Az Amszterdami Szerződés másfél évtizeddel ezelőtt történt hatálybalépésével[1] az uniós jogban megjelent egy teljesen új szakpolitika - a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés - amelynek keretében - az uniós jogalkotás mára lassan, de biztosan lefedte egységes nemzetközi magán- és eljárási jogi szabályokkal a polgári jog szinte teljes spektrumát. Mára csak néhány olyan "fehér folt" maradt a polgári jog térképén, amelynek határon átnyúló aspektusait még nem szabályozzák uniós aktusok. Ide tartoznak a családjogi és a személyállapoti jogviszonyok bizonyos területei, így különösen a családi jogállás (apaság és származás kérdései), az örökbefogadás, a névviselés joga, valamint a házasságkötés alaki és anyagi jogi feltételei.
Ezzel a mintegy másfél évtizede zajló folyamattal párhuzamosan nemcsak Magyarországon, de a többi tagállamban is egyre inkább visszaszorul a nemzeti kollíziós magánjogi kódexek szerepe a külföldi elemet tartalmazó magánjogi viszonyok szabályozásában. A kollíziós és joghatósági kérdések szabályozását egyre inkább az uniós normák veszik át, illetve nem csak azok, hanem - bizonyos kérdéskörök tekintetében - nemzetközi jogegységesítő szervezetek (főleg a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet) által tető alá hozott nemzetközi szerződések, amelyek közül néhány az uniós vívmányoknak (acquis communautaire) is részévé is vált. Ez a helyzet pl. a családjogi tartási viszonyok, illetve a szülői felelősség jogviszonyok kollíziós szabályozása[2] terén.
A polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés terén ilyen "fehér foltot" képeztek az öröklési jogviszonyok is. Az öröklési jogkérdéseket, beleértve a végrendeletek jogkérdéseit is, mindeddig szinte valamennyi uniós aktus kifejezetten is kizárta a tárgyi hatálya alól. Ennek legismertebb példája a hazai gyakorló jogászok által már egy évtizede alkalmazott
- 44/45 -
Brüsszel-I rendelet[3], amely polgári ügyekben a legátfogóbban szabályozza a joghatóságot és a határozatok kölcsönös elismerését és végrehajtását, amely az uniós polgári eljárásjog egyfajta "alfájának és omegájának" tekinthető. Az öröklési jog így egészen mostanáig egy olyan izolált területet képezett, amelynek határon átnyúló jogkérdéseit - a joghatóságot, a kollíziós jogkérdéseket, valamint a határozatok elismerését - kizárólag a tagállamok autonóm nemzetközi magánjoga, valamint a tagállamok közötti, jórészt kétoldalú nemzetközi szerződések szabályozták.
Ez a helyzet nem egészen egy múlva megváltozik. 2015. augusztus 17. napjától kezdve lesz ui. alkalmazandó az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: EuÖR)[4] A rendeletet alkalmanként "Róma-IV" említik, amely megjelölés véleményem szerint kevésbé szerencsés, hiszen - amint meglehetősen hosszú címéből is kitűnik - a rendelet átfogó módon szabályozza az öröklési jogviszonyok valamennyi nemzetközi magán- és eljárási jogi kérdését, és nem csak a kollíziós jogot (mint a "Róma-típusú" rendeletek), avagy a joghatósági és elismerési kérdéseket (mint a "Brüsszel-típusú" rendeletek). Ez a rendelet sokkal inkább az olyan komplex rendeletek sorába illeszthető, amelybe a tartási rendelet[5], vagy éppen a jelenleg még kidolgozás alatt álló házassági vagyonjogi rendelet[6] is tartozik.
Ezúttal azt a kérdéskört kívánom röviden vizsgálni, hogy mennyiben játszik majd szerepet az örökhagyó állampolgársági köteléke a külföldi elemet tartalmazó öröklési jogviszonyokban a 2015. augusztusában megújuló nemzetközi öröklési szabályok alkalmazási körében.
