A XI. századra teszik a jogtörténészek azoknak a választottbíróságoknak a kialakulását, amelyek a kereskedők egymás közötti jogvitáiban döntöttek. Angliában a "poroslábúak bírósága" (court of piepowders), olyan döntéshozatali fórum volt, amelynél a kereskedők maguk közül választott, a szükséges szakértelemmel rendelkező "kollégáikat" kérték fel arra, hogy üzleti kapcsolataikból származó vitáikat eldöntsék. A középkorból és a korai újkorból is több választottbíráskodásra történő utalás maradt ránk. Idetartozik például az angol Year-Books 1374. évi évfolyama, amely a választottbíráskodásról szól. Érdekes, hogy Dél-Amerikában is találkozunk több középkori választottbíróságra vonatkozó törvénnyel (ilyen Chilében a spanyol VIII. Alfonz 1213-ban kelt rendelete; Brazíliában pedig 1514-ben a portugál, I. Mánuel király bocsátott ki választottbíráskodásra vonatkozó törvényt). A XVII. században Dániában és Svédországban hoztak választottbíráskodásra vonatkozó jogszabályt. Az 1734. évi svéd végrehajtási törvény is rendelkezett a választottbírósági ítéletek végrehajtásáról.1 Európában egészen a XVIII. század elejéig a céhekbe tömörült iparosok és kereskedők követték azt a gyakorlatot, hogy jogvitáikat nem a királyi bíróságokkal, hanem a választottbíróként tevékenykedő tekintélyes céhmesterekkel döntették el.
A középkori kereskedelem kezdetben belföldre irányult, sőt hosszabb ideig lényegében csak helyi kereskedelemnek volt tekinthető, kevés helyközi elemmel kombináltan. Idővel azonban folyamatosan távolságivá és nemzetközivé vált, aminek oka a nemzetközi vásárok és kereskedelmi utak kialakulása volt. A Római Birodalom bukását követően az időszakos piacok voltak a kereskedelem középpontjai. Állami védelem alatt álltak, és privilégiumokat is kaptak. A kereskedők céhekbe szerveződve működtek, saját belső szabályzataikban szervezve meg működésük kereteit. Az időszakos vásárok idővel állandóvá váltak, saját belső szabályzatokat alkottak, és saját bíróságokat hoztak létre. Ezek működése is választottbíráskodási elemekkel volt átszőve. A nemzetközi kereskedelem a XII-XIII. században indult először nagyobb fejlődésnek. A vásárok - melyeket állandó helyen tartottak - különösen fontos szerepet játszottak ebben az időszakban2, elősegítették a fuvarozás és a biztosítás jogintézményeinek fejlődését is.3 Kezdetben elsősorban Champagne és Flanders voltak a nagy nemzetközi vásárok színterei, majd a XV-XVI. században - mely korszakot a "kereskedelmi forradalom" korának is hívtak régebben a gazdaságtörténészek - Lyon, Genova, Besancon, Lipcse, Frankfurt am Main, Köln is jelentős vásárvárosokká fejlődtek.4 A nemzetközi vásárokon elsősorban az itáliai és a germán jogcsaládba tartozó kereskedők találkoztak egymással, ennek köszönhetően az itáliai kereskedelmi jogi megoldások és doktrínák Európa más államaiban is elterjedtek.5
Champagne grófság négy legfontosabb városában például évente hat alkalommal rendeztek vásárokat, melyek alkalmanként hat hétig tartottak, beleértve az üzletek előkészítését, lebonyolítását, valamint a váltók kifizetését is.6 Általában két hét jutott tisztán kereskedésre, négy hét pedig az adósságok, tehát a jogi ügyek rendezésével telt el. A tényleges kereskedelmi tevékenységre fordított idő kétszerese jutott tehát a jogviták elintézésére. Az ilyen módon hozzávetőlegesen 40-50 nap hosszúságú vásárciklusok az ünnepnapok kivételével tulajdonképpen lefedték az egész évet.7
Champagne hajdani, kereskedelemtörténeti jelentősége földrajzi fekvéséből adódott. Ez a terület ugyanis az angol gyapjútermelő és a flandriai gyapjúfeldolgozó vidékek, valamint a keleti áruk fő importőre, Itália között terült el. Ennélfogva itt elsősorban gyapjú és gyapjútermékek, valamint a déli országok és a Kelet termékei cseréltek gazdát. Az összes champagne-i vásár közül a posztóvásár volt a legfontosabb, itt volt a legnagyobb a forgalom. A posztóvásáron a világ valamennyi akkor forgalomban volt pénzérméje megfordult. Ennek következtében Champagne lett a pénzváltóüzlet őshazája és az adósságok kiegyenlítésének klasszikus helye.8 A vásárokra Európa minden részéből érkeztek kereskedők. A vásárok fontossága abban állt, hogy az egész akkori keresztény világ közös kereskedelmi jogának (a ius nundinarumnak) voltak a bölcsői, hiszen olyan intézmények születtek itt meg, mint a váltó- és a csődjog, illetve a kereskedelmi választottbíráskodás, melyre a kereskedői igényekből fakadóan a gyors ítélkezés és végrehajtás volt jellemző.9
A vásár - mint szervezett piac - gazdasági értelme az ügyleti koncentráció, jogi előnye pedig az ügyleti biztonság volt. A vásártartást engedélyező, egyben a vásárt garantáló közhatalomnak a védelme alatt virágzott a kereskedelem, hiszen a gazdasági lehetőséghez (árucsere Észak és Dél között) jogbiztonság és politikai támogatás társult. Kialakult a vásári jog, melynek alapja a vásártartási jogosultság volt, amit a közhatalom adományozott, és részét képezte a joghatóság és a saját eljárási jog (eskü, okirati bizonyítás) is. Ha a vásári ítéletet egy másik közhatalom fennhatósága alatt nem hajtották végre, és így megsértették a joghatóság univerzális jellegét, úgy az onnan érkezőket kitiltották a vásárról (défense des foires).10
Nyugat-Európában a középkori vásárokon működött bírók, bíróságok tevékenységében számos választottbírósági vonás volt érzékelhető. Abban, hogy ekként alakult fontos szerepe lehetett annak, hogy ezeknek a
-711/712-
vásároknak a szervezésében jelentős szerepük volt a kereskedői céheknek is, és ezt a szerepüket a vásárok közhatalmi engedélyezési és felügyeleti rendszerét működtető városok nem nyomták el.11
A távolsági kereskedem kialakulásával és elterjedésével újabb együttműködési kapcsolatok jöttek létre a kereskedők között. Szükségszerű volt, hogy a távolsági kereskedők egymással együttműködjenek, valamint hogy együttműködjenek a helyi kereskedőkkel is bizonyos mértékig. Ugyanakkor a helyi kereskedők is érdekeltek voltak abban, hogy szervezetekbe tömörüljenek a távolsági kereskedelem számukra hátrányos hatásainak kivédésére. A helyi kereskedők számára létfontosságú volt annak megakadályozása, hogy a távolsági kereskedők közvetlenül szerződési kapcsolatot létesítsenek a helyi fogyasztókkal. A távolsági kereskedők személyes biztonságának védelme mellett a távolsági kereskedelemnek jogvédelemre is szüksége volt. A távolsági kereskedő nem tartozott ugyanis ahhoz a közösséghez, ahová kereskedési céllal ellátogatott. Nem feltétlenül vonatkoztak rá azok a jogi normák, amelyeket a helybeliekre alkalmaztak. A jogsértő távolsági kereskedővel szembeni igényérvényesítést előmozdító megoldás volt az intézményes megtorlás: ha valaki idegenben - például egy genovai vagy pisai kereskedő Firenzében vagy Franciaországban - nem tudta, esetleg nem akarta megfizetni az adósságát, elfogták az ott élő honfitársait. Ez hosszú távon tűrhetetlen visszaélésekre adott alkalmat, és ezért később a kereskedelmi szerződésekben kikötötték, hogy kölcsönösen lemondanak a retorziókról a felek. A kereskedők jogvédelmének szükségessége különféle