Harmathy Attila tudományos életművében vezérfonalként húzódik végig egy téma: az állam szerepe a gazdaságban és a magánjogi viszonyokban. Ez az a kérdéskör, amelyben meg tudta ragadni a magánjogi viszonyokat érintő szabályozás elmúlt száz évben végbement fontos változásait. Legutolsó, halála előtt megjelent angol nyelvű dolgozata is ezt a gondolatkört taglalta.[1]
1. Nem nehéz észrevenni, hogy az állam beavatkozásai mögött a magánjogot érő gazdasági és társadalmi kihívások jelennek meg: elsősorban pénzügyi krízisek, gazdasági válságok, tartós járványok (mint legutóbb a "covid 19" pandémia), de más természetű társadalmi problémák is, amelyekre az állam - hatásosan vagy hatástalanul - külön jog alkotásával reagál. Jogszabályi beavatkozásra kényszerülhet az állam a technika fejlődése következtében is, amikor az új technikai-műszaki lehetőségek jogi kezelése válik szükségessé.[2] Napjainkban a digitális forradalom a legkülönbözőbb területeken állítja újabb és újabb kihívások elé a magánjogot. Az Európai Unió jogalkotása itt úttörő szerepet vállalt magára.[3] Az elektronikus kereskedelem főleg a szerződési jog számára okoz fejtörést ugyanitt, továbbá a házassági vagyonjogban és az öröklési jogban is kérdéseket vet fel a kriptovaluták megjelenése. A szociális platformok hódítása elsősorban az alapjogok ütköző-területén hozza zavarba a személyiségi jogvédelmet.[4] Az adatvagyon jelentőségének óriási növekedése a magánjog hagyományos intézményi rendszerének több területén ad máris komoly feladatokat. A mesterséges intelligenciáknak a magánjoggal szembeni kihívásait ma még előre látni is nehéz, mégis fel kell készülni rájuk.[5]
Piacgazdasági viszonyok között az állam gazdálkodó
- 389/390 -
szereplőként is beavatkozhat; ez vállalat-, illetve részvényvásárlással történik. Válságok és más kihívások esetén viszont egy alapvetően működőképes piacgazdaságban is a jogszabályalkotással történő intervenció válhat szükségessé, amikor az állam egyértelműen közhatalmi köntösében lép közbe. Ebben a tanulmányban a magánjogot az elmúlt két évszázadban ért néhány látványos kihívással foglalkozunk. Azokról a helyzetekről lesz szó, amikor az állam közhatalomként, jogi szabályozással reagált. Az új szabályok esetenként magánjogi normák, még gyakrabban azonban közjogi természetűek.
2. Aligha kérdéses, hogy a magánjogot ért legradikálisabb kihívásként a termelőeszközök totális államosítása nyomán létrejött - szocializmusnak nevezett - államkapitalista gazdasági berendezkedést kell minősíteni, amelyben a magánjog paradox állapotba került: a "magántulajdon nélküli magánjog" sajátos helyzete jött létre. Ezt a nagy témakört azonban itt a probléma összetettsége miatt már csak terjedelmi okokból sem vizsgáljuk. Más dolgozatunkban, például az 1959-es Ptk. értékelésekor már érintettük ezt a kérdést.[6] A pénzügyi és gazdasági válságok mellett itt elemezzük viszont azokat a helyzeteket, amelyekben új társadalmi elvárások, netán ideologikus megfontolások jelentenek kihívást a magánjogi szabályozás számára, és az állam - okkal vagy ok nélkül - szükségesnek látja a beavatkozást.
Áttekintésünkkel, a fontosabb próbatételeknek és azokra adott válaszoknak a bemutatásával a magánjog alkalmazkodó képességét kívánjuk demonstrálni. A történeti összefoglalónkból levonható tanulságok talán kellő alapot szolgáltatnak arra a következtetésre, hogy a magánjog a jelen és a jövő kihívásainak kezelésére is képes lesz.
Közismert, hogy a 18. századi természetjogi filozófia hatása alatt megalkotott magánjogi törvénykönyvek: a porosz Landrecht (preußisches LR, 1794), még inkább a Code civil (1804) és az osztrák polgári törvénykönyv (ABGB, 1811) fektették le a polgári átalakulás magánjogi alapjait.[7] A felvilágosodás eszméit követő észjogi jogalkotás radikálisan megszüntette a feudális kötöttségeket, mindenekelőtt a tulajdon tekintetében; megteremtette a szabad, kötöttségektől mentes magántulajdont, garantálta annak jogi védelmét, és a vagyoni forgalom princípiumaként fogadta el a szerződési szabadság és az egyesülési szabadság elveit. Nem kevésbé jelentős volt az emberek törvény előtti egyenlőségének, a polgári jogegyenlőségnek elvi elismerése és törvényi deklarálása; sokatmondó e tekintetben mind a Code civil (8. cikk), mind az ABGB (16. §) tömör megfogalmazása.[8] A magánjogi jogviszonyokban a jogegyenlőség ugyanakkor azt a fikciót is magában foglalja, hogy a törvény az embereket ezekben a kapcsolatokban attól függetlenül egyenlőként kezeli, hogy tényleges vagyoni, szociális helyzetük, különböző iskolázottsági, képzettségi szintjük, piaci tájékozottságuk, üzleti jártasságuk eltérő. A magánjogi szabályozás tehát minden jogalanyra egyformán érvényesül, a magánjog nem különböztet az emberek között, és nem tesz különbséget az emberek meghatározott csoportjai között sem. Ez a fikcióra épülő alapállás biztosítja mindmáig a magánjogi szabályozás hatékonyságát. Polgári törvénykönyvünkben is fogalom-meghatározó elem a "mellérendeltség és egyenjogúság" elve szerinti szabályozás.[9]
1. Már a polgári magánjog hajnalán volt mégis egy "örökölt" törés az egységes, minden jogalanyra vonatkozóan egyenlő szabályozásban, éspedig a vagyoni forgalomban kiemelt szerepet játszó szakmai csoport, a kereskedők egymás közötti magánjogi viszonyai tekintetében. Örökölt törésnek nevezzük a különálló kereskedelmi jogot, mert azt először nem a kodifikáció, nem is állami jogalkotás, hanem maguk a kereskedők alkották meg. Az Európában egyre jobban virágzó kereskedelem nem tűrte a mereven formális, nehézkes jogi szabályozást, illetve a bizonytalan és lassú jogszolgáltatást. Ezért teremtették meg a kereskedők a maguk külön jogát (jus/lex consuetudo mercatorum) a késő középkor újraéledő kereskedelmi kapcsolatait bénító feudális magánjoggal szemben. Ez a kereskedők által alkotott (regionális, helyi stb.) külön szokásjog és elkülönült jogszolgáltatási rendszer alakult át a kereskedelem államilag alkotott jogává és állami (gyakran szintén külön) jogszolgáltatássá a 19. század kereskedelmi kódexeiben. Ezekben a törvényekben a törvényhozó a vagyoni forgalomban az átlagpolgárnál lényegesen jártasabb szakmai csoport számára: a kereskedők jogviszonyaira, mindenekelőtt egymás közötti sajátos szerződéses jogügyleteire és társaságaira eltérő szabályokat állapított meg. Így járt el elsőként a francia jogalkotó a Code de commerce-ben (1807), sőt már az annak előzményeiként értékelhető Colbert-i "Ordonnance sur le commerce de
- 390/391 -
terre"-ben (1673) és "Ordonnance sur le commerce par mer"-ben (1681). A francia mintát a 19. században nemcsak azok a jogrendszerek követték, amelyek ekkor egészében is a francia jog hatása alatt fejlődtek (olasz, spanyol, holland, belga stb. jog, továbbá a latin-amerikai jogok többsége), hanem összességében más utat járó jogrendszerek, mint a német államok közös kereskedelmi jogi kódexe (ADGHB: 1861), vagy az utóbbit lényegében átvevő magyar Kt. (1875) is. A kereskedelmi ügyletekre: "actes de commerce" (francia megoldás), illetve a kerekedők (Kaufleute) számára (német felfogás) alkotott eltérő szabályozásra azért volt tehát szükség, mert ekkor az üzleti forgalomban magasabb követelményeket lehetett és kellett támasztani, és az ahhoz elengedhetetlen rugalmasságot, áttekinthetőséget, gyorsaságot az általános magánjog és perjog nem mindig volt képes biztosítani.