De lege lata nemzetközi öröklési jogunkat messzemenően az állampolgársági elv uralja. Az öröklési viszonyok egészére alkalmazandó jog (lex successionis) nemzetközi magánjogi Kódexünk (a továbbiakban: Nmtvr.)[7] 36. §-ának (1) bekezdése értelmében az örökhagyó halálakori személyes joga, amely a gyakorlatban az esetek döntő többségében az örökhagyó halálakori állampolgársága szerinti jogot jelenti[8]. Meghatározó jelentősége van emellett az örökhagyó halálakori állampolgárságnak a joghatóság tekintetében is, jóllehet e vonatkozásban már más tényezőknek, így különösen a hagyatéki vagyontárgyak jogi jellegének (ingó vagy ingatlan), illetve azok fekvési helyének fekvésének is jogi jelentősége van. Markánsan jelen van az állampolgársági elv kétoldalú jogsegélyszerződéseink nemzetközi öröklési jogi szabályaiban is. Utóbbiak közül néhány - a hagyaték egysége (Nachlasseinheit)
- 45/46 -
elvét követve[9] egységesen az örökhagyó halálakori állampolgárságához köti az alkalmazandó öröklési jogot; mások a hagyaték megosztása (Nachlasspaltung) elvének alapján állva[10], csak az ingóságokra rendelik alkalmazni az állampolgárság szerinti szerződő állam jogát, míg ingatlanokra a fekvés jogát (lex rei sitae). Utóbbi megoldás már csak amiatt is elavult, mert bizonytalanná teszi a vagyoni értékű jogok öröklésére alkalmazandó jog meghatározását, holott a mai viszonyok között nagyon is életszerű és gyakori ilyen hagyatéki vagyontárgyak (pl. vállalkozásban fennálló részesedések, szerzői és iparjogvédelmi jogok, dematerializált értékpapírok, stb.) előfordulása a hagyatékban. A gyakorlat ilyen vagyontárgyak öröklésére alkalmazandó jogot az érintett jogsegélyszerződések alkalmazási körében többnyire az ingókra vonatkozó kollíziós szabály megfelelő alkalmazásával oldja meg.
Alapvetően megváltozik ez a helyzet az EuÖR. hatálybalépésével. Az új rendelet látszólag szakít az állampolgársággal elsődleges kapcsolóelvével, és a szokásos tartózkodási hely koncepcióját követi. A rendelet szabályozási rendszerében ui. mind az alkalmazandó jogot, mind pedig a joghatóságot főszabály szerint az örökhagyónak a halálakori szokásos tartózkodási helye határozza majd meg, nem pedig az állampolgársága. A szokásos tartózkodási hely koncepciója az utóbbi évtizedben egyre inkább előtérbe került a nemzetközi magánjogi jogalkotásban. A nagyfokú nemzetközi migráció következtében e kapcsolóelv - bár vannak kritikusai[11] is - ma már inkább tekinthető azon tényezőnek, amely a leginkább kifejezi valamely személy egy adott jogi környezethez, jogi kultúrához való kötődését, szemben a valamely államhoz fűződő (néha egészen formális) közjogi kötelékkel. A szokásos tartózkodási hely, mint kollíziós kapcsolóelv elterjedésében úttörő szerepet játszottak a kollíziós tárgyú hágai egyezmények; ezek jelentős része szintén e kapcsolóelvet alkalmazza, különösen a személyi állapot, a családi jog és az öröklési jog terén. A hágai egyezmények és az uniós jogalkotás nyomán a szokásos tartózkodási hely elve fokozatosan utat tört magának a nemzeti jogrendszerek kollíziós és joghatósági szabályaiba. Az utóbbi években Európa-szerte elfogadott nemzetközi magánjogi törvényekben[12] határozott tendenciaként érvényesül az, hogy az öröklésre irányadó jogot immár az örökhagyó szokásos tartózkodási helyhez kötik. A hazai gyakorló jogásznak viszont markáns változást hoz majd az EuÖR. alkalmazása a jelenlegi helyzethez képest.
Ez a változás egyáltalán nem váratlanul jött. Az uniós jogalkotásban általános tendenciaként figyelhető meg, hogy a természetes személyek családi és személyállapoti jogviszonyait
- 46/47 -
érintő ügyekben[13] immár a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelve kerül alkalmazásra az állampolgárság helyett; az állampolgársági kötelék mint joghatósági ok és kollíziós kapcsolóelv - ha nem is tűnik el teljesen - háttérbe szorul. Az egyes igazságügyi tárgyú rendeletek kidolgozása során rendszerint nem igazán akad olyan kérdés, amelyben az Európai Bizottság kevésbé ismerne megalkuvást, mint az, hogy a nemzeti állampolgárságnak, mint kapcsolóelvnek háttérbe kell szorulnia a szokásos tartózkodási hely javára. Számítani lehetett tehát arra, amikor 2009. október végén az akkor éppen hivatalba lépő második Barroso-Bizottság (amelynek éppen a napokban szűnik meg a megbízatása) letette az asztalra az EuÖR. tervezetét, abban elsődleges kollíziós kapcsolóelvként és általános joghatósági okként az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási szerepelt.
Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy az EuÖR. szabályozási rendszerében ne kapna bizonyos szerepet az örökhagyó állampolgársága. A rendelet több vonatkozásban is jogi jelentőséget tulajdonít az örökhagyó állampolgársági kötelékéhez, mégpedig mind az alkalmazandó jog, mind a joghatóság szabályrendszerében; helyenként közvetlenül, más vonatkozásban viszont közvetve. Az alábbiakban három olyan problémakört szeretnék vázolni, amikor az EuÖR. szabályrendszerében jelentőséggel bír az örökhagyó állampolgársága.
Az állampolgárság figyelembevételének a legfontosabb és talán a leginkább szembetűnő esetköre a jogválasztáshoz kapcsolódik. Az EuÖR. bizonyos korlátok között elismeri az akarati autonómiát, biztosítja a jogválasztás korlátozott lehetőségét. Ez magyar gyakorló jogász számára novum, hiszen nemzetközi magánjogi kódexünk öröklési ügyekben nem ismeri ezt a lehetőséget, eltérően egyes más államok kollíziós szabályozásától. Magyarországon a jogválasztás szabadsága egészen a legutóbbi időkig kizárólag a szerződéses kötelmi viszonyok terén érvényesült. A hazai jogirodalom mindazonáltal már röviddel a rendszerváltást követően időszerűnek látta a felek akarati autonómiájának elismerését a magánjog egyéb területein is. Burián László 1992-ben a jogválasztás lehetőségének kiterjesztését javasolta egyebek mellett az öröklési jogra is.[14] A gyakorlatban, hagyatéki ügyekben időnként már most is előfordulnak olyan - jórészt külföldi örökhagyók által tett - végintézkedések, amelyekben az örökhagyó az öröklés rendjét alávetette valamely állam jogának; ám az ilyen jogválasztási klauzulákat ez idő szerint figyelembe venni belföldi jogi eljárásokban még nincs mód.
- 47/48 -
Lényegesen megváltozik a helyzet az EuÖR. alkalmazásának kezdete után. A rendelet 22. cikk lehetővé teszi azt, hogy az örökhagyó végintézkedésben kikösse az állampolgársága szerinti jog alkalmazását, éspedig akár a választáskor meglévő állampolgársága, akár pedig a halálakor meglévő állampolgársága szerinti állam jogát. Az utóbbi fordulat talán feleslegesnek tűnik, ám mégis lehetnek olyan helyzetek, amikor életszerű az ilyen választás is. Így pl. ha az örökhagyó a megszerezni remélt jövőbeli állampolgársága szerinti jogot választja, és - pl. a folyamatban lévő honosítása folytán - okkal felteheti, hogy a szóbanforgó állampolgárságot hamarosan meg is fogja szerezni.
Véleményem szerint nem lehet eléggé üdvözölni azt, hogy a 22. cikk kifejezett szabályt tartalmaz a többes állampolgárságú örökhagyók jogválasztására nézve: az ilyen örökhagyó bármelyik állampolgársága szerinti jogot választhatja. A jogválasztás tekintetében eképpen a több állampolgársági kötelék egyenértékűségének elve érvényesül. Az örökhagyót a jogválasztás tekintetében "egyik hazai államának" hagyatéki ügyekben eljáró hatóságai sem kezelhetik kizárólagosan a saját állampolgárként, hanem tudomást kell venniük a más államhoz fűződő állampolgársági kötelékéről.
Egyértelmű paradigmaváltás figyelhető meg a kettős állampolgárok jogállását illetően az utóbbi időben, jórészt az uniós jogfejlődésre visszavezethetően.
