A nemzetközi választottbíráskodás a világkereskedelem fejlődésével párhuzamosan egyre nagyobb szerepet kapott a XX. században. Ez a folyamat magával hozta annak a szükségességét, hogy a választottbíráskodás nemzetközi vonatkozású kérdéseit nemzetközi szerződésekben rendezzék a nemzetközi közösség tagjai. Az első világháborút követően az egyes államok külpolitikai céljai között a békés egymás mellett élés kialakítása és biztosítása fontos szerepet kapott. Ezen cél elérésére 1919-ben létrejött az első "valódi" nemzetközi szervezet, a Népszövetség (League of Nations), amelynek keretében több olyan nemzetközi dokumentum is született, amelyek a választottbíráskodás egyes kérdéseit a részes tagállamok közötti viszonylatban szabályozták. A második világháborút követően a Népszövetség szerepét az 1945-ben létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete (United Nations, ENSZ) vette át. Az ENSZ égisze alatt születtek meg azok a nemzetközi egyezmények, amelyek máig sarokköveit képezik a nemzetközi választottbíráskodásnak.
A választottbíráskodás XX. századi történetében külön kiemelést érdemel két nemzetközi szervezet. Az egyik az ENSZ Általános Tanácsa által 1966-ban, magyar javaslatra létrehozott Egyesült Nemzetek Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága (United Nations Commision on International Trade Law, UNCITRAL), amelynek célja a nemzetközi kereskedelmi jog harmonizálásának és egységesítésének elősegítése. A szervezet ezen cél elérése érdekében jelentős lépéseket tett és tesz a nemzetközi választottbíráskodás egységes szabályozásának kialakítása terén is. A választottbíráskodás szempontjából fontos másik nemzetközi szervezet az 1919-ben az USA-ban (Atlantic City) létrehozott, majd pedig székhelyével Párizsba átköltözött Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (International Chamber of Commerce, ICC), amely a választottbíráskodást érintő nemzetközi egyezmények kidolgozásában tevékenyen részt vett, valamint ezen túlmenően szabályzatokkal, irányelvekkel, kommentárokkal segíti a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás hatékony működését.
A tanulmány célja egyrészt az, hogy bemutassa azokat a fejlődési tendenciákat, amelyek a választottbíráskodás XX. századi nemzetközi szabályozásában megfigyelhetőek, másrészt az, hogy körvonalazza azokat az összefüggéseket, amelyek a választottbíráskodást érintő nemzetközi dokumentumok által kialakított jogalkalmazási térben meghatározó jelentőségűek. A tanulmány így nem tárgyalja az UNCITRAL és más nemzetközi szervezetek választottbíráskodást érintő ajánlás, illetve modell jellegű szabályait.
A népszövetség által létrehozott, a választottbíráskodást érintő első, minden állam számára nyitva álló nemzetközi egyezmény az 1923. szeptember 24-én Genfben aláírt Jegyzőkönyv a Választottbírósági Záradékokról,[1] amely lehetővé tette a választottbírósági kikötések érvényességének nemzetközi elismerését és kikényszeríthetőségét. A Jegyzőkönyv kimondta, hogy a szerződő államok érvényesnek ismerik el a joghatóságuknak alávetett személyek között létrejött választottbírósági kikötéseket akkor is, ha az eljárás olyan más országban folyik, amelynek joghatósága alá a felek egyike sem tartozik. A Jegyzőkönyv I. cikke szerint a választottbírósági kikötés elismerésének kötelezettsége a felek kereskedelmi tárgyú, illetve a választottbírósági jogrendezésre alkalmas egyéb tárgyú szerződéséből fakadó jogviták elintézésére vonatkozik.[2] A szerződő államoknak azonban lehetőségük van arra, hogy a választottbírósági kikötések elismerésének kötelezettségét csak azokra a szerződésekre korlátozzák, amelyek belső joguk szerint kereskedelmi szerződéseknek minősülnek.[3] A szerződő államokat köti az úgynevezett "exceptio arbitri"-elve, amelynek következtében bíróságaik nem gyakorolhatnak joghatóságot a választottbírósági kikötést tartalmazó szerződésből fakadó jogviták elintézése felett.[4]
A Jegyzőkönyvet 40, főként európai ország ratifikálta. Magyarország nem lett részese az egyezménynek. A Jegyzőkönyv nyitányát jelentette a választottbíráskodást érintő nemzetközi dokumentumoknak. Röviddel az elfogadását követően azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok és a nemzetközi választottbíráskodás szabályozásnak egységesítésében tovább kell lépnie a Népszövetségnek, mivel a Jegyzőkönyv szabályai csak a választottbírósági kikötés elismerése és az "exceptio arbitri"-elv érvényesülése tekintetében róttak kötelezettségeket a szerződő államokra, azonban nem rendezték a választottbírósági döntések elismerésének és végrehajtásának kérdéseit.
A Népszövetség égisze alatt, a Genfi Jegyzőkönyv fent említett hiányosságainak a kiküszöbölésére, annak logikus folytatásaként jött létre a Genfben, 1927. szeptember 26-án elfogadott Egyezmény a Külföldi Választottbírósági Ítéletek Végrehajtásáról.[5] Az Egyezmény kimondta, hogy a külföldön - az 1923. szeptember 24-ei Genfi Jegyzőkönyvben foglaltaknak megfelelő választottbírósági szerződés vagy klauzula alapján - hozott választottbírósági ítéletet a szerződő államok kölcsönösen érvényesnek ismerik el, és annak végrehajtását saját eljárási joguknak megfelelően lehetővé teszik, feltéve, hogy a választottbírósági ítéletet az Egyezményt kötő országok területén olyan személyek közötti vitában hozták, akik az Egyezményt kötő országok egyikének joghatósága alá tartoznak. Az elismeréshez és végrehajtáshoz az Egyezmény szerint az szükséges, hogy (I) az ítélet olyan választottbírósági szerződés vagy klauzula alapján jött létre, amely a rá vonatkozó jog szerint érvényes; (II) a végrehajtás országában az ítélettel eldöntött ügy választottbírósági eljárás tárgya lehet; (III) az ítéletet a szerződésben, illetve klauzulában kikötött választottbíróság hozta, amely a felek megállapodásának, illetve a választottbírósági eljárásra vonatkozó jognak megfelelően alakult meg; (IV) az ítélet a választottbíróság helyének országában végleges döntés legyen (nem tekinthető a választottbírósági ítélet véglegesnek, ha az fellebbezés, kifogás, semmisségi panasz tárgya lehet, vagy ha bizonyítják, hogy perfüggőség áll fenn az érvénytelenségének kimondása iránt folyó eljárásban); (V) az ítélet elismerése és végrehajtása nem ütközik a végrehajtás országának közrendjébe, és az adott ország jogrendjének alapelveivel sem ellentétes.[6]
Az Egyezmény meghatározta azokat az eseteket is, amikor a külföldi választottbírósági ítélet végrehajtását meg kell tagadnia a szerződő állam bíróságának. Így például nem hajtható végre az ítélet, ha (I) azt semmissé nyilvánították abban az országban, ahol meghozták; (II) ha azt a felet, akivel szemben a választottbírósági ítéletet végrehajtani kívánják, nem értesítették kellő időben az ügyre vonatkozó álláspontja előadására; (III) ha a választottbíróság nem abban a kérdésben döntött, amelyre a választottbírósági kikötés vonatkozott.[7] Az Egyezmény lehetővé tette, hogy az a fél, akivel szemben az ítélet végrehajtását kérik, hivatkozzon olyan, az ítélet végrehajtásának megtagadására vezető okokra, amelyek az Egyezményben nem szerepelnek, de a választottbírósági eljárásra irányadó jog alapján az ítélet érvényességének megdöntését eredményezhetik. Ebben az esetben az Egyezmény az elismerésben és végrehajtásban érintett bíróság számára mérlegelési lehetőséget biztosított annak az eldöntésére, hogy a felhozott okok elégségesek-e az elismerés és a végrehajtás megtagadására. Amennyiben a bíróság ezen okokat elégségesnek ítélte meg, úgy megfelelő határidő tűzésével felhívta az indítványozó felet, hogy a hatáskörrel rendelkező fórumnál érvénytelenítse az ítéletet.[8]
Az Egyezmény ezen túlmenően foglalkozott még a külföldi választottbírósági ítéletek fordításának kérdésével; az elismerés és végrehajtás indítványozásához szükséges dokumentumok, adatok és bizonyítékok formai kérdéseivel.[9]
A Genfi Egyezményt 34 ország ratifikálta. Magyarország nem lett részese az Egyezménynek. Azonban a ratifikáló országok közötti viszonylatban is hatályát vesztette mind a Jegyzőkönyv, mind az Egyezmény abban az időpontban és olyan mértékben, amikor és amilyen mértékben a New York-ban, 1958-ban aláírt, a Külföldi Választottbírósági Ítéletek Elismeréséről és Végrehajtásáról szóló Egyezmény[10] rájuk nézve kötelezővé vált.
A Genfi Jegyzőkönyv és a Genfi Egyezmény úttörő szerepe abban állt, hogy kötelező erővel rendelkező megoldást kínáltak a szerződő államok számára a külföldi választottbírósági ítéletek "hazaival" azonos módon kezelése terén. A két egyezmény megalkotásának körülményei tekintetében külön ki kell emelni, hogy habár azok a nemzetközi jog keretében, az államok akaratából jöttek létre, de kezdeményezésükben és kidolgozásukban a nemzetközi üzleti kapcsolatok kiszolgáló és koordináló szerve, az ICC, valamint rajta keresztül az üzleti szervezetek meghatározó szerepet töltöttek be.[11] A genfi egyezmények tették le az alapjait a választottbíráskodás nemzetközi jogegységesítésének, valamint kikövezték az utat a választottbíráskodást érintő további nemzetközi dokumentumok előtt.
A Genfi Jegyzőkönyv és a Genfi Egyezmény előremutató jellegük ellenére nem tudták a nekik szánt szerepet (a válaszottbírósági kikötések elismerése, valamint a külföldi választottbírósági ítéletek elismerése és végrehajtása terén kívánatos nemzetközi jogegységesítés széles körű megvalósítását) hosszútávon, eredményesen betölteni. Ez alapvetően a következő okokra vezethető vissza. Először is a Genfi Egyezmény I. cikkében foglalt viszonossági klauzula (reciprocity clause) az Egyezmény hatókörét jelentősen lecsökkentette azáltal, hogy az abból fakadó elismerési és végrehajtási szabályok csak a szerződő államok közötti viszonylatban rendelkeztek kötelező erővel, és nem vonatkoztak más állam területén hozott választottbírósági ítéletekre. Másodsorban további problémát jelentett az, hogy a Genfi Egyezmény szabályai szerint a külföldi választottbírósági ítélet végrehajtását kezdeményező félnek bizonyítani kell a végrehajtáshoz szükséges feltételek meglétét, így többek között azt is, hogy az ítélet "véglegesnek" (final) minősül abban az országban, ahol meghozták. Ez sok esetben ahhoz vezetett, hogy az ítéletet hozó választottbíróságtól kellett az elismerés és a végrehajtás feltételeit bizonyító nyilatkozatot megkérni, így a félnek az ítéletet meghozó, illetve az elismeréssel és végrehajtással érintett állam fóruma előtt is egyaránt lépéseket kellett tennie az ítélet végrehajtása érdekében. Ezt a problémát a jogirodalom "kettős-exequatur" eljárásként ismeri.[12] Harmadsorban pedig utalnunk kell arra, hogy nem elhanyagolható tény az egyezmények nemzetközi hatását tekintve az, hogy azokhoz csak viszonylag kevés ország csatlakozott, és több, a választottbíráskodás szempontjából kiemelkedő jelentőségű állam (mint például az Egyesült Államok) nem ratifikálta azokat.[13]
A II. világháborút követően nyilvánvalóvá vált az, hogy a Népszövetség által kialakított nemzetközi rendszer nem tudja az emberiséget egy újabb világméretű háborútól megóvni, mint ahogy a II. világháború kitörését sem tudta megakadályozni. Egy újabb világháború rémének elkerülése, valamint a nemzetközi közösséget alkotó államoknak a Népszövetséghez képest szorosabb együttműködésének elősegítése végett 1945. október 24-én 51 állam aláírta az ENSZ alapszabályát. Ezzel egy új fejezetet kezdődött a világ történelmében, és egyben a választottbíráskodás szabályozásának XX. századi egységesítésében is.
