Az Európai Unió régi célkitűzései közé tartozott egy európai jogi eszköz létrehozása az öröklési jog területén. Először az 1998-as bécsi cselekvési program, amely a bírósági határozatok és ítéletek kölcsönös elismerését tűzte ki célul, kezelte prioritásként egy jogalkotási aktus kidolgozását ezen a területen. A rendelettervezet elfogadása előtt legutoljára a 2004-es hágai program hívta fel a Bizottságot olyan zöld könyv benyújtására, amely komplexen kezeli a problémakör egészét: így az alkalmazandó jog, illetékesség és elismerés, közigazgatási intézkedések (öröklési bizonyítvány, a végrendeletek nyilvántartásba vétele) vonatkozásában[1].
Az uniós jogalkotás felismerte, hogy nem elegendő pusztán egy olyan közösségi szabályozás elfogadása, amely kizárólag az öröklési perekben illetékes joghatóságok kijelölésére, illetve az ezen eljárások során született határozatok végrehajtására vonatkozik. A határon átnyúló öröklési ügyek megkönnyítése, és a polgárok tényleges problémáinak megoldása érdekében a közösségi jogi eszköznek az öröklési ügyekben bíróságon kívüli eljárásban keletkezett jogi aktusok joghatásainak elismeréséről is kell szólnia (végrendeletek, közjegyzői okiratok, közigazgatási eljárások), tekintettel arra, hogy a tagállamok nagy részében az öröklési eljárások nemperes eljárások.
A fentiek eredményeképpen az Európai Bizottság 2005. március 1-jén "Öröklés és végrendelet" című zöld könyvet jelentetett meg[2], amely a problémakör egészét érintve ismertetette az öröklés és a végrendeletek nemzetközi aspektusait az alkalmazandó jog, a jogi illetékesség kérdése, a bírósági iratok és határozatok kölcsönös elismerése, a közigazgatási intézkedések, a közjegyzői és közigazgatási iratok és azok kölcsönös elismerése, valamint az európai szintű egyszerűsítés lehetőségei: öröklési bizonyítványok; végrendeletek nyilvántartásba vétele tekintetében[3].
A zöld könyv következtetései alapján állt össze az a szabályozási modell, amelyre az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott
- 34/35 -
határozatok és közokiratok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről[4] szóló 2009. október 14-en nyilvánosságra hozott Európai Parlament és Tanács rendelet tervezete (a továbbiakban: Javaslat) épült.
A Javaslat céljai között is meghatározta, hogy az öröklési eljárásokban alkalmazandó jog egy jog legyen minden ingó és ingatlan vagyonra; főszabály szerint az elhunyt utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti jog, emellett azonban tiszteletben kívánta tartani a jogválasztás szabadságát is.
Az öröklési jogban alkalmazandó jog tekintetében az Európai Bizottság jogalkotói három szempontot vettek alapvetően figyelembe:
♦ az állampolgárság szerinti jog alkalmazása
♦ az utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti jog alkalmazása, vagy
♦ a fenti kettő kombinációja.
A Bizottság tulajdonképpen már a kezdetektől, azaz a 2009. októberében napvilágot látott javaslatában is a szokásos tartózkodási hely koncepciója mellett foglalt határozottan állást. Az állampolgárság szerinti jog, illetve joghatóság alkalmazása ugyanis felfogásuk szerint gyengítette volna az egységes uniós állampolgárság intézményét. Az állandó lakóhely szerinti joghatóságot is elvetették, ugyanis a valóságban sokszor nehéz megállapítani, hogy ténylegesen mi is az. A Javaslat az állampolgárság szerinti jog helyett tehát az elhunyt utolsó szokásos tartózkodási helyének koncepcióján alapul, vélelmezve azt, hogy vagyonának többsége itt található.
A Javaslat emellett bevezette a professio iuris, azaz a jogválasztás intézményét, amely szerint az örökhagyó végrendeletében kikötheti, hogy hagyatékának elbírálására mely jog vonatkozzék, amely jog azonban kizárólag csak a halálakori, vagy a választás időpontjában meglévő állampolgársága szerinti jog lehet.
A Javaslat egyébként főszabály szerint a fenti kapcsolóelveket írja elő a joghatóság megválasztása tekintetében is.
Tekintettel arra, hogy a Brüsszel I. rendelet[5] (44/2001/EK rendelet) az öröklési ügyekben született határozatokra nem terjed ki, ezért az ilyen ügyekben a határozatok elismerhetőségéről és végrehajthatóságáról az államok egymás közötti szerződéseikben, egyezményeikben rendelkeznek, ennek hiányában pedig a belső jog szabályozza a más állam által hozott határozat elismerhetőségének feltételeit. (Magyarországon a Nmtvr.[6])
Ezt a helyzetet kívánta a Javaslat orvosolni, azzal, hogy a határozatok külön eljárás nélküli elismerhetőségét írta elő. Az elismerés esetleges megtagadásának indokait a tervezet
- 35/36 -
konkrétan, szűk körben határozta meg, a rendelet céljának maximális érvényesülése érdekében. A határozat megtagadásának közrendbe ütközés, eljárási hiba (alperes távollétében hozott határozat, ha az eljárást megindító iratot nem kézbesítettek kellő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhasson), illetve ha összeegyeztethetetlen az azonos felek közötti más határozattal.
A Bizottság dokumentuma alapján az öröklési jogi jogvitákban a közrendi klauzula alkalmazása valószínűleg nem lesz gyakori. A közrendi klauzula tekintetében a tagállamok jogrendszereiben továbbra is a diszkrimináció állhat majd a központi helyen, emellett azonban két másik kérdésben is felmerülhet az alkalmazhatósága: az ún. joint wills (közös végrendelet) valamint a kötelesrész védelmének kérdésében[7].
A kötelesrész vonatkozásában ugyanakkor érdemes összehasonlítani a közrendi klauzulára vonatkozó eredeti szövegjavaslatot (Javaslat 27. cikk), az elfogadott végleges szöveggel (rendelet 35. cikk). Míg az eredeti változat - a Bizottság elképzelésének megfelelően -lényegében kimondta volna, miszerint nem tagadható meg az irányadó jog alkalmazása egyedül amiatt, hogy az a fórum jogrendjétől eltérően szabályozza a kötelesrészt, addig a végleges rendeletből már elmaradt ez a rendelkezés. Így a kötelesrész jogintézményének közrendi mivolta a tagállami joggyakorlattól függ. Ezt elsősorban a frankofón tagállamok vívták ki, amelyeknek jogrendszerében meghatározó jelentősége van a kötelesrész intézményének. (Lásd ezt később a Kollíziós jogi problémák című fejezetben.)