más intézményeket hívott életre. Mivel a kereskedő mint idegen nem jelenhetett meg a bíróság előtt, szüksége volt egy patrónusra, aki adott esetben képviselte is. Ezen alapult az ókorban a proxenia, amely a vendégbarátság és a kereskedelmi és jogi érdekképviselet egyfajta kombinációját jelentette. Ennek felelt meg a középkorban az a megoldás, hogy az idegen kereskedőnek joga és kötelessége volt, hogy egy helyi polgár védelmére bízza magát, nála kellett leraknia áruit, az illető polgár, a kereskedő szállásadója pedig köteles volt a község nevében ellenőrizni vendégét. A helybeli kereskedőknek mind több ponton sikerült ellenőrzésük alá vonni az idegeneket. Kötelezővé tették például, hogy bizonyos tehetős polgároknál vegyenek ki lakást, ezt nevezték szálláskényszernek. A szálláskényszer intézménye révén tudták megakadályozni a helyi kereskedők, hogy a távolsági kereskedők az éjszaka leple alatt szerződhessenek a helyi fogyasztókkal. Akkor pedig, amikor a távolsági kereskedő már olyan nagy mennyiségű árut vitt magával, hogy az éjjelre a vendégbarát funkciójú helyi kereskedő házában már nem volt elhelyezhető, létrehoztak többnyire a városok határában közraktárakat is. A közraktár intézményének a bevezetése azért is hasznos volt, mert segített annak megakadályozásában, hogy a vendég távolsági kereskedő és a házigazda helyi kereskedő egymással szerződést köthessen visszaélésszerű módon.12
Óriási haladást jelentett, amikor mind több kereskedő részvételével Hanzát13 hoztak létre. Ez eleinte általában azt jelentette, hogy az idegen városban működő külföldi kereskedők céhbe tömörültek és közösen védelmezték egymást. Ilyen tömörülés természetesen csak az adott fejedelem vagy az adott város engedélyével jöhetett létre. Az idegen országban élő kereskedők szervezetének kialakulásával egy időben rendszerint külön kereskedőtelepülések jöttek létre, s ez lehetővé tette, hogy a kereskedőknek ne kelljen azonnal túladniuk árujukon. Ezt a célt szolgálták a szárazföldi kereskedelemben a karavánszerájok, a tengeri kereskedelemben pedig a kereskedelmi telepek - fondaco-k, raktárak és áruházak14 -, amelyek a középkorban az egész világon megtalálhatók voltak.15
A középkori kereskedelem középpontjában a kereskedőházak álltak, amelyek intézményi elnevezése a Földközi-tenger partjain az arab funduc szóból eredő fondaco volt. Velencében a IX. századtól már virágzott a tengeri kereskedelem, és jelentős kereskedővárosok alakultak ki Itália más területein (Pisa, Genova, Siena, Milánó, Bologna, Firenze, Amalfi stb.) is. Hasonló kereskedelmi centrumok működtek a katalán területeken, amelyeket alfondigónak neveztek. Ezek hatalmas, városszerű komplexumok voltak, ahol a kereskedők üzleteket tartottak fenn, és ahová képviselőket küldtek. A keresztény területek kereskedőinek megjelenése a levantei útvonalon a konzulátusrendszer bevezetésével függött össze. A német területek kereskedői Velencében 1228-ban hoztak létre fondaco-t. Az északnémet területeken a fondaco-hoz hasonló szerepet játszott a Kontor intézménye. A portugál területeken a faktorrendszer terjedt el, elsősorban a németalföldi kereskedelmi célterületekre (Feitoria de Flandres) koncentráltan.16
A középkori üzletemberek (kalmárok, pénzváltók és kézművesek) nem sokat késlekedtek önmaguk megszervezésével és menedzselésével, azaz érdekvédő szervezetek létrehozásával és privilégiumok szerzésével. A szakmák szerint alapított céhek a szabad verseny intézményes ellenségei (mai szemmel nézve lényegében kőkemény kartellek), ugyanakkor igen hatékony egyesületek, a mester irányítása alatt önkormányzattal rendelkeztek, saját működésük szabályait maguk írta statútumba foglalták. A céhstatútumok mint fontos jogi dokumentumok privát kodifikációk voltak, így például Étienne Boileau, a párizsi kereskedők IX. Lajos által kinevezett elöljárója 1268-ban összeírta a városi céhek statútumait, "Livre des métiers" címmel. A kereskedők közössége, az universitas mercatorum persze nem volt egységes, voltak erősebb és gyengébb céhek. Az előbbieket a nagykereskedők és a bankárok vezették, akik különösen az olasz városállamokban szereztek roppant erős pozíciókat: a firenzei és a bolognai Mercanzia saját maga szabályozásán túl például jóváhagyta az egyes céhek alapszabályait is, és politikailag is számottevő befolyást gyakorolt a város vezetésére, továbbá teljes bírósági joghatósággal rendelkezett kereskedelmi ügyekben. A Mercanzia által elért némely gazdaságpo-
-712/713-
litikai eredmény már-már hihetetlen modernségről árulkodik, így például Bolognában 1230-ban városi döntést hoztak a textilmanufaktúrák fejlesztésére: a városba települő takácsok vissza nem térítendő támogatást, kedvező kölcsönt és 15 éves adómentességet kaptak, vagyis a kereskedők elérték a gazdasági fejlődés költségeinek társadalmasítását. Itália városállamaiban a Mercanzia - mint a hatékony és valóban alulról szervezett érdekvédő kereskedelmi kamara szerencsés előképe - jelent meg.17
A genovai kikötő 1293-as forgalmának értéke háromszorosa volt a francia uralkodó korabeli éves bevételeinek, négyszerese az akkori éves angol exportnak, és tízszerese Lübeck 1368-as forgalmának. A kereskedőket Itáliában a céhek tartották nyilván, bizonyos kivételekkel. A "mercator" jelölte a bejegyzett kereskedőt, míg a "negociator" a szabadúszó kalmár megnevezésére szolgált; a különbségtételt a városi hatalom is elismerte, így például Brescia 1313-as vagy Milánó 1396-os statútuma. A kereskedők sorába tartoztak az árut értékesítő személyek, illetve ide sorolták - bár a szakirodalom ezt részben vitatja - a bankárokat, a közvetítőket (proxenetae, courier), valamint a kereskedelmi alkalmazottakat is.18
A kereskedők tevékenységének összehangolásában fontos szerepet töltöttek be a céhek, belső szabályzataikkal, szokásjogukkal.19 A kereskedelmi jellegű céhek speciális joganyagot, úgynevezett "ius specialét" alakítottak ki, saját kereskedelmi könyvvezetéssel, választottbíráskodással, belső eljárási szabályzattal.20 Az itáliai kereskedővárosokban kialakult szokásjogot21 vette át a többi, római jogi hagyományokon nyugvó jogrendszerű ország is.22
A nagy észak-itáliai kereskedővárosok konzuljai egyszerre voltak elöljárók és bírók. Nemcsak a kereskedők felett ítélkeztek, hanem mindenki (nemesek, idegenek) felett, aki kereskedelmi ügyletekben vett részt. Tevékenységük nagymértékben választottbíráskodási jelleget mutatott. Az olasz Mercanziánál is magasabb szintű kereskedői szerveződés volt a jól ismert Hanza Szövetség. Ennek keretében már nemcsak az egy-egy városhoz tartozó üzletemberek szövetkeztek, hanem maguk a kereskedők irányította városok is. A Szövetség - mely mai szemmel egy jól szervezett, nemzetközi kartell volt - az észak-európai, elsősorban a balti-tengeri kereskedelem kiaknázásra jött létre, formálisan Lübeck városának vezetésével. A Szövetség a XIII. század végére igen megerősödött, fénykorában több mint kétszáz város volt a tagja, monopolizálva az Oroszországgal való északi kereskedelmet. Hanyatlása a novgorodi Hanza állomás 1494-es bezárásával kezdődött.