A genfi dokumentumokkal kialakított jogegységesítési rendszer fent vázolt hiányosságaira, valamint a választottbíráskodás egy új nemzetközi egyezmény keretében történő szabályozásának a szükségességére először az ICC Nemzetközi Választottbírósági Bizottsága (ICC Commission on International Arbitration) hívta fel a figyelmet a World Trade nevű havilap 1950. évi júniusi számában.[14] 1953. március 13-án az ICC Nemzetközi Választottbírósági Bizottsága elfogadott egy előzetes egyezmény-tervezetet, amely a Lisszabonban, 1951 májusában tartott ICC Konferencia által megfogalmazott, a genfi dokumentumokra vonatkozó kritikai megállapításokon alapult.[15] Még ugyanebben az évben az ICC az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa (United Nations Economic and Social Council; továbbiakban: ECOSOC) elé terjesztette a tervezetet egy új nemzetközi egyezmény előkészítése és elfogadása végett. Az ezt követő években az ICC és az ECOSOC tárgyalásokat tartott az új egyezmény szabályainak a kialakítására. Ezen tárgyalások eredményeként született meg A külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról szóló Egyezmény szövegtervezete, amelyet az ECOSOC a New York-i ENSZ Központban, 1958. május 20-a és június 10-e között, a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás tárgyában tartott ENSZ Konferencia elé terjesztett megvitatásra és elfogadásra. A konferencián Willem Schuurman, az ENSZ Állandó Holland Képviselője elnökölt. Az ECOSOC által beterjesztett szövegtervezet módosítására a konferencián részt vevő minden állam előterjesztéseket nyújthatott be. A végleges szöveg kialakítására nézve az egyik legjelentősebb hatású előterjesztés a Prof. Dr. Pieter Sanders által kidolgozott "Dutch Proposal" (Holland Indítvány)[16] volt. 1958. május 27-én a Konferencia küldöttei megállapodtak abban, hogy a Sanders által készített javaslat fogja képezni a további módosítások alapját.[17]
A külföldi választottbírósági ítéletek elismeréséről és végrehajtásáról szóló Egyezmény végleges szövegét a Konferencia 1958. június 10-én fogadta el. Mindezidáig 145 ország - köztük Magyarország is[18] - ratifikálta azt. Szabályai szinte a Föld valamennyi országában érvényesülnek, így az a külföldön hozott választottbírósági ítéletek elismerésének és végrehajtásának "legnemzetközibb" szabályait tartalmazza.[19]
Az Egyezmény alapvetően két fajta eljárásra vonatkozóan állapít meg rendelkezéseket. A szabályanyag többségét kitevő eljárás: a külföldi választottbírósági ítéletek elismerése és végrehajtása, az úgynevezett exequatur-eljárás. Ezt az eljárást a választottbírósági ítélet rendelkező részének kikényszerítésével érintett állam területén kell kezdeményezni. Ahhoz, hogy a külföldi választottbírósági ítéletet a szerződő állam hatósága az Egyezmény szabályai értelmében kötelezőnek ismerje el, és a belföldi határozatokkal azonos módon kezelje, az szükséges, hogy az exequatur-eljárást kezdeményező fél a végrehajtására irányuló kérelemmel egyidejűleg csatolja be a választottbírósági ítélet megfelelően hitelesített eredeti példányát vagy annak megfelelően hitelesített másolatát, valamint a választottbírósági megállapodás eredeti példányát vagy annak megfelelően hitelesített másolatát.[20] Az a fél, akivel szemben az exequatur-eljárást kezdeményezték, az V. cikk (1) bekezdésében felsorolt okokra hivatkozva kérheti a hatóságot az elismerés és végrehajtás megtagadására. A bizonyítási teher azonban őt nyomja. Az exequatur-eljárással érintett hatóság az ellenérdekű fél kérelme hiányában, vagy amellett, hivatalból is megtagadhatja az elismerést és végrehajtást, ha a hazai joga szerint a jogvita tárgya nem tartozik választottbírósági útra, vagy az ítélet az állam közrendjébe ütközik.[21] Egy további lehetőség az elismerés és végrehajtás megtagadására, ha a hatóság állama fenntartással csatlakozott az Egyezményhez. Ebben az esetben a fenntartással élő államot csak egy másik szerződő állam területén hozott választottbírósági ítéletek, vagy (és) csak az úgynevezett kereskedelmi ügyekben hozott ítéletek tekintetében kötik az Egyezmény szabályai. (Például Magyarország fenntartással csatlakozott az Egyezményhez, amely szerint: "(a) Magyar Népköztársaság az Egyezményt csak valamelyik másik Szerződő Állam területén hozott és csak a magyar jog szerint kereskedelminek tekintendő jogviszonyokból eredő vitákra vonatkozó határozatok[22] elismerésére és végrehajtására fogja alkalmazni.")[23] Ezen túlmenően a hatóságnak lehetősége van az exequatur-eljárás felfüggesztésére is, ha abban az államban, ahol a választottbírósági ítéletet meghozták, annak hatályon kívül helyezését vagy felfüggesztését kezdeményezték.[24]
Az Egyezmény által szabályozott másik eljárás: a szerződő állam bírósága által, a felek választottbírósági eljárásra utasítása. Erre a bíróságnak akkor van lehetősége (és egyben kötelezettsége is), ha olyan ügyben indítottak pert előtte a felek, amelynek tárgyában az Egyezmény II. cikke értelmében megállapodást kötöttek, és az egyik fél kifejezetten kéri a bíróságtól az ügy választottbírósági eljárásra utasítását. A bíróság ezen kötelezettség alól akkor mentesül, ha megállapítja, hogy az említett megállapodás semmis, hatálytalan vagy nem teljesíthető.[25] Ez a szabály a Genfi Jegyzőkönyv III. cikkében szereplő "exceptio-arbitri"-elv továbbélése.
Az Egyezmény rendelkezéseit áttekintve érdemes kiemelni azokat a főbb területeket, ahol jelentősebb elmozdulások történtek a genfi dokumentumokhoz képest.
AZ EGYEZMÉNY HATÁLYA. Az első ilyen terület az Egyezmény hatályát megállapító rendelkezések. Az I. cikk értelmében az Egyezmény szabályainak alkalmazására akkor kerülhet sor, ha a választottbírósági ítéletet más állam területén hozták, mint ahol az elismerést és végrehajtást kérik. Ez jelentős előrelépést jelent a Genfi Egyezmény azon szabályához képest, amely alkalmazásának körét azokra az esetekre szűkítette le, amelyekben a választottbírósági ítélet az egyik szerződő állam területén született, és a felek valamely szerződő állam joghatósága alá is tartoztak.[26] A szerződő államoknak azonban lehetőségük van arra, hogy a New York-i Egyezmény hatályát szűkítsék a csatlakozáskor tett fenntartásokkal (reservations). Az egyik ilyen fenntartás az úgynevezett "reciprocitási klauzula" alkalmazása, amelynek következtében a csatlakozó államot az Egyezményből fakadó kötelezettségek csak az Egyezményben részes másik állam területén hozott választottbírósági ítélet vonatkozásában kötik.[27] A másik lehetséges fenntartás az úgynevezett "kereskedelmi fenntartás" (commercial reservation) alkalmazása, amely a Genfi Jegyzőkönyv azonos tartalmú szabályának a továbbélése.[28] Ezzel a kikötéssel élő állam az Egyezmény szabályait csak olyan - akár szerződéses, akár szerződésen kívüli - jogviszonyból eredő vitás ügyekre alkalmazza, amelyeket hazai joga kereskedelmi ügyeknek tekint.[29] Az utóbbi fenntartás lehetővé tételét az Egyezmény előkészítői azzal indokolták, hogy így azon államok számára sincs akadálya a csatlakozásnak, amelyek egyébként éles különbséget tesznek a kereskedelmi (comercial) és nem-kereskedelmi (non-commercial) ügyletek között.[30] Ez utóbbi fenntartás viszont jelentősen megnehezíti az Egyezmény egységes és hatékony alkalmazását, hiszen míg azt, hogy mi nem minősül kereskedelmi ügynek, még viszonylag könnyen meg lehet határozni (családi, állampolgársági, vagy politika választottbírósági döntések), azonban azt, hogy milyen ügyet lehet nemzetközi szinten és az egyes államok joga szerint is kereskedelminek minősíteni, már sokkal nehezebb eldönteni. A "kereskedelmi fenntartást" alkalmazó államok számára ez a nem tisztázott helyzet viszont jó lehetőséget biztosíthat arra, hogy megtagadják a választottbírósági megállapodások, valamint ítéletek elismerését és végrehajtását akkor is, ha az Egyezmény szabályai[31] ezt egyébként nem indokolnák.
"KÜLFÖLDI HATÁROZAT". A második vizsgált terület a "külföldi határozat" fogalmának a kiterjesztése. Az I. cikk első fordulata szerint külföldi minden olyan választottbírósági ítélet, amelyet a természetes vagy jogi személyek között felmerült jogviták tárgyában más állam területén hoztak, mint amelyben az elismerését és végrehajtását kérik. Ezt a szabályt egészíti ki az I. cikk második fordulata, amely szerint az Egyezmény olyan választottbírósági ítéletekre is vonatkozik, amelyeket abban az államban, ahol azok elismerését és végrehajtását kérik, nem tekintenek hazai határozatoknak. Ezen utóbbi szabály előremutató jellege abban áll, hogy rendezi az olyan "exequatur-zsákutcákat", amikor a meghozott választottbírósági ítélet látszólag belföldinek minősül, azonban az elismerést és végrehajtást mégis megtagadja az adott állam hatósága. Ilyen helyzet állhat elő például akkor, ha a választottbírósági ítéletet abban az államban hozták, ahol a végrehajtást kérik, azonban ott mégsem tekintik hazai határozatnak (ezáltal nem is vonatkoznak rá az elismerés és végrehajtás állama szerinti végrehajtási szabályok), mert például a felek egy másik ország választottbírósági törvényét kötötték ki az eljárásra; ugyanakkor külföldi ítéletnek sem tekintik, hiszen nem egy másik állam területén született.[32] A "külföldi határozat" témakörével kapcsolatban további, az Egyezményben nem rendezett probléma is felmerül: vonatkoznak-e az Egyezmény szabályai az úgynevezett "a-national awards" (egy államhoz sem köthető választottbírósági ítéletek)-re? Az "a-national" ítéletek kikényszeríthetőségére nézve azt a választ adhatjuk, hogy azon választottbírósági eljárásokban született ítéleteket, amelyekre a felek akarata folytán egyetlen állam választottbírósági szabályai sem vonatkoznak, az Egyezményben részes államok döntő többsége a választottbíróság székhelye, vagy a választottbírósági ítélet meghozatalának helye szerint egyébként irányadó szabályokkal való összeegyeztethetőséget vizsgálja.[33] Ehhez kapcsolódóan megjegyezzük, hogy az Egyezmény szabályainak - különösen az V. cikk (1) bekezdés d) és e) pontja - értelmezése nem feltétlenül vezetne az "a-national award" elutasítására azon az alapon, hogy az nem felel meg egy állam választottbírósági szabályainak sem.