A Javaslatban szerepelt továbbá az európai öröklési bizonyítvány intézménye. Ez egy egységes tanúsítványi forma lesz, amely a célok szerint szintén elősegítené a határokon átnyúló hagyatéki ügyek intézését. Az európai öröklési bizonyítvány a törvényes és végrendeleti örökösi, valamint a hagyományos minőséget, továbbá a végrendeleti végrehajtók vagy vagyonkezelők hatáskörét igazolná. A bizonyítvány a joghatósággal rendelkező hatóságnak, kérelemre kell majd kiállítania, a Rendelet szerint alkalmazandó formanyomtatványnak megfelelően. A bizonyítvány tartalma kiterjedne a joghatóságot és az alkalmazandó jogot megalapozó tényekre, az örökhagyó adataira, a fennálló házassági vagyonjogra, a törvényes és végrendeleti örökösök körére, adataira, a rokonsági fokra, az őket megillető javak felsorolására, az örökrész mértékére, azoknak a cselekményeknek a felsorolására, amit az örökös, a végrendeleti végrehajtó, vagy a vagyonkezelő az alkalmazandó jog szerint a hagyatékkal tehet.
A Javaslat meghirdetése után, több évig tartó kompromisszumos egyeztetéseket követően 2012. július 27-én az Európai Unió Hivatalos Lapjában megjelent az Európai Parlament és a Tanács 650/2012/EU Rendelete (2012. július 4.) az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről (a továbbiakban: Rendelet).
- 36/37 -
A Rendelet lényegében nem tért el a Javaslat koncepciójától, viszont a Javaslathoz képest több olyan újdonságokat is tartalmaznak, amelyek a tervezet szövegében még nem szerepeltek. Ezen újdonságokat Szőcs Tibor kollégánk a Magyar Jog tavaly októberi számában Szirányi Pállal közös cikkében[8] kiválóan végig elemzi, amelyek közül a közjegyzők számára az eljárásuk során mindenképpen figyelembe veendő alábbi főbb pontokat emelném ki.
Egy külföldi elemet tartalmazó jogeset megoldásakor az eljáró közjegyzőnek mindenekelőtt azt kell eldöntenie, hogy a jogesethez mely ország joga kapcsolódik.
Az általános kapcsoló szabály a Javaslatnak megfelelően továbbra is az örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye maradt, viszont a Rendelet a 21. cikkének (2) bekezdésében megfogalmazott egy un. "menekülő klauzulát",[9] amely lehetővé teszi, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga helyett az öröklés egészére egy más állam joga kerüljön alkalmazásra. Ez olyan esetben fordulhat elő, amennyiben az eset valamennyi körülménye alapján az örökhagyót halálakor ezen utóbbi államhoz nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat fűzte, mint a szokásos tartózkodási helye szerinti államhoz. E menekülő klauzula már ismerős a Róma-I és Róma-II[10] rendeletekből; az öröklési rendelet alkalmazási körében azonban sokkal megszorítóbban - csakis kivételes eseteken - szabad igénybe venni. Ez a rendelet nyújtotta lehetőség ugyanakkor nem tekinthető valamiféle másodlagos (mögöttes) kollíziós szabálynak, és semmiképpen sem az a célja, hogy ennek segítségével nyerjenek megoldást az olyan esetek, amikor nehézséggel jár az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének megállapítása.
A közjegyzők a hagyatéki eljárásban elsősorban a végrendelet alaki kritériumoknak való megfelelősségét vizsgálják és ebből a szempontból mindenképpen figyelemre méltó a Rendeletnek a végintézkedések alaki érvényességére vonatkozó szabályozása.
A Bizottság eredeti tervezete a végintézkedések alaki érvényességére irányadó jogról nem rendelkezett volna, figyelemmel elsősorban arra, hogy a gyakorlatban jól bevált 1961. évi Hágai Egyezménynek[11] a tagállamok többsége (16 tagállam) részese. Ebből adódóan indokolt lett volna a fennmaradó tagállamok csatlakozása a Hágai Egyezményhez, amelytől viszont az érintettek jó része elzárkózott.
A tagállamok által elfogadott kompromisszumos megoldás szerint a rendelet tárgyi hatálya mégis kiterjed az alaki érvényesség kérdésére is (a szóbeli végrendeletek kivételével). A 27. cikkben lefektetett szabályozás a Hágai Egyezményben nevesített kollíziós szabályozást emeli
- 37/38 -
át maradéktalanul a rendeletbe.[12] Azon tagállamok viszont, amelyek már részesei a Hágai Egyezménynek, a rendelet 45. cikkének (1) bekezdésében megfogalmazott felmentő klauzula révén mentesültek a 27. cikkben foglalt szabályoknak a végrendeletek tekintetében történő alkalmazása alól: ehelyett továbbra is a Hágai Egyezmény kollíziós szabályait alkalmazhatják.
A jelenlegi magyar szabályozáshoz képest a Rendelet kollíziós szabályai annyiban térnek el a hatályos nemzetközi magánjogi kódexünktől, hogy a Nmtvr. minden esetben lehetővé teszi a végintézkedés alakiságának a magyar jog, mint lex fori (azaz a végintézkedés érvényességét elbíráló hatóság joga) alapján történő vizsgálatát. A gyakorlatban ez számos esetben megkönnyíti a hagyatéki ügyben eljáró közjegyző feladatát, hiszen, amennyiben a végintézkedés a magyar jog alapján alakilag aggálytalan, mellőzhető az alaki érvényesség egyéb kapcsolóelvek (pl. örökhagyó személyes joga, végintézkedés helye szerinti jog) alapján történő vizsgálata. Igaz ugyan, hogy a Rendelet nem nevesíti a 27. cikk alternatív kapcsolóelvei között a lex fori-t, az esetek jelentős részében a jövőben is lesz lehetőség arra, hogy a végintézkedés alaki érvényességét az eljáró közjegyző a magyar jog alapján vizsgálja. Az alaki érvényesség örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye szerinti jog alapján történő vizsgálatát ugyanis a Rendelet 27. cikkének (1) bekezdés d) pontja is lehetővé teszi; a magyar közjegyző pedig rendszerint csak akkor fog joghatósággal bírni egy végrendelet alaki érvényességének elbírálására, ha az örökhagyó szokásos tartózkodási helye Magyarországon volt, azaz a magyar közjegyző ebben az esetben magyar jogot is alkalmazhatja[13].
Sok esetben probléma lehet, ha az irányadó kapcsolóelv szerint olyan jogi megoldást kell alkalmazni, amelyet az eljáró közjegyző nemzeti joga nem ismer.
Ennek megfelelően a Rendelet eddig egyedülálló tételes jogi szabályt fogalmaz meg a külföldi jog kiigazításának egyik különös esetkörére: amennyiben az irányadó öröklési jog (lex successionis) alapján a hagyatéki vagyontárgyakon keletkezett valamely dologi jogot (pl. haszonélvezet stb.) a dolog fekvésének helye szerinti tagállam joga (lex rei sitae) nem ismeri, akkor a kérdéses dologi jogot hozzá kell igazítani a lex rei sitae szerinti: a lex rei sitae által ismert, tartalmában, joghatásaiban, rendeltetésében ahhoz legközelebb álló jogintézmény rendelkezéseihez[14].
