A hazai jogtudomány és joggyakorlat történetét tanulmányozva megkerülhetetlen kérdésként merül fel a használt nyelv és fogalmi apparátus kialakulásának és fejlődésének a vizsgálata. A közhatalmi és egyéni cselekvéseket szabályozó jog terminológiai modernizációjában a 19. század jelentős változást hozott.
Az államalapítást követően a feudális magyar állam megteremtésével évszázadokig az államélet és a jogi írásbeliség "hivatalos" nyelve a latin volt. A magyar nyelvű terminológia viszonylag későn jelent meg, annak ellenére, hogy alapvető jogi fogalmak régóta éltek nyelvünkben, főképpen a szóban zajló perek és jogviták beszélt nyelveként. Az anyanyelvi terminológia megalkotása a felvilágosodás eszméinek hatására kapott új lendületet. Ez a folyamat egybeesett a nyelvújítássál, és a magyar irodalmi- és köznyelv "kodifikálásával". Az anyanyelvi terminusok bevezetése a magyar szókészlet gyarapítását, illetve az idegen kifejezések kiküszöbölését jelentette.[1]
A vármegyék a 19. század első évtizedétől kezdve az 1805. évi IV. törvénycikk alkalmazása jegyében egymás után vezették be a magyar nyelv használatát a vármegyei jogélet minden területén.[2] A "tisztbéli írásmód" szótárak első mintaadó darabja volt az 1806-ban megjelent Pest-Pilis-Solt vármegyei tiszti szótár.[3] A más vármegyéknek is megküldött mű elkészítésében a kor kiváló jogászai vettek részt, úgymint Szilassy József, Laczkovics György, Szentkirályi László, Tomka László, Glosius Dániel, Kandó József és
- 112/113 -
a végső kiadásért felelős Ottlik Dániel, valamint Révai Miklós, a korszak híres nyelvtudósa, aki a nyomdai munkálatok előtt véleményezte az elkészült művet. Javaslatainak legnagyobb része - a helyesírási mód tekintetében kizárólagosan - az ő elvei szerint került be a nyomtatott verzióba.[4] Hasonló módon vett részt egy évvel később a Zala vármegyei szótár[5] elkészítésében Verseghy Ferenc.[6] A következő évtizedekben - a század közepéig tartó időszakban - számos vármegye[7], állami szerv, illetve konkrét szerzővel fémjelzett latin-magyar szótár és egyéb segédkönyv született. Ezekre azért volt szükség, mert az 1844. évi II. törvénycikk megszületéséig folyamatosan bővült a magyar nyelv "hivatalos" használatának a köre.
A tiszti szótárak megalkotásában a vármegyék között nem volt együttműködés. A bécsi udvar és a központi kormányzat a maga eszközeivel inkább hátráltatni igyekezett ezt a folyamatot. Alapvetően a rivalizálás, illetve az egymás eredményeinek figyelmen kívül hagyása volt jellemző. Részben ugyanez mondható el az egyes szerzők munkájaként megalkotott szótárak sorsáról. Egyetlen olyan kísérletről van tudomásunk, ahol a vármegyei küldöttek az országgyűlési szünetben megvitatni tervezték a magyar jogi terminológia kialakításának alapelveit és szókincsét. Az összes addig megjelent műszótár alapján "szigorú bírálat és megrostálás" mellett egy meglehetősen szabatos jogi műszótár megalkotása volt a terv. Az 1807-ben elkészült kéziratot - amit Bakos Gábor "Diaetalis műszórár"-nak nevezett - a szerzői végül nem tartották közrebocsátásra érdemesnek és "további intézkedésig" a Pest megyei levéltárba helyezték el.[8] A vármegyék ezt követően már meg sem próbáltak közösen létrehozott szótárat kiadni. Ekkoriban egyetlen nagy tekintélyű szerző sem vállalkozott, hogy a korszak jogászait és nyelvészeit egy ilyen közös cél érdekében mozgósítsa.[9]
A legelső szakszótárak valójában nagyszámú szinonimát tartalmazó - többnyire jelentős kompilációs tevékenység eredményeként összegyűjtött - szógyűjtemények voltak. Kevéssé szolgálták a fogalmak értő magyarázatát, jelentésének tisztázását, hiszen nem tartalmaztak definíciókat. Az egymást követő (mű)szótárak legtöbbször a korábban kiadott munkák szókincsére alapoztak, azt kiegészítették, illetve bővítették. Így az 1806 utáni szótárak a magyar nyelv újabb szavait magukba foglalva váltak korszerűvé. A sorra megjelenő művek szókészletében az 1830-as évekre jelentős változás ment végbe. Az 1837-ben megjelent kúriai szókönyv (Magyar Törvénykezési Szótár) már sok olyan fogalmat tartalmazott, melyek kiszorították a század eleji szótárak számos kifejezését. A nyelvújítás pozitívnak tekinthető hatása mellett ugyanakkor negatív tendenciák is felfedezhetőek. Így komoly problémát jelentett ebben az időszakban a szóalkotás szabályainak a kialakulatlansága, melyről parázs vitákat folytattak az érintettek. A jogi műnyelv kialakítását pedig különösen nehezítette az e téren tapasztalható konszenzus hiánya.[10] A terminusok megalkotásában érintett szerzők és szerkesztők egymástól sokszor elszigetelt módon másként láttak hozzá a feladatukhoz. Az ortológusok helytelenítették a nyelvújítás során alkalmazott módszereket, és a több évszázados terminológiát is felhasználták szótáraik elkészítésekor (pl. Szirmay Antal), mások viszont neológusként (pl. Fogarasi János) maguk alkottak újabb szavakat műveik elkészítésekor.[11]
