Az Európai Unió az öröklési jog területét korábban nem szabályozta, e területen meghagyta a tagállamok autonómiáját. Az Unió több rendeletet is alkotott a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén[2], amelyek a jogvitás ügyeket szabályozzák, azonban e rendeletek hatálya nem terjedt ki az öröklési ügyekre.
Annak ellenére, hogy az uniós tagállamok lényegesen eltérő perjogi kultúrával és szabályokkal rendelkeznek, mégis megtalálhatóak az egyes jogrendszerek közös elemei, mindenekelőtt az, hogy a bíróság, kontradiktórius eljárás keretében dönti el határozatával az egymással szembenálló felek jogvitáját. Azonban az öröklési ügyek nagy többsége jogvita nélkül rendeződik[3]. E tényezőt leszámítva viszont a hagyatéki eljárás és az öröklési jog alapjaiban tér el egymástól a tagállamokban[4]: a hagyaték megnyíltától kezdve, az eljárásban közreműködő hatóságokon keresztül, egészen az örökösök körén át a részesedésük aranyáig. A tagállamok nemzeti joga egymáshoz viszonyítva lényeges eltéréseket mutat.
Így, egészen az európai öröklési rendelet[5] (a továbbiakban: öröklési rendelet) elfogadásáig a határokat átívelő öröklési ügyekben a joghatóságot, és az alkalmazandó jogot az egyes államok nemzetközi magánjoga, továbbá az államok egymással kötött bilaterális és multilaterális szerződései határozták meg. E szerződések célja az volt, hogy a szerződő országok biztosítsák állampolgáraik számára az egyenlő bánásmódot a másik szerződő fél államában. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a tagállamok többségében az öröklés nemperes
- 46/47 -
eljárás keretében zajlik, a közösségi jogalkotó felismerte, hogy az öröklési perek joghatóságának meghatározása nem elegendő, hanem a bíróságon kívüli eljárásokra vonatkozó joghatóság meghatározása, továbbá ezen eljárások keretében hozott határozatok kölcsön elismerése és végrehajtása is szükséges[6]. A Német Közjegyzői Intézet tanulmányában felhívta az Európai Bizottság figyelmét a nemzetközi elemet tartalmazó öröklési ügyek következményeire, a joghatóság, az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó közös szabály felállításának a fontosságára, továbbá kitért egy egységes, unión belüli végrendeleti nyilvántartás felállítására, és az európai öröklési bizonyítvány bevezetésére.[7]
A Német Közjegyzői Intézet 2002-ben az Európai Bizottság felkérésére, kifejezetten a majdani rendelet előkészítésének céljára készített, az akkor még tizenöt tagállam belső jogának nemzetközi öröklési jogi szabályairól írt összehasonlító tanulmányában[8] úgy ítélte meg, hogy nem ésszerű harmonizálni a joghatóság, valamint a határozatok elismerését és végrehajtását szabályozó rendelkezéseket, hacsak nem kerülnek a tagállami kollíziós szabályok is harmonizálásra.
Hosszú évek kompromisszumos munkáját követően 2009. október 14-én az Európai Bizottság előterjesztette az öröklési rendelet tervezetét. A javaslat céljai közt szerepelt többek között: a személyek Unión belüli szabad mozgásának elősegítése, a jogbiztonság és kiszámíthatóság megteremtése, a magántulajdonhoz való jog szabad gyakorlásának biztosítása, az örökösök, a hagyományosok és a hagyatéki hitelezők érdekeinek védelme, mind az ingó, mind az ingatlan vagyon esetében egyetlen jog alkalmazása, továbbá meg kívánta teremteni az örökhagyó jogválasztásának szabadságát is. Végül az öröklési rendeletet - hosszú tárgyalásokat követően - 2012-ben fogadták el, és 2015. augusztus 17. napjától kell alkalmazni.
A tagállamok többségében a lex patriae[9] határozta meg az alkalmazandó jogot, azonban ezzel a szabályozással az öröklési rendelet szakított, amikor a rendelet 21. cikkének (1) bekezdése az alkalmazandó jog meghatározásánál nem az állampolgárságot, hanem az elhunyt halála időpontjában meglévő szokásos tartózkodási helyét vette alapul. Az öröklésre alkalmazandó jog, vagyis a lex successionis meghatározásánál nemzetközi
- 47/48 -
öröklés esetén tehát, ezentúl a szokásos tartózkodási hely megállapítása lesz az elsődleges, a lex patriae pedig csak kiegészítő jellegű marad.