- 38/39 -
Ez a rendelkezés szervesen kapcsolódik a rendeletnek a tagállami dologi jogi illetve ingatlan-nyilvántartási rendszerek integritását biztosító rendelkezéséhez[15]: egyik tagállam sem köteles érvényre juttatni a területén fekvő vagyontárgyak tekintetében a saját jogrendszerében ismeretlen dologi jogot, illetve ilyen jog bejegyzését engedni a saját ingatlannyilvántartásába.
Azt, hogy ennek az új megközelítésnek milyen gyakorlati problémái lehetnek a dolgozat második részében fogom ismertetni.
A nemzetközi jogban gyakori megoldás a renvoi alkalmazása, vagyis amikor a nemzetközi jog által felhívott ország joga visszautal a felhívó állam jogára, vagy továbbutal valamely harmadik állam jogára. Pl. amennyiben az örökhagyó francia állampolgár, akkor az ő személyes joga alapján jelenleg a francia jog az irányadó. Mindazonáltal a francia nemzetközi magánjog alapján, amennyiben a hagyatékban magyarországi ingatlan szerepel, akkor nem a francia öröklési jogot kell alkalmazni, hanem annak az országnak a jogát, ahol a kérdéses ingatlan fekszik, tehát itt a francia jog visszautal a magyar öröklési jogra.
Az eredeti Javaslat kizárta volna a renvoi alkalmazását, amikor azt mondta ki, hogy "Valamely állam jogának az e rendelet szerinti alkalmazása az érintett államban a nemzetközi magánjogi szabályokon kívüli hatályos jogi szabályok alkalmazását jelenti"[16]. Azaz nem lehetett volna alkalmazni az érintett állam azon nemzetközi magánjogi szabályait, amelyek visszautalnának a felhívó állam jogára, vagy továbbutalnak valamely harmadik állam jogára.
Ezt most felülírja a Rendelet 34. cikke, amely lehetővé teszi az ilyen jellegű vissza-, illetve továbbutalást. Ugyanakkor ezt csak arra az esetre engedi meg, amennyiben az egységesített kollíziós szabályok által alkalmazni rendelt jog valamely harmadik állam joga. Eszerint a Rendelet kapcsolószabályainak utalása a felhívott harmadik állam jogának nemzetközi magánjogi szabályaira is kiterjed, amennyiben azok valamely tagállam jogára utalnak vissza, vagy olyan harmadik állam jogára utalnak tovább, amely az öröklési ügyre a saját anyagi jogát (tehát a nemzetközi magánjogát nem) alkalmazná.
A Bizottság eredeti javaslatával ellenkező, a harmadik államok anyagi öröklési jogával szemben egyfajta bizalmatlanságot kifejező megoldás indoka az örökhagyó legközelebbi hozzátartozóinak öröklési jogi védelmét garantáló jogpolitikai cél érvényesítése volt.[17 ]A jogalkotó ugyanis ismerte és kielégítőnek találhatta a rendelettel érintett tagállamok anyagi jogában meglévő, a legközelebbi hozzátartozókat az örökhagyó akaratával szemben is védő mechanizmusokat (pl. kötelesrészre vonatkozó szabályok); de egyáltalán nem lehetett biztos afelől, hogy ilyen jellegű jogi védelem harmadik államok anyagi jogában egyáltalán létezik-e.
A renvoi nem vehető viszont figyelembe azon esetekben, amikor az alkalmazandó jog "menekülő klauzula", jogválasztásra, illetve bizonyos különös kapcsolóelvek (végintézkedések, illetve örökléssel kapcsolatos egyes jognyilatkozatok alaki érvényessége, vagyontárgy
- 39/40 -
fekvési helye szerinti imperatív szabályok) alapján kerül megállapításra. Ez utóbbi kollíziós szabályok ugyanis rendeltetésüket csak akkor tudják betölteni, ha az utalásuk terjedelme kizárólag a felhívott állam jogrendszerének a jogkérdést közvetlenül rendező tárgyi szabályaira vonatkozik, a nemzetközi magánjogi rendelkezéseire, így az esetleges visszautaló szabályaira viszont már nem.
Az Európai Parlament megrendelésére elkészült egy tanulmány, amely az Egyesült Királyság opt-out döntéseinek[19] következményeit hivatott elemezni.
A tanulmány alapján az Egyesült Királyságfőbb aggodalmai a Javaslattal kapcsolatban a következők voltak:
4.1.1. Alapvető különbségek a Common Law (angolszász) és a Civil Law (kontinentális) öröklési rendszerek között
Mindkét jogcsalád alapvető építőkövei nagyon különbözőek egymástól, a főbb esetek az alábbiak:
♦ mi tartozik az öröklés fogalmába (pl. csak a halál pillanatában meglévő örökség, vagy az ezt megelőző élők közötti jogügyletek is, a "visszaszolgáltatás" szabályainak megfelelően - lásd későbbiekben);
♦ a dologi jogok koncepciója (a néhány országban jellemző tárgyi fogalomtól egy tágabb metafizikusabb megközelítésig, kevésbé lehorgonyozva annak domínium jellegű megtestesüléséhez);
♦ a közös, illetve a visszavonható végrendeletek megengedhetősége;
♦ a családtagokat megillető különböző részesedési arányok;
♦ common law illetve a civil law ellenkező álláspontja a közeli hozzátartozókat megillető kötelesrész tekintetében;
♦ illetve a személyes megjelenés/ a vagyontárgyak kötelező adminisztrációja vonatkozásában;
♦ a hagyatéki tartozásokért való felelősség tekintetében.
Annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság nemzetközi magánjogi szabályai az állandó lakóhelyet és nem a szokásos tartózkodási helyet jelölik meg kapcsoló tényezőül, ez utóbbi
- 40/41 -
koncepció nem ismeretlen az Egyesült Királyság számára. Társadalombiztosítási hozzájárulások és kifizetések kontextusában használják és számos olyan új európai uniós nemzetközi magánjogi szabályozásba került bevezetésre, amelyekhez az Egyesült Királyság is ragaszkodott (pl. Róma I., Róma II., Brüsszel IIA.[20], Rendeletek, csakúgy, mint a Brüsszel I. Rendelet esetében, még akkor is, ha ez utóbbi elméletileg a lakóhelyen alapul). Ugyanakkor a szokásos tartózkodási helyet, mint az öröklési rendelet fő kapcsoló tényezőjeként meghatározott kapcsolóelvet, erősen kritizálták az Egyesült Királyságban.