A magyar jogban (ugyanúgy, mint számos más tagállam jogában) hosszú ideig lényegében töretlenül érvényesült a saját állampolgárság kizárólagosságának elve. Ez az elv mindenekelőtt állampolgársági törvényünk azon rendelkezésében jut kifejezésre, miszerint azt a magyar állampolgárt, aki egyidejűleg más államnak is állampolgára - ha törvény másként nem rendelkezik, - a magyar jog alkalmazása szempontjából magyar állampolgárnak kell tekinteni[15]. E szabály kollíziós jogi vetülete a nemzetközi magánjogi kódexnek a kettős állampolgárok személyes jogát meghatározó rendelkezése. Eszerint az olyan többes állampolgárnak, akinek egyik állampolgársága a magyar, személyes joga a magyar jog[16]. E szabály létjogosultsága véleményem szerint ma már kétséges. Miután a természetes személyek családi, -és személyállapoti jogviszonyaira irányadó jogot ma még (lényegében minden olyan területen, amelyen a kollíziós szabályozást még nem "vette át" az uniós jog[17]) a személyes jog - így közvetve az állampolgárság - határozza meg, a magyar jogot kell alkalmazni az olyan kettős állampolgárok jogviszonyaira is, akik évtizedek óta külföldön élnek - a magyar állampolgársági kötelék puszta fennállása miatt, - ami nem egy esetben vezet méltánytalan eredményre.
A szemléletváltozást az uniós jog hozta, mégpedig elsősorban az Európa Bíróság joggyakorlata. Ismeretes, hogy Bíróságnak napvilágot látott jó néhány olyan döntése, amely a kettős állampolgárok jogi helyzetét érintették. Ezen ítéletek közül ezúttal csak kettőt emelnék ki. Az éppen magyar vonatkozású Hadadi-ügyben[18] a Bíróság hangsúlyozta, hogy "...[a tagállami bíróság] nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az érintettek egy
- 48/49 -
A Bíróság ezen ítéletei kikezdték a saját állampolgárság kizárólagos figyelembevételén alapuló tagállami gyakorlatot. Ennek a folyamatnak egy újabb állomását jelenti az az EuÖR. 22. cikke, miután ezzel immár az uniós jogrend normatív, tételes jogi szabályaiban is megjelent egy olyan norma, amely a többes egyes állampolgársági kötelékeinek "egyenértékűségét" juttatja kifejezésre. Külön kiemelendő, hogy a rendelet nem tesz különbséget uniós tagállamhoz, illetőleg a harmadik államhoz fűződő állampolgárság között. Ennek megfelelően ha pl. az örökhagyó török és német állampolgársággal egyaránt rendelkezett, és végintézkedésében kikötötte a török jog alkalmazását, e jogválasztást a német hagyatéki bíróságnak is - az örökhagyó német állampolgársága ellenére is - figyelembe kell vennie.
Az EuÖR. 22. cikke egyúttal határozott előrelépést jelent a nem sokkal korábban elfogadott Róma-III. rendelethez képest is, amely ugyan alkalmazza a (házasság felbontására irányadó jog meghatározása tekintetében) az állampolgárság kapcsolóelvét, ám "nem kezeli" kellőképpen a kettős állampolgárságú házastárs esetén alkalmazandó jogot[20], sőt "az Európai Unió általános elveire" történő bizonytalan hivatkozással csak "szőnyeg alá söpri" a problémát.
A rendelet további nagy szabályozási csomópontja, amelynek kapcsán jelentőséggel bír az örökhagyó állampolgársága, a joghatóság meghatározása.
A joghatóságot az alkalmazandó joghoz hasonlóan rendszerint az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye határozza meg; mindennemű - akár peres, akár nemperes -eljárás lefolytatásra azon tagállamnak van joghatósága, amelynek területén az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye volt. Ugyanakkor az EuÖR. egységes joghatósági szabályozást épít fel az olyan esetekre is, amikor a szokásos tartózkodási hely az Unión kívül, harmadik államban[21] volt. A joghatósági szabályok univerzális hatálya ismét csak nem új jelenség az uniós jogfejlődésben. Ez jellemző a legújabb generációs rendeletekre;
- 49/50 -
az egységes uniós joghatósági szabályozás immár a harmadik országokhoz fűződő elemet tartalmazó tényállásokat is felöleli. Univerzális joghatósági szabályokat tartalmaz a tartási rendelet[22], részlegesen a revideált Brüsszel-I rendelet[23], a házassági vagyonjogi rendelet tervezete[24], de ez a szabályozási koncepció figyelhető meg a Róma-III. rendelet legkorábbi, 2006. évi bizottsági tervezetében[25] is a házassági eljárások joghatósági szabályainak tervezett - ám zátonyra futott - reformja kapcsán is.