2. Ez a törés az egységes magánjogi szabályozás korpuszán a 20. században fokozatosan elhalványult, átalakult, sőt jelentős részben el is tűnt. Az éleselméjű elemzők már az önálló kereskedelmi jogok virágkorában és a külön kereskedelmi jogi kódexek alkotásának századában, a 19. században is tudták, hogy a kereskedelmi jog megjelenése és léte esetleges, múló, konkrét történelmi körülményekre visszavezethető okokban keresendő.[10] A legnagyobb magyar civilista, Grosschmid Béni már egy 1883-as előadásában rámutatott arra, hogy amikor "a mai európai jogokban a kereskedelmi joggal, mint a magánjogtól formailag különvált jogegésszel találkozunk, e jelenségnek okai nem lehetnek olyanok, amelyek magának a jognak, avagy a kereskedelemnek mélyebb természetével feltétlenül kapcsolatban lennének. Más szóval nem belső, absolut, hanem külső, relatív, concrét, történeti okokról lehet itt legföljebb szólani".[11] Ugyanő felfigyelt már a kereskedelmi jog és a "polgári magánjog" egységesítésére irányuló törekvésekre, s e tendenciák okaira is. Megállapította: "...tény, hogy a kereskedelmi jog az általános magánjogtól elválasztó határaiban, bizonyos positivismuson, s inkább önkényes, mint a dolgok természetéből stringenter meríthető meghatározásokon nyugszik. Ennek következése, hogy a gyakorlati életben ugyanazon vagy belsőleg alig különböző jogviszonyok igen eltérő jogszabályok, t.i. egyrészt a kereskedelmi jog, másrészt a közönséges magánjog alá esnek, ...[márpedig] e határvonalak felösmerése concrét esetekben igen nehéz. ... Mindez veszélyezteti a jognak egységét, biztonságát".[12]
S valóban, már a 19. században, s még inkább a 20.-ban visszaszorult a dualista szabályozási koncepció, és helyet adott az egységes, monista kodifikációknak. Elsőként a svájci Kötelmi jogi törvény (OR 1881, hatályba lépett 1883. január 1-én) foglalta magába a kereskedelmi ügyletek és társaságok joganyagát. Erre a fejleményre reagált Grosschmid hivatkozott előadása is. Majd az 1940-42-ben alkotott olasz Codice civile,[13] legújabban pedig a holland polgári törvénykönyv (1992)[14] "nyelte el" a korábban különálló kereskedelmi magánjogot. E példákat követte a Ptk. is a monista elv elfogadásával.[15] Megmutatkozik ez a tendencia még azokban a jogrendszerekben is, amelyek (mint pl. a francia és a német jog) fenntartották - elsősorban a tradíció erejétől indíttatva - külön kereskedelmi jogi törvénykönyveiket, de azok egészen más tartalmat és funkciót kaptak, mint eredeti formájukban.[16]
E törvényhozási fejlemények mögött az a felismerés tört utat magának, hogy az általános iskolázottsági szint lényeges emelkedésével megnőtt a polgároknak a vagyoni forgalomban történő eligazodási képessége, üzleti jártassága, felkészültsége. Ezzel pedig megszűntek azok a fő okok, amelyek miatt más követelményszintet kellett alkalmazni magánjogi szerződések szabályaiban, mint az üzleti élet szerződéseinél.[17] Történetileg szemlélve, először a kereskedők szerződéses kapcsolatainál vitték következetesen végig a magánautonómia kiteljesedésének legfőbb szabályozási jellemzőit, de a magánautonómia elismerésének legfontosabb jogi következményei fokozatosan az általános magánjogban is elfogadottakká váltak. Így - mint említettük - a szerződések tartalmi szabadságának elve és az ebből következő diszpozitivitás már a klasszikus magánjogi kódexekben megjelent, s a mai törvénykönyvekben elfogadott a messzemenő formai szabadság is. Ugyanúgy nem tekinthető a kereskedők szerződéses kapcsolataira korlátozhatónak a szabályozás lehető egyszerűségének és rugalmasságának követelménye, csakúgy, mint a jogbiztonság igénye. Az egykor csak
- 391/392 -
kereskedőkkel szemben támasztható magasabb forgalmi követelmények is döntő többségükben általánosodtak. A magánjog egészében véve kereskedelmi jogiasodott, s ebben a szemléletben a kimondottan professzionális üzleti élet sajátos szerződéstípusai is megtalálták helyüket a polgári törvénykönyvekben. Ez a megoldás azzal az előnnyel jár, hogy a szerződési jog általános szabályai nem kettőződnek meg a jogrendszerben, és ezzel elkerülhetők a kereskedelmi törvénykönyvek "születési rendellenességei": a személyi (tárgyi) hatállyal kapcsolatos alkalmazási és értelmezési nehézségek is. S nem jelent gondot a hagyományosan kereskedelmi jogi ügyletek (bizomány, fuvarozás, szállítmányozás, biztosítás stb.) jogi rendezésének korszerűsítése sem.
A tőkés ipari termelés és kereskedelem általánossá válásával már a 19. században növekedtek a társadalmi feszültségek. Ezek pedig kihívások elé állították a magánjogot, és az ezekre adott válaszok repedéseket okoztak annak klasszikus épületén.
1. Mindenekelőtt magában a magánjogban kialakult jogi korlátok kezdték behatárolni a magántulajdon gyakorlását. A magánjog vitalitásának, fejlődőképességének jeleként értékelhetjük, hogy a magántulajdon használatával való visszaélés korlátai már a tőkés termelés igazi kibontakozása előtt megjelentek, elsősorban a szomszédjogok és a sikántilalmak formájában.[18] Ugyancsak maga a magánjog biztosít adott esetben eszközöket a tulajdon használatával előidézett szükségtelen zavarások szankcionálására: birtokvédelem, kártérítés formájában.[19] Ezek a korlátozó szabályok egy másik magántulajdonos védelmében állítottak korlátokat a magántulajdon gyakorlásának.
A tőkés társadalomban jelentkező feszültségek oldására és az előtérbe került közérdekű szempontok érvényesítésére inkább közjogi normákat alkalmaznak a magántulajdonos jogainak korlátozására. Az ingatlan-tulajdonjogban folyamatosan szaporodtak a közjogi korlátok, amelyek a magántulajdonos használati lehetőségeinek behatárolásától és a közcélra történő ideiglenes igénybevételétől egészen a kisajátításig terjednek. Alkotmányos és törvényi garanciák felállítása és kártalanítás előírása mellett,[20] a magántulajdont ma már széles körű állami beavatkozási lehetőségek övezik. Ennek következtében számos tekintetben a magántulajdon szociális funkciójáról és társadalmi kötöttségeiről beszélhetünk.[21]
2. Nem kevésbé feltűnő változásokon ment keresztül a szerződések jogi világa. A Code civil és az ABGB koncepciójában a szerződéstípusok szabályai ügyletértelmező, a szerződéskötéseket és a szerződési jogviták elbírálását könnyítő szerepet kaptak, és ezért diszpozitív jellegűek voltak. A tilos, a jóerkölcsbe ütköző, az uzsorás szerződések semmisségének tilalomfái között a legszélesebb körben érvényesült a felek autonómiája és a szerződési szabadság elve. A piaci törvényszerűségek torzulása, mindenekelőtt a verseny kiegyenlítő hatásának korlátozott volta azonban néhány területen már a 19. század végén a szerződési tartalmi szabadság korlátozását tette szükségessé. Erre kógens szabályok beiktatásával került sor.