Először is az angol jogtudósok nem értettek egyet azzal, hogy a fogalom nem került pontosan meghatározásra (ellentétben a Róma I. Rendelet 19. cikkének (1) bekezdése, illetve a Róma II. Rendelet 23. cikkének (2.) bekezdésével) és elégtelennek tartották azt a Bizottsági koncepciót, hogy a fogalmat majd az Európai Bíróság dolgozza ki. Sőt látható, hogy a Brüsszel IIA. Rendelet kapcsán a Bíróság által megfogalmazott "szokásos tartózkodási hely" eltérő fogalommal bír.[21] Ezek a meghatározások a szóban forgó szabályozás témájához kapcsolódnak és ezért nem lehet ezeket a fogalmakat átültetni az Öröklési Rendeletre. A tanulmány szerint az Egyesült Királyság kormánya megjegyzi, hogy a bíróság végső soron meghatározhatja a szokásos tartózkodási helyet a Brüsszel IIA. Rendelet kontextusában felmerülő valamennyi lényeges tényező figyelembe vételével, ugyanakkor az öröklési ügyekben, jellemzően nem indítanak peres eljárást, ezért tárgyalás hiányában a Bíróság nem tud további releváns információt beszerezni a tanúktól annak érdekében, hogy a fogalmat precízebben kibonthassa.
Másodsorban, szintén kritika tárgya volt, hogy a szokásos tartózkodási hely, mint elsődleges kapcsolóelv, hozzákapcsolhatja az adott személy akár egy rövid ideig (1-2 évig) tartó, (pl. tengerentúli) másodlagos lakóhelyén lévő ingatlanát, ennek a tartózkodási helynek az öröklési jogához, amennyiben a szóban forgó személy a kérdéses államban való tartózkodása ideje alatt halálozik el, még akkor is, ha szándékában áll visszatérni a származási tagállamba a kiküldetése végén. Az állandó lakhellyel ellentétben, amely a tartózkodási hellyel valódi kapcsolatot kíván meg és amely segít meghatározni a joghatóságot abban az államban, ahol az adott személy tartósan letelepedni kíván, a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelvének alkalmazásával kapott eredmények esetében előfordulhat, hogy nem lesznek kielégítőek sem az örökhagyó, sem az örökösök számára, illetve az elhunyt és családja elvárásaival adott esetben ellentétesek lehetnek. Az Egyesült Királyság kormánya szerint, a szokásos tartózkodási hely, mint kapcsoló tényező nem igazolja megfelelő mértékben az adott személynek egy országhoz való kapcsolódását.
- 41/42 -
Az itt megjelölt hátrányokat a brit álláspont szerint a következőképpen lehetne orvosolni: a) egy olyan fogalmi meghatározás beépítésével, amely egy erőteljesebb kapcsolatot követel meg (az Egyesült Királyság kormánya azonban itt az ellentétes hatás veszélyét látja azokon a jogterületeken, ahol a definíciót anélkül veszik át, hogy részletesen megvizsgálnák, hogy ez mennyire alkalmas pl. gyermekelhelyezési ügyekben) vagy b) a szokásos tartózkodási hely nem kerül definiálásra, de és előírnának egy minimális tényleges tartózkodási időt (lásd a 1989-es Hágai Öröklési Konvenció[22] 3. cikkének (2) bekezdése) [23].
További jelentős problémát jelentene az Egyesült Királyság számára, a más jogrendszerek idegen jogi koncepcióinak átvétele, amelyet az Öröklési Rendelethez való csatlakozás eredményezne. Ilyen idegen jogi koncepció pl. a kötelesrész előírás, amely korlátozza az angol hagyományokban meglévő, életfogytig fennálló végrendelkezési szabadságon alapuló rendelkezési jogot a vagyon felett. Ugyancsak ilyen koncepciók azok a visszatérítést előíró szabályok, amelyek kötelezik a megajándékozottat a véglegesen adott ajándékok visszaszolgáltatására, illetve előírják részére a visszaszolgáltatásért való felelősséget. Angliában a kötelesrészre vonatkozó szabályok nem léteznek, ehelyett a túlélő házastársak, illetve a testvérek és a gyermekek az 1975. évi angol öröklési törvény alapján méltányossági kérelmet nyújthatnak be, amelynek jóváhagyása egy méltányos létfenntartási támogatást eredményezhet ezen hozzátartozói kör számára. Ezen felül Anglia korábban már elutasította az élők közötti vagyonátruházásra vonatkozó uniós korlátozásokat, így amennyiben az átruházáskori lex rei sitae azt megengedi, a vagyonátruházás "büntethetetlenségének" (értsd visszaszolgáltatás alóli mentességnek) az elve az uralkodó.
A Javaslatban szabályozott, ajándékokra vonatkozó visszaadási kötelezettségnek, illetve az ezért való felelősség koncepciójának az Egyesült Királyság jogrendjébe való átültetése, érintené az örökhagyóknak a vagyontárgyaik még életükben, illetve haláluk esetére történő elidegenítéséhez fűződő alapvető jogait. Ez jelentős gyakorlati nehézségekhez vezethet, különösen az ilyen ajándékok kedvezményezettei számára, ideértve a jótékony adományokat is. Az Egyesület Királyság szempontjából elfogadhatatlan, hogy a megajándékozott, aki az örökhagyótól annak még életében kapott ajándékot, ne lehessen biztos abban, hogy azt nem fogják tőle visszakövetelni az örökösök, amennyiben az ajándékozó az ajándékozás után megváltoztatja a szokásos tartózkodási helyét.
A rendelettervezet lehetséges hatásait ezen a ponton meg kellett vizsgálnia az angol jogrendnek, a "trust"-okra (célvagyon) vonatkozó szabályai szemszögéből is, ahol is a trust-ok biztosítják a különböző érdekeltségi formáknak a következő generációkra való átszállását. A Javaslat - az ajándékozáshoz hasonlóan - szintén nem zárja ki a trust-ok létrehozásával, kezelésével és felszámolásával kapcsolatban ennek a visszaszolgáltatási klauzulának az alkalmazását, ezáltal korlátozva ezen jogintézmény biztonságos működését.
A tanulmány szerint a fentiek alapján egy kiegészítő kollíziós jogi szabály létrehozását kell megfontolni, amely megoldja ezt a speciális problémát és amely közelíti a tagállamok
- 42/43 -
ezen claw-back klauzulához való rendkívül eltérő álláspontját. Ilyen lehet pl. egy olyan szabály, amely megvédi a megajándékozottat arra az esetre, ha az ajándékozás időpontjában, az öröklésre elméletileg alkalmazandó jog szerint, az élők közötti ajándékozásra vonatkozik a visszaszolgáltatás kötelezettsége. Ahhoz, hogy a megajándékozott számára biztosítani lehessen az abszolút kiszámíthatóságot arra az esetre, ha az elhunyt az ajándékozás előtt élt a jogválasztás lehetőségével, a választott jog csak abban az esetben lenne alkalmazható, ha a megajándékozottnak erről tudomása volt az ajándékozás időpontjában.
Az Öröklési Rendelet által létrehozott Európai Öröklési Bizonyítvánnyal kapcsolatban is adódtak problémái az Egyesült Királyságnak.
