felismerte, hogy ez a vármegyék területének újraszabályozása nélkül nem lehetséges.[80] Az a felemás helyzet állt elő így, hogy a törvényhatósági autonómia keretében meghatározott tisztviselői fizetéseket az államkassza fedezte.
A magyar és az osztrák járási szervezet összehasonlítása alapján egyértelműen kitűnik, hogy Ciszlajtánia közigazgatási szervezete a központra visszavezethető centralizmusra épült, míg a magyar szolgabírói hivatalok a történeti hagyományoknak megfelelve az önkormányzatiság jegyeit viselték magukon. A magyar kormányzatot így hiába vádolták a korszakban gyakran azzal, hogy centralizmusra törekszik, az osztrák birodalomféllel való összevetés alapján a Magyar Királyságban még mindig jobban érvényesülhetett a helyi önkormányzatiság. A korszak egyik legfontosabb alapelvének a közigazgatási szervezet egységesítésének hatékonyabban tudott ennek köszönhetően a bécsi kormányzat megfelelni. A székhelyek meghatározása, a közigazgatási járások más államszervezeti egységekkel való összhangjának biztosítása esetében produktívabb volt a Ciszlajtánia esetében követett módszer. Az azonos méretű közigazgatási egységek kialakításában viszont nem mutatott különbséget a két állam közigazgatása, mivel mindkét állam járási szervezete eltérő méretű közigazgatási egységekből épült fel. Ennek oka az lehetett, hogy a területi beosztás meghatározásakor a természeti, földrajzi tényezők a meghatározók, így kevésbé jelentős, hogy milyen szerv jogosult e feladatra.
A lajtántúli területeken emellett a hivatali szervezet is sok esetben jobban megfelelt a modern közigazgatás követelményeinek azáltal, hogy az azonos javadalmazás és szabályozás hozzájárult az egységes hivatalnokréteg kialakulásához. Emellett az élethosszig tartó kinevezési rendszer megoldotta azokat a polémiákat, amelyek a tisztségviselők választása kapcsán merültek fel a vármegyék esetében. A járási hivatalok részletesebb hatásköri szabályozásának köszönhetően a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elhatárolása kapcsán Magyarországon tapasztalt problémákat az osztrák birodalomfélben megfelelően rendezték. ■
JEGYZETEK
* "Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült"
[1] Deák Ágnes: "Zsandáros és policzájos idők". Államrendőrség Magyarországon, 1849-1867. Osiris Kiadó, Budapest, 2015. 581. p.
[2] Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. 58-63. pp.
[3] Récsi Emil: Közigazgatási törvénytudomány kézikönyve, az ausztriai birodalmi törvényhozás jelen állása szerint különös tekintettel Magyarországra. I. k. Heckenast Gusztáv, Pest, 1854. 28. p.
[4] Marjanucz László: A járás a magyar történelemben. In: Homoki-Nagy Mária (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Blazovich László egyetemi tanár 70. születésnapjára. SZTE-ÁJTK, Szeged, 2013. 448. p.; Papp László: A rendes bírósági szervezet Magyarországon 1849-1861 között. Acta Universitatis Szegediensis. Forum. Acta Juridica et Politica 2014/1. 165-166. pp.
[5] Benedek Gábor: A bürokratizáció történetéhez: az 1853-54. évi definitív rendezés személyi következményei. In: Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Századvég Kiadó, Budapest, 2006. 240. p.; Papp László: Az elsőfokú bíróságok rendszere 1849-1871 között. In: Kis Norbert - Peres Zsuzsanna (szerk.): Ünnepi tanulmányok Máthé Gábor oktatói pályafutásának 50. jubileumára. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2017. 313. p.
[6] Stipta István: Az erdélyi bírósági rendszer közjogi alapjai. In: Veress Emőd (szerk.): Erdély jogtörténete. Forum Iuris, Kolozsvár, 2018. 294. p.
[7] Brauneder, Wilhelm: Österreichische Verfassungsgeschichte. Manzsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung, Wien, 1976. 146. p.
[8] Deák Ágnes: Polgári átalakulás és neoabszolutizmus. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009. 42-43. pp.; Csorba László: Az önkényuralom kora (1849-1867). In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem, 1790-1918. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 298. p.
[9] Somogyi Éva: Abszolutizmus és kiegyezés 1849-1867. Gondolat, Budapest, 1981. 56. p.