Ugyanez a helyzet a joghatóság esetében is, ahol az állampolgárság szintén kiegészítő szerepet tölt be, mert amennyiben az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában nem valamely tagállamban található[10], úgy ebben az esetben a vagyontárgyak helye szerinti tagállam bíróságának lesz joghatósága a hagyaték egészére vonatkozóan, ha az örökhagyó halálának időpontjában rendelkezett az adott tagállam állampolgárságával.
A gyakorlatban előfordulhat, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye harmadik országban[11] volt. Az öröklési rendelet univerzális hatálya következtében, ilyen esetekben is az öröklési rendelet szabályai az irányadóak. Az univerzális hatály folytán, ha az örökhagyó szokásos tartózkodási helye harmadik országban volt, az elsődleges kiegészítő joghatósági szabályt tehát az állampolgárság határozza meg[12], azonban többes tagállami állampolgár esetén problémaként merülhet fel, hogy melyik tagállam rendelkezik joghatósággal[13] az adott ügyben, tekintettel az állampolgárságok egyenértékűségére. Ennek következtében akár mindkét tagállam joghatóságának megállapítására lehetőség nyílhat[14]. Azonban, hogy ilyen esetekben se kerüljön sor párhuzamos eljárások lefolytatására, az öröklési rendelet a 17. cikkében rögzíti a lis pendens, vagyis a perfüggőség szabályt. Ennek értelmében annak a bíróságnak, amely előtt az eljárás később indult meg, fel kell függesztenie az eljárását annak a bíróságnak a joghatósága megállapításáig, amely előtt elsőként indult meg az eljárás. Amennyiben ez a bíróság megállapítja joghatóságát, annak a bíróságnak, amely előtt az eljárás később indult meg, meg kell állapítania joghatósága hiányát és meg kell szüntetnie az eljárást.
További problémát jelent, hogy az öröklési rendelet univerzális hatálya miatt a hazai jogalkotó a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Nmtvr.) 58. §-át, 62/A. § b) pontját, továbbá a 62/C. § b) pontját úgy módosította, hogy kivette az Nmtvr. szövegéből, így a továbbiakban azokra a hagyatéki ügyekre se lesznek alkalmazhatóak az Nmtvr. ezen rendelkezései, amelyekre az öröklési rendelet hatálya nem terjed ki. Viszont hosszú ideig indulnak még olyan hagyatéki eljárások, amelyeknél az örökhagyó az öröklési rendelet alkalmazása előtt hunyt el, emiatt ezekben az esetekben a korábbi Nmtvr. szabályok szerint kell a joghatóságot és az öröklésre irányadó jogot meghatározni. Az öröklési rendeletből - amely kötelező és közvetlenül alkalmazandó Magyarországon - ugyan egyértelműen következik, hogy azt csak 2015. augusztus 17-én vagy azt követően elhunyt személyek utáni öröklésre kell alkalmazni[15], de az öröklési rendelet szövegéhez igazodó, jogalkalmazókat segítő átmeneti rendelkezés hiányzik az Nmtvr-ből.
- 48/49 -
Megnyugtató lenne, ha a jogalkotó tisztázná, hogy az öröklési rendelet alkalmazása előtt elhunyt örökhagyók utáni öröklésre a korábbi - vagyis az öröklési rendelet alkalmazásának kezdő napjától hatályon kívül helyezett - szabályozás az alkalmazandó.
A jelentős népességmozgásnak köszönhetően, a szokásos tartózkodási hely határozza meg a személyek egy adott államhoz fűződő kapcsolatát. Ennek következtében az elmúlt években a szokásos tartózkodási helyhez kötött joghatósági szabályok egyre nagyobb teret hódítottak, és egyre inkább bevetté vált az is, hogy a kollíziós szabályokat ehhez kössék. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk következtében egyre nagyobb szerepet kapott az évek során a szokásos tartózkodási hely meghatározása. Kezdetben a jogellenesen elvitt gyermekekkel kapcsolatos eljárásokban került alkalmazásra, mára azonban a polgári jog területén már majdnem minden uniós rendelet a joghatóságot és az alkalmazandó jogot a szokásos tartózkodási helyhez köti.[16] Ennek megfelelően az öröklési rendelet is a szokásos tartózkodási helyhez köti elsődlegesen a joghatóságot, és az alkalmazandó jogot, aminek következtében az esetek túlnyomó többségében az eljáró bíróság államának joga kerül alkalmazásra, ami tovább könnyíti a hagyatéki eljárás lefolytatását. A lex successionis szempontjából tehát, már nem az állampolgárság lesz az elsődlegesen meghatározó tényező, hanem a szokásos tartózkodási hely, ahol az örökhagyó ténylegesen, életvitelszerűen élt. A jogalkotó azt feltételezi, hogy az örökhagyó vagyonának többsége is ott található, ahol az elhunyt tartózkodott. Fontos, hogy a szokásos tartózkodási hely megállapításánál nem követelmény, hogy az a jog által elismert és nyilvántartott legyen[17], hiszen a "szokásos tartózkodási helynek azt a helyet kell tekinteni, amelyet az érintett személy érdekeinek szokásos központjául választott."[18] Ennek megfelelően a szokásos tartózkodási hely fogalma szoros és tartós kapcsolatot jelent az érintett állammal[19].