Ebben az időszakban a kereskedelmi jog egyre inkább elvált az általános magánjogi szabályoktól, a fides, azaz a jóhiszem és a bizalom lett a központi eleme. Ennek a joganyagnak a nemzetivé válása, azaz a nemzeti jogokba való beépülése is bekövetkezett idővel. Az egyes városok saját kereskedelmi jogi szabályozásokat alkottak. Ezek keretében számos kodifikációs eredménnyel találkozhatunk. Idetartoznak például Antwerpen város coutumesei, a francia Ordonnance du commeree (1673), az Ordonnance de la marine (1685), a bilbaói Ordenanza (1737), a porosz tengeri jog (1727).23
A rómaiak a ius gentium kialakításával a kereskedelmi jognak nemzetközi vetületet adtak. Az idegenekkel fenntartott kereskedelmi kapcsolatok miatt kialakult egyfajta nemzetközi dimenziójú szokásjogi rendszer, hiszen ezekben az esetekben általában nem lehetett már csak egy adott város jogára hivatkozni.24 Az európai magánjogi jogrendszerek sokat merítettek a ius gentium anyagából. Ebből eredeztethetőek az olyan fontos jelentőségű jogterületek szabályozásai, mint amilyenek a bank és kölcsönügyletek, a kereskedelmi társaságok, választottbíráskodás, váltó, csőd stb.
Fontos szerepük volt a választottbíróságoknak a középkori városok jogéletében. Különösen az olasz városállamok statutista jogrendszereiben, valamint a római jog recepciója előtti időkben, a német partikuláris jogrendszerekben voltak ennek nyomai. Legfőbb oka a választottbíráskodás elterjedettségének az állami igazságszolgáltatás fejletlenségében, a jogbizonytalanságban és a német föld nagyfokú területi szétszakadozottságában rejlett. Utóbbi gyakran a bírói ítéletek végrehajthatóságának is akadálya volt.25
A középkori választottbíráskodás szabályai több szempontból nem voltak összhangban a római jogi szabályokkal. A római jogi alapokból kiindulva a középkorban azon alapvető megkülönböztetés terjedt el, mely szerint kétfajta választottbíró volt. Az egyik a nem feltétlenül a jog szabályai alapján eljáró "arbitrator", a másik pedig a perrendet is alkalmazni köteles, és a tételes jog szabályait ítéletében követő "arbiter". Az arbiter nem csupán ítéletében volt köteles követni a tételes jog előírásait, hanem - a római jogtól eltérő módon - eljárása során az eljárásjog rendelkezéseit is be kellett tartania.26 Az arbitrator és az arbiter státuszai közötti megkülönböztetésből alakult ki a későbbi jogfejlődésben a ius commune által is ismert, méltányossági alapon ítélő "arbiter ex aequo et bono" fogalma. Helmut Coing utal arra is, hogy az "arbiter ex aequo et bono" ius commune által meghatározott fogalma hatással volt a francia jog által ismert "amiable compositeur" intézményére is.27
Eleinte jóformán csak az egyházi személyek voltak alkalmasak a választottbírói tevékenységre. Az ő választottbírói működésükben az is előnyös volt, hogy az általuk hozott ítéletek végrehajtását az egész birodalomban, sőt az egész katolikus kereszténység körében biztosították az "excommunicatio" és az "interdictum" intézményei.28 Később aztán már laikusok is megjelentek választottbíróként. Olyanok, akik kellő és elismert jogi szakismeretekkel rendelkeztek. Jogtudósokat, majd az egyetemek jogi fakultásait is bevonták a választott-
-713/714-
bíráskodásba, különösen a nehéz ügyek eldöntésébe. Főleg a választottbíráskodással összefüggésben fejlődtek ki az úgynevezett tanult bíróságok (gelehrtes Richtertum). 29 Ezek pedig a későbbi római jogtudomány elveit hozták át a német területekre. Így a választottbíráskodás gyakorlata a római jog recepciójában is jelentékenyen közrehatott.30 A XII-XIII. század híres elméleti jogászainak, a glosszátoroknak a tevékenysége is közel állt a választottbírókéhoz. Jelentős kereskedelmi ügyekben is adtak jogi tanácsokat és szakvéleményeket. Jogi munkájuk a választottbírói és a jogtudósi szerepek között mozgott.
A recepció révén a választottbíráskodás intézménye az itáliai területekről azzal a tartalommal került átvételre a német közönséges jogba, amelyben azt a római és kánoni jogtudomány kialakította.31 Alapja tehát két szerződés volt, amelyek egymást kölcsönösen feltételezték és kiegészítették. Az egyik a felek közötti compromissum, a másik pedig a felek és a választottbíró közötti receptum.32 A római jog hajdani történetében a jogászi elméleti figyelem a receptumra irányult, a római jog recepciójával összefüggő középkori német jogfejlődésben a jogi elmélet figyelme viszont elfordult a receptumtól és elsősorban a compromissum dogmatikai vizsgálatára, elemzésére koncentrált. A compromissum jogi természetének megítélése a választottbíráskodás egészéről való jogi gondolkodás irányát is meghatározta. Azok a jogrendszerek, amelyek a compromissumot anyagi magánjogi természetűnek (főként egyezségnek) tekintik, a választottbíráskodás intézményét is elsősorban anyagi magánjogi alapon értelmezik. Ez a szemlélet jellemzi a francia jogi gondolkodást. Franciaországban hosszú ideig anyagi magánjogi jogi jellegűnek tekintették a választottbíráskodást. Az ottani felfogás szerint a választottbírósági szerződés (compromissum) és a vele egységet képező választottbírósági ítélet (laudum) együttesen tulajdonképpen egy olyan egyezséget jelenít meg, ami a választottbírók között jön létre, a felek közös meghatalmazottjaiként. Csak az állami bíróság által kiadott végrehajtási lap kiállítását követően nyerik el a választottbírósági ítéletek az állami bírósági ítéletekkel azonos "jogi értéket". A német jogban a hosszú időn keresztül érvényesülő anyagi magánjogi felfogást 1870-es évek végén váltotta fel az eljárásjogi jelleget támogató nézet. A svájci jogban is a választottbíráskodás eljárási jogi jellegének hangsúlyozása a jellemző. Összehasonlító jogi szempontból pedig nagyon figyelemreméltó jelenség az, hogy Magyarországon lényegében már a középkori kezdetektől eljárási jogi természetűnek tartották a választottbíráskodást, illetve annak vonatkozó szabályozásait.33 Ezen a területen tehát a magyar jogfejlődés lényegesen megelőzte a német jogot. A választottbíráskodást eljárási jogi intézményként felfogó jogrendszerekben a választottbírósági szerződés, a compromissum nem anyagi magánjogi egyezség, hanem egyfajta joghatósági megállapodás (prorogatio).