[10] Cepulo, Dalibor: Modernity in Search of Tradition: The Formation of the Modern Croatian Judiciary 1848-1918. In: Uzelac, Alan - Van Rhee, C.H. (szerk.), Public and Private Justice. Intersentia, Antwerpen-Oxford, 2007. 110. p.; Heka László: Horvát alkotmány- és jogtörténet. II. k. JATEPress, Szeged, 2004. 150-152. pp.; Varga Norbert: The emergence of bourgeois public administration in Hungarian cities (1843-1867). In: Mogos, Ioana - Stoian, Monica (szerk.): European Legal Studies and Research. II. k. Wolters Kluwer, Timisoara, 2010. p. 856.; Antal Tamás: Város és népképviselet. Az 1848:XX111. tc. és intézményei Debrecenben (1848-1872). Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 2011, 138. p.; Cepulo, Dalibor: Organisation und Unabhängigkeit des Gerichtswesens in Kroatien und Slawonien 1848-1918. Beiträge zur Rechtsgeschichte Österreichs 2017/1. 14-15. pp.
[11] Varga Norbert: A köztörvényhatósági törvény (1870:XLII. tc.) létrejötte. Debreceni Jogi Műhely 2007/4.; Deák Ágnes: A "Bach-Zichi huszárok"-ok. Hivatalvállalás a Schmerling-provizórium idején. Századok (149) 2015/5. 1137. p.
[12] Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. (Az osztrák-német liberálisok útja a kiegyezéshez). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 209. p.
[13] Brauneder, Wilhelm: Osztrák alkotmánytörténet napjainkig. JPTE Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 1994, 195. p.
[14] 144. Staatsgrundgesetz vom 21. December 1867, über die richterliche Gewalt. Reichs-Gesetz-Blatt für das Kaiserthum Oesterreich (a továbbiakban: RGBl) Jahrgang 1867. 399. p.
[15] Deák 2009, 75. p.
[16] Kisteleki Károly: Erdély és Magyarország első egyesülése: az 1848-as uniós törvény. In: Veress Emőd (szerk.): Erdély jogtörténete. Forum Iuris, Kolozsvár, 2018. 284. p.
[17] Cepulo, Dalibor: Building of the modern legal system in Croatia 1848-1918 in the centre-periphery perspective. In: Giaro, Thomas (szerk.): Modernisierung durch Transfer im 19. und frühen 20. Jahrhundert. Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, 2006. 64-69. pp. Csorba László: A dualizmus rendszerének kiépülése és a konszolidált időszak (1867-1890). In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem, 1790-1918. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 378. p.; Rigó Balázs: Alkotmányos változások az 1860-as évek második felében. Acta Universitatis Szegediensis. Forum. Publicationes Doctorandorum Juridicorum 2017/1. 198-199. pp.
[18] Heka László: A magyar-horvát államközösség alkotmány- és jogtörténete. Bába Kiadó, Szeged, 2004. 88. p.
[19] Ereky István: A magyar helyhatósági önkormányzat. Vármegyék és községek. I. k., Grill Kiadó, Budapest, 1910. 51. p.
[20] Szabó István: Decentralizált egységállam - szövetségi állam - államszövetség. Gondolatok a Monarchia államszerveződéséről Wilhelm Brauneder tankönyve nyomán. In: Gosztonyi Gergely - Révész T. Mihály: Jogtörténeti parerga II. Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2018. 259-260. pp.
[21] Ogris, Werner: Die Doppelmonarchie Österreich-Ungarn und ihre Länder - Eine Einführung. In: Máthé Gábor - Mezey Barna (szerk.): Kroatisch-ungarische öffentlich-rechtliche Verhältnisse zur Zeit der Doppelmonarchie. Eötvös University Press, Budapest, 2015. 20-23. pp.
[22] Szabó 2018, 255. p.; A Ciszlajtániához és Transzlajtániához tartozó tartományok felsorolása: Máthé Gábor: Deák Ferenc közjogi dogmatikai remeke. In: Máthé Gábor - Menyhárd Attila - Mezey Barna: A kettős monarchia. Die Doppelmonarchie. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2018. 59-60. pp.
[23] 44. Gesetz vom 19. Mai 1868, über die Einrichtung der politischen Verwaltungsbehörden. RGBl. Jahrgang 1868. 76-81. pp.