Egyértelműen ebbe a tendenciába illeszkedik az EuÖR. is, amely immár nem enged teret a tagállamok nemzeti joga szerinti öröklési joghatósági szabályainak, hanem azokat teljesen egységesíti: uralma alá vonja azokat a tényállásokat is, amikor az örökhagyónak harmadik államban volt halálakor a szokásos tartózkodási helye. Az ilyen esetekre nézve a 10. cikk állít fel kiegészítő joghatósági szabályokat. E kiegészítő joghatósági szabályok szerint ha az örökhagyó szokásos tartózkodási helye harmadik államban volt, joghatósággal bír az öröklési eljárásra mindenekelőtt azon EU-tagállam, amelyiknek az örökhagyó halálakor állampolgára volt.
Ennek megfelelően a jövőben is lesz lehetőség arra, hogy pl. magyar közjegyző hagyatéki eljárásban a joghatóságát annak alapján állítsa meg, hogy az örökhagyó halálakor rendelkezett magyar állampolgársággal, feltéve azonban - és ez lényeges különbség a jelenlegi szabályozáshoz képest, - hogy halálakori szokásos tartózkodási helye harmadik államban[26] volt.
Az állampolgárságon alapuló kiegészítő joghatósági ok "Achilles-sarkát" az olyan többes állampolgárságú örökhagyók hagyatékát érintő öröklési eljárások jelentik, akiknek mindegyik állampolgársága tagállami állampolgárság. Ilyen esetben ugyanis - az Európai Bíróság többes állampolgárokat érintő döntéseinek fényében - az örökhagyó több tagállami állampolgárságainak "egyenértékűsége" folytán egyidejűleg "megnyílik" több tagállam joghatósága is az öröklési eljárásra[27], holott a 10. cikk szerinti kisegítő joghatósági szabályrendszer kialakításakor tudatos cél[28] volt az ilyen helyzetek elkerülése; erre utal a 10. cikk (1) és (2) bekezdésében rögzített joghatósági szabályok lépcsőzetes, hierarchikus felépítése.
- 50/51 -
A fent vázolt két esetkörön - a jogválasztáson és a kiegészítő joghatóság szabályozáson túl -megjelenik az állampolgárság az EuÖR. rendszerében még egy ponton, éspedig a szokásos tartózkodási hely meghatározásának körében is. Ez már első hallásra is furcsán hangzik, hiszen az állampolgárság és a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelvének egymáshoz való viszonya úgy jellemezhető, mint "tűzé és vízé"[29], és ezek "élethalálharca" végigkíséri a XX. sz. második felének nemzetközi magánjogfejlődését.
A szokásos tartózkodási hely fogalmának meghatározása az egyik legneuralgikusabb kérdés, nem csak az EuÖR. kapcsán, hanem általában más polgári igazságügyi tárgyú uniós aktusok alkalmazási körében is. Sajátos paradoxon hogy az uniós jog egy olyan tényezőt emelt a természetes személyek különféle jogviszonyai tekintetében általános joghatósági okká és kollíziós kapcsolóelvvé, amelyre a mai napig nem született egy egzakt, és normatív módon rögzített fogalom-meghatározás, és kétségesnek tűnik, hogy ilyennek a megalkotása - már csak a fogalom komplexitására is tekintettel - egyáltalán lehetséges-e.
Ismeretes, hogy az Európai Bíróság az elmúlt években már hozott néhány olyan határozatot, amelyekben értelmezte a "szokásos tartózkodási hely" fogalmát[30], más rendeletek (főként a Brüsszel-IIA) kapcsán. Ezek a döntések bizonyos kiindulópontot jelenthetnek az EuÖR. alkalmazásához is, ám azokat teljes mértékben, "mechanikusan" alapul venni nem lehet. Maga az Európai Bíróság is utalt rá[31], hogy az az ítélkezési gyakorlat, amelyet egy bizonyos uniós jogterületeken alakított ki a szokásos tartózkodási hely értelmezésével kapcsolatban, "nem ültethető át közvetlenül" más jogterületre.
