A Magyar Tudományos Akadémia közgyűlése 2013. május 6-án választott meg az akadémia levelező tagjának. Levelező tagi székfoglaló előadásomat 2013. október 29-én tartottam az MTA székházának Dísztermében "A civilisztika és a civilisztikai gondolkodás rétegei" címmel. Rendes tagnak az akadémia közgyűlése 2019. május 7-én választott meg. Rendes tagi székfoglalóm címe: "Választottbíráskodás." Korábbi, elméleti jellegű székfoglalómhoz képest, ez a mostani téma közelebb van a gyakorlathoz. Olyan jogintézményről szól, amellyel a joggyakorlatban is foglalkozom immáron csaknem három évtizede.
A levelező tagi székfoglalóm a megválasztást öt hónappal követte, a mostani rendes tagi székfoglalóm pedig kilenc hónappal. Ez a négy hónapos többlet felkészülési idő - mely a hatályos szabályoknak bőven megfelel - elenyésző egy hajdani, híressé vált tizenhat éves székfoglalói késedelemhez képest. Szűkebb szakterületem, a civilisztika egykori géniusza Grosschmid Béni (1852-1938), aki 1901. május 10-én lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, ehhez képest rá jellemző módon, a külső sürgetéseket figyelmen kívül hagyva, nagy késedelemmel, csak tizenhat év múlva 1917. június 11-én tartotta meg székfoglalóját "Az intestát örökösödési rend Solon törvényeiben" címmel. Ismerve rendíthetetlen makacsságát és érinthetetlenül autonóm gondolkodását, viselkedését feltételezem, hogy közönsége, hallgatósága bőven figyelhetett hosszú görög nyelvű szövegrészekre is.
A "Választottbíráskodás" a Magyar Tudományos Akadémián akadémikusi székfoglaló előadás témájaként még nem szerepelt. Alakulhatott volna másként is. Azt hiszem ehhez a lehetőséghez a választottbíráskodás magyar szakirodalmának klasszikusa, Fabinyi Tihamér állhatott a legközelebb. Ő ugyanis anélkül volt 1940. április 11. és 1945. április 26. között a Magyar Tudományos Akadémián igazgató tag, hogy akadémikus lett volna, bár tekintélyes tudományos munkásságának kétségtelenül fontos szerepe volt igazgató taggá történt megválasztásában.[1] A második világháború és Fabinyi Tihamér életútja metszéspontjainak ismeretében némileg érthetővé válik, hogy abban az időben nem lett akadémiai taggá választva.[2]
A választottbíráskodás magyar jogirodalmában megkerülhetetlen monografikus művet alkotott Fabinyi Tihamér (1890-1953) "A választott bíráskodás" címmel, melynek első kiadása Budapesten 1920-ban jelent meg, második bővített kiadása pedig 1926-ban.[3] Fabinyi Tihamér 1890. augusztus 11-én a Gömör és Kis-Hont vármegyei Hisnyóvízen született, jogi tanulmányokat a berlini, a lipcsei és a cambridge-i egyetemen folytatott. Budapesten szerzett jog és államtudományi doktorátust 1913-ban. Ügyvédként, kereskedelmi miniszterként (1932-1935) pénzügyminiszterként (1935-1938), országgyűlési képviselőként (1931-1938), felsőházi tagként (1938-1945) és a Magyar Általános Hitelbank alelnök-vezérigazgatójaként (1938-1944) tevékenykedett. Pályafutása érdekes módon kapcsolódott szülővárosom, Pécs és családom történetéhez is. Fabinyi a Nemzeti Egység Pártja programjával 1931 és 1935 között Kiskundorozsma országgyűlési képviselője volt, majd pedig 1935-től 1938-ig Pécs város országgyűlési képviselője lett. Képzeljék! 1938. június 4-én Fabinyi Tihamért a pécsi egyetemen az orvostudományok tiszteletbeli doktorává avatták, különösen az orvosi kar fejlesztése terén szerzett maradandó érdemeiért.[4] Ez a megtiszteltetés tehát anélkül érte, hogy orvos lett volna. Édesapám Pécsett frissen végzett jogász doktorként Budapesten 1944 márciusában Fabinyi Tihamérnál tett sikeres munkahelyi felvételi vizsgát a Magyar Általános Hitelbankban. Munkába állására és a Fabinyi által biztosított svájci több hónapos ösztöndíjas idő letöltésére azonban már nem került sor a háborús események miatt. Édesapám katonai behívót kapott, Fabinyi Tihamér pedig 1944 szeptemberében Svájcba emigrált, majd pedig az USA-ban telepedett le. 1953. június 11-én a Massachusetts állambeli Bostonban halt meg.
A választottbíráskodás a felek szerződésén alapuló magánbíráskodás. A választottbíráskodási eljárás során hozott határozatoknak ugyanolyan a jogi természete, mint az állami bíróságoké. Előnyei, hogy gyors (egyfokú), olcsó (költségtakarékos), szakszerű, barátságos, titkos. A választottbíráskodás két szerződési jogviszonyon alapul. Ezek a felek között létrejövő "compromis-
- 1/2 -
sum", valamint a felek és a választottbíró (választottbírók) között megkötésre kerülő "receptum".
A választottbíráskodás vizsgálatánál a kutató előtt több viszonylatrendszer körvonalazódik és ezek alapvonalai, logikai szerkezetei eltérőek. Mindenekelőtt jelentkezik egy történeti - kialakulási és fejlődéstörténeti- vonal a maga sajátos logikájával. Ettől látványosan különböző nézetek adódnak, ha a választottbíráskodásnak a jelenlegi állami igazságszolgáltatással, annak gyengeségeivel szembeni korrektív előnyei kerülnek az elemzés középpontjába. Ezek mellett, a választottbíráskodás általános társadalomtudományi kutatásokat igénylő jelenségként is tételezhető, amelyben a közvetítés és a választottbíráskodás összefonódása igényelhet különös figyelmet. Széles körben ismertté vált Sir Herbert Edward Read angol filozófusnak (költő, irodalomtörténész) a választottbíráskodás társadalomszervezési, irányítási jelenségére is utaló megállapítása, miszerint: "I can imagine no society which does not embody some method of arbitration".[5]
E három szálon futó fejlődési vonalnak, ezek egymásba kapcsolódásának igen komoly szerepe lehet Lord Mustill (1931-2015) azon megállapításának igazságában is, miszerint: "A választottbíráskodásnak hosszú a múltja de alig van történelme".[6] Ennek ellenére a választottbíráskodás története egyes szakaszainak felvázolásával többen is megpróbálkoztak már. Teljes képünk azonban valóban nincs még a történet egészéről. Ilyet ezúttal természetesen én sem ígérek.
Székfoglaló előadásom idő és tematikai-tartalmi korlátainak tiszteletben tartásával a választottbíráskodás kialakulásának "ősi", "római" és "magyar" módozataival, fejlődési modelljei közül pedig, a "monolokális", a "vestfáliai" ("multilokális") és a "transznacionális" irányzatokkal van lehetőségem röviden foglalkozni.
A választottbíráskodás őstörténetének jellemzője, hogy megjelenése megelőzte az önbíráskodásról az állami jogvédelemre való átmenetet. A régi római világban is régebbre nyúlnak vissza a választottbíráskodás gyökerei, mint az állami bíráskodásé. Aztán pedig a Kr. e. III. századtól a Kr. u. III. századig a választottbíráskodás az állami igazságszolgáltatással összekapcsolódva működött és módszereit tekintve az előbbi hatott az utóbbira. A magyar jogfejlődésben az állami igazságszolgáltatás és a választottbíráskodás szinte a kezdetektől vegyes rendszerben létezett, melyben a választottbíráskodás támaszkodott az államira.
A XX. század első felében a választottbíráskodás szerződési jogi, illetve igazságszolgáltatási természetének kérdései végtelennek tűnő elméleti viták középpontjába kerültek. Ezekből a vitákból alakultak ki azok az elméletek, amik a választottbíráskodás jelenlegi helyzetét ábrázolják, illetve irányt mutathatnak a jövő tekintetében is.
A választottbíráskodás jogi elmélete főként a nemzetközi választottbíráskodás kérdéseivel foglalkozva alapozódott meg és indult fejlődésnek. Az egyes országok "belföldi" választottbíráskodásával ritkábban foglalkoznak tudományos igénnyel a szakírók. Ebben a körben a téma iránt érdeklődők néhány kivételtől eltekintve főként inkább csak a tételes jogi megoldások ismertetésére és kritikai értékelésére összpontosítanak. Általános jelleggel az állapítható meg, hogy a választottbíráskodás és a jogelmélet közötti eszmecsere mind ez ideig szerény volt. Ez a megállapítás bizonyos fokig vonatkoztatható még a nemzetközi választottbíráskodás és a jogelmélet kapcsolatára is.[7]
A választottbíráskodási jog elméleti művelői és specialistái gyakran kapnak külső támogatást, segítséget nemzetközi magánjogászoktól, polgári joggal és kereskedelmi joggal foglalkozó szakemberektől, sőt újabban szociológusoktól és pszichológusoktól is.
A "monolokális elmélet" a választottbírókat lényegében azonosítja a választottbíróság székhelyén eljáró állami bírók szerepével. Egyetlen állami jogrend részévé redukálja a választottbíráskodást. Ez a koncepció a székhelyet fórumként fogja fel és ennek a részeként tekint a választottbíróra. A választottbírósági ítélet joghatása közvetlenül annak az államnak a jogából ered, ahol a választottbíráskodási eljárás zajlik.[8] Frederick Alexander Mann (1907-1991) német születésű angol jogász szerint jogi értelemben nem is létezik a nemzetközi választottbíráskodás[9] és elutasítja a felek szabad jogválasztását is. A jogválasztást megragadhatatlan elméletnek tartja, mert nem tételezi konkrétan azt a normát, amely a feleket feljogosítaná a szabad jogválasztásra.[10] Mann álláspontja alapozza meg azt a szemléletet, miszerint feltétlenül szükség van arra, hogy egy jogrendszerben a bírói út szabályába bele kell fogalmazni a választottbíráskodási út lehetőségét is.
A választottbíráskodás "vesztfáliai modelljében (multilokális felfogás)" minden állam külön döntést hozhat a választottbírósági ítélettel kapcsolatban más államok döntésétől függetlenül. Ez az elmélet modern értelemben Berthold Goldman professzornak a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémián 1963-ban a nemzetközi választottbíráskodás kollíziós jogáról tartott híressé vált előadásán alapul. Szakítva az addigi uralkodó felfogással, Goldman azt fogalmazta meg, hogy "a választottbíráknak nincs fórumuk", de ha mégis egyet ki kellene jelölni, akkor az az egész világ lenne.[11] Arthur Taylor von Mehren 1986-ban a tel-avivi egyetemen elhangzott előadásában lényegében ugyanezt emelte ki , mondván hogy "A kortárs választottbírósági eljárások ambuláns eljárások abban az értelemben, hogy nincsenek szükségszerűen földrajzi helyhez kötve. [...] Ennek következményeként a választottbírának, ellentétben az állami bíróval, nincs lex forija."[12] Ez a vesztfáliai modellnek nevezett elmélet - ebben az értelemben utalva az 1648. évi vesztfáliai békeszerződés által létrehozott nemzet-
- 2/3 -
közi kapcsolatrendszer szerkezetére -, a szuverén hatalmak békés egymás mellett élésén alapuló nemzetközi világrendre, az államközi együttműködést helyezi előtérbe. E felfogás szerint elvárható a szuverén államoktól, hogy jóllehet a nemzetközi szerződések által szabott határokon belül fenntartják maguknak a jogot, hogy a választottbírósági ítéleteket felülvizsgálják, de mégis velük szemben elvárható minimum az, hogy ne kényszerítsék a választottbíráskodással kapcsolatos nézeteiket a többi szuverén államra.[13]
A vesztfáliai (multilokális) modell több szempontból is átvezet a választottbíráskodás transznacionális felfogásához. Goldman és Von Mehren professzorok munkássága személyükben is kapcsolatot jelentett a két elméleti iskola között.
A választottbíráskodás "transznacionális felfogása" az egyes államokat nem önállóan fogja fel, hanem inkább az államok közösségének normatív tevékenységéből kiindulva és azt szem előtt tartva - szemben a vesztfáliai (multilokális) szemlélettel -, hogy nem az államok sokaságát veszi számításba, hanem az államok közösségét.[14] A gondolat alapjai az 1950-es évek végén az 1960-as évek elején alakultak ki. A kezdetet Berthold Goldmannak 1956-ban a Le Monde-ban (La Compagine[15]) megjelent, a Szuezi Csatorna Társaság honosságát elemző cikke jelentette.[16]
A nemzetközi választottbíráskodás laza szövésű elméletrendszere jelenleg főként a transznacionalizmus gondolatára épül. Meglátásom és várakozásom szerint a közeljövőben átalakul ez az elméletrendszer és várhatóan a sok kollíziós részletkérdést felvető multilokális alaphelyzetre épül majd át. A nemzetközi választottbíráskodás várhatóan átalakuló elméletének a jogbölcseleti vonzáspontja perspektivikusan a multicentrikus jogkép és jogfelfogás lehet.
Az 1970-es évektől kezdődően, a "lex mercatoria" liberális szemléletű gondolatrendszerének divatossá válása és elterjedése következtében egyre inkább teret nyert a transznacionalizmus szemlélete a nemzetközi választottbíráskodásban. Az 1990-es évek kezdetétől pedig már úgy tűnt, hogy a kétpólusú világrendszer összeomlásával a transznacionalizmus a nemzetközi választottbíráskodás uralkodó eszméjévé válhat. Később viszont, a "Brexit" folyamatának 2012 óta érzékelhető indításával és az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájában Donald Trump 2017. évi elnöki hivatalba lépésével a karakteres nemzeti jelleg felerősödésével komoly korlátokba ütközött a transznacinális szemléletű választottbíráskodás kiteljesedése.[17]
Így a közeljövőre nézve az várható, hogy a multilokális szemlélet határozza majd meg nemzetközi összefüggésekben a választottbíráskodást. Ezért számos kollíziós jogi természetű kérdésfelvetéssel lehet majd találkozni a gyakorlatban és az elméletben is.
A monolokális felfogáshoz való teljes visszatöréssel ellenben aligha kell tartanunk. Részint azért nem, mert ez a koncepció a maga eredeti tiszta formájában csak néhány államban uralkodó. Másrészt pedig XXI. századi körülmények között a monolokalizmus "újrafelfedezésével", illetve visszahozatalával reálisan csak súlyos külpolitikai, nemzetközi jogi krízishelyzetekben lehet indokolt számolni.
A nemzetközi választottbíráskodás elméletében nagy aránytalanság érzékelhető a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodási terület javára a nemzetközi beruházási választottbíráskodással szemben. Az utóbbinak a mára kialakult helyzetben a jövőbeni perspektívái sem ígéretesek. Ez az anyag a rá jellemző jogi pozitivizmus béklyójából aligha törhet már ki. Pedig megalapozott elméleti anyagok kialakítására lett volna igény. Ezek hiánya nagyon is érződött az Achmea-ügy közelmúltbeli, 2018-ban történt az Európai Unió Bírósága általi eldöntésénél érzékelhetővé vált bizonytalankodásnál.
A választottbíráskodás elméletében és szabályozásában összehasonlítójogi metszetben konvergencia tapasztalható.[18] A konvergencia jelensége a közelmúltban szemléletesen megmutatkozott néhány konkrét jogintézmény szintjén is. Ez volt megfigyelhető az alá nem írt választottbíráskodási szerződések megítélésének változásánál, valamint a fizetésképtelenségi jogterületen a választottbírósági szerződések kötőerejének (pacta sunt servanda) gyengülésében, megtörésében.
Általában nagy formátumú, több kiadást megélő, tudományos igénnyel megírt szakkönyvek kultúrhatását átélve keresnek maguknak támaszokat és fogódzókat a választottbíráskodás témájáról manapság írni kezdők. Ezek közül a könyvek közül a következők emelhetők ki: Tibor Várady - John J. Barcelló III. - Arthur T. von Mehren: International Commercial Arbitration[19] című amerikai jogi kultúrát tükröző könyve; Philippe Fouchard - Emmanuel Gaillard - Berthold Goldman: On International Commercial Arbitration című francia jogi ihletettségű munkája;[20] valamint Alan Redfem - Martin Hunter: International Commercial Arbitration című angol jogi felfogást mutató műve.[21]
Ezen nagy szakkönyvek szerzőin kívül újabb kiemelést érdemel a választottbíráskodási jog újabb elmélettörténetéből Karl Llewelyn (1893-1962) özvegye, a moszkvai születésű amerikai Soia Mentschikoff (1915-1984)[22] és az amszterdami születésű amerikai Hans Smit (1927-2012).[23] Soia Mentschikoff a Miami University professzoraként és dékánjaként, Hans Smit pedig New Yorkban, a Columbia Universityn, és a Parker School of Foreign and Comparative Law igazgatójaként alakított ki látványos nemzetközi választottbíráskodási jogi iskolát. Hans Smitnek különös érdeme, hogy a nemzetközi polgári eljárási jog elmélet és intézményrendszerébe is beépítette a nemzetközi választottbíráskodást és a gyorsított választottbírósági eljárás, a "fast-track arbitration" elterjesztésében is fontos szerepet vállalt.[24] Mentschikov és Smit professzorok munkásságának átütő hatásában annak is szerepe volt, hogy mindketten jócskán építhettek transzatlanti kapcsolatrendszerükre oktatásban és tudományos kutatásban egyaránt.
Az önbíráskodásról az állami jogvédelemre való átmenetet a választottbíráskodás megjelenése történetileg megelőzte. Pótolta a választottbíráskodás az abban az időben még ki nem alakult állami igazságszolgáltatást, sőt számos jel mutat arra, hogy az állami igazságszol-
- 3/4 -
gáltatás is egyenesen a választottbíráskodásból alakult ki.[25] A választottbíráskodás célja kialakulásakor elsősorban az együttélésre kényszerülő emberek közötti harmónia, a béke biztosítása volt és nem a jog érvényesülésének előmozdítása, kikényszerítése. A választottbíráskodás szerződési alapjai korábban álltak tehát össze, mint az igazságszolgáltatási alapok. A választottbíráskodás történeti megjelenésekor az intézménnyel kapcsolatos azon későbbi szándék még nem jelentkezett, hogy általa az állami igazságszolgáltatást akarták félretolni, egyfajta magán-igazságszolgáltatással helyettesíteni.[26] A választottbíráskodás intézményi fejlődésében a későbbiekben is a szerződési és az igazságszolgáltatási jelleg adja a két alapfunkciót, illetve jelenti a választottbírósági tevékenység értékelésével kapcsolatos két dogmatikai szélső értéket. A választottbíráskodás igazságszolgáltatási jellege a középkorban a patrimoniális államszerkezet megjelenésével kezdett kialakulni. Ekkortól váltak igazából kikényszeríthetővé a választottbírósági ítéletek, illetve ekkortól tapadt ahhoz az "ítélt dolog" azaz a "res iudicata" joghatás.[27]
A választottbíráskodás intézményesülésének első jeleit a suméroknál, a kínaiaknál, a hinduknál, valamint a görögöknél, a rómaiaknál, a svédeknél és a norvégoknál lehet megtalálni. Meszilim, az ókori sumér városállam, Kis királya a Kr. e. III. évezred közepén két háborús konfliktusban lévő szomszédos városállam Lagash és Umma között állapított meg választottbíróként határvonalat kőbe vésett ítélettel.
Ami pedig a görög gyakorlatot illeti, ismert hogy a városállamok között szép számmal jöttek létre választottbírósági megállapodások. Az Athén és Spárta közötti választottbírósági kikötések a Kr. e. V. században azonban nem kerültek tényleges alkalmazásra, mert nem lehetett találni választottbírót, aki vállalta volna a majdani döntés felelősségét. Más városállamok között áthidaló megoldásként előfordult, hogy 600 fős választottbírósági eljáró tanácsot jelöltek (pl. Spárta és Mycene között), illetve hogy egy semlegesnek tekintett város teljes lakossága döntött (pl. Melos és Cimolos között.)[28]
Az arab törzsek irányítói bírói feladatokat is elláttak. Mohamed is folytatott ilyen tevékenységet. Prófétaként, hadvezérként, bíróként, közvetítőként és választottbíróként is közvetített az égi és a földi világ között. Mint hagyományos törzsi vezető, ítélkezett a muszlimok között. Egy ismert történet szerint, egyszer Mohamed mint közvetítő meggyőzött egy hitelezőt, hogy fogadja el adósától az egy összegben kifizetett adósság felét, mert szerinte e pénz még így is többet ér, mint az egész összeg megfizetése részletekben.[29],[30]
A zsidó jogban több évezredes hagyománya van a békéltetésnek és a jogi közvetítésnek. Ebben a régmúltra visszanyúló vallási és jogi rendszerben a jogintézmény eredeti elnevezése a p'sáráh volt, amely olyan meghatározott eljárást és módszert jelentett, ahol egy ezzel megbízott tekintélyes és elismert harmadik személy -azaz a közvetítő -, segített a vitában érintett feleknek a vita vagy viszály minél mélyebb és alapos áttekintésében, valamint a lehetőség szerinti megoldásában.
Különösen azért volt nagy jelentősége ennek a módszernek, mert két vagy több zsidó ember az ide vonatkozó vallási törvények és előírások szerint egyáltalán nem vihette az egymás között kibontakozó vitáját állami bíróság vagy hatóság elé. Előtte meg kellett kísérelnie, hogy közvetítéssel rendezze a közöttük feszültséget szító vitás ügyet. Ennek a meghiúsulása esetén pedig, a szintén belső és kizárólag zsidó emberekből álló választottbíróság (bicvá) ítéletének volt köteles magát és az ügyét alávetni.[31] Kizárólag az ezen eljárási lehetőségek kimerítését követően fordulhatott a panaszos fél külső bírósághoz. Ennek eljárási szabályait azonban nem a zsidó vallási jog előírásai rendezték.
A Biblia világában is régre nyúlnak a választottbíráskodás gondolatát felidéző történetek. Magyarázzák, hogy az Ószövetségben Salamon király (Kr. e. 970 és 931 között uralkodott) lényegében választottbíróként ítélt, amikor két parázna asszony arra kérte, hogy döntse el, hogy kié a gyermek.[32]
Az Újszövetségben Lukács evangéliuma 12. fejezetének 13. és 14. verse szerint pedig lényegében Jézus is csaknem választottbírói szerepbe került, amikor egy ifjú arra kérte, kényszerítse fivérét, hogy örökségét ossza meg vele. A bibliai szöveg a következőképpen írja ezt le: "Ekkor valaki megszólalt a tömegben: »Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.« De elutasította: »Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket?«"[33]
Szintén Lukács evangéliumában olvashatunk a gazdag urának bizalmát elvesztő intéző esetéről, aki közvetítői erényeket csillogtatva nyerte el ismét gazdája bizalmát azzal, hogy egyenként magához hívatta urának minden adósát. "Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? Száz korsó olajjal - felelte. Erre azt mondta neki: Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával - hangzott a válasz. Fogd adósleveledet - mondta neki -, és írj nyolcvanat. Az úr dicsérte a mihaszna intézőt, hogy okosan járt el. Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál."
A Római Birodalom történetében is régebbre nyúlnak vissza a választottbíráskodás gyökerei, mint az állami bíráskodásé.[34] Már a Kr. e. VI. század elején szerződésekben, esetenként szerződések mellékegyezményeiben gyakran utalták a szerződéskötők vitás ügyeiket magán-választottbírók hatáskörébe.[35] Kr. előtt 449-ben a XII táblás törvény is említi a latin-sémi gyökerű "arbiter" kifejezést, ami a héber eredetű "arrabo" szóból származhatott és az ügynök, valamint a harmadik fél fogalmainak kombinációja lehetett. A formuláris eljárást megelőző időben is szokás volt magánjogviták eldöntését magánemberekre bízni. Később az állami magistratus, főként a praetor, már létező jogintézmény támogatása végett lépett fel, mikor maga kezdte a felek által választott bírókat kinevezni és eljárási jogosítvánnyal felruházni. A választottbírók egy részének szerepét egy időre azután a kialakuló és kiterjedő római birodalmi állami igazságszolgáltatás vette át, de a választottbíráskodásra jellemző eljárási módszerek ekkor is érvényesültek.[36]
- 4/5 -
A Kr. e. III. évszázadig a választottbíráskodás tehát lényegében az állami igazságszolgáltatással összekapcsolódva működött, a választottbíráskodás eddig az időig az arbiterek (szakértők, választottbírók), a iudexek (esküdtbírók) és a recuperátorok (nemzetközi kereskedelmi ügyekben eljáró bírók) tevékenységében testesült meg. A választottbíráskodás a Kr. e. III. század során vált le az államhatalomról, és alakult át valódi "magán-igazságszolgáltatássá".
Az arbitereket, a iudexeket és a recuperátorokat a felek választották, de a választottak a formaszerű megbízást s ezzel a magistratus joghatóságát a magistratustól, azaz többnyire a praetortól kapták. Ha a felek egyetértőleg választottak iudexet vagy arbitert, akkor a magistratus a választott személyt rendelte ki. Különben a felperes hozta javaslatba a iudexeket vagy az arbitereket. Az alperes visszautasíthatta a javasolt bírót, de ha ezt nem tette volna, a magistratus a felperes által ajánlott személyt nevezte ki. A iudexek és az arbiterek eleinte csak a szenátorok közül, később már alsóbb rendű római polgárok közül is választhatók voltak. Augustus óta az e célra szolgáló névjegyzékben, az "album iudicum selectorumban" foglalt polgárok közül kellett bírót választani. Ez az album a bírói tisztre alkalmas polgárok lajstroma volt, a census szerint négy, majd öt rendben (decuria) felsorolva. Ha az alperes a bíróval szembeni visszautasítás jogával élt, esküt kellett tennie arra, hogy az illetőnek részrehajlásától tart, vagy legalább indokolnia kellett eljárását. Ha kitűnt, hogy az alperes csupán azért élt a visszautasítás jogával, hogy késleltesse a per eldöntését, a bíró makacsnak tekintette őt. A recuperátorok bírósága úgy alakult meg, hogy a praetor névsort közölt a felekkel, és e névsorból a felek váltakozva törölhettek neveket addig, amíg három személy maradt csak a listán, akiket azután a magistratus recuperátorokká nevezett ki.[37]
Nem lehetett arbiter, iudex vagy recuperátor: a 18 éven aluli ifjú, a süket, a néma, az őrült továbbá a nő és az infamis (csökkent cselekvőképességű és becstelen személyek). A bírói tiszt ellátása állampolgári kötelesség volt, tehát a jelölt bíró köteles volt eljárni az adott ügyben. Ha vonakodott, a magistratus megbírságolta. Felmentést kérhetett azonban az, akinek bizonyos számú gyermeke volt, továbbá a húsz éven aluli ifjú, a tanár (a grammatikus, a rhetor) és az orvos. A bírótól elvárták, hogy az üggyel kapcsolatos esetleges érdekeltségét feltárja. A kirendelt bíró esküt tett arra, hogy a törvények szerint ítél.[38]
Az arbiterek és a iudexek eljárásai között csak halvány különbségek mutatkoztak.[39] Karl Hugo Freiherr von Weizsäcker[40] az arbitrium és a iudicium közötti rokonságot igyekezett bizonyítani. Kimutatta, hogy a választottbíráskodásra és az állami peres eljárásra vonatkozó római jogi szabályok sok hasonlóságot, sőt nem egy vonatkozásban azonosságot mutattak.[41]
A római jog azért sem közelíthetett szélesebb szerződési jogi alapokról a választottbíráskodáshoz, mert a szerződési szabadság gondolatát intézményesült formában még nem ismerte. A szerződések szabályozásával pedig jobbára csak az egyes szerződéstípusok keretei között foglalkozott, nevesített szerződéstípusai között viszont a választottbírósági szerződés, mint az adott jogviszonyrendszert átfogóan lefedő jogintézmény nem szerepelt.[42]
A római jogászoktól szemléletileg távol állt az, hogy az állami igazságszolgáltatás tekintélyét féltsék a választottbíráskodás intézményétől.