Az öröklési bizonyítvány polgári jogi értelemben ismeretlen az angol jog számára. Ehhez funkcionálisan hasonló a képviseleti engedély, illetve az adminisztrációs igazolás, mivel ezek bizonyítják, hogy a hagyatéki gondnok (végrendeleti végrehajtó) megfelelő jogcímmel rendelkezik a vagyontárgyak kezelésére vonatkozóan, ugyanakkor ez nem felel meg a kontinensen ismert öröklési bizonyítványnak, amely elsősorban az örökhagyó örököseire, illetve részesedésük hányadára koncentrál. Ezen felül a Bizonyítvány igyekszik egyszerűsíteni az öröklési ügyekben keletkezett eljárásokat, mivel azt gyorsított eljárásban kell kiállítani.
Miközben ez egy üdvözlendő eredménye a jogalkotásnak, ezt a célt nehéz teljesíteni az olyan képviseleti rendszeren alapuló jogrendekben, ahol is a teljes hagyatéki adminisztrációs folyamatot (rendezni az örökhagyó tartozásait, beszedni a kinnlevőségeket stb.) be kell fejezni, már azelőtt mielőtt az örökösök egyáltalán megnevezésre kerülnének. Amíg néhány esetben ezt a folyamatot gyorsan le lehet folytatni, komplikáltabb ügyekben a folyamat befejezése évekig is eltarthat. Ezen felül a common law országok dologi jogi rendszerei, illetve a trust-okra épülő struktúrái nem éppen ilyen tanúsítványokra vannak szabva. Az az információ, amit ezen országokban az öröklési ügyben pénzügyi érdekeltséggel rendelkező eljárásbéli felekről szolgáltatni kell, sokkal komplexebb, mint a civil law szimplán jogi szempontok figyelembe vételével kiállított tanúsítványra épülő koncepciója.
A Javaslat 36. cikkének (2) bekezdése alapján továbbá ez az okirat nem helyettesítené a belső eljárásokat, azaz egy kettős rendszer maradna továbbra is, amely komplikáltabbá teheti az aktuális jogi szituációt. Ezen felül is probléma, hogy a nem megfelelő nyilatkozatok javítását, módosítását csak a kiállító hatóságnál lehet kezdeményezni. Mivel a bizonyítványban foglaltakat a valóságnak megfelelőnek kell tekinteni (Javaslat 42. cikkének (2) bekezdése), ezért ezeket az esetlegesen hibás nyilatkozatokat hitelesnek kell tekinteni mindaddig, amíg azt a kiállító hatóság meg nem változtatja, amely ugyanakkor hosszadalmas eljárást és így jelentős többlet időráfordítást igényelhet mind az ügyfelek, mind pedig az eljáró hatóságok részéről.
- 43/44 -
A rendelet törekszik egy egységes rendszer létrehozására a határon átnyúló öröklési jogesetek vonatkozásában, amelyek elsősorban - de nem kizárólagosan - az Európai Unióban felmerülhetnek. A rendelet az elhunyt szokásos tartózkodási helyéhez köti az alkalmazandó jogot, de lehetőséget biztosít arra, hogy az örökhagyó megválassza az alkalmazandó jogot, illetve szűk körben a már megnyílt öröklési ügyekben az érintett felek számára akár azt is, hogy kijelöljék az ügyükben eljáró bírói fórumot. Ez egy valódi mérföldkő az európai magánjogi fejlődésben, amelyet semmiképpen nem szabad lebecsülni.
A Rendelet által biztosított jogválasztás lehetősége kombinálva az egységesítésre való törekvéssel ugyanakkor, számos konfliktust hoz létre az alkalmazandó öröklési jogi (lex succesionis), valamint a helyi nemzetközi magánjogi szabályok szerint alkalmazandó tulajdonjogi rendelkezések (lex rei sitae) között.
Két fő ok lehet, ami miatt egy uniós állampolgár a Rendelet szerinti jogválasztás lehetőségével kíván élni. Először is, mivel az lehetőséget biztosíthat számára, hogy éljen a hagyaték kötelező felosztására vonatkozó hazai szabályok alkalmazásával, mint pl. a holland kötelesrész esetében, amely a gyermekek számára az elhunyt hagyatékából egy minimum részesedést tesz lehetővé.
Másodsorban pedig azért, mert az uniós állampolgár hasznosítani kívánja azon korlátozott dologi jogi megoldásokat, amelyek nem elérhetőek a tartózkodásának helye szerinti tagállamban. Mindkét esetben a Rendelet alkalmazásakor problémák merülhetnek fel[24].
Egyik oldalról a lex successionis rendelkezni fog ezekről a kötelező felosztási rezsimekről. Ugyanakkor a Rendelet - kompromisszumos egyeztetéseknek köszönhetően - lehetővé teszi a tagállamok számára a Rendelet szerint alkalmazandó jog megtagadását, amennyiben annak hatásai nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek a nemzeti közrenddel (ordre public). Ez pedig - ahogyan azt holland közjegyzők állítják - bevett eljárás a francia jogalkalmazók részéről, amikor holland kötelesrészre vonatkozó szabályokat kell ily módon megítélniük. Nem valószínű, hogy a francia hatóságok felülvizsgálják ezen külföldi kötelesrészi szabályoknak a saját nemzeti közrendjükkel ütköztető jelenlegi gyakorlatukat.
Másodszor van egy "fondorlatos" cikke (a már 15. számú lábjegyzetnél már korábban említett 1. cikk k), l) pontjai) a Rendeletnek azon külföldi tulajdonjogi rendelkezések átvételére vonatkozóan, amelyek a befogadó tagállamok számára ismeretlenek. A Rendelet lehetővé teszi a külföldi korlátozott dologi jogok elutasítását, mivel az idegen dologi jog alkalmazása csak annyiban szükséges, amennyire annak átvétele lehetséges az adott jogrendszerben (Rendelet 31. cikk). Le kell szögezni, hogy tulajdonképpen valamennyi külföldi vagyonjogi formáció ismeretlennek számít egy másik országban. Pl. a német jog valójában nem ismeri a francia jog szerinti haszonélvezeti jogot, még akkor sem, ha létezik haszonélvezeti jog a német jogban, a kettő soha nem lesz ugyanaz. Ebből adódóan mindig szükséges lesz egyfajta adaptáció annak érdekében, hogy az adott jog a nemzeti vagyonjogban is alkalmazható legyen.
- 44/45 -
Tekintve a meglévő civil law rendszerek vagyonjogi rendelkezéseinek hasonlóságát ez nem fog különösebb problémát jelenteni. Csak azon esetekben merülhet fel probléma, ahol az a bizonyos vagyonjogi formáció, amelyet alkalmazni kell a Rendelet szerint, az alkalmazó országban ismeretlen. Ilyen lehet például a holland jogban használatos speciális haszonélvezet, amely megengedi a jog jogosultját, hogy elhasználja (elfogyassza) a haszonélvezet tárgyát. Ez a fajta haszonélvezet ismeretlen sok - hacsak nem az összes tagállamban. Az ilyen kvázi-haszonélvezet jellegű jogviszonyok, általában bizonyos fogyasztási eszközök tulajdonjogának átruházását jelentik, amely egyben azzal a kötelezettséggel is jár, hogy ugyanabból, ugyanannyit kell vissza szolgáltatni, a jogviszony lejáratakor.