A magánjogi kódexek szintjén először a német BGB-ben jelentek meg kógens normák az állami beavatkozás jeleként. A társadalmi változások fordulatát, a szociális feszültségek kiéleződését jelezte ez a jelenség, különösen a munkaszerződés (Dienstvertrag) szabályaiban,[22] majd a lakásbérletnél is.[23] A német törvénykönyv első tervezete még ugyanúgy egyetlen kógens előírást sem tartalmazott a szerződéstípusok szabályai között, mint a száz évvel korábban született kódexek. A BGB elfogadott változata viszont már nem hunyhatott szemet a gazdasági-társadalmi átalakulás fejleményei előtt.[24] Ahogy Josef Esser háromnegyed évszázad távlatából megállapította: a német törvényhozónak - akarva-nemakarva - "realisztikusabban kellett felfognia az ideális jogegyenlőség és a gazdasági egyenlőtlenség közötti feszültséget" (kiemelés a jelen írás szerzőjétől).[25] A kógens normák alkalmazásával jelentősen nőtt viszont a szerződéstípusokba történő besorolás jelentősége, mivel a felek egyező akarattal sem kerülhették ki a törvényhozói szándékot: az ügylet jogkövetkezményei a szerződéses viszo-
- 392/393 -
nyuk minősítésétől függően és nem saját elhatározásuk alapján alakultak. Elemi érdekeket érintő kérdéssé vált emiatt - például - a munkaszerződésnek a vállalkozási és a munkavégzésre irányuló egyéb szerződésektől történő elhatárolása. Ez minőségi változást jelentett, ami azonban a BGB alkotóiban még nem tudatosodott igazán. Ebből adódott, hogy a BGB kógens normái korlátozták ugyan a szerződési szabadságot, de ennek következményeit a törvénykönyv egyéb rendelkezéseiben nem vonták le. Ha a törvényhozóval szembeni kritikája kissé eltúlzott is, joggal állapítja meg Hans Charmatz a témáról írt, máig alapműnek tekinthető monográfiájában, hogy a német törvénykönyv ugyanúgy kezeli a szerződéstípusokat, mint a korábbi kódexek, annak ellenére, hogy a BGB-ben szorosabb kapcsolatot teremtettek a tényállások és a jogkövetkezmények között, ami összehasonlíthatatlanul növelte a szerződés típus-minősítésének jelentőségét.[26] Detlef Leenen álláspontja - a közben eltelt további évtizedek felgyülemlett tapasztalataira építve - kiegyensúlyozottabb és meggyőzőbb. Szerinte a tényállások és jogkövetkezmények szorosabb kötődése, továbbá a kógens normák megjelenése ellenére az egyes szerződésfajták szabályait nem fogalom-meghatározásként, hanem ugyanúgy típus-meghatározásként kell felfogni, mint a korábbi törvénykönyvekben. Leenen a német bírói gyakorlatból vett példákkal támasztja alá érveit, és szép számmal hoz fel döntéseket a kógens szabályok analóg alkalmazására is. Végkövetkeztetéseivel ma is egyetérthetünk: a BGB-ben az egyes szerződésfajták szabályai valódi típusokra épülnek, amelyek bírói konkretizálásra adnak lehetőséget.[27]
További néhány évtized elteltével a társadalmi folyamatok nyilvánvalóvá tették, hogy a munkaszerződés körében a kogenciának domináns szerepet kell biztosítani. A kényszerítő normák uralkodóvá válása vezetett oda, hogy a jogalkotás és az ítélkezési gyakorlat meghatározott kritériumok megléte esetén szinte megkerülhetetlenné teszi a munkavégzésre irányuló megállapodás munkaszerződéssé minősítését. Kiss György emiatt egyenesen egyfajta "közvetett típuskényszert" konstatál.[28] A huszadik század közepére a magánjogi elmélet ingája - átmenetileg - tényleg kilengett ebbe az irányba. Egyesek, például Emilio Betti csak erős megszorításokkal ismerték el atipikus megállapodások kikényszeríthetőségét, és ez a felfogás - a causa-tan objektív értelmezésével - a Codice civile-ben is visszhangra talált.[29] Az olasz törvénykönyv szerint nem nevesített szerződések csak azzal a megszorítással kapnak jogi elismerést, ha a jogrend védelmére érdemes érdekeket hordoznak.[30]
A későbbiekben a kógens szabályok szaporodtak ugyan a szerződési jogban, a magánjognak ezt a nagy területét mégis máig a szerződő felek autonómiája, a szerződési szabadság elve, s benne a felek tartalomalakító szabadsága uralja.[31] Az egyedi munkaszerződésre vonatkozó szabályok viszont a kogencia birodalmába kerültek, még azokban a jogrendszerekben is, amelyekben e szerződéstípus alapvető keretszabályai a polgári törvénykönyvben maradtak. A munkavállaló a legtipikusabb példája az ún. gyengébb félnek, aki a szerződés feltételeinek kialakításánál rendszerint nem rendelkezik megfelelő alku-pozícióval, és ezért a jog támogatására szorul. Kiss György tételét osztva, megállapíthatjuk mégis, hogy a munkajogviszony mindezek ellenére a magánautonómia talajában gyökerezik, és ezért a munkajog sajátosságait nem jogon kívüli függőségi premisszákban, hanem a munkajogviszonyban hiányzó egyensúly viszonylagos helyreállítását szolgáló jogi szabályozásban kell keresni.[32]
3. Ami az ebben a fejezetben összefoglalt kihívásokat és azok következményeit illeti, a változások jellemzésekor - Duguit könyvére hivatkozva[33] - már Szladits Károly is a magántulajdon és a szerződési szabadság szaporodó korlátait emelte ki. Helytállóan állapította meg: "A szerződési jogban (különösen a munkajogban) a gyöngébbeket oltalmazó kényszerítő szabályok, a szerződési szabadsággal való visszaélések ellen a közrendből folyó korlátozások, a szerződések tartalmában a közgazdaság iránti tekintetek bontakoznak ki."[34] A megelőző fél évszázad fejleményeire visszatekintve írta a következőket: "[...] a magánjog ma már messze eltávolodott a polgári jogrend kialakulásakor uralkodó ún. klasszikus közgazdaságtan kívánalmaitól, amelyek a teljes versenyszabadságot, gazdasági liberalizmust és individualizmust kívánták meg a vagyonjog alapeszméiül."[35]
1. A tartós háborúzás már a rendi magánjog korában is pénzromlást, papírpénz bevezetését,[36] a fizetőeszköz hi-
- 393/394 -
vatalos leértékelését és mindezekkel tartós pénzügyi válságot idézett elő. Az újkor nagy világégései közül például a napóleoni háborúk szolgáltatnak szemléletes példát minderre. Szekfű Gyula összefoglalása szerint "a pénz értékét csak Napóleon bukásával és a békés korszak beköszöntésével lehetett évtizedek szigorú deflációs politikájával helyreállítani".[37] A jogi következmények levonása ugyanakkor - a jogi berendezkedés rendi jellege következtében - Magyarországon inkább éles közjogi vitákban és nem a magánjogot érintő szabályokban öltött testet.[38]
A magánjog számára először a Nagyháború, az I. világháború következményei jelentettek komoly kihívást. Az addigra megszilárdult polgári magánjog azzal találta szemben magát, hogy immár évszázados alapelvei számos ponton és nem kis mértékben csorbulnak. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a válaszok lassan születtek meg. Joggal állapította meg Almási Antal a témát összefoglaló monográfiájában, hogy a jogalkotás és a bírói gyakorlat először rendkívül kis szerepet szánt a magánjognak; a készületlenség "magánjogunkat az eseményekkel szemben úgyszólván védtelenül hagyta".[39] A törvényhozás és a judikatúra csak fokozatosan ismerte fel, hogy a háború valójában a magánjognak szinte minden területét érintette. Nemcsak a szerződések világát és a polgári igazságszolgáltatást befolyásolta, hanem legalább annyira a magántulajdon használatát és a vele való rendelkezés jogát is. Ezen kívül a személyiségi jogok (személyes szabadság, személyes adatok védelme stb.) és az egyesülési jog is korlátozhatóvá váltak, a rokontartási kötelezettséget is fel lehetett függeszteni stb.[40] Almási véleménye szerint a törvényi (elsősorban az 1912. évi LXIII. törvénycikkben és az 1914. évi L. törvénycikkben adott) felhatalmazáson alapuló rendeleti jogalkotás helyett "a háborús magánjog kódexének követelményét" kellett volna felismerni. Ebben a törvénykönyvben nem a változások törvényi rögzítése lett volna a cél, hanem a jogosultságoknak egyfajta magna chartáját kellett volna megalkotni, "amelyet mint a magánéletviszonyoknak törvényileg biztosított legkisebb tömegét még a háború veszedelme se ingathasson meg".[41] Álláspontja szerint "a háború a magánjogban általános jogi tényként hat", amely minden hagyományos jogi tényre (a jogügyletekre, a tilos cselekményekre, a hatósági aktusokra, az eseményekre) hatást gyakorol.[42]
2. A háború hatása a magánjogi viszonyokra még egy évtizeddel később is érezhető volt. Mindenekelőtt a világháború utáni rohamos pénzromlás jogi kezelése vált szükségessé. Ezt a problémát volt hivatott megoldani az 1928. évi XII. törvénycikk az "egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről" ("valorizációs törvény"). Tanulságos, hogy e sürgető kérdést rendező törvényt is egy a külföldi jogokra kitekintő tanulmány és egy történeti elemzést adó tudományos dolgozat előzte meg.[43] Ez utóbbi tanulmányában Nizsalovszky Endre, aki a törvény megalkotása alatt osztálytanácsosként dolgozott az Igazságügyi Minisztérium Törvényelőkészítő Osztályán, a következőkben látta az átértékelés lényegét. "A restitució korrektívuma a papírpénz kényszerárfolyamának a romlási folyamat tartamára való hatályon kívül helyezése, vagyis az a megoldás, amikor az új pénz névérték szerint a romlási folyamat előtti pénz helyébe lép ugyan, de a közbenső időre csak a belső értéket kifejező árfolyam szerint. ... Ami a magánjogi következményeket illeti, e megoldás következetes végrehajtása mellett az adós mindig ugyanazt a belső értéket köteles szolgáltatni, amivel az a pénztartozás keletkezésekor bír. Ezt a korrektívumot nevezném magánjogi nézőpontból devalvációnak. A stabilizáció korrektívuma [...] annak megengedése, hogy a pénztartozásnak az összege az eltérő keletkezéskori értékhez képest felemeltessék. Ezt tartom a szó szoros értelmében vett valorizációnak. A magánjogi hatás, ha ezt a megoldást a jog az árfolyamértéket szigorúan szem előtt tartva alkalmazza, a valorizációnál is ugyanaz lesz, mint a devalvációnál, azzal a különbséggel, hogy az árfolyamkülönbözet szorzószám alakjában fog kifejezésre jutni."[44]. Nizsalovszky kommentárt is írt a törvényhez.[45]
A pénz értékvesztése drámai módon jelent meg újra a II. világháború után, és ezzel a valorizáció témája is újra napirendre került.[46] Aktuálissá vált ez a problémakör a 2008-as pénzügyi válság kiterjedése után is, nálunk különösen a devizaalapú kölcsönszerződések kapcsán.[47] Tapasztalatokért mindkét esetben vissza lehetett nyúlni az 1928-as törvényhez és annak jogirodalmi feldolgozásaihoz.
3. A háború miatt kialakult krízishelyzetek mély sebeket ejtettek a magánjog épületén, és adott esetben évtizedig is
- 394/395 -
éreztették hatásukat. 1926-ban megjelent kötelmi jogi kézikönyvében Almási Antal még tematikusan tárgyalta a háborús hatásokat a kötelmek körében.[48] S még csak ezután jött az 1929-es nagy gazdasági világválság, amely mindenütt mélyreható és drasztikus állami beavatkozás-sorozatot vont maga után. A válság mélységére jellemző, hogy az - Roosevelt New Dealje keretében - az Egyesült Államokban is rendkívüli állapotot eredményezett.