[24] Brauneder 1976, 174. p.
[25] Wilhelm Brauneder: Geschichte der Struktur der allgemeinen Verwaltung in Österreich. In: Bundeskanzleramt (szerk.): Die öffentliche Verwaltung in Österreich. Österreichische Staatsdruckerei, Wien, 1992. 52. p.
[26] Lehner, Oskar: Österreichische Verfassungs- und Verwaltungsgeschichte mit Grundzügen der Wirtschafts- und Sozialgeschichte. Universitätsverlag Rudolf Trauner, Linz, 1992. 220-221. pp. Hellbling, Ernst: Die Landesverwaltung in Cisleithanien. In: Wandruszka, Adam - Urbanitsch, Peter (szerk.): Die Habsburgermonarchie 1848-1918. Verwaltung und Rechtswesen. II. k., Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 1975. 214-218. pp.
[27] Balogh Judit: Mozaikok a Berettyóújfalui Királyi Járásbíróság történetéből (1872-1949). In: Megyeri-Pálffi Zoltán (szerk.): A jogszolgáltatás története Berettyóújfaluban. Debreceni Törvényszék, Debrecen, 2017. 46. p.; Varga Norbert: A törvényhatósági bizottság alakuló ülése Debrecenben és Szegeden. In: Balogh Elemér - Homoki-Nagy Mária (szerk.): Ünnepi kötet Dr. Blazovich László egyetemi tanár 70. születésnapjára. SZTE-ÁJTK, Szeged, 2013. 715. p.
[28] Varga Norbert: A polgári közigazgatás kiépítése felé tett lépések a dualizmus időszakában. In: Radics Kálmán (szerk.): A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve. XXXI. k. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Debrecen, 2009. 232. p.
[29] Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása, 1867-1875. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982. 35-40. pp.
[30] Hencz Aurél: Területrendezési törekvések Magyarországon: az államigazgatási jogi szabályozás aspektusából. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1973. 103. p.; Székely Tamás: A közigazgatás átalakításának programja. Modernizáció és nemzetállam-építés a dualizmus korában. In: Csibi Norbert -Schwarczwölder Ádám (szerk.): Modernizáció és nemzetállam-építés. Haza és/vagy haladás dilemmája a dualizmus kori Magyarországon. Kronosz Kiadó, Pécs, 2018. 166. p.
[31] Mezey Barna: Államosítás és autonómia. Centralizáció és önkormányzatiság a XIX. század második felében. In: Gergely Jenő (szerk.): Autonómiák Magyarországon 1848-1998. ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék, Budapest, 2004. 22-23. pp.; Stipta István: Vármegyei reformkoncepciók az 1870. XLII. tc. képviselőházi vitájában. Állam és igazgatás (35) 1985/10. 910. p.
[32] Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 124. p.
[33] Papp László: Az önkormányzatiság vázlatos áttekintése, különös tekintettel a hosszú 19. század alkotmányos megoldásaira. De iurisprudentia et iure publico (6) 2012/1-2. 102. p.; Stipta István: Intézménytörténeti adalékok az 1870:XLII. tc. végrehajtásához. In: Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Dr. Cséka Ervin egyetemi tanár születésének 70. és oktatói munkásságának 25. évfordulójára. JATE, Szeged, 1992. 485. p.
[34] Máthé Gábor: Das institutionelle System des ungarischen Rechtsstaates und die Doppelmonarchie. In: Máthé Gábor (szerk.): Die Entwicklung der Verfassung und des Rechts in Ungarn. Dialóg Campus, Budapest, 2017. 432. p.
[35] Reiter-Zatloukal, Ilse: Die Österreichisch-Ungarische Monarchie 1867-1918. In: Arbeitsgemeinschaft Österreichische Rechtsgeschichte: Rechts- und Verfassungsgeschichte. facultas.wuv, Wien, 2014. 216-217. pp.
[36] Ulbrich, Josef: Grundzüge des österreichischen Verwaltungsrechtes mit Berücksichtigung der Rechtsprechung des Verwaltungsgerichtshofes. Tempsty-Freytag, Prag-Lepizig, 1884. 51. p.
[37] Ruszoly József: Az országgyűlési népképviselet bevezetése Magyarországon (Az 1848: V. tc. létrejötte). In: Fazekas Csaba (szerk.): Társadalomtörténeti tanulmányok. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996. 291-293. pp.