"KETTŐS-EXEQUATUR" ELJÁRÁS KIIKTATÁSA; A végrehajtás megindításának egyszerűbb feltételei. A Holland Indítvány egyik legfontosabb újítása abban állt, hogy megszüntette a "kettős-exequatur"-eljárást azáltal, hogy csak két, az ítéletet meghozó választottbíróság további eljárásától független követelményt támasztott az eljárás megindításához. Ezek a következők voltak: az eredeti választottbírósági ítélet, vagy annak megfelelően hitelesített másolata, valamint az eredeti írásbeli választottbírósági megállapodás, vagy annak megfelelően hitelesített másolatának a benyújtása. Az Egyezmény végleges szövege annyi változtatással veszi át az Indítvány vonatkozó részét, hogy az eredeti választottbírósági ítélet megfelelően hitelesített (duly authenticated) példányát követeli meg.[34] Ezeknek a szabályoknak a beemelésével a New York-i Egyezmény megfordította az exequatur-eljárás alapállását, hiszen míg a Genfi Egyezmény az eljárás kezdeményezőjét terhelte az eljáráshoz szükséges feltételek fennállásának a bizonyításával,[35] addig a New York-i Egyezmény csak az említett két feltételt kívánja meg, egyébként pedig az ellenérdekű félre bízza az eljárást megakadályozó okok felmutatását. Így annak a bizonyítását is, hogy a "választottbírósági határozat a felekre még nem vált kötelezővé". Ez a szabály a fordított alapállású exequatur-eljárás eredményességét tovább növeli azáltal, hogy az ellenérdekű félnek szűkíti az elismerés vagy végrehajtás megtámadására nyitva álló mozgásterét, mivel ezt csak akkor tudja eredményesen megakadályozni, ha bizonyítja, hogy a választottbírósági ítélet nem kötelező (binding) erejű a felekre nézve. Tehát a New York-i Egyezmény nem teszi lehetővé az arra történő hivatkozást, hogy a választottbírósági ítélet nem minősül véglegesnek (final), azaz olyannak, amellyel szemben már semmilyen jogorvoslatnak nincs helye. Csak utalni kívánunk arra, hogy a gyakorlatban és a jogirodalomban közel sem ilyen éles az a teoretikus határ, amely a két eltérő követelményt egymástól elválasztja.[36]
Az exequatur-eljárással kapcsolatos további előremutató megoldása volt a Holland Indítványnak az, hogy bevezette volna az elismeréssel és végrehajtássál érintett ország hatóságának hivatalbóli vizsgálódását az eljárás lefolytatását kizáró körülmények[37] fennállása tekintetében.[38] Azonban ez a szabály csak jelentősen felpuhítva jelent meg a New York-i Egyezmény végleges szövegében, hiszen az V. cikk (1) bekezdésében felsorolt - az elismerést és végrehajtást - kizáró okokat a bíróság csak a fél kérelmére veheti figyelembe, és csak két esetben van lehetősége a kizáró okok hivatalbóli vizsgálatára. Ezek az esetek a következők: a végrehajtással és elismeréssel érintett ország joga szerint a jogvita tárgya választottbírói útra nem tartozhat, illetve az ítélet elismerése vagy végrehajtása ennek az országnak a közrendjébe ütközne.[39]
"Compatibility-provision"; "More-favourable-RIGHT-provision". A New York-i Egyezmény VII. cikk (1) bekezdése szerint "az Egyezmény rendelkezései a Szerződő Államok által választottbírósági határozatok elismerése és végrehajtása tárgyában kötött többoldalú, vagy kétoldalú megállapodások hatályát nem érintik és nem fosztják meg az érdekelt feleket attól az esetleges joguktól, hogy valamely választottbírósági határozatot annak az országnak a joga vagy szerződései által megengedett módon és mértékben használjanak fel, amely országban a választottbírósági határozat elismerését és végrehajtását kérik." Ez a rendelkezés két elvet fogalmaz meg. Az első elv az úgynevezett "compatibility-provision" (összeegyeztethetőségi szabály), amely az Egyezmény célját (a válaszottbírósági kikötések elismerése, valamint a külföldi választottbírósági ítéletek elismerése és végrehajtása terén kívánatos nemzetközi jogegységesítés széles körű megvalósítását) azáltal szolgálja, hogy lehetővé teszi a már megkötött vagy a jövőben megkötésre kerülő nemzetközi egyezményeknek a szerződő államok általi alkalmazását. Ebből a szabályból az Egyezmény megalkotóinak az a szándéka olvasható ki, hogy a New York-i Egyezményt a nemzetközi választottbíráskodás lex generalis-ának szánták, amely támogatja az államok közötti szorosabb együttműködésen, vagy az Egyezményhez képest speciális szabályokon alapuló, lex specialis jellegű nemzetközi egyezményeket. Ezáltal tér nyílik az államoknak arra, hogy az Egyezmény szabályait félretéve, a választottbíráskodás szabályainak meghatározására irányuló két- vagy többoldalú kapcsolataikat minél szélesebb körben intézményesíthessék. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a New York-i Egyezmény a "kompatibilitási klauzula" alkalmazását a genfi dokumentumok vonatkozásában leszűkíti azáltal, hogy azok a szerződő államokra nézve olyan mértékben vesztik hatályukat, amilyen mértékben a New York-i Egyezmény szabályai rájuk kötelezővé válnak.[40]
A VII. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott másik elv az úgynevezett "more-favourable-right-provision" (kedvezőbb jog szabálya; a továbbiakban: "mfrp" klauzula). Amíg a "kompatibilitási klauzula" a New York-i Egyezménynek a más, azonos tárgyú nemzetközi egyezményekkel való összeegyeztethetőségét teszi lehetővé, addig az "mfrp" kaluzula lehetőséget biztosít az eljárásban érdekelt bármely fél számára, hogy az exequatur-eljárással érintett állam kedvezőbb szabályait vegye igénybe.[41] Az "mfrp" klauzula alanyi köre azonban csak szűken értelmezhető. Ahogy arra Albert Jan van den Berg is rámutatott, a "bármely érdekelt fél" (any intrested party) kitételt úgy kell értelmezni, hogy az a fél "érdekelt", aki a végrehajtást és elismerést kéri. Ennek oka van den Berg szerint az, hogy amennyiben az a fél is, akivel szemben a végrehajtást kérik, hivatkozhatna a végrehajtás állama szerint reá nézve kedvezőbb jog alkalmazására, könnyen ahhoz az eredményhez vezetne, hogy habár a választottbírósági ítélet a New York-i Egyezmény szabályai szerint végrehajtható lenne, de az ellenérdekű fél által felhívott végrehajtás állama szerinti jog alapján viszont nem, akkor ezen jog alkalmazása vitán felül kedvezőbb lenne az ellenérdekű fél számára. Így a végrehajtással érintett ország hatóságának végül azt kellene eldöntenie, hogy az Egyezményben szabályozott megtagadási okok hiányában is megtagadhatja-e az elismerést és végrehajtást csak az "mfrp" klauzula figyelembevételével. Van den Berg következtetése szerint ez az ellentmondó helyzet ellehetetlenítené a választottbírósági ítéletek elismerését és végrehajtását, amely viszont az Egyezmény céljaival összeegyeztethetetlen.[42] Van den Berg gondolatmenetét kiegészítve álláspontunk az, hogy az "mfrp" klauzula alanyi körének kiszélesítése nem csak az Egyezmény céljaival áll szemben, hanem indokolatlanul tágítaná az ellenérdekű fél által felhozható, az elismerés és végrehajtás megtagadására vezető okokat.[43]
VÁLASZTOTTBÍRÓSÁGI MEGÁLLAPODÁS ÉRVÉNYESSÉGE. Az Egyezményben szereplő mindkét ismertetett eljárás vonatkozásában közös szabály, hogy az Egyezmény II. cikk (1) és (2) bekezdése szerint érvényesnek kell lennie a választottbírósági megállapodásnak, valamint az ítéletnek. A választottbírósági megállapodás érvényességének feltételei a következőek: "olyan írásbeli megállapodás, amelyben a felek arra vállalnak kötelezettséget, hogy meghatározott - akár szerződéses, akár szerződésen kívüli - jogviszonyból keletkezett vagy keletkezhető összes vagy egyes jogvita esetére választottbíróság döntésének vetik alá magukat, feltéve, hogy a jogvita tárgya választottbírósági eljárás útján eldönthető. Az 'írásbeli megállapodás' kifejezésen a szerződésben foglalt választottbírósági kikötést, továbbá a felek által aláírt, illetőleg levél- vagy táviratváltásban foglalt választottbírósági megállapodást kell érteni."[44] Csak utalunk arra, hogy az Egyezmény írásbeliséget megkövetelő szabálya a technikai fejlődés és a szerződési gyakorlat változása következtében jelentős értelmezési nehézségekbe ütközött. Ezen probléma megoldására már több elképzelés is született - többek között még az Egyezmény módosításának szükségessége is felmerült - , de mindezidáig csak az UNCITRAL által kidolgozott, "Ajánlás a New York-i Egyezmény II. cikk (2) bekezdésének és a VII. cikk (1) bekezdésének értelmezéséhez"[45] elnevezésű dokumentum hozott figyelemre méltó előrelépést. Az Ajánlás szerint a választottbírósági megállapodás érvényességének az Egyezmény II. cikk (2) bekezdésben foglalt követelményeinek alkalmazásakor figyelembe kell venni, hogy azok nem "kimerítő" (exhaustive) jellegűek, így az "írásbeli megállapodás" kifejezés a felsoroltakon kívüli más eszközt és formát is jelenthet.[46]
Az Egyezmény több mint 50 éves fennállását tekintve elmondható, hogy a nemzetközi választottbíráskodás területén kiemelkedő szerepet töltött és tölt be ma is. Ez egyaránt megmutatkozik a csatlakozó államok nagy számában, valamint a nemzetközi választottbíráskodás szabályainak harmonizálására gyakorolt termékenyítő hatásában is. Több regionális nemzetközi egyezmény kisebb módosításokkal ugyan, de szinte szó szerint vette át a New York-i Egyezmény szabályait. Ezen túlmenően utalni kell arra, hogy az Egyezmény jelentős hatást gyakorolt az UNCITRAL választottbíráskodást érintő jogharmonizációs tevékenységére is. Az Egyezmény nemzetközi harmonizációs szerepét tovább erősíti, hogy 1976-tól a Kereskedelmi Választottbíráskodás Nemzetközi Tanácsa (International Council for Commercial Arbitration, ICCA) Prof. Pieter Sanders kezdeményezésére - 1986-ig az ő szerkesztésében - minden évben kiadja a New York-i Egyezmény szabályait értelmező fontosabb döntéseket tartalmazó évkönyvet, az "ICCA Yearbook"-ot.[47] Az Egyezmény ugyanakkor megoldásra váró feladatokat is hagyott maga után. Elég, ha csak például a választottbírósági megállapodások írásbeliségére vonatkozó problémákra, vagy egy már érvénytelenített választottbírósági ítélet más államban történő végrehajthatóságának problémáira gondolunk. Azonban ezeket, valamint a gyakorlatban felmerülő más problémákat igen nehéz egyezményi szinten orvosolni, hiszen olyan megoldást kellene választani, amely a 146 szerződő állam számára egyaránt elfogadható, és elég hatékony a kitűzött cél - azaz az egységes alkalmazás - megvalósítására. Ezen problémák kezelésében az egyik legjelentősebb szerepet az UNCITRAL tölti be, amely több, ajánlás jellegű nemzetközi dokumentum megalkotásával próbálja a New York-i Egyezmény hiányosságait egyrészt kiküszöbölni, másrészt a választottbíráskodás szabályait harmonizálni.
Washingtonban 1965. március 18-án a Világbank (World Bank) tagállamainak kormányai aláírták az Államok és más államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről szóló Egyezményt (az úgynevezett ICSID Egyezményt), ezzel létrehozva a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központját (International Centre for Settlement of Investment Disputes, ICSID). Az Egyezmény 1966. október 14-én lépett hatályba. Szabályanyagát a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank Ügyvezető Igazgatósága (Executive Directors of International Bank for Reconstruction and Development) dolgozta ki. Eddig 157 állam írta alá az Egyezményt, és ezek közül 146 államban vált hatályossá. Magyarország az 1987. évi 27. törvényerejű rendelettel hirdette ki.[48]
Az Egyezmény megalkotásának indokaként azt a tényt emelhetjük ki, hogy a II. világháborút követően egyre intenzívebbé váltak az államok közötti gazdasági kapcsolatok, amelyeknek mozgatói a tőkével rendelkező magánszemélyek és gazdasági szervezetek voltak. Az ilyen beruházási viszonyok természetes velejárója volt az, hogy az azokból keletkező esetleges jogviták egyik oldalán egy állam állt, míg ellenérdekű félként vele szemben egy másik állam természetes vagy jogi személye foglalt helyet. A két alanyi pozíció érdekérvényesítő képessége jelentősen eltér egymástól, hiszen míg egy állam, szuverenitásából fakadóan a vele kapcsolatos jogvitákat saját területén, saját eljárási és anyagi szabályai alapján igyekszik megoldani, addig egy magánszemélynek vagy gazdasági szervezetnek igen korlátozottak a lehetőségei, ha egy állammal szemben pártatlan döntést kíván elérni egy beruházási jogvitában. A Washingtoni Egyezmény az ilyen ügyekben kíván lehetőséget nyújtani a felmerülő jogviták pártatlan és kötelező hatályú megoldására.