Történeti perspektívából szemlélve azonban mégis múlóknak bizonyultak ezek a sérülések a magánjogi szabályozásban, és idővel szinte nyomtalanul eltűntek; úgy viselkedtek, mint egy súlyos betegség tünetei, amelyek elmúlnak, és a gyógyulás után nincsenek utóhatások.
Évszázados múltra tekint vissza az a vita, hogy a társadalmi egyensúly fenntartása érdekében mennyiben és hogyan lehet jogi korlátok közzé helyezni a magánautonómia szféráját.[49] Mert, mint Werner Flume írja, "a magánautonómia örök dilemmája, hogy a szerződő partnerek egyenlőtlen pozíciója miatt ismételten kérdésessé válik".[50]
A megelőző századforduló táján kezdődtek azok a folyamatok, amelyek azután a 20. század második felében a fogyasztóvédelem jelszava alatt sűrűsödtek.[51] A jogi szabályozás sürgető igénye is több mint félévszázados.[52] A téma ekkor a magyar jogirodalomban is megjelent.[53] A fogyasztóvédelem magánjogi szabályai rést ütöttek a magánjog klasszikus felfogásán: szembe mennek a jogalanyok egyenjogúságának princípiumával, és ütköznek a szerződési szabadság elvével is. Amint fentebb kiemeltük, a magánjogi szabályozás kiinduló axiómája szerint a magántulajdonosok egymás közötti viszonyainak jogi rendezése csak az egyenjogúság kiinduló elve alapján mehet végbe hatásosan. A magánjogi szabályozás nehezen tűri az alanyok szerinti különbségtételt. Emiatt a fogyasztóvédelem magánjogi lehetőségei erősen korlátozottak. Azokat tovább szűkíti az a körülmény, hogy a fogyasztó fogalma ún. relációs fogalom, vagyis egy adott személy attól függően tekinthető külön védelemre érdemes jogalanynak, hogy ki áll a jogviszony másik oldalán.[54] Emellett látnunk kell azt is, hogy a piaci verseny maga - jogi beavatkozás nélkül - spontán módon segíti a fogyasztót. Versenypiacon a fogyasztó nincs kiszolgáltatott helyzetben, bár az ún. információs aszimmetria őt ilyenkor is hátrányos helyzetbe hozhatja.[55]
2. A magánjogi fogyasztóvédelem az 1980-as évektől kezdve attól kapott erős hátszelet, hogy az Európai Unió jogalkotása is elindult ezen az úton, és mindmáig elsődleges feladatként kezeli ezt a területet. Az Unió szervei az első években speciális részletproblémákkal kapcsolatban fogadtak el fogyasztóvédelmi irányelveket: az üzlethelyiségen kívül kötött szerződést, a fogyasztói kölcsönszerződést és az utazási szerződést szabályozták először.[56] Ezek az irányelvek a fogyasztói szerződési jog kirívóan neuralgikus területeit kívánták rendezni, és még nem érintették a klasszikus szerződési jog általános szabályait. A központi kérdések felé közeledést jelentette viszont a tisztességtelen szerződési feltételekről megalkotott irányelv.[57] A fogyasztói adásvételről szóló irányelv pedig már egyenesen a szerződési jog közepébe hatolt a kellékszavatosság és a jótállás szabályozásával.[58] Ez a két irányelv már a szerződési jog centrális kérdéseiben kívánta kifejezésre juttatni a magánjog szociális dimenzióját.
Fokozatosan kialakultak a fogyasztóvédelmi magánjog fő eszközei, általánosított intézményei is. Ezek mindenekelőtt:
- széles körű és fokozott tájékoztatási kötelezettség a fogyasztóval szemben;
- in dubio pro consumentis ügyletértelmezés;
- kedvező jogérvényesítési határidők a fogyasztó számára;
- meghatározott esetekben elállási jog biztosítása a fogyasztó javára.
A fogyasztóvédelmi irányelvek - szabályozási fogyaté-
- 395/396 -
kosságaik ellenére - lényegesen közelítették egymáshoz a tagállamok szerződési jogát és ezzel erősítették a belső piacot. Nem vitás ugyanakkor, hogy szabályaik több szempontból szembe mentek a szerződési szabadság klasszikus elvével, és nemegyszer lényegesen változtattak hagyományos intézményein is: új határokat szabtak a magánautonómiának, kogens jellegű normákat építettek be az általános szerződési szabályok közé, változtattak a szerződés létrejöttére és az akarathibákra vonatkozó szabályokon, továbbá átalakították a szerződésszegési rendelkezéseket is.[59]
3. Figyelemre érdemes módon, a két évszázadnyi "korkülönbség" és az érintett alanyi kör eltérése ellenére, a magánjogi fogyasztóvédelem jelenléte több szempontból összehasonlítható a kereskedelmi jog egykori különállásával.
a) Tartalmi szempontból mindkét esetben arról van szó, hogy a magánjogi jogalanyok egy körülhatárolt csoportja más szabályok szerint vesz részt a magánjogi forgalomban, mint a többi jogalany.
b) Rendszertani szempontból is hasonló problémákat vet fel a magánjog testén keletkezett két törés. Mindkét elkülönült szabályrendszer külön helyet is igényelhet a jogrendszeren belül, akár egy önálló törvénykönyv, egy kereskedelmi jogi, illetve fogyasztóvédelmi kódex formájában.
Itt említenünk kell azonban egy lényeges különbséget is. Amint fent kiemeltük, a kereskedelmi jog örökölt törés volt a magánjog korpuszán, amelyet a klasszikus kodifikációk már adottként vettek tudomásul. Ezzel szemben a fogyasztóvédelmi magánjog külön szabályai már a kifejlett polgári magánjog rendjével szemben támadt és fokozatosan artikulálódó kihívás eredményei. Ráadásul, a fogyasztóvédelmi magánjog szabályai évtizedek óta az Európai Unióban formálódnak, gyakran módosulnak, és az uniós irányelvek átültetésével kerülnek a tagállamok jogrendszerébe. Ezért rendszeri elhelyezésük igencsak problematikus; nem véletlen, hogy a tagállamok máig bizonytalanok az uniós fogyasztóvédelmi irányelvi jog beépítési helyének megtalálásánál. Ha a tagállamok eddigi törvényhozási gyakorlatát áttekintjük, megállapíthatjuk, hogy a fogyasztói irányelvek átültetésének három típusát alkalmazták:
- külön törvényekben másolták át az egyes irányelvek rendelkezéseit ("copy and paste"-módszer);
- a fogyasztóvédelmi törvényükbe illesztették az irányelvi szabályokat;[60] illetve
- a polgári törvénykönyvükben oldották meg az integrációt.[61]
A legtöbb tagállamban a jogalkotó párhuzamosan alkalmazta ezeket a megoldásokat, azaz az egyes irányelvek sajátosságaira figyelemmel választotta az egyik vagy a másik átültetési módot. Ezt tette a magyar törvényhozó is: amit lehetett a Polgári Törvénykönyvben helyezett el, de egyes irányelvi rendelkezések átültetésénél az első vagy a második módszert alkalmazta.[62]
c) Említést érdemel végül, hogy mind a kereskedelmi jog, mind a fogyasztóvédelmi magánjog pozitív hatást gyakorolt, illetve gyakorol a magánjog általános fejlődésére. Általánosan elismert, hogy a kereskedők külön magánjoga jelentős mértékben járult hozzá az általános magánjog mai fejlettségi szintjéhez és a magánjog nemzetközi egységesedéséhez.[63] Hasonlóképpen gazdagította az európai uniós fogyasztóvédelmi magánjog az általános magánjogot, például a tájékoztatási kötelezettség kiterjesztett előírásával és a természetbeni teljesítést segítő kellékszavatossági jogok preferálásával.[64]
1. Más motívumok mellett a szociális szempontok fokozottabb figyelembevételének igénye is ott munkál az alkotmányos alapjogok és az emberi jogok közvetlen magánjogi érvényesítését szorgalmazó felfogások mögött; nemes célok is fűtik az alkotmányjogászok ambícióit és az emberi jogi politikus-harcosoknak, a modern kor misszionáriusainak törekvéseit.[65] A magánjoggal szemben
- 396/397 -
ugyanakkor komoly kihívást jelentenek ezek a követelések, mivel a klasszikus magánjog elevenébe vágnak, keresztezik a magánjogi szabályozás ideáltípusára épülő kiinduló axiómát: a jogegyenlőségi elvet. A magánjog ugyanis - mint ismételten kiemeltük - ma is csak a jogalanyok "mellérendeltségére és egyenjogúságára" alapozott fikcióra tud építeni, és ebben a megközelítésben teljesedett ki - kétezer év alatt - dogmatikai eszköztára is. El kell ismerni ugyanakkor, hogy a magánjog ezen alapállása nem problémamentes.