[38] A vizsgált tervezetek: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Belügyminisztérium (a továbbiakban: MNL BM) K150 C/ Általános iratok 117. csomó 17731/1871.; 17731Sz/1871.; 32702/1871.-Arad vármegye; 20171/1871.-Aranyosszék; 21799/1871.; 28287/1871.-Bars vármegye; 21161/1871.; 31913/1871.-Békés vármegye; 17803/1871.-Csanád vármegye; 21068/1871.; 27282/1871.-Csongrád vármegye; 21272/1871.; 21265/1871.-Doboka vármegye; 17808/1871.; 27079/1871.-Fejér vármegye; 22026/1871.; 34430/1871.- Felső-Fehér vármegye; 21800/1871.; 29328/1871.-Fogaras vidék; 217981/1871.; 31267/1871.-Zala vármegye; Általános iratok 118. csomó 23346/1871.; 31726/1871.-Alsó-Fehér vármegye; 22592/1871.; 27001/1871.-Bereg vármegye; 23816/1871.; 32051/1871.-Gömör és Kis-Hont vármegye; 28726/1871.; 31986/1871.; 33141/1871.-Hont vármegye; 23336/1871.-Hajdú kerület; 22499/1871.-Kővár vidék; 22336/1871.; 30172/1871-Veszprém vármegye.
[39] MNL BM K150 117. 17731/1871; 17731Sz/1871.; 32702/1871.-Arad vármegye; 20171/1871.-Aranyosszék; 21068/1871.-Csongrád vármegye; 21272/1871.-Doboka vármegye; 22026/1871.-Felső-Fehér vármegye; 21800/1871.-Fogaras vidék; 21798/1871.-Zala vármegye; 118. 22592/1871.-Bereg vármegye; 23816/1871.-Gömör és Kis-Hont vármegye.
[40] Pétervári Máté: A járások polgári kialakítása Magyarországon az 1870:XL11. tc. alapján. Doktori értekezés, 2018. 78. p. http://doktori.bibl.u-szeged.hu/9934/1/disszertáció-Pétervári_Máté.pdf (letöltés ideje: 2019.10. 29.)
[41] Pétervári Máté: A járások polgári kialakítását befolyásoló tényezők az 1870: XL11. tc. végrehajtása során. In: P. Szabó Béla - Zaccaria Márton Leó - Árva Zsuzsanna (szerk.): Profectus in litteris IX. Debreceni Egyetem Marton Géza Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, Debrecen, 2018. 239-240. pp.
[42] MNL BM K150 117. 21161/1871.
[43] MNL BM K150 117. 22026/1871.
[44] 101. Verordnung des Ministers des Innern vom 10. Juli 1868, die Dürchführung des Gesetzes vom 19. Mai 1868 (Reichs-Gesetz-Blatt Nr. 44) in Böhmen, Dalmatien, Österreich unter und ob der Enns, Steiermark, Kärnthen, Bukowina, Mähren, Schlesien, Tirol und Vorarlberg, Istrien, Görz und Gradiska betreffend. RGBl. Jahrgang 1868. 287-305. pp.; 102. Verordnung des Ministers des Innern vom 10. Juli 1868, die Dürchführung des Gestzes vom 19. Mai 1868 (Reichs-Gesetz-Blatt Nr. 44) über die Einrichtung der politischen Verwaltungsbehörden in Galizien, Salzburg und Krain betreffend. RGBl. Jahrgang 1868. 306. p.
[45] Gutkas, Karl: Geschichte der regionalen Verwaltung in Österreich. In: Gutkas, Karl - Demmelbauer, Josef (szerk.): Die Bezirkshauptmannschaft gestern und heute. Amt der NÖ Landesregierung, Landesamtsdirektion, Wien, 1994. 19. p.
[46] A szerző erre vonatkozóan nem jelölte meg az információ forrását, így nem egyértelmű, hogy ez az irányszám a belügyminisztérium által figyelembe vett adat, vagy csupán Ciszlajtánia számadatainak és a járások számának átlagolásából számította ki a szerző. A forrás hiánya arra utal, hogy a másodikról lehet szó.