A római magánjogban a választottbíráskodási vitarendezéssel - arbitrium - kapcsolatban viszonylag részletes szabályozás alakult ki.[43] Az utókor a római választottbírót általában az "arbiter" kifejezéssel jelöli. Ez a szó az "arbitror" igéből származik, ami egyebek mellett "gondolkodik", "dönt", "bíráskodik" jelentésű.[44] Az "arbiter" eredeti római jogi jelentésében a római peres eljárásban olyan bírót jelentett, akinek olyan esetekben kellett eljárnia, amelyekben speciális szakértelemre, például földmérési ismeretekre, vagy közös vagyon felosztásához szükséges vagyonbecslési tudásra volt szükség.[45]
Az antik római szabályozásról összefoglalóan az állapítható meg, hogy az arbiter eljárásának egyik alapvető jelentőségű kérdése a választottbírói tisztség elfogadása volt. A római jog jelentős hangsúlyt helyezett a választottbíró részéről történő elfogadás, a "receptum arbitrii" fogalmára, amely intézmény a választottbírói tisztség megbízatásának elfogadását - és az ezzel járó felelősség vállalását is - jelentette.[46] A jogvitában álló felek compromissum elnevezést viselő megállapodásban rögzítették, hogy az arbiter dönti el a jogvitájukat. Az "arbiter ex compromisso" a felek megállapodása (compromissum) folytán választott olyan bíró volt, aki döntésének a felek - vagyonjogi vitában - alávetették magukat.[47] Ennek a megoldásnak az volt a célja, hogy a felek jogvitájukat a rendes (állami) peres eljárástól eltérő úton rendezzék.[48]
A választottbíráskodás a kánonjogban módosult funkcióval, eleinte védelmi jelleggel élt tovább. Az első keresztények ugyanis másoktól elzárkózva, egymásra utaltan éltek és nem ok nélkül féltek a pogány bíró döntésétől. Ezért már Szent Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt első levele (6, 4-6) meghagyta, hogy a keresztények ne forduljanak a hitetlen bírókhoz, hanem maguk köréből választott értelmes férfiak elé vigyék vitáikat. A korinthusiak kereskedőiségtől átitatott, színesen zavaros életviszonyainak bírói megítéléséhez lényegében választottbírósági módszert ajánlott Szent Pál apostol.[49] Szent Pál ezen levele a kánonjog igazságszolgáltatással és választottbíráskodással kapcsolatos alapvetését tartalmazta.
Szent Pálnak természetes volt, hogy a zsidók egymással nem pereskedtek a római hatóságok előtt. Arra akarta rádöbbenteni a korinthusiakat, hogy ez a keresztyén gyülekezet tagjai részéről is önellentmondás lenne. Hogyan is kereshetnének a gyülekezeti tagok igazságot (igazságszolgáltatást) maguknak vitás kérdésekben a kívülállók (adikoi, igaztalanok, meg nem igazultak) előtt?
A kánonjog a későbbiekben, az egyház megszilárdulásával rendkívüli nagy mértékben előmozdította a választottbíráskodás elterjedését. Más fejlődési vonulat
- 5/6 -
ugyan, de érdemes kiemelni, hogy az egyházi bíráskodás intézményrendszere is egyenesen a választottbírósági compromissumból fejlődött ki. A kereszténység megerősödésével mind több és több választottbíróra volt szükség. Ilyenekként a keresztény közösségek vezetői, majd később a püspökök szerepeltek, akiknek eljárási jogosítványait akkor, amikor a kereszténység sok országban államvallás lett, a keresztény uralkodók megerősítették. A püspöki joghatóság alapja egy ideig még a felek megegyezése volt, később azonban erre sem volt szükség, és így a püspökök, akik eredetileg csak a felek szerződése alapján jártak el, hamarosan valódi, a felek alávetési nyilatkozatától független bírói hatalomhoz jutottak.[50] Joghatóságuk jogalapja tehát elkötődött a választottbírósági compromissumtól.
A XI. századra teszik a jogtörténészek azoknak a választottbíróságoknak a kialakulását, amelyek a kereskedők egymás közötti jogvitáiban döntöttek.
A középkori kereskedelem kezdetben belföldre irányult, sőt hosszabb ideig lényegében csak helyi kereskedelemnek volt tekinthető, kevés helyközi elemmel kombináltan. Idővel azonban folyamatosan távolságivá és nemzetközivé vált, aminek oka a nemzetközi vásárok és kereskedelmi utak kialakulása volt. A Római Birodalom bukását követően az időszakos piacok voltak a kereskedelem középpontjai. Állami védelem alatt álltak, és privilégiumokat is kaptak. A kereskedők céhekbe szerveződve működtek, saját belső szabályzataikban szervezve meg működésük kereteit. Az időszakos vásárok idővel állandóvá váltak, saját belső szabályzatokat alkottak, és saját bíróságokat hoztak létre. Ezek működése is választottbíráskodási elemekkel volt átszőve.
Nyugat-Európában a középkori vásárokon működött bírók, bíróságok tevékenységében számos választottbírósági vonás volt érzékelhető. Abban, hogy ekként alakult, fontos szerepe lehetett annak, hogy ezeknek a vásároknak a szervezésében jelentős szerepük volt a kereskedői céheknek is, és ezt a szerepüket a vásárok közhatalmi engedélyezési és felügyeleti rendszerét működtető városok nem nyomták el.[51]
Ebben az időszakban a kereskedelmi jog egyre inkább elvált az általános magánjogi szabályoktól, a "fides", azaz a jóhiszem és a bizalom lett a központi eleme. Ennek a joganyagnak a nemzetivé válása, azaz a nemzeti jogokba való beépülése is bekövetkezett idővel. Az egyes városok saját kereskedelmi jogi szabályozásokat alkottak.[52]
A rómaiak a ius gentium kialakításával a kereskedelmi jognak nemzetközi vetületet adtak. Az idegenekkel fenntartott kereskedelmi kapcsolatok miatt létrejött egyfajta nemzetközi dimenziójú szokásjogi rendszer, hiszen ezekben az esetekben általában nem lehetett már csak egy adott város jogára hivatkozni.[53] Az európai magánjogi jogrendszerek sokat merítettek a ius gentium anyagából. Ebből eredeztethetőek az olyan fontos jelentőségű jogterületek szabályozásai mint amilyenek a bank- és kölcsönügyletek, a kereskedelmi társaságok, választottbíráskodás, váltó, csőd stb.
A középkori választottbíráskodás szabályai több szempontból nem voltak összhangban a római jogi szabályokkal. A római jogi alapokból kiindulva a középkorban azon alapvető megkülönböztetés terjedt el, mely szerint kétfajta választottbíró volt. Az egyik a nem feltétlenül a jog szabályai alapján eljáró "arbitrator", a másik pedig a perrendet is alkalmazni köteles, és a tételes jog szabályait ítéletében követő "arbiter". Az arbiter nem csupán ítéletében volt köteles követni a tételes jog előírásait, hanem - a római jogtól eltérő módon - eljárása során az eljárásjog rendelkezéseit is be kellett tartania.[54] Az arbitrator és az arbiter státuszai közötti megkülönböztetésből alakult ki a későbbi jogfejlődésben a ius commune által is ismert, méltányossági alapon ítélő "arbiter ex aequo et bono" fogalma. Helmut Coing utal arra is, hogy az "arbiter ex aequo et bono" ius commune által meghatározott fogalma hatással volt a francia jog által ismert "amiable compositeur" intézményére is.[55]
Eleinte jóformán csak az egyházi személyek voltak alkalmasak a választottbírói tevékenységre. Az ő választottbírói működésükben az is előnyös volt, hogy az általuk hozott ítéletek végrehajtását az egész birodalomban, sőt az egész katolikus kereszténység körében biztosították az "excommunicatio" és az "interdictum" intézményei.[56] Később aztán már laikusok is megjelentek választottbíróként. Olyanok, akik kellő és elismert jogi szakismeretekkel rendelkeztek. Jogtudósokat, majd az egyetemek jogi fakultásait is bevonták a választottbíráskodásba, különösen a nehéz ügyek eldöntésébe. Főleg a választottbíráskodással összefüggésben fejlődtek ki az úgynevezett tanult bíróságok (gelehrtes Richtertum).[57] Ezek pedig a későbbi római jogtudomány elveit hozták át a német területekre. Így a választottbíráskodás gyakorlata a római jog recepciójában is jelentékenyen közrehatott.[58] A XII-XIII. század híres elméleti jogászainak, a glosszátoroknak a tevékenysége is közel állt a választottbírókéhoz. Jelentős kereskedelmi ügyekben is adtak jogi tanácsokat és szakvéleményeket. Jogi munkájuk a választottbírói és a jogtudósi szerepek között mozgott.
A recepció révén a választottbíráskodás intézménye az itáliai területekről azzal a tartalommal került átvételre a német közönséges jogba, amelyben azt a római és kánoni jogtudomány kialakította.[59] Alapja tehát két szerződés volt, amelyek egymást kölcsönösen feltételezték és kiegészítették. Az egyik a felek közötti compromissum, a másik pedig a felek és a választottbíró közötti receptum.[60] A római jog hajdani történetében a jogászi elméleti figyelem a receptumra irányult, a római jog recepciójával összefüggő középkori német jogfejlődésben a jogi elmélet figyelme viszont elfordult a receptumtól és elsősorban a compromissum dogmatikai vizsgálatára, elemzésére koncentrált.
Az anyagi magánjogi és az eljárási szempontoknak ez a szinte ötletszerű vegyítése nagy összevisszaságot te-
- 6/7 -
remtett a választottbíráskodás joganyagában.[61] Egyebek mellett ez a zavaros jogi helyzet lehetett az egyik oka annak, hogy a korábban gyakran alkalmazott intézmény az idők folyamán elvesztette népszerűségét, joggyakorlati jelentőségét.[62] A rendőrállamnak a magán bíráskodással szembeni ellenséges hozzáállása is erőteljes volt.
Wolfgang Heinrich Puchta (1769-1845), a nagy pandektaíró Georg Friedrich Puchta (1798-1846) atyja, aki bajor tartományi bíróként és tekintélyes jogi szakértőként is működött, 1823-ban a választottbíráskodásra vonatkozó jogi szabályozásról azt írta, hogy "mint holmi régi fegyvernek valamely gyűjteményben, csak azért van még meg a kijelölt helye a törvényekben, hogy kéznél legyen, ha valakinek egyszer mégis csak eszébe jutna használatba venni, de a legöregebb bírók is aligha fognak emlékezni gyakorlatukból olyan esetre, amelyben formaszerű compromissum jött volna létre".[63] Wolfgang Heinrich Puchta leírása nyomán vált egyébként széleskörűen ismertté az az 1305. évi német eset, amelyben a választottbíróknak kötelezettségévé tették, hogy Bielefeld városából Herfordba és vissza utazzanak mindaddig, amíg méltányos döntésben meg nem egyeznek.[64]
A francia forradalom törvényhozása viszont szinte az ellenkező végletbe esve hirdette a választottbíráskodás fontosságát. A forradalmi felfogás az ítélkezést olyan egyszerű tevékenységnek tekintette, amelyet bármely értelmes ember jogi tudás nélkül is könnyen elvégezhet.[65] Ehhez képest, a bírói szervezetről 1790. évi augusztus hó 24-én alkotott törvény kijelentette, hogy a legészszerűbb eljárás a választottbírósági eljárás és számos ügytípust nevezett meg, amelyek a felek megállapodása nélkül is, kötelezően választottbírósági hatáskörbe tartoztak (arbitrage forcé). Az eredmények azonban igen hamar alaposan rácáfoltak a szép reményekre. "Franciaország minden részéről hivatkoztak önkényes ítéletékre, melyek szemérmetlenül megsértették a törvényeket és a legszentebb érdekeket, amelyekben tudatlan, kislelkű, megvesztegetett választottbírók csakis előítéleteiknek, a félelemnek vagy a kedvezésnek szavára hallgattak. A kényszerű választottbírósági eljárás kétévi uralma elegendő volt arra, hogy több visszaélést vessen a felszínre, mint amennyit a rendes bíróságok évek hosszú sora alatt felmutathattak."[66]
Ugyanez az idegenkedés mutatkozott meg a választottbíráskodással szemben már az 1793. évi porosz perrendtartásban, az Allgemeine Gerichtsordnungban (AGO) is. Ez a - különben bőbeszédű - törvény a választottbíróságnak csak tíz szakaszt szentelt,[67] és hogy ez a nagyon rövidre fogott szabályozás is elegendőnek bizonyult, az azzal volt magyarázható, hogy a választottbíráskodás - mint Koch,[68] a porosz perrend neves kommentátora is említette - Poroszországban majdnem teljesen kiment a gyakorlatból és hogy a perrendtartás gyér szabályait a gyakorlat a közönséges jog elveivel egészítette ki.[69]
A nemzetközi választottbíráskodás a világkereskedelem fejlődésével párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapott a XX. században.[70] Ez a folyamat magával hozta annak a szükségességét, hogy a választottbíráskodás nemzetközi vonatkozású kérdéseit nemzetközi szerződésekben rendezzék a nemzetközi közösség tagjai. Az első világháborút követően az egyes államok külpolitikai céljai között a békés egymás mellett élés kialakítása és biztosítása fontos szerepet kapott. Ezen cél elérésére 1919-ben létrejött az első "valódi" nemzetközi szervezet, a Népszövetség (League of Nations), amelynek keretében több olyan nemzetközi dokumentum is született, amelyek a választottbíráskodás egyes kérdéseit a részes tagállamok közötti viszonylatban szabályozták. A második világháborút követően a Népszövetség szerepét az 1945-ben létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete (United Nations, ENSZ) vette át. Az ENSZ égisze alatt születtek meg azok a nemzetközi egyezmények, amelyek máig sarokköveit képezik a nemzetközi választottbíráskodásnak.
A választottbíráskodás XX. századi történetében külön kiemelést érdemel két nemzetközi szervezet. Az egyik az ENSZ Általános Tanácsa által 1966-ban, magyar javaslatra létrehozott Egyesült Nemzetek Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága (United Nations Commision on International Trade Law, UNCITRAL), amelynek célja a nemzetközi kereskedelmi jog harmonizálásának és egységesítésének elősegítése. A szervezet ezen cél elérése érdekében jelentős lépéseket tett és tesz a nemzetközi választottbíráskodás egységes szabályozásának kialakítása terén is. A választottbíráskodás szempontjából fontos másik nemzetközi szervezet a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (International Chamber of Commerce, ICC), amely a választottbíráskodást érintő nemzetközi egyezmények kidolgozásában tevékenyen részt vett, valamint ezen túlmenően szabályzatokkal, irányelvekkel, kommentárokkal segíti a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás hatékony működését. A nagy szubsztrátumú nemzetközi ügyeket manapság többnyire tárgyaló "ad hoc" választottbírósági eljáró tanácsok újabban szívesen veszik igénybe az 1899-ben alapított, Hága székhellyel működő Állandó Választottbíróság (Permanent Court of Arbitration) adminisztratív szolgáltatásait.
Más országokhoz hasonlóan Magyarországon is régre nyúlnak a választottbíráskodás gyökerei.[71] Az első emlék érdekes módon egy büntetőügyből való. Szent István II. dekrétumának 16. cikke, egy büntető tényállásra utalva azt a rendelkezést tartalmazta, hogy "a 110 aranypénz büntetésből 10 aranypénz pedig adassék az arbitereknek és a mediátoroknak közösen" ["decem (pensae) autem arbitris et mediatoribus condonentur"].[72] Szent István királyunknak az igazságszolgáltatással kapcsolatos felfogásához illeszthető volt a választottbíráskodás gondolata. Szent Imre herceghez intézett "Intelmeinek" az igazságszolgáltatással kapcsolatban alapeleme, hogy a király ne feltétlenül közvetlenül saját maga bíráskodjon, és hogy a jó bíráskodás, az "igaz ítélet" egyik legfontosabb előfeltétele a türelem.[73]
- 7/8 -
A választottbírók eredetileg nem ítélkezésre hivatott "bírók", hanem csupán egyeztetők, békéltetők voltak.[74] Nagyon kifejezően, expresszív módon "fogott bíróknak" hívták annak idején a választottbírókat, a felek által fogott bíróknak. Nem önállóan működtek, hanem a királyi bírókon és a közjegyzők jogelődjein, a hiteles helyeken keresztül leveleztek, bíráskodtak.
Választottbíróként esetenként feltűnt az esztergomi és a kalocsai érsek, a nyitrai és a csanádi püspök, a szebeni prépost, a király, a nádor, az alnádor, az országbíró, az alországbíró és a királyné ajtónállómestere is. A valódi ítélkezési szakmai munkát azonban többnyire a velük együtt eljáró protonotáriusok, azaz "első-jegyzők" végezték.
Az ítélőmesterek a XIV. században még nem gyakoroltak joghatóságot a maguk személyében. A pecsétek kezelése révén uruk nevében percselekményeket rendeltek el és hajtottak végre. Téves lenne azonban őket csak kancelláriai feladatok ellátóinak tekinteni. Bírói funkciókat is elláttak, a század folyamán egyre növekvő mértékben.[75] Az ítélőmesterek ítélkezési tevékenysége gyakran választottbíráskodási vonásokat is mutatott, illetve az ítélőmesterek esetenként maguk is választottbírók voltak, vagy választottbírókkal együttműködve jártak el. Az állami igazságszolgáltatás és a választottbíráskodás közötti tevékenységi összefonódás a korabeli magyar államszervezet differenciálatlanságából is adódott.
A választottbíráskodás nyugat-európai intézménytörténetére fontos hatásuk volt a céhek működésének, a vásároknak és a vásári bíróságoknak. Magyarországon ez nem volt megfigyelhető. A vásári bíróságok tevékenysége nem mutatott választottbírósági jelleget. Ennek az volt az oka, hogy Magyarországon a későbbiekben a kereskedői céhek nem fejlődtek ki erőteljes szervezetekké, inkább a termelő szakmáknak volt jelentősnek mondható céhszerű szerveződése, és sokáig meghatározó maradt az őstermelői szemlélet is a gazdasági és jogi életben. Így a vásárok, valamint a vásári bíróságok jellemző módon inkább a vásártartó városokhoz, azok adminisztrációjához kapcsolódtak. A vásárok és a vásári bíróságok a városok igazgatási apparátusának adminisztratív nyomása alatt működtek.
A XIX. század közepétől a város elöljárói határozták meg az árulási sorrendet, amelyet személyes sorrendnek tekintettek, tehát másra nem volt átruházható. A sorból kilépőnek a helyét mindenkor a sorrendben következő foglalta el, ami azt jelentette, hogy iparengedélyük megszerzésének az időrendi sorjában állottak egymás mellett. a fiatalabb nem előzhette meg az idősebbet. Hídalmáson az érkezés sorrendje határozta meg a szakmabeliek helyválasztását; Szilágyfalun ugyanígy történt, és itt a kiválasztott helyet cövekkel jelölték meg. A vidékiek sorrendjének meghatározásában a vidéki község távolsága volt az irányadó. Vita esetén a vásárbíró, illetve a város elöljárósága döntött. A vásári elhelyezkedésből néha városok közötti viták is alakultak ki (például 1760-ban a fehérvári tanács a paksi uradalmi tiszttartónál azért tiltakozott, mert a paksi vásáron a fehérvári magyar vargák korábbi helyét elvették, és másokat raktak oda árusnak). A vásári rendészet ügyelt a közrendre, a személyi biztonságra, a fegyverviselésre, a tűzvédelemre; továbbá ellenőrzéseket, igazoltatásokat, előállításokat végzett. Közegei nappal és éjjel cirkáltak.[76]
A kiegyezés után a vásárbíróság szervezetét, hatáskörét a járásbíróság keretében szabályozták, de napjai ekkor már meg voltak számlálva. 1912-ben pedig az új polgári eljárási törvényben a vásárbíróság már nem is szerepelt, és ezzel a mintegy 900 éves jogintézmény végleg elhalt.[77]
A céheknek, a vásároknak és a vásári bíróságoknak, ahogy a fenti gazdaságtörténeti adalékokból is látszik - szemben a nyugat-európai fejlődéssel -, Magyarországon nem volt szerepük a választottbíráskodás intézményesedésében. A tőzsdéknek és a kereskedelmi- és iparkamaráknak nálunk azonban a választottbíróságok működtetésében komoly funkció jutott. A tőzsdék és a kamarák váltak a kialakuló állandó választottbíróságok hordozó szervezeteivé. Magyarországon az első gazdasági kamara 1811-ben Fiuméban jött létre, három éven keresztül működött. Ettől az időponttól kezdve, ha megszakításokkal is, és nem is jelentős mértékben, de bizonyos kamarai választottbírósági tevékenység fellelhető Magyarországon. Tőzsde először 1854-ben létesült, a Lloyd's hozott létre egy gabonatőzsdét Budapesten. Ennek tevékenységéhez 1862 óta kapcsolódik a választottbíráskodás. 1864. január 18-án a budapesti árutőzsde mellett alapították meg az első jelentős hazai szervezett választottbíróságot. Nemcsak a budapesti árutőzsdei forgalomhoz kapcsolódott választottbíróság, hanem a vidéki termény- és gabonacsarnokok mellett is léteztek ilyen jogvitarendező fórumok. Az idő előrehaladtával a választottbíróságok között egyre nagyobb specializálódás következett be. Azok ugyanis eltérő ügycsoportokra szakosodtak. Létrejöttek a nemesfém- és drágakőcsarnokok mellett is külön választottbíróságok. A mérnöki kamara mellett is alakult intézményes választottbíróság. Ennek hatáskörébe a mérnökök díjazásával kapcsolatos vitás ügyek tartoztak. Egyes más fórumok, bár nem voltak önálló, szervezett választottbíróságok, az intézményesülés felé haladtak azzal, hogy egy-egy szakmai szervezet keretében, választottbírói névjegyzékkel és önálló eljárási szabályzattal rendelkeztek. Ilyeneket működtettek például a faiparosok, az ingatlanközvetítők, a könyvkiadók és a könyvkereskedők, sőt létezett filmszakmai választottbíróság is.[78] 1900 körül Magyarországon évente már hozzávetőleg 2000 ügy tartozott választottbírósági útra. Ez az ügymennyiség annak idején nagyon jelentős volt.[79]
A kiegyezést követő, Deák Ferenc által inspirált igazságszolgáltatási reform során az 1868. évi LIV. törvénycikk mondta ki először kifejezetten a választottbírósá-
- 8/9 -
gi ítélet végrehajthatóságát, valamint azt is, hogy a választottbírósági szerződésben (compromissumban) meg nem nevezett választottbíró megválasztása érdekében az érdekelt fél a rendes bírósághoz fordulhatott.[80]
A gyakorlatban azonban a választottbírósági kikötések éppen akkortól váltak mind ritkábbakká, amikor a választottbíráskodás intézménye végre átfogó jogi szabályozást kapott. Ez az érdekes jelenség összefügg azzal is, hogy az 1868. évi LIV. törvénycikk (Tr.) a rendes törvénykezési eljárást a perlekedés addigi rendjéhez képest lényegesen feljavította. A választottbíráskodás elterjedtsége ugyanis a mindenkori állami igazságszolgáltatás helyzetének is a függvénye. A középkorban és később is, mikor az állami bíráskodás főleg a gyorsaság és szakszerűség tekintetében igen sok kívánnivalót hagyott maga után, a választottbíráskodás nagyon elterjedt. Viszont, ha a rendes peres eljárás szabályai jók voltak, és az állami bíróságok megfelelően működtek, a felek ritkábban látták szükségét annak, hogy választottbírósághoz forduljanak. Az állami igazságszolgáltatás jó színvonala és a választottbíráskodás elterjedtsége fordított viszonyban állnak tehát egymással.[81] Ez a kölcsönhatás azonban a választottbíráskodás visszaesését csak részben magyarázza meg Magyarországon, mert az a javulás, amely a rendes bírósági eljárásban az 1868. évi LIV. törvényt megelőző állapothoz képest beállott, csak relatív volt. Hamar kitűnt ugyanis, hogy az új peres eljárásnak is vannak lényeges fogyatékosságai, különösen a perek elintézésének gyorsasága tekintetében. Ezek a hiányosságok a választottbíráskodás gyakoribb igénybevételét indokolták volna, és hogy ez nem következett be, annak az volt az oka, hogy az 1868. évi szabályozás a választottbíráskodás jogi hatásait lényegesen fokozta, de mégis maga az 1868. évi LIV. törvénycikk csökkentette a választottbíráskodás működőképességét azáltal, hogy a választottbíróságot mind szervezetére, mind eljárására nézve igen nehézkesen és célszerűtlenül szabályozta.[82],[83]
Ebben a korszakban a XIX. század második felében és a XX. század elején a választottbíráskodásra a következő törvényeknek volt hatása. Az 1868. évi LIV. törvénycikknek, az 1881. évi LIX. törvénycikknek és az 1911. évi I. törvénycikknek.
A magyar jogrendszerben a választottbíráskodásra vonatkozó első, valóban átfogó, modern szemléletű szabályozást a korábbi többszöri igazságügy-miniszter, Plósz Sándor[84] által készített 1911. évi polgári perrendtartás, az 1911.évi I. tc. tartalmazta. Ennek a jogszabálynak a XVII. címe szólt a választottbíráskodásról huszonegy színvonalas szakaszban (767-788. §). A kódex számos olyan problémára is kitért, amelyről ma a hatályos magyar választottbírósági törvény sem rendelkezik. Anyagából kiemelésre érdemes, hogy ez a törvény a választottbíróság által a maga számára megállapított díjazással szemben "felfolyamodást" tett lehetővé a rendes bírósághoz. A rendes bírósághoz lehetett fordulni akkor is, ha a Választottbíróság a határozathozatallal indokolatlanul késlekedett. Ekkor a rendes bíróság az eljárás befejezésére határidőt tűzött, melynek eredménytelen elteltével a választottbírósági szerződés hatályát vesztette. Választottbírósági eljárást egyoldalú jogügylettel (például végrendelettel) is ki lehetett kötni.
Speciális intézményi választottbíróságok jöttek létre az 1923. évi V. törvénycikk kihirdetése után. Ezeknek a választottbíróságoknak a hatásköre azonban a Kereskedelmi Kamara tagjai közötti tisztességtelen verseny megállítására vonatkozó keresetekre korlátozódott. Egyéb tárgyban indított keresetek nem tartoztak a Kereskedelmi Kamara választottbíróságának hatáskörébe. A felperesnek joga volt arra, hogy akár a Kereskedelmi Kamara választottbírósága előtt, akár rendes bíróság előtt indítson keresetet. Választottbírósági eljárás esetén is lehetett másodfokú rendes bírósághoz fellebbezni, hasonlóképpen, mint a rendes bíróság által tárgyalt ügyekben. Ezekben az ügyekben a választottbírósági eljáráshoz nem volt szükség választottbírósági megállapodásra. A felek jogosultak voltak a vita eldöntésére választottbírókat jelölni, azonban csak a Kamara által javasolt listáról. Az eljáró tanács elnöke mindig egy, az igazságügyi miniszter által kinevezett állami bíró volt.
1933-ban egy, 198 kamara és különféle üzleti körök érdekeit képviselő szövetség létrehozta a Választottbírósági Központot. Ez nem volt ugyan intézményes választottbíróság, azonban egy olyan állandó hivatal volt, mely a feleket információval és okmányokkal látta el, és adminisztrálta a peres ügyeket.
Választottbíróságként olyan szervezeteket is emlegettek Magyarországon a XX. század elejétől, amelyek nem, vagy nem kizárólag a felek magánrendelkezése alapján működtek, hanem tételes jogszabályi rendelkezés folytán voltak jogosítva és egyben kötelezve bizonyos jogviták elintézésére. Ezek a döntéshozó fórumok voltak az úgynevezett kényszer-választottbíróságok (Zwangs-Schiedsgericht). Az utóbbiakra az 1911. évi Pp. XVII. címének választottbírósági eljárásra vonatkozó szabályai nem vonatkoztak. Ezek a választottbíróságok eljárhattak magánjogi vagy államközi jogviták elintézésében is.[85]
Ilyen - magánjogi vitás ügyekben eljáró - kényszer-választottbíróság volt például a Budapesti áru- és értéktőzsde különbírósága,[86] a fiumei kereskedelmi iparkamara választottbírósága,[87] a Szombathelyi kereskedők társulata áru, termény és értékcsarnokának különbírósága,[88] a Budapesti nemesfém- és drágakőcsarnok különbírósága,[89],[90] a munkásbiztosítási választottbíróság,[91] a kereskedelmi és iparkamarai választottbíróság,[92] a mérnöki kamarai állandó választottbíróság,[93] a színházi bíróságok.