A compromissumot - és éppen ebben mutatkozik meg a kánonjogi felfogás hatása - általában magánjogi egyezségnek, a választottbírókat pedig az egyezség tartalmának meghatározására hivatott megbízottaknak tekintették, akik az ítélkezésre "mandati acti directa"-val voltak szoríthatók, költségeiket és díjukat pedig a felektől "actio mandati contraria"-val követelhették.34
A compromissumot egyes szerzők az anyagi magánjogi egyezséggel formailag egyenesen azonosították is.35 Hermann Daubenspeck például azt írta36, hogy "ha a felek megegyeztek, hogy választottbírók döntsenek, úgy a jogvita, miként az egyezségnél, már be is van fejezve." Ez kétségkívül túlzás volt, mert a jogvitát csak a választottbírósági ítélet fejezi be és addig, amíg ez létre nem jött, még bizonytalan, hogy nem kerül-e az ügy a választottbírósági döntés meghiúsulása folytán a rendes bíróság elé. A legtöbb korabeli szerző ennél lényegesen óvatosabban úgy nyilatkozott, hogy a compromissum az egyezséggel rokon, ahhoz hasonló szerződés, annak egyik faja, tehát a compromissum és az egyezség nem azonosítható teljesen.37 E felfogásnak a lényegét, melynek még később is voltak hívei, Simon Hayum a következőkben foglalta össze:38 "ahogy az egyezségnél, úgy a compromissumnál is oly módon rendezik a felek vitás jogviszonyukat, hogy igényeikből kölcsönösen engednek: az egyezségnél úgy, hogy megegyeznek egy meghatározott eredményben, a compromissumnál pedig akként, hogy "nulla necessitate cogente" kijelentik hogy, felfogásukhoz, vélt jogukhoz nem ragaszkodnak feltétlenül, hanem megegyeznek egy harmadik személy ítéletében "in sententiam tertii". E feltétellel tehát éppúgy lemondanak jogukról, mint az egyezségnél. Hayum is elfogadta azonban, hogy míg az egyezségnél a jogvitát maga az egyezség feltétlenül és közvetlenül szünteti meg, addig a compromissumnál ez csak közvetve történik: a harmadik személy döntése által, amelynek a felek már előre alávetik magukat. A választottbírósági ítélet meghozatala és tartalma ugyanakkor bizonytalan, ezért ennyiben a compromissum tartalmát és hatását tekintve csak feltételes egyezségnek tekinthető.39 Igen találóan és tömören fejezi ki e nézet magvát, a nagy pandektista Puchta40 is. Szerinte a compromissumnak a hatása ugyanaz, mint az egyezségé: a követelés érvényesítését akadályozza, megszünteti azt, helyébe teszi a választottbírósági ítélet tartalmát és annak elismerésére kötelez.41
A német közönséges jog ennek a felfogásnak megfelelően már nem csupán közvetett, hanem közvetlen anyagi magánjogi hatást is tulajdonított a compromissumnak. Az élet szükségleteit a német területeken ugyanis már nem elégítette ki a római jognak az a megoldása, hogy a marasztalt fél a kikötött bírság fizetésével megmenekülhet a választottbírósági ítélet teljesítésétől. Miután a német közönséges jog a kánonjog nyomán általában feladta a római jognak azt a tételét, hogy a "nudum pactum"-ból nem ered actio, a bírság kikötése nélkül létrejött compromissumot is érvényesnek ismerték el és a pernyertes fél a compromissum alapján a rendes bíróság előtt indított actióval követelhette az
-714/715-
ítélet teljesítését. Azzal a féllel szemben pedig, aki a compromissum, illetőleg az esetleg már meghozott ítélet ellenére is a rendes bíróság elé vitte az ügyet, az egyezségre alapított érdemleges magánjogi kifogás (exceptio rei transactae) volt emelhető.
A compromissumnak az anyagi magánjogi egyezség intézményével való megfeleltetése erősen hatott arra, hogy a választottbíráskodás a német közönséges jogban teljesen magánjogi intézménnyé vált. Ezt a felfogást az is mutatta, hogy a perjogi szerzők műveikben vagy egyáltalán nem szóltak róla, vagy éppen csak azért tettek említést arról, hogy az anyagi magánjogba tartozását kiemeljék.42 A választottbíráskodás a pandektisztikai jogirodalom szerves részévé vált.
A korabeli szabályozások a választottbíróság ítélete ellen általában nem engedtek fellebbezést, hacsak azt a felek kifejezetten nem kötötték ki43, de volt a római és a kánoni joggal ellentétes olyan korabeli német nézet is, amely szerint a választottbírósági ítélettel szemben tíz napon belül a rendes bírósághoz lehetett fellebbezni.44
Vitás volt a választottbírósági ítélet (laudum) semisségének kérdése is. A semmisségi okok részint anyagi jogi, részint eljárási jogi természetűek voltak45, némelyiküket semmisségi kereset nélkül is fel lehetett hozni, másokat ellenben csak semmisség megállapítása iránti keresettel, azaz "nullitatis querla"-val, amelynek határidejére vonatkozóan 10 nap és 30 év között szóródva szintén eltértek a megoldások.46
Vita volt arról is, hogy köteles-e a választottbíró ítéletét indokolni és az anyagi jog szabályait alkalmazni és hogy a választottbírósági ítélet, azaz a "laudum" teljesítésére indított perben csak a compromissum, a receptum és a választottbírósági eljárás érvényessége vagy az ítélet anyagi helyessége is vizsgálható-e.47
Az anyagi magánjogi és az eljárási szempontoknak ez a szinte ötletszerű vegyítése nagy összevisszaságot teremtett a választottbíráskodás joganyagában.48 Egyebek mellett ez a zavaros jogi helyzet lehetett az egyik oka annak, hogy a korábban gyakran alkalmazott intézmény az idők folyamán elvesztette népszerűségét, joggyakorlati jelentőségét.49