Időben az egyik legelső és legteljesebb jogi szakszótár Pápay Sámuel - Veszprém vármegye táblabírája - 1807-ben közzétett Észrevételek a' magyar nyelvnek a' polgári igazgatásra, és törvénykezésre való alkalmaztatásáról című gyűjteménye volt, melynek bevezető fejtegetéseiben a fogalomalapú terminusalkotás mellett foglalt állást.[12] A korabeli közigazgatás és törvénykezés nyelvének fejlesztését szolgáló terminológiai megújításra programot dolgo-
- 113/114 -
zott ki. Művének elkészítésében két cél vezérelte. Elsőként a magyar jogi terminusok megalkotása ("ſzaporítása"), melyek helyettesítik az addig használt latint.[13] Emellett lényegesnek tartotta, hogy továbbra is használjuk a külföldi eredetű "megmagyarosodott" szavakat, fogalmakat. Nagyon fontosnak tekintette, hogy a már régtől meglévő jogi fogalmainkat, melyet az "uralkodó Deákság rejtett el előlünk" vegyük elő és használjuk ismét.[14] Így a latin terminusokat helyettesítő, azt felváltó minden tekintetben alkalmas régi magyar fogalmakat, mint például az actor helyett a "felperes", az incattus helyett az "alperes", a sententia helyett az "ítélet" terminusokat használjuk. A "szószaporítás" általános tendenciájával szemben óvatosságra intett, amikor a közérthetőségre, a jogi nyelv egyik fő tulajdonságára hívta fel a figyelmet. A jogi praxisban a fogalomhasználat terén a "könnyű érthetőség" elengedhetetlen feltételére hívta fel a figyelmet, mely a "gondolatoknak meghatározott egybeſzorítása" folytán szolgálja az egyértelműséget. Ehhez szorosan kapcsolódik a nyelvhasználat azon sajátossága, hogy egyes fogalmakat "körülírással" vagy "elnevezéssel" definiálunk. Véleménye szerint mindig az adott nyelv természete határozza meg, hogy konkrét esetben melyik a megfelelő megoldás.
Pápay felhívja a figyelmet arra, hogy a fogalomalkotásban milyen nagy szerepe van a terminus pontos meghatározásának és használatának. E téren a magyar nyelv jelentős kihívásokkal néz szembe: "A' mi Nyelvünk illyen meghatározottsággal még most nem igen ditsekedhetik, mivel az mind eddig mind a' polgári igazgatásnak, mind a törvénykezésnek, mind pedig a tudományoknak ſzékeiből irgalmatlanúl ki lévén zárva, Kifejezéseink nem kaphattak meghatározott értelmet; minthogy az előtt velek nem igen éltek, most pedig már azokat hol egy hol más értelemben alkalmaztattyák."[15] A fogalmak egységes értelmezésének, és így használatának az elősegítése végett fontosnak tartotta, hogy a használt jogi terminusok azonos jelentéstartalommal bírjanak.[16] A fogalomalapú terminusalkotás fontosságára ekképp hívja fel a figyelmet: "A' mennyire a' dolog' mivolta, és nyelvünk' terméſzete engedi, egyenessen fordíthattyuk magyarra az idegen kifejezést, [...] Azomban nem mindenkor engedi azt meg vagy a' dolog' mivolta, vagy nyelvünk' terméſzete, hogy az idegen ſzót egyenessen magyarra fordíttsuk. Azért igen ſzemessen vigyázzunk itt, hogy se a dolog' mivoltát, se nyelvünk' terméſzetét el ne rontsuk az uj elnevezés által. [...] Inkább igyekezzünk tehát a' dolgot annak termérzeti mivolta ſzerint elnevezni, ha más kifejezéssel esnék is az, és nem a' ſzórúl ſzóra való fordítással."[17] Pápay a tükörfordítással szemben a fogalomalapú terminusalkotást tartotta elsődlegesnek. Sajnálatosan műve nem vált széles körben ismertté. A korszellemnek megfelelően ugyanakkor maga is szót emelt a tudományos nyelvezet és általában a magyar nyelv ápolása érdekében létrehozandó tudományos társaság felállítása mellett: "Azomban hogy nem tsak a' Törvények Tudománnyában, hanem más minden féle ſzükséges Tudományokban, és ſzép mesterségekben is Hazai Nyelvünk gazdagodgyon, s' kifejezéseink igazán, és nem a' nyelv rontásával ſzaporíttathassanak; e' végre azt kell elmúlhatatlanúl sürgetnünk, hogy egy nemzeti Tudós Társaság állíttassék fel az Orſzág Kebelében, melly mindennémű Tudományokra, és Mesterségekre kiterjeſzkedvén, azoknak előadására nyelvünket alkalmatossá tegye."[18] Pápay e tudós társaságtól várta a terminológiai egységesítés elvégzését, melyet a Helytartó Tanács "az Orſzágnak minden Megyéivel közöltetvén, reményleni lehet, hogy az Orſzág Megyéi az illyen Munka felől feltennék azt, hogy az fundamentomos okoknál fogva helyesen állapíttatott meg."[19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