A magánjogi szabályozás és az alkotmányos elvek összeegyeztetése a 20. század közepe óta folyamatosan napirenden van. A magánjogi szabályozás "alkotmányjogiasodása" (az angol-amerikai irodalomban: "constitutionalism in private law") a jogtudományi vizsgálódás egyik fő témájává vált,[66] és a probléma több országban (például az Egyesült Államokban, Németországban, Svájcban és nálunk is), a judikatúra malmainak kerekei közé is bekerült.[67] Az e körben felmerülő kérdések és válaszok a magánautonómia jogi védelmének egész spektrumát érintik; jelentkeznek a tulajdonjog gyakorlása kapcsán, a vállalkozási és szerződési szabadság érvényesülése körében. Az alkotmányos alapjogok kezelése nem kevésbé jelentős a személyiségvédelem területén; mindenekelőtt a vélemény-nyilvánítási, sajtó- és információs szabadság, illetve a polgári jogi személyiségi jogvédelem ütközései körében merülnek fel ismételten gondok. A szerteágazó problémakörből ebben a dolgozatban két kérdéssel foglalkozunk: előbb az egyenlő bánásmód magánjogbeli érvényesíthetőségét vesszük górcső alá, majd - általánosítva a kérdést - az alkotmányos alapjogok magánjogi viszonyokban való érvényesíthetőségét vizsgáljuk meg.
2. A magánjog a hátrányos megkülönböztetés ellen tud védelmet nyújtani, de szabályozási elveivel nem egyeztethető össze az egyenlő bánásmód követelménye. A magyar törvényhozás élen járt abban, hogy a személyiségvédelem körében és annak eszközeivel szankcionálható legyen a hátrányos megkülönböztetés is. Az Mtj.,[68] sőt már az 1915-ös ún. Bizottsági Tervezet világviszonylatban elsőként alkotott olyan általános szabályt a személyiségi jogok védelmére, amellyel bármilyen jogsértés szankcionálható volt. Így, noha ezek a törvényjavaslatok nem említették a hátrányos megkülönböztetést a szankcionálható nevesített személyiségi jogok között, a jogi védelem nyújtására mégis megvolt a lehetőség. Az 1959-es Ptk. egyenesen úttörő szerepet vállalt azzal, hogy a példálózó felsorolás élén kiemelte: személyhez fűződő jog megsértését jelenti "bármilyen hátrányos megkülönböztetés".[69] Ezen a megfogalmazáson "az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény változtatott 2003-ban, és "hátrányos megkülönböztetés" helyett "az egyenlő bánásmód követelményének megsértését" mondta ki személyhez fűződő jog sérelmeként.[70] Ez a változtatás az egyenlő bánásmódot (különböző területeken) védő hat (!) európai uniós tanácsi irányelv szabályaival összeegyeztethető szabályozás megteremtésének jegyében született, meglehetősen szakszerűtlen módon. A látszólag stiláris módosítás mögött elvi szemléletváltozás húzódott meg: az emberi jogok hatásának közvetlen kiterjesztése magánjogi viszonyokra. Joggal mutattunk rá arra, hogy az egyenlő bánásmód követelménye nem egyszerűen a hátrányos megkülönböztetés tilalmának konverze, és semmiképpen sem általánosan érvényesíthető maxima a magánjog világában.[71] A Ptk. visszatért a személy hátrányos megkülönböztetésének nevesített személyiségi jogsértésként történő szankcionálhatóságához.[72] Hozzátehetjük, hogy a magánjogi szerződéskötések túlnyomó többségénél még a hátrányos megkülönböztetés tilalmának alkalmazása is szöges ellentétben áll a magánautonómiával és a szerződési szabadság elvével. Kivételt képez a munkaszerződés, amelynél a diszkriminációs tilalom - mindenekelőtt a munka és a munkahely különös jelentősége és gyakran korlátozott volta miatt - széles körben elfogadott. Kivételt jelentenek továbbá a monopolhelyzetben lévő (vagy azt megközelítő piaci pozíciójú) és elemi közszolgáltatást nyújtó vállalatok szerződései, valamint a nyilvános ajánlattétel alapján kötött szerződések. Ezeknél a szerződéseknél a hátrányos megkülönböztetés tilalma a jogszerű szerződéskötés fogalmi körébe tartozik.[73]
- 397/398 -
3. Az alkotmányjogi panasz bevezetéséig az Alkotmánybíróságnak nem volt kifejezett törvényi lehetősége a szerződési szabadság és az alkotmányos alapjogok ütközése esetére szilárd gyakorlatot kialakítani. Az alapjogi bíráskodás a rendes bíróságok feladata volt, nekik kellett biztosítaniuk az alkotmányos jogok érvényesülését. A végső normatív alkotmányértelmezés monopóliumát ugyanakkor - érthetően - mégis az Alkotmánybíróság kívánta gyakorolni. Ezt a monopóliumot Sólyom László - ilyen értelmű kifejezett törvényi rendelkezés hiányában -az Alkotmánybíróság feladatából tartotta levezethetőnek.[74] A jogirodalomban már ekkor vita bontakozott ki az alkotmányos alapjogok magánjogi viszonyokban való érvényesítéséről.[75] A szembenálló nézetek - lényegüket tekintve - a német Grundgesetz alapján a német jogirodalomban lezajlott vitát képezték le. Lábady Tamás (legalábbis a viták kezdetén)[76] az ún. "unmittelbare Drittwirkung"[77] elvének elfogadását pártolta, míg jelen sorok szerzője - Canaris-t követve[78] - azt az álláspontot foglalta el, hogy a szerződő alanyokra az alkotmányos alapjogok közvetetten, magánjogi szabályok, adott esetben a magánjogi generálklauzulák közvetítésével fejtik ki hatásukat.[79]
Az Alkotmánybíróságról szóló új törvény, a 2011. évi CLI. törvény bevezette az alkotmányjogi panasz intézményét.[80] Ezzel az Alkotmánybíróság törvényes hatáskört kapott az alkotmányos alapjogok érvényesítésülésének ellenőrzésére a rendes bíróságok által elbírált ügyekben, így a jogerősen lezárt magánjogi jogvitákban is. Az Alkotmánybíróság először a 8/2014. (III. 20.) AB határozatában foglalt állást e kérdésben, és egyértelműen a közvetett hatás mellett tette le a voksát. Mindenekelőtt azt az evidens tételt szögezte le, hogy "az Alaptörvénynek az egész jogrendszert át kell hatnia és normáinak a jogrendszer egészében érvényesülniük kell."[81] Kifejtette ugyanakkor: "Ez az érvényesülés eltérő a közjogban és a magánjogban. Míg a közjogban az Alaptörvény általában közvetlenül érvényesül, addig a magánjogban közvetetten, az Alaptörvényben szereplő alapvető jogok és alkotmányos értékek [I. cikk (1) és (3) bekezdés] átsugárzása folytán, a magánjogi normák értelmezése útján".[82] Álláspontomat követve,[83] ehhez még azt is hozzátette az Alkotmánybíróság, hogy az "Alaptörvényben foglalt jogok a magánjog generálklauzuláin keresztül képesek beszűrődni a magánjog rendszerébe."[84] Az Alkotmánybíróság gyakorlatában azóta is következetesen érvényesül az elv: az alkotmányos alapjogok a magánjogi viszonyokban közvetett hatást gyakorolnak.[85] Egy újabb ítéletében az Alkotmánybíróság már ennek megfelelő evidenciaként említi, hogy ezekben a "jogviszonyban alapjogokra nem lehet közvetlenül hivatkozni". A "bíróságok kötelezettsége, hogy az alapvető jogokat a magánjog alanyai közötti viszonyokban is érvényre juttassák", de ez "nem azt jelenti, hogy a bíróságoknak közvetlenül az Alaptörvény rendelkezéseire kellene alapítaniuk a döntéseiket", hanem azt, hogy "az alkalmazandó jogszabályi rendelkezések értelmezése és a konkrét tényállásra való alkalmazása során kell figyelemmel lenniük a releváns alkotmányossági szempontokra".[86]
A 2012 és 2020 között benyújtott 7823 alkotmányjogi panasz közül 569, azaz 7,27% fejeződött be érdemi határozattal. Ezek közül 132 határozatban, a benyújtott ügyek 1,69%-ában került sor bírói döntés megsemmisítésére;[87] a magánjogi ügyek számaránya még kisebb. A kevés magánjogi tartalmú eset közül - elvi jelentősége miatt - a "Rendőrképmás I" ügyben hozott határozatot említjük, amelyben az Alkotmánybíróság az Alaptörvényben garantált sajtószabadság érvényesülését kérte számon a képmáshoz való jog védelmét előbbre helyező, megsem-
- 398/399 -
misített ítéleten.[88] Az Alkotmánybíróság - az imént hivatkozott elvi álláspontját követve - az alkotmányos alapjogok közvetett érvényesüléséből indult ki, amikor leszögezte, hogy a "polgári jog rendelkezéseit a rendes bírói gyakorlat tölti meg tartalommal. A képmás, a nyilvánosságra hozatal fogalmát, a nyilvánosságra hozatalhoz történő hozzájárulást, az engedély nélküli nyilvánosságra hozatal eseteit, ezek között a képmással való rendelkezési jog alóli egyik leglényegesebb kivételt, a nyilvános közszereplés fogalmát [...] a bíróságok értelmezik."[89] A "képmáshoz való jog és a sajtó tájékoztatási feladatának viszonya [is] általában polgári jogi kérdés, és rendszerint a bíróság mérlegelésére tartozik, melyik jogé az elsőbbség. Azonban az Alaptörvény IX. cikk (2) bekezdése alapján alkotmányjogi kérdés is a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás érvényesülése."[90] Az Alkotmánybíróság végül is úgy ítélte meg, hogy a konkrét esetben a sajtószabadság érvényesülésének korlátozását nem indokolta az emberi méltóság védelméhez való jog, és a panasszal érintett ítélőtáblai határozat nem teremtett egyensúlyt "a szabad tájékoztatás és az emberi méltóságra visszavezethető képmásvédelem eltérő szempontjai között."[91]
A magánjogot az elmúlt két évszázadban több jelentős gazdasági és társadalmi kihívás érte. Tanulmányunkban ezek közül értékeltünk néhányat. Véleményünk szerint a visszapillantó tükör azt mutatja, hogy a magánjog a mélyebb válságokat is épségben átvészelte, a nagyobb krízisek közepette is életképesnek bizonyult, legfeljebb esetenként, nem egyszer csak átmenetileg, a kényszerek hatására változott, azokhoz idomult. Szladits Károly már 1940-ben meggyőzően foglalta össze a magánjog változásainak lényegét: "A magángazdaság rendje is egyre inkább kerül közületi ellenőrzés és irányítás alá, minélfogva a polgári jogrend éltető eleme, a magánautonómia is fokozottabban kénytelen a közakarat kívánalmaihoz igazodni."[92] Mindezekkel együtt, a magánjog - a szabályozás számára alkalmas területeken - megőrizte hatékonyságát. S ezek a tanulságok alapot adnak arra a következtetésre, hogy a magánjog a ma látható jövő kihívásaira is választ fog tudni adni. Ma is egyetértéssel idézhetjük Szladits nyolc évtizeddel ezelőtti összefoglaló megállapítását: "Az általános magánjog évezredes törzse sok vihart látott már; erős gyökerekkel ül az emberi lélek mélyén, amely végsősorban mindig az egyén érvényesülésére törekszik."[93]
Gustav Boehmer sokak által sokszor idézett aforizmája szerint "a közjog elmúlik, a magánjog marad."[94] A hitleri diktatúra bukása után megfogalmazott tétel igazsága valószínűleg az adott időszakhoz köthető, és nem általános érvényű; a közjog és a magánjog időtállósága közötti különbség általános jelzésére azért talán mégis alkalmazható. Az áttekintett kétszáz év tanulságai alapján a magánjog jellemzésére inkább Párizs városának jelszava kínálkozik tömör kifejezésként: fluctuat nec mergitur.