A magyar kereskedelmi és iparkamaráknak régóta törekvése volt, hogy mellettük állandó választottbíróságok működjenek. Ezen célból a kamarák feliratokat küldtek a kormányhoz és kérték, hogy törvényes szabályozással legalizálja ezen választottbíróságok működését. Az ilyen irányú törekvések élén Lánczy Leó,[94] a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara hosszú időszakon (1893 és 1921 között), 27 éven keresztül hivatalban volt elnöke állt. Személye és tevékenysége a magyar vá-
- 9/10 -
lasztottbírósági szakirodalom legjelentősebb XX. század eleji szerzőire, Fabinyi Tihamérra és Újlaki Gézára is hatott. A Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője is volt.
A magyar jogtörténetben két földrajzi területen olyan, a mediációtól a választottbíráskodás irányába is áthajló alternatív vitarendezési módozat jelent meg, amely némi tudományos érdeklődést is vonzott. Az egyik a dél-békési oláh cigányoknál[95] megfigyelt "romani kris" intézménye volt. A másik pedig a Fejér megyei Sárkesztes jórészt református vallású paraszti közösségében (illetve a tágabban vett Móri-völgyben) a XIX. század végétől a második világháborúig a nagyobb viták, konfliktusok, verekedések elsimítására alkalmazott községi bírói ügyintézés.[96]
Egy Magyarországon élő oláh cigány közösségről az első tudományos igényű kulturális antropológiai leírást az angol Michael Sinclair Stewart adta.[97] Terepmunkáját Gyöngyösön végezte, és jóllehet ottléte alatt többször volt "kris", a könyvében azonban nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Erdős Kamill[98] volt az aki, az 1950-es években az első néprajzi leírást adta a békési oláh cigány közösségekről. Munkáiban azonban csupán leírta a romani krist, de nem vizsgálta az intézmény gyökereit. Az első teljesnek tekinthető tudományos feldolgozást Lőrincz Veronika és Loss Sándor adták szerzőpárosként.[99]
A kris intézménye, mint "jogszolgáltatási" mechanizmus "az oláh cigány kultúra integráns részét képezi. Nemcsak a felmerülő problémákra tartalmaz megoldási lehetőségeket, hanem a mindennapi életvitelt is nagyban befolyásolja. A romani krist hatalmas tisztelet övezi. Az általa hozott döntéseket automatikusan elfogadják és végrehajtják. Nincs szükség külön végrehajtó intézményekre. A kris meghatározott szabályrendszernek megfelelően működik. Többnyire idősebb és bölcs (»nagy becsületű«) emberek vesznek részt a döntéshozatalban. Nem rendszeresen ülésezik, hanem csak a probléma felmerülésekor hívják össze. Bár hihetetlennek tűnik, de a romani kris még ma is létezik, és ma is igen nagy súllyal bír. Az egymás közötti kisebb vitás kérdések esetében a romák nem sietnek a magyar bíróság elé igazukat keresni, hanem inkább összehívják az öregeket, hogy tartsanak egy krist, és tegyenek igazságot közöttük. Ennek egyik oka, hogy minden igyekezetükkel megpróbálják elkerülni, hogy társaik közül akár egy is állami börtönbe kerüljön, vagy állami döntés, szankció következményei vonatkozzanak rá. Másrészt a pereskedés igen költséges: számolni kell az utazás költségével, a bíróság által megállapított eljárási költséggel, és különösen az ügyvédi segítségért fizetett összeggel. A kris formalizáltan zajlik. Az eseményen a cigány nyelvnek egy nagyon választékos (ünnepélyes) formáját beszélik, és mind a krisen részt vevőkre, mind a kívülállókra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak. A legutóbbi időkig például a nők teljesen ki voltak zárva. Még ma is ritkaság, hogy gázsók (nem cigányok) vegyenek részt a krisen, különösen nem bíróként, de azért ma már tanúként jelen lehetnek. A legfőbb megélhetési forrásként lovakkal kereskedő oláh cigányoknak a legfontosabb, hogy gyors és igazságos döntés szülessen az ügyükben. További szempont, hogy ez a döntés viszonylag »olcsó« legyen. Arra törekednek, hogy a kártérítéseket a lehető leghamarabb megfizessék, égető szükségük van ugyanis forgótőkére. Nem engedhetik meg maguknak, hogy nagyobb összeg - hosszabb időre - maradjon ki a forgalomból. Mindennek a tetejébe időt veszítenek: nem mehetnek vásárba, nem mehetnek »üzletbe«, ha hónapokon át pereskednek."[100]
Ami pedig a sárkeresztesi hagyományt illeti, Gelencsér József leírása alapján tudjuk, hogy a bírót a községben élők választották, tekintélyüket mutatja, hogy Sárkeresztesen az előző századforduló körül Dávid Józsefet öt alkalommal, fiát Dávid Sándort pedig a két világháború között háromszor választották erre a tisztségre. Mindegyikük a méltóságot jelképező, tekintélyt növelő, egyenes, kemény, könyékmagasságig érő bírói bottal, a somfa bottal járt. Gelencsér József a sárkeresztesi hagyományok és a későbbi helyi tanácsi és önkormányzati valóság, a helyi vezetők tekintélyen alapuló informális konfliktusoldó tevékenysége között hasonlóságokat észlelt.
"1950-től 1990-ig a helyi tanácsok és szerveik, azóta a helyi önkormányzatok és szerveik rendelkeznek a községben az igazgatási feladat- és hatáskörrel. A jogszabályokban rögzítésre került, hogy a település lakói és szervezetei között felmerülő jogvita, különösen birtokvita, szabálysértési vagy gyámügyi vita esetén mely hatóság az eljárásra jogosult, illetve kötelezett. Elsősorban a vb-titkár, majd a jegyző, illetve - a szűkebb körigazgatási körön túl - a rendőrség és a bíróság kapott ezek vonatkozásában hatáskört. Megfigyelhető volt azonban, a Móri-völgyben, hogy a települések lakossága, főleg az idősebbek, tehát a hagyományos paraszti világból érkezők, szívesebben fordultak a tanácselnökhöz, helyetteséhez, illetve a rendszerváltás után a polgármesterhez, esetleg az alpolgármesterhez. Különösen, ha férfi töltötte be az említett posztot. Az így megkeresett személy - napjainkhoz közeledve egyre inkább - jórészt elhárította az ügyintézést magától, jogszerűen hivatkozva a hatáskör hiányára. Korábban azonban nemegyszer informális eljárásban, a jogszabályi rendelkezésektől eltérően az írásbeliség mellőzésével igyekezett a vitát, konfliktust oldani, az ügyet elintézni. Családon, rokonságon belüli, szomszédok közötti viták lehettek ilyenek."[101]
A sárkeresztesi községi bíróhoz hasonló "mediátori" funkciója volt a fehérvárcsurgói Gróf Károlyi uradalomban az uradalmi főintézőnek, az uradalomba nyári időszakra máshonnét érkezett parasztokból szervezett "arató bandák" tekintetében pedig az "aratógazdának", illetve a "bandagazdának" is. Gelencsér József rámutat, hogy a kutatások eddig nem figyeltek fel arra, hogy egyes termelőszövetkezeti elnököknek is volt békítő szerepe, lévén, hogy "bár a paraszti gazdálkodás szervezeti keretei, tulajdoni viszonyai teljesen megváltoztak a tsz-ek 1959-es megszervezésével, bizonyos hagyományok, szokások, technikák azonban búvópatakszerűen tovább éltek".[102]
- 10/11 -
A II. világháborút követően, a Magyar Népköztársaság Kormánya az 1946. évi XVI. törvény 1. §-ában foglalt és az 1948. évi XXIV. törvény 1. §-ával meghosszabbított felhatalmazás alapján rendelte el, hogy a külfölddel való gazdasági kapcsolatoknak külkereskedelmi szempontból való ápolására a korábban működő Kereskedelmi és Iparkamarák helyett meg kell szervezni a Magyar Kereskedelmi Kamarát, melynek feladatkörébe tartozott a Kamara mellett szervezett állandó választottbíróság és az eseti választottbíróság működésének feltételeinek biztosítása. A megalakult Magyar Kereskedelmi Kamara mellett 1949-ben - önálló testületként - megkezdte működését a Választottbíróság, e testület folyamatos munkáját a Kamara biztosította. A Választottbíróság feladata volt, hogy az export-import ügyekben az eladó és a vevő jogvitáját egyezség vagy ítélet útján, gyorsan és a nemzetközi kereskedelmi jogszabályok, szokások, szokványok figyelembevételével rendezze. A 35 tagú választottbírói testület az akkori kiváló magyar jogászokból és más szakemberekből állt.
A II. világháborút követő időszakban a jogalkalmazás és a kereskedelem teljes mértékű állami irányításba vétele céljából a 4.043/1949. (108) számú Kormányrendelet 3. § (1) bekezdése előírta, hogy "a Budapesti Áru- és Értéktőzsde különbírósága eddigi feladatköreinek ellátására a Magyar Kereskedelmi Kamara kebelében a Tőzsde megszűnésének napjáig Kamarai Választottbíróságot kell szervezni". E rendelet végrehajtása tárgyában született 22.200/1949. (V. 21.) számú Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Miniszteri rendelet 1. §-a 1949. május 31. napjában határozta meg a Tőzsde megszűnésének időpontját, a Kamarai Választottbíróságot pedig a 6. § (2) bekezdésében említi, mint megalapítottat azzal, hogy a 6-12. §-okban felvázolt eljárási és ügyviteli szabályok részletezésére a 9. §-ban hat hónap haladékot adott. Természetesen a Kamarai Választottbíróság szabályozása addig a Tőzsdei Választottbíróság segítségül hívásával történt, a folyamatban lévő ügyeket, sőt a választottbírókat is lényegében megörökölte. Azonban itt sem általános jogutódlás, hanem feladatátvétel történt.
Ehhez képest az 1/1953. (VIII. 28.) Bel- és Külkereskedelmi Miniszteri rendelet már "mellett szervezett"-ként említi a Kamarai Választottbíróságot, melynek eljárási szabályai az évek során többször is miniszteri rendeletekkel módosultak, kiegészültek. Magasabb szintű szabályozás elsőként a Magyar Kereskedelmi Kamaráról [melynek megalapítását a 7.750/1948. (VII. 22.) számú Kormányrendelet 1. § (1) bekezdése, megszűnését pedig a Kktv. 86. § (2) bekezdése rendelte el] szóló 1985. évi 11. törvényerejű rendeletben található, melynek 3. § (1) bekezdés a) pontja említi a feladatkörök között az állandó választottbíróság működési feltételeinek biztosítását. Az elnevezés megváltoztatásáról szóló 1987. évi 17. tvr. 1. §-a óta kell a Magyar Kereskedelmi Kamarát Magyar Gazdasági Kamarának nevezni, a Kamarai Választottbíróságot pedig ennek megfelelően Magyar Gazdasági Kamara mellett szervezettnek.
Az egypárti szocializmus korszakában Magyarországon az állam törekvése az volt, hogy a kevés megengedett választottbírósági ügyet is az ebben az időszakban lényegében speciális állami választottbíróságként működött Kamarai Választottbíróság elé terelje. Hasonló korlátozások érvényesültek a KGST keretében zajló gazdasági és tudományos-műszaki együttműködésben is. Az 1972-ben kötött ún. Moszkvai Konvenció alapján a gazdasági szervezetek közötti szerződéses vagy más polgári jogi kapcsolatból a fenti körben felmerülő jogvitában az alperes országa, illetve a felek által kiválasztott más részes állam kereskedelmi kamarája mellett választottbíróság járt el. A KGST 1974-ben ajánlást is kidolgozott a kamarai választottbíróságok eljárási szabályzatának egységesítésére. Az ajánlás szerint a kamarai választottbíróság eljárása nyilvános, kötött eljárási nyelven folyik és választottbírákat csak a kizárólag hazai személyeket tartalmazó listáról lehet választani. A Magyar Kereskedelmi Kamara 1985. évi 11. sz. törvényerejű rendeletben lefektetett jogállását és feladatait az 1989. évi 22. sz. törvényerejű rendelet - a kamara névváltozását követően már a Magyar Gazdasági Kamarát (MGK) érintően - módosította. Az Alapszabálynak megfelelően továbbra is a Kamara feladatai közé tartozott a Kamara mellett szervezett állandó választottbíróság és az eseti választottbíróság működése feltételeinek biztosítása és a belföldi gazdálkodószervezetek közötti vitás ügyek rendezéséhez történő hozzájárulás az eseti választottbíráskodás keretében.
Magyarországon a kereskedelmi választottbíráskodás a II. világháború után nagyon erősen összekapcsolódott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával, illetve annak jogelődjeivel. Hosszabb időn keresztül kamarai tisztségviselők vezették az MKIK mellett szervezett Választottbíróságot.
Magyarországon a II. világháború után megváltozott a választottbíráskodásra vonatkozó jogszabályi háttér is. Az 1952-ben elfogadott új polgári perrendtartás, az 1952. évi III. törvény (Pp.) szabályai az 1911. évi I. törvénycikk rendelkezéseihez képest szembetűnően szűkszavúnak és elnagyoltnak tűnnek. Nem a törvényben, hanem annak hatályba léptető törvényerejű rendeletében [1952. évi 22. tvr. (Ppé.)] jelentek meg (17-20. §), a választottbíráskodásról szóló rendelkezések. Eszerint a szabályozás szerint választottbírósági eljárást csak belföldi állami vállalat, illetve állami szerv és külföldi természetes vagy jogi személy között keletkezett meghatározott vitás ügyre, vagy meghatározott jogviszonyból keletkezhető vitás ügyekre lehetett kikötni. A Ppé. teljesen elkülönítve kezelte a Magyar Kereskedelmi Kamara mellett szervezett Kamarai Választottbíróság és az ad hoc választottbíróságok előtt folyó eljárásokat. A Kamarai Választottbíróság ítélete ellen érvénytelenítési kere-
- 11/12 -
set nem volt benyújtható és jogsegélyt is csak számára nyújtottak az illetékes járásbíróságok.
Az 1960-as évek végétől lehetővé vált, hogy belföldi vállalatok közötti jogvitákat is választottbíróság elé utalják, ha azt törvény, törvényerejű rendelet vagy kormányrendelet kifejezetten lehetővé tette. A választottbíráskodás jelentőségének növekedését jelzi, hogy 1972-ben fontosabb szabályait beemelték a Pp.-be. Valójában azonban igen kevés esetben engedélyezték, hogy belföldi vállalatok egymás közötti ügyét választottbíróság bírálja el. Ilyen szabályozás vonatkozott a külkereskedelmi szerződések belföldi háttér-megállapodásaira, a szállítási és vállalkozási szerződések körében a teljesítést megelőzően felmerült jogvitákra, illetve a tröszt keretében működő vállalatok szállítási és vállalkozási szerződéseivel kapcsolatban felmerült vitákra.
Az úgynevezett külkereskedelmi szerződések belföldi "háttér"-megállapodásaira [32/1967 (IX. 23.) Korm. sz. rendelet], valamint a szállítási és vállalkozási szerződésekre vonatkozóan [7/1987. (II. 1.) Mt. sz. rendelet], külön jogszabályok biztosították a választottbírósági utat.
A választottbíráskodásra vonatkozó magyar szabályozás alakulásában fontos mozzanat volt az 1980-as évek végén a társasági törvény, valamint a külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló törvény elfogadása, mindkettő tartalmazott ugyanis rendelkezéseket a választottbírósági útra vonatkozóan. A gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény 18. §-a azt rögzítette, hogy "A társasági szerződéssel kapcsolatos jogvitákban a Magyar Gazdasági Kamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság jár el, ha a felek ezt a társasági szerződésben (alapszabályban) kikötötték." A külföldiek magyarországi befektetéseiről szóló 1988. évi XXIV. törvény 44. §-ában pedig az olvasható, hogy "a külföldi részvétellel működő társaságnak a társasági szerződésével kapcsolatos jogvitákban belföldi vagy külföldi, rendes vagy választottbíróság jár el, ha a társaság alapítói, illetve tagjai ezt írásban kikötötték."
További előrelépést jelentett a Polgári Törvénykönyvet módosító 1993. évi XCII. törvény, amely Harmathy Attila akadémikus professzor javaslatára, a Ptk.-ba újonnan beiktatott 7. § (2) bekezdéssel a gazdálkodó szervezetek között megkötésre kerülő valamennyi szerződésre lehetővé tette választottbírósági hatáskör kikötését.
Jóllehet a KGST ÁSZF hatálya csak 1991. január 1-jén szűnt meg [a 124/1990. (XII. 30.) Korm. rendelettel], a választottbírósági eljárást szabályozó magyar rendelkezések "áthangolása" az UNCITRAL 1976. évi mintaszabályzatára már az új Eljárási Szabályzat 1989. szeptember 1-jei hatálybalépésével megtörtént. Ennek tervezete a KGST-országok választottbíróságai elnökeinek értekezletén, 1989 tavaszán, Várnában, igen heves kritikákat kapott. Az új Eljárási Szabályzat lényegében megfelelt az UNCITRAL Rules, azaz az UNCITRAL eljárási szabályainak, melyeket az ENSZ Közgyűlése már korábban, 1976. december 15-én elfogadott. Az UNCITRAL Rules eredetileg ad hoc választottbíráskodásra készült, a rendelkezéseit azonban az intézményes választottbíróságok működéséhez igazítva alkalmazták. Az 1989. szeptember 1-jén hatályba lépett új magyar Eljárási Szabályzat új vonása abban állt, hogy lehetővé tette, ne csak a választottbírói névjegyzékben szereplő személyek járjanak el választottbíróként és a magyar állampolgárok mellett külföldiek is eljárhassanak választottbíróként. Az új Eljárási Szabályzat alkalmazásával lehetővé vált, hogy fontos választottbírósági központokkal (pl. az Osztrák Nemzetközi Választottbíróság, az Amerikai Választottbírósági Egyesülés) együttműködési megállapodásokat kössünk. A harmadik fontos jelentősége pedig az volt, hogy bejelenthettük az ENSZ Főtitkáránál, hogy képesek és hajlandóak vagyunk az UNCITRAL Rules szerinti eljárások lefolytatására, és azok adminisztrálására.
A magyar választottbíráskodásban korszakváltást a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. számú törvény megalkotása jelentette. Szükség volt a korábban említett nyitásokon túl a teljeskörű átfogó reformra, mivel a polgári perrendtartás XXIV. fejezetében foglalt néhány rendelkezés inkább akadályozta, mint előmozdította a magyarországi választottbíráskodás elterjedését. Hosszú kodifikációs előmunkálatok előzték meg a választottbírósági törvény megszületését. A törvény nagymértékben épített az 1985. évi UNCITRAL modelltörvényre. Nagyon fontos volt, hogy Magyarország ezt a bizonyos UNCITRAL modelltörvényt elsőként a világon úgy vette át, hogy nemcsak a nemzetközi ügyekre tette alkalmazhatóvá, hanem a hazai, a belföldi ügyekre is. Mivel a nemzetközi és a belföldi kereskedelmi választottbíráskodás együttes szabályozására korábban egyetlen országban sem került sor, az 1994. évi LXXI. törvényünk ebben a tekintetben "jogtörténeti jelentőségűnek" tekinthető. A törvény 1994. december 13-án lépett hatályba, néhány nappal megelőzve az új közjogi rendszerű Magyar Kereskedelmi és Iparkamara létrejöttét. Időközben Magyarország elsőként mondta fel az 1972. évi Moszkvai Egyezményt 1994. október 14-én.
Kétszer is benyújtásra került a magyar Országgyűléshez az 1994. évi LXXI-es törvény tervezete. A Boross-kormány már 1994 első félévében benyújtotta a választottbíráskodásról szóló törvény tervezetét az Országgyűlésnek, majd pedig visszavonta azt a kormányváltáskor, azért hogy tiszta jogalkotási kiinduló helyzetet teremtsen az 1994. július 15-én hivatalba lépett Horn-kormánynak. Az Országgyűlés a törvényjavaslatot 1994. október 11-i, 18-i, valamint november 1-jei és 9-i ülésnapjain tárgyalta.[103]
- 12/13 -
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság működése 2012-ig konszolidált és sikeres volt. Az alábbi ügyforgalmi statisztika adatai mutatják azt, hogy 2012-ben következett be törés a választottbírósági ügyek mennyiségében. Ez a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvénynek azon rendelkezéseivel függött össze, amelyek az állami és önkormányzati vagyonnal kapcsolatos ügyeket elterelték a választottbírósági útról.[104] Igaz, hogy a 2015. évi VII. törvény (az úgynevezett Paks 2 törvény) a gyakorlati igényeknek megfelelően tételesjogilag megszüntette ezeket az akadályokat, azonban a korábbi választottbírósági ügyforgalom mértéke a jogászi szakma által teljes mértékben nem ismert okokból mégsem állt helyre.
A Magyarországon működő állandó választottbíróságok közül csak a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróságnak van nyilvános, megbízható ügyforgalmi adattára. A vonatkozó statisztikák 1994 óta számítástechnikai alapúak. Ennek az adattárnak témánkra vonatkozó vázlatos, releváns adatai az alábbiak:
| Év | 1994 | 1995 | 1996 | 1997 | 1998 | 1999 |
| Beérkezett ügyek | 168 | 137 | 161 | 175 | 181 | 204 |
| Nemzetközi | 85 | 52 | 71 | 50 | 67 | 71 |
| Hazai | 83 | 85 | 90 | 125 | 114 | 133 |
| Befejezett ügyek | nincs adat | nincs adat | nincs adat | nincs adat | nincs adat | nincs adat |
| Év | 2000 | 2001 | 2002 | 2003 | 2004 | 2005 |
| Beérkezett ügyek | 202 | 255 | 394 | 590 | 381 | 1417 |
| Nemzetközi | 75 | 49 | 30 | 137 | 41 | 62 |
| Hazai | 127 | 206 | 364 | 453 | 340 | 1355 |
| Befejezett ügyek | nincs adat | nincs adat | nincs adat | nincs adat | nincs adat | nincs adat |
| Év | 2006 | 2007 | 2008 | 2009 | 2010 | 2011 |
| Beérkezett ügyek | 411 | 264 | 291 | 288 | 269 | 335 |
| Nemzetközi | 42 | 30 | 37 | 30 | 27 | 30 |
| Hazai | 369 | 234 | 254 | 258 | 242 | 305 |
| Befejezett ügyek | 1049 | 605 | 286 | 261 | 306 | 299 |
Az MKIK mellett szervezett Állandó Választottbíróság ügyforgalma a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 2011. december 30-i hatálybalépését követően:
| Év | 2012 | 2013 | 2014 | 2015 | 2016 | 2017 | 2018 | 2019 |
| Beérkezett ügyek | 236 | 177 | 140 | 145 | 128 | 98 | 94 | 67 |
| Nemzetközi | 26 | 15 | 23 | 16 | 24 | 15 | 14 | 10 |
| Hazai | 210 | 162 | 117 | 129 | 104 | 83 | 80 | 57 |
| Befejezett ügyek | 218 | 161 | 139 | 139 | 150 | 116 | 92 | 82 |
- 13/14 -
A három korábbi állandó választottbíróságot (az MKIK melletti, a Budapesti Értéktőzsde Zrt. melletti és a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal melletti állandó választottbíróságokat) magában foglaló Kereskedelmi Választottbíróság ügyforgalma a 2017. évi LX. törvény 2018. január 1-jei hatálybalépését követően:
| Év | 2018 | 2019 |
| Beérkezett ügyek | 94 | 67 |
| Nemzetközi | 14 | 10 |
| Hazai | 80 | 57 |
| Befejezett ügyek | 92 | 82 |
A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 2002. október 7-én hozott ítélete[105] közrendbe ütközés miatt érvénytelenített egy választottbírósági ítéleti rendelkezést.[106] Ez a legfelsőbb bírósági ítélet jelentősen megzavarta a közrendről való magyar jogi gondolkodást.[107] Nem kevesebbet állított ugyanis, mint azt, hogy az a választottbírósági ítéleti rendelkezés is lehet a közrendet sértő és így érvénytelen, ami amúgy jogszerű, azaz nem jogellenes.[108]
A közrend lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket és elveket a jog feltétlenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni.[109] A közrend - mint a jog értékítélete általában - tartalmában változó kategória, időben és térben egyaránt, mindig az adott társadalmi-gazdasági berendezkedés és politikai-erkölcsi felfogás függvénye.[110]
A közrend fogalma nem a nemzetközi magánjogi gondolkodásban, hanem a belső anyagi jogban jelent meg először. Korábban intézményesült tehát a "belső közrend", mint a nemzetközi magánjogilag értelmezett közrend, amely utóbbi lehetőséget teremt a jogalkalmazó számára, hogy a kollíziós norma által felhívott külföldi jogszabályt ne alkalmazza.[111]
A "belső közrend" fogalma áttevődött a XIX. századi jogfejlődésben a nemzetközi viszonylatokba. A nemzetközi magánjogi gondolkodás XIX. századi intenzívvé vált fejlődésének ebben igen komoly szerepe volt. A közrend témája ennek során egyrészt a külföldi bírósági ítéletek (és külföldi választottbírósági ítéletek) elismerésének akadályaként, illetve a választottbírósági ítéletek állami bíróság általi érvénytelenítésének gyakran hivatkozott okaként jelentkezett. Ebben a fejlődési szakaszban a közrend témája már nemcsak a belső jog problémája, hanem annak nemzetközi vetületei is vannak. A közrend jogintézményének "belső közrendi" és "nemzetközi közrendi" síkjai többnyire párhuzamosan és egymást érintően működtek. Nyilvánvaló kölcsönhatások is megfigyelhetők a két egymástól csak elméletileg elkülöníthető szféra működésében. A fejlődést hozó impulzusok, amikor a nemzetközi közrenddel összefüggésben voltak erősebbek, várni majd később tapasztalni lehetett, hogy a nemzetközi szférában létrejött fejlődési eredmények beszűrődtek a belső jogok világába is. Ezen irányok hatására alakult ki a joggyakorlatban és a jogi elméletben a közrenddel kapcsolatos rendkívül összetett és bonyolult gondolatrendszer, amelynek egyes szálait tisztán visszabontani szinte már lehetetlen.
A belső közrend és a nemzetközi közrend védelmi síkjainak vegyes természetűvé vált rendszere az európai integráció kialakulásával érdekes fejleményeket hozott az Európai Közösség majd az Európai Unió jogában is. Az Európai Unió közösségi jogában is körvonalazódó közrendi intézményben a nemzetközi közrend mint indukciós tényező előtérbe került. A közrend integrációs jogi megjelenésében ellentétes irányokból ható módon ugyan, de szerepe van egyrészt a közösségi jognak a tagállami jogrendszerek irányában megfigyelhető egyre intenzívebbé válásának, főként a közösségi jog közvetlen hatályának és elsődlegességének elismerésével és kibontakozásával párhuzamosan - másrészt viszont ezzel ellentétes módon a tagállami jogrendszereknek a közösségi joggal szembeni védekező, védelmi technikáinak is.[112]
A széles értelemben vett jogharmonizáció újabban megérint már jogbölcseleti tartalmú intézményeket is. Ilyen benyomás alakul ki az olvasóban az Európai Bíróságnak az elmúlt évtizedekben a közrend irányában megmutatkozó, egyelőre sporadikus érdeklődését, gondolatformálását tükröző ítéleteit tanulmányozva. A jelenleg nem túl nagyszámú európai bírósági ítéletek füzére azt mutatja, hogy kialakulóban vannak az európai közösségi jogi közrend fogalom intézményi kontúrjai.[113] Ez magyar szempontból azért figyelemre méltó - és tanulságos is lehet -, mert a közrendről való magyar jogi gondolkodás rendkívül bizonytalannak mondható. A közrenddel kapcsolatos magyar jogi nézeteket különösen összekuszálta a már említett 2002. évi legfelsőbb bírósági ítélet.