Wolfgang Heinrich Puchta (1769-1845), a nagy pandektaíró Georg Friedrich Puchta (1798-1846) atyja, aki bajor tartományi bíróként és tekintélyes jogi szakértőként is működött, 1823-ban a választottbíráskodásra vonatkozó jogi szabályozásról azt írta, hogy "mint holmi régi fegyvernek valamely gyűjteményben, csak azért van még meg a kijelölt helye a törvényekben, hogy kéznél legyen, ha valakinek egyszer mégis csak eszébe jutna használatba venni, de a legöregebb bírók is aligha fognak emlékezni gyakorlatukból olyan esetre, amelyben formaszerű compromissum jött volna létre".50 Wolfgang Heinrich Puchta leírása nyomán vált egyébként széleskörűen ismertté az az 1305. évi német eset, amelyben a választottbíróknak kötelezettségévé tették, hogy Bielefeld városából Herfordba és vissza utazzanak mindaddig, amíg méltányos döntésben meg nem egyeznek.51
A rendőrállamnak a magánbíráskodással szembeni ellenséges hozzáállása kifejezésre jutott a közönséges jog egyes perjogi íróinál is. Szemére vetették a római jogászoknak, hogy az arbitereket magánbíróknak fogták fel és a compromissumot nem pusztán magánjogi egyezségnek tekintették. Szerintük a választottbíróságok csak addig voltak szükségesek, amíg nem voltak megfelelő szervezetű állami bíróságok. Az állam azonban a választottbíróságokat nem tűrhet meg, mert csak a bíróságai iránt érzett (jogosulatlan) bizalmatlanságból fakadhat működésük alapja, vagy az a céljuk, hogy az államot az eljárási illetékektől elüssék.52
A francia forradalom törvényhozása viszont szinte az ellenkező végletbe esve hirdette a választottbíráskodás fontosságát. A forradalmi felfogás az ítélkezést olyan egyszerű tevékenységnek tekintette, amelyet bármely értelmes ember jogi tudás nélkül is könnyen elvégezhet.53 Ehhez képest, a bírói szervezetről 1790. évi augusztus hó 24-én alkotott törvény kijelentette, hogy a legésszerűbb eljárás a választottbírósági eljárás és számos ügytípust nevezett meg, amelyek a felek megállapodása nélkül is, kötelezően választottbírósági hatáskörbe tartoztak (arbitrage forcé). Az eredmények azonban igen hamar alaposan rácáfoltak a szép reményekre. "Franciaország minden részéről hivatkoztak önkényes ítéletekre, melyek szemérmetlenül megsértették a törvényeket és a legszentebb érdekeket, amelyekben tudatlan, kislelkű, megvesztegetett választottbírók csakis előítéleteiknek, a félelemnek vagy a kedvezésnek szavára hallgattak. A kényszerű választottbírósági eljárás kétévi uralma elegendő volt arra, hogy több visszaélést vessen a felszínre, mint amennyit a rendes bíróságok évek hosszú sora alatt felmutathattak."54
Ugyanez az idegenkedés mutatkozott meg a választottbíráskodással szemben már az 1793. évi porosz perrendtartásban, az Allgemeine Gerichtsordnungban (AGO) is. Ez a - különben bőbeszédű - törvény a választottbíróságnak csak tíz szakaszt szentelt55, és hogy ez a nagyon rövidre fogott szabályozás is elegendőnek bizonyult, az azzal volt magyarázható, hogy a választottbíráskodás - mint Koch56, a porosz perrend neves kommentátora is említette - Poroszországban majdnem teljesen kiment a gyakorlatból és, hogy a perrendtartás gyér szabályait a gyakorlat a közönséges jog elveivel egészítette ki.57
Az 1793. évi porosz és az 1806. évi francia perjogi kódexek nagy hatással voltak a választottbíráskodás jogi szabályozásának további sorsára.58 Az eddig az anyagi magánjogi jogtudományi művekben, főleg a pandekta kommentárokban tárgyalt választottbíráskodási jogintézmény dogmatikai helyét ez az említett két monumentális polgári perrendtartás az eljárási jogban jelölte ki és tartalmilag is olyan megoldásokat hozott, amelyek a középkorban teljesen anyagi magánjogi jellegűnek tartott jogintézménynek a processzuális vonatkozásait emelték ki.59 Ebben az irányban azonban mindkét törvény erős túlzásokba is esett, mivel azt rendelték el, hogy a felek ellenkező megállapodásának hiányában a
-715/716-
rendes (állami) peres eljárás szabályait kell alkalmazni (porosz törvény I. 2. 171. § és francia törvény Art. 1009.) és fellebbezésnek van helye (porosz törvény I. 2. 174. § és francia törvény Art. 1010.), sőt a francia perrendtartás több rendkívüli jogorvoslatot60 is bevezetett a választottbírósági ítéletekkel szemben. Ezek az eljárási jogi túlbiztosítások a választottbírósági eljárást megfosztották a könnyedségtől és gyorsaságtól, és így azt a gyakorlatban nehézkessé, szinte haszontalanná tették.61
Fontossá vált viszont a további jogfejlődés szempontjából az, hogy a választottbírósági ítéletet bírói úton végrehajtható közokiratnak ismerték el az említett porosz és francia perrendtartások.62 Ebből pedig lényegében az következett, hogy a választottbírósági ítélet hatályát a jogerős állami bírósági ítélet hatályával feleltették meg, bár ezt a francia perrendtartás kifejezetten még egyáltalán nem és a porosz perrendtartás (I. rész 30. cím 54. §) is csak a biztosítási ügyletből eredő jogvitákról határozó választottbíróságok ítéleteiről mondta ki.63
A porosz és a francia perrendi szabályozások nem elégedtek meg a compromissum és a választottbírósági ítélet közvetlen anyagi magánjogi hatásával, hanem - legalább is az utóbbit - közvetlen köz- (per-) jogi hatállyal is felruházták. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mindkét perrendtartás, de különösen a porosz64, eljárási státusát tekintve a választottbírót mennyire közel hozta az állami bíróhoz, nem csodálkozhatunk, hogy a választottbíráskodás erős processzualizálódása az intézmény jogi természetéről vallott elméleti felfogásokban is változást idézett elő.65 Igaz, ez a változás hosszabb ideig még nem vált átütővé, mert a joggyakorlatban a választottbíráskodás csak lassan tudott ismét teret nyerni. A kereskedelem újbóli fellendülése, sőt világméretűvé válása kényszerítette ki végül ezt a változást. Létfeltétele volt ennek ugyanis, hogy a kereskedelmi jogviták szakszerű és gyors elbírálást kapjanak.