Az EuÖR. preambulumába beépítésre került két olyan bekezdés, amelyek a szokásos tartózkodási hely vizsgálatának főbb szempontjait sorolja fel. Míg a (23) preambulum-bekezdés általános szempontokat fogalmaz meg, addig a (24) bekezdés bizonyos konkrét-tényállástípusokat nevesít. Ezek között kerül említésre az az eset, amikor az örökhagyó a halálát közvetlenül megelőzően felváltva több államban élt, vagy az egyik államból a másikba utazgatott, ugyanakkor egyik államban sem telepedett le állandó jelleggel. A leggyakoribb példaként erre a Spanyolországban letelepedett német nyugdíjas esetét szokták felhozni, aki az évnek közel ugyanolyan hosszú részét tölti el a két államban, és mindkettőben teljeskörű életvitelre rendezkedik be. E példa számunka talán kissé "tankönyvszerűnek" tűnik, de tény, hogy Nyugat-Európában manapság nem ritka jelenség az, ha valaki nyugdíjjogosultságának megszerzését követően más államban telepedik le, és változó gyakorisággal látogat vissza hazai államába. Ilyen körülmények között különösen problematikus lehet annak megítélése, hogy az érintett személy életvitelének súlyponti helye - szokásos tartózkodási
- 51/52 -
helye - melyik államban van. A (24) preambulum-bekezdés szerint ilyen esetben a mérlegelés körében, a tényállás értékelésekor különleges tényező lehet az a körülmény, hogy az örökhagyó az egyik érintett állam állampolgára volt, avagy az összes jelentősebb vagyontárgya az egyik érintett államban volt fellelhető.
Mint az EuÖR jó néhány más megoldása, ez a preambulum-bekezdés is, egy nehezen tető alá hozott politikai kompromisszumnak köszönhető. A tagállamok egy csoportja ui. kívánatosnak tartotta volna, ha a szokásos tartózkodási helyen alapuló kollíziós főszabály mellett nevesítésre kerül a rendeletben másodlagos, szekunder kapcsolóelvként az örökhagyó halálakori állampolgársága, mégpedig az olyan esetekre, amikor a szokásos tartózkodási hely a leggondosabb körültekintés mellett sem állapítható meg. Az állampolgárság ilyen másodlagos kapcsolóelvként történő nyílt és egyértelmű nevesítését mindazonáltal sem az Európai Bizottság, sem a tagállamok nagyobb része nem támogatta. Kompromisszumos engedményként mindazonáltal az állampolgárság mégiscsak említést nyert a szokásos tartózkodási hely vizsgálatának körébe vonható szempontok között, legalábbis bizonyos esetkörökben. Olyan esetben ui. amikor az örökhagyót két különböző államhoz ugyanolyan szorosnak tűnő kapcsolat fűzte, a mérleg serpenyője adott esetben az állampolgársága felé billenhet.
Talán fogalmazhatunk úgy is, hogy az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helyének tisztázása során az állampolgársági köteléke adott esetben a "mérleg nyelve" szerepét töltheti be.
A vázoltakból láthattuk, hogy az állampolgárság a közeljövőben elveszíti elsődleges kollíziós kapcsolóelv ill. elsődleges joghatósági ok mivoltát a nemzetközi öröklési jogviszonyokban. A lex successionis, az öröklés egészére irányadó jog meghatározása szempontjából immár az örökhagyó életvitele súlyponti helyének, azaz szokásos tartózkodási helyének lesz jelentősége. Mindazonáltal az örökhagyó állampolgársági köteléke nem veszíti el teljesen a relevanciáját a jövőben sem a nemzetközi vonatkozású öröklési ügyekben; annak továbbra is lesz jogi jelentősége mind az alkalmazandó jog, mind a joghatóság problémakörében.
Az állampolgárság legnagyobb jelentőséggel a jogválasztás - öröklési ügyekben újonnan megnyíló - lehetősége terén bír. A jövőben éppen a jogválasztás lehet az uniós nemzetközi magánjognak az a csomópontja, ahol egy érintett személy állampolgársági köteléke szerepet játszhat az alkalmazandó jog meghatározása tekintetében; egyes szerzők emiatt az állampolgárságnak egyfajta "kulturális identitást védő" funkciót tulajdonítanak[32].