A Washingtoni Egyezmény a beruházási viták rendezésének egy komplex rendszerét hozta létre, hiszen az eljárási kérdéseken túl rendelkezéseket tartalmaz egy nemzetközi jogi jogalanyisággal rendelkező szervezet, az ICSID (a továbbiakban: Központ) létrehozására és működésére is. A Központ szervezete a következőképpen alakul: legfőbb szerve az egy-egy szerződő állam képviselőjéből álló Igazgatói Tanács (Administrative Council); adminisztratív szerve a Titkárság (Secretariat); a beruházási viták megoldására alakult szervei pedig az úgynevezett Panelek (békéltető panel, választottbírói panel). A Központ célja, hogy a szerződő államok és más szerződő államok természetes és jogi személyei közötti beruházási vitákkal kapcsolatos békéltetésre és választottbíráskodásra lehetőséget biztosítson az Egyezmény rendelkezéseinek megfelelően. A szerződő államok ezért joghatósággal ruházták fel, amely a XXV. cikk (1) bekezdése szerint "kiterjed minden olyan beruházásból közvetlenül keletkező jogvitára, amely egyik Szerződő Állam (vagy ezen Szerződő Állam bármely olyan alárendelt szerve vagy ügynöksége, amelyet az a Központnak bejelent) és egy másik Szerződő Állam természetes és jogi személyei[49] között jött létre, amennyiben a vitában álló felek írásban hozzájárulnak a jogvitának a Központ elé terjesztéséhez. Amennyiben a felek hozzájárulásukat adták, azt egyik fél sem vonhatja vissza egyoldalúan." A Központ joghatósága tekintetében két megszorítással is él az Egyezmény. Először is a XXV. cikk (2) bekezdésében szűken értelmezi a "másik Szerződő Állam állampolgára" kitételt azzal, hogy kiveszi a hatálya alól azon eseteket, amikor a természetes személy és a jogi személy a jogvita keletkezésének napján a jogvitában részes állam állampolgára, vagy honosként elismert jogi személye. További megszorításként értelmezhető a szerződő államoknak biztosított azon lehetőség, hogy értesítsék a Központot azokról a vitákról vagy viták köréről, amelyet vagy amelyeket nem vetnek alá a Központ joghatóságának, vagy az alávetést megfontolás tárgyává teszik.[50]
A Washingtoni Egyezmény két vitarendezési módot szabályoz. Az első az úgynevezett békéltetés (conciliation). Békéltetési eljárást bármely szerződő állam, vagy annak bármely természetes vagy jogi személye indítványozhat. Az eljárás megindításához kérelmet kell intézni a főtitkárhoz, aki a kérelem egy példányát megküldi a másik félnek.[51] Amennyiben a kérelem a tartalmi követelményeknek megfelel, és a vita a Központ joghatósága alá tartozik, akkor a főtitkár értesíti a feleket a nyilvántartásba vételről, valamint arról, hogy minél rövidebb időn belül állapodjanak meg a békéltető bizottság tagjaiban. A bizottság egy békéltetőből vagy - a felek megállapodása szerint - több, páratlan számú békéltetőből áll. A bizottság kötelessége, hogy tisztázza a felek közötti vita kérdéseit, és törekedjék a felek közötti, kölcsönösen elfogadható feltételeken alapuló megállapodás létrehozására. Ebből a célból a bizottság az eljárás bármely szakaszában és időről időre egyezségi feltételeket ajánlhat a feleknek. A felek kötelesek jóhiszeműen együttműködni a bizottsággal annak érdekében, hogy segítsék a bizottságot feladatkörének ellátásában, és komoly megfontolás tárgyává tegyék annak ajánlásait. Ha a felek megállapodásra jutnak, a bizottság jelentést készít, amelyben rögzíti a vita jogkérdéseit, és tanúsítja, hogy a felek megállapodásra jutottak. A vitában álló felek ellenkező megállapodása hiányában a békéltetési eljárásban részt vevő fél nem jogosult arra, hogy más eljárásban, akár választottbíróság, akár rendes bíróság előtt vagy egyébként hivatkozzék a békéltetési eljárásban a másik fél által kifejtett nézetekre, megállapodásokra, elismerésekre vagy egyezségi ajánlatokra, illetőleg a bizottság jelentésére vagy ajánlásaira.[52]
Az Egyezmény által szabályozott másik eljárás a választottbírósági eljárás (arbitration). Az Egyezményből kiolvasható az a cél, hogy a hatálya alá tartozó jogviták választottbírósági úton történő eldöntése kötelező hatállyal és véglegesen menjen végbe. A XXV. cikk (1) bekezdése szerint amennyiben a felek már hozzájárulásukat adták az eljáráshoz, azt egyoldalúan egyik fél sem vonhatja vissza, továbbá a XXVI. cikk szerint az Egyezmény szerinti választottbíráskodásnak történő alávetés - ellenkező kikötés hiányában - olyan hozzájárulásnak minősül, amely minden más jogorvoslati utat kizár. Mivel az Egyezmény hatálya alá tartozó jogviták nagy része egyben diplomáciai feszültségekkel is jár, ezért a Washingtoni Egyezmény nem teszi lehetővé a diplomáciai védelmet olyan jogvitákban, amelyekre nézve valamely szerződő állam állampolgára és egy másik szerződő állam egyetértett abban, hogy azt az Egyezmény szerinti választottbíróság elé terjesszék.[53] A jogviták választottbíróság általi végleges eldöntését pedig az Egyezmény azon szabályai teszik lehetővé, amelyek kizárják az Egyezményben szabályozott jogorvoslaton kívüli más jogorvoslat igénybe vételét.[54]
A választottbírósági eljárás kezdeményezése a békéltetésnél ismertetett módon történik. Az eljárás megindítását követően a felek a Választottbírói Panelből megalakítják a választottbíróságot. A választottbíróság vagy egyesbíróból, vagy a felek által megállapított páratlan számú bíróból áll. Megállapodás hiányában a bírók száma három. A bíróság a vitát azon jogszabályoknak megfelelően dönti el, amelyeket a felek kikötöttek. A bíróság nem hozhat "non liquet"[55] határozatot azon az alapon, hogy a jog hallgat vagy nem világos. A bíróságnak egyébként joga van arra, hogy a felek ilyen irányú megállapodása esetén a vitát "ex aequo et bono"[56] alapon döntse el. A bíróság a döntését többségi szavazattal hozza meg. Ha a felek között bármilyen vita keletkezne az ítéletben foglaltakat illetően, bármelyik fél kérheti az ítélet értelmezését egy, a főtitkárhoz intézett írásbeli kérelem útján. Az ítélet kötelező a felekre nézve, és ellene sem fellebbezésnek vagy bármilyen, az Egyezményben szabályozott jogorvoslaton kívüli más jogorvoslatnak nincs helye.[57] Az Egyezmény egyfajta jogorvoslatot biztosít, amelyet felülvizsgálatnak nevez, de tartalma szerint az perújításként értelmezhető. Ugyanis bármelyik fél a főtitkárhoz intézett írásbeli kérelem útján kérheti a határozat felülvizsgálatát olyan új tény felmerülése alapján, amely jelentősen befolyásolhatja az ítéletet, feltéve, hogy az ítélet meghozatalakor ez a tény nem volt ismert a bíróság és a kérelmet előterjesztő fél előtt, és nem a kérelmező gondatlanságának következménye, hogy e tényről nem volt tudomása. A kérelmet az említett tény megismerésétől számított 90 napon belül, de legkésőbb attól a naptól számított három éven belül kell előterjeszteni, amely napon az ítéletet meghozták.[58] A választottbírósági ítélet elismerése és végrehajtása tekintetében ki kell emelni, hogy mindegyik szerződő állam az Egyezmény értelmében meghozott ítéletet kötelezőnek ismeri el, és úgy hajtja végre, mintha az a saját bíróságának ítélete lenne. Az elismerést és végrehajtást kérő félnek az exequatur-eljárás megindításához az ítéletnek a főtitkár által hitelesített kiadmányát kell benyújtania a szerződő állam által erre a célra kijelölt szervéhez, hatóságához vagy bíróságához. Az ítélet végrehajtására egyébként azon állam hatályában levő jogszabályai az irányadók, amely állam területén a végrehajtást kérik.[59]
A Washingtoni Egyezmény szabályairól összegezve elmondható, hogy egy speciális területre (államok és más államok állampolgárai közötti beruházási viták rendezése) autonóm (részes államok szabályaitól független), és nemzetek feletti (a Központ nemzetközi jogalanyisága az alapja) vitarendezési módot kínál. Az Egyezmény szabályai megelőzik a New York-i Egyezmény rendelkezéseit a "kompatibilitási klauzula" értelmében. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy abban az esetben, ha egy választottbírósági ítélet a Washingtoni Egyezményben szabályozott valamely ok miatt nem lenne végrehajtható, akkor elvileg lehetőség nyílna a New York-i Egyezmény szabályainak alkalmazására, az utóbbiak lex generalis jellege miatt.
A Washingtoni Egyezmény exequatur-szabályaival kapcsolatban utalnunk kell az úgynevezett "Additional Facility"[60] keretében született választottbírósági döntésekre. A Központ Igazgató Tanácsa 1978-ban fogadta el az "Additional Facility" szabályait, amellyel felhatalmazta a Titkárságot a Washingtoni Egyezmény hatályán kívül eső bizonyos ügyek nyilvántartásba vételére, és az Egyezmény támogató intézményeinek (békéltetés, választottbíráskodás) a felek szolgálatába állítására. Három ügycsoport esetén lehet élni az "Additional Facility" szabályaival: (I) adatgyűjtő, ténymegállapító ügyek (fact-finding proceedings); (II) békéltetés vagy választottbíráskodás olyan beruházási vitákból eredő ügyekben, amelyekben valamelyik fél nem az Egyezményben részes állam, vagy nem egy szerződő állam állampolgára; (III) békéltetés vagy választottbíráskodás olyan felek között, amelyek közül legalább egy az Egyezményben részes állam, vagy részes állam állampolgára, de a jogvita alapját képező ügy nem minősül beruházással kapcsolatos vitának, azonban általános értelemben vett kereskedelmi ügynek sem. Az "Additional Facility"-nek történő választottbírósági alávetés csak akkor érvényes, ha a Központ Főtitkára (Secretary-General) ahhoz hozzájárulását adja. Az Addtional Facility Arbitration Rules (Választottbírósági Szabályok) IXX-XX. cikkei további feltételként támasztják azt, hogy a New York-i Egyezmény valamely részes államában kell tartani a választottbírósági eljárást, és ugyanabban az államban kell születnie a választottbírósági ítéletnek is. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy a New York-i Egyezmény lex generalis jellege miatt a Washingtoni Egyezmény hatálya alá nem tartozó ügyekben hozott választottbírósági ítéletek elismerése és végrehajtása is minél szélesebb körben érvényesüljön.[61]
A választottbíráskodás nemzetközi szabályainak XX. századi fejlődésében az a tendencia figyelhető meg, hogy a New York-i Egyezményt követően a jogegységesítés fő iránya a minden állam számára nyitva álló, multilaterális egyezmények szintjéről fokozatosan áttevődött a regionális szintre, ahol a meghatározott államok által alkotott területi közösség szorosabb gazdasági kapcsolatainak elősegítésére szolgált és szolgál ma is. A New York-i Egyezmény hatályba lépését követően elfogadott - nemzetközi választottbíráskodást érintő - regionális többoldalú nemzetközi egyezmények a következők: (I) A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Európai Egyezmény (Genf, 1961)[62]; (II) A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Európai Egyezmény (Genf, 1961) alkalmazásáról szóló Megállapodás (Párizs, 1962)[63]; (III) A választottbíráskodás egységesített jogát biztosító Európai Egyezmény (Strassbourg, 1966)[64]; (IV) A gazdasági és tudományos-műszaki együttműködési kapcsolatokból származó polgári jogi jogviták választottbírósági elbírálásáról szóló Egyezmény (Moszkva, 1972)[65]; (V) A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Amerika-közi Egyezmény (Panama, 1975)[66] (VI) A külföldi ítéletek és választottbírósági ítéletek extraterritoriális érvényességéről szóló Amerika-közi Egyezmény (Montevideo, 1979)[67]; (VII) A kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Arab Egyezmény (Amman, 1987)[68]; (VIII) OHADA Egyezmény az afrikai üzleti jog harmonizálásáról (Port Louis, 1993.)[69] keretében 1999-ben megalkotott Egységes Törvény a Választottbíráskodásról.[70]
A felsorolt egyezmények közül a tanulmányban csak azokkal foglalkozunk, amelyek a választottbíráskodás nemzetközi jogegységesítésében a multilaterális, minden állam számára nyitva álló nemzetközi egyezményekhez képest jelentősebb előrelépést jelentettek, valamint széles körű hatást gyakoroltak a jogegységesítés további alakulására.
A II. világháborút követően a hidegháború hatásaként Európa keleti és nyugati blokkjába tartozó országok kapcsolatát a kölcsönös bizalmatlanság, a gazdasági kapcsolatok beszűkülése, valamint a kölcsönös diplomáciai szembefordulás jellemezte. Ezen helyzet megváltoztatására irányult az ENSZ szervének, a Gazdasági Bizottság Európáért (Economic Commission for Europe, továbbiakban: ECE)[71] tevékenysége. A választottbíráskodás vonatkozásában a Bizottság 1954-ben egy szakértői munkacsoportot hozott létre, amelynek feladata az európai válaszottbíráskodás hatékonyságát gátló nemzeti szabályok és intézmények felderítése, és egy kutatási jelentés elkészítése volt. Az elkészült jelentést egy későbbi választottbíráskodással kapcsolatos tárgyú nemzetközi egyezmény előkészítő anyagaként tették közzé. A New York-i Egyezmény elfogadását követően alkalmassá vált a nemzetközi "hangulat" egy új, a New York-i Egyezmény szabályanyagához képest speciális, területi hatályát tekintve pedig főként az európai választottbíráskodásra vonatkozó egyezmény megalkotására. Az ECE a korábban benyújtott kutatási jelentést felhasználva 1959-re elkészítette az elfogadásra szánt egyezmény tervezetét. 1961. április 10-én kezdődött Genfben az ECE 22 tagállamának miniszteri szintű találkozója.[72] A találkozó célul tűzte ki, hogy azok az ECE államok, amelyek a New York-i Egyezményt aláírták, az európai kereskedelem fejlesztése érdekében a lehetőségekhez képest kiküszöböljenek olyan nehézségeket, amelyek a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás megszervezését és annak működését Európa különböző országainak természetes és jogi személyei között gátolhatják.[73] A megfogalmazott cél elérése érdekében, a konferencia eredményeként 1961. április 21-én 16 állam képviselője fogadta el és írta alá A Nemzetközi Kereskedelmi Választottbíráskodásról szóló Európai Egyezményt. Magyarország részese az Egyezmények, azt az 1964. évi 8. törvényerejű rendelettel hirdette ki.