A német elmélet sokáig még a közönséges jogban kifejlődött elvek hatása alatt állt. Az 1879. évi német birodalmi perrendtartás megalkotói is az anyagi magánjogi gondolatkörben ragadtak a választottbíráskodással kapcsolatban. Ennek a törvénynek a szerkesztői meg voltak viszont győződve arról, hogy az állami bíróságok perrendtartásának újraszabályozását követően is jelentős szerep vár. Úgy tartották, hogy a választottbíráskodással kapcsolatban jelentkezett korábbi kedvezőtlen tapasztalatok oka "nem magában az intézményben, hanem annak elhibázott szabályozásában van", és ezért a genfi perrendtartás (art. 335-367.), valamint több német partikuláris törvény66 nyomdokain haladva "megszüntetni igyekeztek azokat a korlátokat, amelyeket az addigi jog az intézmény üdvös fejlődésének útjába állított".67
Ezt a törekvést ugyan az 1879. évi német perrendtartásnak sem sikerült teljes értékűen megvalósítania, jóllehet jelentékenyen növelte a választottbíráskodás életképességét és működőképességét. Egyfelől záróköve volt egy több évszázados jogfejlődésnek, másrészt pedig mintaként szolgált a választottbíráskodással kapcsolatos későbbi törvényhozásoknak.68
A XIX. századi nagy európai polgári eljárásjogi kódexek közül a német, az osztrák és az olasz a választottbíróság előtti kereshetőségi jogot az egyezség megkötésének képességéhez köti. A francia polgári eljárásjogi kódex szabályozása a választottbíróság előtti kereshetőségi jogot nem az egyezség megkötéséhez való képességhez kapcsolja, hanem ahhoz, hogy a felek a jogvita tárgyáról szabadon rendelkezhetnek-e. A holland polgári eljárási jogi kódex pedig lényegében egy vegyes rendszert tartalmaz, az egyezségkötési képesség és a jogvita tárgyán való szabad rendelkezési jog vegyítésével. A szóba hozott perrendtartások szabályainak rövid szemléje a következő: az 1877. és 1898. évi német polgári perrendtartás 1025. §-a: "Azon megállapodás, hogy valamely jogvita eldöntése egy, vagy több választottbíró által történjék, annyiban joghatályos, amennyiben a felek jogosítva vannak a vita tárgyáról egyezséget kötni". Az 1895. évi osztrák polgári perrendtartás 577. §-a: "Azon megállapodás, hogy valamely jogvita eldöntése egy, vagy több választottbíró által történjék, annyiban joghatályos, amennyiben a felek a vita tárgyáról egyezséget kötni képesek". Az 1865. évi olasz polgári perrendtartás (Codice di Procedura civile) 8. §-a: "Valamely vitának eldöntését egy, vagy több, páratlan számú választottbíróra lehet bízni. Államjogi kérdések, házasfelek elválásának kérdései és olyan kérdések; amelyekben egyezség nem köthető; a választottbíráskodásból ki vannak zárva". Az 1806. évi francia polgári perrendtartás (Code de procédure civile) 1003. §-a: "Mindenki köthet választottbírósági szerződést oly jogok tárgyában, amelyekről szabadon rendelkezhet", 1004. §-a pedig: "Nem lehet választottbírósági szerződést kötni tartás-, lakás- .és ruházásra vonatkozó adományok s hagyományok, házastársak különélése, elválása és állami kérdések tárgyában, amelyek az államminiszter, hatáskörébe tartoznak". Az 1896. évi holland polgári perrendtartás (Wetboek van burgerlijke Regtsvordering) 620. §-a: "Mindenki vitás ügyét választottbírók döntésének vetheti alá, oly jogok tárgyában, amelyek szabad rendelkezése alá esnek. Aki bírói alkalmazott, vagy a polgári, vagy kereskedelmi törvénykönyv rendelkezései értelmében valamely egyezség, vagy vételi szerződés megkötéséhez bírói felhatalmazásra szorul, ezen minőségében ily felhatalmazás nélkül vitás ügyeket választottbírák döntésének nem vethet alá."69
A német perrendtartás hatálybalépésének évében, 1879-ben jelent meg Karl Hugo Freiherr von Weizsäcker korábban már hivatkozott tudományos munkája, amely élesen szembeszállt a compromissumot az anyagi magánjogi egyezséggel azonosító felfogással. Azt fejtette ki, hogy a felek a compromissumban csupán annak személyére nézve egyeznek meg, hogy ki szolgáltasson nekik igazságot, magában az ügyben azonban egyezséget nem kötnek és ilyet kötni nem is akarnak. Így a compromissum nem hasonlít az anyagi magánjogi egyezséghez, hanem sokkal inkább a perhez (judicium) fogható, amit azonban választottbíráskodás nem az állam bírója, hanem magánember dönt el a felek szerződése alapján.70
-716/717-
Weizsäcker nemcsak a compromissum jogi lényegét távolította el az egyezség anyagi magánjogi felfogásától, hanem lényegesen szélesítette is azt a szemléletet, ami később a választottbíráskodás dominánsan eljárásjogi felfogásához elvezetett. Disszertációjával a választottbíráskodás témáját kibontotta a pandektisztikai jogirodalomból, pedig már úgy tűnt, hogy még hosszabb időre benn ragad abban. ■
JEGYZETEK
1 Lásd: Horváth Éva-Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 46-47 old.
2 Lásd: Bourquelot, F.: Études sur les foires de Champagne. In: Mémoires de ’Académie des Inscriptions, Párizs, 1865.; Bassermann, E.: Die Champagner Messen . Tübingen, 1911.; Brésard, M.: Les foires de Lyon au 15e et 16e siècle. Párizs, 1914.; Kecskés László: A polgári jog fejlődése a kontinentális Európa nagy jogrendszereiben. Történeti Vázlat. Dialóg Campus Kiadó Budapest-Pécs, 2004. 198-200. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 268. old.
3 Lásd: Nagyné Szegvári Katalin: A Code de Commerce hatása az európai kereskedelmi jogi kodifikációra In: Jogtörténeti tanulmányok (szerk.: Kajtár István-Szekeres Róbert) PTE Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2001. 314. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 115. old.
4 Lásd: Cameron, Rondo: A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. Maecenas Könyvek, Budapest - Talentum Kft., 1998. 91-92. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 268. old.
5 A XVI. század leghíresebb kereskedődinasztiája az augsburgi (dél-németországi) székhelyű Fuggerek voltak. Lásd részletesebben: Cameron, Rondo: A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig. Maecenas Könyvek, Budapest - Talentum Kft., 1998. 159. old.; Holdsworth, William Searle: A History of English Law. London, 1966, V. kötet. 97. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 268. old.
6 Lásd: Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 183 -184. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 269. old.
7 Lásd: Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 183. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 269. old.
8 Lásd: Bourquelot, F.: Études sur les foires de Champagne. In: Mémoires de l'Académie des Inscriptions. Párizs, 1865.; Bassermann, E.: Die Champagner Messen. Tübingen, 1911.; Brésard, M.: Les foires de Lyon au 15e et 16e siècle. Párizs, 1914.; Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1979. 183. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 269. old.
9 Lásd: Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 77. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 269. old.
10 Lásd: Hilaire, Jean: Introduction historique au droit commercial, Paris, PUF, Collection droit fondamental, 1986.; Galgano, Francesco: Lex mercatoria, Il Mulino, 2001.; Metzinger Péter: Adalékok a kereskedelmi jog középkori történetéhez. Kézirat. Pécs, 2006. 5. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 269. old.
11 Szemben a magyarországi középkori vásárokkal, melyeket csaknem kizárólagosan a városok uraltak, és azokon a kereskedői céhek nem kaptak érdemi szerepet, így Magyarországon a középkori vásári bíráskodásnak nem lett választottbírósági karaktere. Magyarországon a középkori vásárokon a bírók a vásárszervező városok nevében túlnyomórészt rendészeti jellegű igazszágszolgáltatást nyújtottak.
12 Lásd: Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1979. 176-177. old., 180-180. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 270. old.
13 Vö. Schröder. R.: Lehrbuch der deutschen Rechtsgeschichte. 6. kiadás, Lipcse, 1919. I. 704. old. és köv.; Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1979. 176-177. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 270. old.
14 Vö: Simonsfeld, H.: Der Fondaco dei Tedeschi und die deutsch-venetianischen Handelsbeziehungen 2. kötet, Stuttgart, 1887.; Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1979. 176-177. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 271. old.
15 Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1979. 176-177. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 271. old.
16 Lásd: Kellenbenz, Hermann (Hgg): Handbuch der europäischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. I-III. kötet. Stuttgart, 1986, 228. old.; Rehme, Paul: Geschichte des Handelsrechts. In: Handbuch des gesamten Handelsrechts mit Einschluβ des Wechsel-,
-717/718-
Scheck-, See und Binnenschiffahrtsrechts, der Versicherungsrechts sowie des Post- und Telegraphenrechts. I-VIII. kötet. Hgg Victor Ehrenberg. Leipzig, 1913. 82. old.; Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 75. old.; Katus László: A középkor története. Második, javított kiadás. Pannonica - Rubicon, Budapest, 2001. 206. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 271. old.