A szabályozás értelmében mind az ingó, mind az ingatlan vagyon az örökhagyó szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga alapján kerül átadásra, felszámolva ezzel a korábbi dualista[20] rendszert. Csak támogatható az a rendelkezés, amely alapján az örökhagyó minden vagyontárgyára egy jog legyen alkalmazandó. A szabályozás következtében a tagállamokban egymás mellett lefolytatott hagyatéki eljárások megszűnnek, jelentősen csökkentve ezáltal az örökösök terheit, a hagyaték átszállásának kiszámíthatóbbá válása mellett.
Az öröklési rendelet nem határozza meg a szokásos tartózkodási hely fogalmát -
- 49/50 -
szemben néhány más közösségi rendelettel[21] továbbá a tagállamok nemzeti jogára sem utal vissza, hanem annak meghatározását a jogalkalmazóra bízza. Minden esetben egyénileg kell megvizsgálni a szokásos tartózkodási hely fennállását, az öröklési rendelet tehát széles mérlegelési lehetőséget biztosít a jogalkalmazó számára. A szokásos tartózkodási hely fogalma az Unió korábbi rendeleteinek többségében sem került általánosan megfogalmazásra. Ugyanez a helyzet az öröklési ügyeket szabályozó rendeletnél is. Ennek oka egyrészt, hogy egészen más tényezőket kell figyelembe venni a fogalom meghatározásánál olyan személyek esetében, akik saját akaratukból változtatják a szokásos tartózkodási helyüket, mint akik másoktól függenek, másrészt sosincs két egyforma ügy, ahol a körülmények maradéktalanul megegyeznének. Leginkább a gyermekek, az időskorúak, vagy valamilyen fogyatékossággal élő személyek tartoznak azon körbe, akiknek a szokásos tartózkodási helyét más személyek szokásos tartózkodási helye határozza meg[22]. Azonban gyermekek esetében sem mindegy, hogy épp egy újszülöttről van szó, aki ki van szolgáltatva a szüleinek, vagy egy külföldön tanuló fiatalkorúról. A szokásos tartózkodási hely megállapításánál vizsgálni kell az örökhagyó körülményeit, valamint azt, hogy milyen hosszan, milyen gyakorisággal tartózkodott az adott állam területén, illetve az ott tartózkodását mik indokolták. Az eljáró hatóságnak átfogóan kell értékelnie az örökhagyónak a halálát megelőző években és az elhalálozás időpontjában fennálló életkörülményeit[23]. A puszta fizikai jelenléten kívül figyelembe kell venni minden olyan körülményt, aminek segítségével arra lehet következtetni, hogy az ott tartózkodás nem ideiglenes, átmeneti jellegű, hanem egy bizonyos szintű szociális környezetbe való beilleszkedést von maga után.
Fentiekből következik, hogy az öröklési rendelet helyesen nem határoz meg egy egységes fogalmat, hanem elvárja a jogalkalmazótól, hogy minden egyes alkalommal egyedileg, az ügy sajátosságára tekintettel vizsgálja meg, és állapítsa meg az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyét.
Ugyanakkor - véleményem szerint - a jogalkotó nagy terhet ró az eljáró hatóságokra, akiknek minél körültekintőbben kell eljárniuk, hogy megállapítsák az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyét.
Sajnos öröklési ügyekben a leginkább érintett személyt nem lehet meghallgatni, így a jogalkalmazó ki van szolgáltatva a hozzátartozóknak, döntése sok esetben a tanúk nyilatkozatain alapszik.
- 50/51 -
Tekintettel arra, hogy Magyarországon a közjegyzők főszabály szerint nem folytathatnak le bizonyítást, a jogalkotó a joghatóság megállapítására vonatkozó adatok beszerzésének feladatát a jegyző[24] hatáskörébe utalta[25].