Az Egyezmény szabályaira rátérve hangsúlyozni kell, hogy a részes tagállamok között nem csak európai államok, hanem Európán kívüli államok is szerepelnek (például: Burkina Faso, Kuba). Az Egyezmény hatályát megállapító I. cikk szerint az Egyezmény szabályait csak az olyan választottbírósági szerződésekre, és az ilyen szerződéseken alapuló választottbírósági eljárásokra és ítéletekre lehet alkalmazni, amelyeket a nemzetközi kereskedelmi tevékenységből származó vitáik eldöntése érdekében kötöttek olyan felek[74], akiknek, illetőleg amelyeknek állandó lakóhelye vagy székhelye a szerződés megkötésekor más-más szerződő Állam területén volt.[75] Ezzel az Egyezmény - a New York-i Egyezményhez képest - szűkebbre vonja a választottbíráskodással kapcsolatos szabályozási kört, mivel rendelkezései nem alkalmazhatóak az úgynevezett "nem kereskedelmi" (non commercial) ügyekben, valamint olyan választottbírósági ítéletekre nézve sem, amelyek nem különböző szerződő állam területén születtek. Az Európai Egyezmény a választottbírósági eljárás egyes szakaszaira (a választottbíróság megalakítás, eljárás, választottbírák kizárása, választottbírósági ítélet formai és tartalmi kellékei stb.) is tartalmaz rendelkezéseket, amelyeket viszont a New York-i Egyezmény nem szabályoz, tehát ennyiben viszont tágabb a szabályozási köre. A két egyezmény hatályát összevetve megállapíthatjuk tehát, hogy ténylegesen nem szűkebb az Európai Egyezmény szabályozási köre a New York-i Egyezményhez képest, mivel logikus folytatásaként értelmezhető annak a folyamatnak, amely a New York-i Egyezményhez fenntartással csatlakozó államok számának emelkedéséből kiolvasható. Azaz annak a folyamatnak, hogy a csatlakozó államok a "nem kereskedelmi" ügyek, illetve a nem más szerződő állam területéről származó választottbírósági ítéletek vonatkozásában - a New York-i Egyezmény I. cikk (3) bekezdése alapján - az Egyezmény hatályát szűkítő fenntartással élnek. A csatlakozó államok közel kétharmada élt már eddig a felsorolt fenntartások közül valamelyikkel.[76]
A két egyezmény kapcsolatát tekintve fontos továbbá kiemelni azt, hogy az Európai Egyezmény szabályai több területen a New York-i Egyezményre épülnek, és egyben ki is egészítik azt (komplementer jellegű szabályozás). Ezt a komplementer jelleget tükrözi az Európai Egyezménynek a választottbírósági szerződést szabályozó I. cikk (2) bekezdés a) pontja, amelyik egyrészt átveszi a New York-i Egyezmény II. cikk (2) bekezdésének hasonló rendelkezéseit, másrészt továbbmegy a szabályozásban azáltal, hogy előremutató módon rendezi a választottbírósági szerződés írásbeliségével kapcsolatosan felvetődő problémákat. Így rendezi az olyan országok közötti kapcsolatokban létrejött választottbírósági szerződések érvényességét is, amelyek jogszabályai a választottbírósági szerződést nem kötik írásbeli alakhoz. Az Egyezmény ilyen esetre úgy rendelkezik, hogy a választottbírósági szerződés alatt a jogszabályok által megengedett bármely alakban létrejött választottbírósági szerződést érteni kell. Az Európai Egyezmény komplementer jellegét erősítő további rendelkezésre példa a IX. cikk (2) bekezdése, amely a választottbírósági ítélet hatályon kívül helyezésének szabályait összeköti a New York-i Egyezmény V. cikkének (1) bekezdése e) pontjával, amikor úgy rendelkezik, hogy "(a)zoknak a Szerződő Államoknak egymás közötti kapcsolatában, amelyek egyben szerződő felei a New Yorkban az 1958. évi június hó 10. napján a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról megkötött Egyezménynek is, e cikk (1) bekezdésének az a joghatálya, hogy a benne felsorolt hatályon kívül helyezési okokra korlátozza a New Yorkban megkötött Egyezmény V. cikke (1) bekezdése e) pontjának alkalmazását."[77]
Az Egyezmény részletesen rendelkezik a választottbíróság megalakításának a szabályairól. A IV. cikk értelmében a felek állandó választottbíróság vagy "ad hoc" válaszottbíróság elé utalhatják ügyeiket. Az "ad hoc" választottbíróság megalakítására vonatkozó részletszabályok közül érdemes kiemelni azt, hogy az Egyezmény feljogosítja az egyes államok kereskedelmi kamaráinak elnökeit arra, hogy az Egyezményben szabályozott esetekben közreműködjenek a választottbírósági eljárás helyének és a választottbírók kijelölésében, továbbá az eljárási szabályok megállapításában. A feleknek azonban lehetőségük van a felsorolt esetekben az illetékes kereskedelmi kamara helyett egy különleges szervhez, az Egyezmény függelékében szabályozott Különbizottsághoz fordulni. Ennek okát abban a kölcsönös bizalmatlanságában találhatjuk meg, amely a nemzetközi kapcsolatokat meghatározta az Egyezmény megszületésekor. Ez a bizalomvesztés az Egyezmény alkalmazásában úgy jelent meg, hogy a nyugati blokk valamely országához kapcsolódó fél nem lehetett biztos abban, hogy az eljárásba bekapcsolódó, valamely keleti blokkba tartozó állam kereskedelmi kamarája nem érvényesíti-e "magasabb érdekeit" a jogvitával kapcsolatosan, és ugyanígy fordítva. A Különbizottság összetételére a következő szabályok vonatkoznak: a "Különbizottság két rendes tagból és egy Elnökből áll. Az egyik rendes tagot azoknak az államoknak az Egyezmény X. cikkének (6) bekezdése szerint kijelölt Kereskedelmi Kamarái vagy más intézményei választják meg, amelyekben az Egyezménynek aláírásra való bocsátásakor a Nemzetközi Kereskedelmi Kamarának van Nemzeti Bizottsága és amelyek a választáskor az Egyezmény tagjai. A másik tagot azoknak az államoknak az Egyezmény X. cikkének (6) bekezdése szerint kijelölt Kereskedelmi Kamarái vagy más intézményei választják meg, amelyekben az Egyezménynek az aláírásra való bocsátásakor a Nemzetközi Kereskedelmi Kamarának nincs Nemzeti Bizottsága és amelyek a választáskor az Egyezmény tagjai."[78]
Az Egyezmény elfogadását követően, 1962-ben Párizsban a nyugat-európai államok megállapodtak egy olyan egyezményben[79], amely új rendelkezéssel váltotta fel egymás közti viszonyaikban az Európai Egyezménynek a kereskedelmi kamarákra, valamint a Különbizottságra vonatkozó szabályait. Ezáltal lehetővé vált, hogy az egyébként eljárni illetékes kereskedelmi kamara elnöke és a Különbizottság helyett, az Európai Egyezmény IV. cikk (1) bekezdésében felsorolt esetekben a választottbíráskodás helye szerinti szabályok alapján joghatósággal rendelkező hatóság járjon el.[80]
A Párizsi Egyezményre válaszlépésként, valamint a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa (KGST) tagjainak szorosabb együttműködésének elősegítése érdekében a keleti-blokk államai Moszkvában, 1972. május 26-án aláírták A gazdasági és tudományos-műszaki együttműködési kapcsolatokból származó polgári jogi jogviták választottbírósági elbírálásáról szóló Egyezményt, az úgynevezett Moszkvai Egyezményt. Az Európai Egyezményt érintő fontos rendelkezés volt a Moszkvai Egyezmény IV. cikk (1) bekezdése, amely szerint "az Egyezményben résztvevő országok közötti viszonyokban nem kerülnek alkalmazásra az általuk korábban megkötött kétoldalú és többoldalú megállapodások rendelkezései, kivéve azokat a megállapodásokat, amelyek alapján a polgári jogi jogviták egyes fajtái meghatározott szervek kizárólagos hatáskörébe vannak utalva." Ennek a szabálynak a következményeként a KGST tagállamok közötti viszonylatban nem lehetett alkalmazni a korábban kötött megállapodásokat, így többek között a New York-i Egyezményt és az Európai Egyezményt, de a Washingtoni Egyezmény rendelkezései - a IV. cikk (1) bekezdés utolsó mondata értelmében - továbbra is alkalmazhatóak maradtak. Magyarország az 1973. évi 23. törvényerejű rendelettel hirdette ki az Egyezményt, de 1994. január 1-jén a KGST tagállamok többségével együtt - Kuba, az Orosz Föderáció, valamint Mongólia kivételével - kilépett abból, a törvényerejű rendeletet pedig a 1995. évi XXXVI. törvénnyel hatályon kívül helyezte.[81]
1975. január 30-án 13 amerikai ország képviselője aláírta az a Nemzetközi Kereskedelmi Választottbíráskodásról szóló Amerika-közi Egyezményt, amely 1976. június 16-án lépett hatályba. Az Egyezmény megalkotásának indoka többek között az volt, hogy (I) egyrészt a csatlakozó államok nem igazán bíztak a nemzetközi szervezetekben, mivel az akkori keleti-blokk országai által ezen szervezetekre gyakorolt hatás szemben állt az észak- és - főként - a dél-amerikai országok által kívánatosnak tekintett ideológiától; (II) másrészt az amerikai országok döntő többségében jelentős hatása van a spanyol kultúrának és nyelvnek, amely alapvetően meghatározza és egyben karakterizálja is egymás közötti kapcsolataikat.[82]
Az Egyezmény szerkezete és egyes rendelkezései nagy mértékben a New York-i Egyezmény rendszerét követik. Ezért a tanulmányban csak azokat a szabályokat érintjük, amelyek lényegesen eltérnek a New York-i Egyezmény rendelkezéseihez képest.[83]
Az Egyezmény hatálya. A Panama Egyezmény nem határozza meg expressis verbis az alkalmazási körét, így arra csak az egyes rendelkezéseiből tudunk következtetni. Az V. cikk exequatur-eljárásra vonatkozó szabályai azokra a választottbírósági ítéletekre vonatkoznak, amelyeket egy másik államban hoztak. Az Egyezmény azonban nem határozza meg azt a követelményt, hogy a "másik állam területén hozott választottbírósági ítélet"-nek egy másik szerződő államból kell származnia, vagy azt, hogy az bármely más államból is származhat. [84] Erre a problémára valószínűleg a helyes választ akkor adjuk, ha az V. cikk rendelkezéseibe belelátjuk a reciprocitási-klauzulát, azaz azt a szabályt, hogy az Egyezmény szabályai csak a szerződő államok viszonylatában alkalmazhatóak. Az előbbi értelmezési módszert továbbvive az Egyezmény hatálya így kiterjed egy külföldi - a szerződő állam területén hozott - választottbírósági ítéletnek egy másik szerződő állam területén történő elismerésére és végrehajtására, a külföldi választottbírósági megállapodások érvényességének feltételeire, valamint a felek által a jogvitájuk elintézésre választott bírók kijelölésének és eljárásának szabályaira.[85]
Kötelező eljárási szabályok alkalmazása a választottbírósági eljárásban. A Panama Egyezmény III. cikke értelmében "(a) felek között létrejött kifejezett megállapodás hiányában a választottbírósági eljárásnak az Amerika-közi Kereskedelmi Választottbírósági Bizottság eljárási szabályainak[86] megfelelően kell lezajlania."[87] Ezáltal a Panama Egyezmény a New York-i Egyezményhez képest szigorúbb rendelkezést támaszt azon felek részére, akik a választottbírósági eljárásra vonatkozó szabályokban nem állapodtak meg. Ugyanis a New York-i Egyezmény V. cikk (1) bekezdésének d) pontja értelmezésével arra a következtetésre juthatunk, hogy amennyiben a felek nem állapodnak meg az eljárási szabályokban, akkor a választottbírósági eljárásra azon ország joga az irányadó, amelyben a választottbíróság eljár.