Elméletileg összekapcsolható a közrendről való magyar jogi gondolkodás az Európai Unió közösségi jogában formálódó "közösségi közrend" fogalmával. A kapcsolódási lehetőségeket elemző vizsgálódások annak ellenére nem tűnnek feleslegesnek, hogy a közrend témájával kapcsolatban Magyarországnak direkt joghar-
- 14/15 -
monizációs kötelezettségei nyilvánvalóan nem lesznek az Európai Unió irányába. Ez egyébként tisztán kiolvasható az Európai Bíróság azon felfogásából is, amely szerint nem az Európai Bíróságra tartozik, hogy meghatározza egy szerződő állam közrendjének tartalmát, az viszont már az Európai Bíróság feladata, hogy ellenőrizze azokat a kereteket, amelyek között egy szerződő állam bírósága e fogalomra hivatkozással megtagadhatja egy másik szerződő állam bíróságától származó határozat elismerését.[114] Ha tehát a tagállami közrend biztosítása nemzetközi relációkat is érint (nemzetközi közrend) és ezekkel összefüggésben vagy akár ezektől függetlenül közösségi jogi érintkezési pontokat is felvet (közösségi közrend), akkor a téma már az Európai Bíróság számára sem közömbös.[115]
A közrend megjelenik egyrészt az elsődleges közösségi joganyagban, hiszen valamennyi alapszabadság kapcsán találunk közrendre történő utalást. Másrészt fontos korlátja volt és maradt a közrend a más tagállamban született ítéletek elismerésének és végrehajtásának (a Brüsszeli Egyezményben és az azt felváltó 44/2001/EK rendeletben). Sőt ezen a szabályozási anyagon túlmutatóan, de mégis lényegileg ebbe a problémasíkba illeszkedve olyan európai bírósági előzetes határozat is született, amely alapján a tagállami bíróság közrendbe ütközés miatt megtagadhatja az elsődleges közösségi versenyjogi szabályokkal ellentétes választottbírósági ítélet elismerését. A közrendre történő utalás az áruk szabad mozgására vonatkozóan az EK-szerződés 30. cikkében, a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatban a 39. cikk (3) bekezdésében, a letelepedési illetve (az 55. cikk utalása révén) szolgáltatási szabadság tekintetében a 46. cikkben, a tőke szabad áramlásával összefüggésben pedig az 58. cikk (1) bekezdésének b) pontjában. Ezek az eltérő megfogalmazású közrendi klauzulák lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy bizonyos kivételes esetekben eltérjenek a közösségi jog alapvető szabadságot garantáló szabályaitól és nemzeti korlátozó intézkedéseket alkalmazzanak. A közrend általában nem önmagában, elszigetelt fogalomként jelenik meg ezekben a rendelkezésekben, hanem összekapcsolódva más fogalmakkal, olyanokkal, amelyek szintén erős közérdektartalommal rendelkeznek és kiegészítik, súlypontozzák, tematizálják a közrend védelmét. Az Európai Bíróság gondolkodási stílusára amúgy általában jellemző érdekkutató, érdekelemző szemlélet ezen a területen különösen erőteljesen mutatkozik. A közrendhez kapcsolódó kifejezések a közbiztonság (a tőke szabad áramlásával összefüggésben), a közegészség (a munkavállalás szabadsága, a letelepedési és a szolgáltatási szabadság tekintetében), illetve a közerkölcs, az emberek, az állatok és növények egészségének és életének védelme, a művészi, történelmi vagy régészeti értéket képviselő nemzeti kincsek védelme vagy az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme (az áruk szabad mozgására vonatkozóan). Harmadrészt az EK magánjogi tárgyú irányelveinek szabályaival kapcsolatban is felmerült a közrend egyik dimenziójának, az imperatív szabályoknak a kérdése: az Európai Bíróság előtti egyik eljárásban első pillantásra meghökkentő módon az vetődött fel, hogy az irányelvben szereplő és a tagállami jogba átültetett rendelkezések megkerülhetők-e jogválasztás révén, vagy azok imperatív szabályoknak minősülnek, amelyek feltétlen érvényesülésre tarthatnak igényt.[116]
A közrend a közösségi jogban nem csupán az egyébként elsődlegességet élvező közösségi jogi szabályokkal szembeni nemzeti korlátozó intézkedések egyik fontos indokaként jut szerephez, hanem esetenként a más tagállamban született (polgári) bírósági ítélet elismerésének és végrehajtásának megtagadásához is vezethet.
Az EU jogában többfunkciójú a közrend intézménye. Gyakrabban a tagállamok nemzeti jogát preferálja, esetenként azonban ezt teszi a közösségi joggal is. A közrend a közösségi jognak a tagállami jogrendszerekkel szembeni elsődlegességének intézményi tengelye mellett, ahhoz kapcsolódóan folytonos mozgásban van. A különböző közrendvédelmi technikák "liftszerű" mozgást végeznek a közösségi jogi szint és a tagállami jogi szint között. Ennek során hol a tagállamok nemzeti jogrendszereinek bizonyos elemeit emeli fel és teszi relevánssá a közösségi jog szintjén, hol pedig a közösségi jog közvetlen hatályát, közvetlen alkalmazhatóságát és elsődlegességét hangsúlyozva, a közösségi jog bizonyos fontos elemeinek a tagállamok nemzeti jogrendszereibe való beépülését teszi karakteresebbé és félreérthetetlenné.[117]
A közrend a szakirodalomban használt kifejezések értelmében, mint "zabolátlan ló",[118] mint "vészkijárat", mint "biztonsági szelep"[119] Magyarországon kívül is számos bírói döntésnek és azokat elemző jogirodalmi véleménynek szolgált már alapjául. Előállhat a jövőben olyan eljárási helyzet, hogy az Európai Bíróság, ha áttételesen is, de értékelheti a közrenddel kapcsolatban érvényesülő magyar joggyakorlat kereteit. Bízom benne: "Jó lovassal a nyeregben a zabolátlan ló is megfegyelmezhető"![120]
A közrend védelméhez hasonlítható funkciókat mutatnak a modern nemzetközi magánjogban a "különös kapcsolás", a "törvényes felelősségi jogi minimumok köre" intézményei is, az EU jogában pedig az "alapvető védelmi követelmények" intézménye, amit az Egységes Európai Okmány 1987. július 1-jei hatállyal vezetett be. Ebben a szabályozási körben az figyelhető meg tehát, hogy különböző jogterületek, jogi rétegek intézményei párhuzamosan, sőt egymást erősítően, koncentrálódva hatnak a hazai, illetve a tagállami belső jog hatályban lévő szabályai védelme érdekében.
A közrend intézményéhez hasonlóan a választottbíráskodási problémakör kérdéseire is hatnak a tagállami belső jog, a közösségi jog (uniós jog) és a nemzetközi közjog dimenziói. A közrendről való jogi elméleti gondolkodásban már karakteres az intézmény "liftszerű" mozgásának észlelése, a választottbíráskodás, különösen a választottbíráskodási hatáskörök megítélésének
- 15/16 -
problémakörében viszont a három különböző gyökerű jogi szféra kölcsönhatásának eredményeként egyelőre csak egy nagyfokú elbizonytalanodás észlelhető.
Az Európai Unió Bírósága (EUB) 2018. március 6-án hozta meg ítéletét az Achmea-ügyben[121]. A bíróság úgy döntött, hogy az EU-tagállamok közötti kétoldalú beruházásvédelmi egyezményekben szereplő választottbírósági vitarendezési rendelkezés, amely egy tagállam befektetője számára biztosítja, hogy egy másik tagállammal szemben választottbírósági eljárásra legyen lehetősége, nem összeegyeztethető az EU-joggal. Bár az EUB előtt korábban voltak már a beruházásvédelmet érintő ügyek, ez volt az első alkalom, hogy a tagállamok közötti beruházásvédelmi vitarendezésről nyilváníthatott átfogóan véleményt.[122]
Érzékeny gazdasági és jogi területet érintett ez az ítélet, hiszen az Európai Unió által, különösen annak Bizottsága által az utóbbi időben "nem szeretett" szerződésekről az úgynevezett BIT-szerződésekről, azok választottbíráskodási módszerű vitarendezéséről kellett véleményt formálnia az Európai Bíróságnak.
A 2010-es évek elején a világszerte megkötött kétoldalú beruházásvédelmi szerződések száma 2857-re volt tehető. Az EU-tagállamok által kötött kétoldalú beruházásvédelmi szerződések két csoportba sorolhatók: a nem tagállamokkal kötött Európai Unión kívüli és a tagállamok között létrejött Európai Unión belüli szerződésekre. Az EU-n kívüli szerződések száma 1311 az EU-n belülieké pedig 190.[123]
A tagállamok közötti beruházásvédelmi egyezmények és különösen, az ilyen egyezményekben általában szereplő befektető-befogadó állam közötti beruházásvédelmi vitarendezés összeegyeztethető-e az EU-joggal?[124] Ezt a kérdést döntötte el részben, az Achmea-ítélet.
A nemzetközi beruházásvédelmi jog egyik meghatározó jellemzője: nem egy állandó vitarendezési testület (bíróság) működik, hanem eseti vagy állandó választottbíróságok, amelyre (horizontálisan és vertikálisan is) számos eltérő jogrendszer szabályai vonatkozhatnak. Az EU-n belüli beruházásvédelmi vitarendezés sajátossága éppen az EU-jog szerepe ebben a folyamatban, mivel mind a beruházást fogadó tagállamra, mind az érintett befektetőre, illetve annak honos államára is vonatkozik az EU-jog mint sajátos, nemzetközi közjogi eredetű, de attól autonóm jogrendszer.[125]
Amikor az Achmea-ügyben az EUB kimondta, hogy a kétoldalú beruházásvédelmi egyezményben szereplő ilyen vitarendezés nem összeegyeztethető az EU-joggal, akkor nem az EU-jog és a beruházásvédelmi jog tartalmi összeütközéséről nyilatkozott, hanem csupán azt állította, hogy a beruházásvédelmi egyezményen alapuló igény elbírálásával kapcsolatban nem járhat el a választottbíróság: végső fokon nincs az adott ügy elbírálására hatásköre. Ezt azonban, az EU-jog rendszerében vizsgálta.
Az Achmea-ügy előtt a beruházásvédelmi választottbíróságok számtalanszor vizsgálták az EU-n belüli beruházásvédelmi jogvitákban azt, hogy hatáskörüket érinti-e az EU-jog - még pontosabban, a beruházásvédelmi ügyben érintett állam(ok) csatlakozása az EU-hoz - és arra a következtetésre jutottak, hogy egy beruházásvédelmi szerződésben részes mindkét állam EU-csatlakozása (tagsága) nem befolyásolja az egyik állam befektetője által a másik állam ellen indított beruházásvédelmi jogvita elbírálására fennálló hatáskörét a választottbíróságnak.
A választottbírósági megállapodást elsődlegesen valamely, nemzetközi közjogi norma érintheti akár a választottbírósági alávetés (hozzájárulás) érvényessége, akár annak terjedelmét illetően.[126] Ezen túlmenően a választottbíróság hatáskörét befolyásolhatja a választottbírósági eljárás háttérjoga, amelyet szokásosan a választottbíróság székhelye határoz meg: a lex fori.[127]
Az Achmea-ügyben, egy az UNCITRAL szabályzat szerint eljáró eseti választottbírósági tanács járt el. Az ilyen területhez kötött bíróságok előtt folyó eljárásokban az irányadó felfogás szerint a választottbíróságnak figyelembe kell vennie a székhelye szerinti nemzeti jognak a választottbíróság hatáskörére és az eljárásra vonatkozó rendelkezéseit és e rendelkezések pedig úgy jutnak érvényre, hogy ilyen ítéleteknél lehetőség nyílik ezen adott nemzeti jog szerint érvénytelenítési eljárásra is.[128] Ilyen esetekben, ahol a választottbíróság székhelye az EU-n belül van, akkor az EU-jog a lex fori részeként alkalmazandó. Ezen túlmenően az ilyen eljárásban hozott ítélet végrehajtása a végrehajtás államának joga szerint történik, legtöbbször a külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról szóló New York-i Egyezmény alapján.[129]
Amennyiben az ilyen választottbíróság székhelye az EU-n kívül lesz, akkor az EU-jog nem a lex fori része, tehát ilyen esetben az adott székhely államának rendes bíróságai vizsgálhatják a saját nemzeti választottbírósági jogszabályaik alapján azt, hogy van-e helye az adott ítélet érvénytelenítésének. Ebben az esetben az EU-jog mint a választottbíróság által alkalmazandó nemzetközi közjog jöhet számításba, de természetesen csak akkor és abban a mértékben, ahogyan ezt a lex fori alapján figyelembe kell venni.
A választottbírósági gyakorlatra az Achmea-ügy előtt az volt a legjellemzőbb értelmezés, amely szerint az EU-jog mint a nemzetközi közjog része valamennyi választottbíróságnál tekintetbe jöhet a bíróság hatáskörével összefüggésben, míg az EU-jog mint a székhely joganyagát képező lex fori akkor, ha a "területhez kötött" választottbíróság székhelye az EU-n belül van. Az Achmea-ügy előtti választottbírósági gyakorlatban azonban ez nem képzett akadályt a beruházásvédelmi választottbíróságok szerint.[130]
Tudatosítani kell a jogászokban és a választottbírókban, hogy az EU tagállamai esetében a "közvetlen hatály" és az "elsődlegesség" doktrínái alapján és ezek helyes értelmezésével a tagállami tárgyi jog fogalma magában foglalja a belső jogszabályokon és az azok alapján kötött szerződéseken kívül az EU-jog közvetlen hatályú és elsődleges tartalmú elemeit is.
Az Achmea-döntés előzménye az, hogy az Eureko (későbbi nevén Achmea) nevű holland társaság a 2004-es szlovák egészségbiztosítási reform során befektetett Szlovákiában a biztosítási szektorba. 2006-ban, a hatalomra kerülő új kormány a szabályozást a befektető hátrányára változtatta meg. Ekkor az Eureko a Szlovákia és Hollandia között fennálló kétoldalú beruházás-
- 16/17 -
védelmi egyezmény alapján beruházásvédelmi választottbírósági eljárást kezdeményezett Szlovákia ellen. Az eljárás az UNCITRAL szabályzata alapján folyt, a választottbíróság székhelye Frankfurtban, a Német Szövetségi Köztársaságban volt.
A választottbíróság először, 2010-ben hatásköre kérdésében döntött és elutasította Szlovákia hatásköri kifogását, amelyet többek között azon az alapon terjesztett elő, hogy a kétoldalú beruházásvédelmi egyezmény, illetve annak a vitarendezésre vonatkozó rendelkezése Szlovákia EU-csatlakozásával a nemzetközi közjog alapján megszűnt, illetve alkalmazhatatlanná vált, valamint a jogvita az EU-jogot is magában foglaló német jog alapján nem tartozik választottbírósági útra.[131]
Szlovákia érvénytelenítési kérelmet terjesztett elő a német bíróságon[132] és az ügyet a kérelem elsőfokú elutasítása után a Német Szövetségi Törvényszék (Bundesgerichtshof), utalta az EUB elé, a Szlovákia és Hollandia között fennálló kétoldalú beruházásvédelmi egyezménynek a befektető-befogadó állam közötti vitarendezésre vonatkozó 8. cikkelyével kapcsolatban három kérdésben kérve a testület döntését:
1. Ellentétes-e az EUMSZ 344. cikkel[133] az Unió tagállamai közötti létrejött kétoldalú beruházási alapján folyó, a tagállami befektető által a másik tagállam ellen indított választottbírósági eljárás?
2. Ellentétes-e az EUMSZ 267. cikkel[134] az ilyen szabályozás alkalmazása?
3. Ellentétes-e az EUMSZ 18. cikk első bekezdésével[135] az ilyen eljárás?
Az eljárásban Melchior Wathelet főtanácsnok 2017. szeptember 19-én terjesztette elő véleményét, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy nem áll fenn összeütközés a befektető és a befogadó állam közötti választottbírósági vitarendezés és az EU-jog között.
Az EUB 2018. március 6-i döntésében[136] nem fogadta el főtanácsnoka véleményét. A nagytanács eljárásában Antonio Tizzano előadó bíró előkészítése mellett úgy döntött, hogy "[a]z EUMSZ 267. és EUMSZ 344. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes a tagállamok között létrejött nemzetközi megállapodásban szereplő, a Holland Királyság és a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság között a beruházások elősegítéséről és kölcsönös védelméről szóló megállapodás 8. cikkéhez hasonló olyan rendelkezés, amelynek értelmében e tagállamok egyikének beruházója a másik tagállamban létesített beruházásokra vonatkozó vita esetén ezen utóbbi tagállammal szemben választottbíróság előtt indíthat eljárást, amely bíróság hatáskörét e tagállam köteles elfogadni."
A bíróság döntését korábbi joggyakorlatában már kifejtett elvekre alapozta, amelyek szerint a nemzetközi megállapodások nem sérthetik az Unió hatásköri rendszerét és az uniós jogrend autonómiáját, amit a Bíróság biztosít. Az uniós jog autonómiáját a nemzetközi jog, illetve a tagállami jogrend felé annak sajátos jellege indokolja. A jogrend mögött álló közös értékekből ugyanakkor a tagállamok közötti kölcsönös bizalom következik. Eszerint a tagállamok a szerződésekben foglalt lojális együttműködés kötelezettsége alapján kötelesek területükön biztosítani az uniós jogrend érvényesítését. Ennek biztosítására szolgál az uniós igazságszolgáltatási rendszer, amely a Bíróságból és a tagállami bíróságokból áll, aminek egyik sarokkövét jelenti az EUMSZ 267. cikke.[137]
Ebben a kontextusban az EUB szerint a választottbíróság - annak ellenére, hogy csak a beruházásvédelmi egyezmény megsértéséről dönt - az uniós jogot alkalmazhatja és értelmezheti, akár mint alkalmazandó nemzetközi jogi szabályt, akár mint tagállami jogszabályt. Ugyanakkor a választottbíróságok a főtanácsnok véleményével ellentétben, nem minősül az EUMSZ 267. cikk értelmében valamely tagállam bíróságának (illetve több tagállam bíróságának sem), mivel nem részei e tagállamok bírósági rendszerének.[138]
Továbbá, az EUB szerint a választottbíróság ítéletének felülvizsgálata sem biztosított a tagállam részéről. Egyrészt jelen ügyben a bírósági felülvizsgálat csak esetleges. Továbbá az esetleges felülvizsgálat terjedelmét a nemzeti jog határozza meg.[139]
Természetesen a Bíróságnak itt azzal is foglalkoznia kellett, hogy ha a fenti szempontból teljesen hasonló jogi környezetben működő kereskedelmi választottbíráskodás összeegyeztethető az uniós joggal, akkor a beruházásvédelmi választottbíráskodás miért nem. Ennek oka az lenne, hogy a "kereskedelmi" választottbíráskodás körében a felek akarati autonómiája alapján vonják ki az ügyet a rendes bírósági rendszerből, a beruházásvédelmi választottbíráskodás esetén viszont a tagállam egy kötelezően alkalmazandó egyezmény alapján teszi ezt. Így, bár az EUB joggyakorlata az Unió számára lehetővé teszi, hogy olyan nemzetközi bíróságnak vesse alá magát, melynek határozatai kötik intézményeit, feltéve, hogy azzal az uniós jogrend autonómiája nem sérül. Jelen esetben azonban a tagállamok által kötött nemzetközi egyezményről van szó, amely az uniós igazságszolgáltatási rendszeren kívülre helyez olyan jogvitákat, amelyekben az uniós jog alkalmazására és értelmezésére is sor kerülhet. Így a vitarendezési klauzula nem csak a tagállamok közötti kölcsönös bizalmat vonja kétségbe, de veszélyezteti az uniós jogrend sajátos jellegének megőrzését (amit a 267. cikk biztosít) és ez a megoldás így a lojális együttműködés elvét sérti.[140]
Az EU Bírósága az Achmea-ügyben szigorú következetességgel alkalmazta azt a megközelítést hogy, "az EU-jog autonómiájának" elve alapján bizonyos alapértékek és intézményi megoldások védelmében az EU jogrendjét szinte leválasztja a nemzetközi közjogról.
Az Achmea-ítélet komoly csapást mér az EU-n belüli beruházási vitarendezésre még akkor is, ha a választottbíróságok által is mindenféleképpen figyelembe veendő módon csak a kétoldalú, EU-n belüli székhellyel működő választottbíróság esetében van hatással a választottbíróság hatáskörére. Ettől függetlenül, bármilyen egyezmény alapján és bármilyen fórum előtti eljárásban reális kockázat, hogy a választottbíróság nem állapítja meg hatáskörét, vagy ha mégis, az érvénytelenítésben illetékes fórumok állapítják meg a választottbírósági hatáskör hiányát. Méltán nevezik ezt az ítéletet a "vég kezdetének", "lélekharangnak", illetve "viharfelhőnek" az EU-n belüli bilaterális beruházásvédelmi egyezmények égboltján.
- 17/18 -
A XX. század második felében Magyarországon a választottbírók köre az egykori külkereskedelmi vállalatok jogászaiból, egykori állami bírókból, ügyvédekből és egyetemi tanárokból állt össze. A külkereskedelmi vállalati jogtanácsosoknak hajdani kivételes helyzetükből adódóan volt megfelelő gyakorlatuk és szaktudásuk a nemzetközi kereskedelmi ügyek intézéséhez. A választottbíróként is számba vett egyetemi tanárok, értelem szerint a polgári jogot, a kereskedelmi jogot, a nemzetközi magánjogot és a polgári eljárási jogot oktatók közül kerültek ki. Az állami bírók közül néhányan 1994-ig állami bírósági pályafutásuk mellett is, 1995-től pedig csak nyugdíjba vonulásuk után hasznosíthatták gazdag szakmai tapasztalataikat választottbíróként. Az ügyvédek választottbírói tevékenysége egyrészt nélkülözhetetlen a potenciális ügyfeleknek a választottbíráskodás intézményrendszere iránti érdeklődése felkeltéséhez és fenntartásához, másrészt viszont több rétegben is problémákat vethet fel, ezért ezzel a témával elkülönítetten is érdemes részletesebben foglalkozni.
Az egyetemi tanárok tudományos és oktatói tekintélye hosszú időszakon keresztül - a legutóbbi időkig - fontos tényező volt az eljáró tanácsok és a választottbíróság egésze szakmai minőségének, erejének, tekintélyének és a választottbírói tevékenység meggyőző erejének a fenntartásában. Újabban viszont, a választottbíróságok működési kereteit kijelölő és meghatározó jurisztokratikus és informális tényezők a professzorok tekintélyére már nem építenek. Az is igaz ugyanakkor, hogy a Magyarországon dolgozó egyetemi tanárok létszámának felduzzadása következtében és az időközben érzékelhető generációs átrétegződés miatt is, a jogászprofesszori karnak nincs már meg az a tekintélye, ami korábban megvolt és hasznosulhatott a választottbírói tevékenység minőségének biztosításában.[141] Ennek a jelenségnek a kialakulásában, annak is szerepe volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának nem sikerült eddig az akadémiai tudományos minőségi és minősítési értékrendet érvényesíteni az egyetemekkel szemben, illetve az egyetemeken.
A választottbíráskodás equilibrista gazdaságszerkezeti és piaci körülmények között lehet működőképes és hatékony. Olyan körülmények között tehát - Kornai János értelmezéséhez igazodva -, ahol a vállalkozók gazdasági és szociológiai ereje legalább nagyságrendileg hasonló. Torzult, antiequilibrium helyzetben a felek egymással szemben is bizalmatlanok és a konfliktusfeloldásra rendelt rendszer működési korrektségében és igazságosságában sem bíznak.[142]
Antiequilibrium helyzetet eredményezett Magyarországon, hogy olyan állandó választottbíróságok kerültek felállításra, amelyek a nemzetgazdaságban érvényesülő egykori merev ágazati rendszert tükrözték. Az állandó választottbíróságok és a felek egy részének viszonylatában, így a centrum és a periféria problémája jelent meg. A centrumtól távolabb pozicionált féllel nehéz volt elhitetni, hogy valóban igazságos ítéletben bízhat. Erre volt visszavezethető, hogy komoly ügyforgalmi problémái voltak ezeknek az "ágazati" állandó választottbíróságoknak.
A Magyarországon működő állandó választottbíróságok ügyforgalma a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság kivételével nem volt jelentősnek mondható az 1994. évi választottbíráskodásról szóló törvény hatálybalépését követően. Abban, hogy ez így alakult, elsősorban strukturális problémák játszottak szerepet. Amíg a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbírósághoz a különböző gazdasági ágazatokon átfekvő gazdálkodó alanyi körből fordulhattak a potenciális ügyfelek, addig a többi magyarországi állandó választottbíróság ügyforgalmának alanyai, a felek, egy-egy gazdasági ágazat, vagy volt gazdasági ágazat struktúrájához kötődtek, kötődnek.
Az 1990-es évek közepe óta újabban létrejött állandó választottbíróságok is általában egy meglévő, vagy egy hajdani gazdasági, ágazati, adminisztratív-szakmai struktúrájára, vagy annak nyomaira épülnek. Ebből adódik a problémájuk. A szakmai, ágazati alapú állandó választottbíróságok esetében az ügyfelek egyike szükségszerűen közelebb van a centrumhoz, mint a másik. Az állandó választottbíróságoknak akkor vannak jó perspektívái, jó működési esélyei, hogyha el tudják hitetni a centrumtól távolabb eső potenciális ügyfelekkel és azok ügyvédjeivel, hogy tisztességes eljárásban valóban igazsághoz jutnak. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara melletti állandó Választottbíróságoknak a többi állandó választottbíróságokkal szemben nagy előnye volt, hogy az ágazatokon átfekvő módon működött, szélesebb körből kerültek ki a potenciális ügyfelei, tehát a centrumhoz közeliség, centrumtól távoliság problémája nem jelentkezett erősen.[143]
A választottbíróságok sikeres működésének fontos előfeltétele az is, hogy az adott országban, az adott városban a választottbíráskodást igénybe vevő ügyvédi irodák között kiegyenlített equilibrium helyzet legyen. Idővel elriasztja ugyanis a feleket és ügyvédjeiket a választottbíráskodástól, ha azt tapasztalják, hogy néhány ügyvédi iroda túl közel kerül, valamely választottbíróság irányításához, vezetéséhez, adminisztrációjához.
A választottbíráskodás akkor működhet megfelelően, ha az adott városban, az adott országban a nagy ügyvédi irodák között egyensúly, vagy legalábbis viszonylagos egyensúly van. Ha ez az egyensúly némely iroda, vagy irodák javára eltorzul, vagy megbomlik, a választottbíráskodás - és így a jogállamiság ugyancsak veszélybe kerülhet.
Veszélyezteti a választottbíráskodás etikáját és kaotikus érdekviszonyokat teremthet, hogy megszűnt a választottbíráskodó ügyvédek és a választottbíróságon jogi képviselői feladatot teljesítő ügyvédi szerepek között korábban fontosnak tartott "demarkációs" vonal, melynek lényege az volt, hogy bizonyos időtartamban kizárta az át-
- 18/19 -
járhatóságot a gyakori korlátlan szerepcserét az ügyvédek választottbírói és jogi képviselői funkciói között.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság Elnöksége 2019. február 6-án egyhangúlag meghozott határozatával elfogadta az Eljárási Szabályzat 6. § (4) bekezdésének törlését és a 10. § (1) bekezdésének módosítását, mely 2019. március 1-jén lépett hatályba.
Eszerint hatályát vesztette az eljárási szabályzat 6. § (4) bekezdésének ezen garanciális szabálya: "6. § [Képviselet [...] (4) Aki a választottbíró-ajánlási listán szerepel, nem láthat el képviseletet a Választottbíróság előtt folyamatban lévő választottbírósági eljárásban. Aki a Választottbíróság előtt folyamatban lévő választottbírósági eljárásban választottbíróként jár el, a jelölése, illetőleg kijelölése elfogadásától a választottbírói megbízatásának megszűnéséig nem láthat el képviseletet a Választottbíróság előtt folyamatban lévő választottbírósági eljárásban. [...]
Az Elnökség ezen határozatával - nyilvánvalóan bízva a gyenge ügyforgalmi adatok javulásában - lényegében a lovak közé dobta a gyeplőt. Ezzel pedig veszélyes helyzetet teremtett, különösen figyelembe véve a közvélemény alakulását - a választottbíráskodástól függetlenül - az ügyvédi és a bírói szerepek közötti morálisan kifogásolható kölcsönhatásokat illetően. (Lásd: SZEVIÉP botrány.)
Az MKIK mellett működő állandó választottbíróságnak és a választottbíráskodásnak magyarországi működési zavarait észlelve, Nagy Péter, nagy nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező ügyvéd és választottbíró ötlete alapján fiatal ígéretes pályafutás előtt álló magyar jogászok, 2017-ben jobbító szándékkal egyesületet hoztak létre "Egyesület a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok fejlesztéséért és az arbitrációs vitarendezésért".[144] Számomra megtisztelő módon, ennek a szervezetnek alapító elnöke lehettem. Mandátumom 2019. évi megszűnését követően ez az egyesület, okulva az MKIK mellett szervezett állandó választottbíróság 2018. évi átszervezésének tapasztalataiból, nagyon bölcsen egy olyan fiatal jogász kolléganőt választott elnökéül, akinek jelenleg egyetlen ügyvédi irodához sincs kapcsolódása. 2019-től az egyesület "Magyar Választottbírósági Egyesület" néven működik tovább.