Az örökhagyó családjának meghallgatása mellett a vizsgálódásnál figyelembe lehet venni az örökhagyó életkörülményeit, így különösen: az örökhagyó lakóhelyét, költözésének okait, munkahelyét, munkaszerződésének időtartamát, vagyona fekvésének helyét, szociális és családi beilleszkedését. Az öröklési rendelet szokásos tartózkodási hely fogalmával kapcsolatban az Európai Bíróság még nem hozott ítéletet - és jelenleg sincs folyamatban ilyen eljárás -, azonban más területeken alkalmazandó szokásos tartózkodási hely fogalom meghatározásánál leszögezte, hogy a szokásos tartózkodási hely fogalma ténykérdés[26], így annak megállapításánál irreleváns, hogy a tartózkodást jogszerűen szerezték-e vagy sem. A magyar szabályozás[27] példálózó jelleggel sorolja fel azokat a körülményeket, amelyeket az eljáró közjegyzőnek figyelembe kell vennie, így különösen az örökhagyó állampolgárságát; az örökhagyónak volt-e Magyarországon bejelentett lakóhelye, a bejelentés dátumát; folytatott-e jövedelemszerző tevékenységet; a vagyontárgyak fekvésének helyét.
Felmerül a kérdés, hogy lehet-e valakinek egyszerre több szokásos tartózkodási helye is? Pedro Cruz Villalón főtanácsnok a Mercredi-ügy kapcsán megfogalmazott állásfoglalásában kifejtette, hogy rendelkezhet valaki egyszerre több "egyszerű" tartózkodási hellyel, azonban csak egy szokásos tartózkodási helye lehet.[28] Ezt támasztja alá a nemzetközi joggyakorlat is, hiszen a Bíróságnak eddig minden egyes kérdéses ügyben sikerült megállapítania egy szokásos tartózkodási helyet.
Ahhoz, hogy valakinek a szokásos tartózkodási helye megváltozzon, az szükséges, hogy előtte legyen egy szokásos tartózkodási helye, ami meg tud változni. Ha adott személy egy másik államban azért telepedik le, hogy utána végleg ott is éljen, nem azonos annak a személynek a helyzetével, aki először csak letelepedési szándék nélkül, átmenetileg változtatja meg tartózkodási helyét, és csak egy bizonyos idő után telepedik ott le. Az első esetben a szokásos tartózkodási hely megváltozása egyidőben történik az eredeti elvesztésével és az új megszerzésével. A második esetnél azonban ez már nem mondható el, mivel ott a tartózkodás már csak egy bizonyos idő elmúltával válik "szokásossá". Kérdésként merülhet fel, hogy mennyi idő szükséges ennek bekövetkeztéhez, az időtényezőn túl még milyen szempontokat kell és lehet figyelembe venni. Az általános európai megközelítés
- 51/52 -
alapján akkor tekinthető a tartózkodási hely "szokásos"-nak, ha ott az adott személy rendszeresen vagy huzamosabb ideig tartózkodik[29], vagyis el kell érni az állandóság egy bizonyos fokát ahhoz, hogy a tartózkodás ne pusztán ideiglenes jellegű legyen[30]. Az öröklési rendelet esetében - szemben más közösségi aktussal - az uniós jogalkotó nem fogalmaz meg időbeli követelményt a szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatban. A gyakorlatban előfordulhat, hogy az örökhagyó munkájából, vagy más gazdasági okból kifolyólag tartózkodik huzamosabb ideig külföldön, ugyanakkor származási államával továbbra is szoros, tartós kapcsolatot ápol[31]. Ehhez hasonlít az az eset, amikor az örökhagyó egy másik tagállamban vesz magának nyaralót, és az év egyik felét a származása szerinti országban, míg a másik felét az ingatlan fekvése szerinti államban tölti[32]. A fenti példák, az ügy körülményeitől függően úgy is értékelhetőek, hogy az örökhagyó nem kívánta a szokásos tartózkodási helyét megváltoztatni egyik esetben sem, amennyiben a családi és társadalmi életének központja továbbra is a származása szerinti tagállamban található[33]. Ilyen, illetve ezekhez hasonló esetekben mintegy támaszként nyújthat segítséget az örökhagyó állampolgársága, a vagyontárgyak fekvésének helye a szokásos tartózkodási hely megállapításánál.