A holland haszonélvezeti jog ugyanakkor megengedi a jog jogosultjának, hogy teljesen elhasználja (elfogyassza) ezeket a dolgokat, anélkül, hogy bármilyen visszaszolgáltatási kötelezettsége felmerülne. Ezen felül a konstrukció a pénzügyi hatásaiban is nagyon különböző az egyéb kontinentális jogban ismert haszonélvezeti jogtól, mégpedig a haszonélvező hátrányára[25].
A Rendelet európai uniós közérdeket fog szolgálni és mint ilyen, elsőbbsége lesz a nemzeti jog felett. Azt azonban, hogy hogyan fog kapcsolódni az uniós és a nemzeti közérdek, nem lehet teljes bizonyossággal megválaszolni.
Ezt a problémát tovább bonyolítja az a többszintű rendszer, amit a Rendelet bevezetni kívánt. Habár az alapvető törekvés az volt, hogy az alkalmazandó jog kiterjedjen a teljes hagyaték szabályozására, az egyeztetések során született politikai kompromisszumok néhány fontos aspektust visszaemeltek a Rendeletbe a nemzeti szempontú lex rei sitae követelményrendszer ernyője alatt.
Ez jelenik meg - többek között - az örökösöknek az Európai Öröklési Bizonyítvány alapján fennálló érvényes tulajdonjogi jogcímének a nemzeti nyilvántartási rendszerekbe való bejegyzési eljárásánál is (Rendelet 69. cikkének (5) bekezdés). A rendelet ugyanis itt is hivatkozik az 1. cikkének k), l) pontjaira, ami azt jelenti, hogy az Európai Öröklési Bizonyítványnak a tulajdonjogi nyilvántartásba való bejegyzési eljárás során történő felhasználását továbbra is a nemzeti jog fogja szabályozni. Ez tulajdonképpen a lex rei sitae elvére utalást jelenti, amely elvezet a nemzeti lex registrationis (bejegyzés helyének joga) elvéhez. Ez ugyanakkor problémát eredményezhet, mivel az európai nyilvántartási rendszerek jó része jelenleg nincs felkészülve külföldi okiratok alapján történő bejegyzésre. A nemzeti nyilvántartási rendszerek továbbra is hatályban lesznek, amelyek a külföldön kiállított tanúsítványok vonatkozásában kötelezően alkalmazandó követelményeket fognak előírni. A nemzeti szinten kiállított európai uniós tanúsítványok természetesen eleget tesznek ezeknek az előírásoknak.
Ebben az esetben a kettős teher problematikája merül fel. Amennyiben a fogadó állam nemzeti kötelező nyilvántartási szabályait kell alkalmazni abban a folyamatban, amelyekben ezeket a tanúsítványokat benyújtják, akkor azt kell látni, hogy a korábban valamely uniós tagállamban kibocsátott tanúsítvány már keresztülment egy ilyen alapos vizsgálaton a származási tagállam szabályai szerint. Ilyen kettős terhet - feltételezhető - nem fog a Rendelet megengedni. Csak azok a szabályok fognak megmaradni tehát nemzeti szinten, amelyek
- 45/46 -
az ingatlan-nyilvántartás szervezetét és működését rendezik. Ezen szabályoknak is ugyanakkor biztosítania kell bármely uniós tanúsítvány, vagy öröklés hatékony nyilvántartását[26].
Ami tehát a Rendeletet alkalmazó szakembereket, azaz a közjegyzőket és a különböző tulajdonjogi nyilvántartások vezetőit illeti, hozzá kell szokniuk, hogy külföldi okiratokat is használni tudjanak és valószínűleg jogszabályi változtatásokat kell kezdeményezniük a nemzeti jogalkotók felé annak érdekében, hogy a nemzeti nyilvántartási szabályok megfeleljenek a Rendelet által támasztott követelményeknek.
Bár számos érv van a szokásos tartózkodási hely, mint fő kapcsolóelv mellett, mégis néhány szerző eltérő állásponton van e tekintetben. Véleményük szerint[27] a gyakorló jogászok hamar értelmezési nehézségekbe és kérdésekbe fognak ütközni eljárásuk során, mivel a szokásos tartózkodási hely nincs kellő mértékben definiálva. Felmerülhet a kérdés: Mi is az a szokásos tartózkodási hely? Milyen összetevői vannak ennek a fogalomnak? Több tartózkodási hely esetén hogyan lehet meghatározni azt a szokásos tartózkodási helyet, amely az öröklésre vonatkozó jogot meghatározza? A rendelet bevezető része kiemeli, hogy "A szokásos tartózkodási hely meghatározása céljából az öröklés ügyében eljáró hatóságnak átfogóan kell értékelnie az örökhagyónak a halálát megelőző években és az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményeit, figyelembe véve az összes releváns tényállási elemet, különösen az örökhagyónak az érintett államban való tartózkodása időtartamát és gyakoriságát, valamint annak körülményeit és indokait[28]." A szöveg alapján kitűnik, hogy a jogalkotók a jogalkalmazókra hagyatkoznak a szokásos tartózkodási hely adott jogesetben való meghatározására, miközben általában egy olyan személynek a szokásos tartózkodási helyét kell meghatározni, akivel a szóban forgó jogi szakember tipikusan soha nem is találkozott. A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló 1968. évi Brüsszeli Egyezmény értelmezése kapcsán született több francia és luxemburgi külföldi bírósági döntés is úgy definiálja a szokásos tartózkodási helyet, hogy az nem más, mint "ahol az adott személy, hosszabb időre tervezetten, megalapította a szokásos érdekeltségének állandó központját[29]" (A fogalom meghatározásra lásd még a Brüsszel IIA. Rendelet vonatkozásában az Európai Bíróság C-523/07. számú ítéletében kifejtetteket (21. számú lábjegyzet).
Nincs kétség afelől, hogy az öröklési ügyet elbíráló hatóság pártatlan lesz, hiszen döntési eljárásukból az örökösök ki vannak zárva, eltekintve persze attól, hogy a szokásos tartóz-
- 46/47 -
kodási hely meghatározásához szükséges tényezők megadása az örökösökre van bízva, akik így fogalmilag az öröklési rend meghatározóivá válnak. Ez egyértelműen a szöveg tisztázatlanságát jelzi, ebből adódóan minden egyes esetre külön kell adaptálni a fogalmat. Az általános szabály ezért elkerülhetetlenül szubjektív eredményhez fog vezetni és ez veszélyeztetheti a közreműködő jogi szakember (adott esetben egy közjegyző) megbízhatóságába vetett hitet, sőt az örökösök között feszültségeket is okozhat. Az lehet ezért a javaslat a jogalkalmazók számára, hogy duplázzák meg éberségüket, és az adott hagyatéki ügyben keressenek minél több olyan hivatkozásokat, amelyek alátámaszthatják döntésüket mind a joghatóság mind pedig az alkalmazandó jog tekintetében.