A választottbíráskodással kapcsolatban gyakran emlegetik a korrupció és a gerilla választottbíráskodás fogalmait, mint kritikai kategóriákat. Tematikailag megkülönböztethető e két érintett tényálláskör, bár kétségtelenül van közöttük átfedés. A korrupció olyan történésekre utal, amelyek büntetőjogi megítélést indokolnak. A gerilla választottbíráskodás ennél szélesebb jelenségkört fed le, hiszen a büntetőjog területére eső korrupció mellett olyan etikai visszaéléseket, szabályszegéseket is magában foglal, amelyek érinthetik a korrupció határvonalát vagy akár területét is. A gerilla választottbíráskodás esetei nagyon széles körűek.[146]
A korrupció és a gerilla választottbíráskodás problémáinak nehéz érzékelhetőségére, megfigyelhetőségére utalhat William Park is az először 2001-ben, aztán néhány alaklommal még ismételten közzé tett híres tanulmányában, amely címének második fordulatában az elefántokra és a pornográfiára utal. Ugyanez Günther Horváth benyomása is, mert egyik tanulmányában arról ír, hogy a "gerilla taktikákat" a választottbíráskodásban csak körülményesen, körmönfont módon lehet megközelíteni.[147] A kikényszeríthető etikai normák hiányában nehéz szétválasztani a kreatív pertaktikákat a jogászi magatartási szabályok megszegésétől. A gerilla taktikák nem járnak mindig feltétlenül etikai vagy eljárási szabályok megsértésével, de csaknem mindig zavaróan befolyásolják a választottbírósági eljárást.[148]
A választottbíráskodásban a kezdeteknél a jogász szakembereknek egy kis csoportja volt csak érintve. Abban az időben ritkán vetődtek fel etikai problémák a választottbírói tevékenységgel kapcsolatban, mert a választottbíróknak fontos volt, hogy megőrizzék jó hírüket, tekintélyüket, egymástól pedig magas szintű professzionalizmust igényeltek. Később viszont bővült az eljáró választottbírók köre, sőt az nagyon is kiterjedté vált. A nemzetközi választottbíráskodás mértéke pedig a globalizációval együtt növekedett.[149]
A korrupció választottbíráskodási előfordulása elméleti értékelésének első híres eseteként említik azt, amikor Gunnar Lagergen (1912-2008) híres svéd bíró és választottbíró egyesbíróként eljárva, párizsi tárgyalási székhellyel tárgyalt egy ügyet (ICC Case No.1110)[150], [151] és abban az ügy alapjául szolgáló szerződésben nyilvánvalóan megmutatkozó korrupciós tartalom miatt 1963-ban választottbírói eljárási hatáskörének hiányát állapította meg.[152] Ezen álláspontja mögött az a felfogása húzódhatott meg, hogy a választottbíróknak "ex officio" kötelezettsége van a korrupció feltárására. Ezt követően néhány évtizedig nem volt különösebben téma a korrupció és a választottbíráskodás kapcsolata. Von Wobeser egy 2016-ban megjelent tanulmányában említi, hogy újabban növekvő számban találhatók olyan választottbírósági ítéletek, amelyekben a korrupcióval kapcsolatos állítások fogalmazódnak meg.[153]
A korrupció gyanúja a nemzetközi beruházásvédelmi és a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásban is megjelenik. A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodási gyakorlatban leginkább az ügynöki szerződések és a konzultációs (tanácsadói) szerződések vizsgálatánál vetődnek fel korrupciós elemek.[154] A korrupciós tényállások közül pedig, főként a vesztegetés és a pénzmosás jeleivel lehet szembesülni ebben a körben.[155]
A nemzetközi beruházásvédelmi ügyek körében pedig az figyelhető meg, hogy a befogadó államok sokszor azért hivatkoznak a beruházói korrupcióra, hogy lerázzák magukról az adott választottbíróság juriszdikcióját (hatáskörét).[156] A beruházók pedig azért szokták állítani a befogadó állam oldalán a korrupció megtörténtét,
- 19/20 -
mert így próbálják bizonyítani azt, hogy a másik oldal szerződésszegő, jogsértő módon járt el.[157]
A gerilla taktikák a választottbíráskodás során többféle alanyi viszonylatban is megjelennek. Előfordul, hogy az ellentétes oldalakon eljáró ügyvédek egymással szemben alkalmaznak ilyeneket, illetve sokszor az eljáró választottbírói tanáccsal szemben élnek ilyesfajta eszközökkel. A gerilla választottbíráskodási taktikák sajnálatos módon még az egyes eljáró választottbírói tanácsok tagjai között is előfordulhatnak.
Az ügyvédek részéről előforduló gerilla módszerek példálózó felsorolásban a következők lehetnek: a tanúk megfélemlítése fenyegetése; telefonlehallgatásokkal szerzett információk felhasználása; új bizonyítékok időleges vagy végleges elrejtése a másik fél elől; bizonyítékok visszatartása; eljárást késleltető taktikák alkalmazása; politikai nyomás alkalmazása; alaptalan kifogások beterjesztése a választottbírókkal szemben. Úgy tűnik, hogy feltűnően gyakoriak az ügyvédeknek a másik fél által jelölt választottbíróval szemben bevetett gerilla magatartásai.[158]
Az eljárás menetének szándékos lassítása, késleltetése szintén gerilla jelenség. ez különösen akkor gyanús, ha a felperes oldalán jelenik meg. Nagyobb szervezetek keretei között működő önálló jogalanyisággal rendelkező felek közötti választottbírósági eljárásokban bizonyos külső adminisztrációs, miniszteriális, kormányzati elvárások teljesítése érdekében előfordul némileg gyanút keltő módon, hogy az alperes nem ellenzi a felperes kereseti követelésének megítélését. Ennél jóval súlyosabb megítélés alá eső tényállás az, amikor a felek közötti együttműködés gyaníthatóan pénzmosási szándékkel működik.
A választottbírók részéről pedig a következő kifogásolható magatartások jelennek meg: választottbíró lemondása az ítélethozatal késleltetése vagy meghiúsítása céljából; feltárási kötelezettség megsértése; kiszivárogtató kommunikáció az eljáráson belüli vagy azon kívüli személyek irányában. Egyes választottbírók késlekedése, passzivitása, az eljáró tanács elnökének megválasztásánál annak érdekében, hogy a választás lehetősége az Állandó Választottbíróság elnökségére vagy elnökére háramolhasson. A választottbíróknak kötelessége a jogállamiság értékeinek megőrzése az eljárások során, ugyanakkor választottbírói kötelesség a felek irányában a bizalmi viszony és a titoktartás tisztelete. E két szempontnak eleget tenni esetenként nem könnyű és ebből bonyolult problémák adódhatnak a választottbírók "jelentési kötelezettségének" megítélésénél.[159]
A gerilla választottbíráskodás mint szakkifejezés bizonyos felek érdekérvényesítéseit kiszolgálni akarva a jogellenesség határait súroló, illetve esetenként azt át is lépő, erősen kifogásolható ügyvédi, illetve választottbírói magatartásra utal.
A választottbíráskodásban részt vevő jogászok számának növekedésével - különböző jogi kultúrhátterük miatt - tevékenységük eltérő stílusjegyei is növekedtek. Egy-egy eljárásban ugyanis sokszor különböző államokból származó ügyvédek és választottbírók tevékenykednek. Gyakorlati problémákat is felvet, hogy az Egyesült Államokban megengedett például a tanúk vallomástételre történő felkészítése az ügyvédek által. Angliában viszont ez tilos. Az ügyvéd bizonyítékokkal alá nem támasztott tényállítást nem tehet az Egyesült Államokban, Angliában és Németországban, tehet viszont ilyet például Mexikóban és Szaúd-Arábiában.[160]
A választottbírók a választottbíráskodási gerillákkal szemben a leghatékonyabban maguk léphetnek fel. Fontos ezért, hogy gyakorlott, tapasztalt választottbírókból álló eljáró tanácsok tárgyaljanak.[161] Az eljáró tanácsok oly módon is felléphetnek a gerilla taktikákkal szemben, hogy az ügy érdemi tárgyalásának megkezdése előtt az eljárás szereplőinek közreműködésével listát állítanak össze arra vonatkozóan, hogy melyek az elfogadható, illetve az el nem fogadható eljárási magatartások. Elvileg hatékony módszer lehet hosszú távon az is, ha az eljáró tanács úgynevezett "költségítélet" ("costs award") kibocsátásával a gerilla módon eljáró oldalra hárítja a többletköltségek viselését, illetve esetleg ezen túlmenően is próbálkozhat némileg büntető módon megállapítani költségeket. Ennek a módszernek azonban komoly hátránya, hogy veszélyeztetheti az eljáró tanács tekintélyét, jó hírét. Szerencsésebb tehát, ha az eljáró tanács a maga megkérdőjelezhetetlenül nagy szakmai és morális tekintélyével őrzi a jogállami értékeket az eljárás során.[162]
Vannak, akik továbbra is komoly reményeket fűznek a nemzetközi etikai kódexek alkalmazásához. Mások viszont kétségeket fogalmaznak meg és általános jelleggel is felhívják a figyelmet arra, hogy a különböző "soft law" módszerű dokumentumok elterjedésének határt kellene már szabni a választottbíráskodásban, mert növelik a jogalkalmazók bizonytalanságérzetét. A választottbíráskodásra vonatkozó etikai kódexek közül kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető az International Bar Association (IBA) "International Code of Ethics" című anyaga.[163]
Szórakoztató, ha egy szerző, a "gerilla választottbíráskodás" elterjedt szakkifejezést nem találva gengszert és banditát emleget. Így írunk mi (sic!)
Jelenleg az Európa-szerte legnagyobb figyelmet és érdeklődést kiváltó - korrupciós elemet amúgy egyáltalán nem tartalmazó - etikai vonatkozású választottbíráskodási konfliktus és bonyodalom egy Szlovénia és Horvátország között indult, a Pirani-öböllel kapcsolatos ügyben bontakozott ki. 2017. június 29-én hozott ítéletet a Gillbert Guillaume által elnökölt, a Permanent Court of Arbitration adminisztrációjával eljáró tanács a Szlovénia és Horvátország között 2009. november 4-én kötött választottbírósági szerződés alapján lefolytatott eljárásban. Egyhangú döntéssel meghatározta az eljáró öttagú tanács a vitatott szárazföldi és tengeri határvonalat és ezáltal egy, "Junction area" kijelölésével kijáratot biztosított Szlovénia számára a nemzetközi vizekhez. A Pirani-öböl, mint egy 4/5-e Szlovéniához került. A jogvita a két ország között időlegesen Horvátországnak az Európai Unióhoz való csatlakozását is akadályozta, illetve késleltette. 2015 nyarán a szlovén bíró és egy szlovén hivatalnok közötti telefonbeszélgetést lehallgatva, annak tartalmát széleskörűen közzétették a szerb és a horvát sajtóban. Ez a kommunikáció semmilyen korrupciós elemet nem tartalmazott, a Szlovénia
- 20/21 -
által jelölt választottbíró azonban lemondott, sőt a Horvátország által jelölt választottbíró is. Horvátország szerint a történtek miatt elállhatnak a választottbírósági szerződéstől, az öttagú eljáró tanácsnak viszont az volt az álláspontja, hogy nemcsak jogosult, de köteles is az eljárás lefolytatására. A választottbírósági ítélet Horvátország általi elismerése és végrehajtása tárgyában Szlovénia eljárást indított az Európai Bíróságon. Priit Pikamäe főtanácsnok 2019. december 11-én véleményében azt fejtette ki, hogy ez a jogvita kívül esik az Európai Bíróság joghatóságán.[164]
Nem áll összhangban a választottbíráskodással kapcsolatos magyar joganyag alakulása a legutóbbi időkben sem a nemzetközi tendenciákkal. Ez a kritikai megállapítás a jogalkotásra és a Kúria joggyakorlatára egyaránt vonatkozik.
Az Országgyűlés 2019 júliusában a 2019. évi LXI. törvénnyel módosította a 2017. évi választottbírósági törvényt. Ebben a módosításban egy olyan részletkérdésről van szó, amely esetenként igencsak fontos lehet a gyakorlatban. A korábbi megoldásnak megfelelően változatlanul az az elv, hogy a választottbírósági ítélet érvénytelenítése esetén az eljárás folytatása során, a felek további díj, illetve költség fizetésére nem kötelezhetőek. Véleményem szerint az ilyen helyzetben keletkező költségek viselésével kapcsolatban felesleges módon tolja rá az eljárásra a kereskedelmi választottbíróság elnökségét és a Kamarát a bevezetett új szabály. A Vbt. 62. § (1) bekezdés e) pontja a Kereskedelmi Választottbíróság elnökségét jogosítja fel arra, hogy az eljárási szabályzatban rendelkezzen az érvénytelenítés után folytatásra kerülő eljárás díjáról, így a választottbírósági honoráriumról is. A Választottbíróság elnökségének egyben az eljárási szabályzatban rendelkeznie kell az ebben az esetben felmerülő költségek (díjak) fedezését lehetővé tevő tartalékalap képzéséről és annak felhasználási módjáról. A Vbt. 62. § (5) bekezdése még azt is kimondja, hogy amennyiben ez a tartalékalap sem nyújt elég fedezetet, úgy a Kamara, mint azon köztestület, amelyen belül az állandó Választottbíróság működik, köteles a költségeket viselni.[165] Elvileg egyet lehet érteni ezzel a megoldással, viszont a Kereskedelmi Választottbíróság jelenlegi roppant csekély ügyforgalmi adatainak figyelembe véve és ismerve a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezetésének az anyagi igényeit a választottbíráskodással kapcsolatban, a jogkereső felek számára ez a megoldás aligha megnyugtató. A felek számára hasznosnak, biztonságosnak tűnő megoldást mindenképpen a szakmai felelősségbiztosítási konstrukciók irányában indokolt keresni.
A sport-választottbíráskodással kapcsolatos magyar törvényi szabályozás diametriális ellentétben van a sport-választottbíráskodás nemzetközi fejlődési tendenciáival.
A sport-választottbíráskodásra vonatkozó joganyag fejlődésében kulcsfontosságú volt az az 1992-ben indított per, amit Elmar Gundel lovas azért indított, mert a Nemzetközi Lovas Szövetség (FEI) lódoppingolás gyanúja miatt eltiltotta a versenyzéstől és pénzbírsággal is sújtotta. A Iausanne-i Sport Választottbíróság [Tribunal arbitral du sport (TAS) vagy angol nevén Court of Arbitration for Sport (CAS)] tárgyalta az ügyet. A FEI határozatával szembeni választottbírósági eljárásban hozott CAS-ítélet[166] enyhített ugyan az eltiltás mértékén, de a sportoló ezzel nem volt elégedett és a svájci állami bíróságon a CAS-ítéletét is megtámadta. Elmar Gundel úr elsősorban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), [franciául Comité International olympique (CIO), angolul International Olympic Committee (IOC)], a Nemzetközi Lovas Szövetség és a Sport Választottbíróság szervezeti, összefonódottságát, összetartozóságát kifogásolta. Az eljáró állami bíróság, a Tribunal Fédéral ítélete helybenhagyta a CAS ítéletét. Az volt az állami bíróság ítélete indokolásának lényege, hogy a CAS nem a FEI szerve, hanem egy önálló választottbíróság, a sportszövetségtől nem kapott utasításokat, és megőrizte függetlenségét attól. A CAS 60 tagjából ugyanis, csak 3-at adott ez a szövetség. Ugyanakkor az ítélet rámutatott arra, hogy a CAS a IOC-hoz kötődik szorosan, lévén, hogy a IOC viseli a költségeit, megváltoztathatja a szabályzatait, valamint a IOC és a IOC elnöke tagokat nevez ki a CAS-ba. A IOC határozatának megtámadása esetén a CAS a Tribunal Fédéral álláspontja szerint nem lett volna kellően független testület.[167]
A Gundel-ügy hatására különösen a svájci Tribunal Fédéral indokolására tekintettel a CAS-nak az IOC-tól való függetlenítése érdekében létrehozták az International Council of Arbitration for Sport (ICAS) szervezetet, melynek feladata a CAS finanszírozásával és igazgatásával kapcsolatos ügyek intézése volt. Az ICAS létrehozataláról és a CAS új szervezetéről 1994. június 22-én megállapodást írtak alá -többek között - a NOB, a nyári olimpiai sportágak nemzetközi szövetségeit tömörítő Association of Summer Olympic International Federations (ASOIF), a téli sportágak szövetségeit tömörítő Association of International Winter Sports Federations (AIWF) és a nemzeti olimpiai bizottságok nemzetközi szervezete Association of National Olympic Committees (ANOC). Annak érdekében, hogy ne csak az európai sportolók, és sportszervezetek vehessék könnyen igénybe a Sport Választottbíróságot, az ICAS 1996-ban egy sidney-i és egy denveri irodát hozott létre. 1999-ben a denveri iroda New Yorkba költözött át.[168]
Ezzel a felvázolt nemzetközi jogváltozással ellentétben van a sport-választottbíráskodás jelenlegi hatályos magyar joganyaga. A sportról szóló 2004. évi I. törvényt módosító 2016. évi CXIX. törvény értelmében a sporttörvény 47. §-a (6) bekezdése azt tartalmazza, ugyanis hogy: "A Sport Állandó Választottbíróság a MOB keretén belül működik. Elnökét és legalább tizenöt tagját a MOB elnöksége négy évre választja meg a jogi szakvizsgával és legalább öt év joggyakorlattal rendelkező, a sport területén tapasztalatokkal rendelkező jogászok közül." A külföldi és nemzetközi szabályozások figyelembevételével ennek a választottbíró-
- 21/22 -
ságnak a szervezetét és tevékenységét éppen el kellene választani a MOB-tól.
A sport-választottbíráskodás az utóbbi évtizedekben a választottbíráskodás nagyon széles értelemben vett intézményköréről is letöredezőben, leválóban van. A sport-választottbíráskodás ugyanis egyre inkább a doppingügyekkel és a sport fegyelmi ügyekkel kapcsolatos tényállási körre szűkül világszerte. Ehhez képest a magyar törvény túlságosan szélesen határozza meg a sport-választottbíróság hatáskörébe tartozó jogviták körét[169],[170] és ezek eldöntéséhez választottbírósági tekintetben kizárólagos hatáskört biztosít a Sport Állandó Választottbíróság számára. Azzal a rendelkezéssel, hogy "(8) A választottbíráskodásról szóló törvénytől eltérően sportszervezetek jogvitáiban a Sport Állandó Választottbíróságot és a svájci székhelyű Court of Arbitration for Sport választottbírósági intézményt kivéve állandó vagy eseti választottbíróság nem járhat el."
A választottbíráskodással kapcsolatos magyar jogalkotás roppant alacsony szakmai színvonalát mutatja egy olyan érintőlegesen kapcsolódó szabály is, amely tulajdonképpen minden elképzelhető jogharmonizációs hibát tartalmaz. A pénzmosás és a terrorizmus finanszírozásáról szóló 2017. évi LIII. törvény 4. § (1) bekezdése és (2) bekezdés d) pontja azt tartalmazza ugyanis, hogy:
"4. § (1) E törvény alkalmazásában kiemelt közszereplő az a természetes személy, aki fontos közfeladatot lát el, vagy az ügyfél-átvilágítási intézkedések elvégzését megelőző egy éven belül fontos közfeladatot látott el.
(2) Az (1) bekezdés alkalmazásában fontos közfeladatot ellátó személy:
[...]
d) a legfelsőbb bíróság, az alkotmánybíróság és olyan magas rangú bírói testület tagja, amelynek a döntései ellen fellebbezésnek helye nincs, Magyarországon az Alkotmánybíróság, az ítélőtábla és a Kúria tagja." Ezt az értelmetlen szöveget olvasva méltán aggályokat vetett fel, a választottbírók körében, hogy vajon nem esnek-e a 4. § (2) bekezdés d) pontjának hatálya alá, lévén, hogy a választottbírósági döntésekkel szemben sem lehet fellebbezni.
A magyar Kúria mint felülvizsgálati bíróság Gfv. VII.30.367/2016/8. számú 2017. február 7. napján kelt ítéletében a nemzetközi gyakorlattól és tudományos elméleti álláspontoktól eltérő szigorú formális követelményeket támasztott a választottbíráskodással szemben. A felülvizsgálati eljárás tárgyát képező ezen ítéletben ugyanis, egyebek mellett azért érvénytelenített egy választottbírósági ítéletet, mert az érdemben nem foglalkozott a felek, adott esetben a felperes által felvetett szempontokkal. Az ítélet indokolásának 30. pontja azt tartalmazza, hogy "A tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése megköveteli, hogy a választottbíróság a felek által előadottakat számba vegye, mérlegelje és annak alapján hozza meg a döntését. Ebbe beletartozik az, hogy amennyiben az egyik fél olyan tények fennállását állítja, amelyek a választottbíróság szerint megállapítható szerződésszegés (késedelem) miatti felelősség alóli kimentésre alkalmasak, azokat a választottbíróság megvizsgálja és értékelje." Majd pedig a konkrét választottbírósági eljárás tényeitől némileg elrugaszkodva, legalábbis azokkal nem kimutatható és nem kimutatott összefüggésbe hozható módon azt mondta ki, hogy "A tisztességes eljárás elvével, így az eljárási szabályzat 17. §-ának (1) bekezdésében foglalt követelménnyel ellentétes az a választottbírósági eljárás, amelyben a választottbíróság ítéletében iratellenesen tagadja a fél által tett valamely előadás, védekezés tényét, majd a ténylegesen megtett előadás, védekezés hiányára hivatkozással hozza meg érdemi határozatát."
Ugyanazzal az adminisztratív szigorral közelített ebben a felülvizsgálati ítéletében a kúria a választottbírósági eljáró tanács tevékenységének megítéléséhez, mint amivel a felülvizsgálati keresettel támadott elsőfokú bíróság eljárását és ítéletét is kritizálta. (Lásd a Fővárosi Törvényszék 9.G.44.728/2015/9. számú jogerős ítéletét.)
A felülvizsgálati kérelem benyújtójának álláspontja szerint, "a jogerős ítélet indokolása általános hivatkozásokat tartalmazott az ügyre, a kereset legtöbb hivatkozására egyáltalán nem reagált, amelyre pedig igen, ott javarészt konkrét tények és érvek kifejtésének teljes mellőzésével általánosságban, illetve esetenként kifejezetten iratellenesen adta elő, hogy mi történt a választottbíróság eljárása során." Ezt a felperesi álláspontot elfogadva, a Kúria felülvizsgálati ítéletének 17. pontja értelmében: "A felperes megalapozottan állította, hogy a bíróság jogerős ítéletében a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt követelményt megsértve iratellenesen és tévesen értékelte a bizonyítékokat. Ennek eredményeként tévedett, amikor azt állapította meg, hogy "a választottbírósági ítéletből az eljárási cselekmények alapján nem következik olyan súlyos, az ügy érdemi eldöntésére közvetlenül kihatóan iratellenes megállapítás, amely a felek közötti jogvita feloldását érvénytelenítési okhoz vezetően jogsértő módon érte volna el." Tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a választottbíróság döntésével nem sértette meg az Eljárási Szabályzatban írt kötelező előírásokat."
Ezen hivatkozott, téves szemléletű 2017. évi felülvizsgálati ítéletében a Kúria a választottbíráskodás fontos jellegzetességeit és funkcióit ásta alá és veszélyeztette azáltal, hogy amiatt érvénytelenített egy ítéletet, mert abban az eljáró tanács nem tért ki és nem foglalkozott a felek által felvetett minden kérdéssel. Pedig a választottbíráskodás szakirodalmában a nemzetközi gyakorlat elemzése során fontos tételként állt össze az, hogy nem szükséges megválaszolni minden, a felek általi felvetést. "No need to answer each arguments."[171]
A jogállamisággal kapcsolatos problémáknak az utóbbi időben észlelhető erős politikai színeződése Magyarországon is kihat a választottbíráskodás jogi rendezésére, szabályozására. Nyilvánvaló, hogy a választottbíráskodás 2011. évi magyarországi hatásköri korlátozása politikai ideológiai szempontokkal is kapcsolatban állhatott. A választottbíráskodási joganyag 2017. évi magyar újraszabályozása viszont nyilvánvalóan legfeljebb csak egyéni érdekekkel, ambíciókkal állhatott ösz-
- 22/23 -
szefüggésben, különösebb politikai ideológiai háttér nélkül.
A választottbíráskodás számára roppant hátrányos helyzetet teremtett, a 2011. év végén elfogadott, a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény. Ennek a törvénynek a 17. § (3) bekezdése szerint Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyonra vonatkozó polgári jogi szerződésben a nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult irányadóként kizárólag a magyar nyelvet, valamint a magyar jog alkalmazását, és jogvita esetére kizárólag a magyar bíróság - ide nem értve a választottbíróságot - joghatóságát kötheti ki. A nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult e jogviták eldöntésére választottbírósági eljárást nem köthet ki.
A nemzeti vagyonról szóló 2011. évi törvény választottbíráskodást korlátozó rendelkezése dogmatikailag erős monolokális szemléletet tükrözött, mely a nemzetközi választottbíráskodást az állami jogrend részévé redukálja. Ami meglehetősen idejétmúlt elképzelés. A jogszabály monolokális felfogásának történeti gyökere Dél-Amerikából ered. Carlos Calvo (1822-1906) argentin diplomata és történész-jogászprofesszor elmélete - a Calvo-doktrína - André Bello (1781-1865) venezuelai-chilei jogász teóriájából táplálkozik és az európai nagyhatalmak dél-amerikai expanziójával szemben foglal állást, kimondva, hogy a külföldi vállalkozók, befektetők jogosultak követeléseik érvényesítése esetén a "nemzeti elbánásra" a "national treatmentre", azonban ennél többre nem tarthatnak igényt. Így diplomáciai mentességre sem hivatkozhatnak, és a nemzetközi közjogból semmilyen többletjogosítványt nem származtathatnak. (A doktrínát tartalmazó könyvét először 1868-ban spanyolul jelentette meg, majd pedig az 1896-ban a francia fordításának megjelenését követően lett igazán széleskörűen ismert.)[172] Erre épül a "Calvo-doktrína" eljárási jogi derivátuma, a "Calvo-klauzula", amely azt mondja ki, hogy a külföldi vállalkozó, befektető ügyletei tekintetében el kell hogy fogadja a befogadó állam jogát mint alkalmazandó jogot, valamint el kell fogadnia a befogadó állam fórumát is (az állami bíróságát).
A Calvo-doktrína fejlődési ívében szárnyalásokat és töréseket is láthatunk. Érdekes összefüggésben áll ez az ív a Monroe-elv érvényesülésével. James Monroe (1758-1831) az Amerikai Egyesült Államok ötödik elnöke volt. Abban az időben átmenetileg lényegében egypártrendszer alakult ki, mert a Föderális Párt tönkrement. Monroe Calvót 40 évvel megelőzően (már 1823-ban) mondta ki az európai nagyhatalmakkal szemben Dél-Amerika védelmében, hogy Dél-Amerikát meg kell védeni az európai nagyhatalmaktól. Ezt az elvet a XX. században azzal egészítették ki, hogy az Amerikai Egyesült Államok számára nem közömbös az, hogy a világ bármely részén mi történik. Ennek szellemében meg kell akadályozni az olyan pénzügyi tranzakciókat és beruházásokat, amelyek egy dél-amerikai ország eladósodását okozhatják, mert ez ürügyet szolgáltathat arra, hogy az Amerikai Egyesült Államokon kívüli nagyhatalom a befolyását érvényesíthesse a térségben. A Calvo- és Monroe-elvvel erősen összefügg a Drago-doktrína is (Drago, Luis Maria 1859-1921). Ennek az elvnek a választottbíráskodásra vonatkoztatott kemény eleme az, hogy az adós országgal szemben csak akkor lehet fegyveres támadást indítani, háborút kezdeményezni, ha az nem hajlandó ügyében választottbírósági utat kikötni. Drago, argentin külügyminiszter ezt az elvet a nagy adósságot felhalmozó Venezuela védelmében fogalmazta meg 1902-ben a Nagy-Britannia, Németország és Olaszország által alkalmazott blokáddal szembeni tiltakozásként. (Az 1907. évi Drago-Porter egyezmény előkészítése során fogalmazódott meg ez a gondolat).[173]
A nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény tervezetével, majd hatályba lépett szövegével szemben fellépett a jogásztársadalom. Az Alkotmánybírósághoz fordult az alapjogi biztos is, azonban a jogszabályok pozitív irányú változtatása, visszaállítása, vagyis a választottbíráskodás hatásköri korlátozásának megszüntetése, főként a magyar állam érdekkörébe tartozó nemzetközi kereskedelmi szerződésekben részes külföldi vállalkozói körök következetes, karakteres szerződéskötési magatartásának köszönhető. Ők ragaszkodtak szerződéseikben a választottbíráskodás kikötéséhez. A korábbi választottbíráskodást korlátozó jogi szabályzás a gyakorlati élet, ezen belül különösen a nemzetközi kereskedelmi és gazdasági együttműködés követelményeinek nem felelt meg, de a törvény zavaros vagyonképe is akadályozta a törvényhozói akarat érvényesülését. A magyar államot érintő nagy kereskedelmi szerződések sem vették figyelembe a törvényi korlátozást, és nem a korábbi jogszabály rendelkezései szerint kerültek megkötésre. Még a 2015. évi VII. törvény (az úgynevezett Paks 2 törvény) indokolása is azt rögzíti, hogy a nemzeti vagyonról szóló törvény korábbi rendelkezéséhez képest semmi változás nem történt, hiszen a nemzetközi szerződések miatt korábban is ez volt a jogszabály tartalma, a törvény szövegéből nem következett a választottbíráskodást kizáró hatály. A 2011. évi CXCVI. törvény is jó példa arra, hogy a rosszul megalkotott jogszabályok csupán jogi értelemben válnak hatályossá, szociológiai szempontból nem.