A Bíróság a Mercredi-ügy[34] kapcsán deklarálta, hogy a szokásos tartózkodási helyet az különbözteti meg az átmeneti jellegtől, hogy egy bizonyos időnek el kell telnie, azonban a Brüsszel II rendelet[35] - ahogyan az öröklési rendelet - nem ír elő minimális időtartamot. Az érintett államban való tartózkodás tartós illetve állandó jellegének meghatározásánál mindenekelőtt az érdekelt akaratát kell figyelembe venni, az ügy minden lényeges elemére tekintettel. E tekintetben a tartózkodás időtartama pusztán jelzésként szolgál[36]. Az előzőekből kiindulva vajon megállapítható-e az örökhagyó új szokásos tartózkodási helye, ha az örökhagyó halálát megelőzően csupán rövid idő elteltével változtatta meg tartózkodásának helyét? A vizsgálódásnál fontos szerepet játszik az elhunyt akarata. Ennek feltárásában nyújthat segítséget például: az örökhagyó származása szerinti államában a korábbi ingatlanát eladta vagy gazdasági célból bérbe adta-e; az új államban rendelkezett-e ingatlannal, bankszámlával, letelepedési vagy munkavállalói engedéllyel; munkaszerződése határozott vagy határozatlan időre szólt-e; származása szerinti országával továbbra is
- 52/53 -
szoros és tartós kapcsolatot ápolt-e; honosítási kérelmet terjesztett-e elő; többes állampolgár esetén lemondott-e valamelyik állampolgárságáról; lakóhelyéről kijelentkezett-e; melyik ország felé tartozott adófizetési kötelezettséggel; házastárs és gyermekek megléte esetén, azok az örökhagyóval együtt költöztek-e az új államba, vagy ők a származás szerinti országban maradtak-e; a gyermekek iskoláztatása melyik államban történt; milyen körülmények (alacsony kereseti lehetőség, rossz gazdasági állapot, háborús helyzet) indokolták az új államban való tartózkodást. A fenti szempontok, valamint az adott ügy összes többi lényeges elemére, és az örökhagyó célzatára is tekintettel, véleményem szerint az új szokásos tartózkodási hely akár rövid idő eltelte után is megállapítható.
Annak érdekében, hogy öröklési ügyekben is a szokásos tartózkodási hely fogalma a tagállamok között azonos tartalommal bírjon, véleményem szerint indokolt lehet egy európai szintű, központi rendszer felállítása, ahol a tagállamok a fogalom meghatározása során hozott ítéleteiket összegyűjthetik, és megoszthatják egymással, segítve ezzel egy egységes joggyakorlat kialakítását. Különös tekintettel arra, hogy "a szokásos tartózkodási hely közösségi jogi fogalmommá vált, amelyet az egész Európai Unióban önállóan és egységesen kell értelmezni."[37]
A jogválasztás lehetőségét az 1989-ben elfogadott, az elhunyt személyek vagyontárgyaira alkalmazandó öröklési jogról szóló Hágai Egyezmény ihlette, azonban ezt az egyezményt egyedül Hollandia ratifikálta. Korábban az örökhagyóknak nem volt lehetőségük megválasztani a halálukkor alkalmazandó jogot. Üdvözlendő, hogy erre most az új öröklési rendelet - ha csak korlátozottan is -, de lehetőséget biztosít[38], ami öröklési ügyekben a magyar jogászok számára nóvumnak számít. Annak ellenére, hogy a jogászok egy csoportja korábban már javasolta a jogválasztás lehetőségét[39], a magyar szabályozás mégse tette lehetővé az örökhagyók számára, hogy haláluk esetén az alkalmazandó jogot megválasszák, még többes állampolgárok esetében sem.
Az öröklési rendelet viszont most lehetőséget biztosít arra, hogy az örökhagyó végintézkedés formájában a szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga helyett az állampolgársága szerinti jogot válassza. Ezen rendelkezéssel az örökhagyó állampolgársága mégis jelentőséggel bír az alkalmazandó jog szempontjából. Az öröklési rendelet megalkotásakor lezajlott hosszas vita eredményeként[40] a többes állampolgárok bármelyik állampolgárságuk szerinti jogot választhatják. Ez fontos kitétel az állampolgárságok egyenlőségének biztosítása végett. A Bíróság korábbi ítéleteiben kifejtette, hogy a többes állampolgárok
- 53/54 -
esetében nem lehet a másik állampolgárságot figyelmen kívül hagyni, és úgy kezelni az érintetteket, hogy azok csak "az eljáró bíróság helye szerinti tagállam állampolgárságával rendelkeznének"[41]. A Bíróság egy másik ügy kapcsán leszögezte, hogy annak ellenére, hogy valaki egy adott tagállamba született, és ott is él, de mellette rendelkezik egy másik tagállam állampolgárságával, nem jogosítja fel a származási ország hatóságait, hogy megállapítsák, ez "az egyetlen számukra elismerhető állampolgárság"[42], valamint feltételeket szabjanak meg a másik tagállam állampolgárságának elismeréséhez, ugyan is a tagállamok szuverén joga annak eldöntése, hogy kiket tekintenek állampolgáraiknak, és erre vonatkozóan egy másik tagállam nem szabhat meg további feltételeket[43].