Az előbbiek fontos kiegészítéseként ismét ki kell emelnünk, hogy a magánjog csak a maga lehetőségeinek korlátai között képes kifejteni jótékony hatását. Az e határokon kívül rákényszerített szerepben nem tud igazán helytállni. Be kell látni, hogy - amint legutóbb a devizaalapú kölcsönök társadalmi megrázkódtatást kiváltó példája mutatta - a társadalmi igazságosság megvalósítása és a közérdek védelme területén a magánjog hatékonysága igencsak véges. Amikor a társadalom egyéb szférái (mindenekelőtt az erkölcsi tartás fékező mechanizmusai) teljesen meggyengülnek, és a jogrendszer arra hivatott ágai (például a bankfelügyeleti jog és szervezet) csődöt mondanak, a magánjog eszközei nem alkalmazhatóak hatékonyan.
Tanulmányunkban a magánjogba történő állami beavatkozások a gazdasági, társadalmi, technológiai és más kihívásokra adott különleges, sőt kivételes válaszként jelentek meg. Kétszáz év alatt hozzá kellett mégis szoknunk ahhoz, hogy az állam beavatkozása a magánautonómia és a magánjog világában nem feltétlenül idegen, sőt - kivételes helyzetekben - kívánatos és hasznos is lehet. Különösen így kell ezt látnunk, ha napjainkban olyan gazdasági hatalmat megjelenítő magánvagyonok jönnek létre, amelyek a legerősebb európai állam, Németország éves bruttó hazai termékét (GDP) meghaladják. Kérdés: az ekkora erővel rendelkező vagyoni koncentrációk tevékenysége esetében van-e még mód állami beavatkozásra? Szükség biztosan lehet rá! ■
JEGYZETEK
* A 2023. április 21-én az ELTE ÁJK-án rendezett Harmathy Attila Emlékkonferencián tartott előadás szerkesztett szövege.
[1] Harmathy Attila: Civil Law and the Role of the State. Hungarian Journal of Legal Studies 61 (2020) 343-355. o.
[2] Ismert történeti példa erre a gőzmozdonyok által vontatott vasúti járművek, majd a gépjárművek megjelenése, ami aztán egy új kártérítési felelősségi alakzat, a veszélyes üzemi "objektív" felelősség kialakulásához vezetett. A német jogban törvényhozási úton, nálunk - a magánjog alapvetően szokásjogi jellege miatt - sokáig a bírói gyakorlatban játszódott le ez a folyamat. Lásd Mádl Ferenc: A deliktuális felelősség - a társadalom és a jog fejlődésének történetében. Akadémiai Kiadó: Budapest 1964, 341-350. o., 367-375. o.
[3] Lásd az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/770 irányelvét (2019. május 20.) a digitális tartalom szolgáltatására és digitális szolgáltatások nyújtására irányuló szerződések egyes vonatkozásairól. Lásd Vékás Lajos: Az uniós fogyasztói szerződési jog megújítása és az új irányelvek átültetése. Magyar Jog 2/2021, 65-75. o.
[4] Lásd az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/679 rendeletét (2016. április 27.) a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról [...]: General Data Protection Regulation; az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/1024 irányelvét (2019. június 20.) a nyílt hozzáférésű adatokról és a közszféra információinak további felhasználásáról (átdolgozás): Open Data Directive; az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2022/868 rendeletét (2022. május 30.) az európai adatkormányzásról [...]: Data Governance Act.
[5] Lásd az Európai Unió Bizottságának 2021. április 21-i, Parlamenti és Tanácsi Rendeletre vonatkozó Javaslatát a mesterséges intelligencia harmonizált szabályozásáról (Artificial Intelligence Act): COM/2021/206 final.
[6] Vékás Lajos: Hatvan éve lépett hatályba az 1959-es Polgári Törvénykönyv -Sárközy Tamás emlékének. Magyar Jog, 2020/2. szám, 65-71. o. (69-71. o.)
[7] A könyvtárnyi irodalomból lásd Wieacker, Franz: Das Sozialmodell der klassischen Privatgesetzbücher und die Entwicklung der modernen Gesellschaft. C. F. Müller: Karlsruhe 1953; utánnyomás in Uő: Industriegesellschaft und Privatrechtsordnung. Athenäum: Frankfurt/M 1974, 9. skk. o.; Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht 1800-1914. Beck Verlag: München 1989, 12. skk. o.
[8] Wieacker, Franz: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit unter besonderer Berücksichtigung der deutschen Entwicklung.2 Vandenhoeck & Ruprecht: Göttingen 1967, 322-347. o.
[9] 1:1. §. Lásd Vékás Lajos: Bevezető rendelkezések, in: Vékás Lajos - Gárdos Péter: Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvhöz: Nagykommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez, 1. kötet. Wolters Kluwer: Budapest, 53. o.
[10] A kereskedelmi jog történeti és összehasonlító jogi modern értékelését lásd Raisch, Peter: Die Abgrenzung des Handelsrecht vom Bürgerlichen Recht, als Kodifikationsproblem im 19. Jahrhundert. Enke Verlag: Stuttgart 1962, 141 p.; uő: Geschichtliche Voraussetzungen, dogmatische Grundlagen und Sinnwandlung des Handelsrechts. C. F. Müller: Karlsruhe 1965, 310 p.; Müller-Freienfels, Wolfram: Zur "Selbstständigkeit" des Handelsrechts, in: Festschrift E. von Caemmerer. Beck Verlag: München 1978, 583-621. o.; v. ö. Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Akadémiai Kiadó: Budapest 1975, 168. skk. o.; továbbá Csehi Zoltán: Über die Atlantis-Insel des ungarischen Handelsrechts, in: Zwischen Markt und Staat, Gedächtnisschrift für Rainer Walz. Carl Heymanns Verlag: Köln/München 2008, 147-168. o.
[11] Grosschmid Béni: A kereskedelmi jognak különválásáról, in: Magánjogi tanulmányok 1. k., Grill: Budapest 1901, 719-725. (723.) o.
[12] U. o. 724. sk. o.
[13] A svájci törvényhozáshoz a magyar jogirodalomban lásd Meszlény Artur: A Svájci Polgári Törvénykönyvről. Athenaeum: Budapest, 1909, 430 p., a kodifikáció egységéhez: 96-100. o. Az olasz kodifikációhoz: Rotondi Mario: Entstehung und Niedergang des autonomen Handelsrechts in Italien. AcP 1967/1. sz., 29-63. o.
[14] Lásd Kisfaludi András: Hollandia új Polgári Törvénykönyvének néhány tanulsága a magyar kodifikáció számára. Polgári Jogi Kodifikáció 1999/2. sz. 22-26. o.