17 Lásd: Hilaire, Jean: Introduction historique au droit commercial, Paris, PUF, Collection droit fondamental, 1986; Galgano, Francesco: Lex mercatoria, Il Mulino, 2001; Metzinger Péter: Adalékok a kereskedelmi jog középkori történetéhez. Kézirat. Pécs, 2006. 2. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 272. old.
18 Lásd: A kereskedelem fejlődését elsősorban a naturáltermelés segítette elő, amely a mezőgazdasági forradalom eredményeként növekedett. Így bizonyos szempontból a kereskedelem fejlődése nem a városok kialakulásához, hanem a vidéki termelés hatékonyságának növeléséhez köthető. Lásd: Berman, Harold J.: Law and Revolution. The Formation of Western Legal Tradition Cambridge Massachusetts, London, 1993. 334. old.; Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest, 2005. 75-76. old.; Hilaire, Jean: Introduction historique au droit commercial, Paris, PUF, Collection droit fondamental, 1986.; Galgano, Francesco: Lex mercatoria, Il Mulino, 2001.; Metzinger Péter: Adalékok a kereskedelmi jog középkori történetéhez. Kézirat. Pécs, 2006. 2. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 272. old.
19 Lásd: Rehme, Paul: Geschichte des Handelsrechts. In: Handbuch des gesamten Handelsrechts mit Einschluβ des Wechsel-, Scheck-, See und Binnenschiffahrtsrechts, der Versicherungsrechts sowie des Post- und Telegraphenrechts. I-VIII. kötet. Hgg. Victor Ehrenberg. Leipzig, 1913. 87. old.; Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 76. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 273. old.
20 Lásd: Kellenbenz, Herman (Hgg): Handbuch der europäischen Wirtschafts- und Sozialgeschichte. I-III. kötet. Stuttgart, 1986, 231. old. és köv.; Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 76. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 273. old.
21 Lásd: Gönczi Katalin: A középkori város jogtörténeti aspektusai (A városjog történelmi szerepe)In: Gönczi Katalin-Horváth Pál-Stipta István- Zlinszky János: Egyetemes jogtörténet I. (szerk.: Horváth Pál). V. fejezet Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1997. 143-144. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 273. old.
22 Így Portugália, Spanyolország, Franciaország és részben a germán területek. Lásd: Rehme, Paul: Geschichte des Handelsrechts. In: Handbuch des gesamten Handelsrechts mit Einschluβ des Wechsel-, Scheck-, See und Binnenschiffahrtsrechts, der Versicherungsrechts sowie des Post- und Telegraphenrechts. I-VIII. kötet. Hgg. Victor Ehrenberg; Leipzig, 1913. 88. old. és köv.; Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 76. old.; Hilaire, Jean: Introduction historique au droit commercial, Paris, PUF, Collection droit fondamental, 1986.; Galgano, Francesco: Lex mercatoria, Il Mulino, 2001.; Metzinger Péter: Adalékok a kereskedelmi jog középkori történetéhez. Kézirat. Pécs, 2006. 5. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 275. old.
23 Lásd: Marquard, Johann: Tractus politico - juridicus De iure mercatorum et commerciorum singulari. Frankfurt. 1662. II. kötet 8. old.; Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht. I. kötet. Älteres Gemeines Recht (1500 bis 1800). München, 1985. 521-523. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 276. old.
24 Lásd: Sándor István: A társasági jog története Nyugat-Európában. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 77. old.; Kecskés László: Polgári jog. A személyek joga. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2007. 276. old.
25 A választottbíróság intézményének újkori kifejlődésére a német közönséges jog volt nagy befolyással. Ez pedig a compromissumot annak már érintett római, illetőleg kánonjogi alakjában recipiálta. Ezért kitűzött célunk szempontjából nem szükséges kitérnünk a régi german (különösen a logobard), valamint a receptiot megelőző német nemzeti jogra, amelyben egyébként már mutatkoznak annak nyomai, hogy a választottbírósági szerződés közvetlen hatással ruháztatott fel. Ugyanezt látjuk az olasz és egyéb városok statutárius jogában, amelyben már a választottbírósági ítéletek végrehajthatóságát is elismerték, sőt itt-ott a rendes bírói ítélettel egyenlősítették, pl. Montpellier 1204. évi statútuma: "Confessiones, testificationes et omnia coram arbitris actitata proinde valeant ac si in curia essent acta". Több helyütt fellebbezést engedtek a választottbírósági ítélet ellen, ami szintén arra mutat, hogy az intézmény megítélésénél perjogi szempontok is érvényesültek. Lásd: André, W.: Gemeinrechtliche Grundzüge der Schiedsgerichte und des Wasserrechts im Anschluss an das
-718/719-
hannoversche Gesetz. 1860. 11-19. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 15. old.
26 Lásd: Ziegler, Karl-Heinz: Arbiter, arbitrator und amicabilis compositor. In: Zeitschrift der Savigny Stiftung für Rechtsgeschicte. Romanistische Abteilung. 1967/84. 381. old.
27 Lásd: Coing, Helmut: Zur Entwicklung des Schiedsvertrages im Ius Commune. Die Amicabilis Compositio und der Schiedsspruch ex aequo et bono. In: Festschrift für Henz Hübner zum 70. Geburstag, am 7. November, 1984. (hrsg.: G. Baumgärtel-E. Klingmüller-H. J. Becker-A. Wacke), Berlin-New York, 1984. 37. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 16. old.
28 Lásd: Muther, Theodor M.: Zur Geschichte der Rechtswissenschaft und der Universitäten in Deutschland. Jena, 1876. 227. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 15. old.
29 Lásd: Stölzel, Adolf Friedrich: Die Entwicklung des gelehrten Richtertums in deutschen Territorien. 1. kötet. Hessen-Stuttgart, 1872. 187. old., 191. old., 238. old., 409. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
30 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 15-16. old.
31 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
32 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
33 Vö.: Horváth Éva-Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 45-46. old. Horváth Éva és Kálmán György művének a svájci joggal kapcsolatos indokolásával jelen írás szerzője nem ért egyet. A választottbíráskodás jogi jellegének megítélését a Horváth Éva és Kálmán György által említett törvényhozási hatáskörmegosztás a szövetségi szint és a kantonok között - az anyagi magánjogi szabályok szövetségi törvényhozási szinthez tartozása - nem határozhatta meg. Az anyagi magánjogi szabályok szövetségi törvényhozási szintre kerülése a következő módon történt ugyanis. Az 1798. április 13-i Alkotmány igaz, hogy előírta a polgári jog egységesítését, de erre akkor nem került sor. A Szövetség egy 1868. évi jogászegyleti petíciót tárgyalva, 1872-ben még elvetette a polgári és büntető törvényhozás szövetségi hatáskörbe utalását. Gazdasági téren azonban a fejlődés elkerülhetetlen tendenciája jogegységet kívánt, sőt a kantonális jogok érdekében fellépő érdekeknek is azonnali érdeke volt a kereskedelem jogának egységes megteremtése. Ezért az 1874. május 29-i Alkotmány 64. §-a a Szövetséget felhatalmazta egyebek között a kötelmi jog szabályozására. A Svájc egész területén hatályos kötelmi jogi törvényt (Scweizerisches Obligationenrecht, OR) 1881. június 14-én fogadták el, és 1883. június 30-án lépett hatályba. A svájci polgári törvénykönyv (ZGB) pedig 1912. január 1-jén lépett hatályba, miután azt 1907. december 10-én a Nemzeti Tanács (Nationalrat) egyhangúlag elfogadta. Már jóval ezen törvények elfogadása és hatálybalépése előtt eljárási jogi természetűnek tekintették a svájci választottbíráskodást.