[47] Megyeri-Pálffi Zoltán: Új bíróságok, új épületek? Az 1871. évi XXX1. tc. végrehajtása a bíróságok elhelyezése tükrében, Bihar vármegye példáján keresztül. In: Kis Norbert - Peres Zsuzsanna (szerk.): Ünnepi tanulmányok Máthé Gábor oktatói pályafutásának 50. jubileumára. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2017. 269. p.; Megyeri-Pálffi Zoltán: A Hajdúböszörményi Járásbíróság megszervezésének és elhelyezésének története. In: Megyeri-Pálffi Zoltán (szerk.): A jogszolgáltatás története Hajdúböszörményben. Debreceni Törvényszék, Debrecen, 2018. 59. p.
[48] MNL BM K150 117. 21161/1871.-Békés vármegye; 118. 23816/1871.-Gömör és Kis-Hont vármegye; 26616/1871.-Pozsony vármegye; 22592/1871.-Bereg vármegye; 22336/1871.-Veszprém vármegye.
[49] Conditt, Georg: Die Entwicklung der territorialen Gliederung des Landes Niederösterreich. Raumordnung aktuell 1982/4. 5. p.
[50] Reiter-Zatloukal 2014, 217. p.
[51] Stundner, Franz: Zwanzig Jahre Verwaltungsaufbau - Die Entstehung der Bezirkshauptmannschaften (1848-1868). In: Johannes Gründler (szerk.): 100 Jahre Bezirkshauptmannschaften in Österreich. Selbstverlag der österreichischen Bundesländer, Wien, 1970. 26-27. pp.
[52] Ereky 1910, 99. p.
[53] MNL BM K150 117. 21068/1871.; 21161/1871.; 21800/1871.
[54] 101. Verordnung des Ministers des Innern vom 10. Juli 1868, die Dürchführung des Gesetzes vom 19. Mai 1868 (Reichs-Gesetz-Blatt Nr. 44) in Böhmen, Dalmatien, Österreich unter und ob der Enns, Steiermark, Kärnthen, Bukowina, Mähren, Schlesien, Tirol und Vorarlberg, Istrien, Görz und Gradiska betreffend. RGBl. Jahrgang 1868. 287-305. pp.
[55] Eöttevényi Nagy Olivér: Osztrák közjog. Hornyánszky Viktor kiadása, Budapest, 1913. 187. p.
[56] 179. Verordnung des Ministers des Innern vom 12. December 1869, betreffend mehrere Aenderungen in der territorialen Abgränzung der Bezirkshauptmannschaften in dem Herzogthume Bukowina. RGBl. Jahrgang 1869. 625. p.
[57] MNL BM K150 117. 23548/1871.; 33744/1871.-Doboka vármegye
[58] Csemegi Károly: Birósági szervezet III. Jogtudományi Szemle 1869/7. 288-291. pp.
[59] Csemegi Károly: Birósági szervezet II. Jogtudományi Szemle 1869/3. 100. p.
[60] 44. Gesetz vom 19. Mai 1868, über die Einrichtung der politischen Verwaltungsbehörden. RGBl. Jahrgang 1868. 78. p.
[61] Boncz Ferenc: A magyar közigazgatási törvénytudomány kézikönyve a törvényhozás legújabb állása szerint. I. k., Athenaeum, Budapest, 1876. 175. p.; Csiky Kálmán: A magyar állam közigazgatási joga. Pallas, Budapest, 1888. 177-178. pp.
[62] von Stubenrauch, Moritz: Handbuch der österreichischen Verwaltungs-Gesetzkunde. Nach dem gegenwärtigen Stande der Gesetzgebung. I. k. Verlag von Friedrich Manz, Wien, 1856. 80. p.
[63] 44. Gesetz vom 19. Mai 1868, über die Einrichtung der politischen Verwaltungsbehörden. RGBl. Jahrgang 1868. 78. p.
[64] Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976. 80-84. pp.; Csorba László: A tizenkilencedik század története. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 194. p.; Varga Norbert: A virilizmus bevezetése és a cégek virilis jogának megítélése Szegeden. Jogtörténeti Szemle 2011/1. 44. p.
[65] Stipta István: A főispáni hatáskör törvényi szabályozása (1870, 1886). In: Máthé Gábor - Zlinszky János (szerk.): Degré Alajos emlékkönyv. UNIÓ Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1995. 301. p.