1993. október 17-én a Mauritius-i Port-Louis-ban 14 afrikai állam aláírta az afrikai üzleti jog harmonizálását célul kitűző nemzetközi szervezet, az OHADA (Organisation pour l'Harmonisation en Afrique du Droit des Affaires; rövidítve: OHADA)[88] alapokmányát. Az Egyezmény 1995-ben lépett hatályba, eddig 17 afrikai ország csatlakozott hozzá.[89] Az OHADA-t a csatlakozó afrikai országoknak az a közös felismerése hívta életre, hogy az üzleti kapcsolatokat érintő jogszabályok és érvényesülésük államonként jelentősen eltérnek, így a külföldi és az afrikai tőke számára egyaránt nagy kockázatot jelentenek. Ezért az Egyezményt aláíró államok úgy ítélték meg, hogy ennek a kockázatnak a mérséklésére - végső soron a megszüntetésére - csak egy olyan nemzetközi szervezet adhat alkalmas keretet, amely ezt a célt egyrészt jogegységesítő dokumentumok (Egységes Törvények, Uniform Acts) kidolgozásával, másrészt az egységes jog érvényesülését támogató intézmények működtetésével éri el. Az OHADA mindkét célnak igyekszik megfelelni azáltal, hogy egyrészt eddig nyolc Egységes Törvényt (Uniform Act) fogadott el[90] az afrikai üzleti jog harmonizálása érdekében, másrészt pedig öt intézményt működtet[91] a harmonizált üzleti jog érvényesülése, és az átlátható, biztonságos üzleti tranzakciók megvalósítása érdekében. [92]
A választottbíráskodás szempontjából ezen intézmények közül kiemelkedő jelentőségű a Miniszterek Tanácsa (Conseil des Ministres), amely az OHADA jogalkotó szerve, valamint a Cour Commune de Justice et d'Arbitrage (Common Court of Justice and Arbitration, továbbiakban: CCJA), amely szupranacionális bíróságként biztosítja az OHADA Egyezmény, valamint annak a keretében elfogadott törvények egységes értelmezését, továbbá jogosult felülvizsgálni a tagállamok felsőbíróságainak döntéseit, és választottbíróságként is funkcionál. A Miniszterek Tanács a CCJA-vel történő konzultációt követően 1999. március 11-én fogadta el az OHADA Keretében Megvalósuló Választottbíráskodásról szóló Egységes Törvényt, amely 1999. június 11-én lépett hatályba. Az OHADA Egyezmény (a választottbíráskodásról szóló IV. címe), a CCJA Választottbírósági Szabályzata, valamint a Választottbíráskodásról szóló Egységes Törvény együttesen alkotja azt a keretet, amelyen belül az OHADA térséget jellemző speciális választottbíráskodás megvalósul.[93] Ezt a speciális jelleget a következő megállapításokkal támasztjuk alá:
A CCJA mint választottbíróság. Az OHADA Egyezmény XXI. cikke szerint a feleknek lehetőségük van arra, hogy a CCJA-t kössék ki jogvitájukban eljáró fórumként. Az ilyen kikötéssel élő felek körét igen szélesen határozza meg az Egyezmény, hiszen többek között[94] már az elegendő alapot adhat a CCJA eljárására, ha egy vagy több szerződő állam területén a felek közötti szerződést részben vagy egészben végrehajtották (enforced), vagy az egyébként végrehajtható (to be enforced).[95] Fontos hangsúlyozni, hogy a CCJA nem maga, mint testület jár el választottbíróságként, hanem - a kereskedelmi kamarák mellett működő választottbíróságokhoz hasonlóan - támogató segítséget nyújt a jogviták elintézéséhez. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy a felek a CCJA által vezetett névsorból választanak bírót, vagy bírókat, továbbá ha a felek nem tudnak a választottbírók személyében megállapodni, akkor a CCJA jár el kijelölő szervként, illetve dönt a választottbíró kizárásáról.[96] A CCJA támogató szerepe nyilvánul meg abban is abban is, hogy az ügyben eljáró választottbírónak (vagy választottbíróknak) az ítéletet, annak kihirdetése előtt meg kell küldenie a CCJA-nek, amely formai okokból módosításokat és kiegészítéseket végezhet az ítélettervezeten.[97] A CCJA keretében született választottbírósági ítéletek fontos jellemzője továbbá az, hogy az Egyezményben részes tagállamokban - az Egyezmény XXV. cikkében felsorolt eseteket kivéve - véglegesnek és végrehajthatónak minősülnek, az erről való döntést pedig nem az elismerés és végrehajtás helye szerinti hatóság hozza meg, hanem kizárólag a CCJA. Ez a megoldás hasonlatos a Washingtoni Egyezménynél ismertetett főtitkári kiadmányhoz, melyet az ICSID főtitkára hitelesít és bocsát ki az exequatur-eljárást kezdeményező fél számára.[98]
Jogorvoslat a választottbírósági ítélet ellen. Az Egységes Törvény szabályai szerint a felek a választottbírósági ítéletet csak érvénytelenítési keresettel támadhatják meg. A kereset elbírálására az ítéletet hozó választottbíróság helye szerinti szerződő állam hatáskörrel rendelkező bírája (judge) jogosult. Az OHADA Egyezmény által kialakított választottbírósági rendszer sajátossága az, hogy a feleknek lehetőségük van a CCJA-nél a szerződő állam bírája ítéletének hatályon kívül helyezését kérni, azonban ezen tagállami ítélettel szemben még akkor sem élhetnek más jogorvoslattal, ha a szerződő állam joga azt egyébként lehetővé tenné számukra.[99] Az Egységes Törvény felsorolja azokat az okokat, amelyekre tekintettel a szerződő állam bírósága érvénytelenítheti az ítéletet.[100] Ezek az okok közül több megtalálható az OHADA Egyezményben, az exequatur-eljárás megtagadásához vezető okok között. Ezáltal lehetővé válik, hogy az OHADA térség két választottbírósági eljárástípusa (a CCJ keretében zajló választottbíráskodás, valamint a szerződő államok területén működő választottbíróságok eljárása) azonos feltételek mellett azonos eredményre vezessen.[101] Az Egységes Törvény ezen túlmenően lehetőséget biztosít az eljárásba be nem vont, de az ítélettel jogaikban érintett harmadik feleknek arra, hogy a választottbíróság előtt ellenkezésüket (opposition) fejezzék ki az ítélettel szemben. Végül utalunk arra, hogy a választottbíróság ítélete ellen a feleknek lehetőségük van perújítást (az Egységes Törvény szövege szerint "felülvizsgálatot", "revision") kezdeményezni.[102]
AZ Egységes törvény exequatur-szabályai. Az Egységes Törvény alapján meghozott választottbírósági ítéletet csak azon szerződő államban lehet végrehajtani, amelynek hatáskörrel rendelkező bírósága annak elismeréséről és végrehajtásáról döntött.[103] Ezzel szemben viszont a CCJA keretében hozott, és a CCJA által kibocsátott Exequatur-végzéssel (Exequatur-decision) megtámogatott választottbírósági ítélet minden szerződő államban elismerhető és végrehajtható anélkül, hogy tagállamonként külön exequatur-eljárásokat kellene indítani a félnek.[104] Ebből az következik, hogy az OHADA Egyezmény által nyújtott hatékony exequatur-szabályok sokkal vonzóbbá teszik a CCJA keretében történő választottbíráskodást az Egységes Törvény alapján felkínált eljáráshoz képest. Ennek a jelenségnek az okát is egyértelműen abban a törekvésben találhatjuk meg, hogy az OHADA térség nyújtson alkalmas jogi környezetet a hatékony és biztonságos üzleti kapcsolatok kialakítására. Az exequatur-eljárás szabályaihoz tartozik még, hogy az elismerést és a végrehajtást kérő félnek be kell nyújtani az eljárás megindítása érdekében az eredeti választottbírósági ítéletet, az annak alapjául szolgáló megállapodást, vagy ezek megfelelően hitelesített másolatát. Amennyiben a felsorolt dokumentumok nem állnak rendelkezésre francia nyelven, akkor az eljárást kezdeményező félnek kell gondoskodni a megfelelő hitelesített fordításról is. Fontos, és egyben előremutató rendelkezése az Egységes Törvénynek az, hogy az elismerés és végrehajtás megtagadására csak akkor kerülhet sor, ha a választottbírósági ítélet nyilvánvalóan a szerződő állam nemzetközi közrendjébe ütközik ("manifestly contrary to international public policy of the member States"). Az elismerést és végrehajtást megengedő döntés ellen nincs helye jogorvoslatnak, míg az ezt elutasító döntés ellen csak a CCJA előtt van helye hatályon kívül helyezésnek. Az exequatur-eljárást megengedő döntés ellen az Egységes Törvény egy közvetett jogorvoslatot nevez meg. A XXXII. cikk szerint ilyennek kell tekinteni a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránti keresetet, amellyel kapcsolatban viszont a XXXIII. cikk kimondja, hogy a kereset elutasítása egyben a választottbírósági ítélet érvényességét is alátámasztja. Így bármely fél által egy másik fórum előtti érvénytelenítési eljárás megindítása, illetve annak eredménye nem befolyásolja a választottbírósági ítélet érvényességét és végrehajthatóságát az OHADA térségben.[105]
Az OHADA térség választottbíráskodási szabályainak és a New York-i Egyezménynek a kapcsolata. Az OHADA térségben érvényesülő, a választottbíráskodást érintő szabályok a lex generalis jellegű New York-i Egyezményhez képest speciális jelleget öltenek, így megelőzik az Egyezmény alkalmazását. Ezen túlmenően a OHADA válaszottbíráskodást érintő nemzetközi dokumentumai az elismerést és végrehajtást kérő fél számára "kedvezőbb jognak" (more-favourabel-right) minősülnek, így a New York-i Egyezmény V. cikk (1) bekezdésében szabályozott "mfrp" klauzula alá tartoznak, aminek következtében - alkalmazásukat tekintve - szintén megelőzik a New York-i Egyezményt. Azokban az esetekben viszont, amikor egy, az OHADA térségben hozott választottbírósági ítéletet valamelyik fél az OHADA térségen kívül kívánja végrehajtani, akkor főszabályként a New York-i Egyezményt fogja alkalmazni a végrehajtással érintett ország hatósága. Felmerülhet a kérdés, hogy a New York-i Egyezmény szabályai alkalmazásával az exequatur-eljárással érintett ország hatósága képes-e az OHADA térség speciális rendelkezései alapján meghozott választottbírósági ítéletet e térségen kívül is az OHADA szabályok kógenciáját figyelembe véve kezelni. Erre a kérdésre meggyőző választ ad a Cour d'Appel Paris által, 2008. január 31-én, egy a CCJA keretében 2007-ben hozott választottbírósági ítélet elismerése és végrehajtása felöli döntés.[106] A döntés alapjául szolgáló választottbírósági ítéletet az CCJA eljárási szabályai alapján eljáró választottbíróság hozta Abidjanban 2005. október 31-én. A választottbíróság ítéletében kötelezte a Société Ivoirienne de Raffinage társaságot (Elefántcsontparti Olajfinomító Társaság, továbbiakban: SIR) kétharmad, valamint a vele perben álló kanadai és norvég hajótársaságokat egyharmad marasztalási összeg kölcsönös megfizetésére. A SIR ezt követően megtámadta az ítéletet a CCJA előtt, annak érvénytelenítését kérve. Ezzel az eljárással egy időben a SIR a választottbírósági ítélet ellen egy másik érvénytelenítési eljárást is indított az Abidjani Fellebbviteli Bíróság előtt. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az OHADA szabályok alapján a SIR csak a CCJA-től kérhette az ítélet érvénytelenítését, így eljárása nyilvánvalóan végrehajtást késleltető, időt húzó percselekménynek tekinthető. (Csak megjegyezzük, hogy a CCJA 2007. július 17-ei döntésével egyébként elutasította a SIR érvénytelenítési kérelmét, és megállapította a válaszottbírósági ítélet érvényességét.)[107] A hajós társaságok ezt követően az ítélet végrehajtását kérték a francia bíróságtól, amely azt 2006. március 15-én el is rendelte. A SIR társaság 2006. április 26-án megtámadta a francia bíróság döntését a Cour d'Appel Paris előtt arra hivatkozással, hogy az ítélet nem hajtható végre, mivel a meghozatala helye szerinti állam hatáskörrel rendelkező bírósága előtt érvénytelenítési eljárás van folyamatban, amelynek kimenetele még nem tudható. A Cour d'Appel Paris 2008. január 31-én hozott döntésében elutasította a SIR kérelmét. A döntésben a Bíróság kimondta, hogy a CCJA által végrehajthatónak nyilvánított ítélet a New York-i Egyemény értelmében kötelező a felekre nézve, és a francia polgári eljárásról szóló törvény (Code de Procédure Civile, CPC) 1502. §-a értelmében még akkor sem kellene a választottbírósági ítélet elismerését és végrehajtását megtagadni, ha az abidjani bíróság érvénytelenítené azt.[108] A Cour d'Appel Paris ezzel a döntésével (I) egyrészt elismerte, hogy az OHADA térségen kívül is érvényesül a CCJA elnöke által kibocsátott exequatur-döntés joghatálya, mivel a francia bíróság erre tekintettel ítélte a felekre nézve kötelezőnek a választottbírósági ítéletet, és nem a választottbírósági ítélet meghozatala helye szerint egyébként irányadó elefántcsontparti szabályok alapján; (II) másrészt a Cour d'Appel Paris döntése egyben hangsúlyozza, hogy a francia polgári eljárási jog exequatur-szabályai a New York-i Egyezmény VII. cikke értelmében az "kedvezőbb jog"-nak (more-favourable-right) minősülnek, így alkalmazásukat tekintve megelőzik a New York-i Egyezményt.[109]
A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás területén már viszonylag korán, az 1920-as évek nemzetközi dokumentumaival (Genfi Jegyzőkönyv, Genfi Egyezmény) megkezdődött az a jogharmonizációs folyamat, amely a nemzetközi kereskedelmi és üzleti kapcsolatok más területein csak a II. világháború után kezdett kibontakozni (például az első GATT Egyezmény [1947], vagy az UNIDROIT, UNCITRAL jogharmonizációs tevékenysége). Az 1958-ban aláírt New York-i Egyezménnyel sikerült a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás terén egy olyan "minimum-követelményrendszert" felállítani, amely a nemzetközi közösség szinte valamennyi államában mindmáig érvényesül. Ahhoz viszont, hogy egy, a nemzetközi kereskedelmi viszonyokra is hatást gyakorló nemzetközi dokumentum hosszútávon is alkalmas legyen szerepének betöltésére, az szükséges, hogy azt a részes államok meghatározott időközönként felülvizsgálják és módosítsák (lásd: WTO fordulók), vagy, hogy azt lehetőleg már eredetileg úgy szövegezzék meg, hogy lehetővé tegye a megfelelőbb (időszerűbb) szabályok kialakítását és alkalmazását. A New York-i Egyezmény megalkotói ez utóbbi megoldás mellett döntöttek, és a "more-favourable-right" szabály beiktatásával az Egyezmény egyben lex generális és szubszidiárius szerepet is betölt a nemzetközi választottbíráskodást érintő további nemzetközi egyezmények vonatkozásában (ide nem értve a genfi dokumentumokat). Ennek következtében a választottbíráskodást érintő további nemzetközi jogharmonizáció elsősorban a regionális multilaterális nemzetközi egyezményekben testesült meg, amelyek lex speciális és "more-favourable-right" jellegüknél fogva megelőzik a New York-i Egyezmény alkalmazását. Amennyiben ezen egyezmények szabályai egy adott ügyben mégsem lennének alkalmazhatóak, úgy a New York-i Egyezmény a lex genereális jellegből adódó "védőháló" szerepet betöltve mégis képes biztosítani a választottbírósági megállapodások és ítéletek elismerését és végrehajtását. A tanulmányban utolsóként tárgyalt OHADA Egyezmény több szempontból is figyelemre méltó lehet a választottbíráskodást érintő európai, közelebbről nézve az uniós jogalkotás számára. Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés V. címe (A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség) alatti szabályok lehetővé tennének egy, az OHADA Egységes Törvényhez hasonló, de uniós rendeleti szinten megjelenő választottbíráskodási szabályozást.