Fontos rendelkezés azonban, hogy csak a hagyaték egészére lehet kikötést tenni, az egyes vagyontárgyak esetében, külön-külön nincs mód a jogválasztásra[44]. A jogválasztás lehetősége kiszámíthatóbbá teszi az öröklést az örökösök számára, és jobban érvényesül az örökhagyó akarata is. Ez főként azon személyek körében lehet fontos, akik hosszabb ideig külföldön tartózkodnak és ott is élnek.
Érdekes az öröklési rendelet azon fordulata, amelyben úgy rendelkezik, hogy az örökhagyó választhatja az állampolgársága szerinti jogot, vagy azt a jogot, amellyel halálakor rendelkezik. Ezen rendelkezést azon mindennapi helyzetek indokolhatják, hogy bár, még a végrendelkező nem rendelkezik az új állampolgárságával, de joggal bízhat abban, hogy megszerzi azt[45]. Például, ha az örökhagyónak már folyamatban van a honosítási kérelme, vagy másik ország állampolgárával köt házasságot, úgy a házasságkötés folytán gyorsabban szerezheti meg adott állam állampolgárságát.
Az öröklési rendelet további különlegességét adja, hogy nem tesz különbséget jogválasztás esetén tagállami és harmadik állam állampolgársága között, vagyis az örökhagyó végintézkedésében akár harmadik állam jogát is választhatja hagyatékára.
Az öröklési rendelet alkalmazása óta a magyar közjegyzők által készített végrendeletekben, amennyiben a végrendelkező élt a jogválasztás lehetőségével, úgy a tapasztalatok alapján a magyar jog alkalmazása került meghatározásra.
Jogválasztás esetén azonban előfordulhat, hogy nem a joghatósággal rendelkező bíróság államának joga szerint kerül a hagyaték átadásra. Ilyen esetekben, amennyiben az alkalmazandó külföldi jog nem áll rendelkezésre, a bíróságnak be kell azt szereznie, akár nemzetközi jogsegély, akár saját államának külföldi jogról való tájékoztatásra specializálódott szakembereinek igénybevétele útján. Ez ismételten időveszteséget, de akár többletköltséget is jelenthet az örökösök számára. Az uniós jogalkotó ezért - a rendelet 6. cikkében -
- 54/55 -
lehetőséget biztosít arra, hogy jogválasztás esetén, a joghatósággal rendelkező bíróság - kérelemre - joghatóságának hiányát állapítsa meg, amennyiben a választott jog szerinti tagállam bírósága - figyelembe véve az eset körülményeit, úgymint a felek tartózkodási helyét, a vagyontárgyak fellelhetőségét - alkalmasabb az öröklés tárgyában való határozathozatalra[46]. Továbbá lehetőséget biztosít az 5. cikk alapján arra is, hogy a felek megállapodásukban a választott jog szerinti tagállam bíróságának kizárólagos joghatóságát kössék ki[47]. Ebben az esetben is, a joghatósággal rendelkező bíróság joghatóságának hiányát állapítja meg. Fentiekre tekintettel tehát, a választott jog szerinti tagállam bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amennyiben a korábban eljáró bíróság a 6. cikk alapján állapította meg joghatóságának hiányát, valamint abban az esetben, ha a joghatóság kikötésére az 5. cikkben foglaltaknak megfelelően került sor, avagy az eljáró bíróság joghatóságát a felek kifejezetten elfogadták[48].
Az öröklési rendelet előtti szabályok lényegesen lassították és nehezítették a külföldi elemet tartalmazó hagyatékok átadását. Az öröklési rendelet legfőbb céljai közt szerepel, hogy egységesítse a joghatóságra, és az alkalmazandó jog megállapítására vonatkozó szabályokat a tagállamok között, mely célkitűzést - véleményem szerint - az öröklési rendeletnek sikerült megvalósítania.