A választottbírósági hatáskörök sikeres visszaszerzésének egyik előjele az a törvényjavaslat volt, amelyet Martonyi János korábbi külügyminiszter tett le a Kormány asztalára hivatali idejének utolsó heteiben. Ez a javaslat azt szorgalmazta, hogy a nemzeti vagyonról szóló törvény 17. § (3) bekezdése előtt az a szövegrész szerepeljen, hogy "kivéve, ha nemzetközi szerződés másként rendelkezik". Ez a rendelkezés pedig mind a nemzetközi, mind pedig a hazai választottbíróság esetében garanciákat teremtett volna. A Kormány ezt a javaslatot ugyan nem terjesztette az Országgyűlés elé, azonban beépítette azt a paksi atomerőmű kapacitásának fenntartásával kapcsolatos beruházásról, valamint az ezzel kapcsolatos egyes törvények módosításáról szóló 2015. évi VII. törvénybe (az úgynevezett Paks 2 törvény), amelyet az Országgyűlés 2015. március 3. napján fogadott el, és az március 19. napján lépett hatályba. E jogszabály 33. §-a a nemzeti vagyonról szóló törvény 2011. évi CXCVI. törvény 17. § (3) bekezdését módosítva akként rendelkezik, hogy "nemzetközi szerződés eltérő rendelkezése hiányában Magyarország határa által körbezárt területen lévő nemzeti vagyonra vonatkozó polgári jogi szerződésben a nemzeti vagyonnal rendelkezni jogosult irány-
- 23/24 -
adóként kizárólag a magyar nyelv és a magyar jog alkalmazását, jogvita esetére kizárólag a magyar bíróság joghatóságát kötheti ki. A magyar bíróság joghatóságának kizárólagossága nem érinti a választottbíróság kikötésének jogát." A szövegben megmaradt "polgári jogi szerződés" kifejezés ügyeskedő játéknak tűnt a jogi terminológiákkal. Bizonyos fokig magában hordta annak a veszélyét - különösen, ha bárki komolyan veszi a polgári jog és a kereskedelmi jog dichotom szétválaszthatóságát -, hogy leválasztásra kerüljön a választottbíráskodás alapjait képező nemzetközi szerződésekből álló joganyag, melynek elemei címszerűen többnyire a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szólnak. Szerencsére a magyar civilisztikai elmélet tiszta fogalmi alapokon nyugszik és integráltan egységesnek fogja fel a polgár jogot, annak olyan széles tematikai körét állítva, ami nagy biztonsággal a kereskedelmi választottbíráskodás joganyagait is magában foglalja. A Paks 2 törvény 35. §-a a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény 4. §-át akként módosította, hogy: "4. § Nincs helye választottbírósági eljárásnak a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) XV-XXIII., és XXV. fejezetében szabályozott eljárásokban, továbbá olyan ügyekben, amelyekben törvény a jogvita választottbírósági eljárás keretében történő rendezését kizárja." A Paks 2 törvény indokolása szerint a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény módosítása nem tartozik szorosan a paksi atomerőmű bővítéséhez, ám annál lényegesebb üzenetet kíván továbbítani a jogalkalmazók felé, a 17. § (3) bekezdésének módosításával és az ahhoz kapcsolódó átmeneti rendelkezéssel egyértelműsíti azt a jelenleg is irányadó nemzetközi jogi értelmezést, mely szerint valamely nemzetközi szerződés szükségszerűen lex specialisként viselkedik. A joggyakorlat ez ideig is ekként tekintett e rendelkezésre - mutatott rá az indokolás -, így e rendelkezés nem rendelkezik új normatartalommal, nem jelent visszamenőleges jogalkotást. Ezek szerint az indokolás értelmezésében a nemzetközi jog elsődlegessége helyett a nemzetközi jog és a belső jog viszonyában a lex generalis-lex specialis viszonyrendszer az irányadó, a magyar jogalkotó szerint (ez a felfogás persze több szempontból is vitatható, jóllehet érdemi konklúziója a választottbíráskodással kapcsolatban helyes).
A korábbi 2011. évi CXCVI. törvény zavaros vagyonképe miatt nem ment át a gyakorlatba, tisztán és azonosan értelmezték a választottbíróságok és az állami bíróságok is a választottbíróságok hatáskörét. Ugyanakkor a zavaros, bizonytalanná tevő jogi szabályozás szemléletileg és hangulatilag mégis nagyon káros volt a választottbíráskodásra. Megszenvedte ezt a törvényt a magyar választottbíráskodás, többek között ügyforgalmát tekintve is. Az ügyszámok folyamatosan csökkenni kezdtek a 2011. évi törvény hatálybalépésétől. Az is igaz, hogy a választottbíráskodás és az ügyforgalom nem függetlenítheti magát a gazdaság helyzetétől, így a gazdasági válságok kialakulásától és lefolyásától sem. Azt mondják a mikroökonomiával foglalkozó szakemberek, hogy a gazdasági válságok elején általában megugrik a peres ügyek száma, perek száma, míg a válság elhúzódásával csökken.[174]
Az Országgyűlés 136 "igen", 2 "nem" szavazattal, 29 "tartózkodás" mellett 2017. május 30-án 10 óra 34 perckor fogadta el a választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvényt, mely 2017. június 8-án került kihirdetésre a Magyar Közlöny 85. számában.
A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény előkészítéséből teljes mértékben kimaradt, sőt lényegében kizárásra került a választottbírói szakma.
A választottbírókkal, választottbírósági vezetőkkel nem konzultáltak az Igazságügyi Minisztérium illetékesei a választottbíráskodásról szóló új magyar törvényről.
A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény a választottbírói szakma teljes mellőzésével, a választottbíráskodáshoz nem értő, választottbírói gyakorlattal nem rendelkező, immáron négy évtizeden átnyúlóan tevékenykedő lobbisták és pályakezdő törvényszerkesztő hivatalnokok által lett előkészítve.
A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény több híres jogászakadémikust is diszkriminatívan, hátrányosan érintett. A diszkriminatív szabályozás következtében koruk miatt többük neve nem is szerepelhet a Kereskedelmi Választottbíróság választottbírói névjegyzékében, az úgynevezett választottbírói ajánlási listán. A választottbíráskodásról szóló új törvény szakmai és intellektuális tekintetben így tulajdonképpen "lefejezte" a választottbíráskodást Magyarországon. Éppen azok a híres akadémikusok és külkereskedelmi, külgazdálkodási joggal foglalkozó tekintélyes jogászok és ügyvédek kerültek le az említett választottbírói névjegyzékről, akik miatt nagyrészt külföldön is és belföldön is híressé vált a magyar választottbíráskodás.
Azt követően, hogy a választottbíráskodási eljárások számára speciális jogalapokon nyílott lehetőség Magyarországon a politikai rendszerváltozást követően, az 1990-es évek elejétől a Polgári Törvénykönyv novellái szélesebb, konzisztens jogalapot adtak a választottbíráskodásnak.
1993-ben a 1993. évi XCII. törvény a Ptk. "második anyajogi" felfogását tükrözően, a quebéci klauzula szemléletét is az akkori Ptk. bírói útra vonatkozó 7. §-át kiegészítette azzal a lehetőséggel, hogy: "(2) Ha a felek gazdálkodó szervezetek, írásban megállapodhatnak, hogy a szerződésükkel kapcsolatos jogvita eldöntésére választottbírósághoz fordulnak." Majd pedig a Ptk.-t módosító 1994. évi LXXI. törvény a bírói útra vonatkozó szabályát, a választottbíráskodási eljárásra tekintettel akként fogalmazta át, hogy: "(2) Bírósági peres eljárás helyett a felek választottbírósági eljárást köthetnek ki, ha legalább a felek egyike gazdasági tevé-
- 24/25 -
kenységgel hivatásszerűen foglalkozó személy, a jogvita e tevékenységével kapcsolatos és a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek."[175]
A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény is lényegében ehhez hasonló módon - némileg bővebben és szélesebb értelemben - rendelkezett:
"3. § (1) Bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásnak van helye, ha a) legalább a felek egyike gazdasági tevékenységgel hivatásszerűen foglalkozó személy, és a jogvita e tevékenységével kapcsolatos, továbbá b) a felek az eljárás tárgyáról szabadon rendelkezhetnek, és c) a választottbírósági eljárást választottbírósági szerződésben kikötötték. (2) Választottbírósági eljárás az (1) bekezdés a) pontjában foglalt feltétel hiányában is kiköthető, ha azt törvény megengedi."
Az új Polgári Törvénykönyv előkészítése során a kodifikátorok nem tértek ki a választottbíráskodási eljárás jogalapjának a bírói út szabályával való összefüggésbe állítására, vélhetően amiatt, mert gondolhatták, hogy a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény amúgy is rendelkezett már erről a lehetőségről.
A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. számú új törvény előkészítői viszont valószínűleg nem érzékelték ezt a problémát és hatályon kívül helyezték a korábbi 1994. évi LXXI. törvénynek a választottbíráskodási eljárás jogalapját rendező szabályát. Az új választottbíráskodási törvény viszont hallgatott erről a fontos kérdésről.
Így a választottbíráskodás eljárási jogi alapjai a jelenlegi magyar jogrendszerben labilissá, bizonytalanná váltak. Emiatt az új választottbíráskodási törvénynek két §-a is a levegőben lóg. Nincs ugyanis tételes jogi támasza. Az egyik ilyen szabály a törvény 10. §-ban található: "10. § A félnek a választottbírósági eljárás megindítása előtti fizetési meghagyás kibocsátása iránti, vagy a választottbírósági eljárás előtt vagy alatt magyar bírósághoz benyújtott, előzetes bizonyítás (Pp. XXIV. Fejezet), ideiglenes intézkedés (Pp. VIII. Fejezet), biztosítási intézkedés [a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) X. Fejezet], okirat végrehajtási záradékkal ellátása [Vht. 23/B. § (1) bekezdés a) pont és 23/C. §] vagy biztosíték adása [a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:523. §] iránti kérelme, illetve bármely külföldi bírósághoz benyújtott hasonló intézkedés iránti kérelme és a bíróság e kérelemnek helyt adó intézkedése nem összeegyeztethetetlen a választottbírósági szerződéssel."
A másik jogi alapokat nélkülöző rendelkezés pedig a 40. § szabálya: "A bíróság által nyújtott jogsegély a bizonyításban" témakörben: "40. § A választottbírósági tanács vagy annak jóváhagyásával valamely fél bizonyítás lefolytatása érdekében megkeresheti a bíróságot. Ennek során a bíróság az előzetes bizonyításra vonatkozó szabályok (Pp. XXIV. Fejezet) szerint jár el, kivéve, hogy a Pp. 334. § szabályai nem alkalmazhatóak, és a bizonyítás elrendelése tárgyában a feleket nem kell meghallgatnia."
Az Alaptörvény szintjén sincs megnyugtatóan rendezve a választottbíráskodási eljárás jogalapja, hiszen az Alaptörvény 25. cikkének (7) bekezdése csak annyit tartalmaz, hogy: "(7) Törvény egyes jogvitákban más szervek eljárását is lehetővé teheti".
Sem az eseti választottbíráskodási eljárást lefolytató egyesbíró, sem az eseti eljárást lefolytató választottbírósági eljáró tanács nem tekinthető "szervnek". De még a hordozószervezet mellett (lásd pl. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság) szervezett és működő állandó választottbíróság "szervként" való felfogása is aggályos, legalábbis ha a "szerv" szó szervezeti jogi értelmét vesszük. Ha az Állandó Választottbíróság a hordozószervezet szerve volna, akkor a választottbírói és a választottbíráskodási függetlenséggel kapcsolatban sok problémát lehetne felvetni. Álláspontom szerint, aligha megnyugtató az a kodifikációelméleti "szervtani" megközelítés, miszerint a hatáskörrel rendelkező jogalany egyszersmind "szervként" is felfogható. A magyar jog jogi személy elméletének, zavaros "túlegyszerűsítésének", illetve "lebomlásának" tüneteivel szembesülünk a választottbíróként eljáró személyek státuszával kapcsolatban is.
A jogi személy elmélet Magyarországon az egypárti szocialista korszak végére kifejezetten lebomlóban volt. A polgári jogi és a közjogi jogi személy tanban is túlegyszerűsítési tendencia érvényesült. Polgári jogi vonalon ez úgy jelentkezett, hogy a jogi személyiség beolvadt a jogalanyiságba, az pedig rászűkült a jogképességre, mígnem helyenként már csak a perképességben nyilvánult meg a jogi személyiségi kritérium. Közjogi vonalon pedig a jogi személyiség jogalanyiságra redukálódása és annak hatásköriségre szűkülése jelentette a túlegyszerűsítést.[176]
A bírósági út és a választottbíráskodási eljárás jogalapjának tisztázása és szabályozása nélkülözhetetlennek tűnik a magyar jogrendszerben. A probléma súlyát mutatja, hogy ennek a kérdéskörnek az uniós jogon belüli hasonmása az Európai Unió Bíróságának híressé vált 2018. évi Achmea-ítéletében is megjelenik az EU-tagállamok között létrejött bilaterális beruházásvédelmi egyezmény részét képező választottbíráskodási szerződés érvényességét vizsgálva. Ebben az ítéletben a választottbíráskodási hatáskört nem ismeri el az Európai Unió Bírósága az EUMSz 267. és 344. cikkeinek összefüggéseiben és különös nyomatékot ad annak a 344. cikkben foglalt szabálynak, hogy: "A tagállamok vállalják, hogy a Szerződések értelmezésére vagy alkalmazására vonatkozó vitáikat kizárólag a Szerződésekben aláírt eljárások útján rendezik." E szabály szerint tehát, a Szerződésekben előírt eljárások kapnak kizárólagos szerepet és ebbe a körbe, semmiképp nem vonható be a választottbíráskodási eljárás.
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezetése számára is súlyos presztízssérelmet okozott, a választottbíráskodásról szóló új magyar törvénynek az az érthe-
- 25/26 -
tetlennek tűnő megoldása, hogy a törvény 59. §-ának (2) bekezdése értelmében a Magyar Agrár-, Élelmiszergazdasági és Vidékfejlesztési Kamaráról szóló törvény, valamint a termőföld tulajdonjogának megszerzését vagy használatát korlátozó jogszabályi rendelkezések kijátszására irányuló jogügyletek feltárásáról és megakadályozásáról szóló törvény rendelkezései szerint az ott meghatározott ügyekben az agrárkamara által működtetett választottbíróság, illetve az eljárási szabályzata szerint megalakított választottbírósági tanács jár el - így tehát ez az agrárkamarai állandó választottbíróság szervezetileg különálló marad a Kereskedelmi Választottbíróságtól. Feltűnő ellentmondást tükröz ez a megoldás, hiszen az agrárkamarai állandó választottbíróság által tárgyalt ügyek tényállása és jellege sokkal inkább illeszkedik a Kereskedelmi Választottbíróság által tárgyalásra kerülő ügyekéhez, mint az energetikai választottbíróság és a tőzsdei választottbíróság által tárgyalt ügyek tényállása és jellege. Az, hogy a Magyar Agrár-, Élelmiszergazdasági és Vidékfejlesztési Kamara választottbíróságának szervezeti függetlenségét biztosítani tudta, összefügg azzal, illetve döntően azon alapul, hogy ennek a kamarának a vezetősége már 2017-ben sokkal nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkezett, mint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezetése.
A tőzsdei választottbíróság korábbi hordozó szervezete, a Budapesti Értéktőzsde Zrt. és a Magyar Bankszövetség feltűnő módon egyáltalán nem vesz részt a Kereskedelmi Választottbíróság elnökségének tevékenységében.
A Sport Állandó Választottbíróság szervezeti különállása indokolható, hatáskörének bővítése azonban nem.
Sem általánosságban, sem a konkrét törvényi megfogalmazás alapján nem szerencsés a választottbíráskodásról szóló új magyar törvény azon szabályozása, amely szerint a választottbíráskodás eleve csak "kereskedelmi jogviszonyokban" lehetséges [új Vbtv. 3. § (1) bekezdés 1. pont].
A választottbíráskodásról szóló új magyar törvény 3. § (1) bek. 7. pontjában foglalt törvényi definíció, miszerint "a kereskedelmi kifejezés alatt minden kereskedelmi vagy gazdasági, szerződéses vagy szerződésen kívüli jogviszonyt érteni kell", rendkívül homályos és bizonytalan, ami megengedhetetlen annak fényében, hogy a "kereskedelmi" kifejezés dönti el sok esetben, hogy egyáltalán helye van-e választottbírósági eljárásnak. A definíció egyébként is tautologikus (kereskedelmi = kereskedelmi vagy gazdasági), így semmiféle támpontot nem nyújt.
Valószínűsíthető, hogy a nem "kereskedelmi" jellegű jogviták választottbírósági útra terelése iránt is lenne reális igény. Mindenesetre könnyen elképzelhető egy olyan helyzet, amikor két, gazdasági tevékenységgel hivatásszerűen nem foglalkozó személy egymás közötti vitájában is a választottbírósági út a legelőnyösebb. Ettől függetlenül - és egyébként az Alkotmánybíróság gyakorlata által is alátámasztottan - a választottbírósági út kikötésének joga alkotmányos jogokból is levezethető (1282/B/1993. AB határozat, indokolás III.3 pont, 604/B/1990. AB határozat, indokolás 3. a) pontja), ezért valójában arra kellene megfelelő indokot találni, hogy a nem kereskedelmi jellegű jogvitáknál a magánautonómia miért nem terjed ki az állami bíróságok eljárása alóli "kiszerződésre".[177]
A választottbíráskodásnak a kereskedelmi ügyekre történő szűkítését a jövőben érdemes lenne feloldani. Ennek hasznos hozadéka lehetne az is, hogy a közvetítés (mediáció) és a választottbíráskodás közötti tematikai érintkezési felület növekedhetne. Széles körű gazdasági, egészségügyi, családvédelmi, munkaügyi, kriminológiai, kereskedelmi, és fogyasztóvédelmi ismeretanyag és társadalmi aktivitás hasznosulhatna ezen a vonalon. Ezzel a változtatással a választottbíráskodás területein is hatna talán az a társadalmi érdeklődés és szakmai energia, ami a külföldön és Magyarországon egyaránt népszerűsödőben lévő közvetítéssel (mediációval) kapcsolatban kialakult. Így a mediáció, akár még lendületet is adhat a választottbíráskodás jelenleg döcögő ügyének. Félre kell tolni azt a káros szemléletet, hogy a mediáció riválisa a bírói és a választottbíráskodási útnak.
A 2017. évi LX. törvény a magyarországi állandó választottbíróságok közül elsősorban a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság szervezeti rendjét szabályozza a nemzetközi normáktól eltérő, szokatlan részletességgel. A törvény végrehajtása nehéz helyzetbe hozza a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezetését. Szervezeti, pénzügyi és szakmai kérdőjelek sokasága jelentkezik. Ezek közül úgy tűnik, az utóbbi időben a szervezeti és pénzügyi gondokat már a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezetése is érzékeli.
A választottbíráskodásról szóló új törvény alapján két állandó választottbíróság (a Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság és az Energetikai Állandó Választottbíróság) megszűnt, azok tevékenységét 2018. január 1-jétől a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Állandó Választottbíróság vette át. A két választottbíróság alapító szervezetei (a Magyar Bankszövetség, a Budapesti Értéktőzsde Zrt. és a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal) a korábban általuk létrehozott választottbíróságok működéséhez biztosított vagyont visszakapják [Lásd az új Vbtv. 67. § (2) bekezdését]. Az MKIK Választottbírósága, illetve a Kereskedelmi Választottbíróság működéséhez anyagilag nem járulnak hozzá ezek a korábbi alapító szervezetek, ugyanakkor delegált képviselőjük útján szerepet kapnak a Kereskedelmi Választottbíróság irányításában, mivel ezen szervezetek (valamint a Magyar Ügyvédi Kamara) számára a választottbíráskodásról
- 26/27 -
szóló új magyar törvény 61. § (2) bekezdése jogot biztosít egy-egy elnökségi tag delegálására a Kereskedelmi Választottbíróság döntéshozó szervébe. Ilyen módon anyagi kötelezettségvállalás nélkül kaptak jogosultságot a Választottbíróság működésének irányítására, és - elvonva a jogot az MKIK-tól mint fenntartó szervezettől - a Választottbíróság alapvető bevételének (és így az MKIK egy fontos bevételi forrásának) meghatározására, hiszen a törvény 62. § (1) bekezdés e) pontja alapján az elnökség állapítja meg a választottbírósági eljárások díjának mértékét. Ezzel, a törvény erejénél fogva, külső szervezetek képviselői befolyást szereztek egy elvileg autonóm módon gazdálkodó szervezet, az MKIK pénzügyi működésének alakulására.
Amint az eddigiekből kirajzolódott, a választottbíráskodással korunkban nagyon sok probléma van külföldön és még ennél is több Magyarországon.
A választottbíráskodás újraszabályozása Magyarországon feltétlenül szükséges. Indokolt, hogy a közvetítés (mediáció) és a választottbíráskodás újraszabályozása egymásra tekintettel, ugyanazon jogforrás, mégpedig törvény keretében kell, hogy megtörténjen. Ennek során figyelembe kell venni, hogy antropológiailag, az elemi emberi gondolkodás folyamatát figyelembe véve a közvetítés (a mediáció) megelőzi a választottbíráskodást. A közvetítés lazább, facilitatív módozatának és az agilisabb evoluatív módozatának stíluselemeire egyaránt tekintettel kell lenni. A választottbíráskodás a közvetítés (mediáció) módszertani derivátuma.
Fontos kiindulási pont, hogy az eseti ("ad hoc") választottbíráskodás az alapeset, az állandó választottbíróságok tevékenysége pedig a választottbíráskodás különös eseteinek körét testesíti meg. Aggályt kelt, hogy az állandó választottbíróságok hajlamosak a "kényszer választottbírósággá" válásra és az ilyen kényszer választottbíróságok idegenek a választottbíráskodás intézménykörében. Nem lehet nem észrevenni, hogy Magyarországon az Agrárkamarai Állandó Választottbíróság és a Sport Állandó Választottbíróság státusza és működése bőven mutat kényszer választottbírósági sajátosságokat. A többi állandó választottbíróság hordozószervezetei pedig ezen funkciójukban egész egyszerűen elgyengültek. A hordozószervezetek állandó választottbírósági konglomerátumaként létrehozott Kereskedelmi Választottbíróság alig működik. Ügyforgalma szinte értékelhetetlen.
A jelenleg gyengén működő állandó választottbíróságok tevékenységének és a várhatóan növekvő jelentőségű eseti választottbíráskodás támogatására tisztán szakmai alapon "választottbíráskodási szakmai centrumot" indokolt létrehozni. Hasonlóan az 1933-ban 198 kamara és különféle üzleti körök által szervezett Választottbírósági Központhoz. Nem volt ez intézményes választottbíróság, hanem pusztán egy olyan szervezet volt, amely szakmai tájékoztatással és adminisztrációs munkával segítette a korabeli választottbírókat a választottbíráskodás magyarországi fénykorában. Ehhez hasonló szerepet vállalhatna a jövőben a Magyar Választottbírósági Egyesület, amelynek jelenleg már több mint 50 tagja van.
A választottbíráskodás fogalma... 1
A választottbíráskodás kutatásának dimenziói... 2
A választottbíráskodás megjelenése, kialakulása... 2
A választottbíráskodásra vonatkozó elméletek fejlődése... 2
A választottbíráskodás "őstörténete".
Mediációs elemek a vallástörténetben... 3
Választottbíráskodás a római jogban... 4
A kánonjog és a választottbíráskodás... 5
Vásárok, céhek, kamarák. A választottbíróságok "hordozó" struktúráinak kialakulása... 6
A római jog recepciója és a választottbíráskodás nemzeti szabályozásainak megjelenése... 6
A választottbíráskodás az állami igazságszolgáltatással vegyes rendszerben jelent meg Magyarországon... 7
A vásári bíróságok nem választottbírósági jelleggel működtek Magyarországon... 8
A tőzsdék és a kereskedelmi kamarák váltak a választottbíráskodás hordozó szervezeteivé... 8
Speciális intézményi választottbíróságok megjelenése Magyarországon.. 9
A kereskedelmi és iparkamarák mellett működő választottbíróságok szervezése.. 9
Népi hagyományokon nyugvó vitarendezési formák... 10
A választottbíráskodás helyzete Magyarországon a II. világháború után... 11
1952. évi III. törvénynek a hatálybaléptetéséről, végrehajtásáról szóló 1952. évi 22. törvényerejű rendelet választottbíráskodásra vonatkozó rendelkezései... 11
A polgári perrendtartást módosító 1972. évi 26. törvényerejű rendeletnek a választottbíráskodásra vonatkozó rendelkezései.. 12
A választottbírósági út igénybevételi lehetőségét szélesítő jogszabályok megjelenése.. 12
Korszakváltást hozott a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény.. 12
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett állandó választottbíróság kiegyensúlyozottan és sikeresen működött 1994-2012 között... 13
Elméleti zavarok, közrendi problémák... 14
A belső közrend, az EU közrend és a nemzetközi közrend védelmi síkjai.. 14
A közrend az Európai Unió jogában. A közrend "liftszerű" mozgása a tagállami és az uniós jogi szintek között... 14
- 27/28 -
Megakollíziós problémák a külföldi befektető-befogadó állam között: a beruházásvédelmi vitarendezés joga és az EU joga. A bizonytalanságok a kereskedelmi választottbíráskodásra is kihathatnak... 15
A választottbírók szakmai hátteréről.
Az ügyvédi jurisztokrácia veszélye... 18
Equilibrium, antiequilibrium, ügyforgalmi kérdések... 18
A Magyar Választottbírósági Egyesület létrejötte... 19
Korrupció, gerilla választottbíráskodás, "az elefántokról és a pornográfiáról"... 19
A választottbíráskodással foglalkozó magyar joganyag újabb alakulása az egyes részterületeken sem áll összhangban a nemzetközi tendenciákkal... 21
A nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény káros hatásairól... 22
A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény megalkotásának körülményei... 24
A választottbíráskodás problémái Magyarországon a 2017. évi LX. törvény elfogadása utáni helyzetben... 24
A bírói út és a választottbíráskodási eljárás jogi alapja... 24
A választottbíráskodásról szóló új magyar törvény szervezeti torzót hozott létre.
Az Agrárkamarai Állandó Választottbíróság különállóságának szakmai indokolatlanságáról... 25
A választottbíráskodás "kereskedelmi" ügyekre történő szűkítéséről. E szűkítés feloldásáról valamint a közvetítés (mediáció) és a választottbíráskodás közötti szakmai érintkezési felület bővítésének szükségességéről... 26
A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény sérti a kamarai köztestületiséget is... 26
Az eseti választottbíráskodás jelentősége növekedőben van. A Magyar Választottbírósági Egyesületet érdemes lenne szakmai központtá fejleszteni... 27 ■
JEGYZETEK
[1] Szerző ezúton is köszöni az MTA rendes tagi székfoglaló előadásának ezen írott háttéranyag mint kézirat elkészítéséhez nyújtott nélkülözhetetlen segítségét dr. Borbás Eszter, PhD hallgatónak. Ami pedig Fabinyi és az MTA kapcsolatát illeti lásd: A Magyar Tudományos Akadémia Tagjai 1825-1973 Összeállította: Fekete Gézáné, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest, 1975. 68. old., Hamza Gábor is hangsúlyozza azt, hogy Fabinyi Tihamér MTA igazgató taggá való megválasztásában komoly szerepe volt tekintélyes tudományos munkásságának. Hamza Gábor: Emlékezés Fabinyi Tihamérra (1890-1953), a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjára.