[66] 44. Gesetz vom 19. Mai 1868, über die Einrichtung der politischen Verwaltungsbehörden. RGBl. Jahrgang 1868. 81. p.
[67] 44. Gesetz vom 19. Mai 1868, über die Einrichtung der politischen Verwaltungsbehörden. RGBl. Jahrgang 1868. 78. p.
[68] MNL BM K150 117. 21161/1871.-Békés vármegye; 17731/1871.-Arad vármegye; 21799/1871.-Bars vármegye; 20826/1871.-Sáros vármegye; 28525/1871.-Trencsén vármegye; 118. 23816/1871.-Gömör és Kis-Hont vármegye; 26616/1871.-Pozsony vármegye; 28726/1871.; 31986/1871.-Hont vármegye; 22336/1871.-Veszprém vármegye; 22499/1871.-Kővár vidék.
[69] MNL BM K150 117. 21161/1871.-Békés vármegye; 17731Sz/1871.-Arad vármegye; 21799/1871.-Bars vármegye; 20826/1871.-Sáros vármegye; 118. 23816/1871.-Gömör és Kis-Hont vármegye; 28726/1871.-Hont vármegye.
[70] "Magától értetvén hogy a szolgabiró segédet a törvény 53. §-a g. pontja szerint a főispán nevezendi ki" - MNL BM K150 118. 28726/1871.; "És miután a szolgabírói segéd a törvényből kifolyólag önálló hatáskörrel nem leend felruházva, hanem csak az lesz feladata, hogy az illetö szolgabírónak teendői elvégzésében segítségére legyen, a megye közönségének azon megállapodása hogy ezen állomás választás útján töltendi be, el nem fogadhatván, figyelmeztetem, hogy a szolgabírói segéd a segéd és kezelö személyzethez tartozik, és ennélfogva ezen állomás nem választás, hanem az 1870 évi XLII. t. cz. 53§ g. pontja értelmében csak föispáni kinevezés útján tölthetik be."-MNL BM K150 118. 31986/1871.
[71] MNL BM K150 117. 20171/1871.-Aranyosszék; 21272/1871.-Doboka vármegye; 22026/1871.-Felső-Fehér vármegye; 21800/1871.-Fogaras vidék; 118. 31726/1871.-Alsó-Fehér vármegye; 28726/1871.-Hont vármegye; 22499/1871.-Kővár vidék.
[72] MNL BM K150 117. 32702/1871.-Arad vármegye; 21799/1871.-Bars vármegye; 21161/1871.; 31913/1871.-Békés vármegye; 17803/1871.-Csanád vármegye; 27282/1871.-Csongrád vármegye; 17808/1871.-Fejér vármegye; 31267/1871.-Zala vármegye; 118. 22592/1871.-Bereg vármegye; 32051/1871.-Gömör és Kis-Hont vármegye; 32644/1871.-Szabolcs vármegye; 22336/1871.-Veszprém vármegye.
[73] MNL BM K150 117. 31913/1871.; 27282/1871.; 21798/1871.
[74] 44. Gesetz vom 19. Mai 1868, über die Einrichtung der politischen Verwaltungsbehörden. RGBl. Jahrgang 1868. 81. p.
[75] Kövér György: A piacgazdaság kiteljesedése. In: Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem, 1790-1918. Korona Kiadó, Budapest, 1998. 345. p.
[76] MNL BM K150 117. 21068/1871.-Csongrád vármegye; 20171/1871.-Aranyosszék, 17808/1871.-Fejér vármegye.
[77] MNL BM K150 117. 21799/1871.; 28287/1871.-Bars vármegye; 21161/1871.-Békés vármegye; 17808/1871.-Fejér vármegye; 21272/1871.-Doboka vármegye; 118. 22592/1871.-Bereg vármegye; 23816/1871.-Gömör és Kis-Hont vármegye.
[78] Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Osiris, Budapest, 1995. 167-168. pp.
[79] 59. Gesetz vom 11. Juni 1868, betreffend die Organisirung der Bezirksgerichte. RGBl. Jahrgang 1868. 189. p.
[80] Cieger András: A közigazgatás autonómiájának nézőpontjai 1848-1918. In: Gergely Jenő (szerk.): Autonómiák Magyarországon 1848-2000. ELTE Történelemtudományok Doktori Iskola - L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2005. 51. p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, Szegedi Tudományegyetem Magyar Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