A magyar jogászok számára a legnagyobb újítást a kapcsoló elvek tekintetében az állampolgárságot felváltó szokásos tartózkodási hely bevezetése, valamint a jogválasztás lehetősége jelentik. Már most megállapítható, hogy az öröklési rendelet alkalmazása során az egyik legnagyobb kihívást a szokásos tartózkodási hely fogalmának helyes meghatározása jelenti. Miután a szokásos tartózkodási hely fogalmát az öröklési rendelet nem határozza meg, annak fennálltát mindig egyedileg kell megállapítani, függetlenül a nemzeti jogban vagy uniós rendeletekben meghatározott időtartamoktól. Fontos kihangsúlyozni, hogy a szokásos tartózkodási helynek nem kell a jog által nyilvántartottnak lennie, azt autonóm módon kell értelmezni, tekintettel az eset valamennyi körülményére. A szokásos tartózkodási hely fogalmának kialakítása, és helyes meghatározásának a feladata az egyes tagállamok jogalkalmazóira, Magyarországon legfőképp a közjegyzőkre hárul, melynek nehézségeit és sikerességét az elkövetkező évek, az alkalmazási gyakorlat mutatja majd meg. ■
JEGYZETEK
[1] A dolgozat készült a Miskolcon, 2017. március 29-31. között megrendezésre kerülő XXXIII. OTDK Állam-és Jogtudományi szekcióba nevezett, "Út az európai öröklési rendelet megszületéséig" című pályamunka átdolgozott részeként. (Konzulens: Dr. habil. Osztovits András, PhD).
[2] A Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról; Az európai parlament és a tanács 1215/2012/eu rendelete (2012. december 12.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (átdolgozás).
[3] Szőcs Tibor: Az európai öröklési rendelet mint új kihívás. Közjegyzők Közlönye, 2016/2. szám, 2016. március/április, 29.
[4] Anatol Dutta: Succession and Wills in the Conflict of Laws on the Eve of Europeanisation. Mohr Siebeck GmbH & Co. KG, Hamburg, 2009. 552.
[5] Az Európai Parlament És A Tanács 650/2012/Eu Rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: EuÖR.).
[6] Csonka Péter: Új Megoldások És Kritikai Meglátások Az Elfogadott Európai Öröklési Rendelettel Kapcsolatban. Közjegyzők Közlönye, 2014/5. 34.
[7] Kőfalusi Eszter: Gyakorlati tudnivalók az európai öröklési rendelet hajnalán. Családi jog, XI. évfolyam 1. szám, 2013. március 31., 37.
[8] DNotI: Rechtsvergleichende Studie der erbrechtlichen Regelungen des Internationalen Verfahrensrechtes und Internationalen Privatrechts der Mitgliedsstaaten der Europäischen Union Studie für die Europäische Kommission, Generaldirektion Justiz und Inneres, in Zusammenarbeit mit Prof. Dr. Heinrich Dörner Westfälische Wilhelms-Universität, Münster (Deutschland), und Prof. Dr. Paul Lagarde Université Paris I (Sorbonne-Panthéon), Schlussbericht: Synthese und Schlussfolgerungen 18. September/8. November 2002 (deutsche Übersetzung) vorgelegt vom Deutschen Notarinstitut Gerberstr. 19 D-97070 Würzburg Deutschland.
[9] Az állampolgárság joga.
[10] EuÖR. 10. cikk (1) bekezdése.
[11] Fontos megjegyezni, hogy a rendelet hatálya nem terjed ki Dániára, az Egyesült Királyságra, és Írországra, így ezek a tagállamok is 3. államnak minősülnek.
[12] EuÖR.10. cikk (1) bekezdés a) pontja.
[13] Amennyiben az örökhagyó osztrák és magyar állampolgársággal is rendelkezett egyszerre, halálakor a szokásos tartózkodási helye viszont Törökországban volt, úgy mind az osztrák közjegyző, mind a magyar közjegyző rendelkezik joghatósággal.
[14] Szőcs Tibor: Az állampolgárság szerepének változása a nemzetközi öröklési viszonyok terén, különös tekintettel a küszöbönálló reformra. Közjegyzők Közlönye, 2015. 1. szám, 50.
[15] EuÖR. 83. cikk (1) bekezdése.
[16] Kozák Henriette: A gyermek szokásos tartózkodási helyének értelmezése a joggyakorlatban. Családi jog, XI. évfolyam 2. szám, 2013. június, 8.
[17] Wopera Zsuzsa: A szokásos tartózkodási hely meghatározása a határon átnyúló tartási ügyekben és egyes hágai instrumentumok joggyakorlatában. Európai jog, 2013. (2), 5.
[18] C-392/05. sz. ügy, előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Georgis Alevizos kontra Ypourgos Oikonomikon. [ECLI 2007:251].
[19] EuÖR. (23) preambulum bekezdése.
[20] A rendeletet megelőzően, ha az ingó és az ingatlan vagyon más állam területén helyezkedett el, akkor a különböző tagállamok joga volt alkalmazandó.