Jogválasztás révén tehát a jövőben is nyílik lehetőség arra, hogy egy adott személy öröklése ne a halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti jog, hanem a hazai jogának "uralma" alá kerüljön, ami növeli az alkalmazandó öröklési jog kiszámíthatóságát.
- 52/53 -
Ehhez viszont a jövőben egy tudatosan meghozott döntésre, végintézkedésben megtett jogválasztásra lesz szükség.
Ilyen döntés, az állampolgárság szerinti jog kikötése főként olyanok számára lehet megfontolandó, akik, huzamosabb külföldi tartózkodást terveznek. Nyilván egészen más helyzetben vannak etekintetben azon tagállamok, ahol a tudatos hagyatéktervezés, a végrendelkezés régóta a polgári kultúra részét képezi. Annak elősegítése, hogy ez a lehetőség, a hazai jog öröklési viszonyokra történő kikötése idehaza és átkerüljön a szélesebb köztudatba, jelentős részben a gyakorló jogászok, közöttük a közjegyzők feladata.■
JEGYZETEK
[1] 1999. május 1.
[2] Ld. különösen a tartási kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 2007. november 23. napján kelt Hágai Jegyzőkönyvben (a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet 39. sz. nemzetközi szerződése; HL L 331., 2009.12.16., 17. o.), továbbá a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismerésről és végrehajtásról szóló, 1996. október 19. napján kelt Hágai Egyezmény (a Hágai Nemzetközi Magánjogi Értekezlet 34. sz. nemzetközi szerződése; kihirdette a 2005. évi CXL. tv.) III. Fejezetében foglalt kollíziós szabályokat.
[3] Ld. a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK rendelet (HL L 12, 16.1.2001, o. 1) 1. cikk (2) bek. a) pontját.
[4] HL L 201., 2012.7.27., 107. o.
[5] a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről szóló 4/2009/EK rendelet (HL L 7.,
2009.1.10., 1. o.)
[6] Az Európai Bizottság tervezetének száma: COM(2011) 126 final
[7] A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (Nmtvr.)
[8] A személyes jog megállapításához az Nmtvr. 11. § (2)-(3) bekezdése által nyújtott kisegítő kapcsolóelvek alkalmazására öröklési ügyekben az esetek elenyésző részében került sor.
[9] Így pl. a magyar-lengyel jogsegélyszerződés (kihirdette az 1960. évi 5. tvr.) 47. cikk (1) bekezdése, a magyar-jugoszláv jogsegélyszerződés (kihirdette az 1969. évi 1. tvr.) 41. cikke, a magyar-mongol jogsegélyszerződés (kihirdette az 1969. évi 11. tvr.) 37. cikke, illetve a magyar-osztrák hagyatéki szerződés (kihirdette az 1967. évi 25. tvr.) 8. cikke.
[10] Ezt a szabályozási megoldást követi pl. a magyar-román jogsegélyszerződés (kihirdette az 1959. évi 19. tvr.) 36. cikke, a magyar-bolgár jogsegélyszerződés (kihirdette az 1967. évi 6. tvr.) 31. cikke, vagy éppen a magyar-vietnami jogsegélyszerződés (kihirdette az 1986. évi 8. tvr.) 43. cikke.
[11] Trips-Hebert éppen, hogy a mai globalizált világ új jelenségeire - a soha nem látott mértékben kibővült közlekedési és kommunikációs lehetőségekre - figyelemmel tartja kevésbé alkalmasnak a szokásos tartózkodási helyet arra, hogy az a "posztmodern nemzetközi magánjog" elsődleges kapcsolóelve legyen; ld. Roman Trips-Hebert, Internationales Privatrecht und Globalisierung, Wissenschaftlicher Verlag Berlin, 2003, 111-115. o.
[12] Pl. a 2005. évi bolgár nemzetközi magánjogi törvény 89. cikke, a 2004. évi belga nemzetközi magánjogi kódex 78. cikke, a 2012. évi cseh nemzetközi magánjogi kódex 76. cikke.
[13] Ld. pl. a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 2201/2003/EK rendelet (Brüsszel-IIa rendelet; HL L 338., 2003.12.23., 1. o.) 3. cikk (1) bekezdését és 8. cikkét, a tartási rendelet (ld. 6.lj.) 3. cikkének a) és b) pontjait, valamint a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló 1259/2010/EU rendelet (Róma-III. rendelet. L 343/10 HL L 343., 2010.12.29., 10. o.) 5., és 8. cikkeit.