[2] A budapesti kir. törvényszék bírósági jegyzője (1913-1916), a budapesti kir. hatásköri bíróság kúriai tanácsjegyzője (1916-1917), az Igazságügyi Minisztérium Törvényelőkészítő Osztályának tisztviselője (1917-1920), egyúttal törvényszéki bíró (1917-1918), az Igazságügyi Minisztérium Kodifikációs Osztályának miniszteri titkára (1918-1919). A Tanácsköztársaság alatt az Igazságügyi Népbiztosság beosztott bírója (1919), majd ismét az Igazságügyi Minisztériumban teljesített szolgálatot (1919-1921). A bp.-i Ganz-Danubius rt. jogügyi igazgatója (1921-1931), egyúttal ügyvédi irodát nyitott Budapesten (1921-1931). A Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának magántanára (1925-1940), a perjog c. ny. rk. tanára (1940-1944). A bp.-i tudományegyetemi Közgazdaság-tudományi Karon a részvénytársasági és szövetkezeti, valamint a polgári perjog előadó tanára (1927-1934).
[3] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második bővített kiadás, Budapest, 1926.
[4] Lásd: Benke József: Egyetemünk története. Alexandra kiadó, Pécs 2000, 157-158. old. A hivatkozott egyetemtörténeti könyv szerzője Benke József kiváló pécsi történész. Azonos nevű fia, az elmúlt évtizedben látványosan gazdag római jogi és polgári jogi tárgyú tudományos közlemény anyagnak a szerzője. Ezért indokoltnak tűnik, és esetenként már van is példa a történész Benke József nevének esetében az "id." megkülönböztető előtagot alkalmazni.
[5] Idézi például Konrad, Christian W.: Arbitration in the West -The Birth of an Institution, Austrian Yearbook on International Arbitration, 2014. Manzsche Verlags- und Universitatsbuchhandlung Verlag C.H. Beck, München Stampfli Verlag, Bern, Wien 2014. 3. old.
[6] Lásd: Lord Mustill, Michael John: Foreword- Sources for the History of Arbitration 3. Arbitration International. 1998. évi 3. szám, 235, 236. old.
[7] Lásd: Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-ORAC, Budapest, 2013, 12. old.
[8] Lásd: Mann, Frederick Alexander: A. "Lex Facit Arbitrum", International Arbitration. Liber Amicorum for Martin Domke (szerk. P. Saunders), The Hague, Martinus Nijhoff, 1967, 157. old., reprint in Arbitration International, 1986, 157. old., Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-ORAC, Budapest, 2013, 22-23. old.
[9] Lásd: Mann, F. A.: "Lex Facit Arbitrum", International Arbitration. Liber Amicorum for Martin Domke (szerk. P. Saunders), The Hague, Martinus Nijhoff, 1967, 157. old., reprint in Arbitration International, 1986, 159. old.
[10] Lásd: Mann, F. A. "Lex Facit Arbitrum", International Arbitration. Liber Amicorum for Martin Domke (szerk. P. Saunders), The Hague, Martinus Nijhoff, 1967, 157. o., reprint in Arbitration International, 1986, 162. old., Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-ORAC, Budapest, 2013, 22-23.old.
[11] Lásd: Goldman, Berthold "Les conflits de lois dans l'arbitrage international de droit privé" [A kollíziós szabályok a nemzetközi magánjogi választottbíráskodásban], Collected Courses, 109. kötet (1963). 347-374 old., Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-Orac, Budapest, 2013, 11. old.
[12] Lásd: von Mehren, Arthur Taylor: Limitations on Party Choice of the Governing Law: Do They Exist for International Commercial Arbitration? Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-ORAC, Budapest, 2013, 33-34. old.
[13] Lásd: Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-ORAC, Budapest, 2013, 36. old.
[14] Lásd: Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-ORAC, Budapest, 2013, 42. old.
[15] Lásd: Goldman Berthold: La Compagine de Suez société internationale, Le Monde, 1956. október 4-i szám 3. old.
[16] Lásd: Berger, Klaus, Peter: Berthold Goldman and the Dijon School. The Rebirth of the Lex Mercatioria.
[17] Nem lényegtelen az sem, hogy ekkorra már lecsengett a "lex mercatoria" gondolata számára az 1970-es és 1980-as években újkori divatot teremtő elméleti tendencia. A "lex mercatioria"-val kapcsolatos vitában gyakran ideológiai vádakat is megfogalmaztak. Lásd: Gaillard, Emmanuel: A nemzetközi választottbíráskodás jogának elmélete, HVG-Orac, Budapest, 2013, 17. old., Wilhelm Wengler (1907-1995) különösen élesen ellenezte a fogalmat, 1982-ben úgy jellemezte, mint "pszeudojogi szeszélyt, ami mellesleg nem is mindig tisztességes". Ezzel az volt a célja, hogy megakadályozza az állami bíróságokat abban, hogy támogassák a "lex mercatioria" általános jogelvekként való elfogadását és így az efféle fantazmagóriákon alapuló választottbírósági itéletek végrehajtását. Lásd: Wengler Wilhelm: "Les principes généraux du droit en tant que loi du contrat" [A jog általános elvei mint a szerződés joga], Rev. crit. DIP, 1982, 467-501 oldalig.
[18] Tibor Várad - John J. Barcelló III. - Arthur T. von Mehren: West Academic Publishing St. Paul 1999, 2003, 2006, 2009 V. old.
[19] Tibor Várady, - John J. Barcelló III. - Arthur T. von Mehren: West Academic Publishing St. Paul 1999, 2003, 2006, 2009.
[20] Tibor Várady - John J. Barcelló III. - Arthur T. von Mehren (E.Gaillard L J. Savage eds.) The Hagne, Kluwer 1999.
[21] Martin Hunter és Alan Redfem: 2004 (a 6. kiadás 2015-ben jelent meg); 1986 Law and Practice of International Commercial Arbitration, Alan Redfern, Hunter Martin: International Commercial Arbitration London, 1986., 1991.
- 28/29 -
[22] 1915. április 2-án Moszkvában született, 1984. június 18-án Coral Gablesben hunyt el. 1946-ban házasodtak össze Karl Llewelynel, akinek a Uniform Commercial Code előkészítése során asszisztense volt. 1947-ben kezdett a Harward Law Schoolban tanítani. 1962-ben lett professzor a Chicago Universityn. 1964-ben lett az USA megbízottja a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencián, az "International Sales and Arbitration" témakörben. 1967-ben kezdett Miamiban tanítani. 1972-ben az American Academy of Arts And Sciences tagja lett, 1974-1982-ig a Miami School of Law dékánjaként jelentős szerepe volt abban, hogy Miami nagy választottbíráskodási centrum lett, tudományos és joggyakorlati értelemben is. Művei közül kiemelésre érdemes: Commercial Arbitration 61 Columbia Law Review (1961) és The Significance of Arbitration 17 Law and Contemporary Problems (1952).
[23] 1927. augusztus 13. Amszterdamban született, 2012. január 8-án New Yorkban halt meg. A nemzetközi választottbíráskodás "Tornyának" is nevezték (Towering Figure in International Arbitration). 1952-ben költözött Hollandiából az USA-ba, ahol a Columbia Law School professzora lett. A Columbia egyetem tornyaként szokták emlegetni, szakmai tekintélye és délceg termete miatt. 1946-1948 között holland vízilabda-válogatott volt. 1954-ben az USA-ban is vízilabda-válogatott lett.
[24] Lásd: Smit, Hans: Fast-Track Arbitration. 2 American Review International Arbitration (1991),138. old., Tibor Várady - John J. Barcelló III. - Arthur T. von Mehren: International Commercial Arbitration, London, 1986., 1991. 36-40. old.
[25] Lásd: Lammasch, Heinrich: Die Lehre von der internationalen Schiedsgerischtsbarkeit. Stuttgart, 1914. 3-7 old. és Matthiass, Bernhard: Die Entwicklung des römischen Schiedsgerichts. In: Festschrift zum fünfzigjährigen Doctorjubiläum von Bernhard Windscheid 102, 1888. 5-6. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 1. old.
[26] Lásd: David, René: Arbitration in International Trade. Deventer, 1985. 29. old.
[27] Vesd össze Konrád Christian, W.: Arbitration in the West - The Birth of an Institution. austrian Yearbook on International Arbitration. 2014. 13. old.
[28] Konrád Christian, W.: Arbitration in the West - The Birth of an Institution. austrian Yearbook on International Arbitration. 2014. 9. old.
[29] Lásd: Phillips, F. Péter: Muslim Law: Negotiation and mediation in a Different Context. Business Conflict Blog, 2009/12 http://businessconflictmanagement.com/blog/2009/12/muslim-law-negotiation-and-mediation-in-a-different-context (A letöltés ideje: 2015. július 24.)
[30] In: Galgóczi István: Nem hivatalos igazságszolgáltatás az iszlám világában In: Bányai Ferenc - Nagypál Szabolcs (szerk.) Közvetítés és vitarendezés a jogi és a vallási kultúrákban ELTE. Budapest, 2014. 122 és 126. old.
[31] Lásd: Kasdan Ira Yitzchak: A Proposal for P'sharah: A Jewish Mediation and Arbitration Service. Jewish Action: A Magazine of the Orthodox Union, 1990/1. http://www.jiaw.com/Articles/psha-rah1.html (A kutatás ideje: 2015. július 24.) In: Nagypál Szabolcs: A közvetítés és a szelíd viszálykezelés a keresztény hagyományban In: Bányai Ferenc - Nagypál Szabolcs (szerk.) Közvetítés és vitarendezés a jogi és a vallási kultúrákban ELTE. Budapest, 2014. 111. old.
[32] Lásd: Királyok Első Könyve, 16-28. vers.
[33] Lásd: Lukács Evangéliuma 12. fejezet, 13-14. vers.
[34] Moriz Wlassak (1854-1939) brnói születésű bécsi eljárási jogtörténész, római jogászprofesszor elméletén alapul ez a hipotézis. Lásd: Wlassak, Moriz: Der Gerichtsmagistrat im gesetzlichen Spruchverfahren. In: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, 1908. XXV. évfolyam, 81-188. old.; Schulz, Fritz: Classical Roman Law. Clarendon Press, Oxford, 1954. 14-15. old.
[35] Lásd: Kecskés László: A külföldi jog alkalmazása és a nemzetközi magánjog. OTKA kutatási zárótanulmány. Kézirat, Pécs, 1990. 1. és 11. old.
[36] Következetni lehet a D. 4,8,3,1. alá felvett fragmentumból is: "ubi semel quis in se receperit arbitrium, ad curram et sollicitudinem suam hanc rem pertinere praetor putat". Lásd: Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von: Das römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis. Tübingen, 1879. 1-104. old. különösen 4. old.
[37] Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 132. old.
[38] Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Budapest, 1921. 132. old.; Marton Géza: Római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók. Debrecen, 1943. 98. old.
[39] A iudex és az arbiterek eljárásainak zavaró hasonlatosságairól és egybemosódottságáról lásd: Sohm, Rudolph: The Institutes. A textbook of the history and system of Roman Private Law. Oxford, 1907. 271. old. és következő old.
[40] Lásd: Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von: Römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis. Tübingen, 1879. 1-104. old.; Karl Hugo Freiherr von Weizsäcker egykori német politikus, würtenbergi miniszterelnök 1853 február 25-én Stuttgartban született. A tübingeni egyetemen szerzett jogi diplomát. Az itt írt disszertációja vált gyakran hivatkozott forrássá a választottbíráskodás történetével foglalkozó szerzők számára. Ernst von Weizsäcker, német politikus és diplomata édesapja és az 1984-1994 között hivatalban volt német köztársasági elnök Richard von Weizsäcker nagyapja. 1926 február 2-án Stuttgartban halt meg. Weizsäcker disszertációjának széles körű ismertté válásában az is szerepet játszhatott, hogy Brinz írt arról kritikát. Lásd: Brinz, Alois (Aloys) Ritter von: Das römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis von Dr. Carl Weizsäcker, königl. württ. Justizassessor. Tübingen, 1879. 201. old. In: Kritische Vierteljahresschrift für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. 1880/3. szám.
[41] A részletekre nézve lásd: Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von: Römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis. Tübingen, 1879. 1-104. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 6. old. és 8. old.
[42] Lásd: Dávid, René: Arbitration in International Trade. Deventer 1985. 84. old.
[43] A választottbíráskodásról a római magánjogban átfogóan lásd: Kaser, Max - Hackl, Karl: Das römische Zivilprozessrecht. 2. kiadás, München, 1996. 639-644. old.; A választottbíráskodás római jogi szabályairól mint a modern választottbírósági jogok előzményéről lásd: Kollmann, Julius: Die Schiedsgerichte in Industrie. Gewerbe und Handel, München-Berlin, 1914. 17-28. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 13. old.
[44] Lásd: Levy, Ernst: Zur Lehre von den sog. actiones arbitrariae. Weimar, 1915. 18. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 13. old.
[45] Lásd: Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007. évi kiadás 161. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 14. old.
[46] Ezzel kapcsolatban lásd különösen: Ziegler, Karl-Heinz: Das private Schiedsgericht im antiken römischen Recht. München, 1971. 435-443. old.; A receptum arbitrii elfogadása olyan értelemben véve is kötelezettséget rótt a választottbíróra, hogy amennyiben a feladat teljesítését - vagyis az ítélkezést - megtagadta, úgy bírságot kellett fizetnie. Vö.: Ulp. D. 4, 8, 3, 2, 15.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 14. old.
[47] Az arbiter szó etimológiájához lásd különösen: Levy, Ernst: Zur Lehre von den sog. actiones arbitrariae. Weimar, 1915. 8. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 14. old.
[48] Lásd: Zimmermann, Reinhard: The Law of Obligations: Roman Foundations of the Civilian Tradition. Oxford University Press, Oxford, 1996. 514. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 14-15. old.
[49] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 14. old.
[50] Igen érdekesen részletezi azt a fejlődést: Matthiass, Bernhard: Die Entwicklung des römischen Schiedsgerichts. In: Festschrift zum fünfzigjährigen Doctorjubiläum von Bernhard Windscheid 102, 1888. 131. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 15. old.
[51] Szemben a magyarországi középkori vásárokkal, melyeket csaknem kizárólagosan a városok uraltak, és azokon a kereskedői céhek nem kaptak érdemi szerepet, így Magyarországon a középkori vásári bíráskodásnak nem lett választottbírósági karaktere. Magyarországon a középkori vásárokon a bírók a vásárszervező városok nevében túlnyomórészt rendészeti jellegű igazszágszolgáltatást nyújtottak.
[52] Lásd: Marquard, Johann: Tractus politico - juridicus De iure mercatorum et commerciorum singulari. Frankfurt. 1662. II. kötet 8. old.; Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht. I. kötet. Älteres Gemeines Recht (1500 bis 1800). München, 1985. 521-523. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 276. old.
[53] Lásd: Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 77. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 276. old.
[54] Lásd: Ziegler, Karl-Heinz: Arbiter, arbitrator und amicabilis compositor. In: Zeitschrift der Savigny Stiftung für Rechtsgeschicte. Romanistische Abteilung. 1967/84. 381. old.
[55] Lásd: Coing, Helmut: Zur Entwicklung des Schiedsvertrages im Ius Commune. Die Amicabilis Compositio und der Schiedsspruch ex aequo et bono. In: Festschrift für Henz Hübner zum 70. Geburstag, am 7. November, 1984. (Hrsg.: G. Baumgärtel - E. Klingmüller - H. J. Becker - A. Wacke), Berlin-New York, 1984. 37. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 16. old.
[56] Lásd: Muther, Theodor M.: Zur Geschichte der Rechtswissenschaft und der Universitäten in Deutschland. Jena, 1876. 227. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 15. old.
- 29/30 -
[57] Lásd: Stölzel, Adolf Friedrich: Die Entwicklung des gelehrten Richtertums in deutschen Territorien. 1. kötet. Hessen-Stuttgart, 1872. 187. old., 191. old., 238. old., 409. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
[58] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 15-16. old.
[59] Lásd: Kecskés László: Választottbíráskodás a középkorban és nemzeti szabályozásainak kialakulása. In: Magyar Jog 58/12. (2011) 713. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
[60] Lásd: Kecskés László: Választottbíráskodás a középkorban és nemzeti szabályozásainak kialakulása. In: Magyar Jog 58/12. (2011) 714. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
[61] Lásd: Kecskés László: Választottbíráskodás a középkorban és nemzeti szabályozásainak kialakulása. In: Magyar Jog 58/12. (2011) 715. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
[62] Erre mutat a régi német közmondás: "Lass dich in kein Compromiss, du verlierst die Sach' gewiss". Lásd: Puchta, Wolfgang Heinrich: Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, Erlangen, 1823. 51. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 19. old.
[63] Lásd: Puchta, Wolfgang Heinrich: Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, Erlangen, 1823. 67. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 19. old.; Kecskés László: Választottbíráskodás a középkorban és nemzeti szabályozásainak kialakulása. In: Magyar Jog 58/12. (2011) 715. old.; Kecskés László: A választottbíráskodás történeti alapjai. In: JURA 17/1. (2011) 61. old.; Kecskés László: Választottbíráskodás a középkorban és nemzeti szabályozásainak kialakulása. In: Magyar Jog 58/12. (2011) 714. old.
[64] Lásd: Puchta, Wolfgang Heinrich: Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, Erlangen, 1823. 19. old.; Kecskés László: A választottbíráskodás történeti alapjai. In: JURA 17/1. (2011) 62. old.; Kecskés László: Választottbíráskodás a középkorban és nemzeti szabályozásainak kialakulása. In: Magyar Jog 58/12. (2011) 714. old.
[65] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.
[66] Bellot, az 1806. évi genfi perrendtartás megalkotója, szavait idézve a francia Pp. 1893. évi tervezetének indoklásában 293. 1.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 19-20. old.
[67] Lásd: AGO. I. rész. 2. cím. 167-176. §. Ezekhez csatlakoznak a biztosítási szerződésből eredő viták eldöntésére hivatott választottbíróságokra vonatkozólag az I. rész 30. címének 48-56. §-ai.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.
[68] Lásd: Koch, Christian Friedrich: Der Preussische. Zivilprozess. 2. kiadás. Berlin, 1855. 6. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.
[69] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.; Kecskés László: Választottbíráskodás a középkorban és nemzeti szabályozásainak kialakulása. In: Magyar Jog 58/12. (2011) 715. old.
[70] Lásd: Kecskés László - Kovács Kolos: A választottbíráskodás XX. századi fejlődése a nemzetközi egyezmények és dokumentumok tükrében. In: Európai Jog, 2011/3. szám 21-36. old.; Kovács Kolos: A választottbíráskodás szabályai az OHADA térségben. (Megjelenés alatt) Várható megjelenés: JURA, 2012/1. szám.
[71] Ez a tanulmány Kecskés Lászlónak a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Jogi Szekciójában 2012. január 26-án tartott előadásának háttéranyaga.
[72] Lásd: Hajnik, Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád és vegyesházi királyok alatt. Budapest, 1899. 408-411. old; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23-24. old; Frank, Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1846. I. kötet. 30-31. old.; Wenzel, Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere, Buda, 1863. I. kötet. 432-433. old.; Félegyházi, Elek: A tőzsdei bíráskodás. Budapest, 1904. 8. old; Julow, Jenő: A választottbíróságokról és a kereskedelmi és iparkamarák szerepéről a választottbíróságok alakítása körül. Miskolc, 1926. 11. old; Újlaki, Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Budapest, 3. kiadás. 1943. 568-569. old; Rácz, Attila: Courts and tribunals. A comparative survey. Budapest, 1980. 44-48. old, Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 81-83. old., Harmathy, Attila: Questions of arbitration in the Hungarian law, in: Rotondi, Inchieste di diritto comparato, vol.8. Arbitration, Milano, 1991. 181-189. old.; Boóc, Ádám: A Brief Introduction to Hungarian Arbitration Law. in: Acta Juridica Hungarica 49, No. 3, 2008. 352. old.; Kecskés László: The Development of Hungarian Arbitration Law. In: Croatian Arbitration Yearbook. Volume 15 (2008) Zágráb, 205-226. old.
[73] "A türelem és az igaz ítélet gyakorlása a királyi korona ötödik cifrázása. Dávid király és próféta mondja: Ítéletedet, Isten, bízd a királyra. És ugyanő másutt: Király vagy, az igazságosságot szereted. A türelemről így beszél Pál apostol: tanúsítsatok mindenki iránt türelmet. És az Úr evangéliumban: "Ha [türelemmel] kitartotok, megmentitek lelketeket." Ehhez tartsd magad, fiam: ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd vagy valamely főbenjáró bűn vádlottja, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek. Óvakodj bírónak lenni, ám örülj királynak lenni s neveztetni. A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. Ha pedig egyszer olyasvalami kerül eléd, amelyben ítéletet hozni méltóságoddal összefér, türelemmel, irgalommal, esküdözés nélkül ítélkezz, így lesz majd koronád dicséretes és ékes." Lásd: Szent István király Intelmei Imre herceghez: V. rész Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról. Vincze Papírmerítő Műhely, Szentendre, 2000. 9. old.
[74] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23. old.
[75] Lásd: Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971. 71-72. old.
[76] Lásd: Dankó Imre: A gyulai vásárok. Gyula, 1963. 85. old.; Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 660-661. old.
[77] Lásd: Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003. 667-668. old.
[78] Lásd: Okányi Zsolt: Választottbíráskodás Magyarországon belföldi és nemzetközi ügyekben. Alapszín Kiadó, Budapest, 2009. 33. old.
[79] Lásd: Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád és vegyesházi királyok alatt. Budapest, 1899. 408-411. old; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 23-24. old; Frank, Ignác: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1846. I. kötet. 30-31. old.; Wenzel, Gusztáv: A magyar és erdélyi magánjog rendszere, Buda, 1863. I. kötet. 432-433. old.; Félegyházi, Elek: A tőzsdei bíráskodás. Budapest, 1904. 8. old; Julow, Jenő: A választottbíróságokról és a kereskedelmi és iparkamarák szerepéről a választottbíróságok alakítása körül. Miskolc, 1926. 11. old; Újlaki, Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Budapest, 3. kiadás. 1943. 568-569. old; Rácz, Attila: Courts and tribunals. A comparative survey. Budapest, 1980. 44-48. old, Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 81-83. old., Harmathy, Attila: Questions of arbitration in the Hungarian law, in: Rotondi, Inchieste di diritto comparato, vol.8. Arbitration, Milano, 1991. 181-189. old.; Boóc, Ádám: A Brief Introduction to Hungarian Arbitration Law. in: Acta Juridica Hungarica 49, No. 3, 2008. 352. old.; Kecskés László: The Development of Hungarian Arbitration Law. In: Croatian Arbitration Yearbook. Volume 15 (2008) Zágráb, 205-226. old.
[80] Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Budapest, 1926. 35-36. old.; Harmathy, Attila: Questions of arbitration in the Hungarian law, in: Rotondi, Inchieste di diritto comparato, vol.8. Arbitration, Milano, 1991. 183. old.
[81] Így különösen Ausztriában, ahol az addig gyakran igénybe vett választott bíráskodás az 1895-ben megalkotott új perrendtartás életbelépte óta, minthogy az a jogszolgáltatásnak rendkívüli gyorsulását és javulását eredményezte, nagyon visszaesett. Vö. Hanausek, Gustav: Schiedsvertrag und Schiedsgericht nach österreichischem Recht. 1914. 44. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 35. old.
[82] Így főleg azzal, hogy feltétlenül öttagú választottbíróságot kívánt meg és ellenkező megállapodás hiányában a Tr. eljárási szabályainak megtartását írta elő. Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 35-36. old.
[83] A recepció révén a választottbíráskodás intézménye az itáliai területekről azzal a tartalommal került átvételre a német közönséges jogba, amelyben azt a római és kánoni jogtudomány kialakította. Alapja tehát két szerződés volt, amelyek egymást kölcsönösen feltételezték és kiegészítették. Az egyik a felek közötti compromissum, a másik pedig a felek és a választottbíró közötti receptum. A római jog hajdani történetében a jogászi elméleti figyelem a receptumra irányult, a római jog recepciójával összefüggő középkori német jogfejlődésben a jogi elmélet figyelme viszont elfordult a receptumtól és elsősorban a compromissum dogmatikai vizsgálatára, elemzésére koncentrált. A compromissum jogi természetének megítélése a választottbíráskodás egészéről való jogi gondolkodás irányát is meghatározta. Azok a jogrendszerek, amelyek a compromissumot anyagi magánjogi természetűnek (főként egységnek) tekintik, a választottbíráskodás intézményét is elsősorban anyagi magánjogi alapon értelmezik. Ez a szemlélet jellemzi a francia jogi gondolkodást. Franciaországban hosszú ideig anyagi magánjogi jogi jellegűnek tekintették a választottbíráskodást. Az ottani felfogás szerint a választottbírósági szerződés (compromissum) és a vele egységet képező választottbírósági ítélet (laudum) együttesen tulajdonképpen egy olyan egyességet jelenít meg, ami a választottbírók között jön létre, a felek közös meghatalmazottjaiként. Csak az állami bíróság által kiadott végrehajtási lap kiállítását követően nyerik el a választottbírósági ítéletek az állami bírósági ítéletekkel azonos "jogi értéket". A német jogban a hosszú időn keresztül érvényesülő anyagi magánjogi felfogást 1870-es évek végén váltotta fel az eljárásjogi jelleget támogató nézet. A svájci jogban is a választottbíráskodás eljárási jogi jellegének hangsúlyozása a jellemző. Összehasonlító jogi szempontból pedig nagyon figyelemreméltó jelenség az, hogy Magyarországon lényegében már a középkori kezdetektől eljárási jogi természetűnek tartották a választottbíráskodást, illetve annak vonatkozó szabályozásait. Ezen a területen tehát a magyar jogfejlődés lényegesen megelőzte a német jogot. A választottbíráskodást eljárási jogi intézményként felfogó jogrendszerekben a választottbírósági szerződés, a compromissum nem anyagi magánjogi egyezség, hanem egyfajta joghatósági megállapodás (prorogatio). Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 45-46 old.
- 30/31 -
[84] Plósz Sándor 1846. június 10-én született Pesten. Édesapja dr. Plósz Lajos (1809-1886) szemészorvos, testvérei közül Pál (1844-1902) szülész, egyetemi tanár, Béla (1863-1945) állatorvos volt. Jogi tanulmányait Bécsben és Pesten végezte. Itt fejezte be 1866-ban. Két évig joggyakornokoskodott Pesten. Előbb egy ügyvédi irodában, a következő évtől a pesti pénzügyi ügyészségnél, fogalmazógyakornoki beosztásban. 1868-ban a jogtudományok doktorává avatták. Ekkor közügyvédi, 1869-ben váltóügyvédi oklevelet kapott. 1867 novemberétől tollnok a pestvárosi törvényszéken, 1871-től a lipótvárosi egyesbíróság helyettes egyesbírója, 1872-től bíró a pesti királyi törvényszéknél. 1872-1881-ben a kolozsvári egyetemen a polgári törvénykezés, váltó- és kereskedelmi jog rendes tanára. 1881-1924 között a pesti egyetem polgári törvénykezés, váltó- és kereskedelmi jog tanára. 1894. július 30-ától igazságügyi minisztériumi államtitkár, 1895-től Baja város országgyűlési képviselője. 1899. február 26-ától 1905. június 18-áig a Széll-, az első Khuen-Héderváry- és az első Tisza István-kormány igazságügyminisztere. 1914-ben főrendiházi tag lett. A magyar polgári perjog tudományos művelésének egyik legelső képviselője volt. A magyar kormány megbízásából 1885-ben kidolgozta a polgári perrendtartás tervezetét, 1889 és 1894 között törvény-előkészítéssel is foglalkozott. Ő dolgozta ki a sommás eljárásról szóló törvény többrendbeli javaslatait s az 1893-ban megjelent teljes perrendtartás, és a házasügyekben követendő eljárás tervezetét. Széll Kálmán kormányának megalakulásával lett igazságügy-miniszter 1899-ben. Beiktatása után megkezdte a bíráskodásról szóló javaslatok átdolgozását, amit mindjárt be is nyújtott a képviselőházba és csakhamar törvénymódosítás született belőle. Az igazságügy-miniszteri költségvetés tárgyalása alkalmával kilátásba helyezte a büntető perrendtartásnak 1900. január 1-jén való életbeléptetését, a büntetőtörvénynek az addigi tervezettnél tágabb keretű reformját, az egységes polgári perrendtartási törvény megalkotását, melyek tervezetét 1893-ban személyesen készítette el, végül a polgári törvénykönyv megalkotását és a csődtörvény módosítását. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvény hatálybaléptetésének munkájában fáradhatatlan buzgalommal vett részt, személyesen elnökölt az 1899 májusától 1900 februárjáig ülésező szaktanácskozáson és nagy része volt az hatálybaléptetés alkalmából megjelent 14 rendelet szerkesztésében és szövegezésében is: a királyi ügyészség, az ügyészségi megbízottak, a nyomozó hatóságok, valamint a csendőrség részére kiadott utasítások és a büntető ügyviteli szabályok. E munkálatokon felül személyesen részt vett a részletügyletekről tartott értekezleteken. Ezeken kívül munkásságának legfőbb eredményeként született meg az 1911. évi I. törvénycikk a polgári perrendtartásról. Plósz Sándor 1925. május 29-én Budapesten halt meg.