Az Európai Unió az utóbbi időszakban számtalan jelét adta annak, hogy érdeklődik a választottbíráskodás intézményrendszere iránt. Érdekes gondolkodásbeli párhuzamosságok figyelhetők meg az Európai Unió Bizottságának és az Európai Unió Bíróságának a tevékenységében. Az Európai Unió aktivitása a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás számára csak akkor lehet hasznos, ha az EU tiszteletben tartja, hogy ennek a globális rendszernek a sérthetetlen alapvonala az 1958. évi New York-i Egyezmény. Ha az Európai Unió ezt a lényeges szempontot nem veszi figyelembe, akkor a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás ügyének és önmagának is árt. ■
JEGYZETEK
[1]Geneva Protocol on Arbitration Clauses, 1924. július 28-án lépett hatályba.
[2] Lásd: Genfi Jegyzőkönyv a Választottbírósági Záradékokról (Genf, 1923.) I. cikk: "contract agree to submit to arbitration all or any differences that may arise in connection with such contract relating to commercial matters or to any other matter capable of settlement by arbitration."
[3] Lásd: Genfi Jegyzőkönyv a Választottbírósági Záradékokról (Genf, 1923.) I. cikk: "Each Contracting State reserves the right to limit the obligation mentioned above to contracts which are considered as commercial under its national law."
[4] Lásd: Tercier, Pierre: The 1927 Geneva Convention and the ICC Reform Proposals. In: Journal of Dispute Resolution International. 2008/1. május. 20. old.
[5] Convention on the Execution of Foreign Arbitral Awards. 1929. július 25-én lépett hatályba.
[6] Lásd: Genfi Egyezmény a Külföldi Választottbírósági Ítéletek Végrehajtásáról (Genf, 1927) I. cikk; Vö.: Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 105-106. old.
[7] Lásd: Genfi Egyezmény a Külföldi Választottbírósági Ítéletek Végrehajtásáról (Genf, 1927) II. cikk.
[8] Lásd: Genfi Egyezmény a Külföldi Választottbírósági Ítéletek Végrehajtásáról (Genf, 1927) III. cikk.
[9] Vö.: Genfi Egyezmény a Külföldi Választottbírósági Ítéletek Végrehajtásáról (Genf, 1927) IV. cikk.
[10] Lásd: Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards. Elfogadva: 1958. június 10.
[11] Lásd: Tercier, Pierre: The 1927 Geneva Convention and the ICC Reform Proposals. In: Journal of Dispute Resolution International. 2008/1. május. 22-23. old.
[12] Lásd: Redfern, Alan-Hunter, Alan: Law and practice of international commercial arbitration. 4. kiadás. Sweet & Maxwell, London, 2004. 68. old.
[13] Lásd: Rubino-Sammartano, Mauro: International Arbitration Law. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer-Boston, 1990. 27-28. old.
[14] Lásd: World Trade, 1950. június, 2. old.; Tercier, Pierre: The 1927 Geneva Convention and the ICC Reform Proposals. In: Journal of Dispute Resolution International. 2008/1. május. 22. old.; Sanders, Pieter: Quo vadis arbitration? Sixty years of arbitration practice. Kluwer Law International, The Hague, 1990. 68. old.
[15] Lásd: Parley to explore world economics. In: New York Times, 1951. május 21-ei szám.; Tercier, Pierre: The 1927 Geneva Convention and the ICC Reform Proposals. In: Journal of Dispute Resolution International. 2008/1. május, 22-23. old.
[16] Lásd: Consideration on the Draft Convention on Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards - The Netherlands Ammendments to the Draft Convention 4. cikk. A Holland Indítvány és a többi részt vevő ország indítványa megtalálható a következő címen: http://www.uncitral.org/uncitral/en/uncitral_texts/arbitration/NYConvention_travaux.html; Vö.: Sanders, Pieter: The History of the New York Convention. In: ICCA Congress Series, Párizs, 1999. 9. kötet, 11-14. old.
[17] Lásd: Sander, Pieter: The making of the Convention. In: Enforcing Arbitration Awards under New York Convention. Experience and Prospects. United Nations Publication, New York, 1999. 3-4. old.
[18] Magyarország az 1962. évi 25. törvényerejű rendelettel hirdette ki az Egyezményt.
[19] Lásd: Horváth Éva: Nemzetközi választottbíráskodás. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2010. 119. old.
[20] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) III. cikk, IV. cikk.
[21] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) IV. cikk (2) bek.
[22] Az Egyezmény szövegének magyar nyelvű fordítása álláspontunk szerint tévesen használja a "határozat" kifejezést, mivel az angol szövegben az "award" szó szerepel, amely az angol jogi terminológiában választottbírósági ítéletet jelent.
[23] Vö.: 1962. évi 25. törvényerejű rendelet XVI. cikk.
[24] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) VI. cikk.
[25] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) II. cikk (3) bek.
[26] Vö.: Genfi Egyezmény (Genf, 1927) I. cikk: "that the said award has been made in a territory of one of the High Contractingne of the High Contracting Parties to which the present Convention applies and between persons who are subject to the jurisdiction of one of the High Contracting Parties."
[27] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) I. cikk (3) bek. 1. fordulat.
[28] Lásd: Genfi Jegyzőkönyv (Genf, 1923) I. cikk 2. fordulat.
[29] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) I. cikk (3) bek. 2. fordulat.
[30] Lásd: van den Berg, Albert Jan: The New York Arbitration Convention of 1958. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer, 1981. 51. old.
[31] Lásd: New York-i Egyezmény (New York, 1958) V. cikk (1) bek., (2) bek.
[32] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) I. cikk.
[33] A témával kapcsolatosan lásd bővebben: van den Berg, Albert Jan: The New York Arbitration Convention of 1958. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer, 1981. 28-43. old.;. Schrauer, Christoph H: The ICSID Convention: A Commentary. Cambridge University Press, Cambridge, 2001. 1104-1110. old.; Neón, Horacio A. Grigera: Choice-of-law Prob1ems in International Commercial Arbitration. In: Studien zum ausländischen und internationalen Privatrecht. 29. kötet. Tübingen, 1992. 144-148. old.; Gaillard, Emmanuel - Savage, John (eds.): Fouchard, Gaillard, Goldman on International Commercial Arbitration. Kluwer Law International, the Hauge, 1999. 127-128. old.
[34] Vö.: Holland Indítvány V. cikk (1) bek. a) és b) pont, valamint a New York-i Egyezmény IV. cikk (1) bek. a) és b) pont.
[35] Lásd: Genfi Egyezmény (Genf, 1927) I. cikk a)-e) pontok.
[36] Lásd: van den Berg, Albert Jan: The New York Arbitration Convention of 1958. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer, 1981. 49. old. 106. lábjegyzet.; Born, Gary B.: International Commercial Arbitration. Commentary and Materials. Kluwer Law International, The Hauge, 2001. 741-743. old.; Mistelis, Lukas A. (ed.): Concise International Arbitration. Kluwer Law International, The Hague, 2010. 215-217. old.
[37] Lásd: Holland Indítvány IV. cikk a)-f) pontok.
[38] Lásd: Holland Indítvány V. cikk (3) bek.
[39] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) V. cikk (2) bek. a) és b) pontok.
[40] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) VII. cikk (2) bek.
[41] Lásd: Goldman, Fouchard Gaillard: On International Commercial Arbitration. Kluwer Law International, The Hague, 1999. 133. old.
[42] Lásd: van den Berg, Albert Jan: The New York Arbitration Convention of 1958. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer, 1981. 84-85. old.
[43] Vö.: New York-i Egyezmény (New York, 1958) V. cikk (1) bekezdés a)-e) pontok.
[44] Vö.: New York-i Egyezmény New York-i Egyezmény (New York, 1958) II. cikk (1) bek. és (2) bek.
[45] Lásd: 2006 - Recommendation regarding the interpretation of article II (2) and article VII (1) of the Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards (New York, 1958). Az ajánlás megtalálható a www.uncitral.org honlapon.
[46] Lásd: Az Ajánlás 1. pontja: "Recommends that article II, paragraph 2, of the Convention on the Recognition and Enforcement of Foreign Arbitral Awards, done in New York, 10 June 1958, be applied recognizing that the circumstances described therein are not exhaustive".
[47] Lásd: Sanders, Pieter: Quo vadis arbitration? Sixty years of arbitration practice. Kluwer Law International, The Hague, 1990. 71. old.
[48] Az Egyezmény szövege megtalálható az icsid.worldbank.org/ICSID weblapon.; Lásd: Gaillard, Emmanuel - Savage, John (eds.): Fouchard, Gaillard, Goldman on International Commercial Arbitration. Kluwer Law International, the Hague, 1999. 150-151. old.; Born, Gary B.: International Commercial Arbitration. Commentary and Materials. Kluwer Law International, The Hauge, 2001. 17. old., 24-25. old.
[49] A " másik Szerződő Állam természetes és jogi személyei" fordulat az Egyezmény angol szövegében a következőképpen szerepel: "a national of another Contracting State". Mivel a magyar fordítás a XXV. cikk (2) bekezdésében már az angol szövegnek megfelelően az "(e)gy másik Szerződő Állam állampolgára" kifejezést használja, ezért álláspontunk szerint az (1) bekezdésben szereplő kifejezés helyes fordítása a következő lett volna: "másik Szerződő Állam állampolgárai".
[50] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965) XXV. cikk (4) bek.
[51] Lásd: Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 109. old.
[52] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965) XXXII-XXXV. cikkek.
[53] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965) XXVII. cikk (1) bek.
[54] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965) LIII. cikk (1) bek.
[55] A szó latin jelentése: "nem tiszta, nem világos". A "non liquet"-döntéssel a bíróság arról határoz, hogy nincs megfelelő szabály az előtte lévő tényállás eldöntésére, ezért arról dönt, hogy nem dönti azt el.