Ebből adódóan sajnálatos, hogy az öröklési rendelet nem az európai államok által jobban elismert lex patrie elve alapján került szabályozásra. Az állampolgársági elv, az államok bevándorlási jogán és a nemzetközi konvenciókon alapuló objektív standard lehetett volna, és minden bizonnyal egy stabilabb kapcsolóelv, ha azt tekintjük, hogy általában kevesebb állampolgársággal rendelkezünk, mint ahány lakóhellyel[30]. Az állampolgárság definíciója nem szenved az eshetőleges megközelítésektől, ezen felül az egyes személyek jobban kapcsolódnak a saját kultúrájukhoz, mint ahhoz a helyhez, ahol éppenséggel laknak, legyen az szokásos jellegű, vagy sem. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy bár az állampolgárság elve jóval egzaktabb joghatósági és kollíziós kapcsolóelv lenne, de annak elsődleges kapcsolóelvként való nevesítésére az uniós jogalkotásban gyakorlati esély nincsen (mint ahogy jelen rendelet előkészítése során sem volt). A jogszabályokat kezdeményező Európai Bizottság ugyanis az állampolgárság primér kapcsolóelvként való elutasítása tekintetében (a tagállamok nagy részének támogatásától kísérve) következetesen elutasító álláspontot képvisel.
Szerencsére az állampolgárság joga nem került ki teljesen a szabályozásból, és ez a kapcsolóelv a professio iuris megjelenésével került beemelésre a Rendeletbe.
Az adott fél részéről egy végrendelet megtétele az indokolt jogválasztás gyakorlásának képességére utal, és ebből a szempontból a professio iuris a fél autonómiáját hivatott kifejezni, amelyet ezesetben az öröklés jogára alkalmaznak. Ez a sokáig több európai állam által tiltott kapcsolóelv (nem ismerte pl. Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország), - mely tiltást valószínűleg jelentősen előmozdították a hazai joghoz fűzőfő konzervatív érdekek is - a szabad autonómia, a felépülő európai nemzetközi magánjog egy pillérét hivatott reprezentálni (pl. a fél autonómiája jelentkezik az európai családjogi törekvésekben is[31]), ebből fakadóan ennek a jogtechnikának a beillesztése az öröklési rendeletbe várható volt.
A professio iuris a hagyatéki vagyon biztonságos felosztását teszi lehetővé. Világosan elhatárolódik a nem egyértelmű kapcsolóelvektől különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy ez utóbbi rendszeres módosítások tárgya lehet, mint pl., a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelve. Ez az eszköz több alkalommal is hasznosnak minősült, kiváltképp az öröklés
- 47/48 -
megtervezésekor. A professio iuris egy olyan jogi eszköz, amelyet Európában egyre gyakrabban használnak, amely tulajdonképpen az adott személy saját hagyatéki vagyonának előrehozott felosztását foglalja magában. A Rendelet preambulumában egyértelműen meghatározza a céljait (bevezető rendelkezések 80. bekezdés), amely arra bátorítja a szakembereket, hogy olyan módszereket használjanak amellyel elkerülik az öröklési jogok versengését, vagy eltérő interpretációját.
A professio iuris ösztönzi a személyek szabad áramlását, mindaddig, amíg a kapcsolóelv nem vezet ún. "mozgó" konfliktusokhoz[32]. A választás joga ezért nem túl széleskörűre szabott a végintézkedni kívánók számára, mivel a tervezet készítői ezáltal is igyekeztek elhárítani a "forum shopping" alkalmazásának lehetőségét (azaz amikor annak alapján választja meg az egyik fél a joghatóságot, hogy az így eljáró bíróság valószínűleg javára fogja elbírálni az esetleges pert). Ez alapján a választott jog csak az örökhagyónak a végintézkedése megtételekor, vagy a halálakor fennálló állampolgársága szerinti jog lehet (11. cikk). Javasolt egyébként a végintézkedéskor fennálló állampolgárság jogát választani, mert egy ismeretlen, vagy váratlan körülményhez (azaz a halálkori joghoz) kötni a döntésünket, esetleg ellentétes következményeket eredményez ahhoz képest, mint amit elterveztünk.
A professio iuris jogszabályi megfogalmazása nem pusztán deklarálja a jogválasztás lehetőségét, hanem az ahhoz szükséges formalitásokat is szabályozza. "A jogválasztásról kifejezetten, végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kell rendelkezni, vagy annak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie[33]." A végintézkedések alakiságai tekintetében a rendelet 27. cikke az 1961. október 5-i Hágai Egyezmény kollíziós szabályait veszi alapul; a végintézkedés eszerint alal?i tekintetben érvényes, ha alakilag megfelel az e cikkben felsorolt jogok akár csak egyike által támasztott alaki követelményeknek. Maga a rendelet viszont közvetlenül nem határoz meg egyetlen alal?i érvényességi kelléket sem.
Annak érdekében, hogy elkerüljünk bármilyen versengést, illetve támadást ajánlatos, hogy olyan végakarati formát válasszunk, ami valamennyi európai uniós tagországban és a külföldi jog által is ismeretes. Ennél is továbbmenve javasolt, hogy a holografikus végrendelet helyett a felek a közjegyzői okiratba foglalást válasszák, mivel ez megfelelő biztonságot nyújt a feleknek és megelőzi a végrendeletek egymással való versengését. Különösen így van ez az európai civil jogi rendszerekben, ahol a legtöbb végrendelettel foglalkozó jogász, tulajdonképpen közjegyző. Ezen felül egy hiteles végrendelet megfelelő bizonyító erővel bír és Európán belül biztonsággal lehet rá hivatkozni, tekintettel a közokiratba foglalt végintézkedés joghatásainak más tagállamban történő elismerésére.[34]
Végül, ma már létezik az európai végrendeletek adatbázisa, amely megerősíti a fentebb javasoltakat: a Végrendeleti Nyilvántartások Európai Hálózatának Egyesülete[35] biztosítja, hogy a kezdeményezés részeseinek tagállamai végrendeletei megtalálhatóak legyenek itt, függetlenül attól, hogy ténylegesen hol (mely közjegyzőnél, bíróságnál) vannak megőrizve.
- 48/49 -
Ebből adódóan a hiteles végrendelet a legjobb eszköz, amely biztosítani tudja a végrendelkező utolsó akaratának érvényesülését és gondoskodik a Rendelet alkalmazásának sikerességéről.