[15] Lásd Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. HVG-ORAC: Budapest 2001, 45. sk. o., 61. sk. o., 68-74. o.; Kisfaludi András: A jogi személy szabályozása a Polgári Törvénykönyvben. Jogtudományi Közlöny 2013/7-8. sz., 333-342. o.
[16] Lásd részletesen Vékás Lajos: előző lj.-ben i. m., 46-50. o.
[17] Canaris, Claus-Wilhelm: Handelsrecht.23. Beck Verlag: München 2000, 6. sk. o, 12 skk. o., különösen Rdn. 30-32.
[18] Egyes jogrendszerekben ezekből a szabályokból általánosodott a joggal való visszaélés tilalma; lásd a svájci magánjogban: ZGB 2: § (2) bek., s annak hatására a magyar magánjogban: Mtj. 2. § (2) bek., 1959-es Ptk. 5. § (1) bek., Ptk. 1: 5. § (1) bek. Lásd Sárándi Imre: Visszaélés a joggal. Akadémiai Kiadó: Budapest 1965; Tercsák Tamás: A joggal való visszaélés. HVG-ORAC: Budapest 2018.
[19] Lásd Menyhárd Attila: Dologi jog. Osiris Kiadó: Budapest 2007, 179-195. o. Minőségileg más rendeltetésük van, és ezért nem is témánkhoz tartoznak a rendelkezési jog egyes jogszabályi korlátai; túl azon, hogy e korlátokat a tulajdonos szerződésben is vállalhatja, a jogszabályon alapuló elidegenítési és terhelési tilalom is kifejezetten biztosítéki szerepet tölt be, és sajátos magánjogi funkciójuk van a jogszabályon alapuló hatalmasságoknak: a visszavásárlási, a vételi és az eladási jognak is.
[20] Lásd az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (első) Kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkét. Az Alaptörvény XIII. cikkének (2) bekezdése szerint "tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet".
[21] Lábady Tamás: A magánjog általános tana. Szent István Társulat: Budapest 2013, 22. o. A magántulajdonra épülő társadalom átütő előnyeiről és ugyanakkor a magántulajdon társadalmi korlátainak szükségességéről lásd Lenkovics Barnabás gondolatait: A tulajdon társadalmasítása és magánosítása, in: Ember és tulajdon. Dialóg Campus Kiadó: Budapest-Pécs 2013, 236-262. o.
[22] §§ 617-618, §§ 629-630 BGB.
[23] § 552/a BGB (a kötelmi jogi reform előtti számozás szerint).
[24] Lásd Vékás Lajos: A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai. Akadémia Kiadó: Budapest 1977, 85-88. o.
[25] Esser, Josef: Schuldrecht, I. kötet.4 C. F. Müller: Karlsruhe, 1970. 83. o.
[26] Charmatz, Hans: Zur Geschichte und Konstruktion der Vertragstypen im Schuldrecht: mit besonderer Berücksichtigung der gemischten Verträge. Rohrer: Brünn, Prag, Leipzig, Wien 1937, (változatlan utánnyomás: Sauer & Auvermann: Frankfurt/M 1968) 226. skk. o., 245. o., 260. o., 348. skk. o.
[27] Leenen, Detlef: Typus und Rechtsfindung - Die Bedeutung der typologischen Methode für die Rechtsfindung, dargestellt am Vertragsrecht des BGB. Duncker & Humblot: Berlin, 1971. 131. skk. o.
[28] Kiss György: Alapjogok kollíziója a munkajogban. Justis Bt: Pécs 2010, 262. skk. o.
[29] Betti, Emilio: Der Typenzwang bei den römischen Rechtsgeschäften und die sogenannte Typenfreiheit des heutigen Rechts, in: Festschrift für Leopold Wenger, I. kötet. Beck Verlag: München, 1944, 249-283. o. (275. skk. o.).
[30] Art. 1322 (2) Codice civile.
[31] Lásd például Art. 19 schweizerisches Obligationenrecht; Ptk. 6:59. §.
[32] Kiss György: i. m., 31. o.
[33] Duguit, Léon: Les transformations générales du droit privé depuis le Code Napoléon2. Alcan: Paris 1920.
[34] Szladits Károly: Magyar Magánjog, Első kötet: Általános rész, Személyek. Grill: Budapest 1941, 35. sk. o.
[35] Szladits: i. m., 35. o.
[36] Magyarországon először Mária Terézia vezetett be papírpénzt 1761-ben, nyilván a Hétéves háború költségeinek fedezésére; de ezt "a korai papírpénzt a nyilvános pénztárak teljes névértéken váltották be, a kibocsátott összeg nagyságát a közönséggel közölték és az elhasználtakat nyilvánosság előtt semmisítették meg, égették el". Lásd Szekfű Gyula, in: Hóman Bálint/Szekfű Gyula: Magyar történet, V. kötet.3 Királyi Magyar Egyetemi Nyomda: Budapest 1936, 187. o.
[37] Uo., 185-191. o. (189. o.).
[38] Uo., 185. o.
[39] Almási Antal: A háború hatása a magánjogra. Franklin: Budapest 1917, 192 p. (7. o.).
[40] Uo., 12. sk. o., részletesen: 83-140. o.
[41] Uo., 9. o.
[42] Uo., 10. o., 13-15. o., részletesen: 24-61. o.
[43] Lásd Nizsalovszky Endre: A valorizáció mint törvényalkotási probléma egyes külföldi államokban. Jogállam 1924/9-10. sz., 467-481. o., 1925/1-2. sz., 45-58. o.; Uő: A valorizáció múltja és jelene. Magyar Jogi Szemle 1926 (különlenyomatként is közzétették: 41 p.).
[44] Nizsalovszky Endre: A valorizáció múltja és jelene (előző lj.-ben i. m.) 34. o.
[45] Nizsalovszky Endre: Az egyes magánjogi pénztartozások átértékeléséről szóló törvény. Grill: Budapest, 1928, 200 p.; Ugyancsak kommentárt írt a törvényhez Almási Antal: A valorizációs törvény magyarázata. Tébe: Budapest 1928, 227 p. Nizsalovszky könyvére konkrét krízishelyzet nélkül, elvi-elméleti közelítésében támaszkodott Harmathy Attila: Az árak változása és a polgári jog. Jogtudományi Közlöny 1982/2. sz., 73-83. o. (75. sk. o.).
[46] Lásd a Jogtudományi Közlöny 1947/9-10. tematikus számában megjelent tanulmányokat.
[47] Az e témában írt számos tanulmány közül lásd különösen Harmathy Attila: Szerződésmódosítás - devizaalapú kölcsönszerződés. Jogtudományi Közlöny 2016/11. sz., 537-547. o.
[48] Almási Antal: A kötelmi jog kézikönyve. Tébe: Budapest 1926, 856 p.
[49] A szociális szempontok érvényesítésének igénye már a 19. század végén megjelent. Lásd von Gierke, Otto: Die soziale Aufgabe des Privatrechts. Springer Verlag: Berlin 1889, 46 p.
[50] Flume, Werner: Rechtsgeschäft und Privatautonomie, in: von Caemmerer/Friesenhahn/Lange (Hrsg.): Hundert Jahre deutsches Rechtsleben, I. k. C. F. Müller: Karlsruhe 1960, 135-238. o. (143. o.).
[51] A történelmi előzményekről lásd Schuhmacher, Wolfgang: Verbraucher und Recht in historischer Sicht. Staatsdruckerei: Wien 1981, 135 p.
[52] A könyvtárnyi irodalomból lásd von Hippel, Eike: Verbraucherschutz.3 Mohr: Tübingen 1986, 499 p; Howells, Geraint G./Weatherill, Stephen: Consumer Protection Law. Dartmouth: Aldershot stb. 1995, 601 p.
[53] A kezdetekhez lásd Vékás Lajos: Fogyasztóvédelem Svédországban. Jogtudományi Közlöny 1978/11. szám, 707-713. o.; Vékás Lajos: Fogyasztóvédelem a fejlett tőkés országokban. Gazdaság- és jogtudomány 1981/1-2. szám, 57-84.
[54] Vékás Lajos: Az európai közösségi magánjog sajátos alanyáról: a "fogyasztó" fogalmáról. Európai Jog 2002/5. sz., 3-13. o.
[55] Lásd Fleischer, Holger: Informationsasymmetrie im Vertragsrecht. Beck Verlag: München, 2001.
[56] A Tanács 85/577/EGK irányelve (hatályon kívül helyezte és felváltotta a 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv), 87/102/EGK irányelve (hatályon kívül helyezte és felváltotta a 2008/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv), 90/314/EGK irányelve (hatályon kívül helyezte és felváltotta a 2015/2302/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv).
[57] A Tanács 93/13/EGK irányelve (kis mértékben módosította a 2011/83/EU és a 2019/2161/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv).
[58] Az Európai Parlament és a Tanács 1999/44/EK irányelve. Ezt az irányelvet 2022. január 1-jétől hatályon kívül helyezte ugyan az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/771 irányelve, de a korábbi kellékszavatossági jogot csak néhány ponton változtatta meg. lásd Vékás Lajos: Az uniós fogyasztói szerződési jog megújítása és az új irányelvek átültetése. Magyar Jog, 2021/2. szám, 65-75. o.