[56] "Ex aequo et bono" vitaeldöntési módnak nevezzük azt, amikor a vitát eldöntő szervnek (választottbíróságnak) felhatalmazása van (rendszerint a felektől), hogy a vitát ne az irányadó jog merev alkalmazásával döntse el, hanem a méltányosság követelményeihez igazodva olyan döntést hozzon, amely mindkét fél helyzetére figyelemmel van, és senkinek sem okoz kirívó sérelmet. A bírónak a jog szerint kell döntenie, néha a joghoz mereven ragaszkodó döntés nem felel meg az igazságosság követelményeinek. Az "ex aequo et bono" döntésre való felhatalmazás megkönnyíti ennek az ellentmondásnak a feloldását. Lásd: Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 109. old.
[57] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965) XXXVII-XLIX. cikkek.
[58] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965) LI. cikk. Lásd: Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 110. old.; Mistelis, Loukas A. (ed.): Concise International Arbitration. Kluwer Law Internatioanl, New York, 2010. 92-126. old.
[59] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965) LIII-LV. cikkek.
[60] "Támogató (Kisegítő) Intézményrendszer". Az Additioanl Facility szabályai (Additional Facility Rules) megtalálhatóak az icsid.worldbank.org/ICSID honlapon.
[61] Lásd: Mistelis, Loukas A. (ed.): Concise International Arbitration. Kluwer Law Internatioanl, New York, 2010. 43. old., 52. old., 88. old.
[62] European Convention on International Commercial Arbitration. Elfogadása: Genf, 1961. április 21. Hatályba lépése: 1964. január. 1.
[63] Agreement relating to application of the European Convention on International Commercial Arbitration. Elfogadása: Párizs, 1962. december. 17. Hatályba lépése: 1965. január 25.
[64] European Convention providing a Uniform Law on Arbitration. Elfogadva: Starssbourg, 1966. január 20. Hatályba lépése: nem lépett hatályba.
[65] Convention on the Settlement by Arbitration of Civil Law Disputes Resulting from Relations of Economic and Scientific-technical Cooperation. Elfogadása: Moszkva, 1972. május 26. Hatályba lépése: 1973. augusztus 13.
[66] Inter-American Convention on International Commercial Arbitration. Elfogadása: Panama, 1975. január 30. Hatályba lépése: 1976. június 16.
[67] Inter-American Convention on Extraterritorial Validity of Foreign Judgments and Arbitral Awards. Elfogadása: Montevideo, 1979. május 8. Hatályba lépése: 1980. június 14.
[68] Arab Convention on Commercial Arbitration. Elfogadása: Amman, 1987. április 14. Hatályba lépése: 1992. június 25.
[69] OHADA Treaty on the Harmonization of Business Law in Africa. Elfogadása: Port Louis, 1993. október 17. Hatályba lépése: 1993. október 17.
[70] Uniform Act on Arbitration Law. Hatályba lépése: 1999. június 11.
[71] A szerzők tudatosan kerülik az "Európai Gazdasági Bizottság" kifejezés alkalmazását. Ennek oka egyrészt az, hogy az angol elnevezés (Economic Commission for Europe) helyes fordítása a következő: "Gazdasági Bizottság Európáért", másrészt ez utóbbi fordítás jeleníti meg azt a célt, amire az ECE valójában létrejött, nevezetesen az európai és Európán kívüli államok törekvése a II. világháború sújtotta Európa újjáépítésére, és az ECE tagállamok gazdasági kapcsolatainak erősítésére.
[72] Lásd: Gaillard, Emmanuel - Savage, John (eds.): Fouchard, Gaillard, Goldman on International Commercial Arbitration. Kluwer Law International, the Hague, 1999. 138-139. old.
[73] Vö.: Európai Egyezmény (Genf, 1961.) Preambulum.; Lásd: Sanders, Pieter: Quo vadis arbitration? Sixty years of arbitration practice. Kluwer Law International, The Hague, 1990. 72-73. old.; Glossner, Ottoarndt: From New York (1958) to Geneva (1961) - a veteran's diary. In: Enforcing Arbitration Awards under New York Convention. Experience and Prospects. United Nations Publication, New York, 1999. 5-7. old.
[74] Fontos kiemelni, hogy "közjogi személyek" is félnek minősülhetnek, ha a jogvitával érintett államok ezzel kapcsolatban fenntartást nem tettek. Vö.: Európai Egyezmény (Genf, 1961.) II. cikk.
[75] Vö.: Európai Egyezmény (Genf, 1961.) I. cikk (1) bek. a) pont.
[76] Lásd: UNCITRAL honlapja: www.uncitral.org/uncitral/en/uncitral_texts/arbitration/NYConvention_status.html.
[77] Lásd: Európai Egyezmény (Genf, 1961.) IX. cikk (2) bek.; van den Berg, Albert Jan: The New York Arbitration Convention of 1958. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer, 1981. 92-98. old.;
[78] Európai Egyezmény (Genf, 1961) Függelék, 1. pont.
[79] A nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló Európai Egyezmény (Genf, 1961.) alkalmazásáról szóló Megállapodás (Párizs, 1962.); Glossner, Ottoarndt: From New York (1958) to Geneva (1961) - a veteran's diary. In: Enforcing Arbitration Awards under New York Convention. Experience and Prospects. United Nations Publication, New York, 1999. 7. old.
[80] Lásd: Párizsi Megállapodás (Párizs, 1962) I. cikk.
[81] Az Egyezmény szövege megtalálható a www.jurisint.org honlapon.
[82] Lásd: Lliteras, J.: The Panama Convention Strenghtens Arbitration in the Americas. In: Inter-American Atbitration. 1975/2. szám 1-2. old. Idézi: van den Berg, Albert Jan: The New York Arbitration Convention of 1958. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer, 1981. 101. old. 261. lábjegyzet.
[83] Lásd: von Wobeser, Claus: The Influence of the New York Convention in Latin America and on the Inter-American Convention on International Commercial Arbitration. In: Journal of Dispute Resolution International. 2008/1. május. 43-55. old.
[84] Vö.: Panama Egyezmény (Panama, 1975.) IV. cikk. (1) bek. a)-e) pontok.
[85] Lásd: van den Berg, Albert Jan: The New York Arbitration Convention of 1958. Kluwer Law and Taxation Publisher, Deventer, 1981. 101-105. old.
[86] Lásd: Rules of Procedure of the Inter-American Arbitration Commission. Az Inter-American Arbitration Commission (IACAC) 1978. január 1-jén bocsátotta ki először az Eljárási Szabályzatát (Rules of Procedure), amelyet azóta többször módosítottak. Az eljárási szabályzat a következő honlapon érhető el: www.sice.oas.org/dispute/comarb/iacac/rop_e.asp.
[87] Szerzők fordítása. A fordított szöveg angol nyelvű változata a következő: "In the absence of an express agreement between the parties, the arbitration shall be conducted in accordance with the rules of procedure of the Inter-American Commercial Arbitration Commission." Lásd: Panama Egyezmény (Panama, 1975.) III. cikk.
[88] Angol elnevezése: Organization for the Harmonization of Business Law in Africa. Az Egyezmény szövege és a kapcsolódó dokumentumok megtalálhatóak a www.ohada.com honlapon.
[89] A tanulmány írásakor a következő államok tagjai az OHADA-nak: Benin, Burkina Faso, Kameron, Közép-Afrikai Köztársaság, Comore, Kongó, Elefántcsontpart, Gabon, Guinea, Bissao Guinea, Egyenlítői Guinea, Mali, Niger, Szenegál, Csád, Togo, Kongói Demokratikus Köztársaság. Forrás: www.ohada.com/pays.
[90] Az eddig elfogadott és hatályba lépett Egységes Törvények a következők: Egységes Törvény az Általános Kereskedelmi Jogról (Uniform Act relating to General Commercial Law). Elfogadva: Cotonou, 1997. április 17. Hatályba lépése: 1998. január. 1.; Egységes Törvény a Gazdasági Társaságokról és a Gazdasági Egyesülésről (Uniform Act relating to Commercial Companies and Economic Interest Group). Elfogadva: Cotonou, 1997. április 17. Hatályba lépése: 1998. január 1.; Egységes Törvény az Értékpapírokról (Uniform Act organizing Securities). Elfogadva: Cotonou, 1997. április 17. Hatályba lépése: 1998. január. 1.; Egységes Törvény az Egyszerűsített Visszaszerzési Eljárásról és a Végrehajtási Intézkedésekről (Uniform Act organizing Simplified Recovery Procedures and Measures of Execution). Elfogadva: Libreville, 1998. április 10. Hatályba lépése: 1998. július 10.; Egységes Törvény a Kollektív Adósságrendezési Eljárásról (Uniform Act organizing Collective Proceedings for Wiping Off Debts. Elfogadva: Liberville, 1998. április. 10. Hatályba lépése: 1999. január 1.; Egységes Törvény az OHADA Keretében Megvalósuló Választottbíráskodásról (Uniform Act on the Arbitration Law Within the Framework of OHADA Treaty). Elfogadva: 1999. március 11. Hatályba lépése: 1999. június 11., Egységes Törvény a Vállalati Számviteli Rendszerek szervezéséről és harmonizálásáról (Uniform Act organizing and harmonizing Company Accounting Systems). Elfogadva: 2000. március 23. Hatályba lépése: 2001. január 1. (bizonyos rendelkezések) és 2002. január 1. (a teljes szabályanyag); Egységes Törvény az Áruk Közúti Szállítására Vonatkozó Szerződésekről (Uniform Act on Contracts for the Carriage of Goods by Road). Elfogadva: Yaoundé, 2003. március 22. Hatályba lépése: 2004. január 1. Az Egységes Törvények megtalálhatóak az OHADA hivatalos lapjában (Journal Official OHADA), valamint a www.ohada.com és a www.jurisint.org/ohada honlapokon.
[91] Miniszterek Tanácsa (Conseil des Ministres), Állandó Titkárság (Secrétariat Permanent), szupranacionális többfunkciójú bíróság (Cour Commune de Justice et d'Arbitrage), Jogi Tisztviselők Regionális Képzési Központja (École Régionale Supérieure de la Magistrature, ERSUMA), Tagállamok Vezetőinek Koferenciája (az OHADA Egyezmény felülvizsgálatakor ülésezik).
[92] Lásd: Tumnde, Martha Simo: Harmonization of Business Law in Cameroon: Issues, Challenges and Prospects. In: Tulane European & Civil Law Forum, Vol. 25. 2010. 123-124. old., 131-136. old.
[93] Lásd: Dickerson, Claire Moore: OHADA on the Ground: Harmonizing Business Laws in Three Dimensions. In: Tulane European & Civil Law Forum, Vol. 25. 2010. 103-118. old.; Roodt, Christa: Conflicts of Procedure Between Courts and Arbitral Tribunals in Africa: An Argument for Harmonization. In: Tulane European & Civil Law Forum, Vol. 25. 2010. 103-118. old. 65-101. old.
[94] A CCJA eljárást megalapozó egyéb feltételeket lásd: OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993) XXI. cikk.
[95] Vö.: OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993) XXI. cikk.
[96] Vö.: OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993) XXII. cikk.
[97] Vö.: OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993.) XXIV. cikk.
[98] Vö.: Washingtoni Egyezmény (Washington, 1965.) LIII-LV. cikkek és OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993.) XXI-XXVI. cikkek.
[99] Vö.: Egységes Törvény az OHADA Keretében Megvalósuló Választottbíráskodásról (1999.) (továbbiakban: Egységes Törvény a Választottbíráskodásról) XXV. cikk.
[100] Lásd: Egységes Törvény a Választottbíráskodásról (1999.) XXVI. cikk.
[101] Vö.: OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993.) XXV. cikk.
[102] Lásd: Egységes Törvény a Választottbíráskodásról (1999.) XXV. cikk.
[103] Lásd: Egységes Törvény a Választottbíráskodásról (1999.) XXX. cikk.
[104] Vö.: OHADA Egyezmény (Port-Louis, 1993.) XXV. cikk.
[105] Vö.: Egységes Törvény a Választottbíráskodásról (1999) XXX-XXXIV. cikkek.
[106] C.A. 1re Paris, 31 janvier 2008, Société ivoirienne de raffinage c. société Teekay Shipping Norway AS ítélet 5. old.
[107] Arret N°029 /2007 du 19 Juillet 2007.
[108] C.A. 1re Paris, 31 janvier 2008, Société ivoirienne de raffinage c. société Teekay Shipping Norway AS ítélet 5. old.
[109] Lásd még: Douajni, Gaston Kenfack: Arbitration in the Next 50 Years int he OHADA Context. In: Journal of Dispute Resolution International. 2008/1. május. 191-198. old.; Gaillard, Emmanuel: L'Ordre Juridique Arbitral: Réalité, Utilité et Spécificité. In: Revue de Droit de McGill, Vol. 55. 15-16. old.; Jose Maria Abascal: Effects of Annnulment. In: Journal of Dispute Resolution International. 2008/1. május. 166-177. old.
Lábjegyzetek:
[1] Prof. Dr. Kecskés László D. Sc., tanszékvezető egyetemi tanár, Pécs, MKIK mellett szervezett Választottbíróság elnöke Dr. Kovács Kolos, PhD hallgató, PTE-ÁJK
Visszaugrás