Habár a korlátozott jogválasztás a fenti okokból kissé bizonytalanul került a Rendeletben szabályozásra, valamint hogy a lex patriae kívánatosabb lenne kapcsolóelvként, mint a szokásos tartózkodási hely, mégis összességében úgy tűnik, hogy az Európai Öröklési Rendelet eléri célját, azaz egységesíti az eltérő szabályozásokat és ezáltal megakadályozza az egyes tagállami jogok összeütközését.
Nem helytálló megállapítás, hogy az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény definiálja a "szokásos tartózkodási hely fogalmát". Tény, hogy ez az egyezmény egyik-másik cikkben valóban használja a terminust, de arra nézve fogalom-meghatározást sem ez, sem pedig más - a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködést érintő - uniós aktus nem tartalmaz. Ha már a szerző kitér a szokásos tartózkodási hely problémájára, akkor helyesebb lenne, ha inkább a rendelet szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatos preambulum-bekezdéseire, illetve az Európai Bíróságnak a fogalom értelmezése kapcsán (a Brüsszel IIA rendelet összefüggésében) elfogadott határozataira hivatkozna (pl. C-523/07, C-497/10), annál is inkább, miután az ezekben lefektetett következtetések "visszaköszönnek" az öröklési rendelet szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatos preambulum-bekezdéseiben.
Másrészt megfontolandó lenne röviden utalni arra is, hogy jóllehet az állampolgárság elve jóval egzaktabb joghatósági és kollíziós kapcsolóelv lenne, de annak elsődleges kapcsolóelvként való nevesítésére az uniós jogalkotásban esély sincsen (mint ahogy jelen rendelet előkészítése során sem volt). Kevés dolog van, amelyben a jogszabályokat kezdeményező Európai Bizottság hajthatatlanabb (a tagállamok nagy részének támogatásától kísérve) mint az állampolgárság primér kapcsolóelvként való elutasítása.■
JEGYZETEK
[1] Kecskés László: Eu-jog és jogharmonizáció, HVG-Orac, Budapest 2003,103.-110. o.
[2] COM(2005) 65
[3] Dr. Bán Tamásné Dr. Tóth Dóra: Az európai öröklési bizonyítvány, Közjegyzők Közlönye, 2011/1, 20. o.
[4] 2009/0157 (COD)
[5] A Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (HL L 12., 2001.1.16. 1. o.)
[6] 1979. évi 13. törvényerejű rendelet a nemzetközi magánjogról
[7] Horváth Gyöngyi: Az európai öröklési rendelet tervezete, Közjegyzők Közlönye, 2011/1, 7. o.
[8] Szőcs Tibor-Szirányi Pál: Egységes öröklési jogi kollíziós szabályok Európában, Magyar Jog, 2013. október
[9] Szőcs-Szirányi: 2013, 607. o.
[10] Az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.) (HL L 177., 2008.7.4., 6. o.); Az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról (Róma II.) (HL L 199., 2007.7.31. 40. o.)
[11] A végrendeletek alakiságaira alkalmazandó jogról szóló 1961. évi Hágai Egyezmény
[12] 27. cikk
(1) Valamely írásban tett végintézkedés alakilag akkor érvényes, ha alakilag megfelel az alábbi jognak:
a) azon állam jogának, amelyben a végintézkedést megtették, vagy az öröklési szerződést megkötötték;
b) a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének - akár a végintézkedés megtételekor vagy a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló - állampolgársága szerinti állam jogának;
c) a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének - akár a végintézkedés megtételekor vagy a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló - lakóhelye szerinti állam jogának;
d) a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének - akár a végintézkedés megtételekor vagy a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló - szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogának; vagy
e) ingatlan érintettsége esetén az ingatlan fekvésének helye szerinti állam jogának.
[13] Szőcs-Szirányi: 2013, 609. old.
[14] Rendelet 31. cikk
[15] Rendelet 1. cikkének (2 bekezdés k)-l) pontok
[16] Javaslat 26. cikk
[17] Szőcs-Szirányi: 2013, 611. o.
[18] Önkéntes kimaradási klauzula. Azt jelenti, hogy bizonyos területen folytatott együttműködés terén egyes tagállamok fenntartják maguknak a jogot, hogy kimaradjanak egy rendelkezés hatálya alól. Az opt-out jogát kapta meg az igazságügyi együttműködés terén az Egyesült Királyság és Írország.
[19] Eva Lein: Legal Consequences of the decision by the UK not to take part int he adoption of an EU regulation on succession, 2010. http://www.europarl.europa.eu/studies, (2013.08.10.) 4. o.
[20] A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről (HL. L 338., 2003.12.23., 243. o.)
[21] A Brüsszel IIA. Rendelet vonatkozásában az Európai Bíróság meghatározása szerint (EurB, 2009. április 2., C-523/07.), a szokásos tartózkodási hely annak a helynek felel meg, amely együtt jár a gyermeknek a szociális és családi környezetbe való, bizonyos fokú beilleszkedésével. A következő tényezőket kell figyelembe venni: a tagállam területén való tartózkodás feltételei, okai, időtartama, rendszeressége., a gyermek állampolgársága, az iskolába járás helye és feltételei, nyelvtudás, és a gyermek családi, illetve szociális kapcsolatai a tagállamban. Ezt követően a nemzeti bíróság feladata, hogy meghatározza a gyermek szokásos tartózkodási helyét, minden egyes esetre jellemző körülmények figyelembe vételével.
[22] Az elhunyt személyek vagyonának öröklésére alkalmazandó jogról szóló 1989. augusztus 1-jei Hágai Egyezmény
[23] Eva Lein, 2010., 7. o.
[24] Bram Akkermans, EU Succession Regulation Creates Problems, Maastricht European Private Law Blog, 2012, http://www.mepli.eu/2012/06/eu-succession-regulation/
[25] Bram Akkermans, EU Succession Regulation, 2012
[26] Bram Akkermans, EU Succession Regulation, 2012
[27] Angélique Devaux: A Path Towards the End of the Succession Conflicts of Law in Europe, or Not? http//papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=2230663, (2013. 08 24.)
[28] Rendelet, (23) Preambulumbekezdés
[29] luxembourgi ítélet (Cour d'appel, 6 juin 2007, F. K. c/ U. S., no 31642) francia ítélet (Cass. 1re ch. 14 décembre 2005, no arrêt 1880, pourvoi no 05-10.951), Forrás: Angélique Devaux
[30] Prof. David Hayton at the Discussion in Deutsches Notarinstitut (DNotl) (German Notary Institute) and made on behalf of the Commission of the Europen Community, Directorate General for Justice and Home
Affairs, September 18[th]-November 8[th], 2002.
[31] Janeen Carruthers, Party Autonomy in the Legal Regulation of Adult Relationship: What place for Party Choice in Private International law International and Comparative Law Quaterly 61, 2012 881-913. o.
[32] Angélique Devaux, 2013.
[33] Rendelet 22. cikkének (2) bekezdése
[34] Rendelet 59. cikk.
[35] http://www.arert.eu
Visszaugrás