[59] Lásd Micklitz, Hans-W./Reich, Norbert/Rott, Peter (eds.), Understanding EU Consumer Law. 2009, Intersentia: Antwerp stb., 378 p. A problematika átfogó összefoglalását, tézisekkel lásd Eidenmüller, Horst/Faust, Florian/Grigoleit, Hans Christoph/Jansen, Nils/Wagner, Gerhard/ Zimmermann, Reinhard: Revision des Verbraucher-acquis. Mohr Siebeck: Tübingen 2011, 326 p.
[60] Az olasz törvényhozó 2005 óta kizárólag így jár el: Decreto legislativo 206/2005.
[61] A német jogalkotó a 2002. január 1-jén hatályba lépett átfogó kötelmi jogi reform óta valamennyi fogyasztóvédelmi irányelvet a BGB-ben helyezett el, de ez nem jelent minden esetben szerves, tematikus beépítést.
[62] Az átültetés problematikájához lásd Vékás Lajos: Über das europäische Verbrauchervertragsrecht und die Herausforderungen bei der Umsetzung, in: Christoph Benicke/Stefan Huber (Hrsg.): National, international, transnational: Harmonischer Dreiklang im Recht. Festschrift für Herbert Kronke zum 70. Geburtstag. Gieseking Verlag: Bielefeld 2020, 1273-1282. o.
[63] Ezt a gyorsító ütemet diktáló szerepet nevezi Canaris találóan a kereskedelmi jog "Schrittmacherfunktion"-jának, lásd, találó példákkal: i. m. 7. sk. o., Rdn. 20., 22. (Ezt az avantgárd-szerepet játszotta - mutatis mutandis - sok vonatkozásban a peregrinusok külön joga, a ius gentium a római szerződési jog fejlődésében. Lásd Kaser, Max: Das römische Privatrecht. I.k. Beck Verlag: München 1955, 397. sk. o.)
[64] Itt ismét kézenfekvő egy történelmi kitérő. Az 1959-es Ptk.-ban a reális teljesítés elvével indokoltuk a kijavítás és a kicserélés előtérbe kerülését. Lásd Vékás Lajos: A hibás teljesítés tényállása és a reális teljesítés alapelve polgári törvénykönyvünkben. Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae 1967, 195-213. o. Később inkább a hiánygazdaság következményének tekintettük favorizálásukat, mintegy a "szükségből erényt kovácsolni" elv érvényesülésének. S lám, 1999-ben az európai uniós fogyasztói adásvételi irányelvben is megjelentek ezek a kellékszavatossági jogok.
[65] Legyünk igazságosak: az emberi jogok nemes céljaiért küzdő harcosok többsége ugyanúgy nem tudja, hogy a modern gyarmatosítás szekértolója, mint az egykori misszionáriusok sem voltak tisztában azzal, hogy kegyes, adott esetben áldozatos tevékenységük nagymértékben segítette a gyarmatosítást.
[66] Lásd Sajó András/Uitz Renáta (eds.): The Constitution in Private Relations: Expanding Constitutionalism. Eleven Internat. Publ.: Utrecht 2005, 322 p.; Sajó András (szerk.): Alkotmányosság a magánjogban. Complex: Budapest 2006, 265 p; Lábady Tamás: A magánjog általános tana. Szent István Társulat: Budapest 2013, 22-24. o.
[67] Annak ellenére, hogy Magyarországon e téma - érthetően - csak az 1990 utáni alapvető társadalmi változások után került a tudományos érdeklődés homlokterébe, az e témakörben örvendetesen gyarapodó jogirodalmi termésből lásd Zlinszky János: A polgári jog és az alkotmány, in: Mádl Ferenc/Vékás Lajos (szerk.): Emlékkönyv Nizsalovszky Endre születésének 100. évfordulójára. Az ELTE ÁJK Polgári Jogi és Nemzetközi Magánjogi Tanszékeinek kiadása: Budapest 1994, 283-296. o. Magánjog és alkotmányjog összefüggéséhez ad - a francia, német, angol és amerikai irodalomra kiterjeszkedő - összefoglalást Harmathy Attila: Droit civil - Droit constitutionnel. Revue internationale de droit comparé 1998/1. sz. 45-66. o. A könyvtárnyi német nyelvű jogirodalomból manifesztum-jellege miatt is elsősorban Ludwig Raiser nagyszabású tanul-mányaira hivatkozunk: Grundgesetz und Privatrechtsordnung, in: 46. Deutscher Juristentag, Bd. II., Teil B, 2. skk. o. Beck Verlag: München 1967; lásd még Neuner, Jörg: Privatrecht und Sozialstaat. Beck Verlag: München 1999, 324 p.
[68] Mtj. 107. §.
[69] 1959-es Ptk. 81. §, az 1977. évi IV. törvény novelláris változtatása után 1959-es Ptk. 76. §.
[70] 2003. évi CXXV. törvény 37. §.
[71] Lásd Vékás Lajos: Egyenlő bánásmód polgári jogi viszonyokban? Jogtudományi Közlöny 2006/10. sz., 355-364. o.
[72] Ptk. 2:43. § c) pont.
[73] Vékás Lajos: 71. lj.-ben i. m., 363. sk. o.
[74] Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás tízedik évfordulójára, in: Uő: Documenta - Alkotmányjog. HVG-ORAC: Budapest 2019, 172. skk. o. (178. o., 183. sk. o.). [Első megjelenés in: Bitskey Botond (szerk.): Tízéves az Alkotmánybíróság -Tudományos-szakmai konferencia. Budapest 2000, 21-45. o.].
[75] Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Dialóg Campus Kiadó: Budapest-Pécs 1997, 161 sk. o.; Lásd Vékás Lajos: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. HVG-ORAC: Budapest 2001, 152-165. o.; Gárdos-Orosz Fruzsina: Alkotmányos polgári jog? Az alapvető jogok alkalmazása a magánjogi jogvitákban. Dialóg Campus Kiadó: Budapest-Pécs 2011, 215 p; Somody Bernadette/Szabó Máté Dániel/Szigeti Tamás/Vissy Beatrix: Alapjogi igények, alapjogi szabályok: az alapjogi ítélkezés egy koncepciója, in: Somody Bernadette (szerk.): Alapjogi bíráskodás - Alapjogok az ítélkezésben. L'Harmattan: Budapest 2013, 61-64. o.
[76] Lábady: uo.
[77] Lásd Nipperdey, Hans Carl: Grundrechte und Privatrecht, in Festschrift Molitor. Beck: München 1962, 17. skk. o. (Magát az elnevezést: "unmittelbare Drittwirkung" nem Nipperdey adta, lásd u.o., 93. o., 62. lj., és nem is igazán szerencsés); Steindorff, Ernst: Persönlichkeitsschutz im Zivilrecht. C. F Müller Verlag: Heidelberg 1983, 12. o. Schwabe, Jürgen: Grundrechte und Privatrecht. AcP 185 (1985) 1-8. o.; Hager, Johannes: Grundrechte im Privatrecht. JZ 49(1994) 373-383. o.; Diederichsen, Uwe: Das Bundesverfassunsgericht als oberster Zivilgericht - ein Lehrstück der juristischen Methodenlehre. AcP 198 (1998) 171-260. o.
[78] Canaris, Claus-Wilhelm: Grundrechte und Privatrecht. Eine Zwischenbilanz. De Gruyter: Berlin/New York 1999, 98 p.
[79] Vékás Lajos: A szerződési szabadság alkotmányos korlátai. Jogtudományi Közlöny 1999/2. sz., 53-60. o. uő: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. HVG-ORAC: Budapest 2001, 159-165. o.
[80] 26-31. §-ok.
[81] 8/2014. (III. 20.) AB határozat, Indokolás [55].
[82] Uo.
[83] Vékás Lajos: 79. lj.-ben i. m., 7. pont, a 350-353. lábjegyzetekkel.
[84] 8/2014. (III. 20.) AB határozat, Indokolás [56].
[85] 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [33]; 3/2015. (II. 2.) AB határozat, Indokolás [20]; 3145/2018. (V. 7.) AB határozat, Indokolás [91].
[86] 3067/2021. (II. 24.) AB határozat, Indokolás [31].
[87] Lásd Gárdos-Orosz Fruzsina/Zakariás Kinga (szerk.): Az alkotmánybírósági gyakorlat. Az Alkotmánybíróság 100 elvi jelentőségű határozata 1990-2020. HVG-ORAC: Budapest 2021, 2. kötet, 1043 sk. o.
[88] 28/2014. (IX. 29.) AB határozat a Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.656/ 2012/7. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről. Az AB határozat értékelő bemutatását lásd Zakariás Kinga: előző lj.-ben i. m., 451-475. o.
[89] Uo., Indokolás [28] 3.1.
[90] Uo., Indokolás [5].
[91] Uo., Indokolás [35] 3.3.
[92] Szladits: i. m., 109. o.
[93] Szladits: i. m., 110. o.
[94] Boehmer, Gustav: Grundlagen der bürgerlichen Rechtsordnung, 1. Buch. Mohr: Tübingen 1950, IX. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző az MTA rendes tagja, prof. emeritus ELTE ÁJK.
Visszaugrás