[14] Burián L., A magyar nemzetközi magánjog a rendszerváltás után, Magyar Jog, 1992. évi 12. sz. (714. o.)
[15] Ld. a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. tv. 2. §-ának (2) bekezdését.
[16] Ld. az Nmtvr. 11. §-ának (2) bekezdését.
[17] Így pl. a cselekvőképesség, a törvényes képviselet, a gondnokság, a családi jogállás, a házasságkötés anyagi jogi feltételrendszere, az örökbefogadás
[18] Az Európai Bíróság C-168/08. sz. ügyben hozott ítélete (Hadadi c. Mesko) másik tagállam állampolgárságával is rendelkeznek, oly módon, hogy az olyan személyeket, akik két különböző tagállamnak ugyanúgy állampolgárai, úgy kezeli, mintha csupán az eljáró bíróság helye szerinti tagállam állampolgárságával rendelkeznének". A Garcia Avello-ügyben[19] hozott ítéletében a Bíróság utalt arra, hogy "... nem a tagállam feladata, hogy a másik tagállam által nyújtott állampolgárság hatásait csökkentse, és a Szerződés által szabályozott alapvető szabadságok gyakorlásához további feltételeket írjon elő ezen állampolgárság elismeréséhez".
[19] Az Európai Bíróság C-148/02. sz. ügyben hozott ítélete (Carlos Garcia Avello c. Belga Állam)
[20] A Róma-III. rendelet (22) preambulum-bekezdése szerint "ha e rendelet valamely állam jogának alkalmazása céljából az állampolgárságra kapcsoló elvként hivatkozik, a többes állampolgárság kérdésének kezelését a nemzeti jog hatáskörébe utalja, amelynek azonban teljes mértékben figyelembe kell vennie az Európai Unió általános elveit".
[21] Az EuÖR. alkalmazása szempontjából harmadik államnak tekintendő az Egyesült Királyság, Írország és Dánia is, amelyekre a rendelet hatálya nem terjed ki.
[22] Ld. 6 lj.; ld. a rendelet 6. cikkét.
[23] a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1215/2012/EU rendelet ("Brüsszel-IA" rendelet; HL L 351., 2012.12.20., 1. o.); ld. a rendelet 18. cikk (1) bekezdését, a 21. cikk (2) bekezdését, továbbá a 24. és a 25. cikkeit. Megjegyzendő, hogy a Brüsszel-IA rendelet eredeti bizottsági tervezete (COM(2010) 748/4 final) teljes mértékben univerzálissá tette volna a polgári és kereskedelmi ügyekre vonatkozó joghatósági szabályokat (ld. az eredeti tervezet 25. cikkét).
[24] Ld. a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló rendelet bizottsági tervezetének (COM(2011) 126 final) 6. cikkét.
[25] COM(2006) 399 végleges; ld. a tervezet 7. cikkét
[26] Az EuÖR. alkalmazási körében harmadik államnak tekintendő Dánia, valamint - "opt out" nyilatkozata folytán - az Egyesült Királyság és Írország is.
[27] Magyar és német állampolgárságú, halálakor az USA-ban szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett örökhagyó hagyatékát érintő hagyatéki eljárásra pl. párhuzamosan, mind magyar közjegyző, mind német hagyatéki bíróság rendelkezik joghatósággal.
[28] Ld. az EuÖR. (30) preambulum-bekezdését.
[29] Ld. Dietmar Baetge, Der gewöhnliche Aufenthalt im Internationalen Privatrecht, Mohr (Siebeck) Verlag, Tübingen, 1994, 119. o. A szerző az állampolgárságot kifejezetten is nevesíti olyan faktorként, amely alkalmatlan arra, hogy a szokásos tartózkodási hely vizsgálatának körében szerepet játsszon.
[30] Ld. különösen az Európai Bíróság C-497/10. sz. (Mercredi c. Chaffe) és C-523/07. sz. ügyekben ("A-ügy") hozott ítéleteit.
[31] Ld. a C-523/07. sz. ügyben ("A-ügy") hozott ítélet 36. pontját.
[32] Thorsten Troge, Europarecht und das Staatsangehörigkeitsprinzip im Internationalen Privatrecht, Nomos Verlag, Hamburg 2009, 259. o.
Visszaugrás