[85] Lásd: Újlaki Géza: A választottbiráskodás kézikönyve. Budapest, Dick Manó kiadása, 1927. 6. old.
[86] Az 1908-ban megállapított eljárási szabályzatát a következő rendeletek módosították: 19.916/1922. I. M., (I. K. 229.); 28,082/1923. I. M,. (I. K. 280.); 27.869/1924. I. M., (I. K. 104.).
[87] A 28.948/1879. K. M. rendelet létesítette.
[88] A 13.977/1923 I. M. (I. K. 82.) rendelet létesítette.
[89] A 16562/1925 I. M.(I. K. 38.) rendelet létesítette.
[90] Ezen választottbíróságok eljárási és ügykezelési szabályzatait a hivatkozott igazságügyi rendeletek hagyták jóvá, miután a kereskedelemügyi miniszterrel együtt a felállítást engedélyezték.
[91] Az 1907. évi XIX. törvény 181. §-a és 1921. évi XXXI. törvény rendelkezik róla.
[92] A Tisztességtelen versenyről szóló 1923. évi V. törvény 44. §-a és a 23.900/1924. I. M. (I. K. 96.) rendelet szabályai vonatkoztak rá.
[93] Az 1923. évi XVII. törvény 34. §-a és a 78.100/1923. K. M.(B.K. 158.) rendelet szabályai vonatkoztak rá.
[94] Lánczy Leó (Budapest, 1852. május 10. - Budapest, 1921. január 26.), bankelnök. Apja sikeres pesti kereskedő volt Lazarovits Wolf néven, majd 1861-ben magyarosította nevét Lánczyra.
[95] Lásd: Lőrincz Veronika - Loss Sándor: Romani kris a dél-békési oláhcigányoknál Beszélő, 2002. (7. évf.) 9-10. szám, 146-152. old., Teljes szöveg: http://beszelo.c3.hu/archivum /1997-2004/ és http://beszelo.c3.hu/archiv.
[96] Gelencsér József: Tárkány Szücs Ernő inspirációi ("... hogy talán kedvet kap a jogi népszokások kutatására is"). Tanulmányok Tárkány Szücs Ernő születésének 90. évfordulója tiszteletére, Szerkesztette: Nagy Janka Teodóra, Szekszárd, 2014., 121-134. old., lásd különösen: 126-134. old.
[97] Michael Sinclair Stewart: Daltestvérek. Az oláh cigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest, T-Twins Kiadó-MTA Szociológiai Intézet - Max Weber Alapítvány, 1994., Michael Sinclair Stewart: "Igaz beszéd" - avagy miért énekelnek az oláh cigányok? Valóság, 1987/1. 49-65. old.
[98] Erdős Kamill: A magyarországi cigányság. (törzsek, nemzetségek). Néprajzi Közlemények, III. évfolyam 4. szám (1958), 152-173. old. Erdős Kamill (Bp., 1924-Gyula, 1962) ciganológus, etnográfus, nyelvész. Katonatisztként francia hadifogságba került. Elsajátította az ún. kárpáti cigány és oláh cigány nyelvjárást, majd e témakörben nyelvi és néprajzi anyagot gyűjtött, így kimunkálta a hazai cigányság etnikai csoportjainak elkülönítését. Érdeklődött népi kultúránk egész területe iránt: törekedett a hitvilág, a népi társadalom, az anyagi kultúra jelenségeinek megismerésére. A cigánykutatás történetével is foglalkozott. Részlettanulmányai a Néprajzi Közlemények, Journal of the Gypsi Lore Society (Edinburgh), Études Tziganes és Psyché (Paris) c. folyóiratokban jelentek meg. - F. m. A Békés megyei cigányok. Cigánydialektusok Magyarországon (Gyula, 1959). - Irod. Dankó Imre: E. K. (Ethn., 1962).
[99] Loss Sándor: A romani kris a dél-békési oláhcigányoknál, elmélet és gyakorlat, Fundamentum, 2005. évi 1 szám, 159-166. old.
[100] Lőrincz Veronika - Loss Sándor: Romani kris a dél-békési oláhcigányoknál Beszélő, 2002. (7. évf.) 9-10. szám, 146-149. old., Teljes szöveg: http://beszelo.c3.hu/archivum /1997-2004/ és http://beszelo.c3.hu/archiv
[101] Gelencsér József: Tárkány Szücs Ernő inspirációi ("... hogy talán kedvet kap a jogi népszokások kutatására is"). Tanulmányok Tárkány Szücs Ernő születésének 90. évfordulója tiszteletére, Szerkesztette: Nagy Janka Teodóra, Szekszárd, 2014., 128-129. old.
[102] Gelencsér József: Tárkány Szücs Ernő inspirációi ("... hogy talán kedvet kap a jogi népszokások kutatására is"). Tanulmányok Tárkány Szücs Ernő születésének 90. évfordulója tiszteletére, Szerkesztette: Nagy Janka Teodóra, Szekszárd, 2014., 130-131. old.
[103] Lásd: A választottbíráskodásról szóló törvényjavaslat parlamenti vitája. Választottbíráskodás. A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény, annak indokolása és előkészítőanyagai. (Összeállította: Kecskés László és Wallacher Lajos) Pécs, 1995. 46. old.
[104] E rendelkezéseket - beleértve az azok alkotmánybírósági kontrollja során született döntést is - a jogirodalom erőteljes kritikával fogadta. Ld. Varga István: A választottbírósági eljárás és az állami bírósági polgári per viszonyrendszerének összefüggései. In Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai. Budapest, HVG-ORAC, 2014. 639-640. o., Burai-Kovács János: Aktuális problémák és gondolatok a választottbíráskodás körében választottbírói szemmel. In Burián László - Szabó Sarolta (szerk.): Arbitrando et curriculum bene deligendo. Ünnepi kötet Horváth Éva 70. születésnapja alkalmából. Budapest, Pázmány Press, 2014. 24-27. o., Kecskés László - Tilk Péter: A nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 17. §-a (3) bekezdése választottbírósági kikötést tiltó szabályának Alaptörvénybe, illetve nemzetközi jogba ütközése. In Kecskés László - Lukács Józsefné (szerk.): Választottbírók Könyve. Budapest, HVG-ORAC, 2012. 213-230. o., László András Dániel: Választottbíráskodás nemzeti vagyonnal kapcsolatos ügyekben. Magyar Jog, 2015/3. 152-160. o., összefoglalóan: Boronkay Miklós - ifj. Wellmann György: A választottbíráskodás helyzete Magyarországon. MTA Law Working Papers 2015/12, 6-7. old.
[105] Lásd a Legfelsőbb Bíróság Gfv.VI.30.450/2002/6 szám alatti ítéletét, amely BH 2003.127. szám alatt lett közzétéve. Az ítélet rövid összefoglalása megjelent a http://www.lexmercatoria.hu honlapon. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság az alperes ellen választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt indított perében a Fővárosi Bíróság 2001. december 11-én kelt 22.G.75.451/2001/20. számú jogerős ítélete ellen a felperes részéről benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán - a 2002. szeptember hó 30. napján tartott tárgyalás alapján 2002. október 7. napján ítéletet hozott Gfv.VI.30.450/2002/6. szám alatt (BH 2003.127). Ebben az ítéletben a Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 22.G.75.451/2001/20. számú jogerős ítéletét részben megváltoztatta és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság 2001. április 2-án kelt VB. 99164 számú ítéletének a felperest alperes javára 290 000 000 (kettőszázkilencvenmillió) Ft perköltség megfizetésére kötelező rendelkezését érvénytelenítette, annak a közrendbe ütközése miatt. Lásd: Kecskés László: "Jó lovassal a nyeregben a zabolátlan ló is megfegyelmezhető". A közrend fogalmáról két bírósági határozat alapján. In: Tanulmányok Dr. Földvári József professzor 80. születésnapja tiszteletére. Szerkesztette: Gál István László és Hornyák Szabolcs. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Pécs, 2006. 131. old.
- 31/32 -
[106] A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: Vbt.) 55. §-ának (2) bekezdése szerint a választottbírósági ítélet érvénytelenítése arra hivatkozással is kérhető, hogy [...] "b) az ítélet a magyar közrendbe ütközik".
[107] A Legfelsőbb Bíróságnak ugyanakkor nem ez az első, választottbírósági ítélet érvénytelenítése tárgyában hozott határozata, amelyet a jogirodalom kritikával illet. Burián László a a Legfelsőbb Bíróság Gf. VI. 30848/1997/8. - BH 1997.489. szám alatt közzétett határozatával kapcsolatosan fogalmazott meg bíráló megjegyzéseket. Burián László: Gondolatok a közrend szerepéről. In: Magister Artis Boni et Aequi. Studia in Honorem Németh János. Szerkesztette: Kiss Daisy és Varga István. Budapest, 2003. 122. old.
[108] Lásd: Kecskés László: "Jó lovassal a nyeregben a zabolátlan ló is megfegyelmezhető". A közrend fogalmáról két bírósági határozat alapján. In: Tanulmányok Dr. Földvári József professzor 80. születésnapja tiszteletére. Szerkesztette: Gál István László és Hornyák Szabolcs. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. Pécs, 2006. 130. old.
[109] Lásd: Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 1997. 119.old. 24. § (2) bekezdés.
[110] Lásd: Mádl Ferenc - Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Budapest, 1997. 122. old. b) pont.
[111] Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. In: Európai jog (Hetedik évfolyam) 2007. évi 3. szám. 23. old.
[112] Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. In: Európai Jog (hetedik évfolyam) 2007. évi 3. szám. 25. old.
[113] Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. In: Európai Jog (hetedik évfolyam) 2007. évi 3. szám. 21. old.
[114] Lásd a később részletesen elemzett Dieter Krombach kontra André Bamberski ügyben 2000. március 28-án hozott C-7/98. sz. ítélet 23. pontját.
[115] Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. In: Európai Jog (hetedik évfolyam) 2007. évi 3. szám. 21. old.
[116] Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. In: Európai Jog (hetedik évfolyam) 2007. évi 3. szám. 28. old.
[117] Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. In: Európai Jog (hetedik évfolyam) 2007. évi 3. szám. 28. old.
[118] Egy régi híres megfogalmazás szerint a közrend "..a very unruly horse, and when you once get astride it you never know where it will carry you" ("egy zabolátlan ló, és ha felülünk rá, ki tudja, hová visz bennünket"). Richardson v. Mellish (1884) 2 Bing. 228. (1824-1834) All Er Rep. 258. Lord Denning viszont csaknem másfél évszázaddal később akként fogalmazott, hogy "With a good man in the saddle, the unruly horse can be kept in control" ("Jó lovassal a nyeregben a zabolátlan ló is megfegyelmezhető"). Lord Denning in: Enderby Town Football Club Ltd. v. The Football Association Ltd 1971.
[119] Lásd: Szászy István: Nemzetközi magánjog. Budapest, 1938. 107. old.
[120] Kecskés László - Nemessányi Zoltán: Magyar közrend - nemzetközi közrend - közösségi közrend. In: Európai Jog (hetedik évfolyam) 2007. évi 3. szám. 21. old.
[121] Lásd: Slovak Republic v. Achmea (C-284/16)
[122] Lásd. pl. C-205/06 Commission v Austria and C-249/06 Commission v Sweden, Commission v. Slovakia (2011) C-264/09. (European Court of Justice)., Opinion C-2/15 (EU-Szingapúr szabadkereskedelmi megállapodás).
[123] UNCTAD World Investment Reporter 2013. 10. old., Böhm Erhard és Marie-Christine Motaabbed: The European Union and the Unloved BITs ot its Member States In: Austrian Yearbook on International Arbitration, 2014. 373. old.
[124] Lásd. pl. a Bizottság által indított kötelességszegési eljárást 5 olyan tagállammal szemben, amely kétoldalú egyezményei választottbírósági eljárásokban merültek fel. http://europa.eu/rapid/press-release_IP-15-5198_en.htm.
[125] Lásd: Katona János - Kende Tamás: Több kérdés, mint válasz: Számvtés az Európai Bíróság Achmea döntése után, Európai Jog, 2018. 4. szám 27-35. old.
[126] Eureko B.V. v. Slovak Republic 222.
[127] Lásd: Katona János - Kende Tamás: Több kérdés, mint válasz: Számvetés az Európai Bíróság Achmea döntése után, Európai Jog, 2018. 4. szám 27-35. old.
[128] A Felek által kifejezetten, vagy az eljáró állandó választottbírósági intézmény kiválasztásán keresztül közvetetten választott eljárási szabályokkal itt természetesen külön nem szükséges foglalkoznunk.
[129] Magyarországon kihirdetve (1962. évi 25. törvényerejű rendelet a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10-én kelt Egyezmény kihirdetéséről #343 a továbbiakban: "New York-i Egyezmény").
[130] Lásd: Katona János - Kende Tamás: Több kérdés, mint válasz: Számvetés az Európai Bíróság Achmea döntése után, Európai Jog, 2018. 4. szám 27-35. old.
[131] Lásd Eureko B.V. v. Slovak Republic (9. lábjegyzet); Eureko B.V. v. Slovak Republic.
[132] A pontosság kedvéért, Szlovákia először a hatáskörről szóló döntést, majd a végleges döntést támadta meg.
[133] "A tagállamok vállalják, hogy a Szerződések értelmezésére vagy alkalmazására vonatkozó vitáikat kizárólag a Szerződésekben előírt eljárások útján rendezik."
[134] "Az Európai Unió Bírósága hatáskörrel rendelkezik előzetes döntés meghozatalára a következő kérdésekben: a) a Szerződések értelmezése; b) az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok jogi aktusainak érvényessége és értelmezése; Ha egy tagállam bírósága előtt ilyen kérdés merül fel, és ez a bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére, kérheti az Európai Unió Bíróságát, hogy hozzon ebben a kérdésben döntést...".
[135] "A Szerződések alkalmazási körében és az azokban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés."
[136] Lásd: Slowakische Republic v. Achmea (2018) C-284/16 (European Court of Justice)
[137] Lásd: Ibid. 32-37. old.
[138] Lásd: Ibid. 39-49. old.
[139] Lásd: Ibid. 50-53 old.
[140] Lásd: Ibid. 54-58. old.
[141] A választottbírósági eljáró tanácsoknak az eljárások során tanúsított következetes, határozott tekintélyes keménységének fontosságáról, lásd. Pinsolle Philippe: The Need for Strong Arbitral Tribunals. 823-962. old.
[142] Az equilibrium és az anti-equilibrium gazdaságelméleti fogalmait Kornai János: "Anti-equilibrium" című könyvében leírtak szerint értem és használom. Lásd: Kornai János: Anti-equilibrium. A gazdasági rendszerek elméleteiről és a kutatás feladatairól, 1971., Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1-437. old. A választottbíráskodásra vonatkozóan az Equilibrium és az anti-equilibrium fogalmát egy osztrák szerző, Ed Watzke is vonatkoztatta már. Aquilibristiscer Tanz zwischen Welten: auf dem Weg zu einer transgressiven Mediation. Mönchengladbach, 1997., Aquilibristiscer Tanz zwischen Welten: auf dem Weg zu einer transgressiven Mediation. Mönchengladbach, 2000., Kertész Tibor: Kötéltánc világok között: kultúraközi mediáció a facilitatívtól a narratív medközelítésig In: Közvetítés és vitarendezés a jogi és a vallási kultúrákban, (Szerkesztette: Bányai Ferenc - Nagypál Szabolcs) Budapest, 2014, 34. old.
[143] Kecskés László: A választottbíráskodás jogi szabályozása Magyarországon, Jogi Tájékoztató Füzetek, Elhangzott szakmai előadásokról, Jogi Szekció, Budapest, 2012., 173-174. old.
[144] Az alapszabály kelte: 2017. október 30. A Fővárosi Törvényszék 2018. január 8-án rendelte el az egyesület nyilvántartásba vételét. 16. PK.60731/2017/2 A szervezet nyilvántartási száma: 01-02-0016768.
[145] William Park használja egy tanulmányának címében ezt a kifejezést. Lásd: Park, William W.: Arbitration's Discontents: Of eliphants and pornography. Arbitrational International LCIA Volume 17, Issue 3, September 2001, 263-274. old., Published 27 August 2014.
[146] Lásd: Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger, Klein-Kremslehner-Petsche-Pitkowitz-Power-Welser-Zeiler eds., 2011).
[147] Lásd: Günther J. Horvath: Stuble Ways of Addressing Guerilla Tactics, Austrian Yearbook on International Arbitration, 2014. Manzsche Verlags- und Universitatsbuchhandlung Verlag C.H. Beck, München Stampfli Verlag, Bern, Wien 2014. 223-239. old.
[148] Lásd: Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger, Klein, Kremslehner, Petsche, Pitkowitz, Power, Welser & Zeiler eds., 2011) 297. old.
[149] Lásd: Lásd: Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger-Klein-Kremslehner-Petsche-Pitkowitz-Power-Welser-Zeiler eds., 2011) 297-298. old.
[150] A nagy tekintéllyel rendelkező Gunnar Karl Andreas Lagergen India-Pakisztán, Egyiptom-Izrael és Irán-USA relációjú ügyeket is tárgyalt szép számmal. 1943-ban Raul Wallenberg híres svéd diplomata féltestvérével Nina von Dardellel kötött házasságot. 1944-ben született Nane nevű lányuk 1984-ben Kofi Annan 2001-ben Béke Nobel-díjasnak megválasztott 1996-tól 2006-ig két ciklusban hivatalban volt ENSZ főtitkárnak lett a második felesége.
[151] ICC Award No. 1110.
[152] Von Wobeser, Claus: The Corruption Defence and Preserving the Rule of Law. In: "Evolution and Arbitration: The Future of International Arbitration, 24th ICCA Congress 15-18 April 2018, Sydney, Australia, International Council for Commercial Arbitration, International Arbitration And The Rule of Law: Contribution and Conformity, Gereral Editor: Andrea Menaker, Kluwer Law International B. V. The Netherlands, 2017. 203-224, 204 old.
- 32/33 -
[153] Lásd: Von Wobeser, Claus: The Corruption Defence and Preserving the Rule of Law. In: "Evolution and Arbitration: The Future of International Arbitration, 24th ICCA Congress 15-18 April 2018, Sydney, Australia, International Council for Commercial Arbitration, International Arbitration And The Rule of Law: Contribution and Conformity, Gereral Editor: Andrea Menaker, Kluwer Law International B. V. The Netherlands, 2017. 204 old.
[154] Von Wobeser egy 2016-ban megjelent tanulmányában említi, hogy újabban növekvő számban találhatók olyan választottbírósági ítéletek, amelyekben a korrupcióval kapcsolatos állítások fogalmazódnak meg. Lásd: von Wobeser, Claus: The Corruption Defence and Preserving the Rule of Law. In: "Evolution and Arbitration: The Future of International Arbitration, 24th ICCA Congress 15-18 April 2018, Sydney, Australia, International Council for Commercial Arbitration, International Arbitration And The Rule of Law: Contribution and Conformity, Gereral Editor: Andrea Menaker, Kluwer Law International B. V. The Netherlands, 2017. 211. old.
[155] Von Wobeser egy 2016-ban megjelent tanulmányában említi, hogy újabban növekvő számban találhatók olyan választottbírósági ítéletek, amelyekben a korrupcióval kapcsolatos állítások fogalmazódnak meg. Lásd: von Wobeser, Claus: The Corruption Defence and Preserving the Rule of Law. In: "Evolution and Arbitration: The Future of International Arbitration, 24th ICCA Congress 15-18 April 2018, Sydney, Australia, International Council for Commercial Arbitration, International Arbitration And The Rule of Law: Contribution and Conformity, Gereral Editor: Andrea Menaker, Kluwer Law International B. V. The Netherlands, 2017. 209-210 old., Borbás Eszter: Konferencia beszámoló. (A "Választottbíráskodás és más alternativ vitarendezési eljárások jogi szabályozásának alapjai") Kézirat. Pécs, 2018. 1-12. old., különösen 3. old.
[156] Von Wobeser, Claus: The Corruption Defence and Preserving the Rule of Law. In: "Evolution and Arbitration: The Future of International Arbitration, 24th ICCA Congress 15-18 April 2018, Sydney, Australia, International Council for Commercial Arbitration, International Arbitration And The Rule of Law: Contribution and Conformity, Gereral Editor: Andrea Menaker, Kluwer Law International B. V. The Netherlands, 2017. 206 old.
[157] Von Wobeser, Claus: The Corruption Defence and Preserving the Rule of Law. In: "Evolution and Arbitration: The Future of International Arbitration, 24th ICCA Congress 15-18 April 2018, Sydney, Australia, International Council for Commercial Arbitration, International Arbitration And The Rule of Law: Contribution and Conformity, Gereral Editor: Andrea Menaker, Kluwer Law International B. V. The Netherlands, 2017. 208-210 old.
[158] Vö.: Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger- Klein-Kremslehner-Petsche-Pitkowitz-Power-Welser-Zeiler eds., 2011) 297- 313. old., különösen: 299-301. old. és 313. old., Günther J. Horvath, Stuble Ways of Addressing Guerilla Tactics, Austrian Yearbook on International Arbitration, 2014. Manzsche Verlags- und Universitatsbuchhandlung Verlag C.H. Beck, München Stampfli Verlag, Bern, Wien 2014. 223-239. old., Borbás, E.: Konferenciabeszámoló. (A "Választottbíráskodás és más alternativ vitarendezési eljárások jogi szabályozásának alapjai") Kézirat. Pécs, 2018. 1-12. old., különösen 3. old., Mohai Máté referátumában.
[159] Vö.: von Wobeser, Claus: The Corruption Defence and Preserving the Rule of Law. In: "Evolution and Arbitration: The Future of International Arbitration, 24th ICCA Congress 15-18 April 2018, Sydney, Australia, International Council for Commercial Arbitration, International Arbitration And The Rule of Law: Contribution and Conformity, Gereral Editor: Andrea Menaker, Kluwer Law International B. V. The Netherlands, 2017. 24 old. Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger-Klein-Kremslehner-Petsche-Pitkowitz-Power-Welser-Zeiler eds., 2011) 301- 302. old.
[160] Vö.: Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger-Klein-Kremslehner-Petsche-Pitkowitz-Power-Welser-Zeiler eds., 2011).
[161] Vö.: Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger-Klein-Kremslehner-Petsche, Pitkowitz, Power, Welser & Zeiler eds., 2011) 303-304. old.
[162] Vö.: Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger, Klein, Kremslehner, Petsche, Pitkowitz, Power, Welser & Zeiler eds., 2011), 297-313. old.: Günther J. Horvath, Stuble Ways of Addressing Guerilla Tactics, Austrian Yearbook on International Arbitration, 2014. Manzsche Verlags- und Universitatsbuchhandlung Verlag C.H. Beck, München Stampfli Verlag, Bern, Wien 2014. 223-239. old.
[163] Horvath, Günther J.: Guerilla Tactics in Arbitration, an Ethical Battle: Is There Need for a Universal Code of Ethics? Austrian Yearbook on International Arbitration, 2011 (Klausegger-Klein-Kremslehner-Petsche-Pitkowitz-Power-Welser-Zeiler eds., 2011), 299. old.
[164] Lásd: Opinion ECLI:EU:C:2019:1067.
[165] Lásd: Sárközy Tamás: Választottbírói helytállás - felelősség, különös tekintettel a választottbírósági itéletek érvénytelenítésére., Gazdaság és Jog, 2019. évi 7-8. szám, 24. old.
[166] CAS 92/63 G. v/ FEI.
[167] Lásd: Tarczay Áron A lausianne-i Sport Választottbíróság szervezete és működése. Forrás: https://www.jogiforum.hu/publikaciok/294, utolsó letöltés: 2020. 01. 06., Tarczay Áron: A sporttal kapcsolatos választottbíráskodásról. Ügyvédek lapja: a Magyar Ügyvédi Kamara folyóirata, 2010. (49. évf.) 1. sz. 41-42, 44-46. old.
[168] Lásd: Tarczay Áron A lausianne-i Sport Választottbíróság szervezete és működése. Forrás: https://www.jogiforum.hu/publikaciok/294, utolsó letöltés: 2020. 01. 06.
[169] Lásd: a sportól szóló 2004. évi I. törvény 47. § (1) bek. a)-d) pontjait: 47. § (1) A Sport Állandó Választottbíróság az e törvényben megállapított eltérésekkel a választottbíráskodásról szóló törvény rendelkezései szerint jár el - a felek kölcsönös alávetési nyilatkozata alapján egyezség létrehozására törekedve - az alábbi sporttal kapcsolatos ügyekben: a) a sportszövetségek és tagjaik, illetve a tagok egymás közötti - a sportszövetségekhez kötődő tevékenységük körében keletkezett - sporttal kapcsolatos jogvitákban, b) a sportszövetségek, illetve a sportolók és a sportszakemberek közötti sporttal kapcsolatos jogvitákban, c) a sportszervezetek, illetve a sportolók és a sportszakemberek közötti sporttal kapcsolatos jogvitákban, d) a MOB, valamint a tagjai közötti, sporttal kapcsolatos jogvitákban.
[170] A sport-választottbíráskodás fogalma és tematikai köre szűkítő értelmezésének gondolata érdekes módon többrétűen megjelent a közelmúltban a legsikeresebb német téli sportoló, Claudia Pechstein gyorskorcsolyázó hölgy doppingügyét érintő különböző szintű német bírósági eljárásokban.
[171] Pinsolle, Philippe: The Nedd for Strong Arbitral Tribunals. In: Menaker, Andrea (General editor): International Arbitration and The Rula of Law: Contribution and Conformity ICCA Congress Series No. 19 International Congress Mauritius 8-11 May 2016, Wolters Kluwer 2017 Kluwer Law International BV. The Netherlands 823-862. old., különösen 858-862. old., Pinsolle a hivatkozott oldalakon részletesen szemlézi az alábbi lábjegyzetekben jelzett ügyeket.
[172] Lásd: Calvo, Carlos: Derecho International Teórico y Práctico de Europa y América (spanyol kiadás, 1868) és Calvo, Carlos: Le Droit International Théorique et Practique (francia kiadás,1896).
[173] Vö.: Tawil, Guido Santiago: Ont he Internationalization of Administrative Contracts, Arbitration and the Calvo Doctrine. ARBITRATION ADVOCACY IN CHANGING TIMES. General editor: Albert Jan Van Den Berg. 2011. Kluwer Law International BV, The Netherlands, 325-347. old.
[174] Lásd: Coase, Ronald, H.: A vállalat a piac és a jog, Nemzeti Tankönyviadó, Budapest. 2004. 9-53. old.
[175] Lásd Ptk. 1. § (1) bek., 7. § (1) bek.
[176] Lásd: Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga, Dialóg Campus Kiadó. 2005 Budapest-Pécs, 15. old.
[177] Lásd: Varga István: Az objektív arbitrabilitás magyar szabályozásának története és csomópontjai. In Máthé Gábor - Révész T. Mihály - Gosztonyi Gergely (szerk.): Jogtörténeti parerga. Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 60. születésnapja tiszteletére. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013. 374. o., valamint Boronkay Miklós - ifj. Wellmann György: A választottbíráskodás helyzete Magyarországon. Európai Jog, 2015/5. 12. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Nemzetközi Összehasonlító Jogi Akadémia levelező tagja.
Visszaugrás