34 Lásd: Hayum, Simon: Justizreferendär in Stuttgart. Der Schiedsvertrag. Tübingen, 1892. 17. old.; Fabinyi Tihamér: A választottbíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
35 Lásd: Osterloh, Robert: Der ordentliche bürgerliche Prozess nach sächsischem Recht. 1. kötet. Lipcse, 1860. 39. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
36 Lásd: Daubenspeck, Hermann: Die Schiedsgerichte für Regulierung der Bergschäden. 1883. 7. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
37 Lásd: Overesch, Joseph: Vergleichung der Grundsatze des romischen Rechts über den Schiedsvertrag (Compromissum) mit den civilrechtlichen Vorschriften der §§ 851-872. der C.P.O. Jogi disszertáció. Göttingen, 1891. 35. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 16. old.
38 Lásd: Hayum, Simon: Der Schiedsvertrag. Jogi disszertáció. Tübingen, 1892. 15-16. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 17. old.
39 Lásd: Hayum, Simon: Der Schiedsvertrag. Jogi disszertáció. Tübingen, 1892. 15-16. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 17. old.
40 Lásd: Puchta, Georg Friedrich: Lehrbuch der Pandekten. 1. kiadás, 1837. 420. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 17. old.
41 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 17. old.
42 Lásd: Martin, Theodor: Vorlesungen über die Theorie des deutschen gemeinen bürgerlichen Prozesses. 1. kötet. Lipcse, 1855. 22. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
43 Lásd: Glück, Christian Friedrich von: Pandekten. VI. kötet. 1800., 94. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
44 Lásd: Bornhak, Konrad: Schiedsvertrag und Schiedsgeriht. In: Zeitschrift für deutsche Zivilprocess (ZZP), 30. kötet, 1902. 24. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
-719/720-
45 Lásd: Glück, Christian Friedrich von: Pandekten. VI. kötet 1800., 99. old. A híres pandektista Puchta, erlangeni egyetemi tanulmányai idején Glücköt tartotta legkiválóbb professzorának. Georg Friedrich Puchta 1798-ban született Kadolzburgban. Tanulmányait Nürnbergben, majd Erlangenben folytatta, ahol jogi diplomát szerzett, majd egyetemi magántanárként helyezkedett el. 1828-ban a Müncheni egyetemen a római jog professzora lett. 1845-től az Államtanács (Staatsrat) jogi bizottságának a tagja volt. 1846-ban, Berlinben halt meg. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
46 Lásd: Bornhak, Konrad: Schiedsvertrag und Schiedsgeriht. In: Zeitschrift für deutsche Zivilprocess (ZZP), 30. kötet, 1902. 25-26. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
47 Lásd: Bornhak, Konrad: Schiedsvertrag und Schiedsgeriht. In: Zeitschrift für deutsche Zivilprocess (ZZP), 30. kötet, 1902. 24. old., 26. old.; Altenrath, Johannes: Grundlage und Wirkung des Schiedsspruches. Jogi disszertáció. Jéna, 1907. 32. old. és Glück, Christian Friedrich von: Pandekten. VI. kötet, 1800., 90-91. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
48 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 18. old.
49 Erre mutat a régi német közmondás: "Lass dich in kein Compromiss, du verlierst die Sach’ gewiss". Lásd: Puchta, Wolfgang Heinrich: Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, Erlangen, 1823. 51. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 19. old.
50 Lásd: Puchta, Wolfgang Heinrich: Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, Erlangen, 1823. 67. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 19. old.
51 Lásd: Puchta, Wolfgang Heinrich: Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, Erlangen, 1823. 19. old.
52 Lásd: Puchta, Wolfgang Heinrich: Das Institut der Schiedsrichter. Palm und Enke, Erlangen, 1823. 67. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 19. old.
53 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.
54 Bellot, az 1806. évi genfi perrendtartás megalkotója, szavait idézve a francia Pp. 1893. évi tervezetének indoklásában 293. 1.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 19-20. old.
55 Lásd: AGO. I. rész. 2. cím. 167-176. §§. Ezekhez csatlakoznak a biztosítási szerződésből eredő viták eldöntésére hivatott választottbíróságokra vonatkozólag az I. rész 30. címének 48-56. §-ai; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.
56 Lásd: Koch, Christian Friedrich: Der Preussische. Zivilprozess. 2. kiadás. Berlin, 1855. 6. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.
57 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20. old.
58 A választottbírósági joganyag későbbi francia szabályozására 1929-ben került sor.
59 Lásd: A francia code de procédure civile jelentőségét emeli az is, hogy mintája volt számos más törvénynek, így hogy a latin népek közül csak egyet említsünk, az olasz perrendtartásnak (8-34. §§) és számos francia jogot általában követő svájci kanton perrendtartásának (Fehr, Emil: Günstig Das Schiedsgericht in der schweizerischen Zivilprozessgesetzgebung. Jogi disszertáció. Zürich, 1903. 16. old.); Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 21. old.
60 Így a lényeges alaki vagy anyagi jogszabálysértés vagy az ítéletben rejlő ellentmondás címén emelhető felülvizsgálati kérelmen (requete civile Art. 1026-1027.) kívül a hiányzó recours en cassation pótlásául csupán a választottbírósági ítéletek ellen egészen külön jogorvoslatot is ad: opposition a l’ordonnance d’éxécution részben a Pp. 784. § 1. és 5. pontjában említett okokból (pl. érvényes compromissum hiánya vagy a felek kérelmén túlterjeszkedés Art. 1028.) Ebben, valamint az orosz AGO. I. 2. 172. és 175. §-ában meghatározott semmisségi okokban az a mai jogban is érvényesülő gondolat van meg, hogy a választottbírósági ítéletet a rendes bíró bizonyos okokból mint érvénytelent félreteheti.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 21. old.
61 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 20-21. old.
62 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 21. old.
63 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 21. old.
64 A választott bíró az ország törvényeinek lényeges szabályait alkalmazni tartozik (AGO I. 2. 171. §), holott a code de proc. civ. szerint a felek feljogosíthatják, hogy amiable compositeurként rendezze jogviszonyukat. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 21. old.
65 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 21-22. old.
66 Lásd: Badeni perrendtartás 1061-1087. §§; bajor perrendtartás 1319-1344. §§; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 22. old.
67 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 22. old.
-720/721-
68 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 22. old.
69 Vö. Újlaki Géza: A választottbíráskodás kézikönyve. Budapest, 3. kiadás. 1943. 16-17. old.
70 A részletekre nézve lásd Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von: Römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis (1879.) 1-104. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 6. old.; Nincs igaza Fabinyinak, amikor idézett könyve 6. oldalán a következőt írja: "(n)em véletlen tehát, hogy éppen a német perrend életbeléptének esztendejében (1879) jelent meg Weizsäcker idézett munkája…". Weizsäcker hivatkozott könyvének megjelenési időpontja olyan szempontból nem véletlen, mivel egyetemi disszertáció volt, érthetően egyetemi tanulmányainak befejezéséhez kapcsolódott.
Lábjegyzetek:
[1] Prof. Dr. Kecskés László tanszékvezető egyetemi tanár, PTE ÁJK, Pécs MKIK mellett szervezett Választottbíróság elnök, Budapest
Visszaugrás