[21] Az Európai Parlament És A Tanács 593/2008/Ek Rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.); Az Európai Parlament És A Tanács 864/2007/Ek Rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról ("Róma II.").
[22] Wopera Zsuzsa: Az európai uniós családjog érvényesülésének kritikus pontjai. Családi jog, XI. évfolyam 3. szám, 2013. szeptember, 44.
[23] EuÖR. (23) preambulum bekezdése.
[24] A hagyatéki eljárás egyes cselekményeiről szóló 29/2010. (XII.31.) KIM Rendelet (a továbbiakban: Hecsr.) 4/A. § (1) bekezdése.
[25] Megjegyzendő, hogy az önkormányzatnál dolgozó hagyatéki előadók gyakran nem jogvégzett személyek, és előfordulhat, hogy nincsenek teljesen tisztában az öröklési rendelet szabályaival. Sajnálatos módon a gyakorlatban volt már rá példa, hogy csak a hagyatéki tárgyaláson derült ki, hogy az örökhagyó más tagállamban található vagyontárggyal, valamint ezen tagállam állampolgárságával is rendelkezett, és nyugdíjas éveit megelőzően ezen tagállamban több mint 20 évig életvitelszerűen élt. Az ilyen, és ehhez hasonló esetek elkerülése végett érdemes lenne a hagyatéki ügyintézőknek is előadásokat, továbbképzéseket szervezni, hogy a hagyaték átadása megfelelően történjen, és a közjegyzőnek időben rendelkezésére álljanak azon dokumentumok, amelyek alapján joghatóságát vagy annak hiányát meg tudja állapítani.
[26] C-376/14 PPU. sz. ügy, sürgősségi előzetes döntéshozatali kérelem: C kontra M. [ECLI 2014:2268].
[27] Hecsr. 4/A. § (2) bekezdése.
[28] P. Cruz Villalón Főtanácsnok állásfoglalása a Mercredi-ügy kapcsán, 2010. december 6., 71. pontja.
[29] Christine Holzmann: Brüssel IIa VO: Elterliche Verantwortung und internationale Kindesentführungen. Jenaer Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 2008. 109.
[30] Wopera Zsuzsa: A szokásos tartózkodási hely meghatározása a határon átnyúló tartási ügyekben és egyes hágai instrumentumok joggyakorlatában. Európai jog, 2013. (2), 3.
[31] EuÖR. (24) preambulum bekezdése.
[32] 2000-ben, több mint 1 millió német állampolgár rendelkezett más tagállamban ingatlannal. Forrás: DNotI: Rechtsvergleichende Studie der erbrechtlichen Regelungen des Internationalen Verfahrensrechtes und Internationalen Privatrechts der Mitgliedsstaaten der Europäischen Union Studie für die Europäische Kommission, Generaldirektion Justiz und Inneres, http://www.successions.org/ angol változat, 2016.10.22., 20.
[33] EuÖR. (24) preambulum bekezdése.
[34] C-497/10 PPU. sz. ügy, előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Barbara Mercredi kontra Richard Chaffe. [ECU 2010:829].
[35] A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.
[36] Mercredi-ügy 51. pontja.
[37] C-523/07. sz. ügy, előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Korkein hallinto-oikeus kontra Finnország. [ECLI 2009:225] 34. pontja.
[39] Burián László: A Magyar Nemzetközi Magánjog A Rendszerváltás Után. Magyar Jog, 1992. 39. évfolyam, 12. Szám, 714.
[40] A tagállamok egy csoportja azt javasolta, hogy az örökhagyó csak az utoljára megszerzett állampolgársága szerinti jogot választhatja.
[41] C-168/08. sz. ügy, előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Laszlo Hadadi (Hadady) kontra Csilla Marta Mesko, épouse Hadadi (Hadady). [ECLI 2009:474], 41. pontja.
[42] C-148/02. sz. ügy, előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Carlos Garda Avello kontra belga állam. [ECLI 2003:539], 28. pontja.
[43] C-369/90. sz. ügy, előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Mario Vicente Micheletti és társai kontra Delegación del Gobierno en Cantabria. [ECLI 1992:295].
[44] Bár a Max Planck Intézet szakvéleményében javasolta a dépeçage megengedhetőségét, azonban ez nem került elfogadásra.
[45] Szőcs Tibor: Az állampolgárság szerepének változása a nemzetközi öröklési viszonyok terén. Közjegyzők Közlönye, 2015/1. 48.
[46] EuÖR. 6. cikk a) pontja.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőjelölt.
Visszaugrás
